Töretlen somolygással követi az eseményeket, hol kiszélesedik mosolya, hol inkább visszafogja azt. Megérti ő Freya rajongását, Shay a mosómedvékkel és a cicákkal van hasonlóan, amint meglát egyet, úgy elkezd olvadozni, hogy akár a reggeli pirítósra is rá lehetne kenni. De ez most nem egy szokványos helyzet, hisz nem csak arról van szó, hogy igazán aranyosnak talál egy állatkát, hanem már haza is akarja vinni. Vagyis be a kastélyba, amitől sokan nem lennének elragadtatva, és egy galleont rá, hogy McGalagonyt sem hatná meg a hugrabugos elesett ábrázata. A rigorózus igazgatónő nem tenne kivételt.
Shael próbálja valamelyest jobb belátásra bírni háztársát, ám annyira azért nem töri magát, mivel nem szobatársak… de Meow így is nézheti egy túlméretezett vacsorának… A visszakérdezésre csak mosolyogva megvonja a vállát, miközben zöldjei a duó között járnak. Ő már előadta mélyen szántó gondolatait, próbálva felvázolni mennyire megrettenhetett az a kis ártatlan szőrgombóc. Rey persze háborog miatta, amire csak megforgatja a szemét. A lelkesedés teljesen normális dolog, nála ez körülbelül minden alkalommal előfordul, amikor elereszti magát macskájával… bár ezt többnyire senki nem látja. Talán most, egy pillanatra a két lány gondolatai megegyeznek, mindkét hugrabugos szerint el kellene engedni a mókust, szerencsétlennek egy életre elég lehet ez a trauma, nem kellene még tovább nyúzni. Csak magában elkönyvelve az újabb győzelmet vonja el pillantását a párosról és ellenőriz körbe, mert a tény az tény, tiltott területen vannak, s bár vérszomja medvéktől nem tart, nincs kizárva, hogy bármi más lehet itt. Olykor hallani vérfarkas süvöltéseket meg hallani egyéb veszélyes teremtményekről is, amelyek ugyan inkább a Tiltott rengeteget lakják, egy elkerített rész is egész jó lakhelyül szolgálhat.
A következő pillanatban aztán Freya hangja zökkenti ki mélázásából, és rendesen meg is lepődik azon, amit hall. Zöldjei őszinte döbbenettel telten, ártatlanul pillognak a kékekbe. Nem igazán tudja eldönteni, nevessen-e a képtelen feltételezésre vagy vegye komolyan és próbálja meggyőzni a szigorú tekintetű, vádaskodó, pink boszit. Végül is elneveti magát és megingatja fejét.
- Nem kell mókustrófea, a tény az így is tény, akárhogy is tagadod – ölti ki nyelvét és megrántja vállát, majd arrébb lépked, hogy szemügyre vehesse a nyitott kapura tűzött táblát. A szemei jók, nem nehéz leolvasnia róla, mi van rajta. Azonban ha valamit, akkor azt megtanulta a varázsvilágban leélt másfél évtizede alatt, hogy bizony itt, ha valamit kiírnak, azt vagy szó szerint kell érteni, vagy pedig teljesen máshogyan. Hiába a tábla, részéről azt tartja teljesen kizártnak, hogy egy medve miatt lenne elkerítve ez a rész.
- De nem az van odaírva, hogy „vigyázz, egy vérszomjas medve van itt, csak saját felelősségre!” Mi van, ha… valami nagy csapda van itt? Ami akkora bazinagy, mint egy medve, hm? – kérdezi megvillanó zöldekkel, csak pillantásával kifejezve a neheztelését a monológ vége miatt. Freya eddig totál be volt ijedve, hogy bejönnek ide, most meg úgy tesz, mintha ő lenne Lenyűgöző Lawson, a félhetetlen kalandor, és az előbb Shay rinyált volna, mert nem akaródzott bejönni neki ide. Azonban sajnos itt van lassan az idő, hogy nekiinduljon a büntetőmunkának, ami elég fura lehet, hisz a normális emberek inkább elodáznák, ameddig lehet, ameddig a tanár érte nem jön és a fülénél fogva el nem rángatja. De ez a hugrás igazából hálás a büntetőkért, amilyen időszakot él most meg, néha kifejezetten örül neki, hogy a proffal lehet.
Ha kissé megkésve is, de nyugodtan elkönyvelhet magának egy győzelmet, Rey ugyanis megkegyelmez Ször Móknak és elereszti a bundást, aki nem is hezitál, amint csöpp tappancsai a hóba süppednek, olyan sebesen iszkol el, hogy pillanatok múlva már csak apró lábnyomai emlékeztetnek rá. A zöldekben elégedettség csillan, mosolyából is leolvasható, karjait pedig mindent alátámasztandó összefonja mellkasa előtt. Mégsem szólal meg, nem dörgöl semmit a lány orra alá. Nem tudta biztosra, hogy így lesz, de nagyon reménykedett benne, nem kell asszisztálnia ehhez az őrültséghez. Mivel a történet happy end-el zárült a mókus számára legalábbis, Shay úgy érzi, akkor léphetnek is. Vagyis arra gondolt, Freya emiatt engedte el újdonsült szerelmét, hogy vele mehessen be a kastélyba. A kapu felé fordul, de egy lépést sem tud megtenni, mert háztársa megint beléköt. Nos, vannak, akik nem tudnak méltósággal veszíteni… talán valamit megpróbál szépíteni a kettő nullás, csúfosnak is mondható vereségén.
Megdermed álltában, fejét előre szegi, s a lány nem láthatja, de Shay bizony somolyog. Talán mégis bejöhet a terve, hogy csuromvizesen, bőrig ázva állíthat be Minticzhez… csak a pálcája… nos, azt talán majd Freyára bízza, hogy vigye le a körletbe.
- Hogy megfutamodom? Ugyan mitől? – vonja fel szemöldökét kihívóan, amikor ismét visszafordul. Arca ismét kivirult, ajkát beharapva fürkészi a másik hugrást, kíváncsian várva, mire is akar kilyukadni. – Csak nem beljebb akarsz menni mégis? – kérdezi cinikusan, megpróbálja heccelni ő is viszont, reménykedve, ezzel is közelebb kerül újdonsült, butuska céljához.

---

    Ki, be, ki, be… szuszog nagyokat, miközben igyekszik visszacsöppenni a vérkeringésbe, de legalábbis nem túl látványosan bambulni a semmit, vagy Minticz nadrágjának a szárát. Mivel utóbb úgy döntött az írás nem nyújthat megfelelő alibit, ha a professzor épp az ő padjuk előtt horgonyzott le, így inkább csak a penna végét rágcsálja. Jobb, mintha a körmeit nyüstölné, azok már amúgy sincsenek neki. Csonkig rágta őket. Lassan tényleg kezdi megint egészen nyugodtnak érezni magát, ezek a jógalégzések egészen jól működtek. Kissé idegenül hat hallani Shannon Minticz szájából a kosárlabda szót, de Kareem úgy tűnik, ismét megtalálta a módját, hogy arról beszéljen. Erre a gondolatra megejt a szemközti fal felé egy nosztalgikus mosolyt, amikor a mugliismeret tanerő címzetlenül adja ki egyetértését. Minticz moccanó alakjára megemeli zöldjeit, s ekkor esik le csak neki, hogy ezt ő kapta. Mivel már késő lenne bármiképpen is korrigálni az arckifejezésén, így a professzor bezsebelhetett egy olyan ábrándos mosolyt, amilyet… nos, tudja, mikor kapott legutóbb.
A hugrás szemei egy pillanatra elkerekednek, inkább kiszerkeszti állát tenyeréből és valami másik pozíciót keres magának. Sajnos olyan nincs, ami arra késztetné, hogy a földet nézze, annál is inkább, mert a pad útban lenne. Torka ismét szempillantás alatt száradt ki, melyen most próbál enyhíteni, de ekkor hátsótályékon mocorgás hallatszik. Igen furcsa zajok, többen is felállhattak. Odapillantva aztán egy igen meglepő és a maga nemében bizarr csendélet képe fogadja. Első ránézésre neki akkor sem a hős megmentő ideája ugrik be de Crasso-ról, inkább az érdekelné, mit csinált szegény Jules-szal, hogy… így néz ki. Ő már kapott egy kisebb ízelítőt a férfi fortélyaiból, így tulajdonképpen bármit képes kinézni belőle.
~ Csak nem ennyire unja az órát? ~ kérdőn vonja fel szemöldökét, ám epés megjegyzését nem teszi közkinccsé, bár attól nem tart, hogy a mugliismeret proftól bármi feddést kapna, azonban Azkaban-ba is előbb látogatna el, mint a de Crasso irodájába még egyszer.
Shay a maga részéről elkönyvelte, hogy a halálfaló csinált valamit a griffendélessel, hogy kiszabadulhasson az óráról. Ő biztosan nem engedné felügyelet nélkül egyedül ügyködni, ki tudja még milyen aljas húzásokra képes. Lehet, hogy óra után majd valamelyik folyosó sötét sarkában találják meg Mayfield-et, aki semmire sem fog emlékezni akkor már. Vet egy aggodalmas pillantást a csukódó ajtó felé, de túlságosan is nyuszi bármit tenni. Ha Minticz hagyja, ő sem igazán tehet mást, bár a legnagyobb balgaságra vall megbízni egy crassofélében.
    Eltelik néhány perc, mire a csoport újra rendezi sorait, de majdnem úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna… hanem mintha kicsit mégis megkönnyebbült volna a levegő.
    Melore most bizonyára nagyon boldog pillanatokat él át, hiszen talán tíz másodpercre is Minticz teljes figyelmét uralhatja, amíg elhangzik a kissé tudálékos kérdése. Ha nem csak a varázslólapokat bújná, talán nem lenne szüksége ilyeneket kérdezni. Neki nem szokása a padból kiesős jelentkezés, épp csak vállmagasságig emeli kezét és ujját, amikor újabb kérdés hangzik fel. Bár nem tartja szükségesnek megosztani a gondolatait önszántából, meg nem is az a szereplős fajta, most mégis jelentkezik… történelmi pillanat, mivel ilyen nem nagyon szokott történni mugliismeret órán, az ilyesmit meghagyja a szőkeségnek. Most is őszintén bízik abban, nem kerül felszólításra. Ennek ugyebár minimális az esélye, elvégre, ha valaki jelentkezik, azt nagy eséllyel látják meg jobban. Ez történik most is, talán a tanerő maga sem hisz a szemeinek… nem is lesz belőle rendszer, az biztos.
- Szerintem az a kisebb probléma, hogy azok, akiknek ez lenne a dolga, nem funkcionálhatnak, hiszen a muglik mindent képesek valami tudományos hablattyal megmagyarázni, elég hiúak ahhoz, hogy ne hagyjanak semmilyen kérdést nyitva. Ettől függetlenül egyáltalán nem helyes hagyni, hiszen nem véletlenül döntöttek a varázslók évszázadokkal ezelőtt a rejtőzködés mellett. Bár a mágiahasználattal látszólag mi képviselünk nagyobb erőt, a mostani állapotok mellett a mi világunk sokkal sérülékenyebb, mint az övék. A mugliknak pedig nem kell túl sok idő, hogy felrázzák magukat, s a rettegésük ismét előhozhatja a boszorkányüldözés idején tapasztalt intoleranciát, amely a folyamatosan fejlődő technológiájuknak köszönhetően egyre nehezebben lesz kijátszható a mágiával bírók számára... és belegondolni is rossz, milyen fejetlenséget idézhet ez elő – beszéd közben remegni kezd a keze, ahogyan mindig, ha felszólal akármelyik órán, ezért nem is jelentkezik az esetek kilencvenkilenc százalékában, még akkor sem, ha biztosra tudja, helyesen válaszol, most pedig sok mindent el lehetne róla mondani, de, hogy magabiztos lenne, azt semmiképpen sem.

