- Igen mind a két ország nagyon érdekes és sejtelmes is. Meg van bennük az a varázs ami, hogy is mondjam, ami olyan elérhetetlenné teszi. Apám született Japánban, s rokonaim élnek Dél-Koreában. Egy mugli harcművészetet művelek, s arra gyakorlok olyan sokat. S az azt tanító mesteremhez készülök. Ettől vagyok ilyen mozgékony és atletikus.  – kis szünet majd Cissy megjegyzésére reagálok. –
Fel lehet rá készülni, bizony fel, ha kellően elszánt vagy, akkor mind az elmédet,mind a testedet tudod pallérozni annyira, hogy amikor eljő az idő akkor tudd, mit kell cselekedned, s képes legyél rá. Már pedig ha az érzésem nem csal, hamar eljön az, az idő amikor már nem leszünk biztonságban. Sose feledd: Még a tízezer láb magas gát is összeomolhat egy hangyafúrástól. –

Ezzel a szólással fejezem be mondandómat, s bár csak néhány szó kifejez megannyi érzést. Arcom most ismét komor, de szemeim jelzik, hogy baj még sincs, ám a téma megköveteli a komolyságot.
Rég tudom, hogy csak együtt tudunk győzedelmeskedni a gonosz felett, hiszen az egységbe kovácsolt erő, az amely úgy csap le a gonosz fészkére, akár egy hatalmas pöröly az üllőre amelyen az izzó kardot verik.

A lányt hallgatva először furcsán nézek aztán rájövök, hogy csupán egy kissé meg van illetődve, s ekkor arcomra visszatér a barátságos mosoly. Hallgatva őt, úgy érzem, jobb, ha a következő megszólalásommal teremtek némi nyugalmat, hiszen most neki erre lenne leginkább szüksége, ha jól sejtem, legalábbis, abból, amit reagál ez jön le nekem.
Ekkor elhangzik felém egy kérdés, amely megválaszolását érdemesnek tartom arra is, hogy közben olyan hangulatot teremtsek amely megnyugtatja a lányt, s lehetővé teszi, hogy ne higgye azt, hogy én a hebegés, habogás miatt talán gyerekesnek vagy habókos volna. Végül is azt mondta szimpatikus vagyok, talán a nyugodtságom miatt vagy azért, mert mindenkivel megtalálom a közös hangot, lényegtelen örülök, hogy így gondolja.

- Nem, dehogy gondolok rólad ilyesmiket. Hiszen természetes, hogy aki ennyire felindult állapotban van az így viselkedik. – hangot adok egy észrevételemnek is, hiszen ez is csak őt biztosítja. – Mitől vagyok ennyire szimpatikus? Nos, fogalmam sincs. Ezt leginkább te vagy a többi beszédpartnerem tudná megmondani. Szerinted mitől? – kis nevetés. -
Amúgy azért jöttem ide ki, hogy megnézzem magamnak ez a területet is, hogy mennyire felel meg arra, hogy esetleg edzek ezentúl, itt. –

Zárom ekként a gondolatsort, majd egy bíztató mosolyt varázsolok ismét az arcomra, s aztán várom, hogy Barbara mit reagál az elhangzottakra. Reménykedek benne, hogy nem hoztam újra zavarba, hiszen most csak próbáltam minél inkább megnyugtatni és biztosítani arról, hogy nincs azzal baj, ha így reagál.

Hallgatom a lányt, s közben végig bólogatok, arcomról a mosoly nem hervad le, mostanában egyre ritkábban történik ilyesmi, boldog vagyok, hiszen az idő szép, a nap süt, tudok gyakorolni is minden nap, így még az sem marad ki.
„Naná, hogy nincs gondom a begyűjtő bűbájjal”, gondolom magamban, hiszen az elsők között sajátítottam el az évfolyamról, s mivel a bűbájtan az egyik kedvencem így még a segítségnyújtás sem lesz annyira nehéz.

- Nos, ennél a varázslatnál az a legfontosabb, hogy erősen koncentrálj az adott tárgyra, illetve a helyzetére. Figyelj itt ez a ceruza. – ekkor a zsebembe túrok, s előveszek onnan egy ceruzát, majd a tenyeremre teszem. – Szóval erősen koncentrálj rá, összpontosíts, ez most a legfontosabb, erősen összpontosíts, ha úgy érzed ez meg van mond ki hangosan a varázsigét, hidd el menni fog. Tehát akkor lássunk is neki. Menni fog, bízz magadban és összpontosíts. –

Ezen instrukciók elhangzása után elhallgatok s figyelni kezdem Jesicát, hiszen ha most nem sikerül neki a bűbáj, akkor már a gesztusaiból, mimikájából tudni fogom, hogy mi lehet a baj, de reményeim szerint, ha erősen összpontosít, akkor meglehet neki.

