Szeretnék Rá gondolni az utolsó pillanatban. Szeretném, ha az Ő arca lebegne lelki szemeim előtt, vagy ha az ő ölelő karjaiban érne utol a halál. Tudom, ez lehetetlen, hiszen másodpercek vannak csupán hátra, hogy ellökjön magától, a földre taszítson, s átlépjen rajtam. Hátrahagy engem, akár egy eldobott, végletekig megunt játék babát, én pedig egy pillanatig sem ellenkezem.

Ölelése szenvedélyes, és forró. A biztonság csalóka érzetébe hajszol engem. Eddig nem is ismert melegség jár újra át, sokkal intenzívebben, mint akkor éjszaka a parton, összefonódott testünk által. Megadja nekem azt, amit annyi más lány keres nála, olyanok, akik nem is érdemesek rá, meg sem érdemlik egyetlen egy érintésüket sem. Egy másodpercre nőnek érzem magamnak, gyönyörűnek, sőt, csodálatosnak, egy végtelenül törékeny porcelánnak, mely a szakértő kezek között biztonságban van. Odaadóan simulok hozzá, s kínálom fel újra és újra az ajkaim, hogy birtokolhassa. Vékony karjaim felkúsznak a mellkasán, tapogatózva, kitapintva a talár alatt rejlő forrongó feszes testet, a hevesen dobogó szívet, melyet az erős mellkas rejt. Halk sóhaj csusszan ki vöröslő, telt ajkaim közül, rekedten, borzongatóan, könyörgően s hálát adva egyszerre. Semmi érdekem nincs abban, hogy most közelebb simulok hozzá, lábujjhegyre állva fonom karjaim a nyaka köré, ezt pedig Ő is pontosan tudja. Érzem a vágyát, s újra elönt a forróság. Jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén, s ösztönösem feszítem csípőm az övének. A legőszintébb s legmélyebb érzelmek által vezérelve csókolom őt, hevesen viszonozva a gesztust, megmutatva neki, mennyit jelent nekem, s az elmúlt éjszaka sem csak a kábulat és a szer irányította a mozdulataim, a tetteim, a cselekedeteim.

A pillanat meghittségét most megtöröm, elrontom, bemocskolom a meggondolatlanul is kiejtett szavakkal, melyek halk imaként kaptak szárnyra, s most meghallgatásra találtak. Hiszen Neki mondtam el, szemtől szembe, nem pedig a párnába suttogott vallomás ez, mely senkit sem ér el. Csend telepszik kettősünkre, én pedig zavartan engedem el Őt, s húzódok kissé hátrébb tőle, megpróbálva kiszabadulni a bűvköréből, a varázsából meg körüllengi, s mely rabul ejtett. Lehetetlen.. képtelen vagyok a képzeletbeli láncokat lerázni magamról, melyek hozzákötnek.

Ellök, érzem a dühöt, a keserűséget, s szinte arcul csap. Nem válaszolok a feltett kérdésekre, nem védekezem a vádak ellen, a hamis megállapítások ellen, nem magyarázkodom. Félreértett, kiforgatta a szavaim, s nem lelte meg bennük a valódi jelentést, a valódi tartalmat, az én ajándékom, amit Neki szántam. Hogyan is tekinthetném őt gyermeknek? Hogyan is gondolhatnám, hogy egy.. szerencsétlen, egy nyomorék? Ezek a jelzők messze állnak tőle, hiszen oly nemes, oly dicső, oly férfias.. oly tökéletes. Nekem Ő a minden, a megtestesült Isten, az Angyal bőrbe bújt Ördög. Újfent nem szerelemmel ragadja meg a karjaim, s nem cirógatóan ér hozzám. Durva és kegyetlen. Meg akar büntetni.. hát tegye! Tedd meg! Figyelem a hirtelen megemelkedő kezet, majd sütöm le a szemeim, s emelem meg az állam kissé, jobb orcám pedig felé fordítom. Tessék, üss meg, pofozz fel, s nem csak a jobb, de a bal orcám is odafordítom, ha kéred. Büszkén fogom viselni a fehér bőrömbe égetett hosszú ujjak nyomát! Nem rezzenek, csak az ajkaim remegnek meg egy pillanatra árulkodóan. Feltörni készülő keserű könnyeim visszatartom, a torkomat szorító gombóccal küszködve nyelek egyet. Nem félek tőled.. nem félek a fájdalomtól, nem félek a haláltól. Már nem.