Sean

 
Noha nem mond semmit, Sean mégis beszédes azzal, ahogyan viselkedik. Shay elég magas labdát adott, ezzel még ő maga is tisztában van, s várja rá a repostot. Annak elmaradása azonban némi gyanakvásra ad okot… nem tudná megmondani a hugrás miért támad benne gyanú, de bizony megtörténik. Ettől függetlenül a lány megint csak elidőzik azon a titokzatos mosolyon, amely szinte könyörög a kérdésért, de most sem meri feltenni. Ajkát beharapja, míg gondolatai egy egészen kicsi időre elkalandoznak, ahogyan elidőzik tekintete a mosolyra görbülő ajkakon, a kék íriszeken, s a mardis arcán. Mindig megtalálja erre az időt és a lehetőséget, többnyire úgy, hogy a másik, vagy a környezet ne vegyék észre. Persze, azt csak ő gondolja, hogy sikerül is ez neki.
A nyilvánvaló csalás miatt nevetve vág neki aztán a magasságnak. Hiába az egyébként zord miliő, a metsző hideg menetszél, Shay nagyon is élvezi, hogy újra seprűn ülhet. Ha nem kell figyelnie a bőrét csipkedő hidegre, kevésbé is érzi azt. Most pedig van mire összpontosítania, mégpedig Sean hátsójára, igaz, most nem stíröli azt – annyira – csak igyekszik közelebb férkőzni hozzá, vagyis az alatta levő cirokhoz. A kviddicsben ezért a manőverért büntetődobás járna az ellenfélnek, de itt most nagyjából minden megengedett. Izgalmas menet ez így, mutathat ő is egy keveset az agyafúrtságából. Persze, esze ágában sincs felvágni, hiszen ez csak szórakozás most. Amint elengedi, s tulajdonképpen le is hagyja a srácot, szemeit összeszűkítve száguld a cél felé, azaz egyre feljebb és feljebb. Ellenőrzésképpen válla felett hátra-hátra pillant, nem szeretne túlságosan is meglepődni, ha érkezik valami támadás. De semmi…
- Na, mi lesz? – szól hátra, reményei szerint kissé ingerelve a mardekárost. Szerinte ugyanis Sean nem az a fajta, aki hagyja magát legyőzni, még akkor sem, ha történetesen Shay a kihívója. Sőt ilyenkor talán még kevésbé. Harc nélkül pedig egyenesen kizárt, és most nagyon is látványosan nem harcol. Ezt a hugrás onnan tudja, hogy hiába fogja vissza magát ő is, a mardis bizony nem közeledik… a srác nem, a cél viszont annál inkább, olyannyira, hogy néhány pillanat múlva kibukkan a sűrű ködrétegből…
~ Nyertem… ~ mintha némileg csalódottan venné ezt tudomásul, lefékez, s megfordul abba az irányba, amerről várná a Kedvest, hogy aztán jól az orra alá dörgölhesse az eredményt. Ugyan valamivel kiélezettebb menetre számított, koránt sincs elkámpicsorodva, majd a későbbiekben jobban fog figyelni, mit hogyan csinál. Épp ezért vigyora kiszélesedik, ahogy a felhők közül meglátja kibukkanni a seprűt, ám azt már lovasa nélkül.
- Nem! – motyogja alig elnyíló ajkai között, meredt zöldjeivel a gazdátlan seprűre bámulva. Az egész a pillanat tört részéig tart, de agyára olyan hirtelen telepszik sűrű sötétség, arcára ráfagy a rémület, ahogyan látja visszabucskázni a seprűt. Ujjai keményen ráfognak saját seprűje nyelére, az adrenalin gyorsan árad szét testében a pillanatok alatt sokszorosára nőtt pulzusának hála, gondolkodnia sem kell, mit tegyen. Ösztönösen, egy határozott mozdulattal irányítja hű hátasát a föld felé, most teljes sebességgel veti magát a zuhanó seprű után. Szíve fájdalmasan ver mellkasában, és ami eddig izgalmakkal teli világ volt, most kellemetlen, idegesítő és zavaró körülménnyé válik hirtelen, hiszen alig lát valamit a sűrű ködtől.
~ Nem! Nem! Nem! Nem! ~ csak ez lüktet fejében, meg a rossz érzés, hogy valami rossz történt…
- Sean!! – kiáltani szeretne, de alig hallatszik valami, egyszerűen megnémítja a rettegés attól, amit a ködfüggönyből kiérve talán látni fog. Még jobban rágyorsít, amikor kezd oszladozni a köd, s megillantja a seprűt a levegőben. Szemeit még jobban összeszűkíti, a jeges menetszéltől könny gyűlt bele, de most nem érdekli semmi. Ahogy azonban egyre inkább kitisztul a kép és javulnak a látási viszonyok azt is látja már, sem a levegőben, se a földön nincs semmi… vagyis, két sötét ponttól eltekintve semmi. Annyira nem sasszemű, ezért is nem fogó…
~ Valami nem klappol… ~ vonja össze szemöldökeit s egy kicsit lelassít. Valamennyire megnyugvással tölti el, hogy nem látja a mardist kiterülve a fűben, sem pedig zuhanni a levegőben.
~ Akkor meg hova… ? ~ futtatná le magában a kérdést, amikor valami a nyakába esik. Könnyű, valami sötét anyag, legalábbis elsőre úgy tűnik, de lehet csak azért, mert túl közel volt már, amikor látta. Mikor újra kinyitja szemeit, ismeri csak fel, mit szorongat a kezében, s most már teljes értetlenséggel áll a történtek előtt. Ha nem épp azt próbálná kitalálni, mi történhetett, rémesen zavarba jönne a ruhadarabtól, egyelőre azonban az a nagyobb talány, hogy hol van Ő. Tekintetét újra meg újra körbehordozza a homályba meresztgetve zöldjeit, s pásztázni kezdi a környezetet.
- Sean? – hangja remeg, maga sem tudja sírjon-e vagy sem, izmai teljesen lemerevedtek, s minden percben készen áll rá, hogy valami szörnyűséggel találja szemben magát.

---

a helyszín szabad!

---

Azt hiszem, nem kérdés, jóban, rosszban, egészségben, betegségben, FOGADOM, hogy MARADOK!
Hiányzik már egy kis ramazuri nekem is... Minticz prof mostanság lazára engedte a gyeplőt, szóval...

Egyáltalán nem hibáztatható, amiért nevetésben tör ki. Akármennyire is veszi zokon Freya, Shay már így is Shay feletti önuralomról tett tanúbizonyságot, amiért eddig nem tette. Pedig volt pár olyan szituáció, amikor hasonlóképpen nevethetett volna, nem tette meg. De ő sincs vasból, ráadásul fejlett humorérzéke lévén nem olyan nehéz megnevettetni. Ez a helyzet pedig... régóta a legviccesebb történés.
Pálcáját már a nevető roham kezdete óta nem szegezi a lányra, úgy nem igazán tudna összegörnyedni, meg a térdét csapkodni és az oldalát masszírozni sem. Pedig most minden megtörténik, szépen sorjában. Nem, ez nem a félelem kivetülése, meg hasonló ostobaság, egyszerű kipukkadás. Már eddig is vissza kellett fognia nevethetnékét, neki pedig megvannak a határai ebből a szempontból, amelyeket elég hamar elér. Amikor előre szegte pálcáját sem a másik hugrabugost próbálta megcélozni, hanem a támadóját, arról meg már Shay sem tehet, hogy amaz mindösszesen huszonöt centiméter magas. De nyilván megpróbálta volna megvédeni háztársát, ha valami vérszomjas, vadvalami lett volna, egy vérmókus, vagy valami ilyesmi. Ilyesmiről szó sincs, sőt, a kis erdei teremtmény hamarosan feladja kilátástalan harcát a szabadulásért, s meglepően nyugodtan hagyja Freyának, hogy molesztálja. Persze a lány csak a lábát ellenőrzi, ahogyan azt Shay tanácsolta neki, de normál esetben már össze-vissza karmolta volna legalább a kezét, akár van rajta kesztyű, akár nincs. Emez még csak harapdálni sem próbálja.
- Szomorú, naná, hogy az. Te sem ugranál ki a bundádból, ha ki tudja hány méter szabadesést követően valami... pink... szörnyűségben landolnál - ne vedd sértésnek -, és egy furcsa kinézetű óriás fogságába esnél. Aki... ki tudja, lehet, fel akar falni... nem tudom, mókus szemmel milyennek tűnik, de részemről simán erre következtetnék abból, ahogyan nézel rá - halványan még mosolyog olykor, de igyekszik a Rey-éhez hasonló komolyságot magára erőltetni. Nem könnyű, de mivel a másik sem tartja már mókásnak  helyzetet, ő sem röhög egyedül.. még. De simán kitelik tőle. Előbb azonban nem árt tisztázni, a mókust nem viheti magával.
- Rey! - sóhajt egy nagyot - Nem akarlak letörni, de Skóciában nincsenek medvék. Maximum azokban a mugli állatparkokban és cirkuszoknál. De vadon nem élnek, pláne nem itt, ahol a vérfarkasok és Hagrid furcsa lényei hamar kiirtanák az egész populációt... - van egy olyan érzése, hiába minden próbálkozás, a hugrást meggyőzni nem nagyon lehet, ő azonban akkor mossa kezeit, de.. talán nem szólna Minticz-nek a dologról.
- Ellenben a mókusok vadon élnek... nézd, milyen jó kis húsban van, nem hiszem, hogy szüksége lenne a gondoskodásodra... - kissé szánakozva néz háztársára, de részéről nem próbálkozik tovább jobb belátásra bírni. Hamarosan úgyis lebukna vele, mindenkinek egy háziállata lehet, és hamar híre menne, mije van neki, még akkor is, ha Shay itt és most letenné a cserkész nagy esküt, biztosítva Freyát a hallgatásáról.
- Nekem lassan mennem kell Minticz-hez büntetőmunkára... - bár fogalma sincs az időről, de próbálja sugallni, hogy talán mégis jobb lenne elhúzni innen, ám nem szívesen hagyná hátra a lányt... itt. Látszólag ugyan nincs itt semmi veszélyes, sosem lehet ebben elég biztos az ember. Ha meg egy szegény kis mókus is ekkora riadalmat képes okozni, akkor talán nem kellene egy esetleges nagyobb vadra várni. Mert, bár a medve nagyjából kizárt jelenség erre, akad tengernyi más, amivel jobb nem találkozni.

