Big Brother 

Csak egy pillanat, még egy pillanat! Kérlek, kérlek, ne most fogd meg a kezem! Persze tudta ő is, nem kéne ezt csinálnia. Olyan kis ostoba, tétlen bogárka így. Aki egyre csak keresi azt, aki megvédené ő az óriás vízcseppektől, mi mások számára csak nyári zápor. Nem, ő félt ezekben a nagy záporokban. A lelke megremegett a hirtelen változásoktól, s kereste a kiutat, azt a kapaszkodót, a biztos támaszt mi majd megmenti a magánytól. Mert ettől félt leginkább. Egyedül a sötétben, lehagyatva állni, s várni a biztos… A biztos mit?! Ordítani lett volna kedve, leginkább az anyjával, s az apjával, mégis miért engedték el! Kilökte volna a kisbabát az ablakon, mert úgy gyűlölte már a sírását, s utálta önmagát mindezért, mert nagyon rossz testvérnek érezte magát. Persze mindezt kinek mondhatta volna el? Ki hallgatta volna meg mindenféle ítélet nélkül? Egyáltalán… A csacsogására ki volt kíváncsi?
Nehezen eresztette a durva anyagot. Mégis engednie kellett az óvatos, dédelgető erőnek, mely akkor áthatotta a kis vállakat. Apró kacsói a nagy kezekre simultak, még mielőtt felsegíthette volna őt a földről, s úgy pislogott a másikra. Most kéne előadnia a tökéletes, érintetlen lélek meséjét, hol a gonosz boszorkáknak helye sincs. Nyíltak az ajkak szólásra, még mosoly is ferdült volna az édes kis arcon, de egyelőre nem igazán tudta ezt előadni. Mintha leleplezték volna. Lehajtotta a fejét, kezeit leejtve, hisz ez illetlenség, igazgatta meg a ruha szélét, mely meggyűrődött a nagy „dulakodásban”.

- Semmi baj. Csak elfáradtam. – mondta maga elé, mely nem is volt oly értelmetlen, bár korának nem épp megfelelő passzus. De mi mást adhatott volna elő? Már így is túl sokat beszélt, s mesélt. Egy-egy elejtett mondat, félig elsuttogott bánat, már… Olyan volt mint egy őszinte vallomás. Titkolt, t tiltott. Főleg tiltott. Bűnös vágy, mely csak rosszból fakadhatott.

- Fáradt vagyok csak. A sok tanulás. – ökölbe szorított kezével viccesen koppantva a buksin, ezzel is jelezve, hogy nehezen mennek bele az előadott dolgok, mosolyodott el. Nem. Erős volt. Nem a legerősebb, legbátrabb, merész kalandozó, ki egy igazi griffendéles vakmerőségével hódítja meg a világot, de… Igen, ő is vörös volt. Egyfajta belső erő, egy tűz ott lobogott a kis mellkas mögött. Csak még nem igazán tudta felfedezni ezt magában. Hisz oly nehéz megismerni önmagunkat. Belesimulva az erős kézbe, zavartságát leküzdve támaszkodott rá, s emelkedett fel a földről. Megsérült, hát igen. Ha nem lettek volna a varázslatok, melyekkel hetente találkozott a gyengélkedőn, tán az is látszott volna, hogy hányszor, de hányszor történt már meg vele kábé ugyanez. Csak akkor nem lökdösődik hanem pusztán önnön ügyetlensége botladozik egyik lépcsőről a másikra. Persze, nem engedve el a másik kezét, közelebb húzódva az erős karhoz, mely biztonságérzettel töltötte el, vigyorgott a nagyvilágba. Nem volt az az igazi, szívből jövő valami, de legalább nem pityergett. Ez is jobb volt a semminél. S inkább csacsogott ostobaságokról, mintsem megnyissa a szívét, s kiadja önmagát. Az túl rossz.

- Nem is vagyok éhes. Vagyis nem annyira. Ráadásul azt mondta McGalagony professzor is, hogy írunk valamit holnap. Hmh… Vagy nekem kéne az órára készíteni valamit? Valahogy etzek a dolgok mindig összekavarodnak a fejemben. De biztos vagyok benne, hogy valami írni kell. Bárcsak emlékeznék, hogy mit is mondott… - igen, egy beadandó dolgozat. Hogy legalább felküzdje magát az elfogadható szintre az évvégére. Persze így már nem sok lesz belőle. Mint ahogy eszébe sem jutna esetleg, hogy a piszkot varázslattal eltüntesse a ruháról. Sőt mi több, nagy szemekkel csodálkozik amikor valaki csak úgy előbukkan. Még mindig. Pedig megszokhatta volna már. Ajvé…

- Ahha! Szóval így tűnnek elő a hoppizék. Dejó! Aa is tud ilyet. Csak ritkán használja. Mert valahol elhagyta a kislábujját, s nem vette észre… Azóta nem kedveli. Szerintem én meg sem fogom tanulni. Túl félelmetes. Inkább akkor sétálok. Igen! Séta meg vonatozás. Ezért jó év elején a vonatozás. Meg visszafele is. Te is szereted a vonatozást? Biztos mindig hátul szoktál ülni azért nem láttalak. Pedig sokkal jobb elöl leülni. Én legalábbis jobban szeretek. S valamiért a prefik is szeretik ha szem előtt vagyok. Nem értem, hogy miért… - miközben épp ezt fejtette ki, két dologra döbbenhettél rá. Először is, nem csak akkor beszél ha zavarban van, vagy épp unatkozik, hanem akkor is amikor épp szeretne valamit sürgősen elfelejteni. Tehát non-stop dumagép. A második, a prefektusok állandó félelme NEM alaptalan. Ugyanis alig tettetek meg három lépést már majdnem felbukott egy kiálló macskakőben. Amiben csak egy jó reflex, ki tudja honnan jött, meg a kezed akadályozta meg igazán.

- Hupsz! Ez közel volt. Milyen rosszak ezek az utcák… - pillantott le a földre, majd fel rád, teljes ártatlansággal. Ami… tényleg az volt. Mihez kezdene ő a halálfalók között?! Még elfutni sem tudna...

| Paul |

- Öh… - meglepetten oldalra biccentve a fejét, összevonva a szemöldökeit, pillantott a lapokra. Számára már az is egy fél siker volt, hogy egyáltalán egyiknek másiknak nevet tudott adni. Szóval nem nagyon értette, hogy hirtelen miért komorult el a másik. A baljós hang, elkapott tekintet…? Talán szerette azt a tantárgyat? Áhhá! Biztosan csak erről lehetett szó. Ő sem szerette ha piszkálják a… rajzot! Igen. Bár azt csak egyedül mímelhette. Meg a barátnői szerették a firkáit. Szóval nem találkozott össze nagyon nagy ellenállással. Kivéve, természetesen, a házvezető tanárját. Ő tűzzel vassal írtotta volna ezt a hobbiját, bele sem gondolva, hogy az unalmas órákon milyen jól jön neki. Vagy épp az volt a probléma, hogy olykor az ő óráin is előkerültek? Hmh… Ebbe a részébe még bele sem gondolt a dolognak. Az égre pillantva, halkan fújva egyet, megigazítva egy tincset, füle mögé sodorva azt, pillantott újra a másikra. Úgy érezte, hogy nem nagyon vágyik az ő társaságára, igen, jól látjátok, a hang nélküli jeleket gyakran rosszul észleli, szóval, tovább gyötörve a pergameneket, meg a táskát, melyek így is elég elnyűttek voltak, pakolászott tovább.

- Persze, nem akartalak zavarni…! Úgyis mennem kell. – gondolva itt a délutáni esésekre, s nagy zuhanásokra, s a tanárnő könnyes, verítékes arcára, miközben csak egy gondolat járhat a fejében, miért… MIÉRT? Ő is folyamatosan ezt kérdezte. Hogy miért kell ezt erőltetni? Végülis, ott a hopp por hálózat, a hoppanálást el sem kezdené tanulni, s…a gyaloglás! Igen, igen! Egészséges, s nem feltűnő! Bár… Hát igen. Már lassan így is sokszor lekviblizik a szerencsétlensége miatt.
Szóval, megragadva a jól megtömött táskát, immár semmit sem felejtve ki a rostából, emelkedett fel, s villantotta a fiú felé azt a megszokott száz vattos vigyorát, mely ki tudja honnan jött neki. Beletúrt a vörös tincsekbe, már csak a megszokás végett, ezzel mintegy jobban összekuszálva azokat, újra csak fújtatva. Valahogy ma is nagyon szétszórt volt.