Miért oly nehéz elhinned azt, amit látsz? Hisz minden kérdésedre ott van a szemed előtt a válasz. Nem egy mítosz ez, mely az iskola falait körbelengi, hanem a valóság. Nem kérik tőled, hogy higgy egy olyan dologban, ami talán nem is létezik, hogy hazug szavak tartalmát vedd igaznak, nem. A bizonyíték ott van a szemek kéklő csillogásában, a fakó bőr pórusaiból szivárgó melegben, a telt ajkak mozdulataiban, ahogyan a szavakat formálja. Nyisd hát ki a szemed, s ne csak nézz, hanem láss is! Hát hol van most a világokat megrendítő önbizalmad? Hol van a hit, mellyel a saját álmodat kergeted, hogy elérd azt a célt, amit kívánsz? Neked most nem kell küzdened, mint a Nagyúr kegyeiért, hanem el kell venned azt, amit felkínálnak. Hiszen annyiszor tetted már azt, mit számít most, hogy ennél önzetlenebb kínálkozást még a vénséges bolygó melyen élsz, az sem látott?

Az erős karok megtartanak, mielőtt végképp megadná könnyű testem magát a gravitációnak. Hitetlenkedve pislogok magam elé, ahogyan fejem kissé lehajtom, majd szemeim összeszorítom, s veszek egy mélyebb levegőt. A hűs levegő végigkaristolja a torkom, mintha ezernyi tű szúródna a légcsövembe, azt éreztetve velem, milyen nagy ajándék az élettől a levegővétel. Hisz teljesen természetesnek vesszük ezt a mozdulatot, az éltető oxigén beszívását, de mi van akkor, ha erre már nincs több alkalom, s nincs több esély? Figyelmeztetni akarnak némán, s felteszik a kérdést, valóban úgy szomjazom a halált, mint egy haldokló?

Nem látom a döbbenet viharfelhőit gyülekezni gyönyörű arcán, ahogyan azt sem, hogy oly annyira elmerül gondolataiban, hogy még pislogni is elfelejt hosszú másodperceken át. Kezeimmel önkéntelen karolom át a derekát, s kapaszkodom meg benne, visszanyerve kissé az egyensúlyom. Vörössé válok, ahogyan felfogom, mit is tettem, mit merészeltem, egyszerűen csak átkarolni, ruhán keresztül is hozzáérni, mégsem.. mégsem kapom el a kezeim riadt őz módjára, aki megérzi a veszélyt, s elmenekül.  Lassan emelem meg a fejem, ahogy őrültnek tetsző szavaimat visszaismétli. Sokkal magasztosabbnak, sokkal szebbnek tűnnek így, hogy az Ő hangján hallhatom mindezt. Túl vak vagyok, túl elszánt ahhoz, belássam, micsoda bődületes baromság ez az egész!  Mennyire irreális, mennyire abnormális!
-  Az Én létem megpecsételtetett már ezen a Földön. Biztosan tudom, hogy a túlvilágon egy sokkal szebb élet vár rám. – .. ahol több leszek egy átlátszó ablaknak tűnő alaknál. Ahol nem úgy nézel rám, mint az életed megkeserítőjére, ahol szemeidben csillogást láthatok, nem pedig azt, mit is gondolsz rólam, hogy csak egy eltaposnivaló féreg vagyok, akivel még a cipőd talpát sem mocskolnád be. Tisztaság? Én rég nem vagyok már tiszta, hiszen évekkel ezelőtt bemocskoltak. Eladtak, s idegen kezek értek hozzám, nem kívánt csókokat leheltek a bőrömre. Mindenhol. Erős ujjak markoltak, s fogak tépték fel hóka bőröm, mely mindaddig sértetlen s érintetlen volt. Egykoron az lehettem, akit Darren hisz, de most már nem vagyok több egy hervadó virágszálnál, mely napról napra egyre több szirmot hullat el. Mocskos..
A szavai nem mondanak nekem semmi újdonságot, hiszen miért is sajnálná, ha egyik napról a másikra eltűnnék? Csak egy keserű mosoly minderre a válaszom, s szégyenteljesen lesütött szemek. Nem számítok.. nem számítok már.

