Végre teljesen megkönnyebbültem – Abby nem tart őrültnek és úgy látszik, még érdekli is mindaz, amit mondtam neki. És én is úgy éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Nem akartam gyorsan véget vetni a beszélgetésnek és keresni egy másik nyugodt helyet, sőt, kedvem lett volna egész délután ott ülni. Egyre jobban megkedveltem Abbyt.

Láttam rajta, hogy miközben rám figyel, egyúttal a környezet nyújtotta látványt is élvezi. Nem csodáltam, én is megbűvölten figyeltem a falevelek arany kontúrját és a frissen hullámzó füvet körülöttünk.

Én is a könyökömre támaszkodva elnyúltam a fa alatt és miközben válaszoltam, a fejünk fölött lustán elvonuló felhőket bámultam.
- Általában otthon vagyok, a családunk birtokán. Elég nagy, ez erdő is tartozik hozzá, és általában nálunk vendégeskedik valaki a népes rokonságból, szóval nem unatkozom.
Egyébként meg nagyon szeretek olvasni, zenét hallgatni vagy csak úgy sétálgatni. A mai találkozásunkat is ennek köszönhetem - somolyogtam. -  És apától a tizedik születésnapomra kaptam egy vázlatfüzetet, amit megbűvölt, hogy a lapok soha ne teljenek be benne. Az szinte mindig nálam van, abba rajzolgatok meg irkálok.
Hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak, mint amikor az ember kinyit egy csapot. Becsuktam a számat, hogy egy időre elzárjam a szóáradatot, behunytam a szemem és hátradőltem a fa gyökerei közé. Egy percig csak ültünk csendben és mindketten hallgatóztunk.
Napokon keresztül tudtam volna mesélni neki; a birtokról, ahol annyi csodás zug van, ami biztos neki is tetszene, vagy a népes Winterbell-klán néhány érdekes tagjáról.
Kérdése ezernyi emléket rezzentett fel bennem, elmerültem és nosztalgikusan lubickoltam az emlékek tavában.
Mint amikor egy hulló levél leveri a többit is. Ez nagyon költői volt! Kár, hogy nem hoztam ki magammal a vázlatfüzetemet. Mindenesetre megjegyeztem magamnak a mondatot, talán majd felhasználom egyszer.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideje ültünk kellemes csöndbe burkolózva, mikor megmagyarázhatatlan türelmetlenség lett úrrá rajtam. Dobogni kezdtem a lábammal és hangosan kifújtam a levegőt. Abby rám nézett, nem értette, mi nyugtalanságom oka.
- Bocs, egy kicsit elábrándoztam – mondtam neki és felültem.
– És most olyan különös érzésem van – küszködve kerestem a megfelelő szavakat, amikkel érthetően elmagyarázhatnám neki, mi zajlik bennem. – Volt már olyan érzésed, hogy muszáj tenned valamit? Amikor képtelen voltál csak egy helyben ülni, de valójában fogalmad sem volt arról, mit is szeretnél csinálni? – miközben ezt mondtam, már tényleg nem bírtam tovább ülni, felpattantam és a fa törzsének támaszkodtam, majd ellöktem magamat a fától és fel-alá járkáltam a selymes pázsiton.

Olyan érzés volt, mint amikor éjjel farkasüvöltést hallasz. Semmi sem fogható ahhoz a szívszorítóan panaszos, de egyúttal hívogató hanghoz, amelyen a farkasok vonyítanak a holdra – az elérhetetlen felé. Mikor meghallottam ezt a hangot, mindig úrrá lett rajtam ez a tettvágy. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy ki kéne bújnom a bőrömből, hátrahagyni ezt az üres porhüvelyt és csatlakozni a farkasok kórusához és velük együtt csak szaladni, rohanni, ki a világból, át egy arany erdőbe, ahol nincs tél és nincs hideg soha.
A farkasos gondolatomat nem fejtettem ki bővebben Abbynek, inkább rámosolyogtam és megkérdeztem:
- Nincs valami ötleted mit lehetne most csinálni?

Hála az égnek, úgy tűnt, Abby csak egy egészen kicsit lepődött meg a történteken.
Lám, ő is tanulni jött ki. Most, hogy kicsit oldódott a hangulat, tényleg láttam, hogy a táskája ott hever mellette a földön, és néhány tankönyv volt a kezében.

Észrevettem, ahogy felpillant a fa koronájára – valószínűleg azt várta, hogy még egy-két ember lepottyan mellénk a fáról, hogy csatlakozzon a társaságunkhoz.
Ezen én is jót nevettem és mosolyogva tettem hozzá:
- Azt hiszem, nem kell több váratlan vendégtől tartanunk. A fa tetején aludtam – még mindig megmosolyogtam, olyan vicces volt kimondani – és valószínűleg lelöktem mindenkit, aki megpróbált felmászni.

Reméltem, hogy a viccelődés végképp megoldja a hangulatot.
A kérdésén elgondolkoztam – mármint nem a napsütéses részén, hiszen természetesen én is azért vettem ki egy „szabad napot”, hogy odakint élvezzem a tiszta időt.

