Ha egy viharfelhő kavarogna a fejem fölött, sem nézhetnék ki ennél borúsabban. Az arcomon a szokásos köss belém, ha mersz arckifejezés; kitágult orrlyukaimon keresztül fújtatva haladok a Legendás Lények tanterem felé. Az hagyján, hogy ki tudja milyen kísérteties úton, de összekevertem Audrey-éval az órarendemet már az első napon, így a saját óráim feléről lecsúsztam, de ő bezzeg egyet sem tévesztett el, de mindemellett megint a nyomomban van az a gázarc hugrás Collin MacHugh, akinek még nyáron is volt pofája megkeresni, hátha a napsütésben meggondolom magamat arról, hogy továbbra is utáljam a férfi nemet. Nem mondom, van már pár előrelépés a dologban, mindenesetre nem tágítok; főleg nem egy olyan mániákust fogok beengedni az intim-zónámba, aki már a puszta pillantásával képes megerőszakolni. Azt már nem. Drága Audrey együttérző Turner persze képben van – hála Merlinnek, hogy a többiek még nem hallottak a nyári fejleményekről – cseszeget is vele eleget, de a Bájitaltan utáni fejmosás a Keleti szárny harmadik emeleti mosdójának vécéjében talán elhallgattatja mára. Első nap, és máris kikészülök.. de ez az év azt hiszem ilyen lesz.

Zaklatottan berontok a terembe, természetesen időben. Már csak az kéne, hogy pontot vonjanak le a Griffendéltől. Rögtön kiszúrom Izát az egyik padban, legnagyobb örömömre órási űr tátong mellette. Megállás nélkül közeledek felé, az utamba kerülő egyetlen embert – valami barna hajú hugrabugos csaj, az arcát nincs időm, vagy inkább kedvem megnézni – egy laza mozdulattal eltaszajtom az utamból, mire ő meglepetten a mögötte lévő széken landol. Tessék! Legalább segítettem neki leülni. Nem traccspartira jöttünk. Gratulálok Zoo, ha így folytatom, bizonyára ma is én leszek a társaság fénypontja.
Ledobom magamat Iza mellé, és még mielőtt akármit szólhatna a fejemre húzom a tankönyvemet, így elbarikádozom magamat előle.
- Ne is kérdezd! – dörmögöm oda – Hol van a nő? – pislantok ki a tankönyv-barikád mögül a tanárnőt kutatva.
Nem telik sok időbe, tényleg megérkezik a professzor, amaz azonban legkevésbé sem nő. Nem tudom hányadszorra, de ismét megfogadom magamnak, hogy nem hiszek a pletykáknak, főleg nem Mika kétes forrásainak.
- A többiek? – végre felülök a széken, amennyire tudom, ki is húzom magam. Először Izára pillantok, majd hátra sandítok, hogy Aud beérkezett-e. Sehol sem látom, de az is lehet, csak nem veszem észre – egész sokan bejöttek az órára. Mindenesetre az ügyet egy vállrándítással lerendezem, majd inkább a tanárra figyelek. Meg kell hagyni, szimpatikus ürge. Az évek során mindenki kiég az elmélet orientált, utolsó éveit taposó tanárjelöltektől, akik valahogy minden erőlködésük ellenére csak pár hónapot húznak le a suliban, úgyhogy remélhetőleg felüdítő lesz ez az óra, főleg, ha tényleg sok lesz a gyakorlat. Áldom a fejemet, hogy idén is felvettem a tárgyat.
Végighallgatom a bemutatkozásokat és kivárom a soromat. Kroll nem bírja a flegmulást, szóval egye fene, mosolyt erőltetek az arcomra, bár valószínűleg háztársaimat ezzel az arckifejezéssel nyugtalanabbá teszem, mintha egy hegyes bottal szemen böködném őket.. Mindegy, én megpróbáltam.
- Zoo Deschanel vagyok.. – ebben a pillanatban jövök rá, annyira ráfeszültem a mosolyra, hogy elfelejtettem átgondolni, mit is kellene mondanom – Ömm.. Allergiás vagyok a kelbimbóra. – Na megy ez.. – Nagyon érdekelnek a legendás lények, viszont fogalmam sincs, mivel szeretnék ezután foglalkozni.. De ezt a tantárgyat szeretem. – miközben azon gondolkozok, mit is kellene még elmondani, érzem, hogy a szám sarka tanácstalanul lefelé gördül.
- Ó igen, és félvér. – Ezzel át is adom a szót a következőnek, miközben a mellettem ülő Izabellel mindennemű szemkontaktus nélkül összeöklözünk, majd ismét teljes nyugalommal szétfolyok a székemben. Kissé hátrafordulok, hogy lássam az utánam következő arcát.

Rekord sebességgel vágom le magam az ülésre, így is tudom, hogy megjelenésünk nem marad majd szó nélkül, de egyelőre sokkal jobban foglalkoztat az idegen mardekáros arca.. Jó isten, mi a tököt mosolyog ez? Gyorsan végigpillantok magamon, hátha én adok okot a kárörömre, majd Mikára pislantok, de rajta sem találok semmi furcsát; pedig még mindig a jobbik eset, ha káröröm van a srác arcán. Inkább, mint valami megjelenésünk miatti önfeledt boldogság. Egyáltalán ki a frász ez? Megpróbálom elnyomni zavarom okozta fintoromat, nehogy ezzel is hergeljem, vagy bármi. Tekintetemmel inkább Seant stírölöm. Komolyan, szinte megkönnyebbülök attól, hogy Blaine megszólal. Merlinnek hála, hogy a jó öreg kötekedésbe bonyolódhatok megint, ez legalább normális emberi reakció.
- Hallod, Blaine, ha azt hiszed, hogy most mélyen megbánjuk a dolgot, akkor ugye tudod, hogy tévedsz? – vetem oda haragosan, mert a szemem sarkából látom, hogy az idegen mardekáros mosolya nem lankad. Komolyan, most ez valami pszihopata gyilkos akar lenni? Bár ha horrorisztikus lenne, azt még könnyebben elviselném.. Adja az ég, hogy tényleg gyilok járjon a fejében!
Lefogadom, hogy Sean nem fogja kibírni, hogy ne válaszoljon valamit, de segáz, komolyan bírom a srác stílusát, sokkal jobban, mint a többi nyálhengerét a suliban, de Mika? Vajon ő hogy fogadja a kora reggeli kritikát? Hosszan figyelem a barna hollós vonásait, de drasztikus változást nem fedezek fel rajta, és ez megnyugtat..na, ha az idegen zöldike nem szólalna meg. Milyen mézes-mázos hangja van! A hideg futkos a hátamon, komolyan meglehet, hogy ide dobom ki a taccsot.. Félelmetes, milyen szemekkel néz.. rá sem bírok nézni. Inkább fixírozom a saját térdeimet, azok legalább nem hozzák rám a frászt.
Shay megszólal! Végre, amúgy is szívesen hallgatom, ha az oldalamon csacsog, de hogy most milyen jeget tört meg az elmondhatatlan. Nem szívesen reagálnék a felsőbbéves mardekárosnak, a mosolygó arcától tényleg a hideg ráz. De hát ez van, jöhet troll, gyilkos, zsivány, megvadult kentaur vagy eszétvesztett kopogószellem, egyiktől sem fogok úgy padlót, mint egy mosolygó férfiarctól. Nem mellesleg, az összes kiszámíthatóbb, mint egy arcára boldogságot öltő szarzsák.. Hjajj, ez a gondolat mindig apámat juttatja eszembe, milyen nosztalgikus.
Többek között ettől a gondolatmenettől, valamint az almától is roppant változatos kifejezés ül ki arcomra: a fintor. A nagynénéim bárhogy is próbálkoztak, sehogy sem tudtak rászoktatni az egészséges étkezésre. Esetleg, ha egy kis áfonyaszirupba mártogathatnám az almát, de így? Hiába, engem nem az egészséges ételek pusztítására teremtettek. De Shay undorára felcsillan a szemem, és kikapom kezéből a kukacos almát. A kukac gyönyörűen berendezte magának az alma belsejét, kár is lenne tönkretenni kis remekművét.. de most lehet mégis kénytelen leszek megtenni. Eleinte azt hittem, nem lesz zavaró az idegen srác jelenléte, egy undok disznót bármikor elviselek magam mellett, de most lehet meg kellene mutatnom, mihez tartsa magát. Hát sajnálom, kispajtás! Nagy levegő, és marás. Belemélyesztem fogaimat az almába, és kiharapom a kukacos részt az aprósággal együtt. Sosem volt gyenge a gyomrom, nem beszélve arról, hogy a meghökkentés mindig is egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, szóval..
- A kukac jó, az alma kissé száraz. – nyammogom teli szájjal, majd a mellettem lévő ülésre dobom a gyümölcsöt, lespórolva sajnálkozó pillantásomat az elpusztított kukac-lakhely felé. Közben ellesek az felsőbbéves felé, hogy lássam vadállati tettem milyen reakciót vált ki belőle.

