Őbunkósá...őszintesége!

Nem is tudom hogyan vitt rá a lélek, szemérmem is hogy engedheti, hogy ily körökben érzelmimről szóljak, de...segítenie kell. Kérem, adjon tanácsot. Kétségbe vagyok esve. Napok óta, mit napok óta?! Idejét sem tudommár milyen rég, de én IMÁDOM....

i can't eat, i can't drink,
i can't sleep no more,
cause i've got a hole in my soul

Segítsen, csak Ön segíthet. Tudom, tudom, tisztában vagyok vele, hogy ezek az érzések természetellenesek, ízléstelenek és a végletekig visszataszítóak. Tudom...
Ezért fordultam Önhöz.
SEGÍTSEN!

Tisztelője:
                  Tisztátalan Lélek

Táskáját a padra lökve a talárjával együtt dühösen mered a falra. Mintha attól jobb lenne bármi is. A kezére néz. Még most is remeg. Nem hiszi el ami történt. Pályafutása alatt egyszer sem fordult még vele elő, hogy valakinek sikerült volna lelejmolnia. Most pedig...Clyde ki fog akadni. Oda a szajré nagy része. Többnyire nem a lány hibája miatt, de ez senkit nem fog érdekelni. Leül, mielőtt összeesne. Rákönyököl a térdére, az arcát pedig a kezébe rejti. Hihetetlenül jólesne most sírnia, de akárhogy erőlködik, nem megy neki.
~A francba....~harapja be az alsó ajkát.
Próbál egyenletesen lélegezni. Végül is semmi nincsen veszve, még kérhet otthonról pénzt, nem is ez a legnagyobb baj. Hanem hogy az ügyfél lista is ugrott.

-Húh, nyugalom, na.-szorítja a kezét a mellkasára.
Észre sem vette, hogy most készül infarktust kapni. Nem, annyira nem rossz a helyzet. Sokkal, de sokkal borzasztóbb.
~Megtalálom azt a kis nyomorultat. És megölöm, aztán még egyszer. Ripityára ölöm...~ráncolja össze a homlokát.
Dühös és ingerült. És nem szokása elveszíteni sem a megbízásait, sem pedig a becsületét. Erre egy mosoly suhan át az arcán. Becsület. Becsületes gazember.
Hátradől a padon és az ölébe húzza a táskáját. A mindenesét, a túlélőkészletét. Egy könyvecskét húz elő. Fellapozza. Tudta. A kis nyomorult egy régebbi "ismerőse". Volt valami gubanc az áruval, de hát aki ilyen ügyletekbe bocsátkozik semmiben nem lehet biztos.

-Jó, először is...magamban beszélek. Hangosan. Másodszor, ezt valahogy el kell sikálnom. Nem vetne rám valami jó fényt, pláne az üzletre nem.-vágja bele a könyvet vissza a tarisznyájába és húzza fel a térdét a padra.
A karjával átkulcsolja őket és megenged magának egy gondterhelt sóhajt. Egy kicsit még talán itt marad. Itt most minden nyugis. Kényelmesen használhatja a láthatatlan szőnyegét ami alá besöpri a gondjait. Egy időre.

A dolog pénzügyi részét most is, mint mindig igen hamar lezavarják. Nincs ezen mit agyalgatni, már az elejétől, közös megegyezés alapján el lett döntve a dolog. Miközben a lány a kis erszényt is elrámolja a pénzzel egyetemben, hallgatja a fiút. És nem érti, igazán nem érti a gunyoros hangnemet. Mintha kis sértődöttség vegyülne a fiú hangjába, csak azért mert az üzletet is szóba hozta. Nem problémázna ezen, mert igazán nem, de nem is tud elmenni mellette sem. Akkor sem, ha látja, hogy Clyde viszont már indulna.
~Sebaj, egy kis fejmosást azt hiszem még kibír.~dönti el végül a lány.
-Csak kipróbáltad, hát persze.-ingatja meg a fejét a lány.

Hihetetlen, de azért félti Clyde-ot. Munkatársak, társak, talán valahol még barátok is, bár ezt egyikük sem igazán hangoztatja és nem is lógnak egymás nyakán. De ettől még lehet így.
-Mindenki csak kipróbálja, aztán majd egy picit jobban kipróbálod és ott maradsz.-fakad ki.-És ne hidd hogy csak az üzlet érdekel, mert ez így nem igaz. Tény, lényegesen összeomlana a rendszer, de nem érdekel. Élve kellesz. És nem értem miért látod szükségét annak, hogy kicsináld magad. Azt hiszed ettől jobb lesz? Hogy majd minden megoldódik, mert ideig-óráig nem foglalkozol vele, olyan tompult az agyad? Biztosan szükségét érzed annak, hogy mindenáron bebizonyítsd, hogy egy nulla vagy? Egy szánalmas, jellegtelen senki?-nem kiabál, voltaképpen még a hangját sem emelte fel, de érezhetően ingerültebben akadt ki.

Vesz egy mély levegőt és körbepillant. Lassan majd szállingóznak le a diákok, nem kéne itt lennie addig. Nem mintha nem jöhetne ide, de ki akarja reklámozni, hogy milyen üzelmeket folytat? Pontosan. Senki sem. Arrébb lép kettőt, kicsit távolabb, ki a beugróból.
-Tisztában vagyok vele, hogy nem az én életem, nem az én dolgom.-köszörüli meg a torkát.
A karjait összefűzi maga előtt és Clyde-ot nézi.
-De ha ez érdekel, akkor igenis számít élsz-e vagy halsz.-fűzi hozzá, aztán inkább megfordul és elindul a lépcsők felé.
Többet nem tud mondani, tenni meg pláne nem, ha nem engedik. És ki is ő? Egyáltalán, mi köze van neki a másik dolgaihoz? Túllép a hatáskörén.