Sean


Sziával mégsem nyithatott, hiszen csak percekkel ezelőtt váltak el egymástól útjaik és már akkor is úgy volt, találkoznak hamarosan. Legalábbis a hugrás őszintén reménykedett, nem baglyot kell küldenie maga helyett. Az felettébb kellemetlen lett volna. Nem igazán tudja, a mardekáros hogy van ezzel, de ő kifejezetten utál várakozni, noha feltalálja magát, akkor sem szereti. Épp ezért a kis bejelentésével igyekezett sugallni, ő sietett, noha a távolság, és az a kis idő, amíg kikönyörögte a szabadságát, itt, várakozva talán nem tűnt úgy. Ő ennek fogja fel azt a gúnyos mosolyt, s valahol már várja is a megjegyzést: „nem sietted el..”
Némileg meglepő, de semmi rosszallást nem kap, még csak egy megvillanó tekintetet sem, pedig elég nagy esély volt arra, Minticz el sem engedi ma a büntetését. De kapóra jött neki ez a fennforgás, s a professzor is talán némi megkönnyebbüléssel mondott le a felügyeletéről – amihez egyébként a férfi ragaszkodik jobban és ő is kezdeményezte még valamikor tanév elején. Mosolyogva figyeli Sean reakcióit, egyébként is kíváncsi volt, hogyan fog reagálni a feltételekre – attól persze nem tartott annyira, hogy esetlegesen visszadobja a lehetőséget. Az alakítás megér egy bosszús grimaszt, a Shay-re jellemző módon, összeszűkített szemekkel, kissé csücsörítve, de így is látható derűvel. Nem, egyáltalán nem tudja zokon venni, de most a nyelvöltést mellőzi, helyette inkább igyekszik valami méltó visszavágással.
- Hm… igazából mára nem készültem semmi… extrával, de… balesetek történnek, nemigaz? – vigyorodik el sokatmondó kifejezéssel arcán, s egy apróbb vállvonással. Nehogy már olyan nyugodtnak érezhesse magát a mardis, és az sem árt, ha érzi, valóban van ennek a felelősségnek némi súlya.
- De, ha lefoglalsz, akkor nem is tudok másra figyelni… - harapja meg ajkát egy picit – megvesztegethető vagyok – vonja meg szemöldökét a Sean-tól tanult módon, bár talán ez már benne is megvolt korábban is. Talán kiérezhető megjegyzéséből az apró utalás, bár ő nem olyan ügyes a burkolt célzások terén, mint a Kedves. Meg minek utalgatna burkoltan…most?!

Mivel a fontos pontok megbeszélésre kerültek, s a lány, mint olyan, kissé be is van már sózva, nincs más hátra, mint előre, vagyis igazából felfelé. Vesz egy nagy levegőt, majd még oldalra pillant. Nem esik le neki az első pillanatban, hogy tulajdonképp a célmeghatározás egyúttal kihívás is egy versenyre. Épp intézne egy mosolyt a fiú felé, amikor Ő a seprűjére pattan, útját meredeken a ködfelhők felé irányítva.
- Hé! Hé, ez nem ér! – háborog nevetve, amikor ő is a levegőbe emelkedik, s üldözőbe veszi a mardekárost. Nem szép húzás ez, s ha most azzal vágna vissza, hogy mardekáros… még ő lenne a beskatulyázós, házak között különbséget tevős rossz. Márpedig Shay nem olyan, ezt bizonyítandó pedig ő is villant valamit a ravasz és természetesen tisztességtelen húzások közül. Kviddicses szülők porontyaként sok mindennel találkozott már, rengeteg meccset végigült már, vagyis inkább tombolt, az edzésekről nem is beszélve.
Sokszor túlteng benne a versenyszellem, ha arról van szó, azonban most meg sem fordul a fejében, hogy nyerni szeretne. Ahogy így kitartóan mered Sean hátára, mosolyogva konstatálja, így látva, nem is olyan összeférhetetlen és elképzelhetetlen az, hogy repüljön… seprűn. Hogy neki miért nem ment mégsem, azt nem tudná megmondani. Hiába az arcát csipkedő hideg, a bőrét hasogató szél, azért nem akarja egészen hagyni magát, így jobban ráhasal a nyélre, és a mardis szélárnyékában igyekszik közelebb lopni magát. Nem célja megelőzni, s beérni is csak annyira akarja, amíg kezét előrenyújtva elérheti a Nimbus cirokrészét. Most mellőzi a rosszindulatú vicsorgást, mert rövidúton kifagynának a fogai, így csak mosolyog, miközben alattomban megkapaszkodik a seprű végében. Ezt minden bizonnyal meg fogja érezni majd a srác is, a sebessége valószínűleg csökkenni fog.
1-1, ami a csalásokat illeti, de hogy leterelje a dolgot, kissé emeltebb hangon szól előre.
- Megvagy! – még villant egy búcsúmosolyt és egy villámgyors nyelvöltést, ám mielőtt rózsaszín jégkocka lehetne belőle, gyorsan vissza is húzza. A következő pillanatban elengedi a seprűt, de reméli ettől Sean-nak nem esik baja. Arrafelé felfelé kevés dolognak ütközhet neki, a karikák is messze vannak, s már igazából régen elhagyták magasságban is őket. Shay egy határozott mozdulattal rántja aztán félre seprűjét, de még egy aggódó-ellenőrző pillantást küld a Kedves felé, hogy minden rendben van-e vele. Közben azért nem felejtette el a célokat, továbbra is fölfelé repül, de menekül is és olykor hátrales, hogy az esetleges próbálkozásokat kikerülhesse.

---

    Akármennyire is tudja az ember mit beszél, nem könnyű megszólalni egy osztályteremnyi ember előtt. Nem mellesleg a tanár árgus szemekkel figyel, s még elvárásokat is támaszt a felelettel szemben, míg a másik… ott hátul hasonlóképpen tesz, neki pedig más elvárásai vannak. Ne mondd ezt, ne mondd azt, ne mondj hülyeséget, de legfőképpen ne mondd ki a saját gondolataidat. Ezért van a tananyag… Nem beszél hosszan, nem is lenne értelme felsorolni a Varázstitok védelmi Alaptörvény minden egyes pontját, hiszen egyik-másik ostobaság vagy éppenséggel teljességgel lényegtelen, legalábbis a jelen helyzetben. Ujjait egymásba fűzve, pad alatt izgatottan mozgó lábakkal adja meg a feltett kérdésre a nem túl alapos választ, arcán rózsaszín foltok keletkeznek, ahogyan a két zöld szempár találkozik egymással. Amint a beszédet abbahagyja azonban azonnal fordul is tovább Melore felé, csak szemkontaktusbeli egyeztetést lefojtatva vele. Meglepetten kapja vissza tekintetét, amikor meghallja Minticz hangját. Mint minden szereplés alkalmával, most is nagyon ideges és zavarban is van, szíve is veri a kétszázat percenként, noha a monológja nem is tart addig.
    Hamar összeszedi azonban magát, igaz nem tudja nem észrevenni a rosszallást a zöldekben. Hát persze! Ahogyan a professzor megismétli a Samhain-t, úgy ő is ismét zavarba jön, kissé összébb is húzza magát. Hangja azonban nem veszett el, s bár valószínűleg csak egy költői kérdést kapott, úgy gondolja, egy apró megjegyzést még tehet, mielőtt a tanerő tekintete tovább is suhan.
- Igen, úgy gondolom, voltak előkészületek, ha nem is magát a rendezvényt védték le, de ha jól tudom, volt ott sárkány is, amelynek nem csak a behozatalához, de a mutatványaihoz is biztosan szükség volt minisztériumi varázslók közreműködéséhez, hiszen a felrepülések alkalmával egy mugli repülő…gép, vagy más légi jármű utasai megláthatták volna – a végén az az apró vállrántás azt jelzi, hogy vagy így volt, vagy nem. Ő nem tudja, a sárkányról is csak hallott, a többi már puszta logika. Nagyot szusszan megkönnyebbülésében, mikor végre tovább terelődik a szó, előbb szőke padtársnője, majd sorra a többiek tesznek hozzá az órához. Így is elég necces, hogy szóba került a Samhain. Nem is pillant most se jobbra, se balra, kiugrani készülő szívvel, vöröslő, sőt lángoló arccal mered előre, a vetítővászonként szolgáló táblára, még pislogni is alig mer. Torka pillanatok alatt száradt ki, és most kissé túlzóan melegnek érzi a helyiség hőmérsékletét.
    Az óra további menete távoli zajként hangzik fülében, szavakat kevéssé, vagy egyáltalán nem ért, összemosódott dünnyögés minden, ami történik körülötte. Bőrét lassan fájón égeti a pír, melyen fejét leszegve, a padon szöszölve vagy épp írást szimulálva próbál enyhíteni. Nagy ügyet csinál belőle, valószínűleg a két tanerőn és rajta kívül senkinek le sem esik a dolog. Mindenesetre nagy könnyebbséget okoz, hogy további felelgetés egyelőre nem fenyegeti, legalábbis, amikor ismét megenged magának egy óvatos körbeellenőrzést, senki nem pislog felé nagy, várakozó szemekkel, az kérdezve velük, ez a flepnis Scarborough meg most miért nem válaszol. Talán nem is olyan nehéz továbbra is láthatatlannak lenni ebben a közegben sem, olyan adag vajjal a füle mögött, mint amivel rendelkezik. Vesz egy újabb nagy levegőt, igyekezve visszacsöppenni a mókuskerékbe… Kareem ekkor fejezi be a monológját, ami, ha a hugrás elég jól kiismerte a fiút, hosszú volt.
    Állát ismét tenyerébe helyezi, folytatja a figyelést…

Sean


Az elmúlt napok leginkább várakozással teltek a hugrabugos számára. Egyre inkább csak a közelgő hétvégén járt az esze, azon belül is leginkább a Sean-nal megbeszélt közös időtöltésen. Bezony ám, már ilyenjük is van, és ha Fortuna kisasszony is úgy találja, akkor nem csak terv marad a dolog. Igen, a meglátás helyes, ez itt még nem tekinthető múlt időnek, ugyanis Shay még nem említette meg a dolgot állandó fogva tartójának és programfelelősének, azaz Minticz professzornak, hogy a ma is, mint jószerével minden nap esedékes büntetőmunkájától ma szívesen eltekintene. Volt két napja előhozakodni a témával a házvezető előtt, de az utolsó pillanatokban mindig berezelt, így sültek ki olyan kínos megnyilvánulások, mint a „Professzor…semmi!” vagy a „Professzor úr én… csak azt akartam kérdezni, ide mi van írva…. Az.”. Minticz sem igazán tudta mire vélni a helyzetet, hiszen a lány még Shay-mértékkel mérve is kissé furcsán és zavart módon viselkedett. Végül is addig odázta a dolgot, hogy eljött az a bizonyos hétvége, és már a kinti időhöz, valamint a repüléshez készülődött össze. Nem az a fajta, aki annyira nagy jelentőséget tulajdonít a külcsínnek, ezért az edzések alkalmával viselt melegítő nadrágot és pulóvert kapott magára, arra pedig a hugrás egyen pulóvert vette rá. A réteges öltözködés fontos.
Még akkor is sanszos volt, hogy nem lesz a programból semmi, amikor már a klubhelyiségből és a Hugrabugból kiérve, az alagsori folyosón sétált a mardekárossal. Hiába van elég pofátlan ahhoz, hogy meglépjen bizonyos dolgokat a mugliismeret tanerővel szemben, azért szó nélkül kihagyni egy büntető munkát… már talán túllépne minden határon. Mert vannak ilyenek, akármennyire is szereti idegesíteni a férfit, az elmúlt évben történtek miatt, ha nem jelentkezne be nála, biztosan a frász kerülgetné. Arra már inkább jobb nem is gondolni, mit kapna ezek után. Talán már a mellékhelyiségbe is tanári kísérettel, de legalábbis prefektusival járhatna… vagy… Shannon-t ismerve, biztosan kitalálna valami igencsak hatásos büntetést.
A lépcső tetejére érve, végül is győzedelmeskedett a lelkiismeret, meg valamilyen szinten a félelem attól, hogy amiért büntetőmunka helyett Sean-nal volt, a professzor talán a mardist távolítja el mellőle, esetlegesen átpakoltatja valamelyik másik házba. Hogy ehhez a fiú mit szólna, azt kitalálni sem lehet, de talán a hollóhátasok között jobban érezné magát…
Kissé talán titokzatosra véve a figurát, kért elnézést a Kedvestől, s küldte előre, míg ő maga Minticz irodáját rohamozta meg, bízva valamiféle szerencsében.