Nem szisszenek fel, amikor megragad a karjaimnál fogva, s szinte érzem, hogy a vékony anyagokon keresztül a bőrömbe mélyednek a körmök. Édes fájdalom ez, hiszen Ő teszi ezt velem, Ő ragad meg úgy, mint egy bábot, s Ő tölti ki minden gondolatom, éjjel s nappal. Vele szeretnék maradni örökre, de tudom, hogy ez lehetetlen. S most magához ránt, majd a szemeibe néz. Ajkaim elválnak egymástól, hogy újabb vallomást suttoghassak kettősünk közé, de alkalmam sincs rá, hogy a kívánt imát elrebeghessem.
Mintha az álmom, az elmúlt éjszaka csodás perceit élném át újra, ahogyan ajkai az enyémhez érnek, s apró, finom csókok helyét a sóvárgó mozdulatok veszik át. Nem visszakozok egyetlen egy percig sem, boldogan csókolom őt, s ettől a határtalan örömtől reszketve egész testemben húzódok hozzá közelebb, mint aki ezen szenvedély tüze mellett szeretne megmelegedni. Ujjaimmal belekapok a talárja anyagába. Nem akarom elereszteni, nem akarom, hogy mint egy álomkép, úgy váljon semmivé.
- Szeretlek. – Mondom ki hangosan s egyértelműen azt a szót, amit már oly sok ideje a szívemben hordok, s számtalanszor vallottam meg neki némán. Egyszerű, letisztult suttogás ez, melyet más nem hallhat, csak Ő s én. – Ígérem, vigyázni fogok rád. -
A most érzett boldogság nem részegít meg annyira, hogy elfelejtsem azt, amit órák múlva tenni fogok, lent a parton. Felszívódok, mintha soha nem is léteztem volna.

Feléled bennem a védelmező ösztön, ahogy döbbentem figyelem a lesújtó kezet, s hallom a fülnek szinte hallhatatlan reccsenést. Elkerekednek a szemeim, s a sötét, hosszú pillák megrebbennek egy pillanatra, miközben figyelem, miként váj magának utat a hóka bőrön a rubintosan vöröslő vér. Megragadom az ingem, mely betűretlenül, ziláltan, s gyűrötten hull alá, majd meggyűrve az elvékonyodott anyagot, rántom meg. Az anyag szakad, egy hosszabb csíkot tépek le, hogy aztán megfoghassam a kezét, s a sebes részt bepólyálhassam az anyaggal, ezzel megvédve a sebet.
- Engedd meg.. – Nézek rá kérlelőn, miközben körültekerem a kezén az anyagot, s kötöm össze a két végét. Nem hagyhatom, hogy akár csak egy csepp vére is odavesszen, főleg nem miattam! Nem, nem engedhetem meg ezt, nem tudok ezen az apró sérülésen sem csak úgy túllépni, hiszen a világ legdrágább kincsét jelenti Ő a számomra, s ha tehetném, mindig vigyáznék rá, s óvnám, akár a széltől is, feltétlen szeretettel s odaadással, mint ahogy most is. Lehet, hogy csak egy apróság az egész, ahogyan bekötöm a kezét, ráadásul az ingem egy kiszakított darabjával, de mégis.. minden benne van, aminek benne kell lennie. A mozdulatban, a finom, vigyázó érintésekben, a tekintetben, melyet most ráemelek.. Az életem is odaadnám a boldogságodért.