Nem finnyás vagy ilyesmi, még csak kellemetlennek sem érzi, hogy a másik ennyire belemászott a privát szférájába. De azért van egy határ, egy pont mikor azt kell mondani  : NEM. Ez pedig most jött el. Arrébb csúszik. Nem sokkal, de érezhető távolságot tartva. Nem szeret ennyire bizalmaskodni. Persze máshol, máskor...másvalakivel. Igen, elég egyértelmű képlet.

Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!

Nos igen, valamivel el kell kezdeni a beszélgetést. Mikre nem jó a sablon szövegek? Erre igazából nem tud mit felelni. Vagyis tudna, de miért pont ő nehezítse meg a másik dolgát? Hiszen nem szól ez az egész... semmi másról, mint csupán kedélyes társalgásról egy közepesen kellemes napon, remek idővel megáldva. Talán csak ezért beszélgetnek. Az idő miatt. Ha zuhogna talán sosem találkoznak.
S miért gondolja azt, hogy miért is nem esett ma reggel?!

-Köszönöm. A tiéd...is az.-böki ki végül.
Hogyne. Pont olyan közönséges mint akárki más neve. Bár tény, a szülők eszeveszettül licitálnak a másikra és versengenek, hogy minél különlegesebb, egyedibb nevet adjanak a gyereküknek. Kár. Kár, hogy ez mit sem számít. Hogy egy hétköznapi nevű is lehet egy hős, egy igazi unikum. Ahogy valami flancos, túlcicomázott, kiejthetetlenség is lehet egy semmi. Egy senki. Furcsa az élet. Nem mindig igazságos. Mindenesetre morbid humora van.
Kézcsók. Valahogy mintha velejárója lenne a fiúnak. Vajon tudna élni-e apró kis mozdulat nélkül is? Bizonyára. Maximum hiányozna neki. Vagy sem. Honnan is tudhatná, hogy a mellette ülő, ez a szőke privátszférába mászó, mély hangú félistenség mire is gondol? Egyáltalán milyen? És még egy lényeges kérdés...egyáltalán akarja-e tudni? Minden egyszerűbb lenne, ha...
Ha. Kész. Pont. Elcsépelt sablon ez is. Nem akad ember aki ne tudná befejezni ezt a mondatot magától is.

Hogy vagy ezen a kellemes napon?

~Nos, kedves Darren Gregory White, hogy legyek? Vajh a rövidebb vagy a hosszabb verzióval untassalak agyon? Hm? Akarsz választani? Nem, nem mintha lenne választásod. Vagyis de, mily buta vagyok. Felkelhetsz és itt hagyhatsz. Ha untatni foglak. Lehet már untatlak, ki tudja? Te. Te tudod.~pillant Darren arcára a lány.
-Köszönöm, igazán jól.-újabb sablon válasz.

És mit is köszönget? Ma már másodjára. Az oka pedig homályban. Jesszumpepi, hát ennyi lenne? A hat év amit itt töltött most bosszulja meg önmagát? Kezdene kiégni?
Furcsa. Pedig azt hitte már régen kiégett. Talán ott, a születése tájékán. Na igen, az élet és a morbid humora.
-Valójában, sehogy sem.-szólal meg aztán.-Ez is csak egy nap. Az ember elkezdi, viszonylag eseménytelenül, megpróbálja átvészelni szintén eseménytelenül, aztán ha ez sikerül, akkor be is fejezi. Eseménytelenül.-húha, ez a hosszabb verzió volt.
És mekkora őszinteségi rohamot produkált! Megengedte magának ezt a luxust. Elvégre nem olyan dologról nyilvánított véleményt amiért halálbüntetés jár. De ki tudja? Ki? Mi van ha Darren szántszándékkal keresi és írtja azokat akiknek sz*r napjuk van? Hm, akkor szívás...

~Te meg nem vagy normális.~húzódik ajka mosolyra.
Mert ezt nem lehet másként lereagálni. Ennyire idióta feltételezései is ritkán vannak. Hol a megfontoltság? A közöny? A hidegvére? Az is elment volna nyaralni mihelyst megérezte a napsütést? Micsoda kérdések. Csak válasz nincs rá. Most és itt perpillanat.
-És Önt? Mr. White, Önt mi vetette ki ide?-billen félre a feje és kémleli tovább a fiút.
Nézi az arcot, a szőke tincseket, a lélektükröket. És nem érdekli. Nem akarja megfejteni, nem akar belelátni. Mert ez nem az a hely és nem az az idő. Lehet, mi több megeshet hogy nem is lesz más hely, s alkalom. Még sem érez kényszert. Nincs mire.
-A bőröd. Vajon ez már csak így van minden családban, ahol aranyvér csörgedezik?-esik a pillantása Darren kezére.
Ami jéghideg. Volt. Vagy még az.
-Nem mintha érdekes lenne...-teszi hozzá elgondolkodva.

Fecseg, fecsegnek. Mert valami kell. Valamiért kell. Más nem, hát a neveltetés ezt követeli meg. És ennyi. A neveltetés. Még csak nem is érdekes. Vagy vicces. Vagy a kettő egyszerre.
Tény.

