---

Biztos vagyok benne, hogy a haláluk napjáig emlegetni fogják a neved, ha tényleg méltó vagy a hírnevedre, Mr. Felvágós. – kacsintok rá a szám sarkában bujkáló mosollyal.
Legszívesebben tarkón verném, amiért van képe nagyzolni azzal, hogy igenis jó pár ellenkező nemű nőszemély fordult meg az ágyában a nyáron. Persze, mi mást várhattam volna egy olyan embertől, aki röptében a legyet is…?

A kérdés már csak az, hogy ezek után mi a jó sütőtöklevet akarok én tőle egy jó éjszakán kívül? Raleigh nem az a fajta személyiség, aki képes lenne megállapodni és bevállalni, hogy lemond a folyamatos flörtölésről, valamint a lányok ágybacipeléséről. Vagyis megette a hippogriff az egészet.
Ha tökéletesen őszinte akarok lenni magamhoz, valahol pont ezért nem tudom elhinni, hogy Wallbrick hirtelen jó útra tért, de tény ami tény, hogy a kivétel mindig erősíti a szabályt. Én csak örülök annak, hogyha Deveraux-ot boldognak látom.

Mintha elfújták volna a konfúciós átkot, képes voltam kiegyenesedni egyenesen a szemébe nézni és félrebiccentett fejjel rámosolyogni. Majd meggebedtem, hogy erőt vegyek magamon, de csak azért is megtettem, hogy véletlenül se láthassa mennyire rosszul esett amit mondott.
De legalább ebből is látszik, hogy a közhiedelemmel ellentétben van szívem. Amin most épp el kellene gondolkoznom, hogy akarom-e, hogy erről más is tudomást szerezzen vagy tartsam meg magamnak a kincset érő információt.
- Tudod, Mr. Perfect, vannak a nyilvános hálószobatitkok, és vannak az arra érdemes játszópajtik akik megkapják az extrákat is, amiről senki nem beszél. – bökök vissza a háborús kijelentésre.
Van képe azt feltételezni, hogy nem lennék elég jó? Vagy…?

Muszáj feljebb löknöm a hintát, különben soha nem leszünk képesek kibillenteni ezt a se veled se nélküled-nek tűnő kapcsolatot valamelyik irányba.
Legnagyobb szerencsémre Thea abszolút partnernek tűnik ebben. Csupa olyasmit művel, ami az igazat megvallva vagy nem jellemző rá, vagy edig én voltak vak és töksüket a jelenlétére?

Nézem, ahogy a folyosó falának dőlve hív keringőre. Lelki szemeim előtt nem éppen ártatlan kis lelkeknek való képsorok jelennek meg, igyekszem őket elhessegetni, de csak nem tágítanak. Mintha valami láthatatlan erő húzna felé.
- Igen, Mr. Perfect. Megharapdálni – halkítom le szándékosan a hangom, majd lépek határozottan közelebb. 
Pont az a távolság, ami már erősen súrolja a magánszféra határait. Hívogató, kecsegtető, de mégis épp elég messze vagyok ahoz hogy csak közelebb kelljen hajolnia.

Mélyen a szemébe nézek, miközben a macskája lankadatlanul dorombol tovább. Nem szeretném összenyomni, de… Ha egy percig is azt hitte hogy nem merem megtenni… Akkor most nagyot téved.
Újabb lépéssel kerülök közelebb hozzá, és ha nem ellenkezik, akkor a balommal átkarolom a nyakát, majd egészséges mozgásteret hagyva Theának még mindig tartok közöttünk egy kisebb távot.
Észrevétlenül húzom le a sliccét, miközben a macska dögönyözését mímelem, és ha még mindig nem kap az ajkaim után, az orrom az övéhez érintve haladok a nyaka felé.
Ahogy az álla vonalához érek halkan felkuncogok. Merlinre tényleg nem vette még észre? Szinte érzem a testéből áradó meleget, ahogy az arcunk egy pillanatra összeér. Felgyorsul a szívverésem, kéjesen megnyalom az ajkaim és hozzásimulva súgom a fülébe: - Tudsz róla, hogy le van húzódva a slicced?

---

Ugyan miért is működne valami rendesen Merlin szent szakállára? Mi vagyok én valami eltévedt holdkóros? Sürgősen vissza kell találnom magamba, vagy akár már most búcsút inthetek a jó hírnevemnek, pedig még egy lépést sem tettem meg a kastély falai között.

- Legutóbb mintha a bálon nyálaztad volna össze a kezem. – öltök rá nyelvet gyerekesen.

Pfff…
Ha egy percig is azt hiszi, hogy könnyes, de leginkább réveteg szemekkel fogok rá pislogni, amiért volt képe elfelejteni azt a néhány bált, amin sikerült összetalálkoznunk, akkor nagyon téved. Azért sem fogok a karjai közé ájulni, ha belegebedek sem!

Pedig majd megveszek, hogy az ajkait megint az enyémen érezzem, de csodával határos módon ezúttal képes vagyok erőt venni magamon, és nem robbantok háborút azzal, hogy egész egyszerűen belefojtom a szót, mint legutóbb.
Szentséges hippogriff még egy nap sem telt el a tanévből, és én máris hibbant tinédzser módjára csorgatom utána a nyálam.

Ajjajj Morrison, megint közeledik az a fránya kapu. Vajon ezúttal megint sikerül lefejelnem, vagy kecsesen és méltóságteljesen bedobom a kvaffot?
Na ezt most kéne abbahagyni, amíg nem késő, különben a rózsaszín takony a maradék eszem is kikezdi annak pedig sosincs jó vége.

Persze aztán mégsem bírom ki, hogy ne érintsem meg kacérkodón. Látni akarom, vajon még mindig hatással vagyok rá, vagy a sok kislány mögött csúnyán sikerült némi lemaradást összeszednem?
Ha bármi hatásom is lenne, galád módon nem mutatja ki, de a szavai sokkal élesebben érintenek valahol a mellkasom közepén, mintha csak kitábláztam volna, hahó, ide célozz!

Persze, gondolhattam volna, hogy nem bír a vérével, de azért mégiscsak frusztráló, hogy engem képes volt bárki is kiütni a nyeregből.
Nem azt mondom, hogy teperjen utánam, mint azok a koszos állatok Hagrid után mert attól rövid idő alatt lerepülne az agyam, de könyörgöm…

- Nahát, nahát, Raleigh. Mikor mutatsz be nekik? – közlöm a kelleténél egy kicsit savanyúbban. Ha szóvá is teszi, majdnem biztos vagyok benne, hogy találok valami épkézláb magyarázatot, de ha nem akkor ez úttal kegyesen megkímél attól, hogy a kelleténél jobban meg kelljen erőszakolnom a gondolkodásom.
– Mondd csak – folytatom a tűzzel játszva – Vajon a kislányok tudtak valami maradandót nyújtani? – nyalom körbe az ajkaimat kissé közelebb hajolva, miközben látványosan a száját fixírozom.
Kell az a csók!

- Ugyan, édes. Hálószobatitkokat nem osztunk meg mindenkivel! – kacsintok rá pajkosan még mindig a hajam csavargatva. Valahol nagyon mélyen megmozdul bennem valami azt sugallva, hogy ha elmondanám, kivel töltöttem az éjszakát, azon nyomban halál fia lenne a Roxfortban. Tiszta szerencse, hogy a muglikkal ellentétben nálunk nincsenek kamerák, és addig titkolhatom a kilétét, ameddig jól esik. – De ha szeretnéd, egyszer majd megmutathatom, hogy szoktam én szórakozni, ha hagyják, legfőképp ha van kivel! – Beszéd közben a mutató és a középső ujjammal lábakat formázva járatom végig a felkarján az ujjaim. Ha nem húzódik el, rezzenéstelen arccal vakargatom meg a macskája fülét.
- Mondd csak, Thea szerinted bánná ha egy kicsit megharapdálnám a gazdáját? – feszítem tovább a felhúzott húrt.

---

Hogy a nyavaja essen bele…
Már meg sem lepődök amikor másodszorra botlok bele a Raleigh – Wallbrick párosba, komolyan mondom, tuti hogy nem a lányok miatt kaptak szárnyra az olyan méltatlan csúfságok, mint a párosával járkálás mindenhova.
Miért kell ezeknek levakarhatatlanul összenőve lenni? Mintha nem kapnának levegőt egymás nélkül.

Mondjuk Wallbricket és Deverauxot még megérteném, nade épp Raleigh-val? Erre inkább nem mondok semmit, különben még a végén megint megkapom, hogy kiállhatatlan vagyok.
Arra pedig most kifejezetten ugranék, ami azt illeti. Így is épp elég balszerencsésen alakult a napom, igazán nem hiányzik, hogy még jobban az orromra legyen koppintva. Mert hogy legközelebb már a tettlegesség határait feszegetném, arra Merlinre merek esküdni.

