Az emberi szervezet egy igen érdekesen működő rendszer. Azzal azonban nem nagyon lehet mit kezdeni, hogyha az ember fiának olyan gyenge az immunrendszere, hogy azt már bármelyik orvos elfogadná kísérleti alanynak. Egyébként is, meg kell jegyeznünk, hogy a nátha és az influenza „korszakát” éljük manapság. S az, aki valóban folyamatosan bevonzza magának a vírusos megbetegedéseket, akkor ezek elől sem menekül, abban biztosak lehetünk. Ez igaz már megint Josephre is, aki ezen a héten már harmadjára jön gyógyszerért a gyengélkedőre. Nem akar befeküdni, akármennyire gyenge, elvégre milyen már, hogy másokkal, ismeretlenekkel ossza meg fájdalmát ezekben a nehézkesen működő napokban. Már a javasasszony is felfogta, hogy Joe soha nem fog befeküdni ide, ezért mindig erős gyógyszereket kap, amik segítségével talpon tud maradni. Ebből is van elég baja, hiszen ha nem kapja meg az „adagját”, abból igen kellemetlen helyzeteket kerekedhetnek. Erőszakossá válik, és nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Ezeket az úgynevezett rohamokat is csökkenti egy másik fajta gyógyszer, de azt ritkán kell kérnie, mert alig kell használnia annak köszönhetően, hogy időben jön az azért az orvosságért, aminek hiánya kiváltaná ezeket a tüneteket.

Hosszú a folyosón, hatalmas a kastély. Muszáj lesz valamilyen szinten sietni, mert már lassan az összeesés rögös útjára kezdett indexelni Joe barátunk. Nem ivott még aznap semmiféle folyadékot, ezért émelyegni kezdett, majd a világ is forogni kezdett körülötte. Érdekes érzés volt ez, ami egyáltalán nem a jó felé hajladozik, na de most mit tudtunk volna tenni, hogyha nem sok diák járt arra, és egyébként sem kenyere Joe-nak a segítségkérés, csupán akkor, amikor már igazán rossz a helyzet. Még nem annyira volt súlyos, de már nem is engedte, hogy a súlyossága komolyabbá válhasson, mert szerencsére már a gyengélkedő ajtaja előtt állt. Lenyomta a kilincset a legnagyobb erőfeszítések árán, aztán végre utat nyitott előtte a nyitott ajtó a gyengélkedő belseje felé. Mint egy harci sebesült, úgy esett be az ajtón, majd körülnézett, hogy látta-e valaki eme mutatványát. Nem játszotta túl, hiszen mindig is nagyon rosszul élte meg a betegségeket. Talán bemagyarázta magának, talán nem. Ahogyan lassan feltápászkodott a földről, úgy tekintett az egyik ágy melletti kis asztalkára, ahonnan egy hirtelen mozdulattal elragadott egy ásványvizes flakont. Letekerte a kupakját, majd elhajította valamerre. Nem tudja merre. Talán a jobb oldala felől hallotta, ahogyan a műanyag koppan a padlón. Szétnézett, majd egy pizsamában pipiskedő porcelánbabát pillantott meg, miközben az egyik orvosságokkal teli szekrényben kutatott.

- Nem szép dolog a lopás. – jegyezte meg mellékesen, miközben egy újabb hatalmas kortyot nyelt a vízből.
Így már valamivel jobb érzés volt létezni. A gyógyszer még mindig nagyon kellett neki, szervezete hihetetlen hangosan kiabált a fiola után, de egyelőre annak is örült, hogy még nem esett össze. Iszogatta a vizet, és szűk, kígyószerű szemeivel nézelődött. Szaggatottan fordította el kis szögben a fejét az ajtó irányába, mintha attól tartott volna, hogy valami félelmetes szörnyeteg fog ott megjelenni. De szerencsére nem. Egyszerűen beképzeli magának a dolgokat, és üldözési mániájával már valóban nem lehet mit kezdeni. Csupán be kéne dugni egy elmegyógyászati intézménybe, ahol talán – hangsúlyozom; talán – tudnak rajta segíteni.
Nézegette az üveget, s azt, ahogyan folydogálnak a cseppek az oldalán, majd mély basszusán megszólal.
- Amúgy ez a tied? – kérdezte, hiszen nem tudhatta, hogy melyik ágy tartozik a fekete hajú lányhoz.