Vajon meddig lehet ragozni azt, hogy az idő milyen csodás és üdítő úgy, hogy aztán ne váljon az egész giccsessé és jelentéktelenné? Valószínűleg a csicseregnek a madarak és illatoznak a virágok után már kezdi érezni az ember, hogy ne, állj, ez már túlzás. Sascha pedig nem tartozik azon emberek közé, akik belemennek ilyen dolgokba. Nem ragozza túl azt, ami amúgy is több mint nyilvánvaló. Szép az idő.
Szemeit lehunyja, arcát a Nap felé fordítja. Soha nem fog lebarnulni, nem az a bronzos típus. Ő már csak az az elefántcsontszínű lány marad, aki volt.
Szinte issza magába a napfényt, a meleget. Ez az ő világa. Nem a sötét, nyirkos, hideg és nyálkás helyek. Azoktól frászt kap.
Árnyék vetül rá. S még ekkor sem nyitja ki a szemét. Nos, ebből két dolog derülhet ki. Vagy nagyon bátor vagy kimondhatatlanul ostoba. A Roxfort nem az az iskola, ahol az ilyen dolgokat csak úgy figyelmen kívül lehetne hagyni. Az ember sosem tudhatja igazán, hogy kinek is van a bögyében. S hogy honnan röppenhet rá egy csúnya kis rontás.
A lány pedig nem ostoba. Legalábbis többen dicsérték már az éles felfogását. Bár nem is egy esztelen, rettenthetetlen. Csupán tisztában van vele, hogy nem fogják bántani. Nincs miért. Vagy nem él már az, aki megtehetné...

Helló Hölgyem!

Valaki nagyon udvarias. Valakinek nagyon kellemes, mély hangja van.
Valamiért ezt Sascha mindig is vonzónak találta. Van valami a mély, erőteljes és mégis lágy hangokban. Valami amitől nem tűnnek olyan visszataszítónak, ellenszenvesnek. Gazembereknél szinte alapkövetelmény. Mindenesetre minimum a készlet tartozéka.
Lassan pillant fel és néz a jövevény arcára. Az emberek azon típusa aki nem okoz látásra sem csalódást. A lány gyorsan próbálja felidézni, hogy vajon ismeri-e a másikat, avagy az itt eltöltött 6 évét sikerült úgy lehúznia, hogy nem találkozott Mr. Sármmal. Mert az ilyen egy ekkora iskolában megesik.
Látni már biztos látta. S ha nem csal az emlékezete, akkor bizony egy mardekárossal van dolga. De na, ideje lenne köszönni vagy valami hasonlót művelni.
-Üdvözletem Nagyságos Uram.-válaszol kissé gunyorosan, de nem különben illedelmesen.

Ez már csak ilyen. Akárhogy igyekszik, nem tud nem úgy kezdeni egy beszélgetést, hogy ne támadna. Csak egy picikét...
-Remélem a szimpla "Szia" is megteszi.-mosolyodik el halványan.
Valljuk be, azért tudja ő értékelni az udvariasságot. Ha elsőre nem is, minimum másodjára már feloldódik. Csak egy picikét...
-Foglalj helyet nyugodtan.-húzódik arrébb a takarón, ezzel helyet adva a másiknak.
Uhm, milyen kis szívélyes. Talán a már említett látvány és hang kombinációja az oka mindennek. Vagy mert most alapból jól kezdődött a napja. Vagy mert...vagy, vagy, vagy.
-Sascha Merween.-mutatkozik be.
Azta, most már biztosan történt vele valami.
Ugyan, dehogy. Hiszen ez a minimum. Az alapkövetelmény hogy úgy mondjuk. Szégyen is lenne, ha nem tudna viselkedni aranyvérű létére. Mit szólna az édesapja, milyen gyereke van? Vagy Rosaleen. Ő aztán biztos nem egy tuskót nevelt.
Jaj, hogy miken el nem kalandozik miközben vannak a társaságában. Összpontosítás. Ez a titok nyitja.
Meg legalább nincs egyedül. Nem szeret egyedül lenni, pontosabban nem mindig. De ez psszt!

Szerencsére nem is kell olyan sokat várnia, mint azt az elején hitte, Clyde lassan, de biztosan befut. Sascha elveszi a felé nyújtott csomagot, belekukkant pusztán megszokásból, majd ismét Clydera néz. Nem fest valami rózsásan a fiú. Máskor sem igazán, de most mintha különösen lepusztult lenne.
-Köszi.-feleli a lány, aztán előbányássza a pénzes zacskót, a listát, meg a neveket.
Odaadja a srácnak. Voltaképpen ennyi, akár mehetne is már a dolgára, de azon túl hogy melót együtt csinálják, érez némi szimpátiát az előtte álló felé és nem tud csak úgy elmenni.
-Clyde, minden oké?-pakolja közben el a cuccokat a lány, de tekintetét végig a másikon tartja.
A srác úgy fest mint aki most készül infarktust kapni. Sascha talán még nem is látta ennyire ramaty állapotban az elmúlt két év alatt, mióta egymáshoz vetette őket a sors. Hol van már az? Akkor a lány még csak a vevőkörét szélesítette a fiúnak. Aztán ahogy lenni szokott. A hasonló személyiségek egymásra találnak. Na, azért nem kell félni, nemvolt semmilyen tűzijáték meg mi a fene. Beszélgettek. Nem, bízni igazából senkiben sem bízik egyikük sem. De ha Clyde ugat, akkor a lány minden zokszó nélkül leoltja. Néha muszáj. Ha a srác sokat anyagozik. És az alapnál is bunkóbbá válik.
-Nem lesz ez így jó. Kicsinálod magad. Idő előtt.-veszi a vállára a táskáját és fordul Clyde felé.-Tudod hogy nem szoktam beleszólni a dolgaidba, nem is most fogom ezt elkezdeni, de...nem kéne ráállnod a keményebb cuccokra. Az üzletnek sem tesz jót.-folytatja.
Aztán persze elhallgat és vár. Mert ugye megszoktuk hallgatni a másik szempontjait is. Más, hogy nem ért vele majd egyet. Megeshet. De hát, akaratlanul is, figyelnie kell erre a mamlaszra. Az üzlet szempontjából sem mindegy hogy mi van.
-Na oké. Akkor lássuk azt a százalékot.-nyújtja ki a kezét és mutatja hogy eljött a fizetésidő.

