Lassan, de biztosan, kezd egy olyan érzésem lenni, hogy ez egy rossz ötlet volt. Legalábbis átgondolhattam volna előtte. Láttam ugyan, hogy Kevin szöszmötöl ott lent valamit, azonban nem gondoltam volna, hogy csataüvöltésem nem kelti fel eléggé a figyelmét. Felesleges lenne a kvaff után iramodnom, hisz’ a seprűm nem épp a leggyorsabbak közé tartozik. Így csak reménykedni merek, miszerint a labda nem üti agyon a srácot. Ha meg mégis, akkor cipelhetem fel a gyengélkedőre. Óvatosan kitapogatom a zsebemben lévő pálcát, miközben azon filozofálok, hogy ebből a távolságból el tudnám-e téríteni valahogy. Persze felrobbantani nem akarnám, mert elég sokat jelent számomra. Nem is a valós, hanem inkább az eszmei értéke miatt. Inkább elkezdek lejjebb ereszkedni, hogyha véletlenül halálra kvaffoztam volna a srácot, akkor minél hamarabb vihessem. Innen már látni vélem, egy papírlapot szorongat a kezében. Biztos valami levél lehet, de jobban tenné, ha inkább felfelé figyelne. Merlin lyukas alsógatyájához fohászkodom épp, amikor Kev egy hirtelen mozdulattal megfordul, s máris elkapja a játékszert. Csodálkozva tekintek rá, bár örülök az előbbi akciójának. Megtapsolom, majd két ujjamat a számba véve, még egy füttykoncertet is kap. Nevetve ereszkedem le mellé, és úgy látom ő is jó hangulatban van. Kérdésére csak felhúzom egyik szemöldökömet, míg jól megszorongatom a kezét.
- Abban hol lett volna a poén? – kérdezem vigyorogva, eközben a labda immáron felém száll. Laza mozdulattal hagyom, hogy felguruljon kinyújtott karomon, majd a másikon vissza le. Végül két kézzel megragadom a labdát, hogy teljes figyelemmel tudjak válaszolni.
- Jah, mostanában mindig elkerüljük egymást… - szólalok meg elgondolkodva, majd a mögöttem lebegő seprűre telepedek. A párnázó bűbájnak hála, elég kényelmes kis ülőalkalmatosság. – Élem az életem, balhézgatom, mint ahogy szoktam. Azonban hiányollak ezekről a kis csínytevésekről. Plusz leléptem otthonról…
Lepillantva észreveszem a levelet, amit Kevin olvasgatott az előbb. Biztos magánjellegű, így gyorsan felkapom, majd összehajtva átadom neki. Nem szeretném én se, ha a levelezéseimbe olvasgatnának. Bár amennyit én írok… Nincs is kivel leveleznem, azaz igazság. Ugye a családnak minek írjak, a haverok meg itt vannak a közelben. Még az a szerencse, hogy jobban szeretek élőben beszélgetni, mint papíron keresztül. Eljátszom a rágyújtás gondolatával, de inkább hagyom a fenébe, hiszen itt bárki megláthat. Sok a spicli mostanában, akik így akarnak bevágódni a tanároknál. Undorító egy dolog. Ezen gondolatok hatására végleg elmegy a kedvem a dohányzástól. Lehet, ilyenekről kellene elmélkednem és leszoknék simán. Megint rohadtul elkalandoztam, így inkább a srác felé fordulok.
- S veled mi a helyzet, Pajtás? – csendül hangom vidáman. – Még mindig tapadnak rád a nők? Átérzem a fájdalmadat, én is így vagyok ezzel…
Valóban elég nehéz az életünk. De a Sors ezt az utat jelölte ki nekünk, ez ellen nem tehetünk semmit! Csupán megpróbálhatunk együtt élni vele, és képességeinkhez mérten szolgálni a hazát. Remek, megint hülyeségeken gondolkodom. Kezeltetnem kéne magam, mert már megint magamhoz beszélek. Lehet, hogy az agyamra ment a sok örültség. McGalagony azt mondja, hogy figyelemzavarban szenvedek. Nem tudom mire értette, hisz’ épp papír kolibrit hajtogattam. Remekül sikerült, csak a tanárnőnek köszönhetően a lángok martalékává vált. Pedig egy ügyes kis bűbájjal még repülésre is lehetett volna bírni. Még utána rám is parancsolt, hogy változtassam már át a teknősömet teáskannává. Mint bármikor is szükségem lenne egy állatból készült teáskannára! Miért nem azt tanítja, hogy miképp lehet egy sziklából oroszlánt varázsolni? Sokkal nagyobb hasznát venném párbajozás közben… Habár a kannával is nagyot lehet ütni… Így is-úgyis kiváló RBF-et fogok szerezni belőle, akkor meg minek szívat? Vannak nálam lámábbak is, akik szerintem még azt sem tudják, hogy a varázspálca melyik végét kell megfogni. Jah, a mardekáros csürhére céloztam. Bezzeg Piton mindig kivételez velük SVK-n, csak tudnám mire fel. Ehh, már megint a tantárgyakon gondolkodom, pedig épp azért jöttem ki, hogy kiszabaduljak ebből a körforgásból. „Ettől függ a jövőtök!” – mondják, de engem nem nagyon érdekel. Lesz, ami lesz. Akkor sem fogok jobb eredményt elérni, ha napokig görcsölök rajta. Ismét, mint minden évben, fellendült az agyserkentők árusítása.  Az egyik hugrás srác vett belőle, de lila fejjel és szarvasaganccsal távozott. Míg az előbbit a löttynek, az utóbbit nekem köszönhette. Megérdemelte, ha már volt olyan barom, hogy ilyeneket vásárol. Természetesen én kisujjból kirázom a vizsgakérdéseket, a gyakorlatról már nem is beszélve. A gondolatra vigyorogva tekintek ismét Kevin felé, és várom, hogy mesélni kezdjen. Már jó ideje ismerem, hisz’ együtt kezdtük tanulmányainkat a Roxfortban. Talán ő is ott volt, amikor az Expresszen fárasztottam a népet a hülyeségeimmel. Heh, ez a mai napig sem sokat változott…

Nem lesz egyszerű Aurorrá lenné, én is tudom. Sokat kell még ahhoz tanulnom, hogy egyáltalán az Akadémiára felvegyenek. De majdcsak kialakul. Legfeljebb keresek egy hozzám hasonló kitagadott rokont, és majd tőle kérek segítséget. Ugye a vérárulók tartsanak össze alapon. Ha jól emlékszem Julien bá’ - anyám öccse - pont egy ilyen csóka. Hm, el ne felejtsek küldeni neki egy baglyot, ha visszatértem a klubhelyiségbe. Talán valami hosszútávra is elküldhető baglyot kéne szerezni, mert asszem épp az Államokban csövel valahol. Ejh, de jól megy egyeseknek. Ha emlékeim nem csalnak, talán azért lett kitagadva, mert bűbájjal elcsábított egy egész falunyi mugli nőt. Ha már az összes megvolt neki, akkor már csak ezért a teljesítményért is bent kellett volna maradnia a famíliában. Bezzeg, ha nem varázstalanok lettek volna, még meg is dicsérik őt. De ezt benézte, szopacs. Vigyorogva gondolok a kedves nagybátyámra, miközben felkászálódok a párkányról. Lábaim sikeresen elzsibbadtak, így első mozdulatom után máris sikerült pofára esne. Nem számít… Fájó orral próbálok felállni, és elkerülni még egy ilyen leégést.
- Semmi bajom. – szólalok meg orrhangon, megelőzve a kérdést, miközben sikerül felülnöm – Biztos a Karma keze van a dologban… Nem kellett volna betörni azt az ablakot.
Vigyorom kiszélesedik, amint rájövök: a képem teljesen ép. Faja, akkor nincs mitől félnem. Nagyon elszállt az idő, s szerintem már Frics is letett arról, hogy elkapjon. Kellemes kis délután volt, de nekem ideje indulnom. Még a konyhába is be akarok nézni, és jobb lenne takarodó előtt megejteni ezt. Talán sütnek nekem abból a finom almás pitéből, ami a múltkor volt. Erre a gondolatra gyomrom helyeslő morgással válaszol. A bujkálás miatt sikeresen kihagytam a vacsorát. A mocsok gondnok nem kapott el, de még így is sikerült keresztbe tennie nekem. Átok rád, Argus! Lassan az éhhalál kerülget, s már pár órája faltam be az utolsó csokimat, szal’ teljesen kiürültem. Úgy döntök, ideje bye-bye-t mondani. Miután meggyőződöm róla, hogy lábaim rendesen működnek, óvatosan felállok. Végtagjaim kissé megremegnek, de elbírják a súlyomat. Vidáman pillantok fel, majd néhány mozdulattal leporolom poros talárom.
- Most lépek, Barbara. – szólalok meg mosolyogva, majd egy giccses meghajlást is bemutatok felé – Még konzultálunk a roxmortsi kiruccanással kapcsolatban. Vigyázz magadra addig is!
Még kacsintok felé egy utolsót, majd az ajtó felé szambázom. Résnyire kihúzom a nehéz, tölgyfa ajtót, és kinézek a néptelen folyosóra. Még utoljára intek egyet, majd kislisszolok a teremből. Lazán, zsebre dugott kézzel vágtatok végig a kihalt kastélyrészen. Remélem, nem találkozom se a macskával, se a gazdájával. Hóborcról már nem is beszélve. Éhes vagyok, de nem akarom, hogy a kopogó szellem megetessen velem valami tintás galacsint. A gondolatra kiráz a hideg, és megszaporázom lépteimet.