A tetoválás mindig is a védjegye volt, amivel még el is tudta zavarni az emberek többségét. Nem tudni, hogy mi van ezekben a testdíszekben és testékszerekben, de vannak, akik valóban emiatt tartanak valakitől. Igaz, hogy kevesek tombolnak a tetoválások ellen ebben a táborban, de legalább akadnak, és csak ez a fontos, mert igazán csak erre figyel fel Joseph. Nem akarja felvenni a gunyoros pillantásokat, amik csakis arra irányulnak, hogy mégis miért hagyják az ilyen embert élni? Talán sosem fogjuk megtudni, hogy Joe mégis hogyan gondolta a világ meghódítását, hogyha ennek a világnak a magjai egyedül a fejében, a képzeletében léteznek. Ahogyan valószínű, hogy a léptek zaja is, elvégre senkit nem látott itt magán kívül. Néhányan bolondoztak a domboldalon, de ez minden. Lehetséges, hogy egy prefektus talált rá, amivel biztosan kihúzza már a gyufát, hiszen nem ez lenne az első alkalom. Nagyon fél. Meg sem mer mozdulni, csak a szemöldökében lévő piercinget fogdossa idegesen, mint Aladdin a lámpást abban bízva, hogy a segítségére siet a belőle a Dzsin. De… az nem nagyon jön, ahogyan már a léptek sem erre közelednek. Bátorság, bátorság. Hiába lapozgatom Joseph szótárát, ezt a szót sehol sem találom. Ezért lehet az is, hogy most mindene remeg, mintha egy roham-közeli állapotot idéztek volna elő ezek a léptek. Nevetséges, hogy mennyire meg tudja rohanni őt a félelem. Amennyire próbál ő „kemény” lenni, annyira lesz belőle egy gyáva nyúl. Lassan fordítja meg a fejét, hogy csupán szeme sarkából látni tudjon abból valamit, ami a háta mögött folyik. Éppen jókor teszi ezt, mert valami a földre zuhan. Csörömpölés, mintha csak egy egér ólálkodna erre, hiszen semmi hang, semmi lelkiismeret-furdalás. Ez mind szép és jó, hiszen ez azt jelenti, hogy nem ember műve a dolog… azonban a szeme nem csal, a szeme lát, és ki kell szúrnia egy hugrabugos lányt. Látta már néhányszor, de sosem tűnt fel neki igazán. Miért akar ilyen sunyi módon elsuhanni Joe mögött.

A gyanú nagyon erős. Mégpedig arra irányulóan, hogy a barna lány valamit el akar hallgatni Joe elől. Nem mintha annyira érdekelné a dolog, de agyában az a gondolat üti fel a fejét, miszerint a diáktárs ellopott tőle valamit. Na, igen… az üldözési mánia. Magában gyártja az összeesküvés-elméleteit. Mindenki csak őt akarja bántani, mindenki neki akar rosszat, senki nem bírja elviselni, mert biztosan féltékenyek rá, mert ő ilyen jóképű, ilyen jó kiállású… ilyen eszes és vakmerő. Ez igazán szép és jó, csak kicsit… nagyon sántít a dolog. Szemeit összehúzza, mintha csak egy bátor cowboy lenne a szemünk előtt. Már szinte hallom azt a bizonyos vadnyugati zenét, miközben a fiú kezei ökölbe szorulnak, és jó lenne, ha lenne nála pisztoly, mert akkor nem kéne megszólítania a gyanús nőszemélyt. Ajkait harapdálja, ahogyan mindig is szokta az ehhez hasonló „krízis helyzetben”. Itt az alkalom, rá kell szólnia. Mert az egy dolog, hogy a lány teljes testében megmerevedett, de attól még egy pillanat alatt el is futhat onnan. Joe pedig azzal nem fogja égetni magát, hogy utána rohan. Vigyen, amit csak akar… vagyis…
Hol a pokolban van a pálcám?, nyúl jobb oldali farzsebébe, majd hirtelen felpattan.
- Hé, gyere ide! … Légy szíves. – próbál nem túl „üldöző” hangnemben beszélni a lányhoz, hogy az ne meneküljön el.

A világban akadnak furcsa pillanatok, amikhez mindig egy furcsa érzés párosul, amit egy furcsa személy vált ki… általában. Persze mint minden, ez is megváltozik, és már nem kezdjük érezni a változást, immunisak leszünk a legfurcsább dolgokra, hiszen egy olyan környezetbe kerülünk, ahol minden teljesen elfogadott. Ez pedig nem más, mint maga a varázsvilág, amiben immáron 6 és fél éve élni kényszerült a hatodik évfolyam egyik legszürkébb tagja; Joseph Dylan Rutherford. Szürke, akár egy egér, amiből van még másik száz a poros pincében, senki nem tartja őket számon, hiszen a világban is ezer meg ezer olyan alak van, akit hozzá lehet hasonlítani. Első ránézésre talán igen, mivel ilyenkor az ellenszenv kesernyés ízét érezzük meg nyelvünk hegyén, és azonnal meg kell jegyezni, hogy mennyire ramatyul fest ez a fiú, mennyire más és mégis mennyire hétköznapi. Sosem lehetett eldönteni, hogy most melyik kasztba soroljuk őt, ahogyan a mai napon ő sem tudja eldönteni azt, hogy hová vezessék léptei. Mindegy, csak ne legyen a kastélyban, mert már egyszerűen fojtogatja a rengeteg diák látványa és nem tud normálisan válaszolni, képtelen rendesen viszonyulni hozzájuk. Tisztában van ezzel, teljes mértékben, azonban azt is észben kell tartania, hogy nem tud könnyen változtatni ezen. Próbálta. De még mennyit próbálta, mégis az összes ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Valamivel mindig ki tudták hozni a sodrából, ahogyan ez most is megtörtént. Szegény elsős fiú, csupán kérdezni szeretett volna valamit, de Joe még annyit sem hagyott, hogy a második mondat végéig eljusson… majdnem megütötte. De mégis, valaki mondja már meg, hogy miért él benne ennyire az, amivel szülei engedték el otthonról? Miért érzi, hogy igazuk volt? Hogy az emberek, csupán ártani akarnak neki, ezért azok sem érdemlik meg azt, hogy Joseph egyenrangú félnek tekintse őket. Nem érdemelnek semmit és senkit. Egyedül halsz meg úgyis, feleslegesen építed ki a kapcsolataid, ha a halál csak a tied, és egyszer eljön az idő, amikor magadra maradsz. Egy rossz szó, egy rossz döntés és máris eltűnik az összes barát, akár a kámfor. Tehát, kérdem én még egyszer és a mai napon utoljára, hogy vajon miért kell akkor annyi szenvedés, hogy egy barátot szerezz, ha úgyis elveszíted egyszer? Furcsa, s talán bugyuta gondolkodásmód ez. De Joe így érzi jó magát. Kell neki saját eszmefuttatása, hogy minden egyes napot túléljen a Roxfortban, hiszen azért akadnak olyan pillanatok, amikor kicsit közelebb enged magához egy diáktársat. Egy olyat, akin érzi, hogy nem akar rosszat, de nem is akar közel kerülni hozzá.