A vonaton
A vonat-felderítő hadjáratot egyszerűbbnek hittem, mint amilyen az valóban volt.. Szinte minden fülkéből ismerős arcok integettek ki, de Izát és Audot sehol nem láttam. A folyosón tekergett a tömeg, mindenki ide-oda hurcolta baglyát, vagy valamelyik poggyászát – nem tudom, miért nem rakták át a poggyászkocsiba, mint mindenki más-, vagy épp rohangáltak, hogy elmeséljék háztársaiknak a nyár emlékeit. Ilyenkor tudtam igazán utálni az egész forgatagot.. de ma nem akartam haragudni senkire. Akárhogy rohantak, vagy mosolyogtak rám – bár inkább Mikire, én nem örvendek nagy népszerűségnek határtalan kedvességem miatt-, valami rányomta a bélyegét az egész napra. Mondom én, mintha vágóhídra vinnének minket.
Mika szinte minden kupéba vidáman sikkantott be, mindenhol le kellett állnunk pár percre, míg tömören összefoglalta a nyári eseményeket, majd az egyiknél megrángatta kezemet.
- Zoo kérlek-kérlek-kérlek ide üljünk bee!
- Izáékkal mi lesz? – szúrtam oda csak úgy mellékesen.
- Majd egy fiákerbe ülünk. Tudod, hogy minden évben ugyanazt választjuk, ott majd megtaláljuk egymást! – mélyet sóhajtok. Ezzel én is tisztában vagyok. Az egyetlen dolog, amitől tartok az Mika zsebében rejtőzik. A prefektusi jelvény. A prefektusoknak ugyanis mindig el kell mennie megbeszélésre, így egyedül maradok majd.. Nem mintha annyira tartanék más emberek társaságától (Mikinek csak van annyi esze, hogy nem egy fiúkkal teli kupéba ültet be, ugye?), de így is van épp elég ellenségem már.. Mindegy, majd hozom a legjobb formám.
Vállaimat megvonva sóhajtok fel, mire Mika a nyakamba ugrik, és be is lendül a többiek közé. Merlinre, de toleráns vagyok ma.
Újabb mély sóhaj, majd lesz, ami lesz alapon belépek a fülkébe.

10-es kupé
Belépek az ajtón, Mika már le is dobta magát valahova. Még mielőtt követném, szemügyre veszem a bent lévőket, hogy tisztában legyek vele, hova is rángatott be Miki. Egy ismeretlen mardekáros srác, idősebb, mint mi, de többet nem tudok róla, jelen pillanatban nem is érdekel; mellette Sean, majd a harmadik ember Shay. Háromból kettő fiú, ez szívás, de a három jelenlévőből kettőt egészen kedvelek, nem rossz arány.
- Helo. – ejtek meg egy tétova köszönést, majd valami mosolyszerűt villantok Sean és Shay felé, és leülök a hugrabugos lány mellé. Nem szívesen kezdeményeznék beszélgetést, ez általában Mika feladata. Úgyis épp egy párbeszéd közepén léptünk be, plusz kicsit még mindig aggaszt Audrey és Iza.. Hülye vagyok én? A Roxfort Expresszen utazunk, mi miatt aggódok?

Előzmények
Mikor Sophie szélnek ereszti őket, nehezen állja meg, hogy ne bámuljon hosszan a nő után, de inkább csak Mikát figyeli. Lélektükrei mélyen elzárkóznak a világ elől, semmit nem lehet kiolvasni belőlük. Egy fintor nem sok, annyi sem pihen meg vonásain. Nem most találkozott először Sophieval, de az efféle társaság mindig megviseli. Nem is a társaság, inkább az elválás a nehéz, és tudja, hogy Mika is hasonlóképp érezhet. Ujjait szorosan kulcsolja a barackszín csomag köré, amit ajándékba kapott. Sophie egy olyan nő, akit nem lehet nem szeretni, de Zooeynak talán még nehezebb távol tartania magát tőle. Az a természetes vidámság, az állandó gondtalanság, ami belőle árad – le sem tagadhatná, hogy anyjára emlékezteti.
Szinte megkönnyebbül, mikor megérzi a vállába hatoló zsibbasztó csípést. Reflexből fordul hátra, és csapja nyakon a mögötte állót.
- Iza! – rikkant fel. Száján máris érzi a széles mosolyt. Alig három hete látta utoljára a kis méregzsákot, de máris hiányolta. De nem is csak őt, a másik örökmozgó gibbont is.. Ő vajon hol lehet?
- Audrey is itt van már, csak neki sokáig tart elköszönni az egész családjától. – kirázza a hideg, ahogy Iza megválaszolja a gondolatait. Oh igen, Aud és a messze földön híres óriási családja. Mindig szívesen nézi a kabaréba illő búcsúzkodási ceremóniát, de most inkább hátat fordít a jelenetnek, és nagyon lefoglalja magát szoknyája szösztelenítésével. Csak akkor csatlakozik vissza a beszélgetésbe, mikor már Aud hangjára lesz figyelmes. Átpillant válla fölött, a hollóhátas lány egy apró fiút ráncigál magával. Arthur az, a legkisebb fiú a családban. Már mind jól ismerik őt a közös nyaralásokról. Artie most is ugyanazt a megszeppent arckifejezést ölti fel, mint amit szokott, ha az fm összes tagja körül veszi. Egy léha félmosolyt küld a kisfiú felé. Ő aztán át tudja érezni, milyen kellemetlen lehet egy ellenkező nemű társaságában lenni.
Audrey is beáll a körbe, mintha semmi változott volna. Ugyanúgy néz ki, mint tavaly, pont mint Iza vagy Mika. Arcukról süt a gondtalanság, a viszontlátás öröme, csak annyi változott, hogy Aud mögött egy kisfiú bujkál, mégis.. Mind tudják, hogy az idei év teljesen más lesz, mint az eddigiek. Meg kell húzniuk magukat. A kihágásokat vissza kell fogni, a kalandozásokat még inkább titokban kell intézni; a Roxfort már nem a régi. A lányok tekintete csak egy pillanatig találkozik. Néma egyetértés, egy gondolat. Mindenkinek ugyanaz jár a fejében. De az egész csak egy pillanatig tart, aztán mindenki felölti jól megszokott alakját. Mika visszarohan Sophiehoz, de Zoot is karonragadja, hogy vele tartson. Iza és Aud ismét rákapcsolnak, és civakodva terelgetik az Expressz felé a Roxfort legifjabb Turnerét.


Zoo
Szinte lopakodunk a vonat felé. Már régóta tartottam ettől az egésztől: az első találkozás az átalakult varázsvilággal, de most csak undorítónak tartom, nem félelmetesnek. Szinte már belefájdul az orrom, úgy fintorgok ezekre az emberekre.. A sok aranyvérű mitugrász, akik most mind felkötik a gatyájukat, mert most aztán övék a hatalom, eddig bezzeg nagyban hallgattak a muglipárti oldalon. Le lehet olvasni a peronon állók arcáról, hogy kik hova tartoznak. Ha máshonnan nem is, de a társaság nagy része szinte az égig emeli az orrát, úgy jár fel-alá a peronon.. Mint valami ócska kakas a szemétdombján.
Remélem a kisebbek ebből nem sok mindent vesznek észre.. Az elsősök, köztük Arthur. Jófej kölök, de senkinek nem kívánnám, hogy most kezdjen a Roxfortban. Mondjuk ő egyelőre még nincs bajban. Audék aranyvérűek, egyelőre nem fognak rájuk szállni. Elsők a mugli születésűek, majd a félvérek. Legszívesebben belecsípnék Izába, hogy kifaggassam, tud-e valamit arról, mi lesz a Roxfortban. Mintha vágóhídra vinnének minket.. Iszonyat. De Izz túlságosan belefolyik valami veszekedésbe Auddal, mint mindig. Mika a hátam mögött tipeg valahol. Újra meg újra leejti az egyik bőröndjét. A végén még lemarad, a fene egye meg.
A nénik igen ügyesen rejtegettek minket egész nyáron. Egyszer Mikiéknél voltunk, aztán Izáékat látogattuk meg, csöveltünk Audéknál a nyári lakban, majd nálunk, aztán nyár végén Párizs. De véletlenül sem London, vagy a Minisztérium 50 mérföldes környéke. Persze a szembesülés elkerülhetetlen, a kérdés már csak az, mennyire lesz rémes az első találkozás. Az egyik zoknim masnija kioldódott, így most az egész zokni makacson tart a bokám felé, de nem akarok megállni, muszáj még a vonat előtt elcsípnem Izát. Gyorsítok lépteimen, a poggyászaim hangosan felnyögnek azon a nyikorgó izén, amire mindig felpakolom őket, de a neve nem jut eszembe most.. Gondban vagyok a szavakkal? Úgy látszik az átnevelő program máris elért..
- Mondom, hogy a Griffendélbe fog kerülni. Megtöri a holló-átkot! – hallom meg Iza hangját, amint élesen sipít Audnak, közben erélyesen böködi mutatóujjával Artie fejét.
- Ez nem átok, te oroszlánszomorító, családi hagyomány! Nem lesz minden családban egy fekete bárány, aki a vöröskék közé kerül! Mentél volna inkább te is Ben után..
- Én?! Soha!
- Mondjuk igaz.. Mikor tudnál te a hollóba kerülni..
Egészen ellazít a nosztalgia, ahogy figyelem a veszekedést, de nem zökkent ki. Már nyúlnék Iza válla után, mikor meghallom Miki nyöszörgését a hátam mögött.
- Mika? – fordulok hátra, de sehol sem látom. – Mi a frász…? – bosszankodva fordulok meg, és indulok el az ellenkező irányba. Izáék hangja teljesen elnémul a hátam mögött, de Mika még mindig sehol.
- Hé, Holland! Merre vagy? – morgok a tömegbe, de egyáltalán nem vagyok mérges, sokkal inkább riadt. Jobban kellett volna figyelnem. Ez nem a legjobb nap, hogy lehagyjunk valakit, pláne nem Mikát, aki még otthon is képes eltévedni. – Miki! – rikoltok ismét, majd megpillantom a földön guggoló hollóhátast. A csomagjai mellett gubbaszt, és valamit vadul keres táskájában.
- Megvan! – sikkant fel, majd előhúzza napszemüvegét válltáskájából.
- Oké, ez most tényleg ennyire szükséges volt? – morranok rá, majd élesen megforgatom szemeimet. Hátrafordulok, hátha megpillantom még a tömegben Izáékat, de semmi nyomuk.
- Hát Audreyék hol vannak? – szólal meg teljesen ártatlanul Miki. Felfújom arcomat, most véletlenül sem szeretnék erre válaszolni. Inkább csak kézen ragadom Mikát, nehogy még egyszer eltűnjön, és elrángatom az Expressz felé.
- Majd a vonaton megtaláljuk őket..