Határok… Miért is emelnek az emberek olyan falakat, amelyek elválasztják őket a többiektől? Egyértelműen azért, hogy legyen valaki, aki átlépi ezeket a láthatatlan vonalakat. S úgy tűnik, ezúttal én leszek az, aki megpróbálja lerombolni ezeket a falakat. Kaylee olyan sebezhetően ül mellettem, hogy hirtelen elbizonytalanodom. Arcomat egy pillanatra kétség felhőzi el, de rögtön tova is száll. ~Törékeny, akár egy erdei, kis virág. ~ Fogalmazódik meg a gondolat, ami mosolyt csal a szám szegletébe. A lány remek társaság, sugárzik belőle a vidámság, csak ne lenne olyan visszafogott! Természetesen nem várhatom el mindenkitől, hogy túltengjen az önbizalma, mint az én esetemben. Néha viszont pont ez az egoizmus visz bele a pácba. Azonban én mindig is azt az elvet vallottam: Jobb, ha több önbizalma van az embernek, mintha egyáltalán nem lenne. Való igaz, hogy a lányon egyre inkább látszik, hogy Hugrabugos. A legtöbb ilyen diák jószívű, vagy visszahúzódó, de sosem voltak a legkiemelkedőbbek semmiből. Talán Cedric Diggoryt lehetne megemlíteni, sajnálatos módon ő már távozott az élők soraiból. Mindig is támogatóak voltak, semmint kezdeményezőek. Ez meg is mutatkozik, amikor féltő gondolatainak hangot ad.
- Lehetséges… Igazat kell adnom neked. – szólalok meg végül, miközben helyeslően bólogatok mellé – Az igazgató biztosan nem engedne meg ilyen középkori módszereket az iskolájában. Ha meg minden kötél szakad, akkor csak használnom kell a pálcámat. Bár nem t’om, meg tudnék-e átkozni egy varázstalant.
Frics megérdemelné, az egyszer biztos!  Kaylee ismét elvörösödik, látván, mennyire közel kerültem hozzá. Azonban nem mozdul, nem áll fel, nem távolodik el tőlem. Arrébb menni nehezen mehetne, hisz’ a pad karfája már nem igazán engedi. Furcsán csillogó kék szemeimet a lány arcára szegezem, ami egyre inkább felveszi a Weasley-k hajának vörös árnyalatát. Egyre hevesebben kapkod levegő után, s szinte hallom szívének dobbanását. Ilyen reakciót még egy csajból sem sikerült előcsalnom, szal’ ez még engem is meglepetésként ér. Valóban ennyire zavarba ejtő jelenség lennék? Kezei a pad aljába markolnak, és amint a lábam hozzáér az övéhez, érzem, mintha reszketne. Kellemes idő van, így ezt sem tudom mire vélni. Barna lélektükrei az enyémbe mélyednek, még legilimencia nélkül is olvasni tudnék a gondolataiban. Kissé remegve engedi szabadjára kételyeit, amelyek lágyan csengő hangján jutnak el hozzám. Kérdése jogos, hiszen azt gondolhatja, hogy csupán játszom vele. Játék… Csak egy játék az életem, s én megpróbálom kiélvezni ezt a rövidke földi létet.
- Az igazságot szeretnéd, vagy azt, amit hallani akarsz? – válaszolok kérdéssel kérdésre, majd egy cinkos vigyor jelenik meg az arcomon. – Valójában ez egy rossz szokásom, hogy minden lányhoz így viszonyulok. Azonban nagyon kevés az olyan alkalom, amikor komolyan is gondolom szavaimat. Na, ezt most egy ilyen alkalom.
Utálok hazudni, ezért most is csak a valóságot mondtam. Remélem, megérti, hogy most nem szórakozom vele. A fenébe, nem tudok gondolatban olvasni, pedig most olyan jól jönne! Tágra nyílt szemekkel mered rám, és keze elindul az arca felé, hogy letörölje azt, ami ott sincs. Azonban a mozdulat tétova, s félúton meg is áll, amikor Kayleenak leesik a poén. Velem együtt nevet, majd egy újabb kérdést intézz hozzám. Nem tehetek róla, tovább kacagom, miközben megpróbálok nem megfulladni.  Lassan, de biztosan annyi a rekeszizmomnak, amennyit röhögtem az utóbbi időben. Prüszkölve próbálom visszafogni magam, hogy érthetően beszélhessek.
- Ugyan, távol álljon tőlem az ilyesmi. – mondom, miközben beleharapok az alsó ajkamba, így tartva vissza hangos jókedvemet – Nem rajtad, hanem veled nevetek.
Ezen rövid idő alatt sikerült megkedvelnem a lányt. Annak ellenére, hogy mennyi mindenben is különbözhetünk. Viszont az ellentétek vonzzák egymást elven, akár még akármi kisülhet a dologból. Ekkor mintha rémület villanását látnám meg a tekintetében, s a bókomra ismét egy visszakérdezést kapok válaszul. Hihetetlennek tartom, hogy eddig nem mondtak ilyet neki. Barnáit acélkék íriszembe fúrja, és a megilletődöttség érzését közvetíti felém.  Úgy néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, higgyen-e a saját fülének. Hirtelen elkomolyodom, ezzel is jelezve, hogy nem akarom elpoénkodni ezt a helyzetet. Hangom halkan, de mégis érthetően cseng a délutáni félhomályban.
- Persze. Mondanám, ha nem így lenne? – válaszom egyszerű, egyenes. Nincs semmilyen mellébeszélés, hiszen látom az arcán, hogy az igazat szeretné – A mosolyod az, ami megfogott.
Még mindig mosoly játszik az ajkaimon, miközben lehajtom fejem, s onnan lessek Kaylee felé. Kíváncsian várom reakcióját az előbbi kijelentésemre. Nem direkt csinálom, de valószínű, hogy megint sikerül majd zavarba hozni. Valahogy csak úgy zsigerből jönnek ezek a dumák. Gáz is lenne, ha valahonnan olvasnom kellene az ilyeneket.