- Hát… Akkor… öhm… Szia…! – intett zavartan, immár tudatosítva, lassan tényleg távozni fog.

~ Nem sírok, nem sírok, nem sírok… ~ - ismételgette a megszokott mantrát, miközben egyre erősebben préselte össze az ajkait. Nem tudni miért, de ilyenkor általában kicsit megnyugodott. Mintha az erős, teljesen más dologra való koncentrálás feledtette volna a belé hasító fájdalmat. Mely nem csak a test, hanem a lélek sajátja is. Mert persze kívülről nézve nagyon vicces volt, hogy ilyen kis szerencsétlen. Alacsony, kusza, vörös hajzatú, nagy kék szemű lányka, aki az árnyékától is megijed. Olyan könnyen kihasználható, sebezhető kis bugris, ki… várjunk. Mely ház tagja is? Remegő kezével koldva a talár csatját, mely így nehéz darabként hullott alá a lábaira, megvillant mellkasán a házának jelképe. Griffendél. Érdekes. Bár mindegy is, Marcuson kívül nem biztos, hogy sokan észrevették. Ha egyáltalán ő felfigyelt az ilyen kis semmiségekre. Szóval, füle mögé csapva a rakoncátlan tincseket, mely az ő esetében nem sokat segített, a földön térdelve, viszonylag összekapart könyvek közt gubbasztott. Kis manó a csodavárosban. Hát nem szép? Vagy… más ötlött a fejedbe?
Nem gondolta volna, hogy bárki is segíteni fog neki. Oké, azért a lányok odajöttek hozzá. Ezért a mély bariton valahogy sehogysem tetszett a kis fülecskéinek. Csak remélni tudta, hogy nem ugratás céljából ereszkedett az ő „szintjére”. Felemelve a kis fejet, nagyokat pislogva, öntudatlanul is ökölbe zárultak ujjai, a térdein pihentetve a kezeket. Igen, a paranoiás gondolat persze átfutott az agyán, nade amikor megkérdezte, hogy hogy van, már azonnal úgy hitte, hogy nála rendesebb, s segítőkészebb angyal nem is létezik a földön. Mert ki más kérdezte volna meg ezt így? Igen, már megint túl sokat képzelt egy emberről. Aki, ki tudja mily vonásokkal rendelkezve, tán csak unalomból segít a kisebbnek. Vagy mégis szorult belé némi empátia.

Jó nagyokat pislogott, mire szélesen elmosolyodott.  Az alakítás nem volt tökéletes, hisz felszisszent a megmoccanó sebekre, de azért nem akarta azt mutatni, hogy valami nagyon nagy baj történt volna. Végülis, ez majd mindennapos volt nála. Már eész hozzászokott.

- Mindjárt megoldom! Pont ma tanultuk azt a… - felemelve a talárt, kutatva a belső zsebekben, mert valóban úgy hitte, hogy megoldhatja a dolgot, szakadtak el a kék lélektükröt Marcustól. Keres, kutat, emelget, a könyv alá is bekukkantott. De a pálcája sehogy sem akart előkeveredni.
Más boszorkányok, vagy varázslók most nagyon megérmülnének. Hisz mit kezdhetnének a pálcájuk nélkül? Az egész elképzelhetelennek, s egy horrorisztikus élménynek tűnt, mely csak a legrosszabb álmokban tűnt fel. Ő meg… Mondhatni egy vállrándítással elintézve a dolgot, hisz a varázslatai nyomán is kisebb káoszok születnek, nyugodtan ejtette le a nehéz ruhadarabot a földre. Amolyan, no, nem baj, nincs meg. Majd csak lesz valami életérzéssel megfűszerezve a dolgot. Pedig még csak nem is volt sárvérű. Felpillantva Marcusra, újabb vattos vigyorral fogadva a könyvet, némi vörhenyeséggel megfűszerezve a dolgot, hisz majd állandó momentum volt nála a vörösség, vette el az átnyújtott darabot.

- Jól vagyok… És azt mondta a nővér, hogy legalább két hétig látni sem akar. Szóval… Nem hinném, hogy visszamehetnék. – grimaszolva egyet, mit megint csak a szisszenés, s kézmozdulat követett, ért az állához, lebigyesztett ajkakkal konstatálva, hogy valószínűleg az sokáig fog látszani, s fájni is. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb. A kezét az ölébe ejtve, a másikat fikszírozva, ami rossz szokása volt, s emiatt is sokszor bajba került, szólalt meg. Pontosabban nyíltak szólásra az ajkak, de végülis elnyelte magában azt a megjegyzést, hogy valahonnan olyan ismerős. Mintha a barátnői mutogattak volna rá kuncogva, valamiről beszélve. Sajnos épp egy érdekes tartóoszlopot próbált lerajzolni, szóval a felét sem hallotta a társalgásnak. De nem lett volna egy jó indítása a párbeszédnek az a kis megjegyzés, hogy rólad hallottam dolgokat. Milyen dolgokat? Jah, hát nem figyeltem, mert azért annyira nem izgat a téma. De azért köszönöm, hogy segítesz…! Hát igen. Színt váltva, vagyis mélyülve a pirosság, zavartan igazgatta a haját, s pislogott körbe. Hát az már nem is játszott közre, hogy a folyosó közepén térdepel, beburkolózva a talárba, kis halmokkal megrakva. Ah… Szinte fel sem vette. Teljesen nyugodtan folytatta a társalgás menetét. A többiek úgyis kitudták kerülni. Ha akarták persze.

- Kirké vagyok. Vagyis, szóval, nem az a híres boszorkány, hanem…. Ehm… Róla neveztek el. – elfordítva a fejét, a nagy magyarázkodás végett kicsit lesütve a pilláit, rakta az egyik kisebb kupacot a másik kisebb kupacra. Ezzel is mutatva, ő azért dolgozik az ügyön. Mármint azon, hogy felállhasson, s haladhasson a sétával.

- Köszönöm! Mármint… Tudod… A könyvet, és… öhm… - zavartan keresve a szavakat, mert nem akarta bőlére ereszteni a monológot, újra csak idegesen markolt bele a talár anyagába, s szorította össze az ajkait. Durcás gyerek aki, keresi, nem találja, akarja a játékot. Nem, nem is! Olyan aki erősen gondolkozik! Többek között talán ezért sem szokták komolyan venni. Nos… Hát igen. De legalább még csak az olyan dolgok közelébe sem kerül. Akkor már tényleg nem tudná, hogy mit csináljon.    

Egyensúlyozva a könyvekkel, remélve, hogy egyik sem kíván pont most leesni, sétált előre. Persze nem látott ki egyik mögül sem, s igazság szerint lassan már nem is nagyon tudta, hogy merre jár. Csak annyi maradt meg neki, mint szent cél, avagy elérendő küldetés, hogy jusson el a klubhelyiségig. Ott majd mindent levághat a földre. Ha nincs ott senki sem persze. Öhm… Vajon reménykedhet ebben? Nos, egyelőre ezt igazán végig sem akarta gondolni. Próbálta kerülgetni az embereket, néhol egy bátortalan elnézésttel törni utat magának, s véletlenül sem tudomást venni arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy valószínűleg már megint rajta nevetnek. Kész szerencse, hogy az a sok könyv jól takarta az arcát. Különben még azt is látniuk kellett volna ahogy teljesen elvörösödött az arca, s lassacskán a sírás rémével kell megküzdenie. Pedig ő igazán nem akart ennyi könyvet cipelni magával! Bőven elég volt az ami a táskájában meglapult. Csak a tanárnő mondta azt, hogy ezeket mind el kéne olvasni. S rákérdezett ártatlanul, mert úgy hitte, igen sok ideje lesz rá, hogy mikor, s melyiket vigye el előbb. S a válasz mi volt? Egy hónap múlva, s mindet. Ekkor kicsit azért jojózott egyet a szeme. Egyébként sem állt a tanulós piedesztájának az élén, nade…ennyit?! Ezt még egy okos tanuló sem tudta volna megcsinálni! Gondolta ő. Nem tudni, hogy erről a véleményéről az „okosok” miképp is vélekedtek volna. Nos… Hősiesen haladt. Ennyi biztos.
Egyik láb a másik után, és… Nos, felvette a bátyja talárját. Igen, ez egy nagyon hülye ötlet volt. DE, erre is megvolt a maga elképzelhetetlen magyarázata. Ugyanis, miután ő mindig jól tanult, s azt mondta, hogy ezen ruhadarabban tette le a jó kis vizsgáit, az ötlött a fejébe, hogy akkor talán neki is szerencsét hozhat. A bátyja három fejjel magasabb nála. Ezért, a ruhadarab, engedelmeskedve a természet törvényeinek, hisz nem lebegett-lobogott, miután már nem sietett sehova sem, nem is tudott volna, köré fonódott, s ő, rálépve a szélére, egy újabb törvényszerűséget mutatott meg a tisztelt egybegyűlteknek. Előre vágódva, természetesen egy sikkantással is megoldva a dolgot, mert miért ne, repültek szanaszét az értékes darabok a folyosón, s terült el, mint egy nagyobb, vörös paca, arccal a földnek, szétnyújtott kezekkel, reménykedve abban az egyben, hogy a pálcája nem tört össze. Az író megjegyezné halkan, hogy nem, mert McGalagony irodájában felejtette. Pontosabban ott pottyant ki a túlméretezett ruhadarabból.
Felhorzsolta a könyökeit, az állán szerzett karcolásról nem is beszélve, eléggé fájt a kis buksó, de a legrosszabb..,. Nem-nem, nem akarta azt hallgatni, hogy miképp is nevetnek körülötte. Vagyis, inkább próbálta kizárni a tudatából az egészet. Pedig megszokhatta volna már. Ehhez mérten, viszonylagos gyorsasággal tápászkodva fel, megtámaszkodva kis kacsóival a kövezeten, törölte meg a szemeit, melyek persze könnybe lábadtak azonnal. S miután nem is tudott volna jó varázslatot a gyors összeszedésre, bár sejtette az elejét, s a végét, kézzel kezdte el gyűjtögetni a nemes darabokat, mik itt meg ott is felbukkantak.  