Nem telik bele sok idő, már sietős léptekkel vág át a roxforti parkon, hogy minél előbb a pályához érhessen. Seprűje szokásosan a vállán pihen, valahogy eszébe sem jut már most felülni rá, pedig úgy gyorsabb lenne. Ez a gondolat elvész a több ezernyi másik között, amik most fejében cikáznak. Részben még mindig az a hihetetlen számára, mennyire könnyen sikerült kiegyeznie Minticz-cel, sőt a professzor tulajdonképpen megkönnyebbülten adta át a felügyeletet most a mardekáros számára. Van most neki ezer meg egy dolga, ugyanis nem minden hugrás képes úgy alkalmazkodni a beköltöző zöldek jelenlétéhez, mint Shay. Igaz, másnak nincs is ilyen szerencséje, mint neki.
Hosszú és magányos a séta, de a lány ajkain fülig érő mosoly terpeszkedik, ahogy a hóborította területen halad. A pályához vezető út valószínűleg a manók munkájának köszönhetően könnyen járható, így nem kell bukdácsolnia, botladoznia sem. Mivel elég járatos errefelé, amikor eléri a stadiont, homlokegyenest a kiskapu felé indul meg, ami amolyan játékos bejáró. Ahogyan egyre közeledik, szíve úgy kezd izgatott dobogásba, vigyorizmai pedig már feszülnek ismét. Lélegez egy mélyet a hideg levegőből, amely talán itt fokokkal hűvösebb, mint a kastély közelében, de ha valakit, ez őt nem fogja sokáig zavarni.
- Itt is vagyok! – közli az egyértelműt, vidám vigyorral. Utolsó léptein még szaporáz egy kicsit, s csak akkor szólal meg ismét, amikor már a mardis előtt áll. Néhány pillanatig méregeti az arcát, meg kell rágnia a mondandóját, mert biztos benne, Sean-nak nem fog tetszeni. Talán nem az, amit mond, hanem a tény, hogy csak most kérezkedett el.
- Nos, az a helyzet, hogy csak úgy jöhettem el, ha te kezeskedsz értem, ma nem kerülök bajba… - ajkát harapdálva, zavarával küszködve, nagy, bocsánatkérő szemekkel pillog a fiúra. - …gondolod, elbírsz ekkora felelősséggel? – kérdezi mosolyogva, bár korántsem olyan magabiztosan, mint mondjuk úton idefelé.
- Felkészültél? - miután meghallgatta az esetleges rosszalló megjegyzést, vagy a mardis nem tetszését kifejező szavakat, máris a folytatásra szavaz. Seprűjét leemeli válláról, maga elé támasztja, hogy ha Sean is úgy gondolja, akkor a levegőbe is emelkedhetnének.

Sean



Inkább csak üres fenyegetőzésnek szánta azt a megjegyzést, minden pimasz mosollyal és hangbeli utalgatással együtt. Néha hajlamos hamar elfeledkezni dolgokról, néha csak rámondja, hogy majd meg fogja kérdezni, visszatér rá, de aztán elfelejti, vagy már valóban elveszíti fontosságát az ügy. Most sem lenne ez valószínűleg másképp, hiszen annyi dolog történt vele ezen a délutánon, hogy így is lesz min órákig rágódnia. Talán még egy hosszadalmasabb beszámoló is vár majd rá a hálóban, ha Danielle felfedezi már megint az idült bazsalygását, amint épp az egyáltalán nem vicces bájitaltan beadandó felett fog könyökölni, vagy a baromira unalmas mágiatörténet könyv felett. Maga sem gondolta volna még karácsony előtt, hogy az újesztendőben egy barátra is szert fog tenni. Pedig nagyon úgy tűnik. Az óta a beszélgetés óta ott a hálóterem padlóján már kétszer is előfordult, hogy eszébe jutott, majd elmeséli a dolgot a hugrás lánynak. Korábban ilyen nem nagyon volt jellemző, legalábbis amióta Nadine nincs már mellette. Igaz, attól, mert gondolt rá, még nem kereste fel szobatársát töredelmes beszámolókért, de már az is haladás, hogy egyáltalán eszébe jutott. Na, de vissza a folyosóra…
Komolytalannak szánta, ám ahogyan ismét kicsit több figyelmet szánt a mardis megfigyelésére, mosolyára, a szemében alig csak észrevehető pajkos kis fényre, a hanghordozására, amely most teli volt azzal a kacérsággal, amely ott a kandallónál is felbukkant már. Zöldjeit kissé összeszűkítve vizslatja Shay a srác arcát, hiába látta ma már többször is ezt a kifejezést rajta, a mosolyát, nem nagyon sikerül betelnie vele.
- Megegyeztünk! – kap gyorsan a szón, s annak rendje és módja szerint bele is pirul. Megint kicsit tovább jár, mint a jelen, hiszen ha ügyes, ezt akár ma is elintézheti. Nem biztos, hogy szerencsés lenne a helyzet, bár talán a szívroham elkerüléséhez ma már eleget kapott, hogy ne kelljen tartania attól. Ajkát beharapja, ahogyan még néhány pillanatig időzik tekintete Sean arcán. Talán arra vár, hogy megingassa a fejét, vagy valami jelét adja, nem is lesz ebből a beszélgetésből semmi. Bár, az nem lenne baj, elvan ő szavak nélkül is… ha mást csinálhat a szájával. Ezzel a megállapodással azonban kissé komolyabbá válik számára a dolog, s mint olyan, a mardis is felkeltette az érdeklődését sejtelmességével, célozgatásával. Most már inkább örülhet, ha fel nem robban a kíváncsiságtól addig, míg fel nem kíséri átmeneti lakosztályába a fiút.
Savanyú mosollyal húzza el aztán száját. Amennyire megkönnyebbült, mert nem kell pálcáját a Kedvesre fognia, annyira nem tölti el nyugalommal megjegyzése. Most így inkább nem akarna ilyesmin gondolkodni, bár tény, néhány napja még maga választotta opcióként a párbajt Vele, perpillanat nehezére esne akár egy szemöldökszínezést is ráküldeni. Azt pedig már most eldönti, SV órákon a lehető legtávolabb fog ülni a mardistól. Csak fejében jegyzi meg, reméli nem lesz úgy, ahogyan Sean gondolja, vagy legalábbis az az „egyszer majd” jó sokára jön el, esetleg el is felejtődik szépen. A gondolat, mint olyan, ennek fényében nem is foglalkoztatja tovább… egyelőre, meg egyébként is inkább más foglalkoztatja most… valahogy becsempészni saját ujjait, a mardekáros ujjai közé.

A próbálkozás megvan, s számára adja is magát a helyzet, azonban amint az már megállapításra került párszor, tisztában van a sráccal ilyen-olyan szinteken. A kézen fogva sétálgatás már jó rég kikerült a várható repertoárból, amivel akkor sem és tulajdonképpen most sincs különösebb problémája. De ez még nem jelenti azt, hogy nem jut eszébe, vagy olyan esetekben, mint ez a mostani, ne próbálkozna be vele. Most saját meglátása szerint belefért volna a szituációba, azonban Sean okfejtése, ha nem is csont nélkül, de meggyőzi. Nem is igazán az érvek miatt nem erősködik tovább, egyszerűen nem akar ilyesmin problémázni.
- Auh, aaauh, igaz… - ettől még persze nem repes örömében a visszautasítástól, elkámpicsorodni viszont nem fog, ahhoz túlságosan is fel van dobva a korábbiak miatt. - …van benne valami – bólint végül is, és most még abba sem köt bele, hogy mindkettejüknek két keze van, és ezeket sok módon variálva lehet ám megfogni. Fejét csak néhány pillanatra szegi le, s kissé bele is fullad a szó, néhány percnyi csöndet követően ismét megszólal.

Kötekedik csak, ez még a mardis számára is nyilvánvaló, hiszen mindenfelé hezitálás nélkül buktatja le a hugrabugost. A lány erre gyanakodva vonja össze szemöldökeit és szemeit összeszűkítve méregeti a Kedvest. Még szájával grimaszol hozzá…
- Te leselkedsz? – hogy ellenőrizze, tényleg elég vak-e Sean, kicsit behajol elé, ezzel megint megingatva a ládát, de szerencsére itt nincs semmi, aminek ütközhetne. Kezét megemelve a srác arca előtt néhány kézmozdulattal teszteli. A jelek azonban egyértelműen arra utalnak, tök vak… szerencséjére.

A bejárat közeledik, vagyis ők közelednek a hordókhoz, s hogy addig se legyen csönd, ismét csak előhozakodik valamivel. Ez már azonban korántsem olyan könnyű terep, bizonytalankodik is egy sort, a bénázás pedig ehhez a Scarborough-hoz széria tartozék már. Az a repüléses megjegyzés már első alkalommal is hagyott benne némi nyomot, aztán, amikor ma Sean megemlítette, hogy rendszeresen repked már nem tudott rajta túllépni. Nem gyanakszik semmi turpisságra, egyszerűen a tény és a kép nem fér össze a fejében. Neki meg sem fordul a fejében, hogy a mardis nem seprűn repül, inkább abban sejt valami turpisságot, hogyan oldja meg, hogy senki, soha nem látja… vagyis ő soha sem látta a pálya környékén, sem pedig máshol, de még csak seprű közelében sem igazán. Szíve a várakozás miatti izgatottságában hevesen kalapál, kíváncsian sandít fel a fiúra. Most nem kap visszautasítást, s ez már megkönnyebbüléssel tölti el, el is mosolyodik.
- Hát… épp most csináltam egyet! – jegyzi meg vigyorogva, s akár szabad akár nem, szabad kezével finoman belekarol a mardiséba. Nem húzza soká a kontaktust, csak néhány másodpercig. Már csak az a kérdés, Minticz a randevút elfogadja-e büntetőmunka alóli felmentésnek. Részletkérdés.
Néhány néma vigyorgással eltöltött lépést követően aztán halkan figyelmezteti Sean-t, hogy fékezzenek le. Néhány pillanatig toporog, míg a ládát irányba kormányozza, s leereszti a földre, ugyanis pálcájára most szüksége lesz.
- Na, igazából nem fontos a hallásod is kiiktatni, bőven elég, ha nem látod, mit kell csinálni. Persze, ha ragaszkodsz hozzá… - megrántja a vállát, ezt persze senki nem látja. - …akkor kérek úgy… négy másodpercet, aztán megszüntetheted a bűbájokat – hangja kissé komolyabban cseng most, de érezhető rajta az izgatottság. Némán azért fohászkodik, hogy zavarában ne rontsa el a sorrendet, vagy a tempót, különben igencsak pórul járnak mindketten. – Öhm… talán hátrébb állhatnál egy-két lépést… a biztonság kedvéért – talán nem elég egyértelmű, miért mondja ezt, de nem is baj, ő csak jót akar. Viszont jobb lesz nem húzni az időt, most nincs erre senki, vagy csak jól elbújtak…
Amint a mardis eldönti, mi legyen, s el is végzi a szükséges dolgokat, Shay a hordókhoz lép, majd öt és fél év rutinjában bízva, sietős, magabiztos mozdulatokkal koppint a megfelelő fedelekre, a megfelelő ritmusban. Kissé remegnek kezei, ez már nem csak a rítus elvégzésének helyessége miatt van, sokkal inkább már a miatt, mi vár rájuk az alagúton túl.
- Hát… üdv nálunk! – mosolyog izgatottan, kezével a kissé szűkös üreg felé intve. Sean ennél szívélyesebb fogadtatásban aligha reménykedhet a másik oldalon.