Még mindig óvatosan ízlelgetem nevetéseim utolsó maradványait a számban. Ritkán történik olyan, hogy ilyen hangosan felröhögök. A lányokkal jókat szoktunk nevetni néha, na persze, de egy fiú jelenlétében nem szokásom így kiereszteni a hangomat, kivéve, ha ordítozásról van szó. Kicsit el is szégyellném magam, még egy lapos pillantást is elsütök a fiú felé, mégsem érzem kellemetlennek a témát, sem a helyzetet. Elmélázva biggyesztem le alsó ajkam, és oldalra döntött fejjel gondolok bele a szituációba. Teljesen szexualitásmentes. Ez lehet a kulcs. Na nem azért, mintha minden srác azonnal a szexuális témáit nyomkodná az orrom alá.. (Fuj, a továbbiakban hagyjuk ezt a kifejezést, mert undorító.) Csak éppen rengeteg olyan évfolyamtársam van, akinek egy mondata elég, hogy a plafonra ugrasszon vele. Vagy egy szava.. egy egyszerű, közönséges hanglejtése. Van, akinek ehhez tehetsége van. Gyűlölöm is őket, valami velemszületett, mély gyűlölettel.
Fülem mögé tűröm gesztenyebarna tincseimet, amik már pár perce igencsak zavaróan próbálnak látóterembe törni, majd felnézek Blainere. Átlagos lány, átlagos diák.. Valószínűleg egy jó erős sértést próbált bevinni, de sajnos nem ért célba. Hát igen, bizonyos esetekben igencsak fordítva működöm, mint a többi lány. Szemeim vadul csillannak fel. Már nem is tudom, mikor volt ehhez hasonló pillanat utoljára, de arcomon a leghaloványabb grimasz sem tűnik fel. Na jó, talán egy igen halovány, de az is hálásabb grimasz-féle. Ne várjunk túl sokat, szinte már belerögzült ez a vonásaimba.
- Szép is lenne. – ejtem el a szavakat oldalra húzott szájjal. Na igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok átlagos. Abszolút nem vagyok átlagos, igaz ez néha az agyamra megy, de volt időm elfogadni. Pedig sok olyan pillanatom van, mikor minden vagyonomat odaadnám – mondjuk az a vagyon igazán nem nagy.. de remélem valaki a kagylókat és egyéb szárított tengeri herkentyűket nagyon értékesnek találja- egyetlen egy átlagos napért. Apáért, anyáért, két normális gondolatért. Az már más tészta, hogy a külsőmmel még simán be tudnék olvadni a többiek közé. Bár azok a rohadt kék szemek.. az undorító fintorok, és az összes többi genya Matthew Rowans-vonás. Mindegy, a szemem zöldeskék, zöldeskék! Mint anyámé volt. Na persze.. Mantrázhatom magamnak eleget, az igazságot nem lehet örökké takargatni.
- Miért, most komolyan.. Nem undorító délután egy sötét teremben fiúra várni? Vagy bárhol, bármikor.. – váltok gondolatmenetet hirtelen, és teszem fel a kérdést inkább csak úgy magamnak. Már megszoktam, hogy nem osztoznak a véleményemen. Sean Blaine is valószínűleg egy normális diák, ha lehámozza magáról a vámpíros aurát, és akkor aztán ő is lányokat várogat délután az üres termekben. Na eddig tartott! Üdv ismét itt, jó öreg fintor.
Ezek után én is inkább könyvemhez fordulok, és fellapozom a hetedik fejezetet. A házidolgozatnak is el kell készülnie valamikor. Mikával, vagy Mika nélkül. De Blaine szavai továbbra is töretlenül döngetik dobhártyámat, ám korántsem olyan zavaróan, mint azt kellene. Komolyan, azért ilyet nem kockáztatnék meg.. De ezzel a… diákkal egészen kellemesen lehet társalogni.
- Mindenki szeret valakit? –ismétlem meg szavait, miközben kézbe veszem lúdtoll pennámat.
- Nem is tudom, úgy értem, persze. Szeretem a barátaimat, szeretem a nagynénéimet. És valószínűleg a legutálatosabb embernek is ott van saját maga, akit szerethet. – Atya ég, halucinálok, vagy tényleg komolyan beszélek? Filozofálok, ahelyett, hogy a házimat írnám? Merlin szerelmére!
- Ettől függetlenül.. –fűzöm tovább a szót, miközben felveszem a szemkontaktust a mardekárossal- komolyan gondoltam, amit mondtam. Úgy nem kell senki sem. A szerelem ostobaság. Minden normális ok nélkül, feleslegesen gyengíti az embereket.

Teljesen feldühít ezzel az ostoba elmélettel. Méghogy egy fiúra várok, aha, persze. Haragosan fújtatok egyet, és megpróbálok visszafordulni könyvem felé, de Blaine szavai teljesen feldúltak. Így nézek én ki? Most komolyan.. Zoo Deschanel, a kis tündibündi, délután a planetáriumban várja kedvesét egy kis összebújásra. A gondolattól hánynom kell! Legszívesebben előrántanék egy tükröt valahonnan, hogy jól szemügyre vegyem az arcomat. Mégis melyik szögletéből lehet ezt kiolvasni? Áh, lehetetlen. A szemem alatti karikák vámpírosak, az arcom pedig egyértelműen elutasító.. Na jó, most tényleg ilyen hülyeség miatt győzködöm magam? Aprót rázok fejemen, mire sötétbarna tincseim gyengén megremegve hullnak a hátamra.
Egy arasznyira vagyok attól, hogy kiosszam Seant, mikor ismét megszólal.
- Mi van? – döbbenek meg teljesen, még a számat is tátva hagyom, sőt meglehet egy pillanatig csak hápogok. Most tényleg úgy nézhetek ki, mint egy óriási hal. A hirtelen jött meglepetéstől vezérelve, még a földet is szemügyre veszem, hogy felkaparhassam a valahova elgurult államat, ami nemrégiben csattanhatott a padlón. Miután kicsit összeszedem magam, új érzések öntik el a testemet. Összeszűkült szemmel pillantok Blaine felé, majd megremeg a szám, és nem bírom tovább. Rémesen hangos és artikulálatlan röhögés bugyog fel a torkomból. Igazán nem kell hibáztatni, nem sokszor gyakorlom a nevetést, azért nem csinálom jól.
- Ez marha jó! De komolyan! – nevetek tovább, pedig tényleg értelmesen szeretnék beszélni, de egyszerűen nem bírom abbahagyni. Óvatos mozdulatokkal törlöm ki a szemeimbe gyűlt könnycseppeket, nehogy a röhögéstől rázkódva a saját szemeimet bökjem ki, majd nemes egyszerűséggel oldalra gördülök, és eldőlök a padlón. Miután valamelyest sikerült rendezni kedélyeimet, felpillantok a mellettem ülőre. Meglepődve, mintha csak most tudatosulna bennem, hogy más is van itt. Bizonyára nem volt ínyére a kis röhögő-Zoo különszám, bár ez annyira nem érdekel. Először valami romantikázó nyálgépnek néz, most meg.. Nehezen állom meg, hogy ne törjön elő belőlem a röhögés ismét.
- Most komolyan.. Úgy nézek ki, mint aki a lányokat szereti? – teszem fel a kérdést inkább csak magamnak. Lassan visszaülök eredeti helyemre, rendbe szedem egyenruhámat, és lustakék tekintetemet a fiúra ejtem.
- Inkább nem szeretek senkit sem. – hát ez így elég furcsán hangzik, még én is belátom, de nem akarom firtatni igazán a dolgot. Ajkaimon még mindig enyhe mosoly hintázik, és ez olyan furcsa érzés, hogy szinte belezsibbad a szám.