- Bármit.. bármit megteszek érted. – Reszketeg válaszom határozott pillantással, s elvetemültséggel párosul, mely egyszerre lehet bizsergető s rémisztő. Az őrületbe taszít, ahogyan magához ránt, s közelebb húz. Megakarlak csókolni. Megízlelni újra és újra ajkaid, melyekkel ostorként csapsz le rám, ám legyen bármilyen mély is a seb, sosem tudnálak megvetni. Lábujjhegyen egyensúlyozok, mintha csak a szakadék szélén táncolnék, az valóság és az őrület határán. Összezavarodtam, nem értem, miféle csapdáról beszél, milyen segítségről, de nem is érdekel. Csak Ő, Ő és Ő, semmi más nem fontos. Összerándulok, ahogyan gonosz nevetés harsan, s lehunyom egy pillanatra a szemem, nem hagyva, hogy a könnyek előtörjenek belőlem, hogy végigfussanak az arcomon, még inkább nyilvánvalóbbá téve a gyengeségem, s a szánni való valóm. Hozzásimulok, ám kezeim szigorúan magam mellé szegezem, hiszen nem.. nem érinthetem meg, nem szabad. Csak egy halvány, keserű mosoly fut át az ajkaimon, a kérdését meghallva, de amint szólásra nyílnak a telt ajkak, már ott sincs az imént felfedezett apróság.
- Mit számít az, hogy élek vagy halok e? A félelemnél csak a magány a rosszabb, mely körülölel a nap minden percében. S ha életem utolsó tette téged boldoggá tenne, örömmel teljesíteném azt. Öngyilkosság. Így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála. – Még mindig nem tettem le arról, hogy az életem eldobjam magamtól. Belefáradtam az élő létbe, a hosszúra nyúlt, semmitmondó napokba, az emberekbe, a magányba, hogy egyedül csak egyedül.. Miért titkolnám, mi a célom? Miért hazudnék a szemébe, amikor olyan mennyiség lapul a zsebemben, ami majd percekkel később, ha karmaiból szabadultam, átsegítenek a túloldalra? Nem kértem, hogy megmentsem, hogy kihúzzon, s most sem kérem azt, hogy fogja meg a kezem, s rántson vissza a biztos talajra. Nem kérek holmi reményekből, melyeket vérző szívembe ültethet, gondos kertész módjára, hiszen.. nem is ez a célja. – A titkot magammal viszem a túlvilágra. -
Nem fogok neked gondot okozni, nem követlek majd úgy, mint egy árnyékot. Nem foglak imádatommal terhelni, ahogy a jelenlétemmel sem zavarni.. soha, soha többé.

Rettegek. Rettegek attól, mit hoz a holnap, s mi lesz vele. Vajon ha élő létemben nem tudtam őt óvni, majd fentről megtehetem? Vigyázhatok rá, mint egy angyali képben? Ám nem rettegek tőle, s ahogy a szemeimbe néz, nem lát mást, csak végtelen hűséget, s odaadást, no meg szerelmet. Fájóan éles s intenzív szerelmet, melyet az ember életében talán egyszer tapasztalhat meg. Nem szisszenek fel, hogy erősebben szorít, nem tiltakozom, hogy a nyakam egyre hátrább hajlik, s akkor sem ellenkeznék, ha itt és most lelökne a mélységbe, vagy ujjai a nyakamra fonódva szorítanák ki belőlem az élet utolsó leheletét. Számomra már nincs kiút, nincs jövő, nincsenek tervek.. nincs mitől igazán félhetnék. Már eldobtál, már visszautasítottál, ugyan hogyan árthatnál még nekem?

Újabb kérdések tolakodnak elmémbe, hiszen érthetetlen a számomra a tény, hogy pont Ő keres okokat viselkedésemre, hogy miért akartam azt tenni amit.. de nem kérdezek vissza, hiszen nem merek oly pofátlan lenni, hogy ezt tegyem. Szürke pöttyök játszanak a szemeim előtt, s érzem, miként tompul az éles nyíllaló fájdalom a lábamban. Úgy érzem, mentem eszméletemet vesztem, de ragaszkodom az ébrenléthez, most az egyszer, hogy megadhassam neki a választ, melyre oly kíváncsi.
- Nincs miért éljek, s nincs kiért éljek, hiszen akit szívből szeretek, pont olyan hévvel gyűlöl s megvet, mint amivel én bálványozom Őt.. Téged. Mi értelme hát egy üres létnek, ha minden elkövetkezendő lépésed láthatom a másvilágról, s őrizhetem földi életed? Nekem nincs már jövöm ezen a Földön. –  Csak egy kongó, üres váza vagyok csupán, egy szánalmas porhüvely, melybe hálni jár a lélek, mégis mit vársz attól a növénytől, mely gondozásra szorul de senki nem ad neki egy csöppnyi vizet? Elgyengülök, s le-le csukódnak a szemhéjaim, s érezhetően elernyednek izmaim, képtelen vagyok tovább tartani magam, s hagyni, hogy rajtam csattanjon a dühe, pedig ha több erőm lenne.. magam kínálkoznék fel eme szerepre, hogy töltse ki rajtam minden negatív gondolatát s érzését.