Eltudott volna képzelni kevésbé sötét helyet is mint a pincefolyosó, amit igazából kifejezetten utált. De arra tökéletesen megfelelt, hogy lebonyolíthassák a már esedékes árucserét. Minden héten ugyanezen a napon találkozott Clyde-dal. Ő hozta a következő szállítmányt, a lány pedig a befolyt lóvét és rendeléseket. Igen, segített a srácnak. Ennek sok lényegtelen oka volt, lényeges annál kevesebb. Talán lázadt, talán csak ez is egy kísérlet volt arra, hogy ne legyen olyan egyedül. Ha kérdezik bizonyára nem tudott volna rá olyan választ adni amit a többi ember kielégítőnek ítélt volna meg. Önmagának pedig semmi szüksége nem volt magyarázatokra. Tette a dolgát, ment az üzlet. Neki is folyt be némi pénz, amire ugyan szüksége nem volt, apja ellátta, de ezt félre tehette. És még csak nem is kérte rajta számon senki sem.
Az órájára pillantott. Még öt perc.
Tehát összesítve még vagy egy bő húsz percet kell itt töltenie. Itt...a nyomasztó, félhomályos, utált derengésben. Egészen fullasztó. De edzett lány, nem lesz rosszul. Ami nem öli meg, az erősebbé teszi. A többi nem lényeg. Próbálja kizárni.
Fázik. Lent lényegesen hidegebb van, mint kinn a napon. Összébb is húzza magán a pulcsiját és ezzel a mozdulattal megigazítja a vállán pihenő táska pántját. Nem sok minden van benne. Tankönyvek, pergamenek, pálca. Meg egy kis barna erszényben pénz, és egy tekercs. Monogramokkal, könyvcímekkel. A meló kényesebb része. Az ügyfelek...s a diszkréció.
Egy kis beugróban állt meg. Eléggé világos ahhoz hogy lásson, de nem túl feltűnő ahhoz, hogy csak úgy észrevegyék. De úgyis csak egy embernek kell észrevennie és ő tudja hol keresse.
Még két perc.
Szerencsére eddigi tapasztalata alapján Clyde mindig pontos volt.
Akár a halál.

Nem, igazából sosem volt egy koránkelő csak vannak olyan reggelek...mit reggelek? Pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi minden friss, éles, tiszta s neki menni kell. Mert hívogatja valami. S nem tudja azt mondani hogy nem. Valami ilyesmit érzett ma reggel Sascha is. Hogy indulni kell. Csak úgy, elhagyva a kastély ősöreg falait. Kiszabadulva a természetbe.
Bár a lány alapjáraton nem egy pesszimista, letargikus személyiség, azért ezek a pillanatok igen ritkának számítottak nála. Igyekezett értékelni hát, hogy ma megajándékozta eggyel a sors. A csónakház mellett döntött, mindig is szerette ezt a környéket. A tavat, amelybe mélyen benyúlt a móló, a sok zöldet, a fákat, bokrokat, mardekárosokat...A csendet, a viszonylagos csendet. S azt, hogyha tényleg arra vágyik hogy egyedül maradhasson, akkor itt mindig akad valami, vagy valaki, aki tesz róla, hogy ez ne így legyen. Mert hiába vágyik erre, ha valójában nem ezt akarja. Csak berögzült szokás már az egész cécó.
Viszonylag hamar meg is találta a kedvenc helyét. Egy nagy fa tövében, jó kis árnyékben, féltakarásban minden kíváncsi tekintet elől. A magával hozott plédet gyorsan széthajtogatta, és nem sok gondolkodás után lecsüccsent rá. Hátát a fa kérges, érdes felületének vetette, kezeit összekulcsolva maga előtt az ölébe ejtette. Más, több művészi érzékkel megáldott ember talán kihasználta volna az alkalmat, hogy írjon, fessen, zenét szerezzen vagy akármi más formába megörökítse ezt a percet. Sascha nem. Ő egyszerűen csak kiélvezte ezt, figyelve a körülötte lévőket és a történéseket. Teljesen kikapcsolt.
A gondok csak had csordogáljanak a megszokott medrükben, vájják tovább maguknak az utat tudat alatt, mérgezzék csak a lelket. Mert ez a sora a dolgoknak. A különbség, hogy most a lány nem érzi hogy fáj, nem eszi bele magát a szívébe és nem nehezíti meg a létezést.
Persze majd az is előkerül. Előbb-utóbb mindig előkerül. Nagyon is erőszakosan kiköveteli magának a jussát. És behajtja a tartozást.
Most azonban még nem. Most még bevonja és elzárja ez a furcsa csak lenni érzés.
A ritka pillanat.

          alapok

jelszó || "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!"
teljes név || Sascha Elena Meerwen
becenév || Sascha, Lena de maximum ezek, nem igazán szoktak becézgetni és szeretném ha ez a jó szokás meg is maradna
nem || nő
születési hely, idő || Glastonbury; 1980, május, 5
kor || 17 éves
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam || 6.