Az ég tiszta, s a nap lágy sugarai itt-ott átbújnak a fák óvó lombkoronái között. Alig észlelhető, lágy, mégis hűs szellő fúj át az ódon törzsek között. A park csendjét ott kószáló diákok léptei, s csevegése veri fel olykor.
Ahogy szoktam, ma is kijöttem a parkba, hiszen egyenlőre, ezt tartom a legjobb helynek az edzésre, ám ma úgy döntöttem, hogy mielőtt visszamennék a klubházba, sétálgatok egyet. Egyszer csak, az egyik fa alatt üldögélő lányra leszek figyelmes, miután az idióta tárgy felkiáltás elhangzott a szájából. Megnézem én őt magamnak, gondoltam, s ekkor került elő a bűbájtankönyv. Ekkor döntöttem el, hogy odamegyek hozzá és felajánlom neki a segítségemet, hiszen ez a kedvenc tantárgyam majd mindent tudok amit Flitwick hallani kíván.
Lassan, kimért léptekkel haladok a leányzó felé, majd oda érve kérdezés nélkül kezdek bele a mondókámba.

- Nem olyan idióta ám, ha jobban a dolgok mögé látsz. – e szólás után rögtön felpattanok a fára, majd lábamat beakasztva a lány mellé lógatom fejemet, oldalra nézek s így folytatom. – Ha gondolod, és nem zavaró, akkor szívesen segítek is neked. Nem hagyhatom, hogy egy diáktársam e remek tárgyból azért szenvedjen, mert amikor lehetőségem volt nem ajánlottam fel neki a segítségemet. – e mondat elhangzása után felhúzom, magam majd egy szaltóval a lány mellé kerülök, s kezemet kinyújtva folytatom. – Jason Aikawa, hollóhát! –

E kis magánszám után hatalmas bíztató mosolyt „varázsolok” arcomra, s úgy várom, hogy miként reagál a hölgyemény mindazokra, amiket tettem, s amiket mondtam. Remélem, elfogadja a felajánlásomat, s megengedi, hogy segítsek neki, hiszen oly szívesen teszem mindezt.

Kellemes barátságos mosollyal arcomon hallgatom Cissyt, közben pedig azon gondolkozok, hogy vajon miért nem tud mindig így lenni, mint mostanában, hogy csupa kedves, jó fej emberrel találkozok. Ilyen az élet, ahogy szoktam volt mondani, ne is lepődjünk meg nagyon ezeken a dolgokon, hiszen ha jobban belegondolok, talán ezeket a kedves embereket kevésbé tudnám értékelni, ha nem ismertem volna rossz példákat. Igen ez így van rendjén.
Cissy kérdése elgondolkodtató, hiszen az idei nyárra borús előérzetem van, valahogy mindig olyan mintha nem tudnám a megszokott rendben végigcsinálni, de ettől még, ha lehetséges lesz, akkor mindenképpen úgy lesz, ahogy megszokhattam.

- Nos, amennyiben nem változik a helyzet, akkor idén nyáron is sok gyakorlással töltöm az időmet, valamint megyek Japánba a rokonaimhoz, valamint Dél-Koreába, ugyanis ott is élnek rokonaim, plusz a mesterem is ott él, akit már rég meg akartam látogatni, hiszen lassan már egy éve nem láttam.
Szeretnék találkozni azokkal az emberekkel, akikkel itt ismerkedtem meg, remélem, minél több emberrel futok majd össze valahol. – ekkor Cissyre nézek, s lehunyva szememet egy kis mosolyt eresztek meg, majd folytatom, ám ekkor a mosoly gyorsan tűnik el arcomról. – Ha változna a helyzet, nos, akkor minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megvédjem a családomat és a barátaimat. Zűrös évünk lesz, nagyon úgy érzem.
És te? Mit tervezel az idei nyárra? –

A komor tekintet ismét vidámmá, mondhatni napossá válik. Cissy válaszát várva, egy-egy dolog felvillan bennem, Hong képe, a Japánban élő rokonok arca. A testvéreim és édesanyám tekintete, apám mosolygó arca. Tudom, mit kell tennem, ha úgy adódik a helyzet, apám is tudta. Ám most még nyugalom van, de a tenger vízét hamar felkorbácsolhatja a vihar…

