Legyen ez a visszatérő postom, valami nyárkezdés féleség, avagy egy megújult Gary Fitzroy

A zene pedig egyben új profilzene, és amire a post született.

A cruciátus átok sikító villámai cikázva hagyták el a pálcám, s kezem elszántságát még Dávid is megirigyelte volna, aki a parittyájából kilőtt kővel pusztította el az óriást. Másik kezem ujjvégeiben azonban meghazudtoló gyávaság bizsergett, s szemem üveges merevsége szenvedő áldozatomra tükrözte lelkem vadul habzó tengerét. Egy kiáltással omlottam térdre, s a fák göcsörtös gyökerei alattomosan ragadtak magukhoz. Torz démoni alakoknak tetszettek, melyek éles karmukkal ácsingózva nyaldosnak, gabalyodnak belém, s csavarják ki belőlem a lelket. Lehet ugyan, csak az elmúlt órák keserves megpróbáltatása borította rám zilált elmém zavaros zuhatagát, de megeshet, hogy a bűnös átok kimondása férkőzött be lelkem utolsó bűntelen szegletébe, s ha meg is menekülök, talán ez volt lidérceimmel vívott csatám utolsó kiontott vércseppje. Aki kardal öl, kard által hal... A fák gyökerei koporsóként magasodtak körém, míg a gyengéd indák baljós haláli fátyolt szőttem arcom köré. Vonásaim fájdalmas fintorral rezdültek meg, s összeráncolt homlokom megalvadt sebének szélén frissen vöröslő cseppek sarjadtak új erőre. Utolsó jajdulásom lehelete nehéz és reszelős volt. A hold sárga koponyája szabadjára engedte az erdő szikár árnyait, melyek szilajul integettek felém. Némelyik kedvesen megcirógatott, mintha ezzel üzenetét küldte volna... lassan én is csatlakozhatok a Hold birodalmához. Az idő sötét, kietlen barlangjának bejárata őrjítő lassúsággal omlott össze előttem, míg én véres karmokkal felé vonszoltam erőtlen testem. Lassan rám borult a sötétség, s elnyelt a habzón beömlő jéghideg zuhatag...

Fájdalmas nyögéssel emelkedett meg a mellkasom, s légutaim egy dohos padlás állott levegőjét préselték ki magukból. A levegő most olyan volt, mint a lenyelt méreg, mégis egy életmentő orvosság erejével hatott. Csontjaim elgémberedve álltak, s pálcámmal a kezemben, hason heverve feküdtem a fák rengetegjében. Olyan volt a visszatérés, mintha életemet eddig egy inger nélküli világban töltve, most egy óceán sós katlanjába csöppentem volna, ahol a mélység rám nehezedő nyomása sanyargat. A hátamra fordultam, s mint egy partra vetett hal, kerekre nyitott ajakkal, megfeszülő torokkal, széttárt karokkal nyeltem nagyokat a föld éltető kötőszövetéből, mely a fák, s mohák nyirkosságával, a virágok nektáros zamatával volt teli. Szabályosan új élet volt ez, amolyan megszületés, vagy még inkább újjászületés! Lassan kinyíló szemhéjjal, könnyezve bámultam a lombok éggel alkotott szigeteit, mely így, homályosan leginkább egy kék-zöld ólomüvegre hasonlított. Ahogy kitisztult a látásom a természet hangjai zavaróan csengtek a fülembe. Madarak, avar alatt botorkáló rovarok, s csúszómászók. A nap előtűnt egy felhő mögül. A fekete fellegek eddig egy pirkadó nap holdvilágát is helyettesíthették volna, de most egyértelmű, hogy a nap már jóval a horizont felé ólálkodott. Egy pillanat erejéig baljós sejtelem siklik le gondolataim nyugodtan morajló folyamán... valami az eszembe ötlik... felsejlenek előttem a tegnap este kísértetei, s én egy pillanatra fájdalmasan nyögök fel. Visszanyerve önuralmam, kísérletezve markolok a földbe, vajon mennyire anyagi ez az új világ, amibe kerültem. Tudat alatt már egyáltalán nem földi távlatokban gondolkodom, s valami olyasmin zakatol a fejem... hogy talán már nem is élek. Végzett velem a bestia.