Ő azonban már elég közel jár a birtok legtávolabbi felébe, ahová nagyon ritkán járnak a diákok. Hangokat mégis hall, de azok talán a domboldal felől jönnek, ahol rengeteg alkalommal lehet látni elsős és másodikos diákokat, amint fel s alá rohangálnak, legurulnak, így állati sorba taszítván emberi méltóságukat. Gyerekek… mondaná rengeteg felnőtt, vagy idősebb diák, aki csupán édes mosollyal csóválnák meg fejüket ezen kijelentésükön. Gyerekek, az igaz, de ki akarna ilyen módon viselkedni, hogyha egyenes út vezet afelé, hogy mások idiótának titulálják gondolataik legmélyén? Senki olyan, akinek talán egy kevés méltóság szorult férges lelkébe.
Lágyan fúj a szél, miközben Joe emeli hosszú lábait a mólók felé vezető kavicsos úton. Kellemes idő van, nincsen az, az égető meleg, ami azonnal egy kellemetlen ájulással jutalmazná a melegre oly’ érzékeny srácot. Az pedig nem hiányozna neki, sem annak, aki véletlenül arra járna, mert a 75 kilogramm nem pehelysúly, ezért nagy túra lenne, amíg fel tudná vinni legalább a lépcső feléig. Magára meg csak nem hagynák addig sem, amíg segítséget kérne az arra járó, mert túl veszélyesnek lett mostanság nyilvánítva a Roxfort ahhoz, hogy bárki egyedül kószáljon a birtokon. Akad olyan diák, aki mégis megteszi. Ebbe a rétegbe tartozik Joe maga is, hiszen nem sok barátot írhatott fel listájára… eddig. De, ha már így megy hat éve, akkor miért pont most változna meg minden? Az már túlontúl gyanús volna.

Végül eléri a csónakházat, ahol valóban nagyon ritka alkalmakkor keringenek tanárok és diákok egyaránt, noha a prefektusok egyik nagyon kedvelt helyszíne, mert voltak olyan diákok, akik itt tárolták a bolond, semmirevaló trükkjeiket. Ha jól emlékszik, akkor a Weasley ikrek voltak az elkövetők, és, azóta a prefektusok nagy részét a mólók felé irányítják esténként. Reméljük, hogy a mai estén ezt kihagyják a drága, jó lelkű prefektus barátok.
Belép a boltív alatt, majd elindul a móló szélén, miközben magát bámulja a víz tükrében. Beesett arc, álmos szemek… jellemző, semmi változás nincsen. Azonban az álmos szemekben most valódi az álmosság. Itt úgysem találnak rá, s ha mégis, akkor biztosan ráhagyják inkább. Az egyik mólóhoz kikötött csónakot szemeli ki magának, hiszen az már biztos, hogy ott jól fog aludni a lágyan ringó „vízágyban”. Lassan ereszkedik le, mígnem végre a csónakban tudhatja magát. Billeg ide-oda, de szerencsére semmiféle baleset nem történik. Megy már lefele a Nap, ami valóban gyönyörű látvány, de nem ez az, amiért most itt van, hanem a cél az, hogy ne találkozzon össze túl sok emberrel, hiszen azoktól túlzsúfolt az egész kastély és a birtok többi része. Leül a csónakban lévő ülőalkalmatosságra, majd nagyot sóhajtva kezd meredni a távoli vizek irányába. Teljesen ki akar kapcsolódni, nem akar a mai nap kellemetlenségeire gondolni.
Felhajtott ingujját markolássza idegesen, és néha meg-megsimogatja a kezén lévő tetoválást.

          alapok

jelszó || „Wingardium Leviooosa, nem Leviosaaaa...”
teljes név || Joseph Dylan Rutherford
becenév || Joe
nem || férfi
születési hely, idő || New York; 1981. október 25.
kor || 17 év
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam || 6.


          a múlt

1991. július 18. (szerda)