Tény viccesebb az élet ha tipikus macsóként egy másik karizmatikus személyiséggel lányokat stírölve lehet bizonyítani ki a nagyob kan a házban, de ez legalább annyira gyerekes, mint amikor a kiválasztott még nem is tudja de már repkednek a tétek a feje felett.
Ja tényleg, eredetileg én is annak indultam … volna. Ha Gary után nem lenne nyitva a szemem és a fülem is. Nevezzenek paranoiásnak, egyszerűen csak nem akarok csalódni.
Trófeának túl szép lennék, azt pedig különben sem ingyen adják.
Összerándulok a büfékocsis boszorkány hangjától. Ilyenkor érzem azt, hogy tudom mi nem hiányzott a Roxfortba vezető útról.

Bambán követtem vissza Emily-t a hetes kupéba, ahol szegény Dee várt minket. Igayán üdító volt a társasága, ahogy körbenéztünk egy kicsit a vonaton, aztán ráraboltunk a büfékocsira, hogy adjunk egyet a boldogsághormonjainknak. Néha nem tudom milyen lenne a Roxfort, ha ő nem lenne, márpedig ez is el fog jönni, hiszen már végzős, nekem és Dee-nek viszont még legalább két évünk van, mire olyan magasságokba juthatunk mint Ő.

Dee…
Rám nem jellemzően lelkiismeret furdalásom volt, amiért ilyen sok időre magára hagytuk. Amilyen kellemetlenül érinti, hogy szinte alig maradt biztos pont körülötte, legalább annyira kétségbe lehet esve hogy hol a fészkes fenében lehetünk már.

Rengeteget beszéltem vele a nyáron, de azt hiszem, még egy jó időbe fog telni, amíg a helyére billen a világa. Minden esetre, mondjon akárki akármit, nekem mindig a fogadott húgom lesz, még akkor is ha időszakosan az orromra koppint, ha épp földtől elrugaszkodósat szeretnék játszani.
Volt már rá nem is egy alkalom, amikor én kerültem bajba és neki köszönhettem hogy ki tudtam mosni magam a sárból, azonban a fordítottja is megesett már. De ettől szép a barátságunk. Tudom, hogy bármikor bármiben számíthatok rá, és viszont.

Megkönnyebbülten konstatálom, amikor Emily benyit a fülkébe, hogy nem találjuk üresen. Igazán rendes tőle, ahogy megpróbálja Deverauxot jobb kedvre deríteni. Titkon azért is vásároltunk ennyi mindent – én legalábbis, hogy Dee is élvezhesse a szokásos édességkört. Igenis ami jár az mindenkinek jár, mindegy hogy min ment keresztül.
- És Wallbrick puszikákat küld – teszem hozzá csücsörítve egy cinkos kacsintással megtoldva, amikor Emily épp azt meséli, hogy próbálták meg a fiúk felzabálni a részben neki szánt kincseket.
- Látnod kellett volna Ryan fejét, ahogy mepróbált egyszerre három csokibékát az arcába tömni. – idéztem fel eltorzítva a vonásaim. – Nem kellene jobban vigyáznia a vonalaira? Még a végén tanév végére gurulni fog! – kuncogok fel gonoszan, remélve, hogy legalább egy halvány mosolyt csalok majd a lány arcára.
Elgondolkozva bámulok ki az ablakon belegondolva mennyire hiányoztak Emilyvel.
Ennél már csak az lenne poénosabb, ha tényleg megjelenne a két fiú, és módszeresen végigröhögnénk az utat. Na az tényleg jó lenne, arról nem is beszélve, hogy büntetlenül legeltethetném a szemeim Raleigh-en…

---

Cöhh…

Hát persze, hogy éppen Raleigh lába előtt kell majdem orra esnem, legalább gáncsolt volna el egy megveszekedett hippogriff vagy valami, de nem, nekem sikerült önszántamból a saját hibámból megbotlanom.

Nem is kezdem el számolni, hányadik öngólom lövöm a mai napon.
Kezdődött a reggeli készülődéssel, amikor majdhogynem szó szerint kiestem az ágyból, aztán folytatódott ebédnél, amikor a házimanónk - az a szerencsétlen meglökte a kezem ennek következtében sikerült kis híján az ölemben landolt az ebédem, majd most Wallbrick, végül a napom megkoronázásaképp ez a drágának nem nevezhető, ám annál kívánatosabb és bosszantóbb egyén került az utamba.
Le merem fogadni, hogy látta ahogy odalent a peronon épp hugrabugos potato-t játszok.

Kaján mosolyánál már csak az lenne megalázóbb, ha a kezét nyújtaná, hogy segítsen megkapaszkodni a nyomorult vascsőben.
Neeeem, áááá dehogy volt elég hogy nyeszlett holdkórosként belerobogtam Wallbrickbe, most még ez is.
De nézzük a dolog jó oldalát, legalább már nem kell sülthülyeként nyújtogani a nyakam, hogy megtaláljam a bezsongott tömegben, na meg vélhetőleg nem kezdem az első napot csonttöréssel a gyengélkedőn.

Amint megpillantom a macskáját, őszinte mosoly terül szét az arcomon. Kinyújtott kézzel guggolok le és ha a törpecirkáló odajön hozzám elégedetten simizem meg a fejét.

- Csak gyakoroltam a pukedlizést, Raleigh. Tudod, mielőtt kezet csókolnál, ahogy szoktad – mondom tökéletes nyugalommal, mielőtt hagynám, hogy darabjaira robbanjon az arcom.
Térdre esni előtte, gratulálok Morrison, erre is te vagy képes.
Ha csak nem… Úgysem merne senki konfúciós átkot rám szórni. Előbb vagy utóbb úgyis megtudnám ki volt az a félkegyelmű, és annak nem biztos hogy jó vége lenne. Bár tény, hogy kívülállóként egész viccesen festhetek.

A gyanú, mi szerint talán maga Raleigh lehetett az aljas, ám annál leleményesebb elkövető, grimaszba hajlítja a vonásaim. Mielőtt még azonban meggyanúsítanám inkább felsóhajtok – elnyomva az általa annyira hőn szeretett sárkányos énem. Még a végén megint megkapom, hogy kibírhatatlan vagyok és azt most nagyon nem tudnám díjazni, ami azt illeti.

Lesimítom előbb a ruhám, aztán a hajam. Két ujjam közé csippentek egy hajtincset és unottan csavargatni kezdem. Valahogy vissza kellene nyernem a régi énem, mert így módfelett kellemetlen lesz a Roxfortba vezető út. Azt pedig egyáltalán nem szeretném és akkor még a lehető legfinomabban fogalmaztam.
- Köszönöm a bókot, édes. Hiányoztál a nyáron. – lököm el magam a korláttól. Ha hagyja, akkor szemtelenül végighúzom a mutatóujjam a fülétől egészen az álláig, egy leheletnyit közelebb simulva hozzá, de pont olyan távolságban, ami még nem túl bensőséges ahhoz, hogy nyeregben érezhesse magát.– Túl nagy volt a forgalom az ágyadban? – teszem hozzá gonoszan csillogó szemekkel.

Nem bírom ki, hogy ne tegyek megjegyzést, holott nagyjából tisztában vagyok vele, hogy elvileg nem lehetett túl sok nőnemű, akit ágyba sikerült cipelnie. Valahol nagyon mélyen bántana, ha azt mondaná, hogy igen, de ezt akkor sem fogom bevallani, ha Veritaserumot itatnak velem.

---

Sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer Raleigh fejét fogom keresni a nyomorult 9 és ¾  vágány ‘mindenkinagyonboldoghogyvégrevisszamehetünkasulibaszívni’ tömegében. Mert nekem mindig abba kell belekavarodnom akibe olyan tiltott lenne, mint manapság a Főbenjáró Átkot használni, vagy a nagyon merészeknek Voldemort nevét emlegetni.

Még jó, hogy apám az utolsó pillanatban visszarángatott a halálfalóvá avatással kapcsolatos szakadék mellől, különben most azkabani fogolyként tengethetném a mindennapjaim, a legkevésbé csinosnak sem mondható rettegett csíkos ruhában.
Arról meg már ne is beszéljünk, hogy Raleigh biztos nem hozott volna otthoni kaját a patkányokkal teli cellámba. Sőt, mondhatnám azt is, hogy Potter ezeréves szemüvegét tenném rá, hogy felém se szagolna.
Amilyen nőcsábász a szentem, tuti összeszedte volna az első átlagnál jobban kinéző libát, csak hogy azonnal elfelejtse a nevem is.