Sean



Kuszának tűnhet, de ő tudja, mit akar mondani, és tulajdonképpen el is mondja, a maga módján. Az információ áramoltatással nincs gondja, az már más kérdés, hogy ez mennyire hat rendezettnek. De ne is várjunk tőle túl sokat, hiszen olyan perceket él meg, amelyekkel még jó darabig nem is számolt. Azt nem lehetne mondani, hogy nem voltak még rá hatással más fiúk/férfiak, de az bizonyos, ilyesfajta beszélgetést még sosem folytatott senkivel. Most pedig, Seanról lévén szó, ez különösen nagy jelentőséggel bír számára… az okokat talán nem kell részletekbe menően elemezni. A mardis pedig nézi – naná, hogy azt teszi – talán abban reménykedik, így sikerül előbb megértenie, amit Shay igyekszik a tudtára hozni. Ez sem segíti az összeszedett beszédben, de azért próbálkozik, s valahogy a monológ végére is jut. Rövidre zárja mondandóját, mert úgy érzi, túl sokat jár a szája. Illetődötten pillog szavai után, figyelve a fiú minden arcrezdülését, s a gunyoros mosolyt zavarával átszőtt, félénk mosollyal fogadja. Szusszan egy nagyot, kezeit pedig idegesen tördelni kezdi. Elől rövidebbre hagyott haja kibújik, amint egy pillanatra leszegi fejét, míg megingatja kicsit. Amikor ismét felnéz, arckifejezése olyasmit sugall: hát ez van, ez vagyok én. Nem sokáig marad ez így azonban, mert elkapja a mardekáros kissé furcsa mozdulatát. Megmosolyogtatja a dolog, de ekkor még halvány sejtése sincs, mit is fog neki mondani pillanatok múlva.
- Én is odavagyok érted!
Hallja a szavakat, s értelmezni is tudja őket, csak attól képed el, hogy ez a mondat Sean ajkait hagyja el. Pedig látja őket mozogni, hallja a hangját is, amely kétségtelenül az övé… Néhány pillanatig csak pislog rá, mintha kétkedne a történtek valóságosságában, aztán csak elvigyorodik. Már menetrendszerűen érkezik a vörösödés, és a vad szívdobogás, kinek kell Lángnyelv Whiskey, elég a mardis néhány megjegyzése, és úgy forrósodik át, mint egy tűzbe tartott fémdarab. Mivel most még inkább nehezére esne bármit mondani, csak bazsalyog és hümment egyet, mint aki valami nagy dolgot hajtott végre, sóhajt egy nagyot. Hogy ne látszódjon a fülig érő vigyora, lehajtja fejét, de a fáklyák fényétől csak még inkább csillogónak tűnő szempár most akármelyik drágakővel vetekedhetne. Azért most jól esne Shay-nek, ha odabújhatna egy kicsit, most nagyon szeretné megerősíteni a feltételezését, bár elég csak az elmúlt percekre visszagondolni, s kétség sem férhet senki számára, bizony a hugrás sincs ezzel másképp. Meg kellene szólalni, de nem tudja, mit is mondhatna, csak újra és újra felsandít a mellette lépkedő fiúra, ajkát harapdálja - sajnálatára a sajátját kénytelen. Nagyokat szusszan, hogy a benne felgyülemlett feszültségen valamit enyhíthessen. Nem megy ez túlságosan jól, fejében visszhangoznak Sean szavai, amitől minduntalan rátör a vigyorgás. Épp kapóra jönnek a lépcsők, elvonják a figyelmét, a mozgás pedig segít fellazulni... egy kicsit.

Sok dolog nem hagyja nyugodni, ami Sean-nal kapcsolatos, már nem ez az első alkalom, hogy nem csak úgy simán piszkálja Shay-t, hanem úgy igazán mocorogtatja, mégpedig az egyik igencsak érzékeny pontját, a kíváncsiságát. Más esetekben magában tartja, ha megakad valamin, s egy későbbi alkalommal felhozza... ezekre remek alkalmat szolgáltatnak azok a játszós beszélgetések. Most sem fogja nyúzni vele a srácot, legalábbis ebben a pillanatban bizonyosan nem, semmi szükség rá, hogy valamelyik porté vagy egy esetlegesen a közelben kóválygó diák, meghallja. Akármi is az, úgy gondolja, megőrizné magának.
- Akkor elmondod később! - húzódik pimasz mosolyra ajka. Nem lehet tudni, valóban később is rá fog-e kérdezni, de valószínűleg nem. Egyrészt, mert esélyes, elfeledkezik róla, másrészt meg, biztosan aktualitását veszíti már akkor a dolog. Mindenesetre most jó egy pillanatig azt a benyomást kelteni, miszerint ennyivel nem zárták le a dolgot. A hugrás biztosan el fog még azért morfondírozni rajta, aztán annyiban hagyja, vagy megtölti maga, jelentéstartalommal azt a mosolyt. Nem feltétlenül jó ez.
A pálcahasználattal önmagában nincs semmi problémája, még valami őrült ötlet folytán a párbajversenyre is jelentkezett, s a DS-ben is egymáson gyakorolnak, de most nem egy egyszerű gyakorlásról van szó egy távolabbi baráttal szemben, hanem Sean-ról. Kissé harapdálná is a lelkiismeret a szívét, és amúgy sem könnyen veszi rá az ember magát, hogy gyógyító- vagy pajzsbűbájon kívül bármilyen más varázslatot szórjon a szerettére. A mardis megjegyzésére szerényen leszegi fejét, száját elhúzva mosolyodik el. Ő nem ennyire bizonyos benne.
- Már nem tudjuk meg... - válaszol egy vállrándítással. Máskor talán ezt bánná, ám most kifejezetten megkönnyebbül a helyzettől, ez látszik is rajta, nem is rejti véka alá. Kedélyesen lelépked a lépcsőkön, és most csak azért nem ugrál, mert kormányoznia kell a ládát is. Ciki lenne földhöz vagy falhoz verni, és biztosan meg is kapná érte a magáét a fiútól, hogy még ennyit sem képes megcsinálni. Máris elgondolkodna korábbi kijelentésén, és talán a jövőben nem bízna meg ennyire sem benne... pech lenne.
Ajkát beharapva figyeli a lépcső tövében toporogva, ahogy Sean magára bocsátja a bűbájt. Egy pillanatra persze megint elöntik agyát a rémes gondolatok, s különböző szörnyű képek sejlenek fel szemei előtt. Aggodalomra azonban nincs ok, a mardis keze még csak meg sem remeg, pillanatok múlva pedig... nem látszik változás, mindösszesen a Kedves a semmibe pislog, amikor azt gondolja Shay-re néz. Ezen elvigyorodik egy kicsit, majd amikor hallja a kijelentést csibészesen elmosolyodik.
- Vaaaagy... megfogom a kezed... ha nem gond - nézegeti egy darabig a mardekáros arcát, megmosolyogtatja a tudat, hogy a srác vak. Szemeit összeszűkíti, vigyora kiszélesedik.
- Szóval... nem látsz? Vaksi vagy? Biztos? Nem látod hooogy... - kivár egy pillanatot, de nem csinál igazából semmit - ...grimaszoltam? - kuncog egy kicsit, igazából folytatná a szekálást, eszébe jutott pár igazán mocsok húzás, de úgy dönt, nem lő el mindent egyszerre.
Ha Sean nem ellenkezett a kézfogás ellen, akkor most megfogja a balját jobbjával, s úgy vezeti tovább a folyosón, olykor gyöngéden meghúzza, vagy tolja, egy figyelmeztető megjegyzéssel, ha valami akadály közeleg. Ha nem ment bele a dologba, akkor mellette sétál, mindösszesen csak szavakkal figyelmeztetve. Nem haladnak gyorsan, ő pedig nem bírja túl sokáig az indokolatlan csöndet. Mivel látszólag nincs senki a folyosón, zavartalanul beszélgethetnek.
- Egyébként... - szólal meg halkan. Szíve megint erőteljesen dobog, nyelnie kell és ajkát is megnedvesíteni. Torkát is megköszörüli - valamikor... elmehetnénk repülni. Mármint.. szóval azt mondtad, hogy a hobbid, és bár én nem láttalak még seprűn, attól még persze simán csinálhatod... csak.. - megrántja vállát, amire a lebegtetett láda is felemelkedik egy kicsit, majd visszasüllyed, s súrolja a lány felől levő hordó oldalát. - persze nem gond, ha nem szeretnéd... én csak. Hát.. talán muris lenne - nem ezt a szót kereste igazából, csak hirtelen nem merte úgy lezárni a mondatot, ahogyan azt eredetileg tervezte.
- Mindjárt ott vagyunk... - motyogja végül, arca már megint vörös, talán jobb is, hogy ezt a mardis nem látja.

Sean


Sokszor úgy néz már ki, mint aki túlzásba esett a kenceficével, bár bőréhez illik az árnyalat, a pirosító több mint kellene. De az nem púder, sem festék, csak a bőre, mely talán épp annyira perzsel, mint amennyire piroslik. Ez persze egyiküket sem zavarja különösebben, Seant még minden bizonnyal szórakoztatja is, hiszen látványosan munkálkodik újabb és újabb árnyalatok előcsalogatásán. Noha a hangsúly lassanként megint mentesül attól a játékos felhangtól, amelyek eddig egészen kiérezhetőek voltak a fiú hangjából, sikerül megint olyan megjegyzést tennie, amitől Shay megint csak zavarba jön. Ahogy a mardisra sandít, s hallgatja mondandóját, zöldjei újfent nagyra nyílnak, szíve pedig ismét vad kalapálásba kezd, a hugrás pedig lassan kilátástalan harcot vív saját szavaival. De nincs mit tagadnia, azzal az apró, sejtelmesnek szánt megjegyzésfoszlánnyal bizony ismételten csak sikerült önmagának találatot bevinni. Szerencse, hogy jobban kviddicsezik, mint sejtelmeskedik, negatív rekordot állított volna már fel öngólok tekintetében, szülei pedig valószínűleg le is tagadnák az utcán.
- Én… én… nem úgy… én nem úgy… értettem! Mármint egy kicsit igen, de azért nem annyira – hebeg-habog jobbra-balra, arca kissé ijedt, mintha nagyon titkos gondolatait találta volna ki ezzel az apró megjegyzéssel Sean. Kezeivel affektál zavarában, mintha ezzel jobban megértethetné magát – Mármint… szóval nem kell attól tartanod, hogy mondjuk rád török az éjszaka közepén, vagy ilyesmi– kezeit beszéd közben megemeli, s mintha egy épp támadó állatot utánozna, még arckifejezése is grimaszba megy át a rövid mozdulatsor idejére, egy villanásnyit vicsorog is hozzá. Vonásai ezt követően gyorsan átrendeződnek, ahogyan a szócunami tovább folytatódik – Vagyis… ezt így nem ígérhetem meg, mert sosem lehet tudni ugyebár és bármi megtörténhet… bár nálunk nincsen olyan víz.. izé, mint például nálatok… - egy pillanatra megakad - … tényleg sokat beszélek – megforgatja szemeit, fejét lehorgasztja egy kicsit, s megingatja. Már megint jól belekavarta magát saját mondandójába… - de… szóval azt nem ígértem meg – mosolyodik el végül. Inkább nem tenné le a cserkészesküt, mert ki tudja, mikor szállja meg valami, és támad kedve átsompolyogni egyik este, csak mert épp nem tud aludni…. vagy valami egészen más okból. Nagy szemei bájosan mosolyognak a mardis felé, akár odanéz, akár nem, és akár van valaki a folyosón, akár nincs. Őt nem érdekli ez a dolog, nem is néz igazából senkire, maximum, ha valaki a nevén szólítja.