Csattan egy pofon. Hirtelen s élesen, s még hosszú percekkel később is érzem a sajgó helyét, még ha nem is emelkedett meg az a hosszú kar, s nem is emelt rám kezet abban a pillanatban, a kérdés felért egy visszakézből érkező áldásra. Minden izom megmerevedik, s szemeim is nagyra kerekednek el, a döbbenettől pedig elfelejtek levegőt venni. Miféle kínzás ez s miféle próba? Miért szól hozzám, s miért emlékeztet a múltra? Hiszen ami volt az elmúlt, napokkal ezelőtt, hosszú órákkal később vagyunk már, az pedig a múlt, egy csúnya folt az Ő múltján, egy csodálatos emlék nekem. Miért vág bármit is a képembe, miért.. mirt és mit akar tudni? Mit akarsz tőlem még? Hiszen ha akarnám se engednéd, hogy szeresselek!.. Egy rekedtes lehelet csupán az, ami feltör belőlem válasz gyanánt, hiszen mit is mondhatnék erre? Nincs válasz. Nincs válaszom. Tehetetlennek érzem magam, s megalázottnak. Viccet csinál az érzéseimből, nevet az imádatomon, a ragaszkodásomon, azokon a vallomásokon, melyeket öntudatlanul suttogtam bele az éjszakába, félreérthetetlenül neki szegezve. Nem tagadhatom le, felesleges volna, elvégre a vak is látta akkor rajtam, hogy soha nem voltam még őszintébb, mint akkor! Zavartan sütöm le a szemeim, s abbahagyva a szoknyám anyagának gyűrögetését, tördelem a hosszú, hófehér ujjakat, s kezdem el harapdálni a telt, alsó ajkat.
- Darren.. én.. – Micsoda egy gyenge próbálkozás! S micsoda pimaszság, hogy az ajkamra mertem venni a nevét, hogy kiejtettem, hogy egyenesen megszólítottam! Legszívesebben a Föld alá süllyednék most szégyenemben, s erről árulkodik a pirospozsgás arcom, mely még egészségesebb fényben tüntet fel engem, s észre sem veszem, mikétn varászolja vonásaibb még szebbé. - .. az életem köszönöm neked. -
Befejeztem hát a megkezdett mondatom, mégpedig úgy, hogy kissé megemelve a fejem, hagytam, hogy pillantásom összekapcsolódjon az övével, s egybeforrjon pont úgy, ahogyan mi váltunk ketten eggyé abban a bűnös, vágyal s kéjel teli órában. Köszönöm, amiért kihúzott a vízből, s köszönöm, amirét érintéseivel ha csak egy éjszaka erejéig is, de életet lehetl abba a porhüvelybe, amit én a testemnek nevezek, amit én birtoklok nem egy éve.

Menekülnék. Elfutnék, ha tehetném, de nem tehetem. Mert nem hagy, s ez meglep. Azt hittem, mit sem fog azzal törődni, hogy egy utolsó kis féregként eliszkolok, hogy a szeme elé sem akarok kerülni a történtek után, s micsoda szégyen, hogy még most is mámorban úszva gondolok vissza azokra a pillanatokra! Ujjai a vékony csuklóra fonódnak, s nem kell túl nagy erőfeszítést tennie ahhoz, hogy kissé visszarántson. Halk nyikkanás, még annyit sem engedek meg magamnak, ahogyan visszarántanak, pedig éles fájdalom nyílal bele a gyönge vállakba, s ez egyre csak erősebbé válik, ahogyan Darren fogása hihetetlen méreteket ölt.
Meghökkenek a becézésen, de bizotsan csak zsigerből jött. Mindenkinek ezt duruzsolja a fülébe, csak a hangsúly más, esetleg sokkal édesgetőbb, vagy éppen esetemben csöpög a gúnytól.
- Sajnálom. – Elnézést kérek.. elnézést azrét, amiért egyáltalán létezem. Azért, amiért szívni merem a levegőt, azért amiért.. akkor éjszaka ott voltam, s viszonoztam a kapott csókokat. – Nem fogom.. soha nem mondanám el senkinek. -
Újabb védekezés. Egy szót sem kell szólnia, már biztosítom arról, hogy soha semmilyen körülmények között nem fog szólásra nyílni a szám. Nem árulnám el.. soha.
- Hamarabb vágnám le a nyelvem, mint hogy szégyenbe hozzalak mások előtt. – Suttogom kétségbeesetten, még mindig lesütve a szemeim, s várva a büntetésem, melyet ezekben a percekben fognak kiróni rám. Annyira szeretlek, hát nem látod? Nem tudsz mit kezdeni ezzel a nagyfokú ragaszkodással, igaz? Túl sok, túl intenzív..