Magától működő tű, dupla vastagságú szorító kötés, egy halomnyi gumikesztyű.. Semmi hasznos, hogy a franc vinné el! Feltúrom az egész fiókot, szinte már én is bebújok a holmik közé, de egy gyógyszert sem találok a régi helyén, már pedig pár hónappal ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az összes különböző erősségű fájdalomcsillapító ebben a fiókban volt. Nagyszerű.. Keservesen pillantok fel, egy magasabban lévő fiók felé, amiben a reményeimmel együtt remélhetőleg a kellő pirulákat is megtalálom. De ez nem lesz olyan egyszerű. Már alapból fáj, hogy felfelé kell emelnem a fejem, de el sem érném annyira a fiókot, hogy kutatni tudjak benne.. Talán ha a legalsót kihúzom, és ráállok..
Lábujjaimmal megcsípem a szekrény legalsó fiókjának kihúzóját, és előrángatom, majd óvatosan egyensúlyozva rálépek. Tenyereimmel támaszkodom a szekrényen, miközben lassan próbálok lábujjhegyre állni, és igen igen.. Mindjárt meglesz! Vékony ujjaimmal kígyómódjára körülfonom a legfelső polc kallantyúját, és kirántom. Ennek az agresszív mozdulatnak köszönhetően majdnem az egész szekrény rámszakad. Kicsit visszafogva magam nyúlok ismét egyre feljebb, egyenesen a fiókba, hogy tapogatózni kezdjek. De.. Tudhattam volna, hogy valami félbe fog szakítani, nem is tudom, miért lep meg? Az ajtócsukódásra nem reagálok semmit, valószínűleg a javasasszony jött vissza. Már várom, hogy megszólaljon a kislányokat meghazudtoló gyermeteg hangján, ám e helyett egy mély basszus zendül meg hátam mögött, amitől nem csak felugrok, de gyönyörűen leszédülök a fiókról, amin épp egyensúlyoztam. Nagyot puffanok a földön, amit nem csak az ülepem, de a mellkasom és a torkom ugyanúgy megszenved. A fájdalom jellegzetes fintort csal az arcomra, miközben kezemmel kitapogatom a torkomat, meg van-e még, mert eléggé olyan érzésem van, hogy valaki már rég eltávolította..

- Nem lopok..  a gyógyszerek engem illetnek.– formálom lassan a szavakat, miközben gonoszan megvillantom szemeim a fiú felé, csak hogy tudja, igen rosszkor érkezett. A fenekem még most is marhára fáj, plusz a kiütések.. már megint.. A nyakamon lévő kendő alá nyúlva eszeveszett vakarózásba kezdek, amitől nem igazán nyújthatok szép látványt, de annál jobb. Lassan feltápászkodok, és betolom a szekrény alsó fiókját. Valami más módszert kell kerítenem, hogy elérjem a gyógyszereket, amennyiben ott vannak fent.. Végigjáratom tekintetem a termen, hogy találjak valami ülőalkalmatosságot, amit könnyedén mozgathatok – lehetőleg minden fájdalom nélkül – és rá tudok állni, de pillantásom megakad az ásványvizemet szlopáló fiún. Oldalra húzott szájjal figyelem, ahogy elfogy az Iza által becsempészett Skót Kelpikristály ásványvíz, amire már vagy fél éve vadásztunk Roxmorts boltjaiban, majd lassan megvonom vállamat.
- Igazából.. igen. - Úgy tűnik a srácnak, tényleg kellett a víz, de azért még mindig neheztelek egy kicsit, amiért pont azt a flakont nézte ki, amiből két évente egyszer ha szállítanak Roxfort felé. Talán a semmiből előtörő együttérzés, vagy a mellkasomban egyre jobban kavargó fájdalom teszi, de megpróbálok nem foglalkozni a dologgal.
- Mindegy, én úgyis azt iszom. – bökök ezzel az éjjeliszekrényen álldogáló másik palack felé, amiben vidáman lötykölődik valami bíborszín lé. Nem is kérdéses, hogy azért iszom, mert kinézetre hasonlít a vérre.. Oké, az íze is elég jó.

- Miben segíthetek, ha már így idetévedtél? – Na ez egész kedélyesre sikerült. Szokatlan.. Kissé előredőlök, mellkasomat összehúzza az a szúró érzés, amitől egyre nehezebben veszem a levegőt, de a szememet nem veszem le a fiúról. Egy darabig feladom a gyógyszer keresését, megvárom, míg ki tudok legalább egyenesedni. Elhátrálok a legközelebbi ágyig, és leülök rá. Tartom a kellő távolságot.

Haragosan fújtatok egyet, inkább nem reagálok semmit Mika megjegyzésére. Megvan a véleményem Monáról és Mikáról egyaránt. Nem véletlen, hogy Monával már nem vagyok olyan jóban, és hogy Mikával végül megtaláltuk.. hát.. ha a közös hangot még annyira nem is, de a közös társaságot, és sokkal szívesebben lógok vele. De Monától nem azért pártoltam el, mert kiváló pletykaalany volt. Mona Spencer mindig is a pletyka másik oldalán állt, inkább terjesztette azt, minthogy róla szóltak volna a történetek. Egy szürke, dél-angliai kisvárosból származó lány, az egyetlen bökkenő vele, amiért már én sem tartom vele a kapcsolatot, hogy olyan aktívan dúl benne a csordaszellem, hogy az nekem agygörcsöt okoz. Valószínűleg ezért kezdte piszkálni Mikit is. Nem hiszem, hogy nem hitte el a történeteit, hiszen Mona olyan naiv, mint egy ma született bárány. De teljesen mellékes, hogy mit gondolok a hugrabugos lányról, nem fogom védelmezni, bár hiszem, hogy Miki elfogult vele kapcsolatban, de tudom, mennyire bökné a csőrét, ha pártfogásba venném a lányt, aki annak idején ujjal mutogatott rá. Bármennyire nem látszik ez rajtam, nem szokásom az embereket szándékosan megsérteni. Inkább csak oldalrahúzott szájjal vállat vonok. Most úgy sem erről van szó, térjünk vissza inkább a pletykára. Legyen Mona birka, vagy akár leming, hiszem, hogy erkölcsileg stabil alapokon áll. Hiszem hát!
Elnézem, ahogy a körülöttünk ülők sorra táncra penderítik ananászukat, Flitwick kioszt egy-két jótanácsot, majd ismételten a mellettem ülő barna hajú hollóhátas felé fordulok. Orromat felhúzom, arcomról le lehet olvasni az összes érzésemet. Bugyutának tartom a témát, azt is, hogy már több, mint tíz perce erről folyik a szó. Általában nem is járatom ilyen felesleges dolgokért a számat..
- Persze, hogy megingathatatlan vagyok.. – sziszegem fogaim között. Feszülten figyelem Mikát. Eléggé felkavar ez a téma. Ha egyszer igazam van, hát igazam van, hogy értethetném ezt meg ezzel a nehézagyúval? Már pedig fiútémákban nem szoktam tévedni. Nem nehéz megmondani az igazságot, elég abból kiindulni, hogy minden hímnemű egy féreg. Igazán egyszerű a képlet. Mika szavai mégis meglepnek. A fogadás ötletétől tágra nyílnak szemeim, a hollóhátas megfogalmazza a tökéletes megoldást a problémára. Igen, Mona majd kimagyarázza magát az egészből! Majd jól kiosztja Mikát és a többi pletykálkodót, mint ahogy szokta! Tökkéletes. Feltörni kívánkozó sátáni kacajomat alig tudom elnyelni, mégsem reagálok rögtön Mika szavaira, inkább elcsigázva figyelem, hogy gurul el az ananászunk az elbaltázott próbálkozásnak köszönhetően. Pár pillanatig még figyelem a gyümölcs útját, azután azonban nagy hangzavar töri meg a teremben lévő diákok monoton zümmögését. Az első padból egy szárnyas ananász emelkedik vadul a levegőbe, szinte lekaszálva az egyik, második sorban ülő mardekáros magasra feltűzött copfját, majd Iza és Audrey ujjongva egymás tenyerébe csapnak. Töprengve figyelem a jelenetet még egy szemhunyásnyi ideig. Hála nekik, Flitwick nem figyelt fel a mi elguruló ananászunkra. Előhalászom pálcámat, és meglengetem a szökésben lévő bűbáj-alanyunk felé.
- Invito ananász! – morgom el, mire a szomszéd padról felénk gördül az eddig ott csacsacsázó gyümölcs. Lebiggyesztem alsó ajkam, majd ismét megvonom vállaimat. Mindegy, a célnak megfelel, hogy a szomszédos diákok mit szólnak, az már annyira nem érdekel. Az ananászt bal kezembe véve Mika felé fordulok, és felé nyújtom jobbomat.
- Rendben van, Holland, de készülj a vereségre! – csacsogom szinte nevetve. Olyan biztos vagyok a győzelemben, hogy szinte a markomban érzem.
- Ha Mona azt mondja, a pletyka igaz, elmegyek egy ostoba randira. Azzal a fiúval, akit csak akarsz! – A lehető legképtelenebb dolgot ajánlom fel, de tudom, hogy Mika erre harapni fog. Pedig milyen röhejes ez az egész. Tuti, hogy nyerni fogok.