Míg Barbi a gondolataiba merül, addig én végigmérem tetőtől talpig. Talán egy kissé mustrálónak tűnhet a nézés, mintha egy vásáron lennék, s épp az áru minőségét ellenőrizném. Csinos arc, mogyorószín szemek, és haj. Más helyzetben egész biztosan bepróbálkoznék, de most valahogy nem érzek elég erőt magamban a csajozáshoz. Talán kezdek kiöregedni a bizniszből, és egy komolyabb kapcsolat után kutatnék? Lehetséges, hisz’ nem sokára felnőtt ember leszek, aki kikerül a nagybetűs Életbe. Érdeklődéstől csillogó szemeimet a lányra függesztem, miközben hallgatom, hogy milyen tervei vannak. Hirtelen elkomorodik, úgy, mint azok az emberek szoktak, akiknek valami szörnyű emlék jutott az eszükbe. Nem kérdezek rá, bunkónak tartanám saját magam. Biztosan rossz érzések kerítették hatalmába, és nem hiányzik neki, hogy egy hülye kölyök a kérdéseivel traktálja. Ambícióit meghallva, széles vigyor terül el az arcomon. Talán több dologban is hasonlítunk, mint ahogy azt első ránézésre megmondtam volna. Ha igaz, amit mondott, akkor biztosan jó tanuló lehet. Hiszen az Elitbe akar bekerülni, ahová csak a legjobbak juthatnak be. Az utóbbi években, alig egy fél tucat embernek sikerült bekerülnie az aurorok társaságába.
- Szóval feketemágus-vadász akarsz lenni… - szólalok meg, de inkább csak magamban pontosítom a dolgokat – Akkor elég jó lehetsz SVK-ból és bájitaltanból, meg a többi tárgyból. Valójában én is erre a pályára készülök, de jobban rá kéne feküdnie a kotyvasztás művészetére.  Azonban kinek van ehhez kedve és ideje?
Utolsó mondatomat egy félmosollyal fejezem be, azután ismét kibámulok a távolba.  A távolban egy madár repül a horizont vonalán, azonban hirtelen eltűnik, mintha ott se lett volna. Ha nem tudnám, hogy thesztrálok is élnek a Rengetegben, azt hittem volna, hogy egyszerűen eltűnt. Sok rossz dolog szemtanúja voltam már, de embert még nem láttam meghalni. Ez olyan dolog, amit sosem szeretnék átélni. Emlékszem, még kölyök fejjel nem értettem az a tehetetlenséget, ami barátaim halálával járt. Viszont megesküdtem, hogy egy napon meg fogom ölni Marcus Frostot, akármi is legyen a következménye. Álmos lustasággal húzom elő ismét a pálcámat, majd egy kissé megpöccintem azt. A varázseszköz hegyéből bordó füstcsík emelkedik, és hamarosan kiírja a pontos időt. 19:37 – olvasható a felirat, amit egy újabb intéssel el is tüntetek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire elment az idő. Szerencsére már felsőbb éves vagyok, így kilencig büntetlenül csellenghetek a folyosón. Habár Frics akkor is találna valami kivetni valót rajtam. Szerencsétlen kvibli…

---

Lor... aki fél, pedig nekem több okom lenne a rémületre 

Úgy látszik, a lány rögtön veszi a lapot, hisz’ hozzám hasonlóan ő is játszani kezd. Szőke haja és alkata, pont illik egy mesebeli hercegnőhöz, akit meg kell menteni a gonosz sárkánytól. Bár hülyeség az egész, mert a sárkány miért ne kajálná be rögtön a lánykát? Biztos vegetáriánus, vagy valami hasonló baja lehet. Az Őfelsége megszólítás tetszik, talán még használtatni is fogom. Lor engem bámul elgondolkodva, ami igen zavarba ejtő lehetne, ha nem az lennék, aki. Így viszont csak várakozóan tekintek rá, miközben kitépek egy fűszálat a földből, és ujjaim között forgatni kezdem. Kíváncsi lennék rá, hogy most mit gondol rólam. Elég bunkó módon mutatkoztam be neki, de hát ez van. Nem egyszer alkalmaztam már ezt a trükköt, de a legtöbbször vörös képpel távoztam. S ez nem a zavarom miatt volt, hanem az arcomon csattanó tenyér hatásának köszönhetően. Merlin szakállára, van, aki nem érti a viccet! Eközben a csaj tovább játssza az esedező alattvaló szerepét. Ez mosolyt csal az arcomra, majd fensőbbséges pillantással illetem.
- Rendben van, hiszek Önnek.  – szólok, még mindig megtartva idegesítő stílusomat. Mert valóban idegölő, és már én is kivagyok tőle. – Ezúttal a büntetés felől is eltekinthetünk.
Vidáman nézem, ahogy Lorelei szinte már sír a nevetéstől, és muszáj felülnie, különben megfullad. Az pedig nem lenne jó. Természetesen meg tudnám menteni, ha arra kerülne a sor, de ezt az eshetőséget hanyagolni kéne. Ki gondolta volna, hogy ilyen veszélyes is lehet a vidámság! Vigyázni kell vele, mert az ember a végén még komolyabban is megsérülhet. Ez ugyan baromság, viszont jobb félni, mint megijedni. Hm, micsoda intellektuel hangulatban vagyok ma. Talán ezért is lehetséges, hogy nem kezdtem el neki mondani a szépet. Habár így is elég félreérthető közeledésem. Igazából nincs szükségem komolyabb kapcsolatra, hisz’ a családom miatt csak veszélybe kerülne. El tudom képzelni, hogy hozzám közel állókat próbálnának elrabolni, csak azért, mert én nem akarok önszántamból visszatérni a családba. Nevetséges a félelmem, azonban lehetséges, hogy van valóságalapja. Már bármit el tudok képzelni apámról. A merengésből a nevetés csendesedése ránt vissza.
- Mit gondolsz…  - kezdek bele, miközben fejemet kissé oldalra billentem, és egy félmosoly játszik a szám szegletében. -… vajon mennyire tűntünk hibbantnak az előbb?
A kérdés nem komoly, csupán érdekel a véleménye. Engem ugyan nem aggaszt, ha hülyének néznek, már megszoktam öt hosszú év alatt. Valakinek ezt a szerepet is el kell vállalnia, hiszen a nagy nevek mind elhagyják az iskolát. Ez történt például a Weasley ikrekkel is. Zseniális páros volt, én mondom! Tudom, nem érhetek a nyomukba, de azért próbálkozni szabad.

Örömmel veszem tudomásul, hogy egyre felszabadultabban viselkedik a közelemben. Azonban, ha rápillantok, mégis egy rémült kismadár jut róla eszembe. Mint akit a legkisebb zaj is megriaszthatna. Igazából lövésem sincs, hogy miért érzem ezt, de tudom, így van. Az ujjszorítós incidens említésének hatására, mintha egy cseppnyi féltést is felfedeznék a rémület mellett. Biztos csak a szemem káprázott, hiszen még alig ismer. Oly’ távolinak tűnik ez a viselkedés tőlem. Nem vagyok épp egy mintagriffendéles, de azért bennem is megvan a bátorság, amelyet nagyra tart a ház. Habár esetemben ez nem vakbuzgóság, mindig végiggondolom először, s csak utána vágok vele valami veszélyes hülyeségbe. Ilyen vagyok. Sosem értettem, hogy a Süveg miért úgy döntött, ahogy. Mára már megértettem, hogy van bennem valami, ami jobbá tesz a Mardekárnál. A lány tanácsára megrázom a fejem. Dumbledore amúgy sincs mostanában eleget az iskolában, így biztos jobb dolga van, mint a diákok apró-cseprő ügyei.
- Felesleges. – intem le Kayleet, miközben végig a szemébe nézek – Háború van, és Dumbi biztos valami atomfontos ügyeket intéz. Amúgy is csak fenyeget, valójában nem merné megtenni. Ha meg mégis megpróbálna, akkor szembe találja majd magát a pálcám hegyével.
Újdonsült beszélgető társam kissé elcsendesedik, s a virágokban kezd gyönyörködni. Valóban nagyszerű látvány, bár engem sosem érintettek meg az efféle érzelgős dolgok. Szégyenlős mosolya csak még jobban megszépíti, és önkénytelenül az én arcomra is vidámságot csal. Pár pillanat múlva értetlenkedve fordítja felém barna lélektükreit, amiben elveszni látszom. Ha lehetséges, még közelebb húzódom, s háta mögött átnyúlva megmarkolom a pad karfáját. Már vészes közelségben vagyok, lábunk szinte már összeér. Valaki most erre sétálna, és meglátna minket, akár még azt is hihetné, hogy több van a dologban. Úgy tűnik, ismét sikerült zavarba hoznom, amit immár szélesebb vigyorral üdvözlök. Nem értem, hogy Kayleenak miért nincs több önbizalma, amikor akár lehetne is! Hm, ezen még dolgozni kell. Asszem fogok neki tartani pár különórát abból, hogy hogyan is legyünk tisztában saját nagyszerűségünkkel. Na, ha ez nem hangzott volna öntelten, akkor semmi. Kissé előrébb dőlök, így már csak pár centi választ el az arcától. Halkan, hogy csak ő hallja (nem mintha más lenne ezen a környéken, de mindegy) a fülébe súgom válaszom.
- Igen, rád ragadt valami. – szólalok meg, miközben szavaimban nevetés bujkál – Bár nem hiszem, hogy le lehetne mosni. Ha jól látom, akkor egy szőke Griffendéles az. Ezek a legtapadósabbak, szinte lehetetlenség megszabadulni tőlük.
Másik kérdésére pedig már hangosan felkacagok. Nem kinevetem, csupán vidámságomnak adok hangot. Sikerült elfeledtetnie velem az éppen zavaró gondjaimat, mint a festékrobbanás vagy, hogy kétséges hol fogom tölteni a szünidőt. Lehetséges, hogy túl gyorsan haladok, s ez megrémítheti a lányt. Alig ismerem öt perce, de máris rámozdultam. Ez biztos valami betegség nálam, csak még nem találtak ki neki rendes nevet. No, sebaj, majd unalmas napjaimban erről fogok filozofálgatni Elgondolkodtató azért, hogy már előre tudom, nem lesz jobb dolgom, mint ezen a kóron elmélkedni. Miután sikeresen kiörömködöm magam, válaszolni próbálok.
- Ha a szépséget így nevezzük, akkor: Igen, koszos vagy. – úgy tűnik, ma elememben vagyok, hisz’ bókot bók követ.  Meglepő Kaylee reakcióra a mustrálásra. Talán eddig nem nézték meg így a fiúk? Bár mit is csodálkozom… A kis kölkök között nem olyan fontos ez még, majd a későbbiekben. Ez most úgy hangzott, mintha olyan ősöreg lennék. Lehet, hogy inkább McGalagonynál kéne bepróbálkoznom. Valahogy az idősebb korosztály mindig megtalál magának. A régi emlék hatására kiráz a hideg, s hagyom, hogy gondolataim más felé kanyarodjanak el. Nem akarok itt szégyenszemre rosszul lenni… Fúhhh, pedig nyolcvan év, az nyolcvan év. Ehh, hagyod abba, Frost! Egy ilyen szép lánnyal üldögélsz, s a régi időkre gondolsz? Normális vagy? Az őrület első jele, ha az ember saját magának beszél. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon utolér, de ez úgy tűnik családi vonás. Legalábbis apám idegbeteg tekintetéből erre lehet következtetni.
Tisztára nyárias hangulat uralkodik, ami igen ritka mostanság. Jóleső biztonság érzett önti el az embert, még ezekben a veszélyes időkben is. Mostanában szinte mindenről ez jut az eszembe, pedig egyszerűbb lenne, ha elvonatkoztatnék a külvilág történéseitől, s csak a roxforti életemmel foglalkoznék. Természetesen ez lehetetlen, de néha jó lenne figyelmen kívül hagyni a valóságot. Szerintem kicsit elbambultam a nagy gondolkodás közben, így lehetséges, hogy elég érdekes arcot sikerült vágnom közben. Habár nem bánom, ha kinevet a lány. Nem vagyok épp az a sértődékeny jelenség, s örülök, ha másoknak jó kedvet okozhatok.