De szerencsére még épp idejében visszakoztam, így bámulhatom a tömeget miközben megpróbálom a legkevésbé fancsali arcomat előhúzni a kalapból.
Lehet hogy a háborúnak vége, de az én elveim akkor sem fognak változni, ha holnaptól Weasleyék kerülnek hatalomra, és kirándulásokat szerveznek, hogy minél többet tanulhassunk hőn szeretett muglikáiktól.

Könyörgöm azoknak maximum csak megszületni volt nehéz, a varázslók meg szépen elvitték a balhét helyettük csak, hogy kellőképp tisztára legyen nyalva a nem mondom, hogy nemesebbik felük. És akkor még szeressem is őket meg esélyegyenlőség. Na még csak azt kéne!
Nem mondom, hogy Voldemort alatt jobb világunk lenne, mert nem vagyok az erőszak hive, de … á, inkább hagyjuk.

Ahogy a gondolataimba mélyedek, észre sem veszem a szintén bambuló Wallbricket, és egyenesen a mellkasának utközök. Megtántorodok, mielőtt azonban elveszíthetném előbb az egyensúlyom aztán a méltóságom kegyesen megtart.
- Kösz, Wallbrick – biccentek, majd azonnal hátrálok három lépést – Ha Deveraux után sietsz, utoljára Emilyvel láttam. – vetem oda egy fokkal kedvesebben, aztán oldalra lépek és eliszkolok mellette, mielőtt kellemetlen kérdésekkel bombázhatna, mondjuk a legutóbbi bálról.

Mikor is volt már az, amikor még a csontjaim is meg tudtak olvadni ahogy Raleigh a folyosón a karjában tartott…? Nem mondom, hogy nem volt igazi kihívás ellenállni neki, de még mindig ugyanaz a bajom, mint mindig.
Ha nem lennék vele tökéletesen tisztában, hogy valószínüleg már az iskola nagyobbik fele megvolt neki meg Wallbricknek, és mindennek a tetejébe még fogadni is szeretnek a nehezebb lányokon, amit sikerült a saját bőrőmön megtapasztani, talán meg tudnék benne bízni, hogy nem csalna meg fűvel-fával az első adandó alkalommal.
Mert lehet hogy ő észre sem veszi, de attól még hogy nem szólok, szemem az van.

Mély sóhajjal túrok a hajamba a takómnál, aztán karba tett kézzel torpanok meg.
Merlin szent szakállára komolyan én keresgetem Raleight?!
Morcosan szállok vissza a vonatra. Persze a lépcső tetején majdnem megint megbotlok akár egy szerencsétlen Hugrabugos, és ezt persze ki más nézhetné végig az első sorból, mint Raleigh?
Pengevékonyra préselődnek az ajkaim és ökölbe szorul a kezem. Egész eddig a csinos kis nyakam nyújtogatva próbáltam kiszúrni a tömegben, erre persye hogy akkor botlok belé, amikor nem kellene...

Komolyan, ez végig egy ilyen szerencsétlen nap lesz?

Cöhh.
Mintha nem ismerném épp eléggé, milyen nagy hódító hírében áll, vagy nem tudnám pontosan, miféle játékokat eszelnek ki puszta unaloműzés gyanánt Wallbrickkal. Legalább engem ne próbáljon meg hülyének nézni – lehet, hogy más lány könnyedén elhinné neki a csillagokat is az égről, de én nem most jöttem le a falvédőről.
Egyszer egyébkén úgy megérdemelnék, hogy valaki csak egy kicsit is móresre tanítsa őket. Azt hiszem, egy időre biztos elmenne a kedvük az ilyesfajta szórakozásoktól.
Nem állítom azt, hogy bármivel is jobb lennék náluk, elvégre engem sem kell a szomszédba küldeni egy kis aljasságért, de akármennyire is zöld színű a vérem, vannak olyan húzásaik, amelyek már nekem sem tetszenek igazán.
Pontosan tisztában vagyok vele, kivel is állok szemben egy olyan csatában, amelybe talán még nekem is beletörhet a bicskám. Mégis pontosan ez az, ami vonz…
Gary régen elment. Nekem pedig itt az ideje visszavennem a régi hírnevem. Azok vagyunk, akiknek születtünk, nem pedig azok, akiknek megmondják mit, és hogyan kell tenni.
− Azt bizony. – kacsintok rá féloldalas mosollyal a szám sarkában. – Úgy, ahogy mondod.
Nehogy azt higgye már, hogy egy kis agresszivitástól majd szépen beadom a derekam, és úgy fogok tangózni, ahogy Ő diktálja az iramot.
Meg a túrót!
Meglepődök, ahogy azonnal reagál minden mozdulatomra. Épp csak közelebb merészkedek az alvó oroszlánhoz, és a fiú – mintha az összes gondolatom az arcomra lett volna írva, ugyanabban a pillanatban karolja át a derekam.
Szóval így állunk. Szeretem az olyan helyzeteket, ahol nem hagyják, hogy irányítsak. Utoljára Gary volt velem ilyen „kedves”, és annak is mi lett az eredménye? Inkább visszapasszoltam a labdát. Sokkal izgalmasabb, ha nem adnak lehetőséget sem arra, hogy kiszámíthassam a következő lépéseket. Amikor ott- abban a pillanatban kell dönteni tétek felett.
És én most a legnagyobb téttel játszok...
Leplezetlen mosollyal húzódtam közelebb hozzá, akár egy kéjsóvár kiscica, aki pontosan azt kapja, amit akart. Már csak a dorombolás hiányzott az egész játékból, azt azonban kellemesebb pillanatokra tartogattam. Bármi is az ára, Raleigh záros határidőn belül az enyém lesz, méghozzá akkor, és úgy, ahogy én akarom.
Amikor a falnak dönt, és érezteti milyen fizikai előnye van velem szemben, mély sóhaj hagyja el az ajkaim. Bal lábam magától emelkedik, és tekeredik finoman, ám annál erősebben a fiú lábához. Remélem, nem hiszi majd, hogy remegő térdekkel, elcsukló hangon, és fátyolos szemekkel fogok felnézni rá. Ennyire csak nem ismerhetett félre.
Pontosan tudnia kellett az első perctől kezdve, ahogy magamhoz rántottam: nem az a fajta nő vagyok, aki ennyitől kikészül, és vinnyogva omlik a pasi karjaiba. Nem. Én a lökjük magasabbra a hintát kategória vagyok, ahogy azt Gary is nagyon szépen felmérte az első percekben. Igaz, estem már ki párszor, mert túlléptem a határaimat, de könyörgöm. Unalmas lenne az élet, ha mindig az lenne, amit én akarok.
Körbenyalom az ajkaim, ahogy hirtelen eltol magától. Nem tudok elszakadni tőle, olyan, mintha valami mágnes vonzana, már nem vagyok finom, nem félek harapni sem. hadd tudja meg még mielőtt komolyabb dolgokon törné a fejét, kivel is sikerült tüzet gyújtani saját magunk alatt. Mert ebben a játékban, ha tetszik, ha nem ugyanúgy lehetünk mindketten vesztesek, ahogy egyenként győztesek is.
− Mit akarsz Raleigh? – kuncogok fel fölényes mosollyal. Tudom, hogy azt akarja, a zsigereimben érzem, hogy semmi más szándéka nem lehet. Csakhogy a csók, és a test nem egyenértékű. Ennél sokkal többet kell adnia, ha ágybacipelési tervei vannak velem.
Olcsón ugyanis csak az arra méltók adják magukat. Márpedig én nem egy vagyok a sok közül, akit bármikor kénye-kedve szerint megkaphat.
Elhúzom a fejem, ahogy megpróbál megint megcsókolni. Combommal szorítok rajta egy kicsit, de csak annyira, hogy érezze, még mindig ott van a lábam, ha tetszik, ha nem.
− Szóval erre ment ki a fogadás. Ágyba tudsz e cipelni. – konstatálom egyenesen a szemébe nézve. − Hát ez kínos. Roppant kínos… − csóválom a fejem, miközben ujjaim a hajába túrnak, és a tarkójánál megállapodva kiszemelve egy tincset, és lágyan birizgálni kezdik. − Tekintve, hogy ez már nekem is megfordult a fejemben, amióta elvesztettem a kedvenc háziállatom, mert épp szerelmes idiótát játszik Deveraux-val. – folytatom egy szusszal. – De… gondolom azzal fogadást szegnél? – pislogok fel rá, akár egy szende kis bárányka. A másik kezem finoman kiszabadítom a fogságból, és egyenesen a hátát célzom meg vele. Óvatosan csúsztatom őket a lapockájára, miközben végig a szemébe nézve lesem a fiú reakcióját.
− Mennyire akarsz Raleigh? Én ugyanis nem vagyok egyenértékű egy csókkal, ami miatt ráadásul még csak nem is ellenkeztél– kacsintok rá játékosan, majd ha nem húzza el a fejét, előre hajolok, és finoman megcsócsálom az alsó ajkát…

