Knútok, knútok, knútok… Forrt a dühtől. Nos, azért kezdett viszonylagosan higgadtabb lenni. De akkor is gyűlölte az ilyen kis akciókat. De, még ha sértés is, tán nem kellett volna ennyire magára vennie. Most is csak egy másodlagos tudás, emlék volt az, mely megborzolta az idegeit, s haraggal töltötte el a lelkét. Csak… Mi lehetett az?

Lopakodás, lopakodás… Egyik szék alá, majd másik asztal mögé. Kíváncsi volt, hogy az anyja mikor veszi észre, hogy ott settenkedik valahol a nappaliban. Az apró barna kobak nevetve húzódott a terítő takarásába, némán intve a festménybéli hölgynek, ki kíváncsian figyelte, hogy psszt, ne árulj el! A rózsaszín ruhás kisasszony pedig, ki eddig feltűnően figyelte a pici gyermeket, most kuncogva fordította oldalra a fejét, mintha mi sem történt volna. Csupán a szeme sarkából figyelve az eseményeket.
Monty, felbátorodva ezen, az anyuka mögé lopakodva, ki még akkor is a könyv lapozgatásával volt elfoglalva, ugrott meglepetésszerűen az ölébe, ezzel mintegy végleg meghiúsítva azt, hogy nyugodtan olvasgasson. Megkapaszkodott a díszes talárban, életveszélyesen fenyegetve ezzel a drága brossokat, s ékszereket, vidáman figyelte, hogy miképp süt az anyuka orcájára a nap.
Hosszú, szőke tincsek, nagy, kék szemek. Angyalnak hitte sokáig, mert az ő anyukája a legeslegszebb a világon. Node tényleg pont ilyenek lennének az angyalok?

- Montague… Neked aludni kéne… - sóhajtott fel fáradtan, felvéve a gyereket az ölébe, talán már harmadjára kényszerítve vissza az ágyába. Kicsit megviselt volt. Túl fiatal egy ilyen házassághoz, ennyire aktív gyermekhez. Mintha csak egyszerre a világ összes gondja a nyakába zuhant volna, s Montague sem nyugtatgatni, hanem tüzelni akarná a fejében kopogó kis törpéket. Csak akaszkodott rá, s folyamatosan beszélt. Ugyan nem mondta ki, hisz hogy tehetett volna olyat, de egyszerűen kezdte meggyűlölni a kis embert. Vagy csak túl fáradt lett volna, s nem is voltak valósak az érzelmek? Igen, ezen is sokat gondolkozott. Megfáradva, összetörten. Mi másképp… Karjai közt a kis gömböccel aki újra kiakarja tépni a haját.

- Neeeeem, játszunk! Van egy jó ötletem! – igen. Neki mindig is voltak „jó” ötletei. Kár, hogy rajta kívül ezeket nem sokan értékelték. Nade, lassan a felmentő sereg is megérkezni látszott. A dada, aki eddig tán aludt, vagy jól megérdemelt ebédjét költötte, sebes léptekkel közeledett a fiatal asszonykához. Amaz, intve, miképp semmi szükség a magyarázkodásra, hisz ismerte csemetéje szokásait, csak némán átnyújtotta a „csomagot”.

- Vigye el a játszótérre, vagy az abszol útra, akármi. Csak egy kis…levegőt szeretnék! – érezted már azt, hogy egyszerre minden eláraszt, s egyszerűen már… Nem jutsz elég térhez? Elfogy körötted az éltető lég, s egy zárt, ablaktalan szobában érzed magad. Ahol nem is vagy ura igazán önmagadnak, a gondolatoknak, az érzéseknek. Egyszerre előtör, váratlanul, hétköznapi helyzetekben. Őrjöngsz, kiabálsz, mert egyszerűen szomjazol a szabadságra mi úgy látszik most nem adatott meg számodra. Pedig… Túl fiatal még a halálhoz. Vagy…? Igen, a kérdések mindig ott lebegnek.
Hátat fordítva a párosnak, hol a gyermek már megérezte, valami rosszat csinált, kezdte el ujjaival masszírozni az orrnyergét, mintha csak az megnyugtatta volna. Mintha számított volna bármit is. S így egyszerű is volt elrendezni a dolgot. Egy kis pénz, knútok, s megvásárolható a boldogság. Ki az az ostoba aki azt mondja, h ez nem lehetséges? Ezért is volt olyan dühös. Mert megint csak lefizették volna az nagyobb mozgástérért cserébe. Pedig… Nem akart rosszat.
Megállva, egy apró levegőt véve, ezzel mintegy megidézve az örök nyugalmat, fordult meg, a megszokott feszes-lezser-gondos ámde nagyon felelőtlen hozzáállással. Léptek, tompa morajlás, mik a halk suttogásokból származik, a fecsegi kis képek felől, s egy régi érzés.

- Reméltem is. – halk megjegyzés, mintegy önmagának, vagy tán neki is, s persze azok a jól ismert, erőszakos, ártatlan mozdulatok. Derék fonódott a karra, közelebb vonva a vékony testet, s a szabad tenyér újra csak végigsimíthatta a bársonyos bőrt, mely mit sem vesztett a reggeli varázsból. Most is szabadulhatott a lány, nos, pontosabban azután, hogy megtette azt, mit már oly rég megérdemelt volna. Vagy legalábbis szerinte. Így, tán kicsit rámenősebben mint máskor, vagy épp mások, hajolt a lány fölé, s követelte ki magának a csókot. A angolok kimértségét használva, mely persze nem állt oly távol tőle, azért nem kalandozott el a nyelvecske. Nade az ajkak már megérdemelték volna a kényeztetést, mit oly bőszen tagadtak meg tőle.

- Bajba sodorlak. – ígéret vagy csak puszta feltételezés? Lazulva a szorításon, ám még nem engedve el a másikat, kit oly jóleső érzéssel tartott „fogságban”, mosolyodott el haloványan. Mert a barnák kacéran játszhattak a zöldekkel, mik a szemtelen közelség hatására még tüzesebbnek tűntek. Vagy csupán látszat lett volna?

Szóval elhitte. Önmagának egy szót sem vett volna be a mája. Ahogy előadta, gúnyolva önmagát az ideges mozdulatok miatt… Önvád, s újabb kérdések. Legalább megszabadult egy bosszantó kis kullancstól. Mi mások is lettek volna? Követelve az érzelmeket, azt, hogy szolgáltassa ki magát az ember nekik, s cserébe… Egy nap úgyis csak azt mondják, meggondolták magukat. Hisz nem volt az a nagymenő, még ha szerette is volna, hogy mindenki egy kis tartással legyen felé. Tudta merre is van az iskola társadalmi ranglétrán a helye. Az pedig nem közelített olyannyira a felső tízezerhez. Nos, persze olyan rossz sem volt… Node, ne mentegessük szegény alakot. Hol is tartottunk?
Elégedetten konstatálta a fejleményeket. Igen, igen. Tökéletes. Egy apró fintor az ajkak szegletében, majd egy nyugodtabb testtartás, hisz a másik fordult is már el. Köszönömöt nem is várt volna. Ő sem szokta sűrűn használni eme szócskát, így valahogy természetesnek tűnt, hogy másik is hanyagolják a létezését. Az ő kis lelkivilágát meg egyébként sem kellett félteni. Túlélte azt, ha nem emlegetik fel a hős akciót. Ami inkább egy rossz mugli filmbe illett volna. Nem mintha ő ilyeneket nézett volna. Oh, nem-nem. Csak egyszer. De persze az is egy másik történet.

- Hagyd! – megtörve a csendet, ezzel leginkább önmagát lepve meg, sétált a lányhoz, s nyújtotta a kezét felé. Nos, ezen mozdulatból, hangszínből, s mondatból érezhető volt, hogy a csokik szedegetését akarta megakadályozni. Mert csak na… Milyen undorító már. A földről enni? Ilyet három éves korában csinált míg az apja végleg le nem szoktatta róla. Bár addig igen sok dolgot megtudott tanulni magától. Például, a pici barna dolgok nem mindig mindenízű drazsék, vagy ha azt is eszik, abból sem kell mindent megennie. S ha már talált egy porcicát, nem kell feltétlen megnyalnia, kipróbálva azt, hogy tényleg kismacska lesz-e belőle. Mert nem. Sokadjára sem.

- Szerzel majd másik dobozzal. – nos, mindez gondolatmenet nem tükröződött a vonásokon. Természetes mód. Mindössze annyi, mely egyértelmű volt, hogy undorító dolognak tartja ezt a földről szedegetős mókát. Oly mindegy, hogy tényleg megeszi-e, avagy csak a manóknak akar kevesebb munkát csinálni. Mert arra is meglett volna a megfelelő válasza.
Pedig milyen kiváló alkalom is lett volna arra, hogy valamilyen viccet elsüssön. Például, hogy ennyire nem is lehet szegény, avagy nem is tudta, hogy a földről szeretnek étkezni a sárvérűek. Esetleg, egy utalás a házvezető tanárra majd az általa bevezetett újdonságokra. Ha akart nagyon humoros tudott ám lenni. Most azonban, talán az aprócska ki nem mondott bűntudat miatt, avagy a pillanatnyi békesség kedvéért egyiket sem sütötte el. Csak magában sorolta eme jó kis lehetőségeket.