Zavarban van. Még mindig. Amúgy szép arca egyre inkább felveszi a körülöttünk virágzó, piros virágok színét. Tekintetemmel egy pillanatra sem eresztem el, tudván, akkor megtörik a varázs. Nem, nem szórtam rá Imperiust, most a személyiségem varázsáról beszélek. Egyre jobban elvörösödik, s már kezdek attól tartani, hogy elájul. Szerencsémre ez nem történik meg. Pluszpontot jelent, hogy ha arra kerülne a sor, nem köpne be. Hamarosan azonban kezd kissé felszabadultabban viselkedni, és egy nevetést is sikerül kicsikarnom belőle. Magabiztosságom már az egekben szárnyal, de nem vagyok bunkó. Önteltnek sem mondhatnám magam, csupán megvan a kellő önbizalmam. Néha talán több is, mint kéne. Azonban ez hozzátartozik a személyiségemhez, ha akarnék, se tudnék rajta változtatni. De nem is akarok. Be kell vallanom magamnak, örülök, hogy összetalálkoztam vele. Mosolyom kiszélesedik, amikor ismét sikerül megnevettetnem a lányt. Pár pillanatig kotorászik a zsebében, s egy zsebkendőt húz elő. Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy azzal próbálom letörölni magamról a festéket, de hát nem volt. Közelebb húzódik, és megpróbálja letörölni a rám ragadt vörösséget. Önkénytelenül is behunyom a szemem, miközben ő erőteljes mozdulatokkal dörgöli az arcomat. Grimaszokat vágva próbálok elhúzódni, de mégis élvezem a közelségét. Lehunyt szemmel szívom be a hajának illatát.
~Eper? Hm, éhes vagyok…~ - asszociálok rögtön, s megint a kaja jut az eszembe. Miután sikerül elhessegetnem a gondolatot, újra felvillannak íriszeim. Az ismeretlen lány lehajtott fejjel próbálja megtörölni a képemet. Nem tehetek róla, újra sikerül mosolyt csalnia halovány ajkaimra. Talán túlságosan is feszélyezve érzi magát, s ezért nem akar a szemembe nézni. Hirtelen ötlettől vezérelve előre nyúlok, s kissé felemelem az állát, hogy végre találkozzon a tekintetünk. Karom visszahanyatlik az oldalam mellé, és eközben befejeződik a kis tisztítás.
- Köszönöm, Mami! – szólalok meg, majd felnevetek. – Kikérem magamnak! Szerintem már nézek úgy ki, mint egy kisiskolás.
A lány visszacsusszan eredeti helyére. Bizonyossá válik számomra, hogy szereti a természetet. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy hollós vagy hugrás. Bár nem mintha sokat számítana, hogy melyik ház tagja, de akkor is. Felemelkedem, majd a közelében ülök le újra. Remélem, nem zavarja a közelségem, de biztosan ismét zavarba fog jönni. Már ránézésre fiatalabbnak tűnik, mint én, viszont Merlin adja, hogy ne legyek sokkal idősebb. Nem mintha érdekelnének mások véleményei, csak tudni szeretném, egy korcsoportba tartozunk-e. A vénasszonyos incidens után, én már nem merek semmiben megbízni. Kiesett festékszórómat meglátva ismét felkacag, amiből rögtön leszűröm, hogy tudja mi az. Egy leheletnyi pír jelenik meg az arcomon, amit remélem, még elfedd a dörzsölés által keltett. Kicsit kihúzom magam, majd rossz francia akcentussal beszélni kezdek.
- Hanchúroznih? Nhem-nhem. Feshteni ákártám egy phortrét Frics és a mhacskája szherelméhről. – felhúzott orral nézem, ahogy a csajt egyre jobban elragadja a vidámság. Jó ezt látni ezekben a borús időkben. Ezután visszaváltok az eredeti hanghordozásomra. – Valóban el kellene tüntetni ezeket, mielőtt rájönnének, hogy én mocskoltam össze a harmadik emeleti folyosót. Ha jól emlékszem a múltkor valami ujjszorítóval fenyegetett meg a macskabolond, s nem sok kedvet érzek magamban hozzá.
Már a gondnok említésére is furcsa grimasz jelenik meg az arcomon. Azonban van ennél fontosabb dolgom is. Mint például eldugni ezt a szart. Tekintetünk egyszerre villan a szemben lévő szoborra, miközben megtudom a hölgyemény nevét.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Kaylee! – szólalok meg végül hangosan, majd felpattanok eddigi helyemről, s Merlin bá’ felé veszem az irányt, hogy egy új sityakot adhassak neki. - Szép neved van.
Út közben előhúzom pálcámat, majd elgyakorlom a jól ismert mozdulatot. Huss és pöcc. Az elmormogott lebegtető-bűbáj hatására a festékszóró darabkái felemelkednek a balomról, és egy szép ívet leírva a varázslók hercegének fején landol. Valóban királyi méltóságot adott neki ez a kis „korona”. Lepillantva a ruhámra látom, hogy az még mindig tiszta festék. Kelletlenül pöccintek egyet a pálcámmal, s elismétlem magamban a Torgeo varázsigét.
Ennek hatására a varázseszköz porszívó módjára kezdi leszívni a rám tapadt mocskot. Néhány másodperc múlva, már eredeti kinézetemben tündöklöm. Eztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszasétálok a padhoz. Letelepszem Kaylee mellé, és az arcát tanulmányozom. Mármint annak is azt a részét, amint nem takar a barna haja. Jobbommal előre nyúlok, s egy kósza tincset a füle mögé simítok. Így már sokkal jobban szemrevételezhetem.