− Úgy, mint a gazdája? – teszem hozzá a monológjához, milyen tökéletesen idomította a vernyákoló szőrcsomót gúnyos mosollyal a szám sarkában. Ha azt hiszi, most jöttem le a falvédőről, és nem látok tovább a kisded játékainál, kegyetlenül ki kell ábrándítanom. Sokkal ügyesebbnek kell lennie ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból.
Hazudnék, ha azt mondanám nincs épp elég nagy hatással rám, azonban fogalma sincs arról, kivel kezdett. Vagy ha mégis, ami kezd egyre tisztábban kirajzolódni előttem, nos… eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát.
Sőt…
Igazából majd megveszek a kíváncsiságtól, vajon mennyit engedhetek meg magamnak, amíg rá nem jövök, hogy túllőttem a célon. Mert ha én vagyok a fogadás tárgya, amely felől egyre inkább szemernyi kétségem nincs, azt hiszem komolyan alábecsült.
Megtanulhatta volna, hogy egy Morrison soha nem említhető egy lapon a roxforti libák bármelyikével. Ahhoz túl nagy az egóm, hogy hagyjam magam.
Az egész szép kis tervben volt azonban egy helyes, ám annál bosszantóbb bökkenő, amivel nem számoltam az maga Raleigh. Ha nem ismerném, azt mondanám: pont olyan idióta, mint Wallbrick, de az évek alatt rá kellett jönnöm: ő a nagy fehér cápa.
Márpedig az baj. Méghozzá egészen nagy baj, hogy úgy mondjam.
Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha legalább egy kicsit kiesne a játékból, és hagyná, hogy érvényesüljek, de az a kisugárzás, az az erő, ami körüllengi… be kell valljam, nekem is megremegteti a térdeim.
Akármennyire hadakozok is ellene.
− A gyanakodáson már rég túl vagyok Raleigh. – szívom mélyre a levegőt egyenesen a szemébe nézve. Nem hátrálhatok meg a pillantás súlya alól, vagy azon nyomban veszítettem. Én nem olyan játékszer vagyok, aki könnyen kapható. Ha igazán akar, dolgozzon meg érte. Majd meglátjuk megéri-e neki. – Csak hogy emlékeztesselek: én sem most jöttem le a falvédőről.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy csóri macska sikeresen kettőnk közé szorult, és kétségbeesett nyivákolással szeretné a tudtunkra hozni, hogy ő bizony nem adott engedélyt arra, hogy palacsintává lapítsuk a kis szórakozásunk közepette, köszöni szépen a lehetőséget, de ha egy mód van rá, egyelőre az élők sorát szeretné erősíteni.
Hagyom, hogy puhán menekülőre fogja, majd kényszeredetten ismét a fiúra szegezem a tekintetem. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha egész egyszerűen szájon csókolnám? Talán nem lenne ellenére, ugyanakkor abban a szent pillanatban felmerülne a kérdés: ebben a helyzetben tulajdonképp ki is nyerne? Ha fogadás, és én kezdeményezek, veheti úgy, hogy legyőzött, ha viszont egy kicsit is ismer, ami felől aztán nincs kétségem… gondolhat arra is, hogy éppen ellenkezőleg sült el a dolog: én nyertem, elvégre én irányítom a történet további folyamatát…
Ilyenkor úgy tudom utálni, hogy női logikám van. Csak egy pillanatra láthatnék bele a fiúk csavaros agyába, és rögtön tudnám: mit kellene tennem…
Megmerevedve nyugtatom meg a légzésem, amikor ahelyett, hogy szépen visszatenné a mancsát a fejem mellé felém nyúl. Kikerekednek a szemeim, apró kacaj csúszik ki a fogaim közül.
No mi van, a hős hódító belesett a saját csapdájába?
Nem, nem szabad ennyire egoistának lennem. Erőszakkal emlékeztetem magam, hogy igen nagy sansszal én vagyok a szerencsés nyertes, akit a fiúk újabb fogadás tárgyának neveztek ki. Már csak az a kérdés, ebben a helyes kis játékban vajon melyikünk fog nyerni? Raleigh, Wallbrick, vagy szerény, ám annál gonoszabb kis lényem?
Félrebiccentett fejjel pislogok rá félárbocra eresztett pillákkal. Sosem volt különösebb megerőltetés, hogy úgy viselkedjek, mint egy ájtatos apáca, vagy épp egy olcsó kéjhölgy. Elvettem, amit akartam, majd mosolyogva álltam tovább. Ebben a menetben azonban nagyon úgy fest, hogy emberemre akadtam.
− Elmenni? Innen? Hova? – értetlenkedek tettetve a síkhülyét. – Ejnye Raleigh, még a végén azt találom gondolni, hogy egy elhagyatott zugban nekem esel, és csúnya dolgokat fogsz művelni velem. – nyalom meg a szám sarkát, az orrom már majdnem egy vonalban van az övével. – Na nem mintha ellenemre lenne, de előbb szeretnék kipróbálni valamit. – hajolok előre, és ha nem ellenkezik se szó, se beszéd átkarolom a nyakát, és magcsókolom…

A szeme sarkából lesi, hogy a fiúnak még véletlenül se tűnjön fel: figyeli minden mozdulatát, az arca minden rezdülését, miközben gyermeki mosollyal az arcán játszik a négylábú törpecirkálóval.
A macskák öntörvényű lények – jut eszébe hirtelen, és már várja  a pillanatot, amikor érzi: most már futni kellene hagyni, mert ha nem, nos annak könnyen szerzett csúnya karmolás lehet a vége.
Az idő azonban egyre késik, mintha a macseknak esze ágában sem lenne lelépni a lány karjai közül. Hát létezik ilyen jószág, amikor neki ennek az állatnak a tökéletes ellentéte jutott? Karmol, harap, fúj, mint valami megveszekedett vadállat, pedig ő csak szeretgetni akarja… Na majd ha megérzi rajta az idegen szagot. Vagy engedelmeskedik végre, vagy még jobban besértődik, aztán otthon magyarázhatja a bizonyítványt: hogy sikerült a kastélyban landoltatni a macskáját?
Még csak az kellene.
Finoman túr a puha szőrbe, halványan elmosolyodik, miközben arra gondol: talán most ad neki az élet néhány percet, amikor nem kell gondolkoznia, azt tehet, amit csak akar, és senki nem fogja kérdőre vonni.
De a szép remény a pillanat töredéke alatt hullik szét, amikor Raleigh egyenesen nekiszegezi a kérdést.
Méltatlankodva mordul fel, mint akit sikeresen vérig sértettek már magával a feltételezéssel is. Felszegi szép fejét, miközben végig a másik szemébe néz. Válasza azonban egyre késik, mert nem tudja eldönteni: keresetlen szavakkal illesse a fiút, vagy inkább elevenbe talált szavakkal.
Végül a könnyebbik utat választja. Mint mindig, ha szorult helyzetbe szeretnék hozni.
− Miért gondolod, hogy hátsó szándékaim lennének csak azért, mert a macskád valami különleges okból nem harapta le azonnal a kezem, amint hozzá mertem érni? – kérdez vissza ártatlanul. – Ne magadból indulj ki Raleigh. – cöccög fejet csóválva.
Tény, megfordult a fejében, talán a cica lehet az út egy könnyed beszélgetéshez, esetleg talán egy kicsivel többhöz is, de valahol – már nem is emlékszik merre – ez a gondolat el is halt csírájában. Állattal nem lehet kihasználni a másikat, arról nem is beszélve: miért lenne neki érdeke megmutatni másnak az emberibb arcát?
Pont a lány fejezte ki, mennyire nem érdekli, ki mit gondol róla. És ha a másiknak eddig ez nem is tűnt fel, ebben az elhatározásban egy percre sem ingott meg.
− Azért nem tudom elhinni – kezdi a magyarázkodást egészen óvatosan, tekintve hogy a másik egyenesen rajta áll az auráján, mit sem zavartatva magát. − …mert legutóbbi információim szerint nem az a szerzet vagy, aki egy lánynak azért keresi a társaságát, mert annyira érdekli, milyen is valójában. Azt hiszed nem tud róla mindenki, miféle fogadásokat köttök Wallbrickkel? – hadarja egy szuszra. – Talán ha nem kürtölnétek szét az egész Roxfortban mit kell mindig csinálnia a vesztesnek, kevésbé lennék gyanakodó. Nem gondolod?
Észérvek. Pontosan. Erre nem mondhatja azt, hogy csak azért mondja ezt, hogy bosszantsa, vagy, hogy megmutassa milyen hülyén viselkednek a fiúk egymás között. Puszta tények. Ha nem azzal lenne tele a kastély, hogy most épp miért is baktatnak vigyorogva a gyengélkedő felé, biztos, hogy sokkal több lányt tudnának megszédíteni.
Pontosabban Raleigh, mivel Wallbrick újabban ki se száll Deveraux szájából, maximum annyi időre, hogy levegőt vegyen. De nem baj. Egyszer kelljen csak neki szívesség, majd ő is véletlenül elfelejt elmenni a találkozóra, és természetesen esze ágában sem lesz előre lemondani.
− Mi lesz, ha nem adom vissza? Megbüntetsz, Raleigh? – kérdezi színpadiasan a szívéhez kapva. – Hűűűha, kezdek reszketni, mint a kocsonya. – teszi hozzá epésen a macsek fülét vakargatva.
Aztán rájön, hogy már megint nem gondolkozott, mielőtt beszélt. Ezaz Letty, öngól…