- Azt vidd innen, de azonnal. – kiált fel egy vékony hang a Rutherford tanyán. Hatalmas birtok volt, azonban tilos volt feltenni a kérdést, hogy mégis honnan tett szert a család erre a gyönyörű földszeletre. Persze minden csak távolról szép és jó, ha közelebb merészkedünk, mondjuk, a pajta irányába, akkor máris sokkal rosszabb körülmények várnak minket.
- Kotródj már innen azzal! – hallatja hangját ismét a gyerek, aki úrfias öltözködése ellenére elég parasztiasan ejti ki minden egyes szavát a száján, ami most úgy remeg a félelemtől, mint a kocsonya. Nincsen visszaút, sarokba van szorítva, miközben egy nagydarab, szőrös férfi elvetemülten vigyorog előtte egy fadarabbal a kezében. Mit akarhat vele? Azt még maga sem tudja, hiszen egyelőre csupán a szívbajt akarja a hozni a gyerekre, akivel sosem volt felhőtlen a kapcsolata. A szülők elutaztak, távol vannak már egy hete és, azóta tart ez a terror is, amibe az ifjú Rutherford kényszerült. A millió szálkával felvértezett fadeszkákba vájja gyenge körmeit, miközben lehunyja szemeit, s próbálja hátrébb húzni a fejét, ahogyan a férfi közeledik felé, de nem megy, hiszen így is már szinte beleépült a falba. Lejátszódnak szemei előtt a hét történései, így már szinte örül, hogy most vége lesz mindennek… nagy szó ez egy 10 éves kölyök szájából, aki előtt még minden jó állna, akiben még lehet lehetőség, hogy egy jobb kort hozzon el. Legalábbis a szülei mindig ezt mondták: „Mekkora szerencse, hogy ennyire okos fiunk van. Belőle nagy ember lesz.” Nagy, egy nagy tahó. Ez már ekkor is megmutatkozott, hiszen a mód, ahogyan tudta kezelni az embereket ebben a fiatal korban, arra kifejezés nincsen. Sosem félt Steve bácsitól, mindig tudott kiáltani, mivel a szülei a közelben voltak, azonban most… nem.
Édesanyja egy angyali teremtés volt, amikor az emberek látták, azonban egyszer a házisárkánynak elő kell bújnia barlangjából, s meg kell ennie néhány férfit és gyermeket, hogy teli hassal hajthassa álomra a fejét éjszaka. Ez így volt Melissa Rutherfordnál is, aki nappal egy angyal volt, éjszaka démonná vált. Külsőleg rá hasonlított a fiú, hiszen voltak lágy, nőies vonásai ebben a korban, később talán magára öltheti apja férfias külsejét is. S ha már a férfinál tartunk, akkor róla csupán elég annyit megjegyezni, hogy ő elfogadta Steve nevelési módját. Nem tudott mindenről, de azért voltak olyan alkalmak, amikor ő kérte meg fivérét arra, hogy neveljen a gyereken, mert ő maga nem képes rá. Gyáva alak, nevetségesen gyáva alak, akit felesége tartott pórázon… úgy, ahogyan azon a szerdai napon Steve tette Joe-val.
- Kiáltozz csak, Joey. – szólal meg az érdes hang, ami ahogyan kiejti a mondatot, máris harsány kacajban tör ki. Senki nem hitte el neki, hogy a férfi bolond. A legkedvesebb szórakozása volt Joe terrorizálása. Sosem emelt rá kezet, mindig csak ijesztgette. Pedig megtehette volna, nagyon sok alkalma lett volna rá. Mégis csupán azt élvezte, ha látja a másik arcán a félelmet. Egy elmebeteg állat volt, de a légynek sem ártott volna. Egészen a mai napig. Minden elszállt odabenn a koponyájában, ahogyan a halálra rémült arcot látta. Beteges vágyat érzett, hogy most ne csak a szája járjon, hanem örök leckét adjon az ifjú Rutherfordnak, aki mindig szégyenbe hozta őt a nagycsalád előtt. Buta ember volt, sosem gondolkodott semmin, de most végigszáguldott a gyenge képességű agyon minden, ahogyan ott állt, és kezében görcsösen szorongatta azt a fadarabot, ami eddig a puszta fenyegetés eszközeként szolgált. Még egy mondat… még egy mondat, amivel sértően fordul felé a fiú, aztán vége a szóbéli fenyítésnek. Nem kellett rá sokat várni, hiszen Joseph nem arról volt híres, hogy be tudja fogni a száját. Főként akkor nem, amikor Steve társaságában volt.
- Mit akarsz azzal, te szerencsétlen? Azt hiszed, hogy megijedek tőled… úgysem lennél képes arra sem, hogy egy legyet leüss. Jézusom… nézzél már magadra! Itt vagy ötven évesen, és semmit nem tudsz felmutatni, csak ezt a korhadó fadarabot a kezedben! Rohadék… - sziszegi az utolsó szót, ami visszhangozva terjedt szét az öreg pusztuló agysejtjei között. Bambán nézett a gyerekre, aki gőgös tekintetét szúrta vissza az értelem egy apróbb szikráját sem mutató szempárba. Most mégis valami megcsillant benne; a düh, az eszelős düh, ami az évek során először jelent meg a lélektükrökben. Erre már Joe sem tudott mit szólni. Pusztán hatalmasat nyel, miközben szíve majdnem kiugrásra lett ítélve. Steve bácsi elmosolyodott, majd eldobta a fadarabot. Akkurátus léptekkel indult el az egyik ládához, amiből egy kötelet vett elő. Hosszú vastag kötél volt, amin a fiú tekintete értetlenül időzött el. Figyelte a furcsa fűzési módot, ahogyan el lett készítve ez a hatalmas darab, majd már csak akkor tért észhez, amikor a nagydarab ember már előtte állt. Tudta, hogy most mi fog következni, ezért amilyen gyorsan tudott, úgy pattant fel. Értelmetlen próbálkozás volt, a férfi túlságosan közel állt ahhoz, hogy Joe menekülni tudjon. A kerek hasról visszahuppant hát a földre, majd kapálózva próbálta visszautasítani a nagybácsi közeledését az erős kötéllel.
- Ne ficánkolj már! – hallatszódott a kedvesen csengő érdes hang, mire Joe egy nagyot kiáltott. Ezzel érdemelte ki a Herkules erejű öklöst, amibe elvesztette eszméletét. Lassan csukódtak le a szemek, miközben még annyit látott, hogy a bácsi elindul a marhák billogjai felé…