Bátyus 

Nos, ezt kicsit furcsa volt beismerni, de nagyon jól esett neki amikor szabadon futott, s másokat lökdösött. Egyszerűen… Mintha szabad lett volna. S ezt sehogysem tudta hova tenni magában. Még a sírás sem fájt már úgy. A díszítés sem vágta a kezét, s a körötte zúgolódó hangok sem nyertek értelmet. Futott, mert ki tudja meddig tud még, s önmagát korholta. Mert egy percre sem feledkezett meg arról, hogy újabb csúnya, fájó jelzők jussanak eszébe magával szemben. Újra csak ismételgetve, a mások által is népszerű, kis hülye jelzőt. Mintha csak azt szerette volna, hogy mint egy tetoválás, egy el nem tűnő fájó seb martaléka ott villódzon a gondolatai közt. Mert ki más lett volna képes erre?
Ekkor, mintegy ezzel visszarángatva a valóságba, mert mi másra is lett volna szüksége, egy nagyobb férfi könnyűszerrel a falra passzírozta. Melyet megtoldott egy, a mai gyerekek milyen bunkók, s bezzeg az ő idejében, d ha nem lenne akkora szívem monológgal, melyet fél füllel még Kirké is elkapott. S érdekelte? Fura, máskor azért vörösödött volna el mert mily igaz, mit tett, de most… Most az egészbe ott szart bele épp ahol volt. Remélte, hogy szerzett lealább egy sérülést a hájas, s boldog volt attól, hogy még csak közelebb sem lépett hozzá, hogy lássa a dacos, mocskos arcot, melyet még mindig könnyek borítottak. A hátát a falnak vetette, nem lépett el mellőle, s mint egy kicsiny, buta baba, úgy csúszott le a mentén, engedve a gravitációnak, s önnön erőtlenségének. Ez a helyzet is csak saját kis belső világát tükrözte vissza. Egyedül a földön, mindenki más olyan nagy, s ügyes, ő pedig… Ő pedig ott ül, s vár arra, hogy befogadják. Minden milyen áron. Lehunyva pilláit, kezeivel megtámaszkodva a földön, ezzel még jobban bemocskolva a sapkát, pihegett halkan. Tom biztos nem hagyta volna csak úgy itt. Tényleg nem tette volna pontosan ugyanezt? De. Hát persze. Csak akkor… Akkor most mi lesz? A fürtjei, mintegy önálló életre kélve, hisz megszabadulhattak a hajgumi rabságából, keretezték a bájos arcot, simították a nedves bőrt. Egy pillanatra megborzongott, miképp a könnyed szálak érintették a fehér, szeplős bőrt, de az érzés hamar tova is kúszott. Most egyetlen kellemes dolgot sem engedhetett be. S egyébként is… Mi ez a hang? Felemelve a fejét, kicsit kiegyenesedve, bár ülve maradva, pislogott értetlen a másikra.
Mit ne mondjak, a torkát továbbra is a sírás vasmarka szorongatta, s a könnyek sem szaladtak el könnyeden. Pedig, a saját kis ideáljai szerint, most aztán tényleg nagyon jól kéne viselkednie. Hiszen ki lenne oly bolond, hogy pont vele foglalkozzon?

- Jól… - préselte ki magából a választ, miközben enyhült a fogása a sapkán, s szabad kezével gyorsan a szemét is törölgetni kezdte. Mintha mi sem történt volna. Mert tényleg nem kellett volna semminek sem.

- Csak elestem… megint. – jó lett volna úgy mosolyogni mint általában. De most egy igen halovány kis másolatát tudta idézni a régi varázsnak. Pedig annyira, de annyira szerette volna azt mutatni, hogy igen, rendben vagyok, nézd, már semmi baj! Mint ahogy az iskolában is titkolta azt, mily érzelmek is dúltak a lelkében. Mert nem igazán tudta, hogy mások mit reagálnának erre a szoros ragaszkodására. Kinevetnék, vagy undorodnának tőle, esetleg többet nem is állnának szóba vele? Hisz mindenki más oly jól manőverez az életében. Csak ő az aki nem tudja hova tenni magát. Nincsenek pontos tervei a jövőre vonatkozóan, s még csak rendesen boldogulni sem tud egyedül. A pici kis Sunny, akire igen, vigyázzni kell. Csak kérdés az, hogy tényleg jó-e neki ez az állapot.

- Jól vagyok. – ismételgetve, mintegy önmagát is győzködve ezzel, a másik vonásait kutatva, keresve a ki nem mondott kérdésre a válaszokat. A megfelelő viselkedés tehát, visszafogott, érzelmektől mentes, nyugodt, ami majd tetszik ennek az új valakinek is. Úgy talán nem hagynák el. Nos… ezzel szemben, megmozdulva, lábait mozdítva, megszokott kis kamikaze akcióként húzódott közelebb a másikhoz, ki fejét a feje alatt a mellkasához simítva. Most az egyszer persze nem volt olya erőszakos. Tehát, saját erejéhez mérten, nem próbálta a lelket is kiszorítani a másikból. Ujjaival megkapaszkodott a gyűrött ruhadarabban, melyet tán ő tett így tönkre, s halkan szuszogva lélegezte be az illatát. Persze HA elhúzódott, esetleg félretolta akkor nem próbált minden áron közeledni. Csak érezni akarta azt, hogy újra átölelik. Bármit megadott volna érte.

Bátyus *_*

Nagy kék szemek, pislogások, s lebiggyesztett ajkak. Betartotta az ígéretét, miszerint nem fog újra megszólalni. Persze nála az mindig kétséges volt, hogy meddig is képes betartani. De egyelőre hősiesen tartotta magát. Bár a másik kabátját igen nehezen tudta elengedni. Görcsösen kapaszkodott belé, küszködve azzal, hogy ne sírjon újra hangosan. Miért is volt ilyen? Hangosan, hüppögés, vagy zokogás nélkül nem lett volna képes megfogalmazni. Egyszerűen csak bámult fel rá, s azt remélte, hogy egyszer csak a bátyuskája lesz a helyén, s véget ér ez a rossz álom. Mintha csak a szél fújta volna el, egy esti rossz film okozta volna az egészet.
Miért is volt ilyen? Anna Freud elmélete szerint, ez egy elhárító mechanizmus, pontosabb nevén fantázitevékenység. Jelenleg ugyanis azt képzeli el, hogy a másik helyettesíteni kívánja az idősebb testvérét. Ezzel azt a stresszt próbálja feldolgozni, hogy magára maradt a szüleivel, s legkisebb testvérével. Elveszítve azt, ki egész gyerekkorában vigyázott rá.