De mikor megkérdezte, honnan ismerem őt, persze azonnal felrémlett előttem egy sor emlék, melyek Abigail Wolf nevéhez kapcsolódtak.
A legjobb barátnőm, Celeste kishúga, Violet szintén a Hugrabugba járt, de még csak a negyedik évét taposta. Tőle már sokat hallottam erről a különös lányról, aki egy nap teljesen megváltozott és ezzel általános megdöbbenést váltott ki mindenkiből – beleértve diákokat és tanárokat is.
Violet azonban titokban mindig is nagyon csodálta Abby-t a bátorságáért, és amiért nyíltan fel merte vállalni az egyéniségét. És be kell vallanom, engem is egészen elbűvölt a történet.
Eddig csak futólag és látásból ismertem Abby-t, de most, hogy közelebbről megismerhettem, egészen meglepődtem, milyen éles a különbség a sötét ruhái és kedves, barátságos személyisége között.
- Nem tudom, ismered-e Violet McKenzie-t. Ő a legjobb barátnőm kishúga, a Hugrabugba jár és ő mesélt rólad – kicsit zavarba jöttem, mert rögtön tudtam, hogy Abby meg fogja kérdezni, pontosan, miket mesélt róla Violet. De nem tudtam, mit mondhatnék még.
Sokáig keresgéltem a megfelelő szavakat, majd lassan belekezdtem:
- Tudod, nagyon csodállak, amiatt, amit tettél. Én sosem voltam ilyen spontán. És bár azt hiszem, sokan biztos elítélőek voltak veled szemben, én azt hiszem, ez a stílus nagyon is illik hozzád. Százszor belegondoltam már, mi lenne, ha egyszer én is egy ekkorát fordítanék az életemen – mintha a klasszikus toronyba zárt királylány története most másképp végződne, ha a lány saját magát szabadítaná ki. – Az ötlet egészen megrészegített, csillogó szemmel egyre jobban belemelegedtem a történetbe. - Végtére is, kinek van ideje egész életében a szőke hercegre várni? – tettem hozzá csintalan mosollyal, de hirtelen, mintha áramot vezettek volna belém. A „szőke herceg” kifejezés hallatán egy angyali szépségű arc rémlett fel előttem, a mosoly egy percre ráfagyott az arcomra és mintha a felhők is visszatértek volna a kék égre.

De gyorsan elhessegettem az arcot és újra ráragyogtattam a mosolyomat.
- Bocsáss meg, kissé elragadott a hév. De azt hiszem, sok közös tulajdonságunk van, csak jobban meg kéne ismernünk egymást. Kérdezz bármit, amit tudni szeretnél, én pedig megpróbálok a lehető legőszintébben válaszolni.

Hangosan nevetett mindazon, amit a fejéhez vágtam. Egy pillanattal ezelőtt talán még érdekelt volna, hogy ezzel felhívja ránk a figyelmet, ijedten körbenéznék, fülelnék nem hallom-e Friccs közeledő csoszogását.
De most semmi más nem érdekelt. Csak ő és az, amit mondott.

Éreztem a hangjában bujkáló fenyegetést, de nem figyeltem rá különösebben. Sértett, hogy ilyen lekezelően beszél velem, mintha a bugyuta kishúga lennék, akinek sejtelme sincs az élet dolgairól. Lelkemben újra felszította a büszkeséget, de már okosabban viselkedtem. Láttam, hogy bármit is mondanék, ő pillanatok alatt kifigurázza, kifordítja a szavaimat és csak nevet az egészen.

Egy halk hang a fejemben azt mondta: Én megmondtam előre.

Elhessegettem a hangokat a fejemből és viszonoztam a pillantását. Kedvem lett volna újra visszavágni neki, de tudtam, hogy azzal csak magam alatt vágom a fát. Beláttam, hogy az üres fenyegetőzés tényleg lealacsonyítóan hat. Ezért felöltöttem hideg, közönyös arcomat és szótlanul hallgattam. Hirtelen ráébredtem, milyen ziláltan festhetek mellette.
Tényleg olyan, mintha a húga lennék, akit most éppen jól megdorgál. Ez futott át az agyamon, amint elképzeltem magunkat kívülről. Utáltam, hogy fölém tud magasodni, pedig szerintem egyforma magasak voltunk. Ebben a percben komolyan bánni kezdtem, hogy nem hoztam el a Roxfortba azt a gyönyörűséges, vörös bársonyból készült magas sarkú cipőmet, amit Sarah vett nekem a 16. születésnapomra.

Kifejezéstelen álarcom mögött a fejemben ezer meg ezer gondolat és ötlet csapongott. Bevallom, volt néhány, amik rendkívül csábítóan hangzottak, de ha végrehajtottam volna bármelyiket is, azzal ismét csak szégyenbe hoztam volna magamat. (Például: Megnézném, hogy vigyorog, amikor a cipősarkak a fejéből állnak ki és ehhez hasonlók.)

Süket duma! Méghogy őt még a pokol sem fogadta be! Ugyan, kérlek, ezt nem gondolhatja komolyan! És még engem nevez oktondinak! Mikor ő az, aki ilyen beteges képzelgésben él, hogy nála nincs rosszabb ezen a földön. Tudd meg, szőkeség, láttam én már nálad ezerszer rosszabbakat is!
Hátrahőköltem az utolsó mondataitól. Bántott, ahogy a vezetéknevemet kimondta, mintha egy szitokszó lenne.  Az utolsó mondatnál szemem elkerekedett a megdöbbenéstől, álarcom egy pillanatra megingott, de aztán gyorsan visszarendeztem arcvonásaimat.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltottam rá. – Igazad van, nem ismerlek. Látom, hogy tévedtem veled kapcsolatban, Leingter; nem egyszerűen keserű vagy, te maga vagy a pesszimizmus. Igaz, nem tartozik rám, hogy mi a mumusod, ahogy neked sincs közöd az enyémhez. Én csak azt akarom mondani, hogy ha szembesítenéd magad a saját mumusoddal, könnyebben el tudnád fogadni mások – és saját magad – hibáit.

- Ami pedig a lelkedet illeti – személy szerint én egyetlen embert ismerek, akinek nincs lelke. Ez az ember pedig Lord Voldemort.

Váratlanul egy kavics hullott az arcomba és felriasztott töprengésemből. Elég kellemetlen módja az ébresztésnek, de a célnak megfelelt. Első gondolatom az volt: „Micsoda szerencse, már majdnem elaludtam!” mikor azonban felpillantottam, hogy köszönetet mondjak jótevőmnek, egészen lefagytam.
Egy mardekáros lány magasodott fölém. Kék szemeiből megvetés sugárzott, ahogy végignézett rajtam, a talár alatt viselt zöld blézerből és fekete nadrágból álló öltözékemen. Belőlem is hasonló reakciót váltott ki az ő ruhája.  Tipikus mardekáros.

Egyébként el kell ismernem, Alyson nagyon szép lány, de mégis, amint megláttam, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Hosszú szőke hajával és kék szemeivel teljesen úgy nézett ki, mint Celeste – de mintha egy fordított tükrön keresztül nézném.
Mintha kicsit keserű lenne... Vajon mi változtatta meg ennyire?
Ilyen kérdések ötlöttek az eszembe, amikor megláttam. 