- Ébresztő! – édesgetőnek ható mondat, ami elhagyta az öreg ajkait, azonban volt benne valami rejtélyesen rémisztő. Erre emelte fel szemhéjait Joseph, aki a „teljes napfogyatkozás” után elsőnek üdvözölte a nagyvilágot. Még mindig a pajtában volt, ott, ahol „elaludt”. A kép még teljesen homályos volt szemei előtt, de próbált látni, mert érezte vékony bőrén a félelmet, érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. És nem is volt, hiszen Steve éppen a tűz fölött állt, s mintha szalonnát sütött volna. Na, igen... Adta volna az ég, hogy szalonna legyen az, amit a medvetalpszerű, vérrel még sosem bemocskolt kezeiben tartott. Egy lassított felvétel képében jelent meg előtte, látomásszerűen a nagybátyja, aki egy fénylő, izzó fémdarabot tartott a kezében; egy billog volt az, amivel a család a marhákat tette saját tulajdonává, hiszen elég sok tolvaj lakott a környéken. Hihetetlen, de tényleg így volt ahhoz képest, hogy mennyire jó környék volt. Jó, de elhagyatott, talán innen az ok. Joe az ütéstől feldagadt képét markolászta, miközben még mindig nem nagyon tudott kilétéről, s arról, hogy mégis miért van a pajtában, ráadásul az annyira kedvelt Steve bácsikája társaságában. Rosszérzés fogta el az ifjú Rutherfordot… nem is hiába. Remegő térdekkel kísérelte meg a feltápászkodást, de nem sok siker koronázta a műveletet. A férfi megfordult… Joe sosem felejti el azt az eszelős pillantást, ahogyan megmerevedve nézte őt a nagybácsi. Látta a fiún, hogy szabadulni akar, ezért gyors léptekkel - pontosabban kettő nagyobbal ért oda - indult el felé az izzó vasdarabbal.
- Joseph, drága fiam. – kezdte baljós hangon. – Azt hiszem itt az idő, hogy egy életre megjegyezd, honnan jöttél. És azt is, persze, hogy miért nem szabad így viselkedni Steven Rutherforddal. – ahogyan ezt kimondta, Joe már közel érezte a forróságot bőréhez, de még nem érintette hozzá a férfi a billogot. Mintha órák teltek volna el, az idő elnyúlt, akár egy sütemény tésztája, de biztos volt benne a fiú, hogy mindjárt megérzi mellkasának bőrén a billog nyelvének erős csapkodását. Nem tévedett… egy pillant, és máris eget rengető sikoly, fájdalmas üvöltés járta be a pajtát, s bizonyára a birtok közeli részeit sem hagyta némán. Az a szag… az égett bőr bűze töltötte ki az eddigi kellemes széna szagot a pajtában. Joe keze erőtlenül esett erőtlen teste mellé a földre, míg bőre szinte füstölgött az égés után. De ott a címer. Sosem fog felejteni, bőrén érezte a családi címer fájdalmas terhét, amit egy életen keresztül viselni fog…
Steve elégedetten mosolyogva tért vissza a tűzhöz, mintha semmi sem történt volna. A szélére állította a billogot, azzal a sarok felé vette az irányt, ahol egy vödröt véve magához fordult vissza. A fiúra nézett, elmosolyodott, büszkeség fogta el férges szívét.
- Remélem, hogy tanultál az esetből. – jegyezte meg szinte már csak magának, de a kaján vigyor nem tűnt el képéről. A tűz felé fordult, lépett egyet, s így a billog végére taposott, aminek következtében a forró vége a lábát égette. Fájdalmas üvöltés, lábát felkapta, akár egy elrontott mesefigura, majd egyet ugorván hanyatt esett. Milyen szerencse, hogy a szénakazalban landolt… s az abban lévő vasvilla pedig a férfi szívében.


1991. szeptember 1. (vasárnap)