---

---

Megközelíthetetlen…
Fogalma sincs, mikor hallotta ezt a kifejezést magára utoljára. Talán még akkor, amikor minden más volt. Amikor egymásnak adták a táncparketten, amikor hangosan kuncogott valakin, amikor felsőbbrendűen viselkedett, amikor senki nem merte a fejére olvasni a hibáit. Amikor azt csinált, amit akart, azzal akivel akart.
− Ilyen szörny volnék? – csúszik ki a száján. mielőtt még végiggondolhatná mit mondott. Elvörösödik, lehajtja a fejét, és mély sóhajjal rendezi át vonásait, amikor újra a másik szemébe néz. – Ugyan már Raleigh, csak azt ne mondd, hogy komolyan érdekel milyen is vagyok, ha épp nem harapok – nyújtja a ki a nyelvét gyerekes hitetlenséggel.
Meggondolatlanságot csinált, és ezzel nyilván pontosan tisztában van a vele szemben álló is. Óvatosabbnak kellene lennie. Az egy dolog, hogy Wallbrickben valamilyen idióta elvből megbízott, de annyira hülye nem lehet, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse Raleighvel is. Nem bízhat meg benne. Nem lehet hozzá teljesen őszinte, amíg nem tudja pontosan, hogy kivel is áll szemben. Ugyan hat éve egy házba tartoznak, de mégsem mondhatja azt számtalan bál után sem, hogy ismeri. Márpedig az ismeretlentől nem árt óvakodni.
Nem fél tőle, elvégre van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy nem fél Raleightől, sem senki mástól. Talán azért, mert még nem kapott elég nagy pofont az élettől, hogy megtanulja fékezni a nyelvét. Talán azért, mert soha nem mondták neki, hogy ne legyen véleménye, és azt ne mondja ki azonnal, mindegy ki áll vele szemben.
Talán…
A figyelmét valami teljesen más köti le. Ahogy megjelenik Damerei macskája, egyszeriben minden más kimegy a fejéből. Pontosabban csak egy gondolat jut az eszébe. Valami mágnesként vonzza a törpecirkáló felé, miközben a fülébe súgja: talán ez lesz az út, ha ki akarja szedni a fiúból, mit keres itt tulajdonképp. Mert amit hallott korábban, egyszerűen képtelen megemészteni.
Meg sem hallja az intést, félrebiccentett fejjel, őszinte mosollyal az ajkain túr bele a négylábú puha, selymes szőrébe. Mélyet sóhajt, tekintete teljesen ellágyul. Bezzeg az ő macskája mostanában úgy viselkedik, mint valami fúria. Karmol, harap, menekül, és méltatlankodva fordít neki hátat, valahányszor egy kicsit szeretgetni kezdené.
Az emlék hatására összerezzen, visszatér a jelenbe, és pont akkor húzza el a kezét, amikor Raleigh szintén végigsimít a macska hátán, és közelebb tolja felé.
Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan a pocija alá nyúl, és ha nem kezd el azonnal kapálózni, finoman az ölébe emeli, és onnan simogatja tovább. Amennyiben látná, hogy szeretne menni, azonnal elengedi. Pontosan tudja, hogy ha valami nem megy, akkor azt a legjobb nem erőltetni. Pláne egy olyan állatfajnál, amiről mindenki tisztában van, mennyire öntörvényű.
Aztán majdnem leesett az álla.
− Mi-mit mondtál? – kapja fel a fejét döbbenten pislogva. Egy percre megint úgy érzi magát, mint Garyvel, amikor először csókolta meg. Végigfut a kellemes érzés a bőre alatt, az arca kipirul, és szemeiben valami új csillogás jelenik meg. – Köszönöm – biccent melegen.
Amikor Damerei felé nyúl, ösztönösen hőköl hátra, de épp annyira, hogy még bőven el lehessen érni. Beleborzong, ahogy a füle mögé tűrik egy elkóborolt tincsét. Lassan jobban hasonlít egy érintetlen szűzlányra, mint önmagára.
Kinyitja a száját, hogy megkérdezze, ez most mi volt, de legnagyobb megrökönyödésére egyetlen hang sem jön ki rajta. Teljesen összezavarodott, és ami még bosszantóbb: hogy nyilván ez az arcára is van írva.
Ha Raleigh nem akadályozza meg, hirtelen felpattan, elszakítja tőle a tekintetét, és megint a fal felé araszolva keres magának kétlépésnyi biztonságos távot.
Nem bízik meg benne. Mi van akkor, ha ez az egész csak egy játék? Egy játék, amiben ő csak veszíthet?

---

---

Enyhén elnyílt ajakkal nézi, ahogy a másik magyaráz neki, és minden sértés, amit a fejéhez vágott, ívesen pattan le róla, mintha valami különleges páncéllal óvná magát, amin senki, és semmi nem tud áthatolni.
Ez megőrült?
Szépen ívelt szemöldöke a finoman fésült frufru takarásába szökik, arcán a döbbenet jeleit fokozatosan váltják a méreg, majd a harag első hullámai. Mégis mit képzel ez magáról? Hogy Morrison olyan lány, aki ha hímneműt lát, azonnal olvadásnak indul, mint valami vastag jégréteg a nap első sugaraira? Mert akkor nagyon melléfogott.
− Fogalomzavarban szenvedsz. Ez nem hevesség. Ezt úgy hívják, düh, ami akkor keletkezik, amikor valakire haragszol valamiért. És képzeld, bármennyire furcsán hangzik, nem játszottam el a gondolattal, milyen jól meglennénk. – magyarázza szélesen mutogatva.
Nem is érti miért fecsérli rá a szabadidejét. Idejött pihenni, erre ahelyett, hogy átadná magát a semmittevésnek, leáll szópárbajozni olyannal, aki nyilvánvalóan nincs ép eszénél, vagy épp tényleg ennyire nem érdekli, minek milyen következményei lehetnek.
− Pedig jobban tennéd, ha érdekelne – emelkedik fel óvatosan, de csak annyira, hogy a kényelmes helyzete megmaradjon, és a fiú továbbra se tudjon anélkül közelebb jönni, hogy ne érjen hozzá. – Nem azért, mert dedó módra bárkihez is rohannék panaszkodni – rázza meg szép fejét, mielőtt még a fejére olvashatnák, hogy ugyanolyan gyáva kukac, mint a többi, akik amint valami rossz történik azonnal pennát, és baglyot ragadnak azonnali megtorlást követelve.
Nem. Neki ki sem kell nyitnia a száját.
– Nem mondták még, hogy a Roxfortban a falnak is füle van? Bármi olyat teszel, ami nekem nem tetszik, és a következő hetet a gyengélkedőn fogod tölteni. A stílusom pedig olyan, amilyen. Nem tetszik, nem kell hallgatni.
Fenyegetőzik? Talán? De azért, mert valaki leugatja, nem fog fülét farkát behúzva, nyikkanás nélkül eltűrni bármit is. Nem olyan fából faragták őt. Kamu duma, hogy nem retten meg senkitől. Tény, hogy vannak írott, és íratlan szabályok, de a Roxfort nem fog örökké vigyázni rá, és abban a pillanatban, hogy kiteszi a lábát a nagybetűs életbe…
Minden esetre azt már eldöntötte, hogy véletlenül biztosan szóba hozza majd ezt a kis intermezzot Raleigh előtt. Ha lesz egy kis szerencséje, pont ott lesz ez a mitugrász is, és ő karba font kézzel, kényelmesen eldőlve nézheti végig, amikor kérdőre vonják.
Fogalma sincs, kivel kezdett ki.
A pálca tovább pörög az ujjai között, egyre nagyobb szikrákat hullajtva, amelyek nagysága egyenes arányban nő a lány haragjával. Mégis mit képzel a másik, hogy majd megmondja mit csinál, és úgy lesz? Csak azért, mert ő fiú, Morrison pedig lány? Nem ugyanolyan súlycsoportot képez, mint a többi (tisztelet a kivételnek) féleszű liba a Roxfortban.
Ugyan már. Őt nem lehet csak úgy fenyegetni. Nincs mitől félnie.
− Tudod, ha nem lenne ekkora arcod, és nem úgy kezdted volna az indulót, hogy a helyeden ülök – hah, mintha ki lenne táblázva, kinek hol vannak „helyei” – Meggondoltam volna, mit teszek, vagy mondok – hunyja le újra a szemét, majd ásít egyet, hogy még jobban úgy tűnjön: neki aztán kötélből vannak az idegei.
Bár a másik kezdi alaposan próbára tenni azok milyenségét…