Felpattantam és gyors mozdulatokkal leporoltam magamat. Gúnyos kérdése hallatán felágaskodott bennem a büszkeség, de egyúttal éreztem, hogy kifut a vér az arcomból – a lánynak ugyanis igaza volt.
Felrémlett előttem Celeste kishúga, Violet, ahogy csillogó szemmel bizonygatja:
- Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint Nox! – mit szólna szegény kicsi, ha tudná, hogy éjjelente szabályszegővé változom és fittyet hányva minden szabályra, kiszökdösöm, hogy a sebeimet nyalogassam?

Mindenesetre felszegtem a fejem és mélyen a szemébe néztem.
- Szóval már hallottál rólam? – kérdeztem, felvonva egyik szemöldökömet. – Nagyon helyes. Nos, tudd meg, én is hallottam már rólad, Alyson Leingter. Ha már itt tartunk, te mióta mászkálhatsz szabadon éjjelente?  Ha most az a terved, hogy megzsarolsz, vagy beköpsz McGalagonynál, előbb gondold végig alaposan: az én szavam a tied ellen. Szerinted kinek hisznek majd? És jobb lesz, ha megjegyzed, hogy Roxan Nox Winterbellt nem szokták büntetlenül sértegetni.
- Egyébként meg honnan ez a keserűség, kedvesem? – indítottam ellentámadást. Felöltöttem egy bájos mosolyt és mézesmázos hangon folytattam: - Mit követett el az emberiség, hogy téged kaptunk büntetésként? – egyre inkább belemelegedtem. Szavaim elérték a kívánt hatást; egy pillanatra megingott magabiztossága.

Úgy döntöttem, most, hogy megvédtem a becsületemet, itt az ideje távozni. Elhaladtam mellette és megcsapott a parfümmel keveredő cigarettafüst összetéveszthetetlen illata. Szóval emiatt mászkál éjjel a kastélyban…

A cigarettafüst illata felkeltette az érdeklődésemet – éreztem, hogy ez a lány titkol valamit. Bár tudtam, hogy csak csípős megjegyzéseket kapok majd válaszul, felébresztette a kíváncsiságomat. Így hát megfordultam és újra szembenéztem vele. Az előbbi kirohanásomat még mindig helyénvalónak éreztem – nem tűröm a sértegetést. Viszont most meg akartam mutatni neki, hogy az éremnek mindig két oldala van – és (ismét a büszkeségemnek köszönhetően) nem akartam közönségesnek mutatkozni - még egy mardekáros előtt sem. Ezért ismét felöltöttem az előbbi bájos arcomat és újra belekezdtem:
- Azt hiszed, rád nem vonatkoznak a szabályok? Tudom, hogy neked is van mumusod, csak talán még magadnak sem mered bevallani. Arra még nem gondoltál, mi történne, ha levetnéd ezt a keserű álarcot és végre egyszer kiöntenéd a lelkedet valakinek? – leheletnyi szünetet tartottam, vártam, hogy esetleg mondjon valamit, de egyelőre kifejezéstelenül nézett vissza rám, ezért folytattam.

- Szerintem hasznodra válna. 

- Most meg mi bajod van? – kiáltott utánam Celeste. Én már a portrélyuk felé lavíroztam a pamlagok között.
- Levegőre van szükségem – vetettem oda a vállam fölött. Többen is felkapták a fejüket kijelentésemre, de nem törődtem velük. Komolyan levegőre volt szükségem így hát kimásztam az üres folyosóra és elindultam.
 
Szellemként suhantam végig a kihalt folyosókon. Egy olyan helyet kerestem, ahol biztosan nem zavar meg senki. Tudtam, hogy Celeste a lányvécében keres majd először – azt hiszi, olyan sekélyes vagyok, hogy simán magamra zárom az egyik fülkét és alaposan kibőgöm magam.
Micsoda hülyeség!

Végül megtaláltam a tökéletes helyet. A belső udvar teljesen elhagyatott volt, a kerengő holdfényben fürdött. Leültem a fűre és elbámultam a messzeségbe.
Mindig is szerettem ezt a helyet - olyan, mintha kint ülnél a tisztáson, de közben ki sem kellett mennem az iskolából.
Tulajdonképpen nem is Celeste a hibás – gondoltam magamban. Tudtam, hogy amennyiben visszatérek a klubhelységbe, és Celeste-t még ébren találom, akkor nem nagyon fogok aludni ma éjjel. Ezért mindenképpen meg akartam várni, amíg elalszik. Most nehezemre esett az érzéseimről beszélni, pedig ő biztosan kifaggatna és megint átesnénk a szokásos majd-csak-túl-leszel-rajta-típusú beszélgetésen. Celeste első óta a legjobb barátnőm, de még ő sem ért meg engem teljesen. Nem érti, nem tudja, min mentem keresztül!
Néha úgy érzem, senki nem ért meg engem. De lehet, hogy csak velem van a baj és túlreagálom a helyzetet. Újra felidéződött bennem az imént történtek emléke.

Békésen üldögéltünk a parázsló tűz körül a klubhelységben. Celeste egy hollóhátas fiúról áradozott, akivel közösen dolgozott gyógynövénytanon. Egy halkan elmotyogott „nekem nem az esetem” -mel beléfojtottam a szóáradatot. Rám nézett, kék szemeiben szemrehányás csillogott:
- Tudod, csak azért, mert te „Szent Jay Parker” után már minden srácot lenézel, néha adhatnál nekik egy esélyt – az én ízlésemet pedig ne kifogásold, légyszi!
Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. A kastély toronyórája elütötte az éjfelet. Úgy döntöttem, ideje visszaindulni, Celeste már úgyis biztos lefeküdt.

Már félúton jártam vissza a klubhelységbe, mikor a következő lépcsőfordulóban egy lámpás imbolygó fénye tűnt fel és meghallottam Friccs recsegő hangját:
- Ki van ott? – majd, mintha csak magának beszélne, félhangosan folytatta: - Várj csak, amíg elkaplak! Ilyenkor van kedved császkálni, mi? Na, majd én elveszem tőle a kedvedet…
Megfordultam és hanyatt-homlok rohantam vissza a belső udvarra. Hangtalanul futottam végig a folyosón és lebuktam az alacsony kőkorlát mögé. Arcomat a hűvös fűbe nyomtam, hogy leplezzem lihegésemet. Friccs csoszogó léptei közeledtek, hallottam szaggatott légzését.
A lámpás árnyékot vetett a fűre. Moccanatlanul figyeltem, ahogy lassan közeledik rejtekhelyem felé, majd továbbhalad. Vártam még egy percet, amíg a léptei biztosan elhaltak a távolban.