Ahogyan ott heverészek a friss fűben, s tűnődöm az élet nagy dolgain, vagy legalább is azt kéne tennem, hirtelen léptek zajára leszek figyelmes. Ahogy oldalra tekintek, a léptekhez egy kis hölgy alakja párosul. Szemmel láthatóan elég zabos, így nem is nagyon tervezem egyelőre zaklatni, ha szeretne beszélgetni vagy hasonlók, majd úgy is megtalál magának. Hasra vágja magát a fűben s egy újságot kezd olvasgatni, igazából ekkor tekintetemet ismét az égre fordítottam, s ismét a távolba révedve, gondolkoztam azokon a dolgokon melyeket korábban a hölgyemény érkezése szakított félbe.
Egyik pillanatról a másikra, a lány már is mellettem terem, s rögtön meg is szólít, bár hangjában érzem még a dühöt, amit ha ez nem is árulná el rögtön, gesztusaiból, mozgásából, szinte azonnal kiderülne számomra. Ám nem zavartatom magamat fogadom üdvözlését, s ehhez egy jókora mosolyt is hozzáfűzök.

-  Szia! Jason vagyok. – ekkor kinyújtom kezem és várom annak elfogadását. – Mi járatban erre? Bár ez egy elég buta kérdés, gondolom csak csendre és harmóniára vágytál, hiszen ide olyankor jön általában az ember. Oh bocsánat remélem nem vagyok udvariatlan, hogy ennyire letámadlak, nem vagyok általában ennyire ömlengős szómenéses, csak most. –

Ezt a kijelentésemet hamar egy kis mosoly is követi, amely apró kis nevetésbe csap át, majd amint lehiggadtam szemeimmel partnerem arcát s gesztusait kezdem fürkészni, hiszen ez már annyira szokásossá vált nálam egy-egy új ember felbukkanásakor.

A nap odafentről, sugaraival mosolyog a dombra, s a szél kellemesen cirógatja a zöldellő fű minden egyes szálát. A nyugalom a harmónia itt annyira megvan, az ember szinte tapintani tudja.
Ahogy az ember szeme arrébb terelődik, a fű közt hatalmas hajkorona tűnik elő. Nem is kérdés ki lehet az, hiszen a diákok, s majd mindenki Roxfortban ismeri már.
Kellemesen ücsörgök a fűben, azon gondolkozom, hogy a park helyett legközelebb talán már edzhetnék itt. Végül arra az elhatározásra jutok, hogy a puding próbája az evés alapon legjobb, ha kipróbálom az itteni talajt.
Lassan feltápászkodok a földről, s azon nyomban mozogni, ugrálni kezdek a talajon. A követ-kező pillanatban egy kisebb szaltóval egybekötve kezdek intenzívebb mozgásokat bemutatni, amelyek olyakor nagyon akrobatikusra sikerednek. Sokak számára ez sem túl meglepő már, hiszen majd mindenki tudja, hogy ez a sport már hozzám tartozik, s a legtöbb helyen, amikor csak alkalmam van, gyakorlok.
Hamarosan aztán már annyira belemelegedek a dologba, hogy alig tudok leállni. Persze ön-magam korlátozása nagyon nehéz, ha olyan dologról van szó, mint ez, ami szinte már-már a részemmé vált, az életem meghatározó eleme.
Mikor ismét visszahelyezem magam a földre kicsit hátradőlők, s az eget kezdem bámulni, mosoly szökik az arcomra, hiszen most is olyan jól esett ez a kis rögtönzött gyakorolgatás, hogy szinte kedvem lenne folytatni, ám tudom, hogy most nem lehet, hiszen a mai nap már végeztem ezzel, ami pedig a legfontosabb, hogy maradjon még energiám arra, hogy aztán holnap is eleget tegyek az edzéseim elvárásainak. Ez az idő most a pihenésé.

Hallgatom Cissyt, s közben olykor helyeslően bólintok, hiszen a lány sok olyat elmond, amivel abszolút egyetértek. Kis mosoly kúszik ismét az arcomra, főleg amikor azt említi, hogy mit tud csinálni egy csomó lány összezárva. Nagyok hümmögök ennél a résznél, majd végül is, egyetértően mélyet bólintok. Aztán ismét kérdés érkezik felém, s most úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy szépen sorjában mindenre reagáljak, bár nem szeretném a sok beszéddel untatni a lánykát, hiszen az sem jó, ha folyamatosan csak én beszélek, így megpróbálom rövidre fogni, annyira amennyire csak lehet.