A pálya aztán nehezítetté válik, bejönnek a lépcsők, ahol a megfelelő fokot gyakorlottan átugorja, a vendégmarasztalót pedig csak átlépi. Na, persze az előadásmód egy korcsolyaversenyen nem érne hat pontot, bizony meginog, mert a lába hirtelen össze akar csuklani, de egy egyensúlyozó mozdulattal ezt is elhárítja. Nem könnyű menet, pedig csak egy emeletet jöttek, még egy van lefelé, az alagsor felé. Hamarosan a lépcsőforduló is eljön, ő pedig lefékez, majd őszinte kelletlenséggel veszi kézbe pálcáját.
Szemei aztán kimerednek Sean kérdésére, értetlenül néz fel Rá, hogy ugyan miért akar ő párbajozni és miből is jött a merlini szikra. Koppan a dolog, de csak mosolyogva megingatja fejét, nem bolondult meg még egészen, de egyébként sem biztos, hogy épp Őt hívná ki párbajra. Esetleg gyakorlás szinten, de ahhoz még neki sem árt kicsit készülni. Megdicsérni sincs elég mersze, nem hogy megátkozni.
- Mi az? – kérdezi ajkát beharapva, mert elkapta ő azt a sokat sejtető mosolyt, csak mire vélni nem tudja. Nagyokat pislog, attól tartva valami butaságot mondott, vagy éppenséggel tett, netán valamikor leette az ingét és eddig senki nem szólt neki. Várakozón pillant fel a mardisra, halványan elmosolyodik. Ez nem nagyon segít neki a helyzetben, de vesz egy nagyobb levegőt, majd felvázolja az általa kigondolt terv néhány fontos pontját. Mindösszesen kettő van neki, amiket ki kell iktatni, hogy ne tudja meg, amit nem akar, s bár a lány nem tud róla, de nem is szabad neki megtudni. Egy pillanatra felvillan gondolatai között egy kép, ahogyan a megannyi mardekáros, a különböző házak felé vezető folyosókon botorkálnak, jobbára olyan diákok társaságában, akik szándéka nem feltétlenül annyira békés, mint a jelenlévő hugrásé – leszámítva azt a néhány pajzán gondolatocskát, amelyek végrehajtásához egyelőre még túlságosan nyuszi. Nem tud, de nem is kell magyarázni a dolgokat, Sean hamar megéri, mire is gondol Shay, legalábbis feltehetően sejti, az Obscuro és Disaudio bűbájok bevetésére gondolt. Nem tehet azonban róla, elhatalmasodó izgatottsága miatt képtelen abbahagyni a bazsalygást, emiatt tűnhet kissé lelkesebbnek a szükségesnél.

Kíváncsian várja, milyen fogadtatásban részesül a nem túl részletekbe menően felvázolt ötlete, pálcájával babrálva, kissé toporogva vár az ítéletre. Az első mondatot egy nagy bólintással fogadja. Igazán nem is számított arra, Sean majd csak úgy rááll az egészre és engedi, hogy kedvére bűbájolgassa. Nem szomorítja el, sőt, látható, megkönnyebbült sóhaj szakad fel mellkasából még annak ellenére is, hogy a mardis közel lép hozzá.
- Oké! – húzódik hálás mosolyra szája, s háta mögé rejti kissé remegő kezeit. – Azt hiszem, jobb is, ha Te csinálod… én… nem szeretném, ha bajod esne… - semmi hátsó dolog nincs, ez most egy őszinte vallomásféle. Talán képes lett volna megcsinálni, elvégre ártalmatlan és egész egyszerű bűbájokról van szó, mégis… a Kedvesre pálcát fogni…
Jelen helyzetben azt sem bánja, hogy csak a mankó és a poggyászfuvarozó szerepét fogja betölteni, inkább arra gondol, mégis lesz egy folyosószakasz, amin kézenfogva fognak végigvonulni. Bár minden bizonnyal mókás lenne figyelni, ahogyan vakon végigbotorkál itt, ahol hordók, meg mindenféle dolgok vannak.
- Jó, de előbb menjünk le a lépcsőn, nem mintha nem cipelnélek le szívesen, de… murisan festene – kuncog fel, majd pálcájának egy óvatos intésével veszi át a ládalebegtetés jogát, bár ebben a helyzetben ez sem egy életbiztosítás. Ha kicsit görcsösebbé válik a tartás, ki tudja mit művel szegény csomaggal. Nyel egy nagyot, majd lejjebb lépked. Lent már leplezetlen várakozással pillant fel Sean-ra. Mindjárt!

Előzmények: INNEN

---

Sean



Arra már ő is rájött, ha esetlegesen egyszer meg szeretné ijeszteni Seant, azt valami nagyon hatásos módon kellene megpróbálnia, de még akkor is nagy lenne a bukás esélye. Ilyen irányokban nem nagyon gondolkodott még sohasem, ő az ártatlanabb csínyek híve, a legnagyobb nyilvános bűne, az a kis betörési mizéria a rúnatan tanár irodájába, amikor Neville és Andromeda társaságában próbálta meg ellopni Griffendél kardját. Meg is bűnhődött többszörösen azért a vakmerő húzásért, először a letüdőzött zöld portól halt meg majdnem, s noha sűrűn kívánta, hogy bár történt volna inkább úgy, a megpróbáltatásoknak itt nem volt vége. A lényeg azonban, hogy olyasmire gondolnia is nehéz lenne, ami esetlegesen egy apró rémületet is kicsikarhatna a fiúból. Az igazság pedig az, hogy nem is akar. Teljesen más tervei vannak, teljesen mást szeretne vele csinálni, olyasmit, amiben épp csak egy kicsivel van több tapasztalata, mint az ijesztgetésben. Az elmúlt percek tanulsága alapján, ebben pedig több esélye is van eredményt elérni. Csak előbb el kellene jutnia arra a szintre, hogy jelentősebb légzési és vérkeringetési problémák nélkül is képes legyen egy-egy olyanabb szituáción túlesni. Na, igen, ez még feltehetőleg odébb van, addig leginkább csak ráncigálja a macskabajuszt, puhatolózik és edződik. Sean pedig a rájellemző módon edzi. Aljasan.
Már a készülődés folyamán is érzi kicsit, megyeget neki ez a flörtdolog, legalábbis ostobaságokat nem beszél és a mardis irányából is érkeznek a repostok. Már nem gondolja, hogy beképzelné magának, valóban az van, amire gondolt, és ez nagyon is feldobja. Ezen majd még azért ellamentál, amikor már a srác nem látja sem az izgatottságtól majd szétpukkadó mellkasát, sem pedig idült vigyorgását.
Bár imád a kandalló mellett ücsörögni abban a szobában, most felüdülést jelent kijönni onnan. Nem érezte odabent sem rosszul magát, de itt a folyosón minimum tíz fokkal hűvösebb van, s mint olyan, ez most nagyon jól jön neki. Minél kevesebb feltűnést keltve igyekszik nagyobb levegőket venni, de talán egy kádnyi jeget is előbb olvasztana meg, minthogy teste reagáljon a hidegre. Szíve még mindig vadul kalapál, érzi, ahogyan feszegeti mellkasát, kezét pedig kissé zavartan gyúrogatja. Szinte alig enyhít valamit, hogy mozog, sétál, kijött a szobából, s a hűvös levegő hidegen simogatja arcát, de reméli, nem gőzölög, mint a forró tea. Olykor oldalra sandít, somolyogva pillant fel Sean profiljára. Fejében egymást kergetik a gondolatok, ilyenek is, olyanok is, forgatókönyvek egész sora, negatív és pozitív végkimenetellel egyaránt. Még csak pár lépést tettek meg, de a hugrás már körülbelül öt-hat kisfilmet lejátszott fejben, s ahogy így ábrándosan pillog a mardisra, kissé meglepődik, amikor a srác felé fordul. Nem lehet nem észrevenni, mik zajlanak le benne, eddig sem nagyon tudta takargatni, ez a továbbiakban sem lesz másként. Mosolyát kissé elhúzza a megállapításra, s megforgatja szemét, beismerve a nyilvánvalót. Ajkai már szólásra is nyílnak, mert miért ne állna le megmagyarázni a helyzetet, de Sean megelőzi, megjegyzése pedig a lányba fojtja a szót.

- Ehhzz igazán megnyugtat! – vigyorodik el, mikor már képes újra megszólalni, nem sok idő ez, csak néhány pillanat, amíg képes vigyorát visszafogni. Hazudna, ha azt mondaná, nem gondolta tovább Sean szavait, és nem jutott eszébe, hogy azt nézi épp, látná-e valaki, ha most… nyel egy nagyot, hirtelen kiszáradt ajkát megnedvesíti - Tényleg! Nem is jó habzsolni, mert még megfájdul a hasad!... Elég, ha én vagyok mohó… - csacsog pirulva és bazsalyogva. Bár a megjegyzés maga nyomába sem ér annak, amiket a kandallónál kapott, ahogy így egyre közeledik a folyosó meg minden, jobban zavarba jön. Gyomra is izgatott görcsbe ugrik. Beszéd közben kissé közelebb húzódik a mardishoz, vállával alig érezhetően megböki a fiú felkarját. – De nem emiatt izgulok. Csak hát, külsős nem járt a házunkban… még soha – csak magában teszi hozzá, a nyilvánvaló tényt, hogy mert ugyan ki akarna épp hozzájuk bejutni.. – remélem rendet tettek a többiek… - nem, mielőtt feltételeznénk, nem hallja, amit beszél, itt épp nem visszhangzik semmi szerencsére.

Az út ma valahogy sokkal rövidebbnek tűnik, mint általában, épp ahogy ő is előretekint, szinte meglepetten veszi tudomásul, már a főlépcsőn haladnak lefelé, azaz pillanatokon belül elérik a Hugrabughoz vezető lépcső tetejét.
Ideje kicsit elvonatkoztatni a kellemes témáktól, és másra figyelni, vagyis kitalálni, hogyan is oldják meg Sean óhaját, mindenféle kellemetlenség nélkül. Lassacskán lassít léptein, ahogy elhaladnak a nagyterem ajtaja előtt. Ahogy a lépcsőfordulóhoz érnek, megáll. Megvárja, amíg a Kedvesnek is feltűnik, már nincs ott mellette. Addig előhúzza pálcáját, majd mindenféle magyarázat nélkül, zavarával küszködve szólal meg.
- Öhm… mit áldozol be? Hallás, látás… mindkettő…? – az utolsó szót kissé óvatosan ejti ki, nem tudja ehhez bízik-e benne eléggé. Pálcája végét birizgálja, miközben szégyenlősen méregeti a másikat. – Vagy egyéb ötlet? – zavartan harapdálja ajkát, próbál némi bocsánatkérést sűríteni tekintetébe. Talán kissé túlságosan is könnyelműen tette fel a kérdést, húzta elő a pálcáját és veti fel, hogy majd ő kiszór néhány bűbájt Rá. Sean már lehet nem lesz ennyire elragadtatva az ötlettől, hogy vakon és süketen botorkáljon vele végig a folyosón, ki tudja hova viszi, ki tudja mit akar vele művelni... szerencsére csak Shayről van szó, ez sok mindent kilő a sorból.