Kísértetiesen hasonlított az elválásukra. Egyik nap Tom jött, mosolygott, s megölelve őt, amit akkor nem értékelt, hisz épp rajzolt, boldogan bejelentette, állást kapott! Egy nagyon jó helyen, rendes emberek közt, régi griffendélesekkel. Azon kuncogott, hogy a háza győzhette meg a munkaadóját. Mintegy egy kis plussz eséllyel indulva a többi jelentkezővel szemben. Annyira lelkes volt! Még ő is lerakta a ceruzáját, s csillogó szemekkel hallgatta a beszámolót. Ahogy lelkesen gesztikulált, nevetett még a szeme is, s kiejti a szavakat.

- … pár évig külföldön leszek! – ekkor fagyott le minden. Egy nagyon naaaagy rendszerleállás következett be nála. Az apuka s anyuka persze rögtön ránéztek, de ő úgy tett mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna. Örült persze, gratulált, s visszatért rajzolni. Még Tom is azt gondolta, hogy végre felnőtt, s nem veri ki a hisztit a hír hallatán. Az igazság azonban az volt, hogy nem hitte el. Ez csak egy tréfa, nem mehet el. Lehet nem is kapott állást! Már megint csak hülyéskedik mindenkivel. Meg egyébként is! Ő Tom, az én bátyusom! Nem lehet, hogy elhagyjon…! Sosem tenne ilyet. Még akkor sem hitte el a hírt amikor a másik már pakolt. Figyelte, segített, nézegette az eszközöket, de semmi más. Várta a huncut mosolyt, sanda oldalpillantást, majd vallomást. „Oké hugi, téged nem szedtelek rá, mégsem megyek.” S ő nem haragudott volna rá. Egészen elhatározta, hogy mindenkivel ellentétben ő azonnal megbocsát. S még csak a szemére sem fogja vetni a jövőben. Nem-nem. Mert ő már csak ilyen rendes hugica. A napok pedig rohantak, minden elkészült, elérkezett a búcsú órája. Álltak a kandalló előtt, ő pedig remegő tagokkal figyelte a jelenetet.

- Tom.. elmész? – nos, ekkor mindenki ledöbbent. Talán nem is ok nélkül. Hisz oly naivitással, meglepettséggel kérdezte az egészet mintha nem is lett volna ott az elmúlt egy hétben. Tomhoz rohant, átkarolta a derekát, pontosan így mint most, s zokogott a mellkasára. A fiú pedig… Kicsit meghatódott, de úgy érezte, hogy csak ez az egy mód alkalmas Kirké igazi megnevelésére. Hogy végre elfogadja az igazi nevét, ne éljen álomvilágban, s tudjon majd magával valamit kezdeni. Mert örökké senki sem pesztrálgatja majd. Az éve feletti is telnek, már rég nem kilenc éves, s az iskolában sem hatódnak meg a könnyezésétől. Szóval erőszakkal lekaparták róla, úgy ahogy, s felvitték a szobájába.

Talán ha nem engedte volna el… Ha elsőre elhiszi amit mond… Hibásnak érezte magát. Úgy gondolta miatta ment el egy olyan távoli vidékre. Mert utálja. Mint ahogy ez az idegen fiú is utálja. Pedig alig szólt még hozzá.
Elengedve a kabátot, mi talán fájóbb volt mint a fenyegetés, aminek csak a felét fogta fel igazán, lépdelt hátrébb, öntudatlan mozdulattal véve le magáról a sapkát. Akart valamit mondani. Illett volna bocsánatot kérni, esetleg… Bármit! Annak is örült volna ha annyit kitud nyögni, hogy akkor hello. Vagy nem, nem, én nem is szeretem a mardekárosokat! Persze ez elég nyilvánvaló volt, már csak a természetét is figyelembe véve. Mégis, minden igyekezet, gyötrődés ellenére, csak állt kukán, s bámult fel rá. Ahogy elnézte az idegen vonásokat, furcsa mosolyt, tudatosult benne, tényleg nem Tom az. Őt nem tudja itt tartani maga mellett. A földre szegezve a tekintetét, kis ujjai a sapkára görbültek, megtörve a cicafejet, mely most torz képet mutatva a világnak, még nyávogni is feledve vicsorgott az ismeretlenbe. Nagyon dühös lett magára. Mert megint elrontott mindent. Az elhárító technikák túl erősen működtek benne, hogy belássa, Tomtól kéne elszakadni. Inkább úgy volt vele, hogy újra meg kéne találni. Csak ehhez még mindig túl nyuszi volt. Megtörölve a szemeit, megremegett a mellkas, s összerezzent a szív. Nem is kellett volna eljönnie vele. Biztos valaki nagyon gonosz. Igen… Csak valaki nagyon gonosz lehet. S nem kellett volna a sapkát sem elfogadnia. Mert ezzel semmit sem pótol. Már-már belefehéredett a keze, úgy szorította a sapkát, de igazán észre sem vette a dolgot. Kavarogtak egyre-másra a gondolatok a fejében, melyek… szüntelen felkorbácsolták a bűntudat, s magány lángjait, fájó sebeit, mik szüntelen ott lüktettek a mellkas mögött. Csak ideig-óráig titkolva létezésüket. S akármennyire úgy vélte, megfontoltan, már ha nevezhetjük ilyennek ebben az állapotban, nem eresztette a sapkát. Továbbra is ott feszültek az ujjak rajta. Mint egy örök lakat. Mert az nem menekülhetett el. Ő viszont már igen.
Megfordulva, vöröslő arccal, mert szégyellte magát ugyebár a megtörténtek miatt, eredt futásnak. S csoda ami csoda, még másokat is képes volt félrelökni ahhoz, hogy a tömegben is viszonylag gyorsabban haladjon. Ami annyit eredményezett, hogy egy kövérebb valaki a falhoz vágta s a nagy futás ennyi ideig is tartott. Felkenődve egy falra, kábé húsz méterrel arrébb. Nade Clyde lehet nem is követte figyelemmel merre fut, vagy ha igen, mondhatta volna azt magának, hogy igen, ezaz. Nem zavar többet, nem jön utánam, hazamegy. Az életben nem kell többet látnom, s le sem buktat. Egyébként nem is tartozik semmilyen felelősséggel felé, szóval… Utána kéne mennie? Oh, dehogy. Végülis, csak egy griffendéles. Elvileg olyan bátrak, hogy mindenből kimásznak.  Amúgy sem lehet túl sok baja. Oké, azt nem biztos, hogy egészen érti, miért is csúszik le a fal mentén a földre, s gyűri maga alá a kis lábait. Talán elfáradt. Vagy csak összeszedi magát. Igen-igen. Szóval, ami a lényeg. Nincs semmi baj.

„what…?” - Bátyusnak *_*

- Mi? De… - a fejébe nyomják a sapkát, s leszólnak mindent. Jah, pont olyan mint a bátyja. Kábé ő is így végzett volna a sétával. Mert újra csak felidegesítette őt. Annyira jellemző volt. Nem tudott semmit sem jól csinálni. Pedig talán… Talán?! Nem. Nem is kellett volna találgatásokba esnie. Elszúrta és kész. Mert tényleg túl gyerekes. Nem lát túl azon a kis világon ami körülötte van. Vagy ha ki is kukkant egy percre… A színes dolgok túl hamar elterelik a figyelmét.

- Talán valaki mégis féltene. – pislogott utána, de nem mondta túl hangosan a dolgot. Talán meg sem hallotta. S egyébként is, a nagy kék lélektükrök már elhomályosultak. Megremegtek az ajkak, ökölbe szorultak a pici kis ujjacskák, s…

- BÁTYUUUUUUUUUUUS! – jó nagyot ordítva, mert miért is ne, hiszen felzaklatták, rohamozta meg a másikat, s vetette rá magát. Ami csak annyit jelentett, hogy átkarolta a derekát, s mellkasához fúrta a fejét, ha amaz nem tért ki, vagy nem próbálta minden erővel távolabb tartani magától. Mintha igazából soha többet nem akarta volna elereszteni. Még mielőtt teljesen őrültnek néznénk a gyermeket. Csak egy kis szocializációs problémája van ami a neveltetéséből adódik. Vagyis. Kisebb korában ritkán vitték más gyerekekhez, így eléggé a szülők védelmező szárnyai alatt volt. Játszópajtásnak pedig csak a bátyja volt ott. Tehát érzelmi szempontból, mint a legközelebb álló személy, csak ő volt ott. S ezel, hogy immár a roxfortban sem lehetnek együtt, bár amaz folyamatosan levakarta magáról, egy olyan támaszt vesztett el az életében, ami… Oké, lassan képes idegeneket is bátyusnak tekinteni. Főleg ha azok annak akarják kiadatni magukat. Egy fajta katarzis élményt élt meg, mi arra vonatkozott, pótolható. Más férfiak is lehetnek magasak, vállasak, s pont olyan bunkók. Csak az a kérdés, hogy tényleg jó ez neki? Nem túl naiv ő ahhoz, hogy úgy higgye, szívesen pótolnák ezt a szerepet. Főleg, csak úgy…? Mert még csak véletlen sem fordultak meg oly beteges gondolatok az elméjében, hogy testi örömök vagy társai. Annak ellenére, hogy egyesek az évfolyamából, persze nem nevezzük nevén őket, szívesen gyakoroltak volna. De ő…? Oké, tudta azért miről van szó, de nem, nem. Azt csak házasság után lehet. S ezzel vége is a történetnek.