Elégedett kis macika volt. Végre rendezte a tartozását. Immár teljesen kinyújtózhatott, s tehette azt, mit minden mardekáros. Röhögni más házak lakóin, gúnyolódni, esetleg pár kis tréfát elsütni, nomeg persze készülni a leendő minisztériumi állásra. Gyakorolva a díszes mondatokat, intrikákat, s hízelgést. Oké, nőknél még csak-csak, nade férfiaknál? Ez embert próbáló feladatnak tetszett a számára. Ezen szempontból néha, lelke legmélyén, senknek sem árulva el a titkot, kicsit kételkedett a gyors előremenetelben. Pedig mást nem igen szeretett volna leművelni.
Szóval, gondolataiba merülten, tervezgetve, hogy majd miket is fog csinálni, esetleg ténylegesen átnézi az anyagot, ütötte meg a lány hangja a fülét. O-ó… Megállva a mozdulatban, visszafordulva felé, kicsit megdöbbent a hallottakon. Főleg azon, hogy nem átallott mindezt hangosan mondani. Gyorsan körbepillantva, egy köhögésbe csomagolva a pillanatnyilag megtört játékot, igazgatta a nyakkendőjét, végigsimítva a taláron. Tollászkodás. Cöh. Ezzel mintha mindent tudna leplezni. De megtévesztő tud lenni, hisz általában van egy-egy dolog amit el kell simítani, szóval az ismerősei sem tudják biztosra, hogy mikor takargat valamit, s mikor jön elő a tényleges rendmániája. Jelen esetben persze arról szó sem volt.

- Hogy? – tökéletes ruházat, nincs mit tovább rendezni. Ha egy szakadt kis griffendéles lenne akkor könnyebb dolga lenne. Álló napot tölthetne azzal, hogy mindent pontosan a helyére rakjon. Így meg csak két mozdulat kell ahhoz, hogy minden úgy álljon ahogy kelljen, s aztán csak ő marad meg a másik.
Körülnézve, szerencsére annyian nem figyeltek rájuk, de azért na, páran felkapták a fejüket. S ez egyáltalán nem jó. Nagyon nem jó. No, ilyenkor érkezik el az a pillanat, hogy le kell lépni. Vagy el kell hallgattatni? … No igen, az a rész nem ment volna. Szóval maradt az első változat, mit az önbecsülése nem engedett. Tehát valamiképp megint el kell érnie, hogy utálja, ezzel mintegy megszabadulva attól a kínzó érzettől, hogy érzelmielg felelős lenne bárkiért. Mert ugyebár már egyenlített! Immár nincs bűntudat. Csak egy kíváncsi nő. Nem is tudta elképzelni, hogy miképp romolhatott meg ennyire ez a nap.

- Remélem ezt Ön sem gondolta egész komolyan. Már maga a feltételezés is nevetséges. – tagadás, tagadás, tagadás. Azt még nem igazán realizálta, hogy mégis miből jött rá a lány, hogy ő volt a „bűnös”, node ha mindezt nagydobra is verné… Annyi a felépített hírnévnek. Sőt, a házában való maradásnak. Esetleg mondhatná azt, hogy meg akarta mérgezni, vagy hányatós varázslatot bocsátott rájuk csak elcserélték a dobozokat. Igen, igen. A gondolattól is rosszul volt, ahogy maga előtt megjelent a förtelmes jövő, melyben nem félnek, vagy egyszerűen nem foglalkoznak vele, hanem… nevetnek rajta. Még a gyomra is elkezdett fájni olyan ideges lett. Ez pedig sosem jelent jót. Már megint kis ideges buci maci lesz egész álló nap.

Még mindig ez az ellenállás. Ez oly ritka… Vagy csak ő fordul meg rossz társaságban? Lettek volna ötletei, azt illetően, hogy mit is kezdjen a másikkal. Nade folyton csak tolták, s taszították el. Nem mintha olyannyira megütközött volna ezen. Csak épp ott volt még benne az a tartás, a hiba, mely kerülgette nyughatatlanul, s mi megmérgezte az ehhez hasonló pillanatokat is. Így enyhült a zár, távolodott a test, levegőt ádott a másiknak, mely… Jó, rossz?

- Nos, mindenféleképp így vélekedem a kérdést illetően. – csűrte, csavarta a szavakat, válaszolva arra, vajh megérdeli-e a jutalmat. Az ő kis fejecskéjében persze bármit megérdemelt volna, s a bármi alatt mindent értünk persze. Nem is értette, hogy a másik mit lenne képes megtagadni tőle. Node, mintha lassan oldana ez a feszes tartás. A kéz lágyan végigsimul a mellkason, mire vigyor a válasz, s várakozó tekintet. Valamit a zsebéből szed…ki? Nos, ez némiképp meglepte. Még a vágyait is lehűtötte egy pillanatra. Ösztönösen nyújtva a kezét, vajh mi is lehet ama értékes kincs. Ám a várt….köhöm, kincs…?
Szegény Shay, ez a fajta gesztus a nemeseknél egyenes arányú egy arcul köpéssel, csak amolyan udvariasabb formában. Merthogy knút, meg egyáltalán, pénzt adni a másiknak, ily keveset, ily módon… A levegő is megállt a mellkasban, s el is fehéredett eme gyalázatra. Igen erősen kellett önmagát emlékeztetnie arra, hogy a nő ostoba, nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy ezzel mit hozhatna a fejére. Ez még az ő idióta csillagos hasonlatánál is sokkal rosszabb. Pedig, még ha ostoba szöveg is, ő kedvelte. Talán mert megidézte a középkor romantikáját, vagy mert ezt az egyetlen mesét adta elő neki az anyja. Vagy nagyon az utóbbi? Ujjai megfeszültek az apró érmeken, már-már elfehéredő bütykökkel, megpróbálva összelapítani az ostoba kis valamiket. A megszokott megoldás. Pusztítsd el, alázd meg, s tipord földbe. Így talán felejtheted fájdalmad.
Node, nem volt ő vasgyúró. Nem tudta meggyűrni az érméket. Helyette, széles ívben elhajítva azokat, hogy még csak a gondolatukat se kelljen elviselni, ragadta magához, tán kissé erőszakosabban a másikat mint eddig. Megpiszkálták a bestiát. Vigyázz Shaelynn, még megvadul!

- Ezt nem illik. – no igen. Megfeszültek az ujjak a ruhán, belemarkolt a könnyű vállba, s most más tekintet találkozott a zöldekkel. Náluk tényleg annyira fontos lenne ez a dolog? Tényleg halálos sértés, vendettát von maga után egy-egy elhibázott mondat vagy mozdulat? Hát igen. Gondolhatjuk itt azt, hogy ezért volt az a sok árnyháború a házak között. S persze eme kis hibák egyfelől jelzések is. Mutatják az utat, hogy ki a barát, s ki az ellenség. Ugye a lány nem akart ellenséggé válni? Mardekár végre megmutatta magát. Ezért nem hollóhátos. Hisz ravasz, vérét átjárja a mágia, s ha kell, kíméletlen. Most azonban nem kívánt leckét tartani. Elengedve a másikat, egyel hátrébb lépve, megigazítva az összegyűrődött inget, túrt bele a barna tincsekbe. Már megint tollászkodik. Nála ez egy másodlagos tevékenység volt leginkább, mi tán a zavar leküzdéséből eredt.
S igen, ilyen kis sértődős maci volt. Knútok. Ő aranynál sosem adta alább. S őt is leértékelték knútokra. Ezen biztos sokat fog még pattogni, mely ha nem is Shayon, majd a hálótársain csattan. Gondolva itt arra, hogy felülmúlva a szokásos morcosságát, mellyel egyébként is elég nehéz együtt élni, majd még komorabb, s hallgatabb lesz, eljátszva a megszokott, hadd próbáljak ki valamit rajtad, játékot. S higyjétek el, vicces a neve, de nem mókás a kimenetele. Ezt megannyi alsós kis gólya a megmondhatója.