A vasútállomáson egy fiatal fiú sietett bőröndökkel telepakolt kocsival, amivel nekiszaladt az arra haladó emberek többségének. Azok természetesen szentségeltek, ahogyan a torkukon kifért a srácra, akinek fekete ingje alól fehér kötés díszelgett mellkasát borítva. Mozgalmas nyár volt ez. Steve temetése, a család széthullása, érdekes levél a Roxfortból. Az utóbbi miatt kellett ennyire igyekeznie az ifjú Rutherfordnak, akinek a legnagyobb problémáját testesítette meg az, hogy a vonatot le ne késse. Nem tudta pontosan, hogy mi is a teendő, hiszen szüleinek a jó tanácsai csupán néhány teljesen hasztalan mondatból álltak: „Vigyázz magadra! ; Ne barátkozz senkivel, úgyis bántani fognak! ; Tanulj jól! ; Szeretünk!” A legutóbbi felől volt némi kétsége, de inkább rájuk hagyta egy bólintással, ahogyan mindig is tette.
Most azonban dús, fekete hajába tépett a szél, ahogyan száguldott az oszlopok között. Hirtelen megtorpant. Egy jó nagydarab kalauz állt vele szemben, aki legszívesebben bizonyára egy büdös pofont kevert volna le az ifiúrnak, aki nagyot nyelt. Ez volt minden, amit tenni tudott.
- Lassabban, te gyerek! – szólal meg az öblös hang. Sokkal nagyobb csetepatéra számított egy ekkora darab embertől, de így csak időt spórolt, aminek nagyon is örvendett, elvégre néhány perc múlva indul is a vonat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Nem szabad lekésnie, mert akkor a végén még mehet haza, ami egyenértékű lenne most a halállal, amit persze nem kíván annyira, mint az új élményeket. Igaz, hogy ezek sem annyira fontosak számára, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem mennek a dolgok olyan egyszerűen, mint ahogyan azt ő maga szeretné. Fiatal, de volt ideje a nyáron, hogy kialakítsa magának komor jellemét, és a megszólíthatatlanság hatalmas erejét, ezért tekintetében mindig a visszautasítás fénye csillogott. Nem szerette volna, ha körbeöleli a diákok gyűrűje, nem tudta volna kezelni a helyzetet. Sosem tudta, nem is volt ideje ezt megtanulni.
Kilenc és tíz. Ezek a vágányok, amik között egy oszlop állt daliásan, arra várván, hogy az utolsó diák is végre keresztülgázoljon rajta. Ez történetesen Joe volt és még egy lány, aki éppen abban a pillanatban suhant el mellette, és tűnt el a fal mögött, mintha csak egy függönyön ment volt át. Egy fél perces csenddel emlékezett meg az esetről, azzal torkát köszörülve, nyelvét oldalra dugva, erőteljesen koncentrálva vette rá magát arra, hogy ugyanolyan módon keresztül jusson a falon, mint az előző lány. Nekifutás, aztán máris egy másik állomáson találta magát, ami szülőktől és hangos, búcsúzkodó gyerekeitől zengett. Érdekes látványt nyújthatott, hiszen egyedül érkezik, de ahogyan nézelődik, ki kell szúrnia még egy gyereket, aki magában áll, miközben egy másik, vörös srác az anyjától búcsúzkodik. Vagy örökbefogadott gyerek az a fekete, vagy csupán itt hagyták a szülei. Vállat vont erre, hiszen inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy feljusson a szerelvények egyikére. Lassú, akkurátus léptekkel teszi mindezt, mert azért valljuk be, hogy nem nagyon tudja, hogy mi, merre, hány lépés. Ahogyan a feljáróhoz ért, megfogta minden cuccát, azzal nagy nehezen felvonszolta magát a szerelvényre, az immáron üres kocsit lenn hagyva. Klausztrofóbia… igen, ezt is csak akkor érezte először életében, ahogyan a sok pakkal együtt próbált közlekedni a keskeny folyosón, ahol mindenhol diákok voltak. Azokkal nem is foglalkozva esett neki egy üres kabin keresésének, amit nem nagyon lehetett már ebben a kései, majdnem indulásra készen időben találni, ezért egy olyan kabint próbált keresni, ahol legalább olyan diákok vannak, akik úgysem foglalkoznának vele. Talált is egyet, ahol egy szőke lány ült, magányosan. Nagy nehezen bekopogott, mire a lány ránézett és bólintással jelezte, hogy szabad a belépés.
- Szia! – köszönt neki a fiú halkan, rá sem nézve.
- Szia! – köszönt vissza a lány vékony hangján, majd visszafordult könyvéhez, amit eddig olvasgatott.
Nagyszerű, hiszen nincsen felesleges beszéd, nincsenek kérdések. Joe lepakolta a cuccait, majd kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett, mire végre „felsikoltott” a vonat az indulást jelezve. Tehát, irány a Roxfort… végre valami új kezdődött Joseph életében.

   a roxfortban

Az évek csak teltek és múltak annak rendje és módja szerint. Nem került Joe a reflektorfénybe, nem nagyon talált barátokra, de ellenségekre sem. Társalgott a diákokkal, de közelebbi kapcsolatot képtelen volt kialakítani akárkivel is. Szürke volt, akár a fakó halál, senkit nem nagyon tudta érdekelni, hogy mi van a fiúval. Megtört. A kemény kisfiúból nyámnyila senkiházi lett, aki csak érdekből szólt az emberekhez, ahogyan az édesapja tette mindig. Eljött tehát az idő, amikor anyja jelleme elveszik, és előkerül George Rutherford énje, ami egyáltalán nem jön jól ebben a világban. Régebben kellettek a talpnyalók, mára nem nagyon van rájuk szüksége senkinek sem. Ez egészen addig ment, amíg meg nem elégelte magában Rutherford barátunk. Hosszú folyamat volt, míg látható lett, akár egy csöppnyi változás a jellemében, hiszen először azon volt, hogy külsőleg megmutathassa, hogy ő mennyire kemény gyerek.
Szerencséje volt abban, hogy rajzművészetben igen kimagaslóan állta meg a helyét, ezért ötödikes korában kotyvasztott magának egy tintafélét, amely nagyon nehezen akar megválni a bőrétől. Ezzel a festékkel rajzolt karjára, lábszárára és hátára tetoválást, ami látványosan „menő” külsőt kölcsönzött neki, ahogyan a kivehető piercing is szemöldökében. Nevetséges egy alak, de azért meg lehet érteni… egy kevés szemszöget felhasználva.