Nekilátok ugyan tankönyvem lapjainak hajtogatásához, a fontosabb oldalakat szamárfüllel jelölöm meg, és már markomban is ott vár a penna, de valahogy a kívántnál sokkal görcsösebben szorongatom lúdtoll íróeszközömet, és a tekintetemet egy pillanatra sem tudom levenni távolodó spontán szobatársamról, így a szamárfülek igen érdekes helyekre kerülnek az asztronómia könyvemben. Lehajtott fejjel lesek még mindig a mardekáros felé. Márpedig ő minden bizonnyal fiú. Igen, egy fiúval vagyok egy teremben.. Egy zárt teremben. Még úgy is nehezen sikerül megnyugodnom, hogy Aud haját képzelem Blainere. Csak szúúszáá, Zoo. Csak úgy itt van, nem akar semmit, maximum ő is házit fog írni – mantrázom magamnak, úgy tűnik, egész sikeresen. A görcs lassan feloldódik a gyomromban, és a lélegzés is egyre természetesebben megy, ami igazán jól jön. Mikor Sean megfordul, és fülemig ismét eljut a hangja, már emelt fővel pillantok felé. Pennámat a fülem mögé tűzöm, érzem, hogy egyhamar nem kerül itt írásra sor.
- Hanyagolhatnád az efféle megszólításokat most már. – szúrom közbe gyorsan, és megpróbálom átvenni az uralmat a vonásaimon ülő fintor felett. Igazából nagyon nem esik le, mire gondolhat a mardekáros. Látok a sötétben, uhúú, de nem, megspórolom az efféle poénokat, semmi kedvem most vámpírviccekkel múlatni az időt. Értetlen arccal nézek fel, szemöldökeimet olyan erősen összevonom, hogy szinte egy vonalnak tűnnek.
- Hahó! – kézbe veszem pálcám, és elsusmorgok egy Lumost, mire az eddig földön pihenő pálca végén apró fény jelenik meg.- Ismerős, mi? – szólok gúnyosan, kérdő pillantásom egyből elárulja, hogy azt hittem, mindenki számára evidens, hogyan akartam vaksötétben tanulni. Továbbra is jobbomban tartom pálcámat, de szinte a fiúval egyszerre susogom el Nox igémet, így a hirtelen beállt sötétség megdermeszt egy pillanatra, de az ezután következő fényáradat talán még megdöbbentőbb számomra. Sietve kapom szemem elé kezeimet, de így is csak hunyorogva pillanthatok el Sean felé. Hirtelen nem tudom, mit reagáljak. Duzzogni, és kiabálni támad kedvem. Mégis mit képzel magáról? Nekem a plafont kell látnom, méghozzá sötétben. Vagy mit képzelt, puszta szórakozásból ülök itt a terem közepén? Meg mit bombáz a gyökér kérdéseivel? Elegem van már, komolyan.
- Várok valakire, ha éppen tudni akarod, bár marhára nem tartozik rád! – pirítok oda emelt hangon, az agyamig persze még minden nem jut el, hogy ezzel csak rájátszok a kis kitalált történetére. Nem a tanulás miatt vagyok itt, sokkal inkább.. mégis mi miatt jönnék ide?  Jajj Mika, csúnyán megbánod te még ezt. Ajánlom, hogy jó okod legyen rá, miért nem jöttél el..
Erre rámköhög. Látom rajta, hogy mennyire zavarja, hogy a földön trónolok, de csak még jobban odadörzsölöm magamat a padlóhoz, igaz ettől csak úgy nézek ki maximum, mint egy férges kutya, de őszintén nem hat meg az egész jelenet. Felváltva pillantok a közeledő fiúra és kitartott pálcájára, ám a következő pillanatban zsebébe süllyeszti a varázstárgyat. Felvont szemöldökkel pislantok Blaine felé, arcomon kíváncsi fintorral – csak valaki egyszer venné észre a különbséget a grimaszok között. Reméli, nem zavar.. Hát őszintén szólva, már pedig őszintén fogok vele beszélni, eléggé zavar. Mikor látom, hogy rendezkedne be mellettem, még a könyvét is előkapja, szólásra nyitnám a számat, de helyettem ő fejezi be mondandóját.
Teljesen ledöbbenek. Szinte hallom, ahogy állam a földön koppan.
- A párom? – vakkantom a fiú felé hisztérikus hangon, a felháborodástól majdnem felröhögök. Vonásaim egy pillanat alatt elborulnak, szemeim is haragosan összeszűkülnek.
- Már a puszta gondolat is undorító! – sziszegem fogaim között.

Fájdalmasan forgolódok az ágyon, ami immár két napja a lakhelyemnek mondható. Teljesen egyedül vagyok az egész kórteremben, és ez annyira tipikus. A javasasszony eltűnt, mondván dolga van, ha kell még egy kis fájdalomcsillapító, szerezzek. Mit képzelt, ez majd valami olyan játék lesz számomra, amivel elüthetem az időt? Kutasd fel a fájdalomcsillapítókat, hogy ne üvölts a fájdalomtól.. Na kössz. Mintha ez nem az ő dolga lenne. Nem beszélve arról, hogy üvölteni főleg nem tudnék, még a magas c-t sem tudnám kiütni, vagy azt lehet alapból nem tudom.. Váhh..! Gyötrődve ismét átfordulok a másik oldalamra. Kezeimmel a nyakam köré tekert vastag kendőhöz nyúlok, érzem, hogy ismét fokozódik a fájdalom.
Ez olyan elmondhatatlanul tipikus. Még szép, hogy egyedül vagyok a gyengélkedőn.. Megbetegedni ilyenkor? Mikor mindjárt itt a nyár? Fájdalmasan felnyögök, és igen, ez tényleg fájdalmas volt.. Minden magasabb hang fájdalmasan bennszakad a torkomban, azóta a hülye baleset óta.. Az is csak annak az ostoba jóindulatomnak köszönhető, hogy most itt vagyok! Gyógynövénytanon kellett engem fiúkkal egy csoportba osztani?! Még szép, hogy az a sok ostoba nem tudja, hogy nem szokás varangyharmat átültetéskor beszélgetni, mégis mit képzelnek, én miért tettem fel a maszkomat? Puszta viccből..? De mikor eldörmögtem nekik a maszkom mögött, hogy vegyék fel a sajátjukat, persze nem értették. A hülye természetemnek köszönhetően természetesen lerántottam a védőmaszkom, hogy erélyesebben közöljem velük a lehetséges mellékhatásokat, mikor a mellettem dolgozó Mika, hát nem épp úgy nyomta meg a rohanyák varangyharmatot, hogy szájba spricceljen vele? Tipikus.. Mindig velem történik az ilyesmi.
A varangyharmat nedve persze nem okoz feltétlenül fertőzést.. Csak gyenge immunrendszer mellett. Tádá! És még szép, hogy a legerősebb mellékhatások jönnek ki rajtam.. Torokduzzanat, égető fájdalom a mellkasban, viszkető kiütések mellett, nem beszélve arról a bugyuta mellékhatásról, hogy magas hangokat a beteg nem tud kiadni. Körülbelül olyan, mint a muglik mandulagyulladása kis extrákkal, na meg olyan ostoba gyógymóddal, hogy bájitalok mellett a fájdalom csökkentése érdekében hátba kell csapni a beteget. Röhej! Ki hallott még ilyet, de komolyan? Mondjuk a javasasszony nem fukarkodik a hátbaveregetéssel, annyira nem is zavar, tényleg jobb lesz utána, de furcsa az egész.
Most azért sokkal rózsásabb a helyzet, mint a nedv lenyelése után. Mika állandó bocsánatkéréseivel nem is tudtam foglalkozni a torokduzzadás okozta légzésnehézségek miatt, de mindegy is. Elkapom még Holland grabancát ezért!
Óvatosan megérintem torkomat a vastag kendő alatt, a duzzanat szerencsére már lement, de a kiütések nem akarnak múlni, és jobban fájnak, mint a fertőzés kezdetén.. Nehézkesen felülök az ágyban, legjobb lesz, ha vadászok valami fájdalomcsillapítót. Alapból ez nem jelentene gondot. Gyenge immunrendszeremnek köszönhetően az elmúlt öt évben tökéletesen kiismertem a gyengélkedőt, sőt telente szinte hivatalos lakónak számítottam, de félévkor érkezett az az új javasasszony, és mindent alaposan átrendezett. Nagyszerű, mondhatom. Kikászálódok az ágyból. Itt van ugyan a cipőm, de semmi kedvem azzal húzni az időt, hogy felhúzom, nem beszélve arról, hogy ha lehajolok, csak fokozódik a torokfájdalom, így hát mezítláb trappolok el a legközelebbi szekrényig, hogy feltúrjam egy fiókját a szenvedéseimet enyhítő fioláért.