- Későre jár. A világért sem kívánnám, hogy büntetésbe kerüljön, esetleg épp miattam. – pillantott a másikra, hideg udvariassággal közölve a tényeket, mik tán igazak is lehettek, miközben már fordult is be a lépcsők felék, elhagyva oly apróságokat is, mint búcsúcsók és apróbb szemtelenséget. Csak annyit engedett meg még magának, h a cipője mellett heverő egyik érmét, nem feltűnően, de arrébb lökje. Mert oly mocskok még a cipője talpát sem érinthetik. Főleg ha ily emlékeknek kell társulniuk hozzájuk.
Knútok…

Nem is igazán figyelt arra amit mondott. Ahhoz túlzottan lefoglalta az, hogy milyen közel van, mily kiszolgáltatott, s egyben… Félénk? Megfeledkezve a külvilágról a festmény béli alakok apró pusmogását is száműzve az agya hátsó részébe, csak egy dologra koncentrált. Vagy csak egy személyre? Közelebb, csak egy picit közelebb! Pedig már nem lehet közelebb. Hát nem látod, Montague?
Lopott érintés, tiltott perc, átkos óra, mely tán csak rosszat hoz majd a fejükre. Megpecsételve a jövőt, mely még oly szép fényben ragyog előttük. Ígérve mindent, s semmit, játszadozva a szavakkal, melyek oly szűkmarkúak tudnak olykor lenni.

- Igaz. – nyugtázta a szavakat, még csak a vita apró gondolatát sem fontolgatva. A másik illata, a szemek, az ajkak, vagy a test volt az, mely megrészegítve, feledtetve a mocskos külvilágot, engedelmes kiskutyává varázsolták egyszerre? Ki tudja. Már úgyis elveszett. A módozatok nem számítanak.
A fej fordul, a csók pedig nem talál be. Csak az arcra jut az a bizonyos puszi. A lány meg beszél, beszél… Oh, ezt ugyan őt nem bátortalanítja el. A jobb kéz ott maradt a háton, a bal pedig lesiklott az arcról, nyugodva a vállakon, mik talán beleremegtek a kéretlen simításba. S tudod kedves Shaelynn, a sakkban nincs hibás lépés, legfeljebb rossz taktika. De Montague ezt ritkán alkalmazta. Egy újabb csókot nyomva az arcra, az áll élére, engedett a jobb helyzetéből, mely addig oly szilárd alapokon nyugodott, s ujjaival a pici kis fülecske mögé sodorta a zavaró hajszálakat, melyek megakadályozták abban, hogy eljusson a nyakacskáig. A bal pedig persze biztosan tartott. Hiszen nem csinált semmi rosszat. Sőt, a kezei már csúnya helyeken sem jártak. Mindössze az ajkak feledkeztek meg arról az átkos, s nehéz illemről. Belecsókolt a nyakba, nyelvével végigszántva a barnás, selymes bőrt, egészen eljutva a fülcimpákig, mik csak arra vártak, hogy valaki mutassa meg, nem csak lentebbi régiókban rejtettek el erogén zónákat. Ő pedig, kis rosszfiú lévén, igencsak ismerte eme titkolt pontokat. S előszeretettel kényeztette is őket. Hisz fájóbb volt ez a gyors beteljesedésnél.

- Biztos? – kérdezte halkan, csak neki címezve minden egyes apró szót, immár a korlátba kapaszkodva meg, eltávolodva lassacskán a másiktól. Mi újra csak ott ordítja a lehetőséget, futhatsz, kibújhatsz a karok közül, s a lépcsőknél már… Ott vár egy csúnya mardis nélküli szabadság édes képe. Vagy nélküle már nem is lenne oly édes a dolog?

- Akkor tán jutalmat kapok, hisz megtaláltam. – aprócska mosoly, oly önbizalommal mi már-már alapból készteti az embert a nagy cöhre, s vidám kis cuncogásra, mely mutatja, bolond vagy, de azért szeretlek. Nos. Nála maradjunk a kedvellek szócskánál. Esetleg.

- Vagy majd… - megragadva a kis kezet, remélve, hogy sikerül is, emelte az ajkaihoz. – én lehozom az összes csillagot. – no igen. Ez sem muglik tévéműsorán nevelkedett. A lovagoknál megszokott ostoba, felelőtlen ígéretek, oly szép csomagba kötve mit tán nem is lehet elutasítani. Ki tenné meg ezt könnyen?
Leeresztette a kezet, de nem engedte az apró kezet a tenyérből. Újra, mint aznap délután is, melengetve, dédelgetőn tartotta, mintha csak a rég tett fogadalmat követné, újra meg újra.  

Miután épp elég kevesen voltak az asztalnál ahhoz, hogy ne tűnjön fel a szokatlan útirány, nyugodtan dobta félre a megunt újságot, s kapta fel a baglyát az esti sétára. Nem mintha sokáig szándékozott volna vinni. Amit persze a kis dög nem is bánt volna. Szóval, haladva, haladva, semmibe vesző tekintettel róva az utat, fordult be az új irányba, s pillantott körbe. Nem túl sokan, bár néhányan kíváncsian pillantanak felé. Annyi baj legyen. A baglyot feldobva a levegőbe, ezzel mintegy repülésre ösztökélve, tisztította meg a ruházatát, kicsit megigazítva az összekuszált részeket, s túrt bele a barna fürtökbe. Nem lett volna tanácsos ha szakadt kis sárvérű módjára toppan a helyszínre. Vagy az csak nála szempont?
Nem az a szaladós fajta. Sőt, nem az a sietős fajta. De most, mint ahogy amikor el kellett kapnia a kis bújkálót, egész rendes tempóban igyekszik fel a lépcsőkön. Ha vaslépcsők lennének akkor visszhangozna, mint amikor az elefánt betért a porcelán boltba. Viszont a kő elnyeli a trappolást, így nem is oly feltűnő jelenség. Persze nem halktalan mint egy macska, vagy bújkál mint egy oposszum. Mindössze halad, előre a cél felé. Szép is lenne ha nem ilyen traktor módjára sietne.
A tekintetével kereste a lányt, gondolkozott, vajon eljön? Ah, biztosan! A női kíváncsiságra, mint ösztökélő erő, mindig lehet számítani. Csak épp akkor merre lehet? Ha eljön akkor nem biztos, hogy sokáig marad, tekintve a sárgák vérmérsékletét. Ha nem jön el… Akkor is elkapja majd valamikor. Csak akkor hosszabb játszmába kell bonyolódniuk. De nem is kellett volna oly sokat aggodalmaskodnia ily kis apróság miatt. Hisz ahogy megérkezett a kívánt pontra, mit azért oly pontosan nem fogalmazott meg, már fel is tűnt a kedves hát. Tudta, hogy ő az. Csak ő lehetett az. Nyakkendőpiszka, hajsimítás, vállmozdítás. Kis szertartás a jó kinézet érdekében. A lány mögött lépkedve, ha esetleg eddig nem vette volna észre az érkeztét, hát ő hangos szóval ugyan nem hívja fel magára a figyelmet. Így, HA nem vette volna észre, akkor a háta mögött megállva, egy-egy oldalán megkapaszkodva a korlátba, ezzel mintegy kényszerű satuba fogva őt, simult az áll a buksi hátsójára, érintve az ajkakkal a fényes hajt. Ilyet régen csinált. Nagyon régen. De nem is volt oly kellemetlen. Nem is idéződött fel senki sem, szóval… HA megfordult volna, a forgatókönyv nem sokat változik, mindössze szembe kerülnek egymással. Marad a satu, a kínos közelség, s a halk mosoly is. Csak épp akkor újra találkozhat a barna s a zöld, feledve a tényt, talán nem is kéne így lennie.

- Szóval hugrabug. Átvert, kedvesem. – nem tűnt túlontúl haragosnak. Tetszett is neki az apró játék, melyben a valódi kilétek elfedve maradnak. S oly ostoba ő sem volt, hogy valahol az agya távoli zugában ne sejtse, ők ugyan nem tartoznak egy házba. De azért megemlítette a dolgot. Már csak a biztonság kedvéért is.

- Kénytelen leszek elégtételt követelni… - hajtotta lejjebb a fejét, mely elégtételnél a napnál is világosabb volt, hogy mily módozatra utal. Mégsem volt meg benne a vad csődörök megállíthatatlan ereje, mely szinte földre dönti a szerencsétlen áldozatot. Igen, ott volt a szelíd erőszak, mi azt mondja, márpedig kell. De érezhető a magatartásából, hogy érti mi az állj, s a nem. Legfeljebb megpróbálja kitapasztalni a határokat. Apró kis szemtelenségek árán.
HA addigra nem fordult volna felé, akkor ő tette meg az első lépést, vagyis az apró kérést a kézzel, hogy hadd lássa a szép zöldeket. HA ott volt, s ki ne akarta volna látni a barnákat…
Bal kezével engedve a korláton, ezzel mintegy biztosítva a ketrec szabadságát, vándorolt a kéz az arcra, betemetve a kis pofit, dédelgetve a bőrt, mely talán finomabb anyagokhoz szokott. Jobbja, Hacsak a másik nem kapálózott a mozdulatok ellen, mik még nagy rosszaságot nem feltételeztek, a derékra fonódott, simított, s kötött ki a kis hátacskán, mely mutatta, maradj csak, nem bántalak. Még? Közelebb hajolva, immár nem suta kis félszegséggel, mely engedheti azt, hogy elmaradjon az a bizonyos valami, HA a lány nem hajtotta el a fejét, érintették az ajkak az ajkakat. Apró csak, még csak nem is francia, tekintettel itt arra, hogy mily kis édes bárányka. Apró puszi, semmiség. De a hevesen zakatoló szív, a sokat látott lélek, melyben ott lakik a mardekárosok fenevadja, mindig többet óhajt. Csak az a kérdés, hogy meddig tudja, avagy inkább akarja féken tartani eme állatot, mely a megfelelő jussát követeli az éjszakában.