          a múlt

Elena:
Fájt. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Olyan volt mintha darabjaimra hullottam volna szét és mégis, valami megmagyarázhatatlan erő egységben tartott. Az egész testem verítékben úszott, a hajam csapzottan az arcomra tapadt és nem láttam mást csak a hálóruhám vértől, magzatvíztől mocskos anyagát. Kétségbeesetten pillantottam a bábára, de erőm nem volt megszólalni, hát a tekintetem beszélt helyettem is.
„Mikor lesz vége?”
Az idős asszony elég régóta dolgozott már a szakmájában ahhoz, hogy megértse néma kérdésem.
„Faros…nem lesz könnyű kedvesem, de már késő bármi mást lépni. Tartson ki. Mindjárt vége lesz.”
Pontosan ezt mondta. Annyira erősen koncentráltam arra, hogy halljam amit mond, hogy szinte ordításnak tetszett a hangja a fájdalomtól lángra gyúlt elmémnek. Nem is vettem figyelemben a mondatának első szavait, csupán az utolsókra fordítottam figyelmet.
„…mindjárt vége lesz.”
Mindjárt megszűnik a fájdalom. Sikoltani akartam, üvölteni. De nem tettem. Nem tehettem. Hiszen legyél bármilyen helyzetben, az aranyvér kötelez. Visszavonhatatlanul. Sosincs kivétel.
A következő pillanatokat nehéz hűen visszaadni, nem tükröznék azt amit akkor és ott ténylegesen éreztem. A pokoli kíntól a percek lassú araszolása után eljutottam a mennyei megkönnyebbülésig. A vége, az utolsó nyomás volt a legszörnyűbb, akkora szállt el az összes erőm. Kimerülve hanyatlottam vissza a párnáimra.
A nyugodt, békés csöndben azonban volt valami zavaró. Igen, tényleg ez a legtalálóbb szó rá. Zavaró…mi több, vészterhes. KELLETT volna egy alapvető zajnak lennie. Egy kisbaba sírásnak. De én nem hallottam semmit sem. A bábaasszony tette a dolgát, én ott pihegtem a párnák között és csak a csöndet hallottam. A szívembe mintha jeges kéz markolt volna.
„A kisbabám?”
A mai napig kiráz a hideg ha csak belegondolok milyen túlviláginak hatott a rekedt, kétségbeesett suttogásom.
Egy teljes perc némaság, majd a bábaasszony felém fordult, karján egy bepólyált kis csomagot ringatott. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem hallottam a sírást, semmit, egy kis nyöszörgést sem, hát mit ringat a karján a nő?
„Minden…”
Kezdtem volna bele, de az asszony halványan elmosolyodott így nem folytattam.
„Minden rendben.”
Nem is tudom mi éreztem akkor. Talán hirtelenjében semmit sem. Az asszony felém nyújtotta a babát. Én azonban nem vettem el tőle azonnal. Még mindig egy valami foglalkoztatott.
„Nem sírt fel.”
Durcásan, már-már dühödten ejtettem ki a szavakat a számon. Hogyne lettem volna dühös. Minden baba szokott sírni, sírniuk kell. Az én kicsim pedig meg sem nyikkant. Nyugodtan, egyenletesen lélegezve, elvolt a kis takarója alatt.
„Nem sírt fel.”
Visszahangozta a bába, miközben csak-csak a karomba adta a gyermeket. És ennél többet nem mondott. Rövid időn belül összeszedelőzködött és magunkra hagyott bennünket. Abban a percben hogy kilépett a háló ajtaján, abban a pillanatban néztem először a babámra. Megrettentem. Minden istenekre mondom visszariadtam a pillantásától. Sötétkék, komoly pillantással méregetett. Pontosan így volt. Méregetett. Mintha csak fontolgatná hogy valóban jó helyet és családot választott-e magának a földi létére. Mintha a vesémbe látott volna és a legutolsó, legrejtettebb titkomat is kiolvashatná a tekintetemből. Pánikba estem.
„Karra!”
Szaporán lélegezve kiáltottam a manónknak.
Egy halk pukkanással meg is jelent előttem. Úgy éreztem megfulladok.
„Asszonyom.”
Úgy hajbókolt a kis korcs, hogy denevérfülei a földet verdesték. Erre azonban most nem volt kedvem méltóan reagálni.
„Vidd el innét, vidd a babaszobájába.”
És a karom máris engedte el a gyereket. Hála a manónak, nem zuhant le az ágyról. Túlélte épségben. Pedig talán nem kellett volna. Borzasztó ezt egy anyának kimondani, de bárcsak ne élte volna túl a születését.

Andrew:
Talán minden apa így van vele, lehet csak én, de a szívem mélyén nagyon reméltem hogy fiúval ajándékoz meg a sors. Mikor megtudtam hogy kislányom született, nos bevallom férfiasan nem lelkesedtem a dologért. Egy lány? Milyen sors vár rá? A mi világunkban semmi jó. Kihasználják majd, bánthatják. Olyan gyengék, törékenyek. Védelmezni kell őket. A dolgozó szobámban voltam, a kandalló előtt ültem, kezemben egy pohár Lángnyelv whiskey-vel és csak elkeseredetten bámultam ki a fejemből. Két napja hogy megszületett a lányom, de még egyszer sem néztem felé, vagy pillantottam rá. A sokk, hogy nem fiú lett megbéklyózta minden apai érzésemet. A nejem sem lelkesedett a a gyermekért, legalábbis ezt láttam az arcán akármikor is szóba került köztünk a dolog. Tény, nem túl sokszor történt meg ez. Mi több, következetesen kerültük a témát. A lelkem mélyén megvetettem magam emiatt, de a felszínen ahol éltem és ahol létezni volta képes, ebben a felszínességben azonban megkönnyebbülésben dagonyáztam.
Két héttel később minden megváltozott.
A minisztériumtól jöttek. Nyilvántartásba venni a babát, ha így jobban tetszik. A nejem éppen az ágyat nyomta, valami szülés utáni nyavalya tört ki rajta megkésve. Én vezettem a gyermekhez a kiküldötteket. Enyhe gyomorgörccsel léptem át szobájának küszöbét. Nekem pontosan annyira volt újdonság a látványa, mint a mellettem lépdelőeknek. Azonban felvettem a pókerarcot és játszottam a szerepemet.
„Mi a leány neve?”
Csendült fel egyszer csak a minisztériumi alkalmazott éles hangja. Pár másodpercig csak pislogni voltam képes. A gyerek neve? A neve? Akkor döbbentem rá, hogy még csak nevet sem adtunk a lányunknak. Nem is készültünk lánynevekkel. Annyira fiúban bíztunk. Bíztam.
„A neve…Sascha. Sascha Elena.”
A férfi bólintott és a pennája gyorsan sercegett a papíroson. Nem tudom miért éppen e két nevet mondtam nekik. Vagyis nagyjából tisztában voltam vele. Leány név kellett és a feleségem jutott először eszembe. Illetve nagyanyám. Sascha, mint nagyanyám. Elena, mint a feleségem. Egyszerű képlet. Ezek után még volt némi kérdés, de már csak a családdal kapcsolatosan. Majd a látogatók távoztak. Karra, a házi manónk kikísérte őket én pedig ott maradtam a gyerekkel. Lassan, szinte betegesen óvatosan léptem a kiságyához. Nehezen akaródzott ránéznem. De megtettem. És mennyire örülök annak, hogy így cselekedtem. Csak a szemébe kellett pillantanom. Egész kis lénye bilincsbe zárt engem és ezzel egyenesen arányosan megoldotta a csomókat a felé táplált ellenérzéseimmel szemben. Mintha nem is egy pici kislányt láttam volna ott, hanem egy értelmes, megfontolt felnőttet. Egy embert akit nem kell majd védelmezni, mert meg van az ereje ahhoz, hogy megvédhesse önmagát. Egy embert láttam, aki nem áldozat lesz. Hanem túlélő. Az én lányom. A vérem, függetlenül mindentől.