- Mostanában nekem is sokszor eszembe jut, hogy vajh’ miért acsarkodnak az emberek egymással. Azzal, hogy tudjuk ki, megjelenésével megoszlott a bagázs, nem hiányzik még az is, hogy tovább osszuk az egyetértők táborát azzal, hogy te ebbe vagy abba a házba tartozol. No mindegy, remélem, hogy ez később majd másként alakul.
Az egyhelyben ülés nekem is csak akkor megy, ha tanulnom kell, igen, nos, ebben igaza volt a süvegnek, hiszen a tanulás nekem az első, de ettől még nem biztos, hogy a mániám is ez lenne, na hagyjuk is ezt. – rázom meg fejemet. –
Igazából, csak hobbiból rajzolgatok, a művészet egy másik fajtája, amit én szeretek művelni, ám csak a második a sorban. – kis nevetés. – Minden a rajzolás, rendkívül jó unaloműző, s bár én tényleg nem vagyok nagy tehetség, de olykor jól esik.
Te, foglalkozol valami ilyesmivel? Vagy esetlegesen mással űzöd alkalmanként unalmadat? –

~ Örülök, hogy találkoztam idekint valakivel, hiszen nem volt kedvem bemenni a klubházba, s ott tölteni a nap további részét. Cissy pedig éppen olyan ember, akivel szívesen beszélgetek, mostanában sikeres vagyok ilyen téren, régebben sokszor fogtam ki olyanokat akik pusztán csak gúnyolódni érkeztek vagy sértegetni engem, amiből pedig, sosem sült ki jó dolog…~

- No igen, a rossznyelvek. – válaszolok azonnal. – Úgy látszik, nem csak én tartom őket komolytalannak. Nem is érdemes túl sok szót pazarolni rájuk, abszolút felesleges.
Amúgy, azért jöttem ki mert nem szeretek a négy fal között lenni, tudod én a „jobb a szabadban” felfogás szerint élek. Néhány barátommal jöttem ki ide, hogy elüssük az időt. Beszélgettünk, szórakoztattuk egymást. Mi így oldódunk fel, sokakban él az a téves felfogás, hogy a hollósok inkább a szobában ülnek s magolnak. Tévedés, ne hidd el, nem igaz! – itt elnevetem magam. – Bocsánat, csak tudod annyi szetereotípia alakult ki ebben az iskolában, hogy akik ennek eloszlatására törekednek, azok már nem tudják ki hiszi el ezeket és ki nem.
Végül aztán a többiek elszállingóztak, de én még maradtam kicsit rajzolgatni, bár nem vagyok valami jó rajzos. És téged? Mi szél hozott? –

Teszem fel végül a kérdést, amely nagyon ott ült már a kis monológomban. A szemem sarkában egy apró kis fény jelenik meg, amolyan pajkos sokat sejtető, marasztalni akaró fény. Kis mosoly is párosul hozzá, épp csak ilyen kérlelő, már csak ki kéne mondanom, hogy gyere maradj itt, ülj le, jó olyannal találkozni, akivel jókat lehet beszélgetni. Ám szó nem hagyja el a számat, úgy gondolom, hogy jobb, ha nem mondok ilyesmit, hiszen had döntse el maga, hogy kíván e maradni.

Egy lány lép Jason mellé, s egy elég érdekes kérdéssel kezdi, ám a fiú nem lepődik meg, hiszen már sokan találták meg hasonló észrevételekkel. Jason arcára mosoly szökik, majd lassan feltápászkodik a földről, hogy illő módon üdvözölje CJ-t.
A nagy mosoly közben sem tűnik el arcáról. Majd lassan kinyújtja kezeit, s csak utána kezd bele mondandójába.

- Hello CJ! Jason vagyok, Jason Aikawa. Ha van kedved nyugodtan ülj le ide mellém. – kezdetben a hajára tett számára kedves megjegyzésre nem reagál. – Ó igen, hát a hajam nem mindennapi, abszolút nem volt amúgy hülye kérdés. Sőt, örülök, hogy te kérdezel, sokan még kérdezni sem hajlandóak, hanem csupán csak újjal mutogatnak rám, hogy hú, nézd, és szerintük még feltűnési viszketegségem is van, meg voodoo mágus és idióta is vagyok. Pedig egyik sem, ezek csak a rossz nyelvek szerint léteznek. Egyszerűen csak megfogadtam, hogy így lesz és kész. -

Fejezi be végül Jason, majd ismét visszaül, a fa tövébe s közben jelez a lánynak, hogy nyugodtan üljön le mellé. Maga mellé teszi a rajzát és a ceruzát, majd a barna íriszek fürkészni kezdik a lány tekintetét, s várja, hogy miként reagál az elhangzottakra.