Az első években rengeteg dolog történt az évfolyamban. Az a fiú, akit az állomáson látott egyedül, immáron a suli legjobban imádott és legjobban gyűlölt személyévé vált. Harry Potter… mintha már hallott volna róla otthon, de ez nem biztos. Csupán lehet ilyen ismerőse a családnak, anyjának vagy apjának, mert azért nem annyira ritka név ez. A vörös és egy sárvérű voltak barátai, akikkel azóta is elválaszthatatlanok. Mindig az iskoláért harcolnak, mindig nyernek, minden jól megy nekik. Irigységből vált gyűlöletté minden érzelme a griffendélesek iránt, hiszen neki sosem jött úgy össze semmi, ahogyan akarta.
Negyedikes volt, amikor végül mégis tudott beszélgetni egy keveset Hermione Grangerrel. Ha még élt valaki akkora rajongást, amit a lány hozott ki Joe-ból… Csodás, okos lány, aki tudta őt kezelni, nem nézte le. Fellángolt minden érzelem, azonban az újabb csalódás a bálon érte őt. Pontosabban előtte, hiszen Joseph el akarta hívni magával a bálba a lányt. Lemaradt… egy izomagyú, érzéketlen barbár miatt, aki azt hiszi, hogy a kviddics-tudásával mindent megkaphat magának… és mindenkit, beleértve Hermionét is, akiről végképp nem gondolta volna Joe, hogy elmenne vele. Úgy tűnik, hogy mégsem volt több esze, mint ahogyan azt a fekete fiú elképzelte. Első szerelmi csalódás. Persze erről a Granger lány semmit nem tudott, csupán láthatta a fiún, hogy nem éppen kedves számára. Szegény lány, éppen egy ilyen idiótát fogott ki magának. Rutherford szerette volna, ha kicsit foglalkoznak vele, de ennek is vége lett, mint minden másnak.

Noha a tanulásban kiemelkedővé vált az idő alatt, amíg ezeket a gyengéd érzelmeket táplálta a griffendéles iránt. Jobbak lettek a jegyei, elkezdte érdekelni a tanulás, szinte stréber szintre emelte magát. Így miután megtörtént lelkében és szívében ez az érzelmi törés, még inkább a tanulásba menekült, ezért történt az, hogy bájitaltanból kiemelkedően tudott teljesíteni.
Ebben az évben (negyedikben) még rengeteg dolog történt, ahogyan az összes többi évben, azonban – mint az előzőekből – ezekből is teljesen kimaradt. Csupán annyit tudott, hogy a Trimágus Tusán meghalt egy hugrabugos, és Voldemort visszatért a pletykák szerint, amiket persze nem nagyon akart elhinni a fiú. Később, ahogyan egyre többet beszéltek róla, rettegni kezdett. Nem akart vacsora lenni az Nagyúr asztalán, még akkor sem, hogyha talán úgy biztos pontja lenne az életben.
Maradjon csak neki a tanulás és próbálja meg viselni az álarcát, akkor talán még megmarad az iskolában anélkül, hogy bármi baja esne.

         jellem

Csíny… csíny… csínján kell bánni mindenféle jelzővel, amivel Joseph-et kell illetnünk. „Azt mondják, hogy a Skorpió a Zodiákus temetője: itt a külső formák eltűnnek, az objektív értékek tönkre mennek, hogy egy fermentációs folyamaton, rothadáson, felbomláson menjenek keresztül. De miként a főnix madár, mely saját hamujából éled újjá, a csillagjegy is újjáéleszti az energiát és előkészíti a belső élet és a szubjektív értékek újjászületését.” Igen, ez pontosan így van Joe esetében is, hiszen mindig képes megújulni, vágyik a változásra, azonban nem tudja megvalósítani ezt magánéletében. Nem képes magától tenni semmit sem, mert fél, hogy végül egyedül lesz a bajban… kissé gyáva alak, aki próbál egy palást alá bújni, amit ha magára ölt, akkor sokkal másabb lesz, mint valójában; egy kemény srác, aki rettegést kelt mindenkiben. Ezt szeretné, s valamennyire megy is neki, ám leggyakrabban csupán a nevetség tárgya lesz.
Persze, nem olyan szörnyű ő, mint amilyennek mutatja magát. Ha valaki ért az emberek nyelvén, és képes elfogadni a bántó megjegyzéseket, mert látja a fiún, hogy ez nem a valódi énje, akkor biztosan rátalál arra az ajtóra, amihez a srác szívénél jobbra kell fordulni. Ahhoz kulcsot kell találni, majd be lehet nyitni, de inkább csak saját felelősségre, ahogyan az ajtón is kiszögelve áll. Igazán nem nagyon lehet megfejteni személyiségét, mert többféle emberi jellem keveréke, vagy csak egyszerűen selejtje a világnak, de ezt inkább mindenki döntse el magának.
Amit a külvilágnak mutat, az inkább egy gyenge Sean Blaine imitáció…



          apróságok

mindig :
° Az emberek megfigyelése
° Bájitalok
° Kíváncsiság
° Nyugtató gyógyszerek
° Hideg, nyirkos helyek

soha :
° Érintések
° Sajnálat
° Tömeg
° Igaz szavak
° Mugli ismeret

dementorok || Nem mindig ugyanaz, hiszen attól függ, hogy melyik rossz emléke él éppen benne a legjobban, abban az időben, amikor összetalálkozna egy dementorral. Azonban a legnagyobb traumája örökké az lesz, amikor nagybátyja beleégette a családi címert, hogy tudja, hová tartozik. A fájdalom a mai napig benne él, ami nem is csoda, ha belegondolunk mekkora fájdalom az, hogyha megégetjük magunkat forró vízzel… ez, ahhoz képest semmi.
mumus || Nagybátyja, ahogyan eszelősen vigyorogva közelít felé.