Roseleen:
16 évvel ezelőtt kerültem a Meerwen családhoz, az egyéves lányuk, Sascha mellé fogadtak fel dadának. Nem hittem volna, hogy itt ragadok…persze a szó jó értelmében, de erről majd később. Haladjunk szépen sorban.
Az ilyen korú gyerekekkel nem egyszerű bánni, vagyis elég nagy figyelmet igényelnek. Volt tapasztalatom, nem Meerwenék voltak az első család akiknél szolgáltam.
De Sascha, az én kis Saschám meglepett. Egyáltalán nem nevezhettem tipikus gyereknek. Annyira más volt. Csak nem tudtam megfogalmazni miben. A kapcsolatunk nem indult zökkenő mentesen, de nem rossz értelemben. Én elláttam a feladatomat, de ő mintha tudomást sem vett volna a jelenlétemről. Így ment ez elég sokáig. Én készítettem el az ételét, én öltöztettem, a haját is én csináltam meg. Meséltem neki, ha úgy igényelte, ha beteg volt ápoltam. Igyekeztem a barátja lenni, a kedvében járni. Korán megtanult beszélni. Másfél-két évesen értelmes mondatokat gügyögött, később pedig már kedvesen csacsogott. De mindvégig semleges maradt irányomban. Nem olyan volt mint a többi kisgyerek. Sosem rendetlenkedett, nem virgonckodott. Nem lettem a bizalmasa, nem osztotta meg velem az álmait, a titkait. Semmit amit az eddigi gyerekek akikkel dolgom volt, megtettek.
6 éves volt, mikor úgy döntöttem elhagyom a családot. Több okból is. Általában mindig eddig vagyok egy gyermek mellett és mert Mr. Andrew Meerwen előkészítőbe szándékozott küldeni a gyermeket. Rám pedig onnantól nem lesz szükségük.
Az éjjel szándékoztam útra kelni, a lehető legnyomtalanabbul eltűnni. Saschatól el sem köszöntem, abban a hitben éltem hogy fel sem tűnik majd neki a távozásom, eddig sem méltatott nagy figyelemre. A kúriához vezető földút előtti kereszteződésnél álltam és vártam hogy megérkezzen a megrendelt jármű. A kóbor Grimbusz egy kellemesebb kiadása. Persze többe került, de megérte hogy nem kavarog a gyomrom útközben és a csomagjaim sem szóródnak szét. Az órámra pillantottam. Mindjárt itt az idő.
Aztán meghallottam. Először egészen messziről, halkan. Majd végül már élesen, kétségbeesetten.
„Roooooseleen! Roosie!”
Sascha hangját véltem felismerni. Aztán egy másik hangot is. Mr. Meerwen-ét.
„Kislányom állj meg. Lassíts! Sascha Elena Meerwen, hallasz engem?”
Ezeket kiáltozta az uram a lánya után. Mire fölocsúdtam két kis vékonyka kar kulcsolta át a derekamat úgy, hogy alig kaptam levegőt. Lenéztem. Igen, ez Sascha volt, de mintha nem az a Sascha lett volna akit este lefektettem aludni mielőtt elindultam volna.
„Rosie…Rosie kérlek ne tedd.”
Hangja szomorú volt, kérlelő és kétségbeesett. Kis kezeit lehámoztam magamról és letérdeltem vele szemben. Így egy magasságba kerültünk. Akkor pillantottam meg az első könnyeket a szemében. Mintha mázsás köveket gurítottak volna a mellkasomra.
„Sascha, kincsem így kell lennie. Nem értelek…azt hittem…”
A szavak olyan ridegen és idegenül hangzottak a számból. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem ezt a kislányt, aki amúgy nem tüntetett ki a bizalmával. Sosem.
„Nem hagyhatsz el. Nem hagyhatsz magamra. Ki maradna akkor nekem? Kit szerethetnék?”
Ekkor már zokogott. Most először láttam igazán kisgyereknek. Öleltem, csitítgattam. Próbáltam megnyugtatni. Lassan összeszedte magát, de mikor rám emelte a sötétkék íriszeit kiolvastam belőlük a kérdését.
„Menjünk haza.”
Mondtam neki és bólintottam mellé. Közben az édesapja is odaért hozzánk. Láttam rajta hogy direkt nem jött közelebb.
„Isten hozta nálunk újra.”
Köszöntött engem. Felé is biccentettem. Megfogtam a csomagjaimat és Sascha felé nyújtottam a kezem. Nem fogta meg. Az édesapjához lépett és az ő kezébe kapaszkodott. Nem lepődtem meg, akkor tudatosult bennem az aminek tudatosulnia kellett.
Ezenkívül egyszer akartam még elmenni. Megismerkedtem egy helyes és tisztességes férfival.
Most nem sírt, nem zokogott, nem könyörgött. Csak állt némán, nézett azzal a komoly szemeivel rám és szívből akarta hogy boldog legyek. Ismét őt választottam. Mindig várom őt, mindig úgy jöhet haza, hogy én itt vagyok. Egyszer azt mondta és ezt soha nem felejtem el neki.
„Te vagy az én mentsváram. Az otthonom.”