Sok olyan hely van az iskolában ahol Jason megtalálható, a szünetekben vagy éppen a délutáni tanulás után. Ilyen a nyugati park is, amely sok más embernek is nyugalmat, szórakozást és a napi vidámságot adja.
A fiú és néhány barátja, rögtön fel is tűnnek a park szélén, nem nehéz felismerni a fiút, hiszen hatalmas bozontos haja, nem mindennapos Roxfortban sem. Ahogy haladnak a fűzfa töve felé, sokat ugratják egymást, s néha Jason egy-egy szaltóval vagy hasonló mozdulatokkal szórakoztatja a többieket, fényezi magát a lányok előtt. Mikor aztán odaérnek a fához, mind lehuppannak az aljába, s nevetgélve beszélgetni kezdenek.
Jason néha beszél a többieknek Japánul és Koreaiul is, hiszen mind a két nyelvet elég jól beszél, akik ilyenkor csodálva figyelik, őt. A következő pillanatban egy másik fiúra figyel a banda, aki németül mondta a magáét, majd egy lány spanyolul, sőt valaki még finnül is egész jól beszélt. Igazi multi-kulti az egész, mondhatni. A sok nemzetiségtől eredeztethető banda nyilván ezen összekötő kapocsnál fogva is sokkal összetartóbb.
Roxfortban a diákokat nagyon sok minden kötheti össze: azonos származás, lakóhely, érdeklődés, vagyoni helyzet. Őket az, hogy mindenkinek a felmenői között vannak külföldről betelepülők.
Végül aztán különböző dolgokat mutatnak be egymásnak, az egyik lány labdákkal zsonglőrködött, amíg Jason kézen állt, s egy fiú közben a fa egyik ágáról lógva ugrált. No igen, roppant színes kis bandáról van szó, az őket szemlélő egyből észreveheti, hogy nekik nem tart sokáig feltalálni magukat, ha éppen unatkoznának.
Egy jó óra múlva a kis csapat tagjai elkezdtek elszállingózni, végül az utolsó ember is elköszönt Jaosntől, aki még ott maradt kicsit, hogy kipihenje a nap fáradalmait, ám most csupán egy lapot vett elő s rajzolgatni kezdett. Nem volt egy Picasso, de a fákat és néhány állatot egész jól tudott ábrázolni.
A nap ugyan nem hatolt át a fa lombján, de annyi fényt adott, hogy az arra járó észrevegye a fiút, aki olykor feltekintett, hogy megszemlélje, kik, s merre mennek a parkon keresztül.

Csendes a park, a fák lombját csupán itt-ott zörgeti a lágy szél. A nap sugarai vidáman szöknek át a fák lombjai között, olyan hangulatot teremtve, mely oda vonzza az arra látogatót. A csendet csak néha verik fel kiáltások. S, ahogy a hangok irányába haladunk, lassan egyre erősödik ez, afféle harci kiáltáshoz hasonló. A hang forrását elérve egy átlagos magasságú fiút veszünk észre, amint akrobatikusabbnál, akrobatikusabb mozdulatokkal ugrik, rúg és üt.
Ez a haj, Jason védjegye, sok tanár jegyezte már meg, hogy talán le kéne vágatnia, hiszen zavaró számára, hogy egy ilyen hajkoronával kell sokszor szemben állnia. Arca komoly, rezzenéstelen, koncentrál. A barna íriszek üresek, nem tükröznek semmilyen érzelmet. A lágy mozgások és a vad, erőteljes ütések, rúgások váltakozása nyomán körülötte felkavarodik az erdei aljnövényzet.
Egyszer csak, amikor a földre érkezik, feláll, s apró mosoly szökik arcára. Lassan odasétál az egyik fa tövéhez, s onnan egy üveg vizet vesz elő, majd nagyokat kortyol bele, s aztán ugyan annak a fának a tövében leülve, nagyokat fújva, mosolyogva tekint át a fák lombján fel a tiszta és fényes égboltra, most minden olyan ideális, nyugodt, csendes.

~ Vajh’ holnap is ilyen jó idő lesz? Hiszen akkor megint lenne időm és lehetőségem kijönni, gyakorolni, tanulás után. Bár mintha holnap valamiféle találkozóm lenne, talán Flitwickkel, sebaj, akkor majd utána. Azt hiszem, ma este még írok haza is, és talán odaadom holnap Lucynak, hogy küldje el az ő baglyával az én levelemet is. Bár, ha ő már üzent ma akkor majd Po elviszi.
Szép az idő, éppen megfelelő a gyakorlásra. Nem felejtettem vajon el valamit? Nem biztosan nem, most csak nyugalom élvezd a friss levegőt. ~

A gondolatsor lezárása után, Jason egy pillanatra ismét az égre tekint, s most már nem is olyan kifejezéstelenek azok a barna lélektükrök. Sokkal inkább vannak tele élettel, vágyakozással, örömmel. Sokan szeretik Jasont főleg azért, mert mindenkihez van egy-egy jó szava vagy, mert bárkit képes elviselni, nem lesz ingerült, csak nagy ritkán, de ahhoz valakinek nagyon fel kell idegesítenie.
Hátradőlve nézelődik, s várja, hátha valaki arra sétál, s belebotlik, hiszen akkor már társasága is enne, bár ha nem jön senki akkor sem esik kétségbe, hiszen akkor gyakorol még egy kicsit.