Óvatosan feltápászkodtam és leporoltam magam. Tudtam, hogy Friccs most egy jó darabig nem tér vissza, de nem akartam összefutni vele a folyosón, ahol nincs hová elbújni. Ezért inkább újra leheveredtem a fűbe és felbámultam az égre.

Igazán békés, és a változatosság kedvéért száraz nap virradt a Roxfortra. A napot sokszor eltakarták az égen átúszó ezüstös felhők (de végre-valahára nem ömlött belőlük az eső), a kastély parkjában lágy szellő borzolta a selymes füvet.

Mire felébredtem, a háló már kiürült és a klubhelységben is csak néhány mindenre elszánt ötödéves görnyedt pergamenjeik fölé. Nosztalgikus mosollyal, zajtalanul haladtam el mellettük és közben ötödéves önmagamat láttam, ahogy egy évvel ezelőtt én is ugyanígy – na jó, talán nem pont így, hiszen, kinek van kedve tanulni, mikor kint ilyen gyönyörű idő van? – magoltam, hiszen az RBF-ek fenyegető réme a fejem fölött lebegett.
Mivel nem akartam megzavarni az ötödéveseket, kimásztam a portrélyukon és céltalanul ődöngtem a kihalt folyosókon. Ahogy elhaladtam az egyik hatalmas ablak előtt, láttam odakint a pázsiton hangyaként nyüzsgő diákokat.
A szívem kifelé húzott, leheveredtem volna a tó mellett és élveztem volna a hosszú esőzés utáni első száraz és meleg napot.
De nem volt kedvem lányos fecsegéshez, alkalmi flörtökhöz és visító nevetéshez. Egyedül akartam kiélvezni ezt a szép napot.
Gyorsan vágtam át a kastélyon és hamarosan már a park selymes füvét tapostam. Arra gondoltam, ha megkerülném a tavat, letelepedhetnék a Tiltott Rengeteg szélénél és figyelhetném a távolban elvágtató kentaurokat. Vagy akár arra a hívogató sziklára is feltelepedhetnék…

Lassan kerültem meg a tavat, élveztem a ritka napsütést. Hirtelen megláttam az öreg tölgyfát, ami minden mástól távol, egyedül állt a park egy félreeső részében. Hatalmas koronája alatt hívogatóan hűvös volt az árnyék. Amint odaértem, ügyet sem vetve a sziklás talajra, felmásztam a fa koronájába. Két ág villás elágazásánál kényelmesen elhelyezkedtem és a lombon átragyogó napfényt csodáltam.

Mikor magamhoz tértem, a nap már jócskán túlhaladt a delelőjén én pedig még mindig a két ág között feküdtem. Kész csoda, hogy nem estem le!
Azt hiszem ezt egy csöppet elkiabáltam. Ugyanis amikor megpróbáltam kimászni rögtönzött ágyamból, elzsibbadt lábam nem engedelmeskedett, én pedig mint egy rongybaba, lezúgtam a fáról.
- Áúúúúú! – fájdalmas kiáltásomat messzire vitte a szél. Zuhanásomnak ugyanis kellemetlen végett vetett az egyik kiálló szikla, amely mintha a hatalmas tölgy gyökerei közül nőtt volna ki.
Valaki megmozdult a fa túlsó oldalán. Bár teljesen képtelennek éreztem a helyzetet, szorosan a fához lapultam és araszolni kezdtem a túlsó oldal felé. Kezem már a pálcám felé tapogatózott, de szokásos szerencsém most sem hagyott cserben. Egy gyökérben botlottam el és egyenesen a fa túlsó oldalán ülő vörös hajú lány elé zuhantam.
Mikor felpillantottam, az arcán meglepetést és zavart láttam. Valahonnan ismerős volt számomra, de nem jutott eszembe, honnan ismerhetném.
Meg akartam törni a csöndet, ezért kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:
- Szia.

Nem válaszolt, zöld szeméből pedig semmit nem tudtam kiolvasni. Meglepettnek tűnt, amit nem is csodáltam, hiszen elég zilált állapotban voltam; éreztem, hogy a hajamba levelek és gallyak akadtak, ráadásul éppen most pottyantam elé a fa tetejéről. Ki akartam magyarázni magamat szorult helyzetemből, ezért hadarva magyarázkodni kezdtem:
- Szia! Roxan Winterbell vagyok, de mindenki csak Noxnak szólít. Sajnálom, hogy így rád ijesztettem, remélem, nem zavartalak meg semmiben. Tudom, ez most viccesen fog hangzani, de én reggel jöttem ide ki és elaludtam a fa tetején, aztán meg leestem, mert elzsibbadt a lábam, és…- zavartan hallgattam el és lesütöttem a szememet. Nem akartam fecsegős libának tűnni és féltem, hogy ezzel még furcsábbnak tűnök a szemében.
Mikor azonban zavartan ismét felpillantottam, az értetlenkedő kifejezés már eltűnt az arcáról. Helyette inkább úgy tűnt, mintha mulattatná az eset és láthatóan felkeltettem az érdeklődését. Ekkor hirtelen beugrott:
- Te Abigail Wolf vagy, ugye? Már nagyon rég óta várom, hogy találkozzunk.
Ki akartam vágni magam és megmutatni, milyen egy igazi Winterbell. Ezért feltérdeltem, leporoltam magam és kezet nyújtottam neki. Vonakodva ugyan, de elfogadta.
- Szóval – kezdtem kíváncsian – te mit csinálsz itt?

ALKÍMIA

Miután abbahagytam az írást felnéztem és pillantásom meglepve találkozott össze Lupen professzoréval.
Éppen ellépett a padom mögül és helyeslően biccentett felém. Sőt, ha jól láttam, mintha mosolygott volna! Ez vajon tényleg nekem szólt? „Talán jónak ítélte a válaszom” gondoltam magamban, majd egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem az óra alakulását.