Az élet lassacskás visszatért az asztalhoz. Belefeledkeztek a saját kis világukba, a mindig magának való hülyét meg hagyták ott ahol volt. Mégis, miért törődtek volna vele? Tán híres? Nem. A legerősebb? Az sem. Vallja a nagy hf nézeteket? Eddig nem tett róla tanúbizonyságot. Szóval semmi sem alapozta meg a komolyabb érdeklődést. Legfeljebb a „barátai” kíváncsiskodhattak volna, nade ez az ő esetében elég kétesélyes dolog volt. Jobb napokon lerendezte, egy semmi közötök hozzá-val a dolgot, míg a többin megmutatta, hogy milyen új átkokat tanult. Az utóbbit sosem szerették tesztelni. S az elmúlt napokban tényleg sok könyvet forgatott. Ha szeretne kísérletezgetni… Nem-nem. Majd egy varázsló sakk közben. Olyankor viszonylag nem szeret varázsolni. Inkább koncentrál a meccsre. Szóval, egymás közt ezt megvitatva, kitalálva a legjobb megoldást a dolgok megtudakolására, nem is intették magukhoz. Ugyanis még mindig belemélyedt az újságjába, ami újból csak azt jelentette, hogy senkire sem kíváncsi.

- Colien… Hát itt vagy.- érkezett meg a szöszi királyné, kéretlenül is helyet foglalva a megüresedett helyen. Közelebb húzódott, „véletlen” téve a kezét a karja mellé, várva egy kedves gesztusra, apró érzékiségre. Hát… Épp egy nagyo érdekes cikket olvasott arról, hogy miképp is bánt el néhány halálfaló bizonyos varázslókkal. A halottakról még képek is virítottak az újságokon. Sőt mi több, a körözési kis fényképek is ott szerepeltek mellettük. Hmh, hmh… Mindig olyan nyúzottnak tűnt mindegyik ilyen mágus. Nem voltak épp ápoltak. Talán ez is elriasztotta ezen szakmáktól. Ki a fene akart volna napokat üldözni valami idiótát aki nem fér a bőrébe? Avagy egy megalomániás nagyúrnak nyalni a hátsó valagát? Cöh.

- Hallottam eljössz a családoddal a születésnapi partimra. Remélem valami szép ajándékot hozol.- jah, igen. A parti. A szülei mondták, ő találkozik néhány rég látott unokatestvérrel… Érdekes lesz. Különösebben azonban nem hatotta meg a történet. Mármint, a lány szempontjából. Ezért, mindössze egy hümmögéssel zárva le a témát, mi félig bizonyította azt, hogy van hallás az esti prófétán túl, lapozott egyet. Talán ez bosszantotta a kicsit.

- Elég sokat képzelsz magadról ahhoz képest, hogy csak egy kereskedő…- összehajtva az újságot, elkapva a lány kezét, még mielőtt az valami visszafordíthatatlan ostobaságot művelt volna, emelte ajkaihoz a lágy kacsót. No, erre aztán elhallgatott. Pont valami ilyesmire várt. Hadd irigykedjen a többi kis szuka, hisz ezt a gesztust oly sokan feledték már. Így, elégedetten dorombolva, mondhatni, könyökölt az asztalra, s rebegtette felé a pilláit. Nem dobott egy hátast tőle. De tartani kell az etikettet.

- Ezt a társalgást folytathatnánk a klubhelyiségben. Éjfél? – villantak meg a barnák, eresztve a kis kezet, ezzel mintegy egyértelműsítve, hogy mily beszédtéma is lesz az. A lány persze úgy tett, mintha nem is érdekelné a dolog, s ő aztán nem fog ezzel a hülyével találkozni, de… Apró szikrák gyúltak a kék lélektükrökben, mik azt mutatták, hogy nagyon is ott lesz.

- Kérlek, Montague… Nem érdekelnek az ostoba kis játékaid.- hajlibbentés, kézkitépés, majd távozás. Talán nem megy el? Annyira nem izgatta a történet. Legalább nem kellett tovább hallgatnia az ostobaságait. Bőven elég. Szépen kihajtva az újságot, befejezve, szép komótosan a cikket, egyelőre kivárt. Gondolva az új kis programjára.

A bagoly, kicsit fészkelődve a kézben, boldogan figyelve a nagy tömeget, hálásan csipogott a gazdájának. Ki ennyit elég ritkán törődött vele. De ugyebár valamire csak kellett az alibi. Mégis miképp számolt volna el ezzel a kis… kitérővel? Bár ahogy már benne volt a szituációban, sőt mi több, alakította a tökéletes szerepet, egyre jobban élvezte. Mintha csak egy színész lett volna egy nagy színházban. Egy maszk, két maszk, s showtime! Ő pedig sikerre vitte a darabot. Már csak a közönség reakciója hiányzik. Nem tudta kikerülni ugyanis a vélemények záporát. A mardekáros lányok úgyis kis féltékeny hárpiák voltak. Nem volt az első számú alfa hím, nade na, az ő házuk, az ő portékájuk. Idegen kis hugrások ne akarjanak közülük válogatni.

- Nocsak Montague… Elkóboroltál? – nem kis iróniával telt hang, némi kis sértettséggel átitatva. Végülis, vele is foglalkozhatott volna, nemdebár.

- Nem szeretem ha idegenek nyúlnak a dolgaimhoz. – tartózkodó válasz, ezzel mintegy kimerítve azt, hogy mi is történt. A madár maradása jól példázta azt, hogy igen, szegénykének csak valami baj van a fejével, szóval most vigyázni kell rá. S én, mint féltékeny valaki, az úr, mi mást tehetett volna? Tán jussanak rossz kézre az üzenetei? Ezzel mintegy kiszolgáltatva magát akár egy vörös kis oroszlánnak?
Nem is beszélt tovább a lánnyal. Mely igencsak osszantotta őkelmét, hisz egy dühös pillantással eresztette csak útjára a másikat. Mert az a hülye Colien nem tud kibökni három teljes mondatot egymás után. Pedig milyen kíváncsi lett volna arra, hogy mily körülmények is vitték őt eme… csalásra? Árulás. A vér megszentségtelenítése! Rosszabb bármi másnál! S pont egy sárga. Ami talán a pirossal egyenértékű. A tányérja felé fordulva, a többiekkel egyetemben tartva a pletykadélutánt, engedett meg még magának annyit, hogy kövesse a tekintetével a másikat. Pedig hogy ott tudta volna tartani…
Colien, erre mit sem reagálva, a maga nyugodt kis öles lépteivel haladva a helyére, hol érkeztére el is halt a társalgás, foglalt kényelmesen helyet. A jószágot a tányérja mellé tette, s elégedetten dőlt hátra, aznapra beérve némi gyümölccsel. Amúgy sem volt híve a nehéz ételeknek éjszakára. Mindig csak ostobaságokat álmodott tőlük. S egyébként is, túlságosan örült a pillanatnyi győzelmének. Bár közelebb is lett volna a másikhoz, de… Ekkor érkezett meg a levélke. Szép szárnyakon szállva, pontosan a tányér közepére pottyanva. Ez már kicsit feltűnőbb akció, nade… Mindenesetre kíváncsian utána nyúlt, s kihajtotta. Ugyanaz a maszat valamivel írt rövid szó. Csaló? Széles vigyor terült szét az arcán az üzenetre, amin persze megütköztek a vele szemben ülők, ismerve nagyjából a szokásait ugyebár, de ennek senki sem adott hangot. Egyébként sem mertek volna nagyon beszólogatni neki. Ezért is jó alsósok közé keveredni.

elvesztettél valamit.
talán visszaadom.
várlak vacsora után a csigalépcsőknél.