Mint ahogy vártam is, hagyja, hogy letelepedjek mellé. Miután sikeresen elhelyezkedem, kéken izzó íriszeimet a lány arcára emelem. Úgy látom, zavarban van, legalábbis erre következtetek az arcán felvillanó piros foltocskákról. Tekintete hitetlenkedést sugároz, de rögtön el is kapja a fejét, nehogy ezt én is észrevegyem. Hááát… Ez nem nagyon jött össze neki, hisz’ rögtön kiszúrtam. Ajkaim magabiztos mosolyra húzódnak, miközben kényelmesen hátradőlök a padon. Még mindig nem száradt meg a festék, így szép, vörös nyomot fogok hagyni az ülőalkalmatosságon. Néhány másodpercig csend áll be a beszélgetésbe, amit a lány hamarosan megtör. Biztosan nagyon jól szórakozik szerencsétlen helyzetemen. El tudom képzelni, hogy milyen nevetségesen nézhetek ki. A csaj helyében már a földön fetrengnék a röhögéstől, de ugye ez nem illene egy ilyen szép hölgyhöz. S okos is, mert rögtön felméri jelenlegi helyzetemet.
- Nem igazán… - szólalok meg végül. Fél kézzel az arcomhoz nyúlok, és megpróbálom letörölni magamról a festéket. Azonban nem azt a hatást érem el, amit szerettem volna. Sikerül az egész képemet pirosra mázolni. – Tudod, hogy van ez… Az ember megunja a régi stílusát, és be akar újítani valamivel. Nos, én is ezt tettem.
Talán házat tévesztettem, hiszen mardekároshoz méltóan tudok füllenteni. Habár kétlem, hogy bárki is bevenné az előbbi mesémet. Kissé visszahúzódóan viselkedik, amit meg is értek. Fiatalabbnak tűnik nálam, ezért is lehetséges, hogy még nem ismerem. Mindig hitetlenkedéssel tölt el, hogy mennyi új arcot rejt ez az iskola. Ez is mutatja, hogy mennyire csak a saját évfolyamommal foglalkozom. Több százan járunk a Roxfortba, s botor dolog az képzelnem, hogy mindenkit ismerhetek. Ekkor villan be, hogy ismételten micsoda bunkó vagyok, hisz’ még be sem mutatkoztam, de máris letámadom.
- Nathaniel Forst, szolgálatodra. - ismét megpróbálkozom lehengerlő modorommal, ami rendszerint be szokott jönni a csajoknál. Arcomon letörölhetetlen vigyor világít, ezért most épp úgy nézek ki, mint egy génhibás hupikék törp. Valami mugli mesében láttam ilyeneket egyszer, bár akkor is csodálkozva néztem, hogy a szerencsétlen varázsló miért nem használja a mágiát a lények elkapásához. A varázstalanok mindig is nevetséges képet alkottak rólunk, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Persze a Mágiaügyi Minisztérium rendkívüli figyelmet fordít a titoktartásra. Egyértelmű számomra, hogy csak a hatalmukat féltik, de akkor is. A rendes emberek képtelenek lennének felfogni képességeinket, s megint kezdődhetnének a boszorkányüldözések. Megrázom egy kicsit a fejem, gondolataim ismét elkalandoztak. Ez nem épp a legszerencsésebb mostanában, hisz’ hamarosan RBF-ezhetek majd. Az igazat megvallva, most is épp magolnom kellene, de ugye nekem van sokkal fontosabb dolgom is. Ekkor esik ki a festékszóró a zsebemből. Rémülten tekintek először a flakonra, azután a lányra. Nem tudom milyen származású, és hogy ismeri-e az efféle mugli ketyeréket. Hirtelen mozdulattal kapok utána, és próbálom meg eltüntetni a belső zsebemben több-kevesebb sikerrel. Remélem nem fog beköpni valamelyik tanárnak, mert mostani idegállapotomhoz már csak egy kis büntetés hiányozna. Na, az teljessé tenné a mostani hetemet. Elzavarom magamtól a felesleges gondolatokat, s immár teljes figyelmemmel a lányra összpontosíthatok. Még mindig nem tudom a nevét, ezért ezüstösen kék lélektükreimet az arcára szegezem, és tekintetem kérdően csillan.
- Megtudhatom a neved? – teszem fel a kérdést, ami ez idáig ott motoszkált a fejemben. Hm, talán hamarabb is eszembe juthatott volna, de úgy tűnik, hogy egyre kevesebb a működő agysejtem. Ajh-ajh, ez még nagy gáz lesz a vizsgáknál...

~Fenébe! Kell nekem ilyen selejtes vackokat vennem…
Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miközben gyors léptekkel vágok át a birtokon. Ez még nem is lenne olyan szokatlan látvány, ha nem csöpögne belőlem vörös festék. Eddig sem néztek teljesen normálisnak, de most hirtelen úgy nézik ki, mint akinek a kezében felrobbant egy festékes vödör. Nos, az az igazság, hogy ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Pedig épp új sikálni való falterületet akartam adományozni kedves Frics barátomnak, azonban úgy tűnik, hogy a fentiek nem akarják. Épp egy mugli festékszóróval bűvészkedtem, amikor az a szemét elpukkant a kezemben. Nem elég, hogy majdnem magam alá csináltam, de a benne lévő festék legnagyobb rész rajtam kötött ki, és nem a falon, ahogy az meg volt tervezve. Gondolhattam volna, egyszerűbb lenne pálcával, viszont nekem a saját kezemmel kell csinálnom! Na persze, amikor a múltkor ott rinyáltam, hogy miért kell nekem varázslat nélkül padlót sikálnom. Átkozom a bolond fejem, amiért ilyen balfék vagyok.
Mérgesen, szinte rohanó tempóban folytatom az utam. Egy felsőbb éves, bunkó Mardekáros röhögve mutogat felém, de rögtön leolvad a vigyor az arcáról, amint szembe találja magát a felé röppenő gumiláb-rontással. Szerencsémre egyedül van, így nem kell attól tartanom, hogy nekem ugrik a bandájával. Mert ezek csak falkában nagymenők, egyedül gyáva férgek. Tudván, szerencsétlen ellesz még egy ideig mire kitalálja az ellenvarázslatot, ezért kicsit már nyugodtabban lépkedek tovább. Legjobb öröm, a káröröm – tartja a mondás. Ez talán igaz is… Régen volt már, hogy csak úgy megátkozzak valakit, de ezek kihozzák belőlem az állatot! Egyre inkább ismétlem magamban a mantrát, amivel megpróbálom lecsillapítani háborgó lelkemet, gondolataimat. A legfontosabb most eltüntetnem a bizonyítékokat. El is égethetném a festékszóró maradványait, de rohadt büdös lenne, és a szagánál is nagyobb füsttel járna. Ezért úgy döntök, hogy inkább eldugom valahova. Rövid töprengés után a Merlin-szobor mellett teszem le a voksom.  Elég kihalt az a környék, meg hát senkinek nem tűnne fel, ha a szobor környékén elásnám ezt a szemetet.
Gyilkos sebességgel fordulok be a sarkon, nem törődve azzal, hogy bárkinek nekimehetek. Figyeljenek oda, nehogy már mindenre nekem legyen gondom. Eléggé antiszociális hangulatomban vagyok, szal’ most nem sok kedvem lenne emberek társaságát élveznem. Azonban ez irányú törekvéseim kudarcot vallanak, amikor az egyik közeli padon megpillantok egy lányt. Akárhogy is, nem akarok bunkónak látszani, ezért közelebb lépek hozzá.
- Szia, Szépségem! – szólítom meg legjobb modoromat elővillantva. -  Foglalt ez a hely?
Kérdezem, s ha nem, akkor helyet is foglalok. Az már más kérdés, hogy egy szobafestő mellettem elbújhatna, úgy nézek ki éppen. Ekkor bevillan, hogy egy egyszerű bűbájjal leszippanthatnám magamról a mázt, de lusta vagyok elővenni a pálcámat. S amúgy is, ha eddig égettem magam, most már nem számít.  Érzéseim szerint, sikerkorszakot nyitottam, hisz’ mostanában csak csinos lányokkal hoz össze a sors. No, nem mintha zavarna a dolog.