Hallottam. Hallottam a durva lépteket, melyeket a szél messze-távolból fújt felém, szétszaggatva az engem körülölelő csend vékony leplét. Lassan kiegyenesedtem, s a zaj felé pillantottam, s ekkor megláttam Őt. A fájdalom éles tőrként hatolt a szívembe, s a heves imádattól láthatatlan borzongás futott végig rajtam. Szavai még most is élénken éltek bennem, mintha csak józan pillanatomban suttogta volna az ajkaimra. Nem, Ő nem az anygalom volt, hanem a Démonom, aki megkísértett, aki uralkodott felettem, aki használt, s aki.. aki még most is rendelkezhetne felettem ha akar, de jól láthatóan nem. Nem akar. Pillantása még ilyen távolságról is a lélektükreim legmélyéig hatol, akár a méreg, s az arca jól láthatóan átrendeződik. Megkeményedik. Rideggé válik.

Gyűlöl engem. Hiszen csak rá kellett néznem! Elfordítom a fejem, ahogyan megteszi az első lépést, s lehunyom a szemei. Kezeimmel a szoknyám alját gyűrögetem, s szinte belefehérednek az ujjaim, annyira görcsösen szorongatom az anyagot. El fog menni mellettem. El fog menni mellettem. Elfordítja a fejét, s úgy tesz, mint aki egyáltalán nem is látott. Levegőnek néz. Semminek. Hiszen az vagyok, főleg a számára. Egy semmi, egy féreg, akit el kell taposni de még arra sem méltó, hogy bemocskolja vele a cipője talpát.

A hangok egyre csak közelednek, dumm dumm dumm, a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte fáj. Minden pillanat, amivel egyre közelebb ér hozzám, hogy mögöttem menjen el, megforgatja bennem a tőrt. Fáj, s vérzik. Ömlik belőle, s ha ez így lenne.. valóban így lenne, már holtan estem volna össze. Csak menj, menj, siess! Itt van. Érzem az illatát, újra csak megcsap s megrészegít. Szorosan hunyom még mindig össze a szemeim, s csillagokat látok a fájdalomtól, s egész leszegem a fejem, mint valami házimanó, aki nem nézhet a házurára.

Megáll. Előttem, én pedig nem értem, mi ez az egész? A szemeim felpattannak, s felkapoma  fejem, majd úgy pislogok rá. Fölém magasodik, akár egy torony. Annyira erős, és annyira.. szeretlek. Az alsóajkamba harapok, s nem mondok semmit, csak lesütöm a szemeim, majd hátrálok egy lépést, de a híd tetőszerkezetének egy tartóoszlopába ütközöm, s ott maradok.
- Én.. – Kezdem elhalló hangon, de minek is szólalok meg? Ugyan minek töröm meg  akettőnkre telepedett csendet? Hiszen úgy sem szeretne mást, csak ha örökre megnémulnék! – én.. köszönöm. -
Nem emlékszem, hogy kimondtam volna egy szóval is azt, hogy az életemet neki köszönhetem. Hogy ha Ő nincs akkor már nem is élnék, pedig.. arra vágyok most is. Szomjazom a halált, hogy ennek az egésznek végre vége legyen!
 De ha megtenném.. az olyan lenne, mintha az Ő munkáját mocskolnám be. Megmentett, de nem értem miért.. de lehet, nincs is miért. Egyszerűen Ő ilyen. Tökéletes.

Abbahagyom a szoknyám gyűrögetését, majd a talárom zsebébe rejtem megremegő kezem. Rámarkolok a zacskóra, ami jellegzetesen csörren meg a zsebemben. Túl sok volt a valóvilágból. Az álmaimra vágyom, a látomásokra, a hallucinációkra. S a fehér csodaszer most is itt van nálam. Szükségem van rá.. egyszerűen kell! Oldalazva lépek egy lépést, s cipőim orrát bámulom. Elmegyek innen, elmenekülök, hiszen.. szomjazom rád.