A professzor láthatóan jobb kedvre derült, pedig néhány perccel ezelőtt még metsző hangon torkolta le a készséges Yvettet, aki Gregory Omen segítségére sietett. Pillantása kifejezéstelenül mérte végig a padokban körmölő diákokat, arca semmi érzelmet nem tükrözött, mikor a még mindig sokkos állapotban lévő Rhia Callistra padja mellett elvonult.  
- Szegény lány! – sajnálkozik mellettem Celeste is. – El sem tudom képzelni, min mehetett keresztül.

És most mégis, szinte már elégedetten dicséri meg diákjai irományait. A jeges légkör érezhetően kezd feloldódni. „Vajon mi történhetett? Mi változott meg?” próbálom megfejteni a rejtvényt, de nem sikerül. Celeste felé fordulok, de az ő arcán csak a saját értetlenségemet és kíváncsiságomat látom visszatükröződni. Pillantásom akaratlanul Irisre rebben; de a kis szellemlány nyugodtan ül a helyén és buzgón rajzol.

- A feketét javasolnám – jegyzi meg hirtelen a professzor, Tyana Miscreant padja mellett.  – Kellőképp, elegáns, minden nőnek előnyös, és remekül mutat egy temetésen is.
A csend visszazuhan az osztályra. Nem mintha bárkinek is eszébe jutott volna beszélgetni – a professzor úrnak annyira még nincs jókedve – de már a pennák sercegése sem hallatszik. A levegőben visszafojtott nevetés vibrál. A legtöbben (köztük Celeste és én is) értetlenül bámulunk. Miről beszélnek? Talán egy ruháról? ezek a kimondatlan kérdések kavarognak a levegőben.
„… Ez talán legilimencia volt? Vajon az én gondolataimat is hallja?” tűnődöm magamban.

Miután Lupen professzor újra visszakanyarodott az alkímiához kicsit elkalandoztak a gondolataim, majd Celeste ijedt szisszenésére riadtam fel. Követtem a pillantását és én is felszisszentem, mikor megláttam a professzor karját nyaldosó tüzet. A tanár egy mardekáros fiú felé nyújtotta a kezét, mintha csak udvarias gesztusként tenné. Nehogy elfogadd! már majdnem kitört belőlem a kiáltás, de végül fékeztem magam.
- Úgy látszik, leszállt arról a mardekárosról – jegyzi meg mellettem Celeste.
- Sean – javítom ki automatikusan, aztán még hozzáteszem – Nem ő tehet róla, hogy a professzor unokaöcsének született. Látod, nem kivételezik vele.
Celeste láthatóan más véleményen van, de nem szól semmit.

Lupen professzor drámai kérdése még ott lebeg előttünk, de mivel senki nem válaszol, újabb felirat kerül a levegőbe.
- Scriptum fumus! – hallatszik a terem minden pontjából a mormolás, amit koppantás, majd pálcák suhogása és halk sustorgás követ, ahogy mindenki elővarázsolja az egyenest és megszemléli művét. Celeste kíváncsian les át a vállam fölött, nézi az orgonalila egyenest előttem, majd a saját, szikrázó zöld művét veszi szemügyre. Körülöttünk hasonló néma párbeszédek zajlanak.

Újra előveszem a pálcámat. Behunyom a szemem és gondolkodom. Föld, arany és Hold. Az ábra fűzölden ragyog fel előttem.

A feladat elég egyszerű volt.
Mivel nincs más dolgom, hátradőlök a székemben és biccentek a professzornak –jelezve, hogy kész vagyok – és kíváncsian figyelem az óra alakulását.

ALKÍMIA

- Jóreggelt! - huppant le mellém Celeste a reggelizőasztalnál. Tányérját bőségesen megpakolta minden földi jóval. Csak bólintottam felé, mivel tele volt a szám zabkásával. "Egy újabb átlagos reggel a Roxfortban" gondoltam magamban, miközben Celeste maga elé húzta az órarendet.
- Milye óráink lesznek ma? - kérdeztem.
- Gyógynövénytan, sötét varázslatok kivédése, alkímia.... - sorolta Celeste, de megakasztottam:
- Alkímia?
- Igen. Most, mindjárt. Lenn a laborban.
A gondolattól, hogy le kell mennem az Alkimista laborba, összeborzongtam.
- Akkor jobb, ha indulunk. Nem akarok elkésni.
Gyorsan szedelőzködtünk és elindultunk a zsúfolt folyosókon át a labor felé. Még sosem találkoztam az új tanárral, szóval nem tudtam, mire számítsak.

Celeste és én egyszerre álltunk meg az Alkimista labor hatalmas ajtaja előtt. Szerencsére nem késtünk el. A folyosó lassan megtelt a várakozó diákokkal. Odaintettem egy csapat griffendélesnek, majd kicsit arrébb mentünk és a falnak támaszkodva vártunk.

Hirtelen olyan csend lett a folyosón, hogy az ablakon kopogó esőcseppeket is hallani lehetett. A folyosó végében ott állt Cedrah Lupen professzor. Végignézett a diákokon, ajkát gyunyoros mosolyra húzta, majd lassan besétált a terembe és mikor már mindenki bejött a folyosóról, az ajtót döngve becsapta maga mögött. Celeste és én a hátsó sorban ültünk le. Ő azonnal kényelmesen elhelyezkedett. Láttam, hogy onnan, ahol ült, remek rálátása van egy mardekáros fiúra. Én addig észrevétlenül letöröltem a talárom ujjával az ujjnyi vastag port a padról és igyekeztem a számon át lélegezni, hogy ne érezzem a terem "aromáját".

Lupen professzor kiállt a terem közepére és halkan beszélni kezdett. Hangja halk volt, de  a jeges csendben még a terem leegvégében ülők is tisztán hallhatták minden szavát. Arról beszélt, milyen büntetés vár azokra, akik elkésnek, majd kiválasztott egy fiút - azt hiszem, Sean Blainnek hívják és rajta mutatta be, milyen az, amikor Crutio van a kilincsne vezetve. Döbbenten néztem a szenvedő fiút, a furcsa kis szellemlányt és a professzort, aki rezzenéstelen arccal figyelte Sean szenvedését. A "bemutató" végén a terem csendje csak mélyült, ő pedig zavartalanul folytatta.
- Az idősebbek mesélték, mekkora rendet tart az óráján, de eddig nem hittem el - súgta oda Celeste a fogai között. Csak bólintottam, nem akartam a félelmetes prof. haragját magamra vonni.