- Nem fogok többet beszélni, jóóóó? Csendben maradok. – szipogott hangosan, ami persze… köhöm. Az ordításra lehet, hogy felfigyeltek. Igen, a kis boszorkányok, akik csinosabbak voltak nála s persze teltebbek is, olyan édesen kuncogtak egymás között, hogy milyen édes kis testvérpáros…! Hát nem zabálnivalóak? S ahogy a nagyobb pátyolgatja a kisebbet…! Hát eszem a zuzájukat! Akkor mostmár biztos nem szakadnak el egymástól. Vagy… Vagy mégis?

- Annyira utálok egyedül lenni. – erősebben megmarkolva a ruha anyagát, melyet csak remélni tudunk, hogy tarthatott, pihegett halkan a másik mellett. Nyugodt volt. Végre újra nyugodt lehetett. Félt este egyedül a szobájában, rettegett a mumustól ami bármikor előjöhet bárhonnan, s utálta Gregory állandó bömbölését is. Jó volt Tommal együtt hülyéskedni, s az sem zavarta ha csak mögötte mehetett sokszor az utcán, mert tudta, hogy úgyis megvédené őt. Clyde hirtelen olyan sok dolgot szabadított fel. Amik ott voltak, mert mi másért viselt volna egy olyan ruhadarabot, csak… Nem igazán realizálódtak a fejében. Nem tudta miért szorong, vagy mire fel nem tekint úgy a kicsire mint eddig. Mind-mind olyan megválaszolatlan kérdések melyek hirtelen értelmet nyertek. Csak… Nem épp a megfelelő személlyel? 

Nos, gondolom az nem kérdés, hogy hátraesik-e vagy sem. Nagyot zuhanva, újra csak a fenekére, amit lassan már szinte fel sem vett, pislogott nagyokat a magasabb alakra. OOOOOH, és még azt hitte, hogy valami utcai tolvaj vagy ilyesmi! Kicsit el is szégyellte magát, hogy ilyen rosszakat gondolt a srácról. Pedig nem is ismerte. Lehet csak sietős a dolga, vagy fogócskázik valakivel. Szóval, bármi megeshet. Csak az anyjáék nevelték mindig azt belé, hogy az idegeneknek ne higyjen el semmit sem. De hát, miért is akarná bárki is bántani őt? Annyira logikátlan a következtetés. Szóval kicsit piromkodva, feltápászkodva, leporolva a szép zöld kis rucó alját, pillantott fel a másikra.

- Sajnálom… Nem akartalak megbántani. – száz vattos mosoly, táska a vállra, s szende pillantás. Ami tartott egészen addig míg le nem hordta a sapkáját. Oké, nem ő volt az első. Pedig alig haladt benne még. Hisz ez volt az első nap, hogy az utcán is viselte! Ez azért elég kiábrándító volt. De, megfogadott magának egy szent célt, ami év végén fogalmazódott meg a fejében. Nem fog szégyenlősködni, s elfutni! Soha többet! Igaz, hogy milyen jókor tartja be a fogadalmait? Szóval, annak ellenére, hogy azért zavarban volt, s az idegesség ott kúszkált a gyomrában, maradt, s elengedte a füle mellett a hallott megjegyzést is. Pontosabban azért próbált összeszedni rá valami választ.
Tehát, elkalandozott a figyelme. Újra. Ajvé… Az még eljutott a tudatáig, hogy viselkedjen úgy mintha a huga lenne. Hmh… Ez elég furcsa kérés. Még sosem mondták ezt neki. Nem mintha nem így kezelne minden idősebb fiút, csak… Amikor megragadta a kezét, s húzta maga után, valami ismerős, régi érzés fogta el. Még amikor Tommal sétált az utcákon. Mindig ilyenkor jött rá, hogy voltaképp mennyire is hiányzik neki.

- Öh… De… Miért? Oh, tudom! – mély hallgatás, mintha csak most készülne a sikolyra. A tudás szikrái ott pattogtak a kék íriszekben. Egy ki nem mondott hatalomszó, hisz ebben a pillanatban akár a kezében is lehetett volna, ha…

- Bújócskázol a barátaiddal, igaz?! A Roxfortban, persze még kisebb koromban, mi is játszottunk ilyet. Pontosabban futottunk Hóborc elől. De… Azt még mindig csináljuk. De ha ez neked ennyire fontos akkor nem árullak el. – édes mosoly, a tudatlanság gyönyöreivel, s egy átkarolt kéz. Igen, a bátyjára is mindig ugyanígy csimpaszkodott, ragaszkodva hozzá, hogy közben senki mással ne beszélgessen. Merthogy épp ő vele sétál az utcán. Hát igen, imádta amikor vele van. Szóval ez a kis nosztalgikus érzés nem töltötte el félelemmel. Főleg mert az ő fantáziájában a tolvajok mint vékony, gonosz, mocskos ruhákban járó alakoknak tűntek. Akik semmiképp sem segítenek a kislányoknak. Nem állítják fel őket, s nem adják vissza a táskájukat sem. A srác pedig, annak ellenére, hogy kérés nélkül vette el a sapkáját, nagyon kedvesnek tűnt. Nem gondolta volna huszonévesnek, szóval talán az iskolájába is eltudta volna képzelni. Talán épp griffendéles! Igen. Csak a griffisket ilyen rendesek.

- Te melyik házba jársz, vagy jártál?! Én griffendéles vagyok. De igazság szerint sokkal jobban szerettem volna a hugrabugba kerülni. Nem tudom, valahogy sokkal békésebbnek tűnik az a hely. – megszokott hangerővel csacsogva, légiesen lépkedve mellette, egész jól adva a hülye kistestvér szerepét, nézegette a kirakatokat, s csak beszélt, s beszélt… Általában persze nem nyílt meg ennyire senkinek sem. De, az a szörnyű igazság, idősebb griffendélesnek gondolta. Aki talán épp most végzett. S mint ilyen, megérdemelte a bizalmat. Nespa? S egyébként is. Nagyon hiányzott már neki a testvérkéje. S a másik most valamiképp ezt pótolta a számára. Ha akarta, ha nem… S az üldözőit tekintve egyelőre akarhatta. Majd meglátjuk, hogy meddig is.

- Ráadásul a házvezető tanárjuk sem annyira rémisztő mint McGalagony Professzor. Mindig engem piszkál… Azt mondja, hogy túl szétszórt vagyok. Pedig nem is. Nézd! De aranyos! – az egyik kirakatra mutatva, ahol mi más, játékok voltak, fékezett le egy percre. Természetesen az egyik nagyon nagy nyúlra mutatott, mely fehéren világlott ki a többi ócska plüss, s vonat rikító kavalkádjából. Belül a fülei rózsaszínok voltak, s mintha meg is lett volna bűvölve.

- OOOOOH… De édes! – elkalandozva, a monológot el is feledve, pedig valamit szeretett volna kihozni belőle, nézett fel Clyde-ra, persze továbbra sem engedve el a másik kezével sem a karját.

- Nem lesz baj ha nem tudják merre vagy? Biztos aggódnának ha csak úgy elvesznél… - pislogás, kérdő tekintet. A nyúl már megint feledve. Úgy látszik pont ennyi időre kötötte le.