Fájdalmasan veszem tudomásul, hogy meghaltam, s ez valami egészen más, nyugodt hely. Akkor egy eddig nem ismert hang biztatóan bátorít, s karol fel. Észrevétlenül is, de odafigyelek rá. Utasít, s én teljesítem, amit mond. Nincsenek már fájdalmaim, az valószínűleg itteni testem metamorfózisának része volt, s ebben a világban nem érvényesek a fizika béklyói. A simogató hang tovább mesél, cirógat, de nem értem még, mire akar kilyukadni. Azt mondja, morzsoljam össze az ujjaim. Értetlenkedve teljesítem, s az első, amit érzek, az a nedves föld, s egy giliszta kiömlő belsősége. Ez a világ sem különbözik a többitől, s ahogy erőt véve magamon körülnézek, az est árnyait leszámítva, melyek délibábos csalfaságukkal megmásítják a távolságokat, ugyan az a kép tárul a szemem elé. Ugyan ott vagyok, ahol voltam. Szétszaggatom ingem megmaradt gombjait, s látszik, hogy hús-vér testem egy vadállati karom sem szaggatta fel. Akkor hát valóban élnék? Lehetetlen, hisz emlékszem, a gyökerekből emelkedett koporsóm milyen keserves kínokkal roppantotta össze minden porcikám!

Pár perc múlva már talpon vagyok, a pálcámmal a kezemben, s csodálom mennyire más minden. Az éjszaka szelei mintha tündérek varázsporát hozva keltették volna életre az erdő mozdulatlan növényeit. Most nincs semmi a szélben, s minden csak a természetes pompájában hajladozik. A nyomok mégsem tűntek el káprázat módjára. Lábnyomok, dulakodás, a fák törzsébe vájt karom, s szőrcsomók szerteszét. De, hogy éljek? Az mégis lehetetlen! Minden lélegzetem ellenére is...

A hang most úgy beszél hozzám, mint egy buta, eltévelyedett öszvérhez, s újabb utasításokkal halmoz el. Ismét zavarodottan ráncolom össze a homlokom, de valahogy magaménak érzem a hangot. Egybefonódik gondolataim szövetével, s bár egy homok óra szemeinek lassú csordogálásával zúgnak a fülembe, a valódi mérce tetteim gyorsasága. Az elhatározás valahonnan egészen mélyről gyökerezik, s kel birokra. Testem az éjszaka elesett szegletének égő tüze fut végig most minden porcikámon s ezzel érzem, hogy valami súlyosan megváltozott. Ugyan lehet, hogy élek, de teljesen másképp, mint eddig. A távolban egy végtelen alak szeme nyílik tágra, s lehet, már elszántságom szikrája azelőtt elragadta, hogy kimondtam volna rá a gyilkos átkot, összepréselt fogaim közül. Szemeim tükrében valami sötét árny suhant keresztül, s a fekete holló, melyre céloztam, sóbálványként zuhant a levelek közé. A hang valamit a fülembe súgott, az én, saját hangomon: -Akkor élsz igazán, ha a halál a nyomodban liheg!