Javítva! Köszönöm a felvételt!

          alapok

jelszó || "Csíny letudva"
teljes név || Jason Takeshi Aikawa
becenév || Jason
nem || férfi
születési hely, idő || London 1981.03.15.
kor || 16
faj || ember
vér || Fél
évfolyam || 5


          a múlt
Ha beköszönt a tél, fagyos a határ…

Még csak hat éves sem voltam, amikor apám meghalt. Az, az erős ember, akire korábban úgy tekintettem, mint egy sziklára, hirtelen elhagyott bennünket. Gyorsan kellett felnőnöm, ahogyan a bátyámnak is, aki ekkor még csak kilenc éves volt. Apám Ázsiából jött át Európába még a hetvenes években. Egész fiatal volt.
A szüleim akkor ismerkedtek meg, amikor apám a minisztériumban járt áttelepülésének ügyében. Jól beszélt angolul, így könnyen intézte az ügyeit. Anyám azt mondta, sohasem felejti el azt a napot, érezte, hogy valami történni fog.
Eltelt néhány év a bátyám születéséig, majd jöttem én, s utánunk a húgom. Anyu azt mondta, hogy soha sem volt annyira boldog, mint akkoriban. Azt mondta, megvolt mindene, gyerekek, férj, boldogság. Aztán majdnem négy évre a húgom születése után, apám elment. Anyu összetört lelkileg, minket is megviselt a dolog, főleg engem, nagyon közel álltam hozzá, sokak szerint én hasonlítok rá legjobban, mind külsőre, mind mentalitásban.
Soha sem felejtem el, amit mindig mondott nekem: fegyelem, összpontosítás, türelem, igazságosság. Ezeket az alapelveket szem előtt tartva folytattam az életemet.
Sokszor kimegyek a sírjához, a szememben ő hős volt, nem volt sem auror, sem hasonló, csupán az elvei miatt vált a Sötét Nagyúr szolgáinak áldozatává. Ha erre gondolok, sokszor düh támad bennem, pedig apám mindig azt mondta, hogy ne a dühöm irányítson, irányítsd te őt. Egy ideig nem értettem mit akart, de ma már… ma már teljesen átérzem ezt.
Apu halála után két évvel, az egyik rokona meglátogatott minket, s ő vezetett rá engem arra az útra, amelyet talán atyám is megmutatott volna nekem. A dühömet, a haragomat a harcművészeten keresztül tanultam meg uralni. Sosem felejtem el azokat a kemény edzéseket, amelyek a harmóniához vezettek végül.

Az eső, mintha csak dézsából öntenék, hull, s a távolban hangos kiáltások hallatszanak, majd léptek zaja párosul hozzá. Apró lábak szökkennek az egyik nagyobb kődarabról a másikra, s a végén egy kisfiú ugrik le az utolsóról. A fiú felnéz az égre, s aztán kitörli szeméből az esőcseppeket, majd sietve fut vissza a másik oldalon álldogáló férfihez, aki mosolyogva fogadja őt, s aztán a fiú ismét nekiiramodik, s ugrál kőről, kőre.
- Ez az Jason, ezt szeretném én látni, most már jó, csak gyorsabban. – hangzanak a férfi szavai.
- Próbálom Hong, de nem megy, nem engedik a lábaim. – érkezik szinte rögtön a válasz, a fiú erőteljes, de gyermeki hangján.
- No, gyere! Mára elég volt. Ügyes voltál, Jason, nagyon ügyes. Azt hiszem, holnap már neki állhatunk a komolyabb munkának. –
- Ahogy apu csinálta? – mosoly szökik a fiú arcára, s vágyakozás.
- Igen pontosan úgy. –
Hong megveregeti Jason vállát, majd ketten elindulnak be a házba. Az eső egyre erősebb lesz, s ahogy közelebb érnek az ajtóhoz, alakjuk tünedezni kezd. Jason tudja, holnap egy új nap lesz, amikor ugyan olyan keményen kell majd küzdenie.

Mint mondtam, anyut nagyon rosszul érintette a dolog, sokáig nem is nagyon láttuk nevetni. A boldogság, tiszavirág életű szárnyakon érkezett az életébe, majd tűnt el a homályban. A házunk komor és egyhangú volt csupán Hong apu testvére dobta fel néha egy kicsit. Ő tartotta a lelket bennünk, ha kellett meghallgatott minket, s ha kellett anyu és a testvéreim kisírhatták magukat a vállán.
Én utoljára aznap sírtam mielőtt Hong megjött, s apu sírjánál voltam. Azóta, csak azért, hogy bizonyítsam, mennyire erős vagyok nem sírok.