Hé, a sapkám!!!  :o

Lassú léptek, egy gyönyörű szép ruha. Ez már rögtön megragadta a fantáziáját. Szinte letett az édesség garmadáról is, amikor… Lökés, elterülés, s sötétség borította el a világot. Alázuhant a mélységnek, s semmi sem fogta fel. Régi képek keringtek körülötte, s az eddigi élete apróbb, szilánkosra tört darabkái ordítottak azért, kapj el! De… Miért? Ne aggódj. Csak egy látomás, puszta képzelet. Hiszen annyira nem is ütötték meg. Ugye? Laposakat pislogva, fel sem fogva, hogy voltaképp mi is történik vele, állapodtak meg kis kezei a férfi mellkasán, melyben a szív vadul kalimpált. Egyelőre az első mondatok még a távolba vesztek, hisz most fogta fel csak igazán a helyzetet. Egy idegen férfi nehezedik rá. Öhm… Fekve. Az utcán.
A lélegzete is elállt, úgy pislogott a sapka árnyékából. Míg ugyebár azt megtehette.

- Én… én… sajnálom! Nem direkt volt…! – rebegett halkan, miközben feltápászkodott a másik mellette, ki láthatóan még most sem nyugodott meg, s várakozott. Megütötte magát, fájt, nagyon is, ám most ez a fájdalom egy csöppet sem érdekelte. Inkább csak az az éles kérdés, az apró titok, misztikum? Ki lehet ő? Igen, nagy ostobaság. Ez a nők egyik keresztje. Mindig, mindent tudni akarnak. De a kérdés…

- Mi? Hogy?! Miért… Vagyis, igen! OH! - nos, talán ha itt futásra veszi a dolgot akkor marad a sapka. Ámde miképp is hagyhatta volna azt szó nélkül, hogy voltaképp nem is nézte volna lánynak?! Mégis hány fiú járkál zöld ruhába?! Ez azért eléggé felbosszantotta. Szinte feledtette is vele a megszokott idegességét. Inkább valami mást hozott elő benne. De hát így, még mielőtt bármit is reagálhatott volna a dologra, már szép ívben került a másik fejére a kalpag. Ami elég furcsa volt. Sőt. Nagyon is furcsa. De így, ahogy elnézte a másik fején…

- HÉ! Az az enyém! Meg… Meg az is! – nem várt bátorsággal, mit talán még annak idején a Süveg felfedezett benne, megragadta a táskája pántját, még ha halovány esélye sem volt a másik ellen, s vetette meg a lábait. Mert talán a sapka még csak-csak, nade hogy a táska is?! Amit egy végkiárusításon szerzett, majdnem eltört karokkal?! Na azt már ne! Szegény Clyde, nem gondolhatta, hogy egy nőnek az egyik legnagyobb fájó pontja, ha ruházatot vesszük, a kiegészítő. Ezeket nem érdemes piszkálni. Mint ahogy bizonyos megjegyzéseket sem érdemes tenni. Mint például, ez kövérít vagy öregít, esetleg, lapos vagy.
Szóval, nekiveselkedve, beleadva azt a negyvenöt kiló súlyát a dologba, húzta a táskát, s ráncolta össze a homlokát. Nem, hölgyeim és uraim, nem volt vörös! Inkább csak kis pukkancs. Izgalmasnak ígérkezett a menet.

- nyau – igen. Ez a sapka. Mintegy varázsütésre, épp a legrosszabbkor, a legrosszabb helyen, ami elég gyakran megesett Kirkével, elnevette magát. Persze a táska azért félig meddig maradt. De nem tudta megállni azt, hogy ne kuncogjon a sapka egy újabb mutatványán. Eddig az ő fején nem is nyávogott. Szépen nézett volna ki, főleg a mugli tömegközlekedésen… De itt, s most… Oh, átkozott sors! Ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. 

To: Paul

- Öhm… - No, ez nagyon jó kérdés volt. Alig tudott válogatni a meglévő tantárgyak listájából. Meglepő mód bájitaltanból vele annyit nem ordított a tanár. Szóval ezt kizárta a legrosszabb kategóriából. A gyógynövénytan… A tanárnő mindig kedves volt, persze vele is, s nem is szerzett túl sok rossz jegyet. Az sem… Átváltoztatástan… Hát igen, az egyik legrosszabb. Nade ami még annál is rosszabb, noés persze ijesztő, a…
Megvakarva a tarkóját, zavartan pislogva, törökülésbe helyezkedett, s immár úgy támaszkodott meg. Mint ahogy látható is, kicsit izgága volt a hölgyemény. Még most sem bírt igazán egy helyben megülni, pedig nem is vizsgáztatások folytak. Oh, hát akkor sokkal rosszabbul viselte magát. Persze ez egy másik történet.

- A sötét varázslatok kivédése… Az annyira… hát… Nem nagyon megy… - az új mumus. S szó szerint mumus. Merthogy amikor kilépett elé a színre Professzor Piton, nem meglepő módon, rögtön elájult. S az Istennek sem tudták felébreszteni. Csak a gyengélkedőn tért magához. S megfogadta magában, nem törődve azzal, hogy megbuktatják-e vagy sem, hogy ő ugyan soha többet nem hajlandó a szekrény elé állni. Már eleve a gondolat, hogy Piton professzor megtudja, hogy mennyire is fél tőle, meg az újabb megalázottságra való igen nagy esély… A gyomra már erre a gondolatra görcsbe rándult, s szinte forogni is kezdett körülötte a világ.

- De, ez nem érdekes! Vagyis, nem vagyok érdekes. Meg úgy általában… Majd kijavítom! Most írom a szorgalmi esszéimet… - tárta szét a karját, s mutatott az üres, legfeljebb címekkel ellátott pergamen darabokra melyek esetleg kimaradtak a szórásból, s ott maradtak a földön. Hát igen, a szorgalmi esszéírás címén eltöltött szundítások. Mert ha fent maradt volna a tornyukban akkor addig piszkálják míg tényleg nem tanul, de itt… Ahol általában nem nagyon keresték… Nos, nem épp úgy alakultak az események ahogy a többiek képzelték volna. Meglepő, mi?   

To: Clyde 

~ Trallala, tralallaa… szabadság, szabadság, szabadsááááág… ~ - A „változatosság” kedvéért igen jó hangulatban volt. A madarak csicseregtek, az ég gyönyörű kék volt, s nem hozta magával egy könyvét sem. Ez több mint elég volt a boldogságra. Nade még hozzá a… sapka is! Pár nappal ezelőtt Tom küldött neki egy csomagot. Merthogy messzire elutazott egy munka miatt, s küldött az egész családnak ajándékot. Ő pedig, a legnagyobb örömére, kapott egy szép zöld baseball sapkát. Az elején egy aranyos cicafejjel ami sárgán kiviláglott. Meg volt bűvölve, így a muglik pillantása nem esett rá, de a boszorkányok láthatták, hogy miképp is nyitogatja a száját a cica, meg kacsint néha egyet a nagyvilágba. Egyszóval tökéletes volt! Nem is tudta hova tenni magában, hogy ilyen jó ajándékot választott számára a testvérkéje. Pedig eddig állandóan nyúzták egymást. Most meg… Szinte minden héten kapott tőle egy levelet, s valami kedves szóval is illette. E vagy vihar előtti csönd, ami enyhe kis remegést idézett elő a gyomrában, vagy szimplán kedvesség. Esetleg beütötte a fejét s megváltozott körülötte minden. Nagyon remélte, hogy az utóbbi. Úgyis még várt arra, hogy az anyjáék milyen retorziót vesznek rajta a bizonyítványa miatt. Valahol a kellemetlen, borzalmas, s halálos titulusok közt válogatott. De… Addig is…!

~ Trallala, trallala… Szabadság, szabadsááág… ~ - még pénzt is kapott. Ez még meglepőbb volt. Persze nem túl sokat, de egy-két fagyira, s egy új füzetre pont elegendőt. Persze mintha említettek volna valami olyasmit is, hogy vegyen belőle egy könyvet. De ez azon nyomban kiesett a fejéből, hogy meglátta az állatkereskedés kirakatát. Az üveghez nyomulva, szerencsére sokakat nem kellett félrenyomnia, figyelte az aranyos kis állatkákat.
Szóval, a lány. Ma sem nézett ki túl felnőttesnek. Alacsony is volt, vékony is… Oké, annyira nem volt lapos. Ez meglepő. De egyébként nem mutatott többnek mint egy 13-14 éves kis diáklányka. Pedig ő már bizony 15 éves volt a javából!  Egy sötétkék, barna mintákkal telített kis cipellőt viselt, fölötte egy halványzöld ruhával. Ami persze pont ment az égővörös hajához, s zöld satyekjához. Najó, az anyja nem akarta így elengedni. Mármint a sakával együtt, merthogy nem mutat túl nőiesnek, d ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy már pedig hordani fogja mindhalálig. S valahol ezen időszak kezdete akkor volt. A vége…? Nem rívott ki túlzottan a tömegből, legfeljebb szülőket hiányolhattak mellőle, amik jól láthatóan hiányoztak. Nade biztos csak megszökött…nem igaz?