Montague

Elég határozott egy figura volt, s most is megkívánta szabni a dolgok menetét. Ezért ebből az üzenetből érezhető volt, s innen ne tovább. Majd úgyis lesz alkalmuk beszélgetni. Ha elmegy a csigalépcsőkig. Ha visszaakarja kapni azt amit elvileg elvesztett. Nade mi lehetett a fiúnál ami tőle esetleg hiányzik? Ez érdekes kérdés.
Montague, elégedetten firkantva alá a kis cetlit, a maga kis cirkornyás betűivel, koppintott a papírra, s tekeredett madár alakzatba a könnyű alak. A címzett ismert volt, úgy szólt az ige, neki már csak annyi maradt hátra, hogy útjára bocsátsa a kis valamit. Persze a szürke elég féltékenyen tekintett az újszülöttre, melynek hangot is adott egy huhogással. Monty, felvont szemöldökkel tekintve a kis kövérre, apró szemkörzéssel adta tudtára, hogy oh atyám. Elfordulva, aprót fújva az alkotásra, inkább a szabadon bocsátásával törődött. No meg persze várta a vacsora végét, reménykedve abban, hogy fog találkozni a másikkal.

Él. Ennyi pont elég. Nem is kellett volna itt maradnia. Persze, hős… Oh, dehogy. Mindössze azt akadályozta meg, hogy a másik ne kísértse őt mint valami ostoba szellem. Még ha apróságot is tett, hiszen nem volt akaratos, biztos volt benne, hogy a lány szemében már rögtön egy teljes nemi erőszakkal határos fóbiái meg rossz érzései maradtak. Az ő fejében, beképzelve, elképzelve, túlozva. Mint ahogy általában a nők szoktak. Mindezen gondolatokra a válasz az, miképp ellöki magától, s dühödten köpi felé a szavakat. Node, drága barátunk, amilyen fejlett érzelemvilággal rendelkezik, nem igazán vette mindezt magára. Az ő részéről 1-1. S innenstől kezdve nem is kell azon gondolkoznia, hogy mi lett volna ha. Mert a tartozását bőven lerendezte. Így, széttárva karjait, mikor is a másik ellökte, szabadjára bocsátotta a „kismadarat”. A fenének lett volna kedve megint ahhoz, hogy összeborzolják a haját, avagy megsértsék a finom kis kezét. Oké, neki durva keze volt, de akkor is, az érzés számít. Megigazítva a ruházatot, mi majdcsaknem gyűrött lett a kis akciótól, kegyesen biccentett a másik felé, mely csak egyet jelenthetett, a szavak nélküli társalkodás kézikönyvei alapján. „Hát rendben, hölgyem”. Igen, beképzelt stílusát tekintve valahogy így fogalmazta volna meg a szavakat. Nem fogja az értékes, s drága szünetét azzal tölteni, hogy egy liba károgását hallgatja arról milyen rossz fiú is. Ezt magától is tudja, nem kell a hízelgés. Így, ellépve tőle, persze nem feledve ama kicsiny momentumot sem, hogy közben pálcát ragadott, sétált visszafele a batyukhoz. Szóval, készen állt rá, hogy esetleg a másik szeretne rajta kikísérletezni valamiféle kis bűbájt. Szóval nem hagyta őt szemkontakton kívül. Persze nem feltűően… Ezt nála könnyen meg lehet jegyezni. Minden kis akció diszkréten, stílusosan. Mint ahogy ő maga is ilyen. Node, ha már úgyis ott volt, s még jobban el akarta mélyíteni a kettejük közt keletkezett szakadékot, egy apró kis megjegyzést tett a másik felé.

- Rendben, hölgyem. De, ha lehet egy javaslatom, előbb a rágás, s aztán a nyelés. – igen, ezt nagyon nem tudta megállni. Már ott pörgött meg forgott az agyában a jó kis mondat, s túlontúl egoista kis majom volt ahhoz, hogy ne csillogtassa meg a jó humorérzékét.

- Ezt még a meggyes bonbonoknál is meg lehet kockáztatni. – olyan szívesen vigyorgott volna, de akkor hova lesz az öntudat? De azért az ajkak szélén ott táncolt valami. Már megint feledve egy ici-pici dolgot. Ugyebár a nagy móka miki tára közben. Mégis, honnan tudta, hogy milyen ízesítésű édességet evett a másik? Persze ezt az apró bakit egyelőre nem fogta fel. Csak öles léptekkel vágott át a kicsiny területen, s intve a pálcával, már minden ugrott is a megfelelő helyére. Úgy döntött, hogy a szünetet mégis a terem előtt tölti el, ostoba kis beszélgetésekbe bocsátkozva, melyeknek úgy sem lesz semmilyen komolyabb haszna. A zöldek óvó gyűrűjében úgyis jobban érezte magát.

- Mi a… ? – elejtve a könyvet, első meglepettségben, ott hagyva az értékes művet a földön, futott a másikhoz, s állt meg előtte. Na akkor most mit?! Oké, oké, semmi pánik! Bár gondolkozásra nincs idő. Előkapva a pálcát, mely a talár belső zsebében pihent, szegezte a másikra, s mondta ki az első dolgot ami eszébe jut, s tudta, hogy segíthet a másikon.

- Invito csokigolyó!- s miután hatodikos volt, ezerszer plusz egyszer begyakorolta eme bűbájt, valószínűsíthető volt, hogy nem fog hibát véteni. Persze… Nem biztos, hogy épp kellemes lesz ha így jön vissza a finom étek. Kikerülve a csoki repülési irányát, a földre irányítva azt, nehogymár hozzáérjen az a valami, grimaszolt egyet. Oké, ez nem a legjobb módszer volt. Valahol mintha valamikor olvasott volna egy olyan bűbájról melyet pont ezekre a helyzetekre találtak ki… Csak épp fogalma sem volt róla, hogy mily szavakkal, mozdulattal lehet létrehozni. Azért ennyire nem mélyedt bele a dologba. Az az orvosok dolga. Ő pedig a világ minden kincséért sem ment volna annak. Szóval…
A lányhoz lépve, elkapva a derekát, ha netán esni kívánt volna, meglepetten hajolt közelebb hozzá, ellenőrizve, hogy él-e még egyáltalán.

- Te atya ég Lena! Mégis, hogy eszel?! – megfeledkezve a magázódásról is, ami lehet kissé furcsán hathatott a szájából, vagy az a tény, hogy emlékezett még a névre, de az az arc amit közben vágott… Mint amikor az apukák megszidják a kislányukat, hogy mégis mit művelnek a nyilvános tereken.
Nem épp így tervezte a következő találkozást. Ujjai feszülten a pálcán, amazt a földre szegezve, megint ártatlan kis léleknek tűnt. Nade egy berzerker meddig is lehet az?! Az erős kéz a derékon, bár könnyű belőle utat találni, s a hevesen dobogó szív ott a mellkas mögött. Mi próbálja megkeresni a rég vágyott ritmust. Ahhoz képest egész jól reagálta le a dolgot. Gyorsan, ügyesen… Egy ige egyszerű dologgal. Szóval az elégedettség mámora kerülte, ám nem törte meg a csendet, nem csacsogott össze vissza, inkább arra figyelt, hogy a másikkal mi lesz. Aggódott volna érte? Nos… Nem szeretette volna felvésni a számlájára, hogy egy halottat is betudhat a háta mögött. S egyébként is. A férfiak megvédik a nőket. Mióta a világ a világ ez így van, s így is lesz. Ezen nem kéne változtatni.