Kevin


Ezt a csodás nyári napot a hálóhelyiségben töltöm, s épp hisztérikus idegrohamot készülök kapni. Ennek az oka pedig a közelgő vizsgák. Nem mintha tartanék az RBF-ektől, hisz’ a fontosabb tantárgyakból biztosan Kiválóra fogok vizsgázni. Sokkal jobban aggaszt a Mágiatörténet, és a Bájitaltan. Természetesen Raimbourg professzor szívesen tartott korrepetálást, azonban még mindig nem tudom, hogy Mocskos Bertalannak milyen szerepe volt a koboldlázadások idején. A nevéből adódóan biztos nem a köztisztaságért felelt. Így teljesen összetörten kuporgok az egyik sötét sarokban, miközben karikás szemekkel meredek a magam előtt elterülő jegyzet halomra. Évszámok, nevek és események tömkelegét rejtik a papiruszok, amelyek csak arra várnak, hogy bemagoljam őket. Persze ha így tennék, akkor semmi valódi tudást nem sajátítanék el, de hát kit érdekel? Ez még nem is lenne akkora probléma, mint a bájitaltan. Na, abból muszáj lesz összekaparnom a kevéske tudásomat, ha egyáltalán RAVASZ előkészítőkre szeretnék járni. Így hát élvezem a sötét magányosságot, míg az alsóbb évesek gondtalanul játszadozhatnak a szabadban.
Nem is tudom, mióta görnyedek a hülye adatok felett, amikor érzem, nem bírom tovább! Közönyös arccal rugdosom félre a papírlapokat, s a griffendéles takaróval leterített ágyra vetem magam. Jól eső hűvös uralkodik a szobában, remek egy kis lazsáláshoz. Az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén egyensúlyozom, de tudom nem szabad most beszunyálnom. Tanulnom kell… Még egy kicsit… Már csak pár nap van a vizsgákig, és engem meg fognak húzni! Ilyen nincs, a végén még olyan aranyvérű pojáca leszek, aki az ősei vagyonából él. Ezt nem engedhetem meg magamnak! Komolyan gondoltam ezt az auroroskodást, ezért erőt kérek az égiektől ahhoz, hogy tovább tudjam folytatni a magolást. Egy százéves öregember gyorsaságával emelem ki a fejem a puha párnák közül, s felülök az ágyon. Körülnézek a helyiségben, amelyet a totális rendetlenség ural. A földön itt-ott egy pergamen, vagy penna hever, de mintha egy fél sült csirkét is felfedezni vélnék az egyik ágy mellett. Undorodva fordítom el a fejem, majd megesküszöm magamnak, hogy ~valamikor rendet fogok tenni. Hát egy biztos… Ez nem mostanában lesz.
- Nem bírom tovább! – kiáltok fel hirtelen, aminek hatására a kintről jövő lépések hangja felgyorsul. Biztosan valami kis másodikos császkál errefelé. – Megöl a totális unalom!
Most biztosan totálisan bolondnak néz az, aki hallotta előbbi kirohanásom, hisz’ szerintem rajtam kívül senki sincs fent. A felelősségtudatommal küzdve (igen, mert nekem olyan is van), úgy döntök, hogy hagyom a fenébe az egész mágiatörténetet. Ha megbuktatnak, hát megbuktatnak, ilyen az élet. C’est la vie – ha latinosan szeretném kifejezni magam. Végül csak felpattanok, azután a ládámhoz siettek. Egyetlen erőteljes rúgással kinyitom azt, és szinte derékig eltűnök benne, míg a szükséges cuccok után kutatok. Könyvek és ruhadarabok repkednek körülöttem, miközben egyre lejjebb ások. Hamarosan beleütközik a kezem egy kemény valamibe. Arcomon üdvözült mosollyal veszem elő azt a kvaffot, amit még tavaly kaptam születésnapom alkalmából. Az egyszerű bordó színű labda most arany-vörös színekben pompázik, s a Griffendél oroszlános címere is díszíti. Szeretettel gondolok erre a kis apróságra, hisz’ nagyon kedves barátomtól kaptam. Miután sikeresen kiörömködtem magam mellé teszem a játékszert, és újra keresni kezdek az utazóládámban. Pár másodperc múlva egy fényesre polírozott seprűnyél akad a kezeim közé. Újabb vigyor terjed szét az arcomon, majd féltő gondoskodással emelem ki saját versenyseprűmet. Egy Jólsep-R, az új kollekcióból. Nem épp egy Tűzvillám, de a régebbi Nimbuszokkal már felveszi az iramot. Az összekuporgatott pénzemből vettem még a nyáron, miután elszöktem otthonról. „Kincseimet” felmarkolva, hihetetlen fürgeséggel indulok meg a pálya felé. Remélem, hogy találkozom valakivel út közben, vagy ott, bár magamban is ellennék. Régen dobáltam már a karikákra, így lehet kissé berozsdásodtam. Pár perc múlva fel is tűnik a stadiont körülvevő nézőtér. Gyorsan felpattanok a seprűmre, s elrugaszkodom a talajtól. Rakétaként startolok el és száguldok a vakítóan kék ég felé. Hallom, ahogy a szél süvít a fülemben. Lepillantva észreveszem, hogy valaki van itt rajtam kívül.
-   KEEEEEEEVIIIIIIIII! – ordítom el magam, miután megismerem a srácot. Biztosan észrevett, ezért nevetve hajítom felé a kvaffot. Na, pont rá volt szükségem, hogy kirángasson az unalom süppedő ingoványából.

Nyugodtan folytatom a megkezdett „rituálémat”, miközben fél lábam kilógatom az ablakon kívülre. A végén még tényleg ki fogok esni… Laza mozdulattal emelem fel ismét a cigarettát, hogy egy újabb slukkal rövidítsem meg azt. Vékony füstoszlop emelkedik az ég felé, ami immár bordós-narancssárgás színben pompázik. Közben rá kell jönnöm, bagózás közben nem jó sokat monologizálni, mert a végén már csak azt veszi észre az ember, hogy már el is fogyott a dohány rudacska, miközben alig szívott belőle valamit. Közönyös arckifejezéssel pöckölöm le a bagó végén felgyülemlett hamutornyot. Felhúzott térdemre támaszkodok jobb könyökömmel, miközben hüvelyujjamat az államnak támasztom. Igazából már a parkból is kiszúrhatnák az ablakban lobogó fekete taláromat, de nem érdekel. Amúgy sem vagyok az egyedüli, aki a használaton kívüli tantermekben bagózik néha-néha. Habár nem sok kedvem lenne a büntetőmunkához, amiért megszegtem a házirendet. De már csak egy rövid ideig kell várnom, és nagykorú leszek! Akkor már senki sem szólhat bele abba, hogy mit csinálok szabadidőmben. No, nem mintha most másképp lenne.
Azonban úgy tűnik, hogy a lánynak nem nagyon tetszik tevékenységem. Legalábbis erre tudok következtetni abból a pillanatnyi grimaszból, ami átsuhan az arcán. Igaz, ami igaz, az égett dohánynak van egy bizonyos aromája, amit nem mindenki tud elviselni. Emlékszem, az első szálamnál én is így voltam, de mára már nem igen zavarnak az efféle másodlagos dolgok. A szagot egy egyszerű bűbájjal el lehet tüntetni, meg ugye rágó is van a világon. Eközben sikerül elszívnom a bagót, s egy határozott mozdulattal kilövöm a csikket a szabadba. Remélem, nem kap fejbe valami tanárt, mert elegem van a padlósikálásból egy életre. Varázslók vagyunk, minek takarítsak puszta kézzel?! Bár Lupen Prof. biztos valami szadizósabb cuccot találna ki, így jobb, ha nem keresem a balhét a közelében. A lány kijelentésére csupán elmosolyodom, azután kissé rekedtes hangom válaszolni próbálok. Bal kezem eltűnik a nadrágom zsebében, miközben egy színes papírba csomagolt édességet veszek elő. Drubli Legjobb Fúvógumija – hirdeti a felirat.
- Áhh, ezt örömmel hallom. – szólok, míg a csomagolással bajlódok – Nem mintha tartanék attól, hogy elkapnak vagy valami, de azért ez megnyugtató.
Végül sikerül kibontanom a cuccot, s máris a számba dobom a papír tartalmát. Rögtön érzem, ahogy a mentolos íz szétterjed a számban, bár a cigaretta szagát nem fogja tökéletesen elfedni. Annyi baj legyen… Amíg én szerencsétlenkedek, Barbi csatlakozik hozzám a párkányon. Úgy tűnik, ért a gondolatolvasáshoz, hisz’ a következő feldobott téma a Kviddics. Valóban egyik szenvedélyem a sport, viszont mostanában nemigen kisérem figyelemmel a nagy csapatok mérkőzéseit. Inkább csinálni szeretem, mint nézni. Mint aranyvérű, kiskoromban a többi hozzám hasonló kissráccal játszottam. Ahogy a teltek az évek, egyre jobban beleszerettem ebbe a játékba, azonban bizonyos okok miatt sosem sikerült eljutnom a válogatásokra. Az igazat megvallva, ha annyira komolyan vettem volna, akkor semmilyen okkal nem lehetett volna eltántorítani a célomtól. Azonban nekem mindig sikerült egy partiba, vagy egy büntetőmunkába csöppennem.
- Nem akarok beképzeltnek tűnni, de elég jól megy. – mondom vigyorogva – De eleget beszéltünk rólam… Hatodéves vagy, ugye? Akkor már biztosan tudod, hogy mi akarsz lenni, ha kikerülsz a Roxfort óvó szárnyai alól. Igazam van?
Biztosan így van, mert már ötödévben elkezdik a pályaválasztási tanácsadást. Jómagam is voltam McGalagyonynál ez ügyben. Úgy tűnik, hogy jobban kell teljesítenem az RBF-en bájitaltanból, ha auror szeretnék lenni. Persze, ha nem lennék kitagadva a családból, akkor az életben nem kellene dolgoznom, hisz’ a családi vagyonból még a következő két generáció is vígan eléldegélne. Apámat biztosan meg fogja ütni a guta, ha felvesznek majd a Griffendél Aurorakadémiára. Milyen ironikus is lenne… Halálfalónak szántak, de pont az ellenkezője akarok lenni. Barbara eszes lánynak látszik, s a családneve valahogy ismerősnek tűnik. Biztosan valami puccos aranyvér-partin hallottam, de már nem emlékszem, hogy mi volt épp a téma.