Hamarosan kezdetét veszi a kijárási tilalom. Alig van pár hátra pár perc, de én még mindig ott ácsorgok a híd egyik egész távol eső pontján. Nem is lehet igazán kiszúrni, hiszen oly apró vagyok, hogy fel sem tűnök senkinek. Már csak a prefektusok járőröznek a folyosókon, hogy mindenkit betereljenek, de ide nem fúj senkit a szél. Csend és nyugalom. A hűvös, s roppant tiszta levegő végigkarcolja az arcom, melybe megannyi könny vájt hosszú árkokat. Hogy lehettem ilyen ostoba! Ostoba, ostoba, ostoba!

Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, s kezeimmel eszeveszett őrülettől vezérelve kapaszkodom egyre csak a híd korlátjának kinevezett faborításba. Megannyi szálka fúródik most a finom kéz bőrébe, s az ujjakba, de ez nem nevezhető fájdalomnak. Főleg ahhoz képest, amit most érzek, hiszen.. Hiszen megtettem azt, amire életemben leginkább vágytam, de hogyan?! Megremegő ajkaim összepréselem dühösen s leszegem a fejem. Ahogy telnek az órák, melyeket tisztán kell eltöltsek, úgy villannak be egyre másra a képek. Csók, nem is egy nem is kettő, az érintések, a sóhajok, a szavak.. egy vallomás. Ahogy szerelmet vallottam neki ráadásul hangosan! Felkínáltam magam, mint egy utolsó útszéli.. Gátlástalanul s leplezetlenül. Hát csoda, ha ezek után még annyira sem fog rám nézni, mint eddig? Kerülni fog, rólam fog sztorizgatni más körökben. Vagy éppen gyűlölni fog mert.. mert.. mert egyáltalán létezem! Mert ismerem, s mert egy levegőt szívtam vele, s mert enyém volt, s én az Övé hosszú perceken keresztül, megannyi sóhajon át! Bolondság.. őrültség..

A gyengélkedőn tértem magamhoz, s akkor tudatosultam vele, hogy nem haltam meg. Soha nem is haltam meg, nem fulladtam bele a vízbe, pedig bárcsak..! Bárcsak megtörtént volna, s a felpuffadt hullám most vahaol a víz türkén lebegne messze, nagyon messze innen. Minden együtt töltött pillanat valóságos volt, minden szó elhangzott, s egyik sem volt kába hallucináció. Nem látogatott meg, pedig két teljes napot töltöttem ott. Csak a szívem legeslegmélyén vágytam rá, hogy bár eljönne, s bár itt lenne velem, de.. nem. Nem aza  fajta lány vagyok, aki mellett kitartanak jóban rosszban, hanem akitől elveszik amit akarnak. Az értéseit, az odaadását, a csókjait és a testét.. majd elfelejtik. Leköpik. Nem ismerik meg. Darren pedig nem alacsonyodhat le hozzám, soha de soha. Meg sem érdemlem, hogy rám nézzen, hogy szót fecséreljen rám, hogy egyáltalán.. egyáltalán.

Meg akarok halni. Bevégeztetett. Az egyetlen egy célom is ami volt az életemben, megtörtént a kábulat mámorában. Nem akarom látni többé Őt úgy, hogy tudom, minek tart, hogy azokból a csodálatos íriszekből a rideg közöny helyett egyenesen undor süssön. Előrehajolok, egészen túl a korláton, s nézek le a mélybe. A sötét tincsekkel bohókás játékot űz a szellő. Borzolja, érinti, pont ahogy Ő tette azon az éjszakán. Vége, mindennek vége már.

FOR DARREN


Ne! Ne tedd! Ne hezitálj egy pillanattal sem tovább, csak ragadd meg az alkalmat, fogd erősen, s használd ki. Nem érdekesek a következmények, hiszen nincsenek is, igaz? Ebben a másik létben, melybe belelökött egy erősebb hullám, s valahogy Ő is mellém csapódott.. sehol, semmi. Nincsenek tiltó szavak, melyek azt súgják, ezt nem tehetjük meg, nincsenek szabályok, melyek azt mondanák, tilos megérintenünk egymást, nincsenek gátlások, melyek most nem engednék, hogy ajkaim az Övéhez érintsem, nincs eszem, ami gondolkodna helyettem, ami cselekedne, csak a hevesen dobogó szívem, mely megveszett madárként verdes a mellkasomban. Azt teszem, amit valójában szeretnék, s senki és semmi nem szab ennek határt. Micsoda szabad érzés! Elmondhatatlan.. könnyűnek érzem magam, mint egy tollpihe, s egyre inkább érzem, hogy a gyengeségem is felülkerekedik rajtam. Nem lesz semmi baj, hiszen Ő itt van, s vigyáz rám. Az Őrangyalom, az én Őrangyalom.