- Oh, de aranyosak…! – megkocogtatva az üveget, hogy az egyik kis szőrös bigyó pont rá figyeljen, mosolyodott el szélesen. Elkezdett játszadozni azzal a gondolattal is, hogy esetleg egy újabb kedvenccel állít haza. Végülis… A macska állandóan elvan, Tom elvitte a baglyot, Gregory pedig… Persze, odaadná neki! Ah. De ez nem jó. Ő még túl pici az ilyen játékokhoz. Köhöm, vagyis állatkákhoz. Esetleg vehetné az apjának a születésnapjára is. De ez is túl gyenge kifogás. Eltolva magát az üvegtől, átengedve a helyet a fiatalabb generációknak, sóhajtott fel halkan. Lehet, hogy tényleg könyvekre kéne költenie a pénzét? Milyen szomorú… A kisebb kis csoportot elhagyva, a könyvesboltok felé véve az irányt, sétálgatott lassan, nyugodtan. Leginkább csak nézelődött, bambult, s próbálta kikerülni a magas embereket. Szerette ezt a helyet, már a maga módján, de ezek a boszorkányok meg mágusok néha ráhozták a frászt. Ahogy a gondolataikba temetkezve mászkálnak, s néha annyira rondán néznek rá. Pedig még csak hozzájuk sem szólt. Ezért próbálta kerülni a pillantásukat. Inkább a „rendes”, tisztességes boltosok részén maradt, néha kukkantva csak fel, titkon, tiltott pillantást vetve az óriásokra.

Paul  HUG

- Ááááh… Semmi gond! Igazán… Csak egy karcolás… - legyintett gyorsan, amolyan, „teljese lényegtelen a dolog” életérzéssel. Ami szinte hihető is volt. Végülis abban a pillanatban úgy érezte a dolgot. Sőt, még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy kijelentse, nem is fog miatta sírni. Persze ez teljességgel képtelen mondat. De azért milyen szépen hangzik, nem? Szóval, ottan tunyult továbbra is, nem érezve a szituáció kényelmetlenségét, hisz voltaképp… Ne, ő nem gondolt volna arra, hogy „úgy” tekintsen rá bárki is. Szóval Paul is inkább egy nagyobbacska bátyushoz hasonlított, mintsem Casanovához. S mivel hugribugris… Valahogy ez a tény is megnyugtatta. Igazság szerint ő hozzájuk szeretett volna kerülni. Nincsenek együtt a mardisokkal, a gyógynövénytan tanárnő a házfelügyelő… Ha jól emlékszik. Mindez annyira… békés. A griffiseknél meg… Oké, nem is részletezzük.
Akkor döbbent rá igazán a helyzet kényszeredettségére mikor a srác megmozdult, s fölállva a táskája felé indult. Vörösség, hajbirizgálás, szemlesütés. Nem is figyelte a srác útját, csak önmagát korholta, hogy lehet ennyire hülye. Persze mindezt magában. Azért a hangos beszédig még nem jutottunk el. A vékony pulcsi szélét gyűrögetve, mely azért még elkellett, pillantott fel, s vigyorgott vidáman. Bár nem volt rá túl sok oka.

- Kicsit lemaradtam…a…többiektől… - beletúrva a vörös tincsekbe, hunyorogva a szikrázó naptól, fáradtan csüccsent a fenekére, majd dőlt hanyatt a fűben, mintha csak a tanulás súlya rántotta volna le hirtelen. Eltakarta kis kezeivel a szemeit, hogy még véletlen se bánthassa a szikrázó napsütés, s hangosan felsóhajtott.

- Már megint csak pár tárgyból tudtam javítani… Minden másból hitvány leszek… És anyáék megint száműznek a nagyiékhoz, akik egész nyáron azzal fognak zaklatni, hogy nekem igenis a minisztériumban kéne dolgozni. Aztán meg elém rakják azt a sok unalmas könyvet, meg elveszik az összes ceruzámat… - újabb, talán nagyobb sóhaj. Felkönyökölve, Paulra pillantva, kicsit zavartan sütötte le a tekintetét. Ennyire idegeneknek még nem nyílt meg. Nem mintha ez is túl sok információ lett volna, csak… Ahogy előadta. Nem zavarodott bele, nem érezte magát kínosan, s még a pirosság is elkerülte egy kis ideig. Mintha csak ő is ugyanolyan átlagos, vicces, kedves lány lenne. Nem az a félénk kis bogár aki csak vészhelyzetben tud megnyilvánulni.

Paul (tehehe  :laugh:)

- VÁÁÁÁÁÁ…. – dőlés, esés, zuhanás, földet érés. A két kezével kalimpálva, mintha az bármit is javítana a helyzeten, eresztette el a táskát, ami messzire szállt, a fél kalimpálás közbeni eleresztés végett, s puffant. Vagy nyekkent, persze nem túl nagyot. A változatosság kedvéért volt ami felfogja az esést. Köhöm. Vagyis, valaki.
Szerencsére nem volt túl nagy, szóval az esetleges sérülések, a másik félnek, akár mondhatjuk minimálisnak vagy semmilyennek. Nade ő… Oké, nem történt igazán nagy baj. Nade, a kézfejénél felhorzsolódott a bőr. Ami vérrel is járt.  Vér pedig… Extrém helyzetben, amikor csak arra tudott, vagyis kellett gondolnia, hogy valahogy meg kell úsznia a helyzetet, akkor mindegy is volt. Most azonban volt épp elég ideje arra, hogy jól megszemlélje a sérülést, s számba vegye az esetleges következményeket is. Így, még mielőtt bocsánatot rebeghetett volna, amit sosem szokott kihagyni, már gyűltek is a kövér könnycseppek a szemei sarkában. Most azonban meggátolta az idegen fiú, oké, Paul lénye, hogy igazán hisztizzen. Pedig milyen jó is az…

- S…sajnálom… - „ép” kezével megkapaszkodva a fiúban, valahol a felkar részén, mintegy öntudatlanul is, tápászkodott le róla, s törölte meg a szemeit miközben rápillantott. Ezt sem könyvelik majd el a megfelelő bemutatkozásoknak. Pedig a barátnői annyiszor szekálták már, hogy nem képes idegenekkel ismerkedni. Talán ez lett volna a tökéletes alkalom! … Hát.

- Jaj! Biztos megütöttelek! Nagyon fáj?! – a kis szája elé kapva a kezeit, megfeledkezve arról, hogy voltaképp ő most mennyire is megsérült, pislogott nagyokat. S igen, százszázalékosan elhiszi ha azt mondják, hogy eltört néhány csontot. Még ha nincsenek is oly látható jelei, mint éles fintor az arcon vagy vérző seb.
Amit önmagának mondott Paul azt nem nagyon értette. Jobban mondva nem figyelt, hiszen így is túl hamar elkalandozott a figyelme. Lásd, osztályzatai. De azért annyit elkönyvelt magában, nem túl nagy erőfeszítések árán, hogy nem kéne ilyen gyorsan elrohanni. Ám Sunny természetét tekintve… Vajon marad annyi bátorsága, hogy meggondolja hirtelen magát, esetleg összeszedje a maradék tanszerét, s beszélgessen egy idegen, idősebb fiúval? Idegen, idősebb, fiú… Már önmagában rémisztő mindegyik szó, nade így együtt?! Perpill most ép bambult Paulra, félig még mindig rajta tehénkedve, szóval a nagy eszmefuttatások nem látszódtak az arcocskáján. Legfeljebb pár fűszál meg egy kis vércsepp a keze miatt.

For: Paul 

- Oh. – még a pakolásba is megállt. Hát ez egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Minekután elég sokat piszkálták, ugyebár a mardekárosok, egyfajta üldözési mánia alakult ki benne. Tehát, általában az ehhez hasonló, nem várt szituációknál mindig azt kereste, hogy akkor „na most ki akar engem bántani?”. Mert, tovább szőve a gondolatot, akár el is lophatták a talárt, s akkor ő nem is ő, hanem valaki más, de ha valaki más hát az nagyon rossz, mert ha az a valaki aki ő gondolni sem szeretne, akkor…
”Azok úgysincsenek.” A gyanú immár elkerülhetetlen volt. Bár, ha eltudott volna filozofálgatni a kérdésen, s több ideje van a dolgokra, talán maga is belátja, hogy a mardisok falkában vonulnak, s az lehetetlen, hogy ne tartanának össze. De egyelőre a képzeletében az játszódott le, hogy miképp is fogják újra valami nagyon extrém helyre fellógatni. Esetleg a trófeateremben, hogy Hóborc visítását hallgathassa újra, vagy az ebédlőben, hogy megint egy tanár szedje le… Nem, azt tényleg nem akarta. Mert voltaképp ő kapott ki azért mert nem tudta magát megvédeni, s belekeveredett ilyen helyzetbe. Na ki találta meg? Igen, igen. Jó fele kapizsgálsz. Tehát, itt volt a nagy kérdés. Ki ez a srác, s voltaképp mit is akarhat tőle?