Nyerőhelyzetben vagyok. Ez kétségtelen, csak rá kell nézni a lányra, s bárki ugyanezt mondaná. Nem is csodálom, hisz' a híres Frost vonzerőnek nem lehet ellenállni. Jó-jó, ez egy nagy hazugság volt, de akkor is. Még mindig engem néz, miközben én a tájat figyelem. Késő délután van, a nap lassan lenyugszik a horizont mögött. Narancssárgás fénybe vonja az egész kastélyt, s engem is. Mostanában szétunom a burám, jól jött ez a kis balhé. Kellemes az idő, de mégis olyan, mint a vihar előtti csend. Talárom belső zsebébe nyúlok, majd előhúzok egy szál cigarettát. Megpörgetem hosszú ujjaim között, majd egy utolsó fordítással a számban állapodik meg. Rossz döntés volt rászokni a dohányzásra. Először csak az ősök idegesítése érdekében tettem, de mostanában már érzékelem, hogy kell a szervezetemnek a nikotin. Nincs rá őrjítő módon szükségem, viszont jó érzés, amikor egy fárasztó nap után az ember elnyom egy-egy szálat. Varázspálcám ismét előkerül, majd egy halk Lumos után, máris ezüstös fényű lángocska lobog a végén. Nem is tudom, hogy minek raktam el, amikor tudtam, szükségem lesz még re. Kissé oldalra fordítom a fejem, s élvezettel gyújtom meg az energiarudacskámat. A pálca ismét a zsebbe kerül, azután kényelmesen nekidöntöm a hátamat az ablak fájának, és ily' módon révedek a távolba. Régi ismerősként köszöntöm a dohány kesernyés izét, miközben hosszú füstoszlopot engedek az útjára. Nem félek attól, hogy megláthatnak, már rég túl vagyok az efféle aggályokon. Amúgy is, inkább fogok kapni a betört ablakért, mint ezért. Barbi újra beszélni kezd, és én ismét felé fordítom tekintetemet. Nem kell bemutatnia a Macskakirályt, magam is eléggé sokszor találkoztam vele rövid Roxforti pályafutásom során.
- Valóban. - jelzem egy finom bólintással, hogy egyetértek a lánnyal - Fricsnek hatodik érzéke lehet az ilyen dolgokhoz. Biztos van egy füzetkéje, amiben vezeti, hogy milyen balhékat lehet a kölkökre kenni.
Csönd. Amint elmondtam, amit akartam, jól eső csendesség száll a helyiségre. Újra kifelé nézek, s hála a Napnak szerencsésen meg is vakulok egy cseppet. Azonban nem fordítom el a fejem, hanem tovább bámulok a Nagy Világítóba. Újra a számhoz emelem a cigit, és nagyot szippantok belőle. Érzem, hogy égeti a torkom, de nem foglalkozom vele. Lassan létüdőzőm, majd O-alakot formálok a számmal, s apró füstkarikákat kezdek eregetni. Elgondolkodva figyelem, ahogyan a kis alakzatok kiszállnak a szabadba. Régen repültem már... Be kellesz pótolnom, ha már ennyire hiányzik. Már csak valami havert kell összeszedni, akivel dobálhatnék párat. Hajtói babérokra pályázom, de eddig elkerültük egymást a szerencsével. Neszezést hallok, finom lépések zaját. Oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy a lány immár csak egy kartávolságnyi messzeségben van. Kérdésére elgondolkodó arcot vágok. Lelógni Roxmortsba a hétvégén? Valóban töprengenem kell, hogy van-e valamilyen programom. A válasz egyszerű nem lenne, már csak az a kérdés, hogy kell-e nekem még egy balhé.
- Talán. - mondom ki az általam leginkább gyűlölt szót. Az használja, aki nem tud egyenes választ adni. - Régen jártam már lent a faluban, jó móka lenne. De nem száz százalék!
Nem is tudom, hogy miért visszakozom. Lehetséges, hogy túlságosan is ismeretlen nekem a csaj. Bár, akkor miért nem mondtam rögtön igent? Tavaly minden gondolkodás nélkül helyeseltem volna a szabálysértésre, viszont úgy tűnik, hogy mostanában megfontoltabban viselkedem. Nem hiába, úgy tűnik kezdek felnőni.

Kicsit még mindig fáradtan ücsörgök az ajtó előtt, miközben a teremben tartózkodó lány hangosan felnevet. Ismeretlen rémület fog el, azután gyorsan pisszegni kezdek, majd résnyire kinyitom az ajtót és körülnézek a folyosón. Egyelőre minden nyugisnak tűnik, de a macskakommandónál semmit sem lehet tudni. Egy cseppet nyugodtabban zárom be ismét az ajtót. Eléggé viharverten nézhetek ki az összeborzolódott hajammal, s a futástól gyűrődött taláromban. Megpróbálok javítani a helyzetemen, ezért egy magabiztos vigyort küldök a lány felé. Beteges dolgaim vannak, az már szent igaz! Teljesen ismeretlen csaj, én meg épp most menekültem meg, de máris csajozni kezdek. Nem vagyok normális! Habár griffendéles, és ha jól emlékszem, akkor Potter évfolyamába jár, de akkor is. A végén még az lesz, hogy egy mardis lánykával is lefogok állni, csak mert jól néz ki? Merlin szerelmére, hova halad már ez a világ? S miért visz engem is magával? Egyre jobban összezavarom saját magam, miközben az új ismerősöm bemutatkozik. Egy pillanatra elveszítem a fonalat, de rögtön megtalálom a hangom. Gyors mozdulattal beletúrok a hajamba, mielőtt válaszolnék, s közben reménykedem, hogy nem lett túl metroszexuálos a mozdulat.
- Hali! - üdvözlöm én is, majd közelebb lépek hozzá. Barna haj, mogyorószín szemek, igazán csinos lányka. - Nathaniel Septimius Frost. Szólíts Nathnek, mert valahogy nem igazán szeretem, ha „hetediknek" hívnak.
Vigyorogva ejtem ki szavaimat, azután helyet foglalok vele szembe. Közvetlenül viselkedem, előbbi félelmem a gondnoktól már rég tovaszállt. Kérdésére töprengő arcot vágok, azután felnevetve válaszolni próbálok.
- Mindkettő. Egyszerre. - két szó, amely összefoglalja, hogy mi is történt velem az elmúlt tizenöt percben. Mugli akciófilmbe illő menekülésem már-már eposzi magasságokba emeli, amúgy is hősies alakomat. - Véletlenül betörtem egy ablakot, és ezért most bujdosnom kell. Viszont benéztem és láttam, unatkozol, nem tudtam megállni, hogy ne törjem meg ezen egyhangúságot.
Lököm a hülye dumát, mint ahogy lányok jelenlétében mindig is szoktam. Ötven százalék esélyt látok arra, hogy bejön. Vagy igen, vagy nem. Ez a két választás lehetséges. Szünet áll be a beszélgetésben, amit én arra használok, hogy felmérjem a szobát. Padok oldalra tolva, s a tanári asztal is szorosan tábla előtt van. Egyetlen ablak van a helyiségben, ami most éppen zárva van. Felpattanok, majd ezt követően ruganyos, hosszú léptekkel a nyílászáró felé veszem az irányt, elővillantom a pálcámat, és egy laza csuklómozdulattal kinyitom azt. Friss levegő tölti be a poros kis osztálytermet, egy kósza szellő még a hajamba is belekap. Vigyorogva ülök ki a párkányra, majd kéken villanó tekintetemet a lányra szegezem. Elég magasan vagyunk, de nincs tériszonyom, így nem számít. Legrosszabb esetben kizuhanok, viszont a földnél úgysem esek tovább.