A hosszú, erős ujjak ráfonódnak csuklómra, s érzem, hogyan pulzár a vér az ereimben, s ernyedten hagyom, hogy úgy rángasson, mint egy babát. Milyen furcsa, hogy érzem az ereimben a vér csordogálását, érzem, miként karistol végig bőrömön a hideg fuvallat. Minden olyan valóságosnak tűnik, olyan élőnek. A durva pillantások, melyekkel engem méreget.. oly simogatóak, oly édesek, akár az ajkai, a hóka bőre. Ízlelni akarom, s érezni, a bőrömön, a csupasz bőrömön, s hagyni, hogy mellkasom az övéhez szoruljon, s szívünk egy ritmusra dobbanjon.

Nem, valóban nem vagyok egy különleges égkő, olyan vagyok, mint más lányok, sőt.. Ők szebbek, csinosabbak, kifinomultabbak, de nincs egy se, aki ilyen önzetlenül tudja szeretni Darrent mint én, mert mind.. mind csak az önző érdekeik hajtják! Hogy megszerezzék Őt, mint egy trófeát, hogy az ágyukba csalogassák, és elvegyék az élvezetek élvezetét tőle. Nem, én nem akarok semmit sem, csak azt szeretném, hogy hagyja.. hagyja, hogy szerethessem, hogy megadjam mindazt amire vágyik. Bármit.. bármit megtennék érte csak azért, hogy boldognak láthassam, s elégedettnek. Akármit kiejtene azokon a gyönyörű ajkain.. teljesíteném. Szomorú, hogy ezt nem tehettem meg, míg éltem, hogy nem mutathattam meg neki, mennyit is ér nekem, és.. és Ő sem ismerte fel bennem ezt. Hogyan is tehette volna, hiszen nem adtam rá lehetőséget, de most.. most? Igen. Most. Ez egy második s egyben utolsó esély.

Elkísérsz majd végtelen utamon a túlvilágon? Akkor is fogod majd a kezem?

Fogalmam sem volt akkor még, micsoda mennyország vár rám. Csak egy ártatlan, babusgató érintésnek tűnt, ahogy a vizes tincsem a fülem mögé simította, s arcomat cirógatta ujjbegyeivel. Tudtam, hogy nincs más választásom, hogy a karmai közé kerültem, s átveszi az irányítást. Nem szabadulok, de nem is akartam ebből az édes rabságból. S hogy mit akarok? Őt. Csak is őt. S az Ő csókjait.

Vad. Szenvedélyes. Perzselő. Álmomban sem mertem ilyesmire gondolni, még csak elképzelni sem sokszor. A vér egészen felforr bennem, szinte pezseg. Nem is tudom, éreztem e már valaha ilyet! Ennyire forró érzést, ami a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig hatol, többször is végigcikázva rajtam, akár egy villámcsapás! Reszketeg ajkaimmal egyre növekvő határozottsággal viszonzom a csókot, s nyelveim ellenállhatatlanul törnek előre, hogy az ő forró nyelvéhez simulhassanak. Szemeim lehunyom, csillagok táncolnak előttem, sőt, egész tűzijáték bontakozik ki másodpercek alatt, pedig pusztán a csókjaitól s az érintéseitől részegültem meg ennyire. Mi lesz akkor még később? Bele sem merek gondolni.. Állam szinte engedelmesen emelem meg ahogy megérzem a hideg csókokat a nyakamon, s a torkom környékén. Szinte akaratlanul tör fel belőlem egy mélyről szökő, rekedt sóhaj, s a pillám vészesen rebbennek meg.

- Kisérts meg. – Mit érdekel engem, hogy az angyal vagy az ördög képében érkezett el hozzám? Mit érdekel engem, hogy ártó vagy óvóak az Ő szándékai? Az övé vagyok, ez nem vitás, s azt tesz velem, amit akar. – Férkőzz a bőröm alá.. s feszítsd szét a testem, nyársalj fel.. szed ízekre.. a tiéd vagyok. -
Furcsa, sőt, egyenesen bizarr vallomás hagyja el az ajkaim mondhatni egy sóhaj formájában, szemeim pedig határozottan csillannak meg, s keresik a másik íriszeit. Komolyan gondolom, amit mondok, a legkomolyabban.