titkok:
° A piercingje kivehető.
° A tetoválások egyszerű testfestékkel vannak felfestve karjára, hátára és lábszárára.
° Nem tagadja meg az italt sem. Nem nevezem alkoholistának, de hogyha nyelve hegyén megérzi egy unalmas pillanatban a whiskey mámorító zamatát, akkor nem kell két perc, hogy szekrényébe nyúljon a napi adagért…

rossz szokás:
° Helyzettől függetlenül hatalmas előszeretettel rágja felső ajkát. Egészen addig, amíg meg nem érzi a vér vasas ízét, s a fájdalmat… noha, gyakran még ezek sem állítják meg őt.
° Olykor úgy remeg a szája, szeme és olyan szaggatottan veszi a levegőt, mintha drog hatása alatt lenne.
° Ha érzi, hogy szorul a hurok, egy-egy rossz cselekedete után, gyakran rájátszik a rosszullétre.
° Évek óta figyeli Sean Blaine-t, akitől határtalan rémület fogja el, mégis élvezi ezt az érzést. Féltékeny a srácra, ezért próbál mindent úgy csinálni, ahogyan ő. Néha össze is jön neki, elvégre sokat gyakorolja, akár egy szerepet. Órákig tud a tükör előtt állni, hogy utánozza azt a pillantást, ami aznap megfogta iskolatársában.

          a család

apa || George Rutherford (47); aranyvérű
anya || Melissa Rutherford (45); aranyvérű
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Képtelen lenne gondját viselni egy állatnak, hiszen még saját magára sem tud vigyázni.

          külsöségek

magasság || 185 cm
tömeg || 79 kg
rassz || európai
szemszín || sötétzöld
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || A jobb szemöldökében és az ajkában van egy piercing, ami valójában nem is igazi, azonban mindenki így gondolja. Persze, nem csak ennyi, amiben különbözik az emberek többségétől. Nagybátyja beleégette a családi címert egy billoggal a fiú mellkasába, ami nem csupán a műveletet gyűlöltette meg vele úgy, hogy halálfélelem fogja el, amikor rá gondol, hanem ennek következtében, nem bírja elviselni a hőt, a meleget. Mindig hideg, nedves közegben kell lennie, ahol még véletlenül sem kerülhet a forróság közelébe.
kinézet || Átlagmagasságával nem tűnik ki a tömegből, de vannak olyan külső tulajdonságai, amelyek kiemelik őt az átlagos emberek közül. A piercingek és a tetoválások kemény fiú külsőt kölcsönöznek neki. Noha ez nem így van, mégis távol tudja magától ezzel tartani az embereket. Sötétzöld szemeivel gyakran elutasító pillantásokat vet a másik felé.
egészségi állapot || Gyenge immunrendszeréből kifolyólag nagyon könnyen válhat bacilus tanyává, ám hamar felépül, aztán újult erővel indul neki a hétköznapokban. Sokkal nagyobb benne az akarat, hogy erős legyen, mint amennyire erősek tudnak lenni a különböző betegségek. És a klausztrofóbia is kerülhet erre a betegség-listára.

          a tudás

varázslói ismeretek || Kitűnő tanuló, noha ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten jó képességű srác. Magol, magol és magol. Ritka az olyan alkalom, amikor igazán használja az eszét. Mivel nem sok, sőt… nagyon is kevés ember veszi őt körül, ezért rendkívül sok időt tölt a hátsóját lapítva, gyertyafényben, tanulmányaiba mélyedve. Őszintén érdeklik a bájitalok, amiknek a tudományában igen jeles eredményeket ért már el az életben. Édesanyja mugli gyógyszerészként kezdte aranyvéri származásának ellenére, később a varázslóvilágban folytatta ezen tudományt. Bizonyára innen a fiú tehetsége. Ellenben más tantárgyban nem kiemelkedő. Jól tanul, majdnem minden jeles, azonban ez a csalásoknak is betudható. Nincsen sok önálló gondolata, nem szeret annyira küzdeni, általában a könnyebb utat választja a tanulmányaiban is. Nincsenek kiforrott elképzelései, nem tudja, hogy mit kezdjen a jövőbeli életével.
mugli képzettségek || Édesapja szerencsejáték szenvedélyéből kifolyólag – s mivel a pénz nem volt neki akadály – lóversenypályát építtetett a birtokra, ahová három gyönyörű kanca és egy erős, szinte már herkulesi szintre emelkedő csődör tartozott. Josephnek nem volt más választása; meg kellett tanulni lovagolni. Rettentően fél ezektől az állatoktól, hiszen nem egy alkalommal dobták le magukról őt.
pálca típusa || 11 és fél, szomorúfűz, magja sárkányszívizom húr.
különlegesség || -

          szerepjáték-példa

Sebastian Rhys Llewelyn rosszabbik énje.

          egyéb

Semmi extra, ha mégis, akkor majd szólok.