Talán most nagyon rosszul kellene éreznie magát, mert nem ismer valamit, amit valami Milnehukk írt egy Mici nevű medvéről, meg egy Malac-ról, de nem teszi. Talán, ha ő kezdene el Freyának Nyiszi nyusziról beszélni, neki is keresztbe állna a szeme. Ez van, a különböző világok miatt nem ritkaság ez. A hugrás ettől függetlenül igyekszik képben lenni, részéről érdekesnek találja a muglikat, de a krimik, a nyomozós és ijesztős történetek jobban lekötik. A nevek alapján, ez a mű nem ilyen jellegű, ettől függetlenül az érdeklődését ez is felkelti, mint szinte minden, ami szóba kerül egy-egy mugli születésűvel lefolytatott beszélgetés alkalmával. Egy vállrántással és egy alig érzékelhető nemleges fejmozdulattal válaszol mindösszesen, majd hogy ne lássa háztársa lefitymáló arckifejezését, inkább ismét a kapu felé fordul.
Lassan már ő lesz megnézve, amiért egy kicsit nehezére esik felfogni, hogy lehet ilyen helyzetben csuklani, vagyis inkább, hogy hogyan lehet valakinek ekkora pech-je. Szemöldökei szánakozó összehúzódása jelzi, még mindig forgatja agyában a tanult varázslatok hosszú listáját, de egyszerűen nem akar megvilágosodni most. Előbb jut eszébe valami átok, még akár valami ijesztőbb is, mint az az apró kis bűbáj.
~ Fene ezekbe az SV órákba… ~ morcog csak magában, gondolatait nem szívesen tárná Freya elé, ha elmondaná, mik járnak most fejében, tuti, hogy két pillanattal később már a hóban fürödne, de úgy, hogy még a korábban kimondott Leperex-szel sem érne már semmit. Bugyiig ázva, átfagyva pedig megjelenni Minticz-nél… hm… érdekes egy menet lenne. Persze, simán tudna még ebben a helyzetben is magán segíteni, de ha a mugliismeret professzor istápolja, mégis csak kellemesebb. Zöldjei csibészesen rávillannak a másik hugrásra, s ha eddig nem sejtette, mi jár Shay fejében, most lehet némi sejtése, jó nem igazán. Pedig az átkokon már réges-régen túl jár egy egészen másik irányban, ahol nem Rey lenne az, aki pórul jár.
Hajlamos a meghökkentő dolgokat ő művelni, vagy ha más teszi, sztoikus nyugalommal végignézni, de az, hogy évfolyamtársa fogja és beleveti magát a hóba, majd habzsolni kezdi, mintha legalábbis porcukor lenne, még neki is meglepő egy kicsit. A helyzethez azonban hamar alkalmazkodik, tesz is egy apró megjegyzést, leplezetlen vigyorral, fitogtatva nem létező erejét vagy valami ilyesmijét. Ebben mindig is suta volt, szeretni járatni a száját, aztán vagy megméretteti magát, vagy nem, de igazából semmi oka vagy kedve bántani Freyát…. amíg a lány nem kezdeményez.
- Azért vigyázz, nehogy a sárga hóból egyél… az nem hiszem, hogy citromlé lenne… - vigyorodik el ismét, s most majdnem hihetően alakítja a szerepét, úgy teszi, mintha éppenséggel a lány mellett valóban lenne egy kisebb területnyi pisishó.
Néhány pillanatig ő is majdnem feszült várakozással kíséri, vajon sikeres-e a hóevés, egészen a következő hukkantásig elhiszi, hogy igen. Azonban ezt már nem bírja nevetés nélkül. Nem húzódik soká, de csak egy kicsi szakad ki belőle, inkább el is fordul gyorsan, nehogy a lány megvető pillantásával találkozzon, bár igazából méltányolandó, hogy legalább eddig visszafogta magát, erőn felül teljesített így is, igaz némileg az akció miatt tette.
„Idebent”, mintha fokokkal hűvösebb lenne, mély csönd van, s szinte áll a levegő, mint mikor dementorok járnak erre. Shay nem hall semmit saját lépteiken kívül, és természetesen Freya csuklásán kívül, ami így néha visszhangot is ver… de honnan? Egészen olyan érzés keríti hatalmába, mintha egy erdő legmélyén járna, csak itt világos van, de kísérteties az egész. Pedig látja a kastélyt, még a távolban néhány diákot is, de amióta átlépték a kaput, egy egészen másik világban érzi magát. Talán a helyet több bűbájjal kezelték, mint azt elsőre gondolta, ettől még érdekesebbé válik ez az egész.
Nem akarja Freyát kínozni, azonban kíváncsisága felülkerekedik megint rajta, kérdések sorát zúdítja a lányra. Már feladta, hogy eszébe jusson a csuklás megszüntető bűbáj, de általában, ha az ember másra koncentrál, akkor eszébe jut, ami addig nem. A mugli világ furcsaságaira mindig is kíváncsi volt, hogy az egy elektromos szerkezet vagy egy sport, esetlegesen egy történet főhőse, vagy egy harisnyás hős, az már teljesen lényegtelen számára. Egyelőre lelki szemei előtt malac orral, rózsaszín fülekkel és rózsaszín ruhába öltözött emberként tudja elképzelni „Malackát”, mert arra már rájött, a muglik embermentő hősei, mindig valami maskarába bújt muglik. Jellemző egyébként rájuk, hogy akiknek ilyen csodás képességeik vannak, rejtőzniük kell előlük. Akárcsak a varázslóknak már évszázadok óta. Csak annyi időre engedi lankadni figyelmét, amíg Freyára pillant, s néhány pillanatig hámozgatja az elhangzottakat, egy folyton csukló ember mondandóját még az ő különös képességeivel sem lehet tökéletesen érteni. Éppen megszólalna, természetesen tovább értetlenkedve próbálná faggatni a lányt, ám a beálló, csuklásokkal olykor megszakított csöndet más is megtöri.
Apró kis reccsenés, alig hallható, de nem kell egy vaskos fának kettőbe törnie ahhoz, hogy rosszat jelentsen, de legalábbis azt, valaki rajtuk kívül is van itt, figyelik őt vagy....
- Wáááá! - sikít fel ő is ijedtében, amikor háztársa hirtelen kapálózni, s eszeveszetten kiáltozni kezd. Gyorsan hátrébb ugrik, torkában dobogó szívvel, kő merevségre dermedt taggal próbálja pálcáját célra szegezni, hogy megmentse társát az életveszélytől. Nagyra nyílt szemekkel keresi az orvul támadó óriási medvét, de nem látja sehol. Kiáltásra elnyílt szája széles vigyorra húzódik, amint meglátja a küszködő mókust, a következő pillanatban pedig kitör belőle a nevetés. Régóta tartotta már vissza, most már, ha akarná sem tudná tartani magát. Pálcájával előre mutogatva hahotázik, mit sem törődve már a korábbi félelmetes helyzettel. Oldalát markolva nevet, meg-meggörnyedve.
- Huhuhuhúúúú, mihihilyen réhéhéhémes, véhéhérmeshhh mehehedve.... - idejét nem tudja, mikor sírt utoljára, de könnye most kicsordul a nevetéstől. - ...csahahak, mihihinthahahaha össze...összement volna... a mosásban - nevet tovább azzal sem foglalkozva, hogy Freya esetlegesen nem csatlakozik hozzá derűjében. Néhány másodpercig még nevet, de igyekszik csillapítani, s mikor már ismét képes kisajtolni magából egy értelmes mondatot, még mindig vigyorogva szólal meg ismét.
- Hát.... ilyenek ezek a skót medvék - kuncog fel kicsit - kis dagadt mókus! - vigyorog a hugrabugosra, majd azért már kisebb komolyságot is magára erőltetve fürkészi a kisállatot. - Beakadt a lába... - jegyzi meg egy szánakozó fintorral - nézd meg, hogy nem tört-e el! - pálcáját máris készenlétben tartja, ha esetleg kell, meg tudja gyógyítani a kis rágcsálót. Egy pillanatra felsandít a megindultan pislogó Freyára, majd mintha csak feladatának érezné az ünneprontást, szólal meg halkan.
- Nem tarthatod meg, ugye tudod? - mosolyog halványan, s egy tétova mozdulattal az állat felé nyúl, de nem igazán akaródzik neki elvenni. Tényleg aranyos a kis bundás...

Sean



Valahogy korábban sem voltak számára érzelmi hullámvasutaktól mentesek a találkozások Seannal, s most, hogy egyre többet lóg vele, kerül hozzá közelebb, úgy van rá egyre nagyobb hatással. Hol csak azért, mert megérinti, hol a nyilvánvalóan flörtölési célzattal tett megjegyzéseitől akar kiugrani a szíve, vagy esik nehezére a légzés, a szinte állandó pirulásról nem is beszélve már. Aztán itt van ez a kéken izzó tekintet, amely szintén nem ismeretlen számára, bár így talán még éppen nem nézett rá... esetleg a Fúriánál, amikor megmásíthatatlanul eldöntötte, Shay teljesen defektes. Bár őt ez nem zavarta akkor sem, s most sem igazán, igyekszik nem túlságosan is "shayesen" viselkedni. Most mégis megtette, s a pillanat egy igen hosszú töredékére azt hitte, ez a baj, olyat mondott, tett, amivel elnyerte a mardis unszimpátiáját. Nem tartott komoly megtorlástól, de azt semmilyen formában sem akarja, hogy haragudjon rá. Ha csak kevés is, de van némi fogalma, mire képes a srác, igaz, még a felét sem tudja a dolgoknak. De lesz idejük feltérképezni egymást, persze csak ha Shay nem kap idő előtt szívinfarktust Sean egyik megmoccanásától vagy a mostanihoz hasonló próbálkozásaitól. Kelleni fog Foley-tól vagy Minticz-től az a nyugtató lötty, ha rendesen ki szeretné élvezni a Seannal eltöltött időt.
A pánik egyelőre alaptalan, noha nincs meggyőződve, a feszültség gerjesztés nem volt-e szándékos a másik részéről. Sőt, elnézve az elégedettséget a mardis arcán, majd meglepően gyengéd, még inkább zavarba ejtő simogatását, biztosra veszi, szándékosan hozta rá a frászt. Megállj, Sean, a fagylalt egyszer visszanyal! Csak egy villanásnyi gondolatként suhan át a kellőképpen felspannolt agyon a fenyegetés. Más dolga van most szervének, biztosítania kell, hogy életfunkciói stabilak maradjanak. Van most rájuk hatás gyakorolva rendesen.
Valóban nem került még ilyen helyzetbe, így nem csoda, ha arcát lassan össze lehet téveszteni egy mugli közlekedési lámpával. A dolog pikantériája pedig, hogy Seannal témázgat ilyen intenzíven. Eszébe sem jutott soha, de ha jutott volna sem biztos, hogy el merte volna képzelni, valaha is ilyen hangvételű, jellegű beszélgetést fognak folytatni ők ketten. Mindannak ellenére, mennyire zavarba jött az egésztől, nagyon is tetszik neki ez a fajta diskurzus, mert hát egyébként meg ki mással flörtölne, mint a saját pasijával – csak a tényt kell még ízlelgetni. Neki legalábbis ez az elképzelése egy párkapcsolatról, csak azt nem gondolta, záros időn belül ennyit lazulnak közöttük a dolgok. De ez van, ő pedig próbálkozik ebben partner lenni, noha rendre belepirul az elhangzottakba, tulajdonképpen függetlenül attól, a mardis vagy ő mondja. Az sem segít neki, hogy rendre lelki szemei előtt látja leperegni a szóban felvázolt, vagy csak sejtetett képeket.