Androméda, Kis medve, Hydra, Kígyó – ismétlem magamban a csillagképeket, amiket felfedezek a mesterséges égbolton. Igaz, asztronómiából nem vagyok igazán jó, de azért valamennyi tudás rámragadt az öt év során. Ettől függetlenül érzem, hogy fájni fog ez a mai háziírás. Csillagkép csoportosítások, galaxis leírások.. Csupa elmélet.. Orromat felhúzva fintorgok a sötétben. Valahogy sokkal jobban bírom, ha számolnunk kell. Lehet csak azért, mert akkor rövidebb feladatokat kapunk? Végig sem tudom gondolni a dolgot -de őszintén szólva, annyira nem is érdekel-, az ajtó nyikorgása megtöri a terem csendjét. Rögtön felemelkedek a földről, és megfordulok, hogy farkasszemet tudjak nézni a késővel.
- Mika.. – hagyná el a dorgálónak indult mondatkezdemény a számat, csakhogy a hangok valahol lemaradhattak. Csak némán nyöszörgök, mikor megpillantom a folyosóról beáramló fénytől megvilágított alakot. Ez aztán nem Mika.. Sőt, még csak nem is lány. Megmerevedek ültömben, pedig az lenne a logikus, ha most bekúsznék valahova a padok alá, biztos meglátott.. Uramisten, miért nem mozdulnak már a lábaim? Az ajtó bezárul, a sötétség ismét megtölti a termet, de most sokkal fojtogatóbb, mint az előbb volt. Érzem, ahogy torkomat elszorítja a félelem, minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdenem, olyan nehezen mozog még a mellkasom is a hirtelen rámtört pániktól. Hallom a lépteit, ahogy egyre közelebbről hangzanak fel. Még lenne lehetőségem elkotródni.. Becsusszanni valahova.. Érzem, hogy a szemeim hatalmasra nyílnak a félelemtől, kezem pedig akaratlanul is a zsebem felé kutat, hogy utolsó mentsváramat előkerítse: Dracula ujját, ami mindig enyhít a szorongásomon. Nem hiába nem lettem hollós, a pálcám végig mellettem hever, én pedig egy oszladozó ujjat próbálok előkaparnia  zsebemből. De még erre sincs idő, irdatlan erejű fény világítja meg arcomat, így kezemet ösztönösen szemem elé kapom.
Még mindig nem merek megmozdulni, de mikor megszólal, a szorongásom oldódni kezd, és helyét az indulat veszi át. Még hogy nem látta, hogy van itt valaki…. Le mertem volna fogadni, hogy ugyanúgy észrevett, mint ahogy én őt. De várjunk csak, ez a hang ismerős. Hunyorogva próbálom szemügyre venni a kétlábon járó lámpást, és pár pillanatnyi félresikerült fókuszálás után végre sikerül belőnöm az illetőt, akiben egy évfolyamtársamat ismerem fel.
- Fenébe, Blaine! A frászt hoztad rám. – tör ki belőlem, de valahogy a felismeréssel, hogy nem egy vadidegennel hozott össze a sors, a mellkasomból lassan felszakad a szorongás utolsó vontatott sóhaja is. Hosszasan figyelem a pálcáját rámszegező fiút, jól emlékszem rá. Az egyik olyan diák, akinek már az első nap megjegyeztem a nevét. Sean Blaine, már akkor megfogott az a furcsa kisugárzása. Na nem úgy, mint ahogy egy normális lányt megfogna bármi egy hímneműből, nem.. Blö, belegondolni is rémes. Egyszerűen csak sajnálatos, hogy egy fiúnak jutott ez az aura, de hát ez van.. Egészen földöntúli érzés önt el, ahogy felismerem a mardekárost: megkönnyebbülés. Magamnak is alig merem bevallani, hogy megnyugtatott egy fiú jelenléte. Bizonyára nem sokan éreznek ilyet, ha Seannal találják magukat a sötétben, de az is biztos, hogy nem sokan tartják Dracula kisujját a farzsebükben. Ez van, másképp működök, mint a többiek. Sokkal rosszabb lenne, ha mondjuk valami nyálgép tévedt volna be azon az ajtón, vagy valami szoknyákat hajtó, hétköznapi rém. Na akkor most sikítva futnék ki a teremből, vagy kaparnám a falat, hogy kitörjek azon keresztül, bár feltételezem, akkor még mindig nem bírnám mozgatni a lábaimat a félelemtől. Milyen griffendéles az ilyen? Mindegy, megkönnyebbülten emelkedem most már teljesen ülő helyzetbe, de azért a csillagomra hatalmas fintor kúszik vonásaimra.
- Kit érdekel, mi van odakint? – bököm oda a lehető legnagyobb jóindulattal, ami csak belőlem jöhet. Már maga a gondolat megnevettetne, hogy én barnulni szeretnék, de nem szokásom csak úgy beleröhögni a nagy semmibe, főleg nem idegeneknek. Egyébként, ha akarnék, se menne, a bőröm gyárilag ilyen, esetleg vörösödni képes, de barnulni biztosan nem.
- Házit akarok írni. – teszem hozzá magyarázatképp, bár ez inkább úgy hangzik, mintha ki akarnám tessékelni, jelezve, hogy zavar. Pedig letagadhatatlanul jól jön a pálcája keltette fény, így legalább én koncentrálhatok az írásra, bár.. tényleg egyre zavaróbb tényezőként küzdi be magát a gondolataimba a tény, hogy egy fiú is tartózkodik a teremben. Szemöldökeimet rosszallóan összevonom, majd inkább lehajtom fejemet, hogy kihajtogassam a könyvemet a szükséges fejezetnél.