---

---

A finom ujjak egy pillanat alatt szorulnak össze, ahogy Raleigh elengedi a füle mellett a megjegyzését, és kuncogva tudatja vele: rajta bizony minden tökéletes, bármi ami mégsem felelne meg a korábbi kijelentéseknek, az csak optikai csalódás.
Persze, mert az idegesítő magabiztossága aztán nem hiba? Ezt azonban nem vagyok akkora gyökérhülye, hogy azonnal az orra alá dörgöljem Mr. Pörfiktnek. Még a végén megsértődik, aztán megnézhetem magam. A drágámozást kezdem megszokni, noha egy cseppet sincs ínyemre. Esküszöm ennél még a Gary által használt ghostlady is sokkal jobb volt. Kár, hogy hiába próbáltam kedves, vagy legalábbis magamhoz képest kedves lenni, mert olyan sötét, mint a Tiltott Rengeteg az éjszaka közepén, hogy nem veszi észre – valami megváltozott a hangulatomon. Teperni márpedig nem fogok, akkor sem, ha mugli kisgyerekek potyognak az égből varázspálcával a kezükben.
− Ugyan már Raleigh, senki sem lehet tökéletes! – kacsint vissza a fejét csóválva, őszinte mosollyal az ajkain. Ne képzelje azt a másik, hogy ő valami félisten az iskola falai között. Vannak még rajta kívül nagyágyúk, noha tény: neki és Wallbricknek Merlin tudja milyen hosszú lista jött össze a hét év alatt. Főleg fogadásokból.
Brrrrr.
Ahogy hűvösen végigmérik, vesz egy mély levegőt, mielőtt megjegyzést tehetne. Aztán még egyet, hogy a mondanivalóját legyen ideje átfogalmazni, és még egyet, hogy végül úgy döntsön: erre a megnyilvánulásra inkább ne reagáljon semmit.
− Azért, mert nem ismersz – jegyzi meg gúnyos vigyorral – Márpedig akik nem ismernek, azoknak nem vagyok kíváncsi a véleményükre. – teszi hozzá feljebb szegve a fejét – Mit vársz, hogy majd miattad változok? – mélázik el hangosan, ellökve magát a faltól. – Másszak előtted térden, és könyörögjek, hogy mondd: mit tegyek? Biztos tetszene, de én nem ilyen vagyok.
Csak azért sem megy előre. Mindig is piszkálta a csőrét, ha valaki utasította. Tulajdonképp kivételesen ennek a kérésnek szívesen eleget is tenne, ha nem félne a másiktól. Tény: kijelentette: biztosan nem esik bántódása, ha ő választja meg a távolságot, és sokkal jobban tudná koordinálni a kettejük kis harcát, de valamiért egyszerűen képtelen megmozdulni.
Van valami delej, ami a fiú bőréből árad felé, ami miatt egyre jobban kezdi elveszíteni a kontrollt. Végül a kíváncsiság győz, és tesz egy tétova lépést előre.
− Így jobb? – nevet fel egy pillanatra lehunyt pillákkal. – Megvolt amit kértél, és nekem is megmaradt a méltóságom – teszi hozzá saját magán szórakozva.
Egyáltalán nem zavarja, ha esetleg hülyén néznek rá, vagy félrebiccentett fejjel, amolyan: ez most megőrült? – arckifejezéssel. Annyit hordta mostanában azt az átkozott álarcot, hogy mindenkit távol tartson magától, hogy lassanként kezdett belefáradni. Mi tagadás: jó érzés volt kiereszteni a gőzt, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett benne.
Mélyen a fiú szemébe nézve tett még egy lépést, aztán kihúzta magát, keresztbe fonta maga előtt a karjait, és várakozóan nyalta meg az alsó ajkát.
− Van valami, amit tudnod kell – szólal meg mély dallamos hangján – Utálom, ha a kezembe adják az irányítást – emeli égnek a szemeit, mintha azt mondta volna, hogy a vizsgákat, vagy valamelyik lány háztársát illetné keresetlen jelzőkkel. – Úgyhogy a labda a tiéd. – folytatja végtelen nyugalommal – Kezdj vele belátásod szerint. Ha nem tetszik valami, úgyis jelezni fogom – teszi hozzá angyali mosollyal.
Igen, ez pontosan az, aminek látszik. Felhívás keringőre. Elvégre mi az, hogy egyáltalán nem tetszem neki? Könyörgöm még Wallbrick is elismerte, hogy nem vagyok egy bányarém, és nem is átlagos.
Érdeklődve figyeli, ahogy Raleigh tekintete megváltozik a macskája láttán. Az állat szemmel láthatóan fél tőle, noha soha egyetlen rossz lépést nem tett felé. Biztos érzi rajta, nem épp a legjobb fából faragták, és bármikor képes lenne átállni a sötét oldalra, csak hogy mentse, amit kell.
− Ciccaaaa.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve guggol le, ha nem akasztják meg a mozdulatban, és kedveskedve próbálja magához édesgetni némi simizésre a bársonytalpú szőrmókot. Neki is van macskája, Wallbricknek is, egyik sem fél tőle. Talán Thea sem fog, ha érzi rajta az őszinte ismerkedési szándékot. Miközben próbálja hívni a négylábút, szöget üt a fejébe egy gondolat.
Vajon ha idejön a törpecirkáló, és sikerül megdögönyözni egy kicsit, Raleighnek megváltozna a véleménye?

---

---

− Akkor jobb, ha megmosod a füled, mert rosszul hallasz – tekint fel szúrós szemekkel – Nem szokásom védekezni. Ha nem tetszik, nem kell hallgatni. – teszi hozzá félrefordítva a fejét. Igen, most pontosan olyan, mint amilyennek mások lefestik. Hűvös, közönyös, alattomos, arrogáns, gőgös, és még ki tudja milyen jelzőket aggatnak rá.
Ha jobban belegondol, ezen már rég túltette magát. Soha nem volt vélemény, vagy épp kommentár nélkül hagyva, bármit is csinált, miért lenne ez most másképp?
Tény. Régen minden másképp volt. De azok az idők elmúltak. Nem csak azért változott meg, mert Gary csúnyán cserbenhagyta, sem pedig azért, mert kényszer alatt alakítja a dolgait. Egyszerűen már semmi sem olyan, mint régen.
Utálom, amikor ezt csinálja valaki. Megpróbálják megmagyarázni, hogy az nem jó, ami most van. Könyörgöm, miért kell mindenkinek beleszólnia abba, amihez Merlin adta világon semmi köze? Nem, nekem sem kényelmes így, de ha nem akarok változtatni rajta, akkor felőlem mondhat bárki bármit, semmi nem fog változni.
Semmi…
− Teszek a közvéleményre magasról – csóválja meg a fejét. Lassan komolyan elgondolkozik azon, mi lenne, ha puszta jóindulatból felhomályosítaná Damerei-t, hogy törődjön a maga dolgával. Ők aranyvérűek csinálhatnak akármit, a pikszisből soha nem fog kiesni. – Tény, megváltoztam – emeli fel a fejét – Nincs kedvem sületlenségekről locsogni, vagy épp bájologni olyasvalakikkel, akik nem érdekelnek. Akkor lesznek méregfogaim, amikor mindenki meg akarja magyarázni mi a jó nekem! Elegem van!
Megdörzsöli a csuklóját, miután egy szusszra elhadarja a mondanivalóját, torkig van azzal, hogy az utóbbi időben mindenki kivétel nélkül megjegyzéseket tesz rá. Nem sárkány, nem kiállhatatlan nőszemély, és még csak nem is tud kígyóként tekeregni. A téli szünetből már egy teljesen úgy Morrison jött vissza, aki sokkal jobban megválogatja kivel áll le beszélgetni, és sokkal ingerlékenyebb, mint korábban, és ez sokaknak nem tetszik.
Pont nem érdekel…
Látja a másikon a meglepettség el nem rejthető jeleit, amikor önmagán mosolyog. Utoljára Gary váltott ki ilyen érzéseket belőle. Meg Wallbrick, de ő egy álszent, szóval inkább nem is emlegeti egy lapon a Fitzroy fiúval. Hozzá képest eleddig még mindenki csak kispályás kvddicses volt. Mégsem tetszik neki, amikor Damerei szintén mosolyogva tesz egy fél lépést hátra. Mire fel ez a menekülés? Nem jött ki tűz az orrából, és egyelőre esze ágában sincs pálcát rántani, noha a legelején még megfordult a fejében, amikor a vele szemben álló látványosan birizgálta a sajátját.
Ugyan már, hetedévesek vagyunk mindketten. Csak nem képzeli, hogy kevesebb átkot, vagy rontást tudnék, mint ő?
A gonosz, öntelt vigyor a pillanat töredéke alatt ül ki az arcára, majd tűnik is el, mintha ott se lett volna. Esze ágában nincs aljasul támadni, bár a fiú megnyilvánulásai nem mindig nyerik el a tetszését. Valami belső erő azonban folyamatosan arra sarkallja, hogy behódoljon, és csak azért se azt csinálja, amit rendes helyzetben már régen megtett volna.
− Szerintem meg semmi közöd hozzá milyen vagyok. Nem emlékszem rá, hogy bármilyen megjegyzést tettem volna rád, pedig mint tudjuk te sem vagy tökéletes. – mondja csendesen. Az utolsó szavaknál egyenesen a fiú arcába néz, miközben csak úgy mellékesen végigfuttatja tekintetét annak teljes ábrázatán, majd vissza a szemeibe.
− Érdekel. De nem fogok neked ugrándozni, amikor csettintesz – fonja össze a karjait maga előtt. Nem vagyok a cselédje, hogy csak úgy integessen nekem – Ha valamit akarsz mondani, gyere közelebb. Nem harapok, és nem eszek férfifejeket. Sőt méregfogaim sincsenek. – teszi hozzá vigyorogva – Sok minden kering rólam Raleigh, de csak az arra méltó "játszópajtik" tudják meg, mi lakozik a felszín alatt – kacsint játékosan.
Egyetlen lépést sem tesz előre. Kihívóan mered a másikra, a szája sarkában elégedett mosoly bújik meg.
Azt akarod, hogy más legyek? Nesze, most megkapod! Csak aztán nincs kérem vissza a régi Morrisont, ha nem tetszik a játék. Biztos vagyok benne, hogy alapos indoka van, miért jött olyan könnyedén az unokabátyja helyett, és az nem az, hogy szegény engem megsajnált. Márpedig ezt csak egy módon deríthetem ki. Ha elkezdek egy játékot. A saját szabályaim szerint.
Tudni akarom, mi folyik itt…