Éppen ebédhez készülődtünk. Roseleen a hajamat fonta, én a masnit kötöttem meg a ruhám elején. Aztán megjelent Karra. A szüleim lent várnak egy fontos ügyben. Rosiera néztem kérdőn, nem-e tettem valamit, ami miatt esetleg megrovást érdemlek, vagy nem felejtkeztem-e el valamiről amiről nem szabadott volna. Ő csak némán intett hogy semmi baj nincs. Helyére tűzte az utolsó hajtincset i, aztán mögöttem lépkedve lesétáltunk a szüleimhez. Roseleen nem jött be velem a dolgozószobába, de biztosított afelől, hogy kinn vár majd rám. Halványan elmosolyodtam és beléptem a szobába.
„Apa.”
Mosolyogtam rá édesapámra. Szerettem őt. Kicsit kevésbé mint Rosie-t mert őt feltétel nélkül, édesapámmal kapcsolatos érzelmeim inkább nevezhetőek tiszteletteljesnek és felé inkább csak bizonyítani akartam.
„Édesanyám.”
Hangom itt semlegessé, rideggé és távolságtartóvá vált. Mint amilyen a kapcsolatom is volt édesanyámmal. Születésem óta igazából nem is számítottam neki. Valamiért ódzkodott tőlem. Emlékszem, egyik születésnapomkor megkérdezte mit szeretnék. Azt feleltem neki, hogy kérek tőle egy puszit. És öleljen meg. Kiabált velem. Kiabált, majd megparancsolta Karrának, hogy zárjon be az egyik pinceszobába. Gyűlölöm a pincét. Dohos, fullasztó, nyirkos, nyálkás. Sötét.
Akkor értettem meg, hogy valami olyasmit tettem édesanyámmal szemben, amit soha nem fogok megérteni, de ő mindezért gyűlölni fog engem. Vagy soha nem rám gondolni a gyermekeként.
Illedelmesen megálltam a szoba közepén és vártam, hogy végül is mit szeretnének közölni velem. Apám felemelt egy levelet, úgy hogy én is jól lássam és elmosolyodott. Büszkén pillantott rám és akkor a mellkasomban növekvő bizonytalanság egy perc alatt kihunyt. Felismertem a pecsétet. Tudtam mit jelent. Ujjonganom kellett volna, vagy valami jelét adni az örömömnek, de a legtöbb ami tellett tőlem, az az volt hogy pukedliztem egyet és végül biccentettem.
„Holnap beszerezzük a szükséges holmikat.”
Szólalt meg apám. Újabb biccentés a részemről. majd megkérdeztem, hogy távozhatok-e. Az igenlő válasz után kiléptem a szobából. Picit szédelegtem. Rosie már ott állt széles mosollyal az arcán és kitárta a karjait, hogy megöleljem. Kábultam sétáltam a karjai közé.
„Gratulálok kincsem.”
Suttogta a fürtjeim közé. Csak bólogattam. Aztán kértem tőle egy percet, valamiért még vissza kell mennem a szobámba, de majd jövök nem sokára, hiszen illő megjelenni a családi étkezéseken. Felsétáltam a szobámba, és mihelyst becsukódott mögöttem az ajtó, nekitámaszkodtam, leroskadtam és elkezdtem könnyezni. Csak némán könnyeztem zokogni nem volt szabad. Örültem, igazán örültem annak, hogy apám büszke rám, hogy felvettek a Roxfortba, de mégis…Úgy éreztem mintha egy hatalmas darabot téptek volna ki a szívemből. Itt kell hagynom a megszokott környezetemet, itt kell hagynom Roseleen-t. Az eddigi életemet.

Nem is volt annyira borzasztó az elválás mint gondoltam. Nem álltam oda az ablakhoz integetni és nem is vigyorogtam úgy mint egy tejbetök. Már előzőleg csöndesen elbúcsúztam azoktól akiktől akartam. S a vonat megindult és megállíthatatlanul robogott velem valami új, valami más felé. S én képtelenül gyengének éreztem magam ahhoz, hogy megállítsam.

Hatodik évemet kezdem itt, a Roxfort ódon falai között. Nem is tudom igazán mit írhatnék erről a hat évemről. Talán nincs is mit írnom. Vagy ha van is, azt olyan jó lenne megtartani magamnak, néha-néha elmerülve az emlékek tengerében, de így leírni, leírni nem. Akkor más is megtudna mindet és elvesztené a jelentőségét a dolog. Nem lenne az enyém. A részem, teljesen és egészben már sosem.




          jellem

Csendes, visszahúzódó, de egyáltalán nem a magányt kedvelő ember. Úgy tűnik nagyon önálló, nagyszerűen meg van egyedül is, legfőképpen segítség nélkül is. Ez egy bizonyos pontig igaz is. mert tud egyedül élni, egyedül intézni a dolgait. Mégis, titkon igenis szüksége van emberekre. Azokra kiket a szívébe zárt és akik érdemesek arra, hogy a bizalmát élvezzék.
Nem mellesleg nem egyszerű megnyerni. Ezerszázalékig biztosnak kell lennie abban, hogy a másik akár az életét is odaadná érte. Feltétel nélkül, viszonzást nem várna. Kissé önző is. Vagy talán nem is olyan kissé. Kell hogy tudja és érezze hogy a dolgai, amit szeret és ami az övé, az TÉNYLEGESEN az ÖVÉ legyen.