Megmakacsolva magam megfeszítem állkapcsom, és mérgesen oldalra húzom a szám. Nem fogok neki többet mondani, csak azért sem. Jajj basszus, nem akarok belemerülni ebbe az idióta témába! De Mikát elnézve, egyhamar nem fogja feladni a dolgot.
- Igen, nagyon meg vagyok győződve róla. - türelmetlenül dobolok ujjaimmal a padra fektetett füzetem szélén, várva, mikor térhetünk már le erről a témáról.
- Minden férfi hazudik, jobb lesz, ha ezt minél előbb belevésed abba a kék agyadba. – ezzel mutatóujjammal megbököm kobakját. Így is van.. Hollóhátas, akkor elméletileg gyorsan meg kéne értenie a dolgot, nem? Pedig ezt lassan egy éve ismételgetem neki. Nem lesz jó vége annak, ha Mika továbbra is vakon bízik a szerelem-elméleteiben, meg az emberiség azon részében, akikbe kevesebb becsület szorult, mint egy kupac futóféregbe. De nem hibáztathatom, valószínűleg nincsenek olyan tapasztalatai, mint nekem.. Az ő apja biztos nem olyan gennyhenger, mint az enyém volt. Lehet, hogy az ő apja nem gondolja úgy, hogy Mika az élete elrontója.. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy normális családban márpedig nem ez a helyzet. Mika apját ugyan nem ismerem, de a lányát elnézve kedves kis család lehet.
Fejemet oldalra biccentve hatol ismét el tudatomig Mika elhivatott pillantása. Egészen elkalandoztam.
- Ez mégis mit akar jelenteni? – csattanok fel haragosan, nem igazán veszem figyelembe, hogy Flitwick még mindig ránk szólhat. Szemmel láthatóan még mindig el van foglalva a helyes pálcalendítés elméletének elmagyarázásával. Az én tekintetem is Monára vándorol, és figyelem, ahogy elmélázva egyik szőke tincsét tekergeti.
- Mika Holland, mennyire gonosz vagy! Csak azért nem kedveled Monát, mert annak idején ő is csesztetett téged. – mérgesen összevonom szemöldököm, és megpróbálok fojtott hangon beszélni. Természetesen nem gondolom komolyan, hogy gonosz lenne. Tisztában vagyok vele, hogy annak idején jópáran csúfolták a meséi miatt, és tudom, hogy Mona is közöttük volt, de jóval régebb óta ismerem Monát, mint Mikát. Meglehet, hogy Monával sosem álltunk olyan közel egymáshoz, és hogy hajlamos követni a tömeget, de mindig tetszett tűzről pattant stílusa, de ami miatt igazán kedveltem, az az, hogy fiúk közelében sosem tudta ezt a stílust hozni. Egyszerűen csak megkukult, olyankor előbújt belőle a félszeg kislány, így inkább nem is lógott fiúkkal, ami nekem pont kapóra jött. Épp ezért tudom, hogy Mona nem keveredhetett bele semmiféle ügyletbe azzal a hollóhátas félnótással.
Ismételten csak vállat vonok.
- Akinek van egy csöpp esze, nulla hitelt ad bármelyik hím szavának. Még ez se kivétel.. – bökök egy agresszív fejmozdulattal Flitwick felé. Igaz a tanárral tényleg nincs semmi bajom.. De kutyából nem lesz szalonna. Sőt, alapvetően tényleg semmi bajom a hímneműekkel, de komolyan. Csak akkor fordul rosszra a dolog, ha férfiak és nők egy témába kerülnek, azt már nem bírom. Mika szavai szinte döngetik a dobhártyámat, na nem azért, mert olyan hangosan beszél, sőt talán sokkal irritálóbb, hogy a fülembe susmogja szavait. Még a szám is kinyílik résnyire a haragtól, ami hirtelen erősebben kezdi pumpálni a vért az ereimben, és már épp replikázni készülnék Mikának, mikor Flitwick hangja valahogy magára vonja még az én figyelmemet is.
- Akkor most alkossatok párokat, és táncoltassátok meg őket! – ezzel kétemberenként egy ananászt bűvöl minden asztalra. Akkor ez az órai feladat? Eddig erről magyarázott? Fel sem tűnt.. Tompán elnézem, ahogy az első padban vad tangóra perdül egy ananász, majd a mi satnya gyümölcsünkre pillantok. Kézbe veszem ugyan a pálcámat, de csak reflexből. Ekkor jut csak el a tudatomig, hogy mit is akartam csinálni eredetileg.
- Mi az, hogy nem mernék?! – csattanok fel ismételten, kékeszöld szemeim sértetten villannak Mikára.
- Akkor ezt figyeld! – bikamódjára fújtatok egyet, majd hátrafordulok. Két ujjamat összeérintve a számba teszem, és halkat füttyentek, épp csak akkorát, hogy a két paddal hátrébb ülő fiú felfigyeljen rá.
- Alex! – hívom fel még jobban a fiú figyelmét, míg végre felnéz a görcsösen rángatózó ananásza mellől, és rám pillant.
- Igaz az, hogy te meg Mona? – kérdezem erősen artikulálva, miközben kezeimmel tapsikoló mozdulatokat végzek, és erős gesztikulációval próbálom tudtára adni, hogy mire vagyok kíváncsi. Gyorsan elvigyorodik, és peckesen biccent egyet a fejével. Már épp szólásra nyílna a szája, mikor előrefordulok. Az ostoba hencegésére főleg nem vagyok kíváncsi. Mikára pislantok, és fájdalmasan megforgatom szemeimet. Arcomról is lerí, hogy cseppet sem változtatott véleményemen Alex ostobasága.
- Alexben nem kellett csalódnunk, mint ahogy mondtam, hazug disznó. De azt le merném fogadni, hogy Mona mást állítana erről az egészről. Akár az életem árán is. – jelentem ki határozottan, és két kezemet keresztbefonom mellkasom előtt.

Elmélyülten tekergetem a tanári asztalnál lévő gombot, beállítva, hogy épp mit lássak a plafonon. Galaxisok.. fekete lyukak, csillagképek. Mélyet sóhajtok. Egyikre sem lesz ma szükség, csak az eget kell látnom, mindenféle segítség nélkül, így békén hagyom a tekerőt.
Fekete vászon oldaltáskámat még mindig szorosan mellkasomhoz nyomva magam előtt tartom, pedig már jó ideje beléptem a terembe. Hátamat a falnak döntve bámulok bele a mesterséges sötétségbe, a plafonon villogó fényeken kívül abszolúte semmit nem látok. Elmélázva figyelem a műcsillagokat. Nagyon pofásan megcsinálták, pont, mint a nagyteremben. Mintha tényleg a szabad ég alatt lennék. Pedig odakint még nem lehet ilyen sötét.. Igaz megkéstem egy picit, és közelebb vagyok a takarodóhoz, mint eredetileg akartam lenni, ettől függetlenül a többiek mégsem értek eddig ide.. Rosszallóan lebiggyesztem alsó ajkam; Mikának mindenképp jönnie kell. Ha már egyszer megbeszéltük, hogy együtt írjuk meg az asztronómia házinkat.
Táskámat átdobom vállamon, és kihúzom az eddig zsebemben várakozó pálcámat. Elsusogok egy Lumost, csak annyi fény kell, hogy semmiben ne essek el. Besétálok a terem közepére, és lefekszek a földre. Majd itt várok. Gyertyánfából készült pálcámat a földre teszem, és táskámat veszem a kezembe. Alig van benne most pár dolog, csak pennát hoztam, tintát, pár tekercs pergament – hátha párszor elrontom a házit, nem lepődnék meg rajta..- és végszükség esetére az asztronómiakönyvet. Gondosan szétterítem cuccaimat a földön, és a hátamra fordulok.
Csak azért késtem, mert Iza megmakacsolta magát. Ő ilyen későn már nem akart eljönni. Ahelyett, hogy beismerné, lusta lecaplatni a Griffendél tornyából, arra hivatkozik, hogy fáradt.. mint mindig. Na szép.. Holnap meg majd megint másolhatja le valaki háziját.. De ha az enyémet veszi célba, hát azt megkeserüli. Én mindig megszenvedek a háziírással, szenvedjen most ő is. Pedig mikor reggel megbeszéltük a dolgot, akkor megígérte, hogy velünk tart. Azon persze nem lepődök meg, hogy Audreynak kész van.. Valahogy mindig időben elkészíti a házikat, de hogy mikor, az rejtély. Anyt sehol sem láttam reggelinél, le mertem volna fogadni, hogy elaludt, pedig aktívan ébresztgettük Izával a hálóban. Persze Mikában nem kellett csalódnom, természetesen teljesen kiment a fejéből az egész házidolgozat. Így legalább találtam egy partnert a planetáriumba.
Oldalra húzom a számat, elpislantok az ajtó felé, de az még mindig gondosan zárva van, ahogy hagytam. Mika, merre vagy? Tisztában vagyok vele, hogy késni szokott.. de ez már túlzás! Pedig el fog jönni.. Hollóhátas, csak megcsinálja a hülye háziját, hát nem? Haragosan fújtatok, azért ma jöhetett volna időben… Ismét kézbe veszem pálcámat.
- Nox! – morgom magam elé, mire az a halovány fény is elalszik, ami eddig gyengén bevilágította a terem egy részét, és egy szemhunyásnyi idő alatt az egész szobában ismét eluralkodik az éjszaka. Majd várok a sötétben.