Mindig milyen szépen hangsúlyozta önmagában, semmi, semmi feltűnés. Nem lehet ezt, esetleg azt, s semmiképp se tedd meg ezt! Mintha csak az atyja utasításai pörögnének az agyában mint valami átkos jojó, nem tudva, hogy mikor is lesz vége az első menetnek. Melynek a kapott válasz sem tett épp jót. Megmosolyogta a dolgot, a gyermeki énje harcra készen állt, node… Oh! Átkos sors, hiszen nem a mardekár ház asztalánál szállt le az az ostoba állat. Sokkal messzebb tűnt annál. Biztos, hogy nem a griffendéles korcsok közt bújt meg, mi igazán megnyugtató volt, így volt egy olyan esetleges reménye, hogy hátha, hátha a hollóhát védelmező szárnyai közt nevelkedi. Az egyetlen értelmes ház, kiknek a tagjait még becsülni tudta valamire. Node a sanda hátrapislogás erre nem adta meg a megfelelő választ. S mégis miképp nézne az ki, hogy csak úgy elkezd ténferegni az asztalok között? Az cseppet sem illene a szép képhez, ugyebár. Node… s ami a legfontosabb, ez egy kihívás volt. S ő ezeket elég ritkán utasította vissza.
Jártak, pörögtek, eszeveszettül dúltak az agytekervények, most mit, mit, mit?! Valahogy meg kell találnia! Mert ha nem sikerülne akkor a másik kerülne ki győztesen a kis párbajukból. A leégésnél pedig jobban csak a vereséget gyűlölte jobban. S egyébként is, az ég szerelmére, mardekáros! A csalafintaság elvileg a vérében van. A madárral szemezve, mely ott zabált az asztalon, gazdájától nem messze, kissé gondterhelten könyökölt az asztalra, s simított végig a piszkosszürke tollazaton. Attól várva választ, ki még csak a csőrét sem tudja kinyitni. Aki… No, ettől támadt egy egészen vakmerő, s kissé lökött ötlete. Közelebb hajolva az állathoz, hogy amaz értse a beszédet, de más ne, magyarázta el neki, pontról pontra, hogy mit is kell majd csinálnia. Most nem is tűzött semmilyen üzenetet sem a lábára, bár valamit felkapart a kis darabra, mit kezében őrizgetett.
Felállva, megigazítva az ingét, mi fessül állt rajta persze, mint máskor is, nyugodt mozdulattal hagyta el az asztalt, újra csak az állat útját követve a tekintetével. Természetesen nem a tanárok asztala felől, hanem hátulról kerülve kanyarodott a végére a soroknak, s haladt viszonylagos gyors tempóban. Bár hosszú lábai végett nem kellett olyannyira elsietnie a dolgot.
Mit csinált a bagoly? Nos, Montague utasítása az volt, hogy szálljon vissza ahhoz a lányhoz akit talált, s körözzön ott, egyszer kétszer leszállva, de aztán folytatva az útját, míg csak kedves gazdája meg nem érkezik az asztalhoz. Nomármost ez a terv több szempontból is gyenge talpazatokon állt. Nyilvánvalóan feltűnő lehetett a dög, merthogy a baglyok általában nem szoktak ennyire lökötten viselkedni. Kivéve ha nagyon öregek. S ki tudja, lehet lesz egy olyan állatbarát aki magához venné. Másodszor is, az egész jelenet oly egyértelműnek tetszik. Node, egy viszonylagos megfelelő, ám mégiscsak átlátszó kifogás még ott volt a tarsolyban. De, a bagoly viszonylagos feltűnését a gyorsasággal meg lehetett oldani, a kifogás pedig…? Nem volt már akkora kölyök, épp eléggé eltudta magát adni, hogy mások ne feltételezzenek ostobaságot róla. S nem is kellett oly sokáig mennie, egyhamar elkövetkezett a… Sárgák asztala. Már csak azért is, a móka kedvéért, megigazítva a hajzatot, kihúzzva magát, hisz zöld színekben tetszelgett, emelte meg a fejét, mely tartással csak annyit mutatott, ti kis mocskok. Nos… Ha eddig nem volt hangzavar… Következett először is a síri csend, hogy akkor ez meg mi, aztán a pusmogás, hogy oh, hát akkor ez tényleg mi, míg végül a döbbenet. Élvezte a dolgot, valljuk meg, kissé magamutató dög is volt egyben, így még tetézte a dolgot egy szemréssel, majd apró megállással. Mikor is végre a látóhatárban volt a lökött állat, s a zöldek gazdája. Megszorítva a kezében a kis darab papírt, mintegy bizonyságul, hogy ott őrizgeti még, indult meg a csacsogó társasághoz.
Megállva Shay mögött, hirtelen vett mozdulattal csapva az asztalra, a keze mellett, HA ott tartotta, persze nem sértette meg, s dőlt mellkasával a hátának, ezzel mintegy megszegve minden eddig, számára is előírt törvényt. DE, mindezt csak azért, hogy az addig békésen üldögélő állatkát elkapja. S lássátok mily rendes, megszabadít a szemtelenül lopkodós kis dögtől. Hát nem cuki?
 
- Elnézést, hölgyek. Nyilván megbolondult szegény állat, hogy pont ide tévedt. – a lehető legnagyobb távolságtartás a hangban, piszkálódással egybekötve, melynek ki tudja miért, de a mardisok igen kiművelt mesterei voltak. Viszont, s ami tűn megint azt mutatta, hogy mily különös is a fiú, nem oly hangerővel mondta ezt, hogy mert ez egy hülye hely, hisz gyáva kis hugrások vannak ott. Hanem oly mód, furcsa, hiszen a zöldek asztala nincsen itt. S ezt úgy, hogy közvetlen még a lány mellett volt. Mert ugyebár ha eltávolodik akkor lehet nem is hallják, hisz lassacskán csak visszatért a hangerő a terembe. S legalább ezzel mintegy meg is piszkálhatta a másikat amolyan, na, ezt szeretted volna?! Vigyorgott volna is, node az végképp lebuktatja. Így csak maradtak az udvarias körök, fapofával végigfutva mindet.    
A madár, engedelmesen ugorva a kézfejére, barátságosan bele is csípve a karba, mi köztük már ilyen megszokás féle lehetetett, emelkedett fel, immár eltávolodva az édes testtől, kicsiny, búcsúajándékot hagyva az ujjacskák, HA nem volt ott a kéz, a tányér közelében. S HA ott volt a kéz, természetesen nem felejtette el azt, hogy egyik ujjával végigszántson a bőrön, belebugyolálva abba, hogy ő nem figyelt aztán arra, hogy a másik kezével mit csinált. Hát persze. Csak az asztalcsapkodás meg a bagolyfogás megy, mi? A hölgyek felé biccentve egyet, nem várva nagyon választ a dolgokra, fogta óvón a kis állatot, hogy amaz a mellkasához bújhasson, s távozott is a balfenéken. Hiszen ki tudja, hogy mikor tértek vissza a professzorok, s egyelőre ő sem bocsátkozott szemezésbe a másikkal. Ez a sutyiba való érintés úgyis inkább az ő stílusa volt.
Oh! S mi állt a cetlin?

megvagy.

Elhatározta, hogy soha, soha, de soha többé nem korrepetálja a fiatal Walcott-ot. Eleve veszett fejsze nyele, nade azok a kérdések… S még csak megfelelő nevelést sem kapott. Az atyja, mikor ő kérdezett ily ostobaságokat, egy nyaklevessel jutalmazta. Mely igen jó lecke volt arra, hogy mi az illendő, s mi nem. Ő pedig… Nagyon kíméletes, s segítőkész volt. Mindössze egy vonalzót lebegtetve ütött rá amikor nagy ostobaságot akart volna művelni. S minekután csak egy kis harmadikos görcs volt, ki ha igazán akar, akkor sem tud visszavágni, csendben tűrte az okítást. Végülis, ő kívánt fejlődni. Nemdebár? S a tudáshoz vezető lépcsőfokok olykor igen nehezek, s…fájdalmasak.
Az apró kölyök, aki akkor is alig látszott ki a földből, sután mozgott mellette, még mindig tapogatva a kezeit, mik vörösek voltak a két órányi gyakorlás nyomán. Természetesen Montague megtiltotta neki, hogy elmenjen a gyengélkedőre. Először is, egy férfinak bírnia kell a kiképzést. Másodszor, ez a lecke lényege, harmadszor pedig, az olyan tanárok, akik például sárvérűek, s valamiképp beették magukat a nemes intézmény falai közé, nem igazán értették volna meg a nevelő célzat lényegét. Sőt mi több. Megbüntetik. Az pedig egy igazi nagy arcon csapása lett volna a nemességnek.

- Ne aggódjon Walcott, lesz ennél jobb is. – lapogatta meg a vállát, mintha csak egy Professzor veszett volna el benne, s lökte a hülye kis cimborái közé, kik már sanda pillantásokkal méregették a társukat. Persze szólni egyik sem mert, inkább csendes gyűlölettel figyelték a beképzelt, mindig okoskodó Colient. Nagyon bosszantó tudott lenni amikor bele akart szólni a sakkjátszmákba, avagy elverte őket, oly tét fejében, hogy az addigi zsebpénzük hozzá vándorol. Szinte el is vesztette az értelmét a sakk, hisz előtte kár is volt elővenni a készletet.
Colien sejtette, nos, érezte mily indulatok is lappangnak a kis kobakokban. De leginkább csak kinevette őket, s a megszokott lenézéssel mérte végig a kicsiny kis társulatot. Megtanulhatták volna, hogy kivel érdemes kezdeni, vagy épp nem kezdeni. Ha nem túl fogékony az elméjük… Hát ő arról nem tehet. Node, nem is igazán ezzel akart foglalkozni. Sokkal inkább egy kellemesebb jelenséggel. Kereste a barnákat, kutatta az apró, huncut mosoly gazdáját, oly mód, mi nem is volt olyannyira feltűnő. Végigsétált az asztalnál, látszólag megfelelő helyet keresve, a valóságban meg… De nem. Figyelt, nézett, megállt egy-egy barna fejnél, mi tán ő lehetett, de más tekintet találkozott az övével. A griffendél asztalához is átpillantott, de csak remélni merte, hogy ott aztán tényleg nem veszi észre. Egyelőre nem fedezte fel.

- Montague! Csak nem keresel valakit? – csalafinta hang, apró mosoly játszik az ajkak szélén. Clau, mint ahogy barátnői rövidítették, tán kissé pórias nevét, most is megtalálta őt. Kérdő tekintettel pillantva rá, kíváncsian lesve a választ, fordult felé több csinos fejecske is. Igazán érdekes lett volna ha ez a kis sznob, mint ahogy a háta mögött nevezték olykor, a mardekár falain kívül nézelődne bárki után is. Nos, az apró kis kilengéseiről hallgatólagosan persze tudtak, node így, nyíltan…?