Menekülj!
Ez az egy gondolat lebeg a szemem előtt, miközben a Roxfort girbe-gurba folyosóin rohanok végig. Csúszva fordulok be az egyik elágazáson, s majdnem összetörök egy ősöregnek tűnő vázát. Már csak az hiányzott volna, hogy ezt is tönkretegyem. Alig pár perccel ezelőtt, teljesen véletlenül persze, betörtem az egyik ókori ablakot. Ki gondolta volna, hogyha az ember nem kapja el a fogas frízbit, akkor az simán betöri az üveget? Abszurdum, amiért Frics engem okol... Tehetek én arról, hogy túl alacsony voltam a játékszer elkapásához? Nah, ugye, szerintem se. Most mégis fejvesztve menekülök végi a fél iskolán, hogy megússzam a büntetést. Hála Merlinnek, a vén kvibli nincs épp egy súlycsoportban velem, s elég nehézkesen mozog, így gondol nélkül le tudom hagyni. Azonban úgy ismeri a kastély titkos járatait, mint a tenyerét. Csupán csak abban reménykedem, hogy elveszítette a nyomomat és teljesen másfelé tapogatózik éppen. Remélem a bolond macskáját is magával vitte a gányba! Valami érthetetlen módon kapcsolatban állnak, de egyre inkább arra tippelek, hogy Mrs. Norris egy szimbióta, és ezért áll kapcsolatban ennyire a gazdatesttel.

Lihegve veszem be ismét a következő kanyart, majd a talárom belső zsebéből előrántom a pálcámat, s a szemben lévő ajtóra célzok vele. Hang nélkül idézem fel magamban a zárnyitó varázsigét, aminek következtében valószínűleg kinyílik a terem ajtaja. Ha viszont eddig is nyitva állt, akkor felesleges idő- és energiapocséklás volt az előbbi tettem. Egy utolsó nagy vetődéssel szinte betöröm a helyiség bejáratát. Szaporán kalapáló szívvel csapom be magam mögött a vastag tölgyfa lapot, majd hátamat a kemény fának vetve lecsúszok a  padlóra. Épp gratulálni szeretnék magamnak, hogy milyen ügyesen megmenekültem, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Kéken izzó lélektükreimet a földön fekvő lányra emelem, majd kissé oldalra döntöm a fejem. Még nem szólalok meg, hagyom, hogy a szívverésem lelassuljon, eközben már biztosan Ő is észrevett. Kifújom a levegőt, majd némán intek felé. Ha jó az arcmemóriám, akkor griffis a csaj, de nem vagyok biztos benne. Pár perc pihenésre szükségem van, mert teljesen kikészített ez a sok futkorászás. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ekkora távolságokat nyargaljak végig, ilyen rövid idő alatt.

Lor: Jobb félni, mint megijedni avagy vigyázzunk a veszett állatokkal xD

Ki gondolta volna, hogy egy jelmez ilyen indulatokat válthat ki. Nem tehetek róla, de muszáj megmosolyognom azt a reakciót, amit a lány tárt az előbb elém. Valóban, fura is lenne, ha egy oroszlánt imitáló hülyegyerek szambázna a Roxi területén. Egyre inkább körvonalazódik bennem a gondolat, miszerint hetedévesként ezt meg fogom csinálni. Mi mással lehetne megkoronázni ezt a bolondságoktól teli hét évet, mint azzal, hogy a Griffendél kabalaállata leszek. Csodálkozva önön zsenialitásomon pihengetek tovább a dús fűben. Kezd kisütni nap, és én élvezettel tapasztalom, hogy az apró fűszálak csiklandozzák az arcomat. Olyan idillikusnak tűnik minden. A tanévnek vége, szánsájn, bíccs and frendz. Jah, szép is volna, ha az élet ilyen egyszerű lenne. Egyre több az eltűnés mostanában, az ember már nem mer kimozdulni a házából, félve attól, hogy a halálfalók lecsapnak. Igazából megértem azokat az embereket, akik így vélekednek. Most már nyílt háború van, s ez mindig áldozatokkal jár. Természetes, hogy senki sem akar közéjük tartozni. Elgondolkodtató, hogy mindenről ilyen borús gondolatok jutnak az eszembe. Pedig ritkaság számba megy az ilyen szép idő mostanság! Örülnöm kellene, s nem ilyen negatív gondolatokkal fárasztani az amúgy is leterhelt agyamat.
Nah, igen. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha mással rendeltetem meg. De egy ismerőssel sem találkoztam, főleg nem olyanokkal, akik tudták volna használni a telefont. London mugli részében vettem ki egy lakást, miután rájöttem: a Foltozott Üst nem biztonságos számomra. Átváltottam egy kis pénzt, utána megpróbáltam kihúzni év elejéig. Valahogy sikerült, hisz' itt vagyok.
- Hm, tényleg sokkal egyszerűbb lett volna. - mondom vidáman, miközben kitépek egy fűszálat, s forgatni kezdem az ujjaim között - Azonban bizonyos események miatt, ezt nem igazán tehettem meg. Aranyvérű vagyok, de nem mintha ez számítana. Ebből adódóan nem igazán értettem az efféle dolgokhoz, viszont próbálom pótolni ez irányú fogyatékosságaimat.
Kissé keserű szájízzel ejtem ki a származásomra utaló szavakat. Nem igazán szeretem egy lapon említeni magam az aranyvérmániás népséggel. Legszívesebben letagadnám őket a fenébe, bár gondolom ez az érzés kölcsönös... Eközben Lor jóízűen felnevet, majd végre ő is elheveredik a gyepszőnyegen.
- Nicsak-nicsak! - szólalok meg tetetett csodálkozással - Ön ilyen jól derül a szerencsétlenségemen, drága Hölgyem? Ez hallatlan!
Kiáltok fel kissé emeltebb hangon. Kihangsúlyozott akcentussal beszélek, ahogy a régi főlordok is csinálták anno, Fensőbbséges pillantásokkal méregetem a lányt, miközben próbálom nem elröhögni magam. Ez bizony elég nehézkes küldetés lesz, de megbirkózom vele! A szám belsejét harapdálom, és a prüszkölve kitörni akaró nevetésemmel, valamint rángatózó rekeszizmommal hadakozok. Tudván, hogy ez nem igazán egészséges, hagyom, hadd törjön ki a jókedvem. A hangom messzire száll, aminek hatására egy közeli fán éldegélő madárcsalád felháborodottan vijjogva száll fel a magasba. Remélem, hogy nem akarnak visszavágni valamilyen módon, mert nem sok kedvem lenne még a ruha takarítással is foglalkozni. Persze mágiával sec-perc alatt kész lennék, de akkor is! Hm, egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a csajt. Jó humora van, s úgy látszik, hogy Ő is veszi az én poénjaimat. Habár tudom, hogy mekkora Humor Herold vagyok, de a tanárok többsége valahogy nem díjazza magasan szárnyaló szellemiségemet.