A forróbb perceket követően aztán végül az indulás gondolata is felvetődik, pedig Shaynek lett volna még kérdése, de nagyon belemelegedett a korábbi témába, majd a beszélgetés jellege is megváltozott, nem mellesleg pedig csúnyán el is rontotta a játékot a szabályok áthágásával. Talán épp ez a büntetése? Alávaló húzás lenne. Mindenesetre, ha némi késlekedéssel is, de leugrik a párkányról, s most nem szökkenve, csak nyugalmas, vagy inkább óvatos léptekkel indul meg a kanapé irányába. Fogalma sincs a mögötte zajló dolgokról, lévén a tarkójára nem jutott a smaragdszín szemekből. Sean csontjainak hangját hallja, következtetni tud csak, hogy épp összeszedegeti magát az ablakból. Nem is tulajdonít neki jelentőséget igazán, hanem a hümmentésre, amit ezután hallat. Kíváncsi mosollyal fordul meg, arra számítva, valami groteszk pózba belemerevedve találja a srácot, ám ehelyett a metsző kékek rosszindulatú tündöklésével találja szemben magát. Nem tudja mire vélni a dolgot, így szemöldökét kérdőn felvonja, egy pillanatra megremegve az átható pillantástól.
Valahol arra számít, a mardis magához hívja, hogy végre megadja neki, amivel már egy ideje szivatja. Felragyognak a zöldek, de nem moccan, megvárja, valóban így történik-e. Nem. Aprót szusszan, végül a megjegyzésre kimerednek szemeit. Megköszörüli torkát, meglepetése hamar mosolyba torkollik, szíve pedig a kis pihenő után újra gőzerővel kénytelen pumpálni vérét, ám mielőtt még nagyon beleélhetné magát pajzán kis fantazmagóriáiba, Sean jön és kipukkasztja a kis gondolatbuborékot újabb megjegyzésével. Azonban, amit hall, egyáltalán nem szegi Shay kedvét, mosolya kiszélesedik, s a közeledőre villan, ez már valamivel, önbizalommal telibb arckifejezés.
- Hát… akkor nagy szerencsém, hogy nem megijeszteni akarlak, nemde? – vonja fel szemöldökét még gyakorló-kihívón. Széles vigyorral jelzi, ez bizony most tőle jelent találatot, s ennek tudatában fordul sarkon és végre a kanapéra telepszik. Ekkor kapcsol csak, hogy a cipői szokásához híven szerteszét vannak, így némi nyújtózkodásra kényszerül, hogy magához vehesse őket. Gyors mozdulatokkal bujtatja bele lábait, de hiába a sietség, Sean beelőzi, s mire összeszedi a földre dobott cuccait is, a mardis már indulásra készen várakozik rá, és közli, nem kell bemenniük a konyhára. Pech, ő bizony éhes, de nem csügged.
- Akkor a saját készleteimhez kell nyúlnom… - rántja meg vállát, nem ejti kétségbe, van elég nyalánksága felhalmozva a ládája rejtekében. Igaz, azokat a bevetések, DS edzések esetére hozta, de most lehet szükségállapot.
- Izgulsz? – kérdezi kaján vigyorral, ő bizony izgul egy kicsit, de csak a helyzet furcsasága miatt, nem mert bármitől tartana. A választ már sejti persze, nyilván egy határozott nem lesz. Ahogyan ellép Sean mellett, hasonlóan hozzá, pálcátlan kezéhez ér, talán egy elbaltázott próbálkozás arra, hogy megfogja a kezét, de idő közben kapcsolt, hogy a mardis nem olyan fajta, de az is meglehet, így akarta. Mivel nem tart attól, a srác meggondolta volna magát, azzal a kezével nyúl a kilincsért, könnyed, vidám léptekkel lép ki aztán az ajtón, jól eső szusszanással fogadva a folyosó enyhülést hozó hűvösségét. – Erre megyünk! – int fejével a megfelelő irányba, bár ezzel még lehet a másik is tisztában van. Nem tehet róla, kicsit izgatott, még ő maga sem tudja, hogyan fog cselekedni azon a bizonyos folyosón, ettől kimondottan izgalmas számára ez a séta. Ennek köszönhetően az úton hol csöndben van, hol pedig csacsog, valami számára fontosnak gondolt vagy izgalmas dologról.

Érdeklődve hallgatja a másikat, amint a szerelemről kezd el beszélni. Shay számára ez a téma kevéssé kívánatos, ugyan hogyan szállhatna vitába, vagy mondhatna bármit is olyan dologról, amit nem ismer? Tetszettek már neki fiúk, ismeri azt a remegést és pillangók a gyomorban érzéseket, de sosem volt még szerelmes. Valahol nem is vágyik rá, másrészről viszont kíváncsi rá, s szeretné az életnek ezen keserédes őrületeit is megtapasztalni.
-Gondolod, egy könyv meg tudja neked magyarázni, mi is az? Ez azért nem egy bájitalrecept… bár… én nem tudom, még sosem éreztem. Valahogy addig sosem jutottam el. Igazából szinte semeddig sem – neveti el magát, fejét megingatja, s zöldjeit inkább a Gerry feje mellett sorakozó könyvekre irányítja. Elég ciki ilyen dologról beszélni, a korabeli lányok többsége már igen komoly szituációkba is került fiúkkal, ő meg… néhány csókkal dicsekedhetne, de az ilyesmivel nem lehet, pláne nem, ha egy halálfalóval esett meg – ezt persze akkor és ott, abban a helyzetben nem tudta. Nem mellesleg, nem is az a fajta, aki felvágna egy csókkal, vagy akármi mással.
- Nem tudom ezt sem, értem nem szoktak odalenni a fiúk – jegyzi meg halványpiros arccal, ismét elvonva tekintetét. Lassan kezd nagyon kínossá válni ez a téma, így inkább nem megy bele a részletekbe, bár ténylegesen nem érti a srác által elmondottakat. De mivel neki sosem volt még kapcsolata, így nem is tudna érdemben nyilatkozni erről. Véleménye van, az olvasottak alapján legalábbis, de az körülbelül olyan, mintha egy képen látott ételről azt mondanánk, hogy utáljuk, pedig sosem kóstoltuk meg, de még csak az illatát sem sejthetjük.

Érezhetően sikerült egy szenvedélyes beszélgetőpartnerbe botlania, jó is, ha egy boltban ilyenek dolgoznak, láthatóan sok tapasztalattal bír, a hugrabugosnak pedig pont egy ilyenre van szüksége, s tessék, máris talált egy érdekesnek ígérkező könyvet. Egyetértően bólogat, ahogyan hallgatja a kirohanást. Sajnos vele is megesett már, hogy csak akkor szembesült vele, mennyire is sablonos könyvet vásárolt meg, amikor hazavitte, és jobban belemélyült. De mit lehetne tenni? A könyvesboltok nem szeretik, ha az emberek ott olvasgatják a könyveket, talán tartanak a profitkieséstől, pedig ha egyéb szolgáltatásokat is nyújtanának, megérné megengedni. Neki voltak már olyan ábrándjai, hogy nyit egy ilyen helyet, de egyelőre még messze van, plusz, ha a helyzet ennyire siralmas marad, meg sem éri új vállalkozásba fogni, ha az nem valami bóvli, sötét varázslatoktól védő kacatokat árusít.

Miután az utolsó liberalista szó is elhagyta ajkát, tudatosul csak benne igazán, ezt itt tényleg nem lenne szabad. Hát milyen világot élünk már? Néhány éve még az lett volna a legnagyobb tabu, hogy néhány percnyi ismeretség után egymás ajkán csüngve célozzák meg az emberek a legközelebbi kiadó, elérhető szabad ágyat, most meg az, hogy te mit gondolsz az uralkodó állapotokról. Úton-útfélen a hátad mögé kell pillantanod, nem állhatsz szóba senkivel, még ha olyan kellemes is vele beszélgetni, mint ezzel a fiatal férfival. Nem mondhatod ki a véleményed, mert ha olyan fülek hallják, akiknek nem kellene, percek múltán már csak üveges szemekkel meredhetsz a végtelen sötétségbe. Ahogyan hallgatja a másikat, gyomra szépen lassan görcsbe rándul, óvatosan körbesandít a könyvesboltban, hogy hallhatta-e bárki, olyan kétesnek tűnő alak, aki esetlegesen veszélyt jelenthetne ránézve.
Fülét ekkor olyan szavak ütik meg, amikre némi megrökönyödéssel fordul vissza. A gyilkolást, az emberek leigázását mindösszesen káros szenvedélynek titulálni… riasztó. Szemeit összeszűkítve járatja végig zöldjeit a fiatalemberen, s most már kissé elbizonytalanodik feltételezésében, miszerint valóban a Czikornyai és Patcza alkalmazottja lenne. Másnak ennyi is elég lenne, hogy faképnél hagyja, főleg szavait hallva: „…szerencsédre nem vagyok egy vérengző vadállat…” Shay csekély veszélyérzékelői azonban most csöndben maradnak… egyelőre.

Vesz egy nagyobb levegőt, arcára halvány mosolyt erőltet, bár valahol magában reménykedik, a másiknak dolga akad hirtelen, vagy bármi elszólítja innen. De nem. Sőt, némi hitetlenkedéssel kérdez a hugrástól, majd kap az alkalmon, s megkéri, mutassa meg az említett könyvet. A lány még most sem futamodik meg – pedig talán jobb lenne.
-Hm, hát egy itt dolgozó alkalmazottnak illik járatosnak lennie, nem? – enged meg egy barátságos mosolyt a srác irányába, ő maga is körbesasol, de ő azért, hogy megnézze, legutóbb hol is látta azt a könyvet.
- Rendben! – rántja meg végül vállait, majd némi hezitálást követően elindul az egyik sarokpolc felé. Egy pillanatra a srác keze után akart nyúlni, hogy vezesse, de még idejében kapcsol, a mozdulat végül is egy iránymutatássá alakul – Erre… azt hiszem! – mivel nem ritka az átrendezés errefelé, kissé bizonytalan most a dolgában, de reméli, még nem pakolták át a kaland szekciót.

Azt a csekély távolságot szótlanul teszi meg, egyrészt mert hirtelen nem is igazán biztos, akar-e még beszélgetni vele, másrészt nagyon összpontosít a megfelelő polcokra. Elsőre nem sikerül eltalálnia a sort, de hamarosan odavezeti a srácot az emlegetett könyvekhez.
-Mesék és rémtörténetek – motyogja, amint leemeli a közepes vastagságú, keményfedeles kötetet egy fajmagasságban levő polcról. – Ne tévesszen meg a címe! Én is azt hittem, hogy valami olyasmi, mint a Bogar Bárd meséi, de… nem. Izgalmas sztorik vannak benne, és hát a különlegessége az, hogy régi, igencsak furcsa fotókat tettek bele, ezek köré fűzve a történeteket. Sokszor este olvastam ezeket, akkor volt rá időm, és hát… egyszer-egyszer fel kellett kapnom a fejem, pedig csak a macskám csinált valamit, de épp egy olyan résznél, amikor nagyon izgultam, mi lesz. Nagyon jók az átkötések, és vannak visszautalások a korábbi történetekre. Váratlan fordulatok, amik még engem is megleptek. De rettenetesen ügyesen elrejtette az író a dolgokat az elején, aztán a végén jönnek a pofonok. Több kötetes. Szerintem érdemes megpróbálkoznod vele! – villant még egy mosolyt. Kíváncsian méregeti a fiatalembert, majd elpillant a pénztár irányába. Még elég hosszú ott a sor, szinte teljesen mindegy, hogy itt ácsorog-e még egy kicsit, vagy odamegy.