- Sajnálattal kell látnom, hogy a vörösek, az étkezést illetően, még mindig nem fejlődtek. Mindössze ezt figyeltem meg. – közölte a szépen összetett hazugságot, s biccentett a lányok felé. Nem hagyott még fel a keresgéléssel. Hátrébb lépkedve, beülve két külön kis társulat közé, mely mintegy garantálta is azt, hogy nem figyelnek rá, tolta félre egy kicsit a tányért.
Néha olyan volt mint egy vénember. Megtervezett mindent, voltak berögzült szokásai, s egyszerűen hisztis lett ha valami nem úgy alakult ahogy annak lennie kellett volna. Nos, nem minden esetben, de azért előfordult a dolog. Noés, az egyik ilyen apróság az volt, hogy mindig este olvasta el az aznapi újságot. Vacsora mellett, szemezgetve mindössze az ételből, átfutva a nagyobb történéseket, figyelemmel követve a fejleményeket, mozgolódásokat. Tehát, ezt azt vonta magával, hogy jött a baglya is. Egyszerű, nem túl nagy, szürke jószág, név nélkül, ám szépen meghízott beggyel. Hozzá sem kötődött. Csak olyannyira hiányolta volna a létezését, ha egyik este nem kapja meg időben az újságot. De szerencséjére igen pontos kis állatka volt.
Felpattintva az óra fedelét, elégedetten figyelve ahogy másodpercre pontosan lepottyan elé az összegöngyölt papírdarab, tartotta fel a kezét. Ezzel mintegy jelezve a szürkének, hogy térjen vissza. A zsebéből egy kis ceruzát előhalászva, mely valahogy akadt nála mindig, hisz szeretett a könyvek szélére írogatni, letépte a borítást az újságról, s igen egyszerűen fogalmazta meg az üzenetet.

hol vagy?

Montague

Kérdés, aláírás, s ennyi. A névre emlékezett, tán különleges volta miatt is, szóval… Egy kis étel a csőrbe, kötözés a lábra, s már bocsátotta is szabadon, félig hátrafordulva figyelve, vajh hol találja meg az üzenet gazdáját.

Játszd a játékot, s élvezd a csatát. Nem igaz, Mr. Colien? A fiú roppantul elégedett volt önmagával. Mások egy baleknek, bájgúnárnak tarthatnák, gondolván arra, még egy csókot sem lopott, avagy fedezte fel a titkolt területeket, de… Minek? Minek, mikor van egy-két olyan barátnője akivel eltöltheti azokat az unott éjszakákat? Esetleg, ha sikerülne, állítson be valakit melléjük a sorba? S ha tényleg mardekáros? Nem találkozott még ilye zöldikével. Kár lenne egy kellemes kis meccset pár önfeledt óra kedvéért elpazarolni. Szóval, számot vetve az eddig teljesítményekkel, a kimondott szavakkal, s tettekkel, alapvetően nem volt gondja a viselkedésével. Persze a zavarba jövős jelenet nem tett jót az egójának, de… Annyi baj legyen. Feledhető kis momentum. Ő legalábbis hamar a tudata hátsó részébe sodorta az apró botlást.

- Nos, akkor jó. Állok bármikor a szolgálatára. – kiegyenesedve, megmutatva azt az eszeveszett magasságot, mi oly csábít is volt valahol, igazította meg a nyakkendőjét, újra csak arra ügyelve, hogy minden rendben látassék a szerelésben. Igen, számára egy hajborzolós móka maga lett volna a vendetta első számú kiváltó oka. Tehát ezt általában mindenki mellőzte. Hisz csak elég volt a barnák mélyére pillantani. A villámok, miket látatlanul is szórtak, halálosak lehettek.

- Ha megbocsát… Most távoznom kell. – lépett, hirtelen vett könnyedséggel közelebb hozzá, benyúlva a talár anyaga alá, s… megáll. Nem matat, nem piszkál, csupán kivesz egy órát. Még csak véletlenül sem érintve oly részeket miket nem kellene, bár szemtelenül közel kerülve az apró testhez, távolodott is el oly gyorsan mint ahogy jött. Csak zsebre vágta a drága darabot, mi nélkül lassan műár az életét sem tudta elképzelni, s már lépett is a holmijaihoz. Hát akkor ez most meg mi volt?! Gondolhatná az egyik, de tudható, sejthető tán, feledi a súlyos darabot, a zöld szegélyes talárt, a finom kis vállakon, nem kockáztatva meg a megfázás esélyét, s a szép kis hófehér ingben kíván távozni a sötétség birodalmába. Avagy a kígyók fészkébe. Ez megszokott, ha jobban belegondolunk bárki így tenne. Nem igaz? Főleg akkor ha pénzbeni problémái nincsenek, s egy ilye finom szövésű valami sem terheli meg a szebpénzzel terhes tárcát. Ő pedig gyakorolta a tökéletes kiműveltséget, s gesztusokat, mik tán elengedhetetlenek lesznek egykoron a politikusi pálya folyamán. Megfelelően formázva a szavakat, kétértelműséget cseppet sem hanyagolva, az ármányt, s intrikát felfedve, hogy legalább ő tudjon mindenről. Egyébként is megígérte, egy igen bolond pillanatában, hogy segít az egyik háztársának a tanulásban a vacsoráig. Ez egy igen rossz kijelentés volt a részéről mert már előre tudni vélte, hogy nagyon felidegesíti majd. De… A az áldott szíve. Meg a családi kapcsolatok. Terelgeti a kis hülyét, addig is gyakorolhat egy-két igét. Összekapva a holmikat, a pálcát a táskába helyezve, hisz túlzott egoizmusa fényében nem gondolta volna, hogy önvédelemre használnia kell, állt meg a lány előtt, ellentmondást nem tűrően ragadva meg a finom kacsót, megismételve a szokott rigmust.

- Akkor a legközelebbi viszontlátásra. – engedte ki ujjai közül a másikét, apró biccentéssel toldva a dolgot, mert ez már valahogy berögzült a viselkedésébe. Ha esetleg a lány nyújtotta volna a talárt, hisz csak nem tarthatta meg, tán szerinte, már nem nagyon passzolhatta át senkinek sem a míves darabot, hisz Montague sietett a dolgára.
Hisz mit törődött ő ily apróságokkal? Elhagyott darab, tán örökbe oda is adja a lánynak ha megtartaná. Kitelt tőle az effajta apró bolondozás is.