- Ez nem zárda, Miki.. – suttogom, még mindig farkasszemet nézve Flitwickkel, ahogy hallom, hogy Mika is bekapcsolódik a beszélgetésbe.
- Akár meg is eshet errefelé az ilyesmi.. – szokatlanul határozatlan mondat ez tőlem, gyors futópillantást vetek Izára, hogy vajon ő észrevette-e, de nem úgy tűnik. Alantas módja ez a véleményalkotásnak, de legalább kimaradok a témából. Most Mikára vándorol a tekintetem. Tényleg megrázhatta a hír. Pedig amilyen szerelemmániás, nem gondolta, hogy valaki aktívan műveli a szerelmét esetleg délutánonként, mondjuk az osztálytermeken belül? Reflexből a padomra pillantok, és nagy robajjal felegyenesedek, hogy sehol ne érjem az asztalfelületet. Undorodva nyújtom ki a nyelvem, Mikának igaza van.. Fúj!
- Szerintem a tanárok is rókáznának egy adagot.. – jelentem ki határozottan, arcomon még mindig a letagadhatatlan Rowans-fintorral.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy igazat adok nekik. Sőt, még mindig nem hiszem el! Aljas rágalom, az ostoba srác biztos nagy mellénnyel terjeszti idióta társai közt az újabb fiktív hódításának hírét.. Szánalmas.. Vállam fölött elpislantok Alex felé, most is vigyorog, mint a vadalma, és heves szájmozgással magyaráz valamit szomszédjának, annak a tök Petersennek. Nem, tényleg nem hiszem el, amit terjesztenek. Sőt határozottan állítom az ellenkezőjét. De azzal tisztában vagyok, hogy vannak olyan elvetemült lelkek, akik viszont igenis kihasználják az üres termeket, vagy a sötét kis zugokat.. Ráz a hideg tőlük, bár tőlem műveljék csak a hülye kis játékaikat, csak Merlinre, a testnedveikkel ne hozzon össze az ég!
Óvatosan megérintem mutatóujjammal a padot, megdörzsölöm a felületét, egészen tisztának tűnik, de sosem lehet tudni.. Ujjamat mindenesetre Iza felé irányítom, és alaposan beletörlöm a nyakába. Háh, ezt a böködésért, Bishoop!
Diadalittas vigyoromat Flitwick hangja fagyasztja az arcomra. Azt hittem, letorkoll majd azért, hogy ne molesztáljam a padtársamat, de egy kérdő tekinteten kívül mást nem kaptam, és így legalább még Izzy sem tudta kérdőre vonni az egyujjas nyaksimogató akciómat.. Ezzel le is tudtam Flitwicket, a szavait nem veszem magamra. Helyette inkább elnézem, ahogy Iza kelletlenül összepakolja cuccait, és követi Audot az első padba. Audrey persze sokkal készségesebb, köztudott, hogy nem szereti kihúzni a gyufát a házvezetőtanáránál.
- Leköltözünk a stréber-padba, Izabiza? – kérdem nyelvemet a lányra öltve. Hogy én mennyire élvezem a helyzeteeeet! Kétségem sincs affelől, Iza melyik ujját lóbálná meg felém nagy hevesen, ha Flitwick nem figyelné árgus szemekkel az útját, így viszont csak gyilkos szemeket villogtathat rám, de őszintén szólva, ez nem hat meg komolyabban.
Elégedett mosollyal dőlök vissza padomra, hogy ismét elsüllyedjek az óra unalmában, mikor ismét eszembe jutott a pletyka, és egy elhadart káromkodás közben szinte felpattanok a helyemről. Le kell szoknom a padon fekvésről!!
Ahogy szörnyülködve a pad természet – illetőleg az óra előtti lökdösődés- által rám osztott részét figyelem, szemem sarkából látom, hogy Mika közelebb csusszan. Érzem, ahogy pennája orrom hegyéhez ér, de olyan finom mozdulattal, hogy nem tudok rá neheztelni, csupán megdörzsölgetem a megpiszkált részt. Csak azért sem mondom el, mit gondolok az egész pletyka-dologról, csak fújtatok egyet. De hogy ne lehetne bebizonyítani a dolog ellenkezőjét? Abszurd.. Ezt már nem hagyhatom szó nélkül.
- Ugyan már! – csattanok fel. Összevonom szemöldököm, és úgy pillantok Mikára, miközben szörnyülködve figyelem, hogy fekszik a padon.
- Hogyne lehetne bebizonyítani? Az aljas hazugságok mindig idő előtt lebuknak.
Basszuus! Akaratlanul is elfintorodok. Hiába, már hozzászoktam az évek során, hogy ez jön először az arcomra.. De persze sokféle fintorom létezik. Van a szokványos undor-fintor, de tőlem még egy szende-fintor is kitelik. Ez konkrétan az ajjmittettem-fajtából való.
- Jóó igen, szerintem Alexnek csak a szája jár! – fakadok ki fojtott hangon- Kizárt, hogy megtörtént a dolog, és ha szavahihető tanút keresnék, inkább Monát kérdezném meg, mint azt az idióta hímtagost. – bökök fejemmel Alex felé. Na tessék, kiböktem! Igen, véleményt alkottam. Kérdő tekintettel nézek Mikára, bár szinte előre érzem a belőle áradó elégedettséget.

- Mint ahogy azt régen tanultuk, nem csak a pálca lendítésének módja, az ige kiejtésének mikéntje is rettentően fontos. – cincogta a terem közepén felállított dobozról Flitwick, és én halkan vinnyogtam utána szavait, a kézfejemre pingált arccal utánozva szájmozgását. Az apró tanerő szemmel láthatóan zavarba jött, hogy egyik diákja ilyenmód szórakoztatja magát az óráján, de egy pillanatnyi hatásszünet után elfordult padunktól és folytatta mondanivalóját, én pedig tovább foglalkoztam az elterelő-hadműveletemmel. Őszintén szólva, azt is furcsállom, hogy feltűnt neki, hogy beszélek. Ilyen hangzavarban.. Kedves szomszédaim ugyanis óra eleje óta szinte normál hangerőn vitáznak. Idegesen tornyosulok továbbra is a kezemre festett arc fölé, és próbálok minél inkább egybeolvadni a terem berendezésével. Igazán feladhatnám a próbálkozást, jól tudom, mi jön..
- Meeeeert? Nincs igazam, Zoo?! – A hanglejtés alapból nem olyan, mint amire azt válaszolhatnám, hogy tévedsz. Már pedig megvan a véleményem a témáról, de Iza dörrenésére csak elfintorodok, és egy füllel kiegészítem pingálmányomat a kezemen. Mintha ennyiben hagyná.. És igen, a következő pillanatban érzem, hogy a mellettem ülő Izabel megrázza vállaimat.
- Zoo! Ne tégy úgy, mintha kivonhatnád magad ebből!
Fáradtan sóhajtok, mindig itt kötünk ki, ha fiúkról megy a vita. A puszta gondolatra, hogy bele kéne folynom a beszélgetésbe, összeszorul a gyomrom. Egyetlen hímneműről sem akarok nyilatkozni.
- Megmondtam, hogy nem akarok belefolyni ebbe az egészbe. – tátogom Iza felé, szinte hangtalanul, de halk szavaimra egy Izán túli horkantás a válasz. Pedig pont ezt akartam elkerülni a suttogásommal.
- Ugye megmondtam! – csattan fel a túloldalról Aud- Ez csak azt bizonyítja, hogy nekem volt igazam. – Micsoda logika.. - Az a srác tutira hazudott. Nem tudom elképzelni, hogy találkozgatnak az éjszaka közepén, azt meg főleg nem, hogy megtörtént.. amit mondott.. értitek.. az. - a röhögéstől fulladozva próbálja a hollóhátas minél kajánabbul emelgetni szemöldökeit.
Hogyne érteném? Hiszen már két órája erről van szó… Egészen pontosan reggeli óta, amikor valamelyikük elcsippentette a pletykafoszlányt. Az aktusra tett parányi utalás is vad vihogórohamot vált ki a két lányból, én pedig tenyerembe temetem az arcom. Idő kérdése csak, hogy Flitwick lecsapjon. Akármennyire is ő a legszelídebb tanárunk, valamit tenni fog, hogy véget vessen a pletyka partinak. Jobb is lenne.. Attól függetlenül, hogy nem szólnék hozzá az efféle témákhoz, ehhez mégis lenne hozzáfűznivalóm. Hiszen ismerem a pletyka lány-alanyát egész jól, és le merném fogadni, hogy a srác hazugságokat terjeszt róla.. Ezért is hallgatok olyan nagyokat, mert Auddal értek egyet. Izát meg nem akarom azzal idegesíteni, hogy a beleszólásom az első fiús-témába egy olyan alkalommal történik, mikor Audot támogatom.
Oldalra vont szájjal pillantok az Audrey másik oldalán üldögélő Mika felé. Furcsamód eddig még ő sem szólt bele a témába. Bár, ahogy nézem, igazán megint nincs közöttünk.. Összevont szemöldökkel figyelem egy darabig az álmodozó hollóhátast, majd megint megérzem Iza böködését az oldalamban.
- Mert a múltkori eset? Most megvolt vagy nem volt meg? – kérdi magabiztos vigyorral, mire aktívan felmordulok.
- Esküszöm, Bishop, egy kérdésre állsz a pörölyrúgásomtól! – fenyegetőzök, remélve, hogy ezzel végre eltemethetjük ezt a témát. Iza jól ismeri már a pankrátor-mániámat, így azon kevesek között van, akiből nem a röhögés szakad fel ezen mondat hallatán. Milyen szép lenne, ha végre továbbevezhetnénk, mondjuk a kviddicsre. Sőt, még az RBF-ről is szívesen dumálnék. Ahogy vágyakozva elpislantok az ablakok felé, tekintetem találkozik Flitwickével. Ujjaival vadul dobol az oldalán, igaz rendíthetetlenül folytatja monológját, de látom rajta, hogy le sem veszi a szemét négyünkről.