A cseresznyefa virágzása új életet fakaszt…

Eltelt egy év, s anyu is lassan kezdte kiheverni a dolgokat. Erős asszony, erősebb, mint bárki gondolná. Ezt éppen csak ő maga nem tudta, de Hong felnyitotta a szemeit, s megmutatta neki, hogy valójában képes tovább lépni és muszáj is neki a három gyerekkel.
A bátyámat, felvételt nyer a Roxfortba ez újabb lökést adott anyunak. Végre valami jó, valami örömteli is történt vele, megérdemelte már. Új tavasz jött, a fák ismét virágozni kezdtek, s anyut ismét a kertben láttam. Oly rég volt odakint, pedig tudom, hogy számára az is örömet jelent. A cseresznyefák ismét virágoztak s a rózsaszín levelei alatt anyu lassan új életre kelt.
Hong szerint, ha a cseresznyefák virágzanak új élet fakad, most mi vagyunk azok a szerencsések, akiket ez a csoda elért, de itt nem egy gyermek élete kezdődött el, egy ember tönkre ment élete virágzik fel újból, s éli újabb tavaszát.
Ekkor voltam kilenc éves, s ekkor varázsoltam először. A harc jól ment már elég sok mindent tudtam – mind a mai napig fejlesztem magam – a család talpra állt.
Anyu végre dolgozni kezdett ismét, s a bátyám is készült az iskolába. Az első hét elteltével már ékezett is az első bagoly Georgetól, amelyben megírta, hogy a Griffendélbe került, s hogy nagyon tetszik neki az iskola.
Anyu örömmel bontotta és olvasta a leveleit, s annak is örült, hogy nekem megmutatkoztak a varázsló képességeim. Rájött, hogy nem veszítette el édesapánkat, hiszen ott él mindannyiunk arcán, s mindannyiunk szívében. Hosszú idő volt, mire ezt ind megértettük, de sokat tanultunk.
Mindenkinek kellett valami amiben örömöt, és békét talál. Csak Lucy nem értette mi történik vele, jobb is így eggyel kevesebb megtört lelket kellett helyreállítani.

Mikor felébred a tigris odabent…

Hamar eljött a tizenkettedik születésnapom, amikor is megjött az értesítés arról, hogy az én helyem is Roxfortban van. Örültem, de örömömbe némi üröm is került, hiszen mesteremet Hongot ott kellett hagynom, s a továbbiakban csak a szünetekben és nyaranta tudtam vele edzeni.
Az első vonat utamon, máris nagyon kedves és jóravaló kortársakkal találkoztam, mind vágyakozva, s reménykedve tekintettek a jövőbe. Sokuktól hallottam, hogy ki hova akar kerülni, találkoztam néhány Griffendélbe vágyóval, vagy olyannal, aki a Hollóhátba szeretett volna kerülni, de voltak Hugra pártiak is. Öröm volt hallgatni őket, csupán a Mardekárba vágyókra néztem kissé sandán, ahogyan akkor sokan közülük mondták rám, „ferde” szemmel, ezt nyilván a fajomra értették.
A lényeg azonban az, hogy sok olyan embert ismertem meg, a negatív példák ellensúlyozása érdekében, akik mind támogattak, s kedvesek voltak velem, nagyon örültem ennek. Ám amikor tőlem kérdezték, hogy én mely házba vágyok, nem tudtam mit felelni, ugyanis fogalmam sem volt, mit szeretnék, de egy dologban biztos voltam, semmiképpen sem akarok a Mardekárba kerülni.
A beosztásomkor végül egy nagy csapat zsibongó gyermek fogadta azt, mikor a Süveg kimondta, hogy hova szándékozik engem tenni. Boldog voltam, ismét boldog.
Az iskolai éveim alatt keményen tanultam, és mindig naprakész voltam edzettem is éppen úgy, ahogyan azt Hong mondta. Sokat jártam le a tópartra, s ott edzettem, majd tanultam.
Az első év végén csupa jó jegyet szereztem, s sok baráttal lettem gazdagabb, plusz a mugli sportom után érdeklődőknek elkezdtem tanítani azt.
Összetűzéseim is akadtak bőven, többnyire azokkal, akiknek a szülei Voldemortot istenítik, hiszen tudták, hogy apámat Halálfalók ölték meg. Én sosem ütöttem meg őket pusztán ezért, de ha megtámadtak, nem röstelltem visszaütni, s ebből többnyire én jöttem ki jól. Bár az, hogy jól, nem feltétlen jó kifejezés. Dumbledore szerint az a baj, hogy ha én visszaütök, az olyan, mintha tizen ütnének vissza. Ezután mindig kacagtunk egy jóízűt, s gyakran beszélgettem vele apámról. Dumbledore ismerte a bátyámat is, de ahogyan ő mondta: „ti ketten, mint a tűz és a víz, te vagy a megtestesült nyugalom és megfontoltság, ő meg mintha a tűz lenne, kiáll bárkiért, de sosem méri fel a helyzet lehetséges kimenetelét. Inkább a tanulással foglalkozna ő is, neked kitűnőek az eredményeid, neki közepesek. Bár ő kiváló kviddicsező, ez tagadhatatlan.”
Flitwick professzor szerint jó érzékem van a bűbájtanhoz, s ez remek. Mondtam neki, hogy én szeretem azt az órát, s hogy mindenképpen az első helyen áll nálam. A sötét varázslatok kivédésében számomra van valami vonzó, valami ami úgy fog meg, hogy azt egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. A legjobb érzés az volt, amikor egy napon a sok külön gyakorlás után édesanyámmal, sikerült egy inkarnálódott patrónust idéznem. Egy tigris képében jelent meg, anyu szerint ez is a bölcsesség és a tudás jelképe volt, ami bennem lakozik.
Nem vagyok egyhelyben ülős típus, szeretek a barátaimmal lógni, szórakozni velük, és finomítani a tudásomat, hogy jó harcművész legyek, ne csak kiváló pálcaforgató.