Egy könyvet tartva maga előtt, összeráncolt szemöldökkel futva át a sorokat, haladt gyors léptekkel. Rosszul érezte volna magát a sárgák területén? Ugyan kérem. Mintha bárányok közé tévedt volna a farkas. Mintegy automatikusan ki is kerülték, s most ő sem kötözködött, szóval végső esetben ő vonta félre a vállát. Egyébként nem szívesen töltötte itt az idejét, hisz semmi sem kötötte eme szárnyhoz, nade… A közelben kezdődött hamarosan az órája, s előtte szerette volna átolvasni az anyagokat. Már vagy ötödjére. Mert biztos ami biztos, nem igaz? Oké, csak azért, hogy ne kelljen a többi hülyével kötelező társalgást megejtenie. Aznap végkép nem volt hozzá hangulata. Még mindig zsongott a feje a sok hülyeségtől, s az elmúlt, nem épp kellemes élménytől. Nem, nem így szokte rendezni a dolgait. Igazán nem is realizálta magába, hogy lépcső, aztán amikor ránézett… Az arca, nem volt tökéletes hasonlóság, sőt, másoknak tán nem is oly egyértelmű, de ő Morgant vélte felfedezni az ajkak mögött. Ostobaság, vagy csak egy Freudi projekció, de a lényeg a lényegben, újra meg kelett mutatnia, számára semmit sem jelent. Kár, hogy végső soron csak nem ő ült ott. Sajnos erre igen későn eszmélt rá. Akkor, mikor semmit sem lehet helyrehozni. Szerinte legalábbis. De persze ott voltak a megnyugtató rigmusok. Csak egy hugrás, ostoba kis nőcske, kérette magát aztán meg átverte. Ennyi, semmi több. Senki sem ítélné el. Gondolva itt mardekáros háztársaira. Sőt, jó tréfának vélnék a dolgot, mintegy dicsőítve. A gondolatra összepréselte az ajkakat, s dühödten csapta össze a könyvet, megállva az udvar közepén. Dühítette még mindig a dolog. Nem is amiatt, hogy esetleg megbántotta a lányt. Oh, az igazán kis semmiség. Hanem az, hogy ilyen könnyen befolyásolhatták az érzelmei. A régmúlt kinyúlt az idő sűrű homályából, s torkon ragadva, könnyű báb módjára mozgatta, feledtette a józan ész által diktált törvényeket. Egyszerűen egy idióta volt. Már a másikon sem kéne bánkódnia, sőt, semmin sem! Tökéletelenség, hiba hátán, s tán csak rosszabb lesz. Fújva egyet, mondhatni gondterhelt arccal pillantva fel, nézett körül. Nagyszerű, persze nincs egyedül, és… Hűha. Első pillantásra ha nem is, de már másodikra realizálódott benne, hogy ki is a csokimajszoló hölgyemény. Nos… Ezekszerint az atyjának igaza volt. Minden nő megvesz ezekért. Nem mintha bármivel is tartozott volna a másiknak. Sőt. Csak egy felesleges gesztus volt a részéről.
Gondolkozott rajta, hogy írjon rá nevet, esetleg szöveget, de végül, jó pár összegyűrt cetli után úgy döntött, hogy ennyi bőven elég lesz. Ugyanis, ha ráírja a nevét akkor azt jelenti, hogy valamit gondol a dologról, de nem épp mardekáros szemszögből. Ergo, felhasználható ellene. S ha még rá is told erre egy sajnálom, vagy elnézést szócskával, akkor már egy súlyos vétek, hatalmas zsaroló eszköz lenne a kezében. Amit az ő helyzetében természetesen nem engedhetett meg magának. Ha úgy vesszük, szerinte legalábbis, így is a tűzzel játszott. Rávenni egy kis idióta kislányt, hogy juttassa el, s ráadásul ne is beszéljen, vállalva újra meg újra a lebukás eshetőségét. Hát igen, milyen nagylelkű. Nem is gondolta volna mindezt önmagáról. Ez némi enyhet szolgáltatott. Ez nem töltötte el bűntudattal. Végülis… Se több, sem kevesebb nem lesz az ilyen kis ostobaságoktól.
A lányra tekintve, nem kapva el a fejét ha esetleg rá pillantott volna, állt meg egy percre. No, itt jött az igazi kihívás. Az előző, ilyesfajta botlása nyomán nem találkozott újra ama személlyel ki a sérülést elszenvedte tőle. Így még csak nem is kellett azon gondolkodnia, hogy mit tegyen. Mármint, nem volt ott a kínos, mostani perc, mely a távozást sürgeti. Nade mégis, ő egy nemesi… Oké, az elmúlt alkalom során ez nem igazán mutatkozott meg. Egyáltalán, ha nagyon elvesztette a kontrollt akkor az egész odaveszett. Nem gondolta, hogy kitudná magát magyarázni a dologból. Szóval, egy biccentéssel, mondhatni köszönve, ezzel nem is tudom mit mutatva, ült le egy félreeső padra. Az arcán nem bújkált gúnyos mosoly vagy lenéző tekintet. Inkább az a fajta apró riadtság mely a lépcső tetején költözött a barnák mélyére. Persze ezt nem mutatta a világnak, inkább önmaga börtönébe zárta. Így meglehet a másik nem is vette észre. Aminek örült is volna. Jobb ha dühös. Talán neki is könnyebb.

- Igen. Talán. – kottyantotta el az apró kis felsülését, minekszerint ő ezt elég ritkán tapasztalta. Node ezt, a nem épp elhanyagolható tényezőt, igen ritka gyorsan már terelte is más témával. Mert ugyebár na, tartsuk meg a férfiúi becsületet a maga szépséges mámorában. Hogy is lehetne azt bevallani, hogy gyengébb egy lánynál a férfiak hobbijában? Maga a megtestesült szégyen, s gyalázat. Nem is szeretett erre (sem) gondolni. Olyannyira azért nem izgatta a téma, mármint kviddics, ostobaság, de mégis, nem verte nagy dobra, hogy mit tud vagy mit nem. Eljárt tisztességgel a meccsekre, szurkolt annak akinek kellett, s megvett egy-két nagy relikviát is. Így nem lógott ki a sorból, s ennyi számára pont elegendő is volt. Minek erőltette volna meg jobban magát?

- Oh… Igaz. Én kérek elnézést. – fonta tovább a szót, az udvarias kis semmiségeket, nevető szemmel méregetve a lány vonásait. Ennyi éven át össze sem futottak volna a klubhelyiségben? Egyre hihetetlenebb volt számára a gondolat. Hisz nem lett volna az a sakkjátszma mely elterelhette volna a gondolatait, a tekintetét róla. Ennyire azért csak nem volt rossz megfigyelő.

- De… Mostmár együtt lázadhatunk az íratlan törvények ellen. Ez sem rossz… mára. – gúnyos vigyor, mely a vöröseknek szól, újra csak megvillantva a kígyó méregfogát. Hogy történhetett ez? Nagy mágusok követői így egymás ellen lázadoznak? Vajon mit szólnak ott, fent a mennyekben, avagy lent a poklok mélyén eme dicstelenséghez? Pedig milyen szép is lenne ha békében élhetnének egymás mellett. Ha ez egyáltalán valahol, bárhol a világon lehetséges lehet.

- Hát igen… De kérem, ne árulja el senkinek sem. Még semmibe veszik a renomém. – villanás, félig komoly, félig vicces kifejezés. Nahát igen. Mi is lett volna akkor, ha meghallgatnak egy ilyen beszélgetést? Még több kis liba keresi a kegyeket, avagy megvetéssel illetik eme lelket? Ám itt a kérdés. Játék vagy nem játék, jó színészi munka, esetleg…? Csak arra menne ki a dolog? Vajon miről is szólhat ama féma, legenda, mely esetleg körbelengi? Vagy nincs is semmilyen történet az arc, a különleges név mögött? Hisz mindenki szeret magáról valamit állítani. Kicsit felnagyítva azt, ami igazán nincs is.
Sokatmondó pillantás, megenyhülő vonások, mik végre nem feszülnek meg a mogorva, szigorú pillantás terhei alatt. Csak pár lépés, egy könnyed mozdulat, s akkor már övé lehet az egész világ?  
Közelebb lépett, áthidalta a ki nem mondott akadályt. Óvatosan, mint mikor nem kívánjuk megriasztani a vadat, ám kellő magabiztossággol ahhoz, hogy a lány tudhassa, nem az a határozatlan típus. Csak épp most bánik ily finom gyengédséggel a másikkal. Egy ki nem mondott ígéretnek, esetleg bűntudatnak esdekelve? S most jön AZ a jelenet, figyelem kedves publikum, s igen, főleg Önök, kedves hölgyek! Egyre közelebb hajol, számolni lehet a perceket, oh nem is, a szívdobbanásokat, melyek egyre vadabbak lesznek a torz címer mögött. Az ajkak szétválnak, a pillák elnehezülnek, s… Kicsit oldalra döntve a fejét, közvetlen a kis buksi mellé hajolva, nem érintve az ajkakat, még csak a közelükben sem járva, hajolt a fülhöz.

- Gyönyörű. – mi mást mondott volna? Cizellált sorokat a hajról, mosolyról, smaragdokról, mik megdöbbentik? Ugyan. Csak felesleges hízelgés lett volna. S ez az egyetlen szó, piciny kis érzés, mindent egyszerűen, s jól láthatóan körülírt. Nem is tudott volna egy ily összetett benyomást megfelelően megfogalmazni. Pergamenek hosszú sorai sem elegendőek néha rá. S miután nem is volt egy költői lélek, maradt az egyszerű lélek, egyszerű kívánságainál. Mert sokkal tisztább volt ez, minden udvarlási módozatnál. Így is többet kapott más nőknél.
Hátrébb lépve, kínos lassúsággal távolodva el a másiktól, kit még akkor is a béklyóiban tartott, eresztett kissé a fogáson, s emelte az egyik kacsót az ajkakhoz. Node, nem a kézfejet illette apró gyengédséggel, hanem az új kis pracliba, mely elvileg még hideg volt, azt csókolta meg újra. Mintegy megbizonyosodva arról, hogy mennyire fázik még, s meddig kell eme szolgálatot teljesítenie.

- Egyre jobb. – nyugodt, miért olyan átkozottul nyugodt? Pedig a szíve rég nem a megszokott ritmust veri. Ennek ellenére… Kicsit feljebb helyezve a kis kezet, folytatva a megkezdett munkát, nézett körül. Még mindig senki. Hmh… Nos, igen. Tisztában volt az erejével, a másik erejével, s… Azzal a nem túl kedves emlékkel mely egy másik hugráshoz kötötte. Így, mintegy öntudatlanul eresztette el a kezeket, apró, mindössze az ajkak szélén megülő mosollyal nyugtázva azt a történéseket. Mi ütött belé? Egyszerűen csak udvarias, s képes a kivárásra, avagy nem tetszik neki igazán a lány? Hmh… Nem ismerte, nem tudhatta, nem érezhette biztosan. Csak egy kérdőjel táncolhatott most a szemek előtt. Pedig általában innenstől kezdve biztos a siker.