Ekkor levont öt pontot minden háztól. Nem tudom miért, de hirtelen düh lángolt fel bennem. Meg akartam mutatni ennek a félelmetes embernek, hogy nem vonogathat le pontokat csak úgy az én házamtól! Így hát a pergamen fölé hajoltam és vadul írni kezdtem.

Roxan Nox Winterbell, hatodév, Griffendél
A képen három alak látható, a középső alak valamilyen isten vagy angyal. Ezt bizonyítja a fején viselt korona, a feje fölött a Merkúr jele és a kezében a két kígyós bot, ami Mercur - a tudás istene - jelképe. A botokat a kép két szélén álló alak felé nyújtja, talán ezzel azt akarja mondani, hogy átadja nekik a tudását. Még a Nap és a Hold is az angyal mellett állnak, ezzel az élet körforgását is jelképezve. A két férfi eltérő módon reagál a jelenésre; egyikük eltakarja az arcát, mintha megriadna ekkora tudástól és hatalomtól, a másik azonban érdeklődve fordul az angyal felé - ez talán a tudásvágyat is jelképezheti.

Amíg mi írtunk, egyenként végigjáratta tekintetét a diákokon. Volt, akin hosszabb, másokon rövidebb ideig időzött a pillantása. Mikor Celeste-hez ért, láttam, ahogy a lány megborzong, majd gyorsan újra pergamenje fölé görnyed. Majd, amint elfordítottam róla a tekintetem, Lupen professzor égető pillantását éreztem magamon. Rám is olyan hatással volt, mint Celeste-re. Megborzongtam és gyorsan elfordítottam a fejemet. A csendet csak a pennák sercegése törte meg.
- Ez fura volt - jegyezte meg mellettem Celeste, ahogy elfordult rólunk a pillantása. Nem szólaltam meg, csak bólintottam és újra az írásba mélyedtem.

Mercur két oldalán láthatóak a Nap és a Hold, az aranyat és az ezüstöt jelképező égitestek. Az arany már az ókori kultúrákban is a gazdagság, a halhatatlanság jelképe volt, a középkori alkimisták pedig megkísérelték előállítani a Bölcsek Kövét, de ez csak Nicholas Flammelnek sikerült. Ez a kő minden fémet tiszta arannyá változtatott. Az ezüst ugyanúgy könnyen megmunkálható, mint az arany, ezt a két fémet ismeri az emberiség a legrégebb óta.
A higany latin neve folyékony ezüstöt jelent, ezzel utalva furcsa halmazállapotára és színére.

Belegondoltam, milyen lenne, ha jóslástant vettem volna fel alkímia helyett. Amikor eszembe jutott az a terem és a tanárnő, újra megborzongtam és hirtelen már nem is éreztem annyira barátságtalannak ezt a helyet.

"Talán mégsem lesz ez annyira rossz" gondoltam, miközben újra a pergamen fölé hajolva vadul körmölni kezdtem.

          alapok

jelszó || "Csíny letudva!"
teljes név || Roxan Nox Winterbell
becenév || szüleinek Roxy, mindenki másnak Nox
nem || nő
születési hely, idő || Brackley, 1980. augusztus 27.
kor || 17
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || 6.

          a múlt

1980. augusztus 27. Jól emlékszem arra a napra. Akkor kezdődött minden. A Winterbell kastély nyugat felé néző erkélyén egy fiatal férfi állt a korlátnak támaszkodva és látszólag a lemenő napban gyönyörködött. Ám az arca nem boldog és felszabadult volt, mint az olyan embereknek általában, akik az alkonyatban gyönyörködnek. Arca feszült volt, inkább egy öregember arca volt, mintsem egy fiatalé. Egész lényéből aggodalom és nyugtalanság sugárzott. Mögötte, a hatalmas üvegajtó előtt egy hintaágyban egy kamasz lány ült törökülésben. Arcát ő is a nap felé fordította és pálcája végéből rózsaszín felhőcskéket fújt, amikből alakokat formázott. Valahányszor egy alak elkészült, a lány halkan kuncogott és egy fuvallattal útjára bocsátotta azt. Mindez félpercenként ismétlődött, a férfi vonásai megkeményedtek és végül rámordult a lányra:
- Az Isten szerelmére, Sarah, hagyd már abba! – vicsorogta, majd visszafordult a nap felé.
A lány ettől szemlátomást megszeppent, hátrahőkölt és egy ideig csendben ült a férfi hátát nézve. Majd olyan gyorsan, mint egy pislantás, macskává változott és felszökkent a férfi vállára. Egy darabig úgy látszott, az ifjú hagyja magát kiengesztelni, de egy pillanattal később vonásai ismét megkeményedtek és lesöpörte magáról az állatot. Sarah visszaváltozott és ismét – ezúttal emberi formában – odabújt a férfihez.
- Ne haragudj – suttogta az – csak annyira aggódom.
Sarah még jobban átölelte és azt suttogta:
- Minden rendben lesz, Scott. Higgy nekem!
- De Carol olyan gyenge és törékeny! – vágott vissza Scott. Erre Sarah már nem tudott mit felelni. Így álltak egy darabig, óráknak tűnő percekig, míg végül nyílt a kétszárnyú ajtó és egy izgatott ápolónő sietett ki rajta. Mindketten egyszerre fordultak meg, Sarah arcán boldog izgalom, míg Scottén feszült aggodalom tükröződött. Az ápoló végignézett rajtuk, majd közölte:
- Gratulálok, uram. Önnek kislánya született.
Scott arcán elömlött a megkönnyebbülés és Sarah-val a sarkában rohant a szülőszoba felé. A szobában egy hatalmas ágy állt, amiben egy sápadt, de boldog nő feküdt. Scott azonnal odasietett hozzá:
- Kedvesem, minden rendben?
- Persze, jól vagyunk – felelte a nő, felvillantva angyali mosolyát. – Nézd csak, ki érkezett hozzánk az égből – suttogta és felállt az ágyból. Odavezette férjét egy baldachinnal letakart babaágyhoz és elhúzta a csipkefüggönyt. Az ágyban egy gyönyörű kisbaba feküdt. Hófehér, porcelánszerű bőre bársonyos volt, arcát hullámos, rövid barnásvörös fürtök keretezték. A suttogás hangjára kinyitotta sugárzó zöld szemét és érdeklődve figyelte szüleit. Majd elmosolyodott, újra lehunyta szemeit és ismét magához szorította Sarah-t, aki macska alakjában már ott feküdt a kicsi mellett és megnyugtatóan dorombolt.
- Egy igazi angyalka – suttogta Scott.
- A mi angyalkánk – súgta vissza Carol és átölelte férjét.