          jellem

Az első számára a tanulás, s minden más csak utána következhet. Nyugodt, kiegyensúlyozott jellem, nem egy igazság lovagja, de ha kell, segít másoknak. Nehezen hozható ki a sodrából, de nem szereti, ha apját sértegetik, vagy származására tesznek megjegyzést. Szeret a barátaival lenni, nem szereti a tétlenséget, ha nincs más, akkor gyakorol a szabadban, vagy olvasgat, előretanul.


          apróságok

mindig || taekwon-do, bűbájtan, barátok, szórakozás, meditálás
soha || halálfalók, alkohol, dohányzás, teszetoszaság, túl/vakbuzgóság
dementorok || Az apja után maradt üresség és bánat.
mumus || Az éppen meghaló apja
titkok ||
- Sokszor előre tanul.
- A kis beszélgetések Dumbledore-ral
rossz szokás || Néha kioktat másokat.

          a család

apa || Taj Aikawa, félvér, 36 év, elhunyt
anya || Christine Gordon, 45 év, félvér
testvérek || George Aikawa 20 év, félvér
Lucy Aikawa 14 év, félvér
családi állapot || egyedülálló
állatok || Po- a macskabagoly


          külsőségek

magasság || 175 cm
tömeg || 78kg
rassz || ázsiai
szemszín || Barna
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || Afro frizura, ázsiai
egészségi állapot || egészséges

          a tudás

varázslói ismeretek || Ötödéves: Kedvenc tantárgyai: bűbájtan, SVK, szeret tanulni, jó jegyei vannak minden tárgyból, nem igazán van olyan tantárgy, amiben ne lenne jó. Inkarnálódott patrónusa van. Alakja: tigris
mugli képzettségek || Taekwon-do
pálca típusa || tizennégy hüvelyk, szilfa, főnixtoll maggal
különlegesség ||


          szerepjáték-példa

Az eső, mintha csak dézsából öntenék, hull, s a távolban hangos kiáltások hallatszanak, majd léptek zaja párosul hozzá. Apró lábak szökkennek az egyik nagyobb kődarabról a másikra, s a végén egy kisfiú ugrik le az utolsóról. A fiú felnéz az égre, s aztán kitörli szeméből az esőcseppeket, majd sietve fut vissza a másik oldalon álldogáló férfihez, aki mosolyogva fogadja őt, s aztán a fiú ismét nekiiramodik, s ugrál kőről, kőre.
- Ez az Jason, ezt szeretném én látni, most már jó, csak gyorsabban. – hangzanak a férfi szavai.
- Próbálom Hong, de nem megy, nem engedik a lábaim. – érkezik szinte rögtön a válasz, a fiú erőteljes, de gyermeki hangján.
- No, gyere! Mára elég volt. Ügyes voltál Jason, nagyon ügyes. Azt hiszem, holnap már neki állhatunk a komolyabb munkának. –
- Ahogy apu csinálta? – mosoly szökik a fiú arcára, s vágyakozás.
- Igen pontosan úgy. –
Hong megveregeti Jason vállát, majd ketten elindulnak be a házba. Az eső egyre erősebb lesz, s ahogy közelebb érnek az ajtóhoz, alakjuk tünedezni kezd. Jason tudja, holnap egy új nap lesz, amikor ugyan olyan keményen kell majd küzdenie.


          egyéb