Mondtam már, hogy Sunny nem nagy színésznő? Az érzelmek garmadája futott végig az arcán ahogy a srácot figyelte, ki egy darabig még elkalandozott, megfeledkezve a voltaképpeni feladatáról is. Vagyis összeszedni az üres papírlapokat. Meg persze a ritkán használt könyveket. A tollakról nem is beszélve. Így, a kezével megállva a táska mélyén, talán erősebben is szorítva a papírokat mint kéne, pislogott hatalmasakat. Sehova sem tudta a fejében hova tenni a srácot. Mi talán annak is köszönhető, hogy nem nagyon futottak még össze. S mivel olyan magas… Najó. Mindenki magasabb nála. Ezt a teóriát hamar el is vetette. Főleg azért, mert „hirtelen” felé fordult, s bemutatkozott. Elvörösödve, mert az valahogy sosem hiányozhatott az arcáról, kicsit zavartan engedte el a táskát, s hagyva, hogy oldalra dőljön, haját piszkálva, fél percig csak nézegetve a kezet, hogy akkor most tényleg fogjon-e kezet. De végülis a naivitása újra győzedelmeskedett, s úgy vélte, hogy abból nem lehet igazán semmi baj. Megfogva a fiú kezét, kicsit sután, alig szorítva meg, mosolyodott el szélesen.

- A nevem Kirké… vagyis nem! Vagyis, öhm… az, csak jobban szeretem ha Sunny-nak hívnak. A nevem miatt mindig azt hiszik, hogy tudok varázsolni, vagy egyáltalán, jó vagyok az átváltoztatásban, pedig nagyon nem, s ilyenkor mindig elvárják azt, hogy csináljak valami extra dolgot, pedig igazából nem is nagyon… - mindezt hadarva, zavartan előadva, egy induripinduri kis hibával karbaöltve mutatta meg. A kis kezét a monológ alatt sem szedte ki a másikéból. Ami csak annak volt köszönhető, hogy ennyire belefeledkezett a neve teljes, s korrekt megmagyarázásába. Mert lehet, hogy híres boszorkányról van elnevezve, de hát ő nem, neeeem! Szerencsére viszonylag hamar felfedezte a hibát, így volt ideje arra, hogy gyorsan elkapja a kezét, s mintha mi sem történt volna, ejtse az ölébe. De ez nem akadályozta meg a vörösödés mélyülését. Amire, mondhatni, csak rákontrázott az, hogy a srác elkezdett vigyorodni. Erre még zavartabb lett, s idegesen pillantva körbe, hogy honnan várható az esetleges támadás, gyűrögette a pulcsija ujját.
Tehát, a helyzet még mindig változatlan. Senki sincs a környékén. Láthatatlanná meg ugyebár senki sem tud válni. Igaz…igaz?! Nem, nem. Azt nem lehet. Szóval tényleg errefele akart leülni, s tényleg ide, és… OH! A válasz immár egyértelmű volt. A hülye Tom bátyja egyik haverja aki megint cukkolni akarja azzal az idióta névvel. Esetleg üzenetet küldött vele. Vagy simán cukkolni akarja mert pici és buta is a varázslatokhoz. Általában, mint minden kalandos regénynél, itt jönne rá a főhős(nő), hogy nem, ezt nem lehet így tovább! Felállna, kiállna magáért, s nem várt sugallat által rájönne, ő a mágia teremtménye! Lobogna a haja a szélben, a nap pont úgy sütne rá mint a nagy kalandorokra, s még a fogai is tökéletesen csillognának a széles vigyor, s monológ közepette. A pálcáját a magasba tartaná, az eddig meg nem tanult varázslatok hirtelen a fejébe szökkennének, s a világ csodálva figyelné milyen legenda is születik. Még kész szerencse, hogy ez nem egy kalandos regény.

~ Biztos van valami az arcomon… Grafitpor vagy tinta! Jaj, ne, már megint összetintáztam magam?! ~ - a megszokott hülyeségétől vezérelve rögtön a kezére pillantott mely, mily meglepő, persze itt-ott tintafoltos volt, de alapjában véve az arcára nem jutott. Ám, ő ezt ugyebár nem sejthette. Így egy újabb esetleges variáció jutott eszébe, hogy miért is ült oda mellé Paul. Avagy, biztos lefényképezi tintás képpel aztán azt használja fel! Ahham! Bár nem látott fényképezőt. Oké, akkor ezt el is vetette. De azért a zavar az maradt. Mint állandó, s hű társ a mindennapok folyamán.

- Öhm… Igazából, vagyis, jaj, nekem mennem is kell! Elkések meg minden! Mert egyébként sok, öhm… - felkapva a táskát, melyből azért még néhány könyv hiányzott, meg ugyebár a levél, lépett egyet oldalra, Paul irányába. Ne, ne kérdezzétek meg miért pont arra. Az egyensúlyérzék, mint ahogy azt valamikor Madame Cvikker is megfogalmazta, nullszaldós benne. Ezt a nővér is alátámaszthatja. Így, mintegy megszokott momentumként, Paulra esett. Ha esetleg nem tudott volna félreülni vagy gyorsan elgördülni.

Paul

Nos, épp az önsajnálat teljes posványába merült volna, mily meglepő, amikor valaki megzavarta a kis melankóliáját. Egy hang. Egy idegen hang. Ezek a történetek általában sosem végződnek jól. Ámde, ahogy az ujjai közt kikandikált, s felkúszott a pillantása a talár közepéig… Hugrabug! Oooooh, akkor már baj nem lehet!
A lány a fűben ült, nem a padon, nem is szerette a padok. Körötte pedig a teljes káosz uralkodott. Szétszórt könyvek itt, pergamenek ott, pennák meg itt. Minden egy fel nem ismerhető rendszer szerint. Talán. Leginkább ő sem tudta azt, hogy merre is mit kell keresni. Csak próbálta behozni a megszokott lemaradásokat. Mondhatni sikertelen. Hisz nem épp a parkot kellett volna választania színhelyéül. Ahol süt a nap, csicseregnek a virágok, s… Lehet rajzolni. Igen. Úgy vélte, hogyha már úgyis tanulásra száműzi magát, s tán a nyara is ilyen borzalmas lesz, nem fecsérli az időt, viszi magával a skiccfüzetét is. Mert, az okoskodás folyományaként úgy vélte, úgysem fog majd semmit sem belerajzolni. Hiszen úgy lekötik majd a varázslótársadalom nagy évszámai. Vagy az intő levél melyet egyszer csak elolvas. Egyszer… Talán. Biztosan?
Szóval, ha a srác szeretett volna leülni mellé, hát… Az érdekes lett volna. Nade, jó idő volt, s föld kényelmes. Vagy legalábbis Sunny állítása szerint. A többit meg döntse el ki-ki maga.

- Öh… - látványos körülnézés. Itt azt vizsgálta meg, hogy biztosan nincs-e valaki a környékén. Mert egy idősebb, merthogy idősebbnek vélte, biztosan nem áll le vele diskurálni. De ahogy végigpásztázta a környéket… Csak rá gondolhatott.

- Ide, vagyis, öhm…oda? Hát… öhm… Persze…Vagyis… Mindjárt összeszedem a holmijaimat. Ha szeretnél ideülni…gondolom a barátaiddal. Vagy… másokkal. – térdre küzdve magát, félrelökve a talár zavaró szélét, két marékkal fogta közre a pergamenek szép sorát, s kezdte el szisztematikusan a táskájába gyűrni azokat. Kicsit kapkodott, ez látszott is rajta, nomeg a szokott kis vörösesség is ott játszadozott a fülénél.
Számára a köszönésből, mit a fiú is sejthet az jött le, hogy elmehetne távolabb. Ergo nem gondolt abba bele, hogy bárki is az ő társaságát keresné. Még a gondolatot is túl elképesztőnek tartotta hozzá.