Szorgalmasnak mondható, enyhe teljesítménykényszere van, főleg az apja irányába, így igyekszik tanulmányi eredményeiben a legtöbbet nyújtani. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, mert tény akadnak hullámvölgyei. Azt is töredelmesen be lehet vallani, hogy nem átalkodik „plusz segítséget” is igénybe venni, ha érdeke úgy hozza. Ebből kifolyólag egy picikét…pff…nos ez elég enyhe kifejezés…manipulatív.


          apróságok

mindig ||
+Beethoven
+csokoládé
+Roseleen és a varázslegendák amiket gyermekként mesélt neki
+napsütés
+vihar előtti csend
soha ||
-pincék
-édesanyja Elena
-patkányok
-hideg, nedves, dohos dolgok
-elhagyatottság érzése
dementorok || amikor édesanyja bezáratta Karraval őt, a családi kúriájuk egyik pinceszobájába
mumus || oszladozó patkányinfernusok
titkok ||
×egyszer átlapozott egy olyan mugli képesújságot, amiben a nők és a férfiak szeretkezését illusztrálták
×kicsi korában elcsente anyja egyik ruháját és ráadta egy bábura majd megölelte azt…egy órán keresztül állt ott, szorongatva az élettelen babát és akkor jött rá, hogy ehhez nem is kell baba, az édesanyja is ilyen, csak őt még meg sem ölelheti
×csókolózott már lánnyal is fogadásból
rossz szokás ||
*a tányérján mindig megkomponálja az ételek kinézetét és akkor is szed belőlük, ha nem fogja megenni
*napjában nem egyszer néz tükörbe, hiszen mindig kifogástalanul kell kinéznie


          a család

apa || Andrew Meerwen; 47; aranyvér
anya || Elena Radoslava; 37; aranyvér
testvérek || ---
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs


          külsőségek

magasság || 160 cm
tömeg || 48 kg
rassz || európai
szemszín || sötétkék
hajszín || barna, vöröses beütéssel
különleges ismertetőjel || egy nyaklánc, aminek medálja a neve kezdőbetűje
kinézet || egy alacsony, törékeny mégis egyenes, büszke tartású lányt. Ha csak nem szünnap van, vagy egyéb más alkalom, akkor talárt visel. Minden egyéb más alkalommal pedig elegáns, kellemes ruhakollekciókat, semmi különlegeset. A praktikum és a kinézet viszont fontos tényező. Nem hord szakadt, divatosnak titulált semmi tartása nincs ruhákat. Haja általában lágy hullámokban omlik a vállára, de nem különben szívesen készít magának fifikásabb frizurákat is.
egészségi állapot || egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek || az eddig tanultak. nincs kedvence, se pedig olyan amit utál. Érdekesnek tartja az átváltoztatástant, az SVK-t. Tud inkarnálódott patrónust idézni, aminek az alakja egy holló.
mugli képzettségek || mugli képzettségek? MUGLI?! Ezt nem gondolhatják komolyan -.-
pálca típusa || 11 és ¼ hüvelyk, tiszafa, sárkányszívizomhúr
különlegesség || nincs


          szerepjáték-példa

*Megy utána. Akar utána menni. Hagyja magát, hadd vezesse a fiú, had vigye le, bújjanak csak el a világ elől. Senki ne lássa őket. Nem lehet. Nem akarja. Félrehúzódnak. Miért fékez be? Csak az emlékek. Nehezen szabadul tőlük. Meg talán egy kicsit fél és tart a másiktól. A múltkor egyáltalán nem szépen váltak el. Akkor, mikor azzal az őrült csillogással a tekintetében fordult vissza a lányhoz...Saschaban feltolultak az emlékek. Egy másik ember arca aki pontosan ugyanígy bánt vele, ha nem rosszabbul. De az a tekintet. Az ugyanaz volt. Ő közeledik felé. De nem fenyegetően. Ez pedig valamit felold benne. A félelmet, a kétségeket. Akármit. Közelebb vonja magához, kezeit a nyaka köré fonja, és öleli. A lány pedig kapaszkodik belé. Valahogy kell neki. Akár az oxigén. Nem túl jó ez. Ennyire nem szabad hogy szüksége legyen rá. De szüksége van. Akkor is ha tudja, hogy a végén fájni fog, akkor is ha tudja, hogy nem ússza meg majd sebek nélkül. Sosem ússza meg senki. Mert akkor nem is szeretet igazán.*
-Nem így kéne lennie.-szólal meg végül megtörve a csendet.

*Nem visszakozik már, csak kijelenti. Lassan kibontakozik az ölelésből, mert ki kell bontakoznia különben nem lesz képes elszakadni már egy lélegzetvételnyire sem tőle. Hátrébb lép egy kicsit és mélyeket lélegzik. Nem így jött ide. Nem hitte hogy így lesz, hogy a végén megint csak itt tartanak. Annyira jó lenne, ha minden egyszerűbben történne, ha...de nem. Maguk is éppen eléggé bonyolultak ahhoz, hogy bármi is egyszerűen menjen a számukra. Legalábbis a lány számára biztosan. Túlságosan is.*
-Nem tudok semmit sem. És félek. Bizonytalan vagyok, ami megrémít. Melletted sosem...minden perc, minden pillanat olyan mintha az utolsó lenne.-folytatja.

*Hogy mit akar ezzel mondani? Ő lenne a legboldogabb, ha tudná. De nem tudja. Nem is sejti még. Ismét közelebb lép a fiúhoz, mert kell hogy a közelében legyen. Aztán kimondja amit gondol, megteszi.*
-Kellesz nekem.-néz a másik szemébe és keze ismét a másikéban.
*Megint a kályhától indulnak. De nem baj. Bár kimondaná a másik is amit gondol. Úgy igazán. Hányadán is állnak. Hogy miért is kockáztasson. Ami hülyeségnek tűnhet, hisz ha tudnánk hogy elfogunk esni, leülnénk. De...nem mindegy mekkorát és milyen helyzetből zuhanunk.*


          egyéb

---