Így kezdődött Nox története. És a gyerekkora gyakorlatilag felhőtlenül boldog volt. Külsőre olyan volt, mint bármelyik mugli gyerek. Esős napokon ugyanúgy a pocsolyákban tapicskolt, imádta a havat és állandóan játszott. De bármennyire is hasonlított a mugli gyerekekre, egész lényéből csak úgy sugárzott a mágia és gyakran kviddicsezett az unokatestvéreivel. A Winterbell-birtok hatalmas volt, a kastély mögötti erdő minden nap más játéknak adott színteret.
Az egész napos játék mellett a kis Nox rengeteg időt töltött a szüleivel, annak ellenére, hogy azok aurorok voltak. De ha a szüleit elszólította a kötelesség, a kislányra a nagynénje, Sarah vigyázott. Olyanok voltak, mint két testvér, de ugyanakkor legjobb barátnők is voltak. Az évek során egy olyan erős kötődés alakult ki közöttük, hogy hosszú hallgatások után gyakran ugyanazt kezdték el mondani. Mielőtt felvették a Roxfortba, Sarah otthon tanította és már ekkor kiderült, milyen jó képességű a lány.
 Egészen 14 éves koráig a nagynénje volt a legfontosabb ember az életében. Ekkor találkozott Jay Parkerrel, aki megváltoztatta az életét.

Emlékszem arra a napra, amikor Nox megkapta az első magas sarkú cipőjét. Egy gyönyörű szandál volt, amit a bokáján kék selyempántok fogtak össze. Boldogan illegett a földig érő tükör előtt a szobájában és izgalomtól kipirult arccal leste az órát. A cipőhöz egy hosszú, selyem estélyi is társult; ezeket mind erre a különleges alkalomra vették. Mikor végre megérkeztek, Nox lelkesedése lelohadt és miután mindenki megdicsérte a ruháját, elvonult a kert egy végébe és olvasni kezdett. Sarah, aki egy ideig aggódva figyelte őt, hirtelen elvesztette szem elől. A buli végéig nem is látta. Mikor végül előkerült, kipirult, szeme furcsán csillogott és mikor megkérdezték, milyen volt a buli, csak elhalóan annyit válaszolt: „Jól.”
 
Jay is a Roxfortba járt, egy évvel Nox felett. Ezen a nyári estélyen találkoztak és azonnal fellobbant a szerelem. Igazi szerelem volt ez, mély és tökéletes. Onnantól kezdve szinte mindig együtt voltak.
Aztán 1995 decemberében egy karácsonyi esküvőre halálfalók törtek be és a társaság felét megölték, köztük Jayt is. Nox szintén megsebesült a támadás során, de hála nagynénjének, aki kiváló gyógyító volt, teljesen felépült, de Jayt azóta is gyászolja.  

          jellem

Csöndes, nehezen barátkozik, de ha egyszer valakit a szívébe fogad, azt örökké barátjának tekinti, és sosem felejti el. Nagyon ragaszkodó, számára a családja és a barátai a legfontosabbak, ezért mindent elkövet, hogy megvédje őket. Szeret egyedül lenni, ilyenkor mindig sokat gondolkodik és néha verseket ír, vagy a rajzfüzetébe rajzol, amit mindig magánál hord. Ha egyszer egy célt kitűzött a szeme elé, nem tántoríthatja el semmi és nem érdekli, milyen nehéz vagy veszélyes a sikerhez vezető út. Bár nem sokat beszél, igazi versenyszellem és vezéregyéniség, szereti, ha a kedve szerint mennek a dolgok és szereti összemérni az erejét másokkal – mind varázsló-, mind szópárbajban. Bár néha kicsit pattogós, ha valaki megbántja, azt nem felejti el egyhamar és sokáig rágódik rajta magában. Nem rendmániás, de szereti, ha rend van körülötte. Éles eszét és logikus gondolkodását (a családja szerint) az apjától örökölte, ebből adódóan jó tanuló, de nem sokat tesz ennek érdekében. Egyik legjobb tulajdonságának tartja, hogy krízishelyzetben is képes megőrizni a hidegvérét, ugyanakkor számára az élet egy kaland, nem fél nekivágni az ismeretlennek.

          apróságok

mindig || eső, lovaglás, zene, minden állat, olvasás, hó, mágikus édességek, fagyi
soha || petrezselyem, nyálas ömlengések, rendetlenség, keserű csoki, kenyér
dementorok || a szerelmét látja holtan összeesni.
mumus || egy névtelen, álarcos halálfaló, aki a családjára támad
titkok || nem szeret hazudni, de néhányszor már kénytelen volt, egyszer „buliból” bíborra változtatta a haját, és bosszúból piros bibircsókot növesztett egy régi riválisa alfelére.
rossz szokás || elalvás előtt a haját csavargatja, néha magában motyog.

          a család

apa || Jonathan Scott Winterbell, 40 éves, aranyvérű
anya || Carol Ann Collins, 38 éves, aranyvérű
testvérek ||  egyke
családi állapot || már egyedülálló…
állatok || egy hófehér török angóra és egy sziámi macska, Mirabelle és Istar.

          külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 52 kg
rassz || európai
szemszín || zöld
hajszín || vöröses barna
különleges ismertetőjel || szeplős, a bőre nagyon fehér
kinézet || Hosszú haja gyakran sápadt, szeplős arcába lóg. Bőre hófehér és selymes. Ruhái általában szürke, fehér, sötétlila, sötétkék vagy fenyőzöld színűek. Szereti a sötét sminket, ami kiemeli zöld szemét. Kedveli a fehérarany és ezüst kiegészítőket, általában sok karkötőt visel.
 egészségi állapot || jó, bár sokat betegeskedik

          a tudás

varázslói ismeretek || Most hatodéves a Roxfortban. Az RBF-vizsgái nagyon jól sikerültek (úgy tervezi, ő is auror lesz, mint a szülei). Kedvenc tantárgyai a sötét varázslatok kivédése és a gyógynövénytan.
mugli képzettségek || lovaglás, fuvolázás
pálca típusa || bükkfa, sárkányszívizomhúrral, 11 hüvelyk
különlegesség || patrónusa sólyom alakú

          szerepjáték-példa

- Roxan. Roxan! Roxan Winterbell!!!!
- Tessék – rezzent fel Nox és tettetett nyugalommal és hűvös udvariassággal figyelte a vele szemben ülő nagyanyját. Becsukta rajzfüzetét, amibe éppen egy hatalmas, cirkalmas J betűt rajzolt.
- Kérem, álljanak fel a menyasszony érkezéséhez – kántálta egy unott, láthatatlan hang.
A hatalmas báltermet egy percre székcsikorgás hangja töltötte be, majd nyílt az ajtó és belépett Olivia, Nox unokatestvére, óriási szikraeső és vidám zeneszó kíséretében. Olivia vőlegénye, Felix kíséretében vidáman vonult végig a násznép sorfala közt, leült az asztal végére és a vacsora kezdetét vette.

Mikor már a desszertnél tartottak, Olivia odaperdült Noxék asztalához, csókot nyomott Nox fejére és megkérdezte:
- Na, hogy érzi magát a kedvenc koszorúslányom?
- Jól, kösz – vágta rá közönyösen Nox, de aztán még hozzátette – Tényleg. Fantasztikus volt minden; a szertartás, a hely és a kaja! Még a Roxfortban sem láttam ennyi kaját!
Olivia boldogan elpirult és eltáncolt Felix felé. Nox elnézést kért és kiment a kertbe.

Odakinn elég hideg volt (december közepén járunk), de a lányt megvédte a hosszú, prémes kabátja. Leült egy hófödte padra és tovább rajzolt. Hirtelen egy hűvös kéz simított végig az arcán, aztán valaki egészen lágyan maga felé fordította az arcát és megcsókolta.
- Jay – sóhajtotta Nox. – Azt hittem, nem jössz el.
- Úgy volt – mondta Jay, közben egy percre sem engedte el a lányt. – De hogy hagyhattam volna ki ezt?- suttogta fanyar mosollyal, de a szemében igazi érzelmek tükröződtek.
Végül hosszú hallgatás után leültek a padra, egymást átkarolva nézték a tiszta téli ég csillagait. A hallgatásuk nem rossz értelmű volt, nem hatotta át sértettség, csak mély megértés. Már szinte szavak nélkül is megértették egymást.

Egy kis idő múlva, benn a lebegő lampionok fehérből pirosra színeződtek át, meghitt fénybe vonva a báltermet és halványpiros derengésbe vonta a hófödte kertet is. A zenekar egy érzelmes, szerelmes dalt kezdett el játszani.  Most kezdődött a menyasszonytánc. Nox szemét behunyva, együtt dúdolt a dallal, Jay pedig belefúrta a fejét a lány selymes hajába és ő is énekelni kezdett.
- Jay – kezdte Nox fojtott hangon.
- Tessék – dünnyögte Jay bele a hajába.
- Szeretlek – suttogta Nox fojtott hangon és minden érzelmét beleadta ebbe az egy szóba.
- Én is téged – mondta a fiú és ismét megcsókolta.
Abban a percben Nox teljesen és tökéletesen boldognak érezte magát.

Hirtelen pukkanás hallatszott, amit sikoltozás követett és a bálteremben kihunyt minden fény. Aztán átkok sorozata dörrent és valaki a „Halálfalók!” szót ordította. Jay és Nox azonnal felpattantak a padról, de még be sem értek a terembe, mikor három köpenyes halálfaló rontott ki a kertbe.
- Stupor!- ordította Jay és elkábította az egyik halálfalót. A másik kettő azonban megállíthatatlanul közeledett. Az egyik nekilökte Noxot az egyik kőszobornak és a lány érezte, ahogy kiugrik a válla. A halálfaló kikapta kezéből a pálcáját, amíg a földön fetrengett kínjában. Elmosódottan hallotta Jay dühödt kiáltását. Átkok dördültek és Nox érezte, ahogy Jay mellézuhan a hóba. Végre sikerült összeszednie magát, felállt, kikapta a varázsló kezéből a pálcát és már ordította is:
- Capitulatus! – a halálfalót hason találta el az átok, átrepült a kerten és nagyot puffant a hóban. Majd kábán feltápászkodott, visszarohant hozzá és elordította magát:
- Crucio! – a kín hulláma végigsöpört Noxon, aki elesett és beverte a fejét egy szoborba. Érezte, ahogy a fejébe belehasít a fájdalom. Vércseppek hullottak a szemébe, ami pirosra színezte a havat, ahogy megrázta a fejét. Jay felordított és a halálfalóra vetette magát.
- Ebből elég! Öld meg a lányt! – ordította oda társának, aki Noxra szegezte a pálcáját.
- Ne! – ordította Jay és Nox elé ugrott.

- Avada Kedavra! – kiáltotta a halálfaló.
Zöld fény villant…
- NEEE!! – sikoltotta Nox…

És Jay holtan rogyott a hóba.

Ezután egy átok hátba találta Noxot, aki összeesett a hóban. A vérveszteségtől kába volt, de annyi ereje még maradt, hogy szerelme felé forduljon.
Jay nyugodtan feküdt a hóban, arca kisimult. Mézszínű hajára ráhullott a hó, szikrázó kék szeme örökre lecsukódott, szempilláin már hópelyhek csillogtak. Nox még közelebb vonszolta magát és ráfeküdt halott kedvese mellkasára. A távolból már hallotta szülei rémült kiáltásait, de nem törődött vele.

Addig nézte Jay gyönyörű, de már élettelen arcát, míg a világ el nem sötétedett előtte és a végén boldogan süllyedt az öntudatlanságba.


          egyéb

nincs