---

---

Bambán nézett fel rá, mint aki nem értette pontosan, hogy mit is mondtak neki az imént. Félreértés ne essék, se nem süket, sem pedig hülye, csak egyszerűen meglepődött azon, amit az imént mondtak neki.
Marhára nem ehhez voltam hozzászokva.
Nem tudom, mikor volt az utolsó alkalom, amikor így érezte magam – talán Gary volt? A kellemes meleg áramütés szerűen haladt végig a testemen. Az arcom biztos vagyok benne, hogy kipirult, noha a bóknak nevezhető valaminek semmi köze nem volt hozzá. Nem szoktam elolvadni csak azért, mert valaki pár kedves szót intézett hozzám. Jobb, ha ehhez mindenki hozzászokik. Halvány emlékeim vannak már csak róla, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kell még nekem az a borzongás, amit vele éltem át. Nem tudom, mert annak is rossz vége lett, és azóta nem találom a helyem az iskola falai között. Már nem vagyok ugyanaz a Morrison, aki azelőtt voltam. Neki pedig egyszerűen se híre, se hamva, mintha a föld nyelte volna el.
Ez meg itt bókol nekem? Hülye…
− Miért? – kérdezte könnyedén, gondolkodás nélkül. – Nem vagyok elérhetetlen. – folytatta őszinte tekintettel mellőzve minden olyan jelzőt, vagy non-verbális kommunikációt, ami arra utalna, hogy nem mond igazat – Csak épp… megválogatom ki az aki megérdemli, hogy egyáltalán szánjak rá időt. – fejezte be a cipője orrát piszkálva.
Összehúzott szemekkel pislogott fel a fiúra. Nem akarta elhinni, hogy nincs semmiféle hátsó szándék a szavai mögött. Raleigh legalább akkora hírnévvel rendelkezik az iskolában, mint Wallbricknek – ha nem nagyobb. Ki tudja, vajon most is, ebben a szent percben nem mesterkedik olyasvalamiben, amiből a lánynak csak kára származhat.
Ahogy eltávolodik a fiú, automatikusan nyúl vissza a nyakához. Mennyivel jobb volt, amikor nem magának kellett nyomkodnia a sajgó pontokat, megtette helyette más erős keze.
Elmélázva meredt rá egyetlen szó nélkül, amikor a másik hirtelen megindult felé. Egyetlen lépést tett hátra, aztán már nem volt hova menekülni. Mögötte a fal, nem véletlenül hívják a helyet keskeny közlekedőnek.
Hűvösen pillantott rá, amikor a fiú újra beszélni kezdett, és olyan szavakat vágott a fejéhez, amelyek mindegyike egy apró bőrdarabot húzott le a tökéletesen összeillesztett maszkból. Sebészi pontossággal vágott be azokon a réseken, amiket Gary hagyott hátra maga után. Nem sikerült tökéletesen újra visszaépíteni mindent, és a jelek szerint elég egyetlen tökéletes szó, hogy elszáradt falevélként hasadjanak le a rétegek.
Na neeee, ezt nem.
− És akkor mi van? – vont vállat közönyösen – Régen volt, elmúlt igaz sem volt, sosem volt – folytatta megfeszítve az állkapcsát. Raleigh pontosan megtalálta azokat a szavakat, ahogy a legkönnyebb sebezni, de esze ágában nincs megadni neki azt az örömöt, hogy a megingás halvány jelét is láthassa rajta. – Itt nem arról van szó, hogy hová lett az önbecsülésem Raleigh! – rázza meg a fejét. A tökéletes hullámok gyengéden követik a mozgását. Szája pengevékonyra húzódik. Látványosan fel van háborodva, bár önnön moderációjának hála még mindig nem üvölt úgy, mint egy megkínzott sárkány.
Pedig tudna, ha akarna.
− Wallbrick találkozójára teljesen más okból mondtam igent. És nem. Tévedsz, nem bántott meg. Nem az a baj, hogy együtt van Deverauxal, teszek én arra magasról – legyint fölényesen – Idióta lett, inkább ez az, ami zavar. – fejezi be egy szusszra. De a monológnak még nincs vége. Ha nem fogják be a száját újabb levegőt vesz – Bármily furcsa is, de teszek arra nagy ívben, ki mit gondol rólam. Valakinek vagy kelljek úgy, és olyannak, amilyen vagyok, vagy sehogy.
Meredten néz maga elé. Ekkora hülyeséget. Legszívesebben azt mondta volna, hogy törődjön mindenki a maga dolgával, de valamiért mégsem tette.
Nem. Nem tette meg. Pont ő, aki messze földön híres arról, hogy mindig megmondja a véleményét, még akkor is, ha az a másik félnek nem tetszik.
Ezen egy pillanatra csodálkozik el. A szája pirinyót elnyílik a meglepettségtől, majd csendesen kuncogni kezd.
Igen, Ő. A kőszikla. Mert ebben a pillanatban rátört a de ja vu. Pont ez volt a múltkor is. És mi lett a vége? Belezúgott Garybe, mint Hagrid csikócsőrbe.
Fantasztikus.

---

---

Nem tudom eldönteni azonnal, hogy a stílusa megérne e annyit, hogy egyáltalán reagáljak rá. Mindazonáltal nem tudom letörölni a fintort az ajkam szegletéből. Semmi mással nem lehet jobban felbosszantani, mintha ugyanazt a hangnemet kapom vissza, amit otthon. Tudom, hogy nem vagyok egy ma született bárány. Tudom, hogy nekem is vannak bőven hibáim, de ez nem az a pillanat, amikor azt mondom: oké megérdemlem, elvégre én is bunkó voltam.
Mostanában valahogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy szeretném, és ez az utóbbi időben egyre jobban idegesít. Nem Ryanre gondolok, egyszerűen nem értem, mivel vagyok kevesebb, hogy azt érdemlem, amit kapok.
És akkor még csodálkoznak, amikor komolyan fontolgatom, hogy legszívesebben átállnék a sötét oldalra. Nem kellene ilyen idióta dolgokkal foglalkoznom, ugyanakkor olyasmikkel sokkal inkább, amelyekre nem vagyok benne biztos, hogy igazán akarom.
− Ha nem érdekel, ne kérdezősködj, és nem fogsz olyan választ kapni, amire igazából nem is voltál kíváncsi – felelem égnek emelt tekintettel.
Komolyan, mit a francért kérdezte meg, miért is várom Wallbricket, ha nem érdekli, hogy keveredtem ide, és milyen szándékaim vannak, vagy épp nincsenek vele.
Fintorogva vettem tudomásul, hogy már megint úgy beszél velem, mint egy ötévessel, aki azt se tudja, merre van az előre. Utálom, amikor valaki így viselkedik.
Persze, nem mondom, bennem is van hiba, nem véletlenül nem találok magamnak senkit – elvégre: valljuk be őszintén, nehezen kezelhető, és elviselhető személyiségem van. Ugyanakkor úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy valaki vagy elfogad olyannak, amilyen vagyok az összes nyomorult hibámmal együtt, vagy sehogy. Márpedig ha nem hajlandó elfogadni feltétel nélkül, akkor nincs miről beszélnünk.
Nagyon kevesen tudják rólam, hogy egészen másmilyen is lehetek, ha akarok. Csak épp soha nem adott rá senki okot, hogy úgy viselkedjek vele, ahogy megérdemli. Egyedül Gary, és Damien volt erre képes, de azóta súlyos napok teltek el, én pedig nem az a fajta vagyok, aki képes várni a végtelenségig.
Pont, mint Wallbricknél. Ha Raleigh nem jött volna, minden bizonnyal már rég nem lennék itt. Levegő kell. Muszáj kiszellőztetnem az agyam.
Mély sóhajjal kezdek neki a nyakam masszírozásának. Mostanában mindig elfekszem, és iszonyú fájdalmaim vannak miatta reggelente. De egyszerűen nem tudok többé úgy aludni, ahogy szoktam: szétvetett lábakkal. Tökéletesen átszoktam az összegömbölyödött babapózba, aminek egyenes következménye, hogy valamelyik oldalt, mindig sikerül elfeküdnöm a nyakam.
Felvonom a szemöldököm, amikor Damerei felajánlja, hogy folytatja. Vonakodva bár, de engedem, hogy mögém kerüljön. Sosem szerettem a hátamat mutatni bárkinek is, de be kell látnom egy férfi kézzel sokkal jobban járok, mint a magaméval.
Ezt bizonyítva újabb sóhaj hagyja el az ajkaim. Teljesen rábízom magam, miközben arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne mindezt fekve, vagy legalább ülve folytatni. Elég nehéz ellazítanom magam, ha közben arra kell koncentrálnom, hogy ne csússzak össze. Ahogy Damerei finoman nyomkodja a nyakam, sikerül eltalálnia egy fájó pontot, amitől összerándulnak az izmaim, és megtántorodok.
Raleigh halkan beszélni kezd, én pedig minden türelmem, és maradék energiám összeszedem, hogy megpróbáljam követni. Az utolsó megjegyzését szánt szándékkal nem óhajtom kommentálni. Szépet nem tudnék rá mondani, csúnyát pedig nem akarok.
− Oh, micsoda Úriember. – mondom elismerően mindenféle gúny, vagy megjegyzés nélkül. Ha nem húzza el magát, ahogy óvatosan hátra fordulok, mélyen a szemébe nézek, és kissé félrefordítva a fejem melegen így szólok – Köszönöm.
Halvány mosoly fut át az arcomon, miközben megpróbálok visszafordulni. De azonnal le is apad, ahogy átvillan a bizalmatlanság első hulláma: mi van akkor, ha ezt azért csinálja, mert valami hátsó szándéka van?
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán a legjobb lenne elslisszolni, de túl jól csinálja a dolgát.
− Mondd csak Raleigh. – próbálkozom hátulról indítva a kérdést – Nagyon jól esik, hogy ennyire megérintett, ugyan milyen rossz is lehet most nekem, de én ezt nem értem. Miért is? – próbálok meg kissé elhúzódni tőle, hogy lássam a szavaim hatását – Komolyan kíváncsivá tetté.
Ugyan már. Nem vagyok én olyan jó nő, sem pedig elérhetetlen, hogy pont velem kezdjen.

---

---

− Ezt sértésnek vettem – pillantok rá hűvösen – Csak nem gondolod, hogy pont egy olyannal kezdenék, mint te? – csóválom a fejem elnézően. 
Most komolyan azt hiszi, szeretném, ha lenne közöttünk bármi is? Talán, ha nem lenne Wallbrick rokona, nem nézne ki ilyen átkozottul helyesen, én nem lennék olyan, amilyen, és Fitzroy hiánya nem gyakorolna rám olyan hatást, amit nem kellene, most minden bizonnyal az alsóneműmbe olvadnék. Pont az ilyenek a gyengéim – legalábbis külsőleg.
De ez a fiú pontosan ugyanolyan, mint Wallbrick. Márpedig az nem túl jó ómen. Nem szeretnék egyfolytában a hátam mögé figyelni.
Igazán érdekelne, miért kellett teljesen véletlenül pont erre tévednie, és amikor erre azonnal rá is kérdezek, amint alkalmam adódik rá, majdnem azt a választ kapom, amire onnantól kezdve számítottam, hogy ő megjelent, és Ryan a szokásosnál is többet késett.
Lehunytam a szemeim. Valahogy muszáj összeszednem magam. Nem az a baj, hogy nincs itt, elvégre nem bájcsevegni akartam vele, sokkal inkább tanácsot kérni. De úgy látszik, ezek egy pillanatra nem tudnak egymástól elszakadni Deveraux-val. Komolyan, amikor az embernek tényleg szüksége lenne valakire, akiben megbízhat…
Jellemző.
Beletúrok a hajamba, némiképp összeborzolva a tökéletesen beállított tincseket. Nem tudom mit mondjak az előttem állónak. Legszívesebben visszamennék a hálókörletbe, de valamiért olyan érzésem van, nem véletlenül ácsorog épp ott, ahol most van.
Nem furcsa, hogy nekem a rokonával kellene találkoznom, erre véletlenül Ő jelenik meg? Mi van ha helyette jött? Egyáltalán mit keres errefelé? Oké, a déli szárnyban általában a mifélénkkel lehet a leggyakrabban összefutni, na de kérem szépen. Ha egy kicsit nekiállok kirakózni azonnal kiszúrja a szemem, mennyi véletlen egybeesés történik ezen a szent helyen.
Ellazítom a vonásaim, veszek egy mély levegőt, mielőtt mosolyogva ráznám hátra a hajam, és a testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezném.
− Nem is tudtam, hogy ennyi mindent megosztotok egymással – jelentem ki sokat sejtetően. Vajon Deveraux előtt passzolgatták egymásnak a csajokat? Igazán érdekelne, hogy bír egy hálókörletben meglenni egymással ez a két pojáca. Mindketten ki-ha-én-nem szívtiprók, és nem esnek egymásnak… fura.
Egyetlen probléma van csupán. Hogy nem feltétlenül az igazat, vagy épp nem a teljes igazságot fogom hallani tőle. Márpedig ha ilyen tervei vannak, jobb ha felveszi a pléhpofát, mert néhány keresztkérdésből azonnal kiszagolom, honnan fúj a szél.
− Nem túl sok közöd van hozzá… – pillantok bele újra a szemeibe. Azt akarom, hogy lássa – tudja, tényleg igazat mondok. Sokan sokfélét mondanak a hátam mögött, és valljuk be őszintén, a legtöbb pletykának bőven van igazságtartalma. De azt valahogy mindig elfelejtik, hogy egy dolog az, amit mondok, és megint egy dolog az, amit teszek. – De szeretném, ha tisztáznánk valamit egyszer, és mindenkorra. Wallbricktól nem akarok semmit. – mondom lassan és tagoltan, hogy minden egyes szó eljusson a tudatáig. Tény, van bennem egy halvány féltékenység, amiért én nem vagyok neki elég jó. De ugyanakkor nem vagyok annyira görény, mint amilyennek mondanak, és soha eszembe nem jutna keresztbe tenni nekik. – Felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – vonok vállat egy lépéssel közelebb menve Raleighez. – Inkább arról énekelj, te mit keresel pont ilyenkor errefelé? Mert tudod, lehetek én paranoiás. Ugyanakkor Merlin tudja miért, de nekem itt valami nagyon gyanús. – öltök rá nyelvet gyerekesen. Aztán gondoljon, amit akar. Ahogy újra nekidőlök a falnak, aprót roppan a nyakam. Mostanában egyre gyakrabban fekszem el. Fintorogva nyúlok jobbommal a fájdalom forrása felé, és csendes szisszenéssel óvatosan masszírozni kezdem.
Ki kell cseréltetnem a párnám...