Valami kéjes boldogság töltött fel új erővel, s már tudtam, bizonyosan élek, és azzal is tisztában voltam, hogy ugyanakkor meghaltam. Lényem egy része azon az estén a fák gyökerének martalékává lett, s pont az utolsó mentsváram esett el, mely még megóvott a sötét szakadéktól, mely most végleg magába szippantott. Ajkaim édes mosolyra húzódtak, s mámoros tekintetem egy véresre marcangolt szarvasra esett, amely mellé a madár holtan összeesett, s nem messze tőlük az avarban egy vérfoltos, meztelen lány feküdt, zilált hajjal, s apróbb karcolásokkal. A vér nem az övé volt, hanem az állaté... Carithy volt az, még eszméletlenül... Vad, s talán gyűlölettel teli haraggal indultam el felé, se egy gyilkos gondolat járt a fejemben, melyet újra, s újra elvetettem, de nem voltam képes kiverni a fejemből. Letérdelve mellé durván rángattam meg a karjánál fogva, hogy felébredjen. Bosszúsan fújtam egyet a hajtincsei közé, látva, hogy a próbálkozásom haszontalan, majd arrább lépve emeltem rá a pálcámat, mint azon a tegnapi éjjelen, s még egyáltalán nem voltam benne biztos, mit fogok kimondani:
-Aqua Eructo! -kiáltottam köpve a szavakat, s egy olyan erős vízsugarat irányítottam a lányra, ami valószínűleg ilyen mély álomból visszatérve sem lehetett kellemes.

A nedves köd tetőtől talpig nyirkossá tett. Sáros, véres vízcseppekben csordogált le arcomról a kicsapódott vízpára, az izzadsággal keveredve. Soha nem voltam még ilyen megszégyenítően mocskos, és kimerült. Jól esett volna egy forró fürdő. Az időhöz képest meglehetősen alul öltözött voltam, s csak rontott a helyzetemen, hogy a fekete selyemingem ágak tépték fel, gombok szakadtak le, és úgy tapadt rám az egész, mint egy nedves törülköző. Legjobb lett volna széttépni, és eldobni, ám ezzel eddig nem volt időm foglalkozni. Nem egy filléres felső volt, és a házam címere is ékesen festett rajta, szerettem, de már nem számít. Ösztönösen téptem el egy gombot a nyakamnál, hogy könnyebb legyen levegő után kapkodni. Még arra sem volt időm, hogy normális ütemben lélegezzek, nem hogy arra, hogy a katlanszerű sötétségben, a Tiltott Rengeteg sűrűjében tollászkodjak. Zsigerből gyűlöltem ezt a helyet, és ezentúl sem lesz másképp. A késztetés, hogy itt kössek ki, mégis olyan volt, mint a szerelem kémiája. Tévedhetetlen. Amikor megláttam a lányt, úgy mozdult meg bennem valami, mint egy szeizmográf tűje. Talán én is rezgéseket fogok fel, az emberek legmélyebb titkainak dübörgését. Sosem gondolkoztam rajta, mi ennek a mechanikája, olyan mint egy delejes mágnes, könnyedén kihalássza a tűt a szénakazalból. Viszont én az emberek felszínes érzelmeivel, bensőséges gondolataival játszadoztam ilyen undorító könnyelműséggel. Beleláttam a paklikba, akkor is, ha nem akartam. Most úgy látszik úgy ért utol a végzetem, mint egy félnótás hamiskártyást.

Úgy álltam egy fához támolyogva, mintha egy képhez állnék portrét. Zsibbadt meredtséggel bámultam a lányból birokra kelt lényt. Az átkom egy pillanatra elvakított, de még így is sikerült kivennem a bestia perspektíváit. Mindig is merész volt a képzelőerőm, de itt és most nem mertem magamban megfogalmazni, mit látok pontosan. Kibúvókat, és magyarázatokat kerestem, miszerint elvesztettem az eszem, vagy, hogy amíg elvakított a fény, egy fenevad felfalta a lányt. Erre egy pillanatra félszeg mosoly szökött az arcomra. Eszembe ötlött a mugli mese, amit Ella mesélt nekem egyszer régen. A szerint csak meg kéne ölnöm az állatot, hogy felvágjam a gyomrát, kiszabadítsam a lányt, és én legyek az ünnepelt vadász. Vidám befejezés azonban nem létezik, ez pedig sokkal inkább hasonlít egy elsőrangú horrorfilmre. Ám ez a keserű valóság, ahol a vér nem csak a kellékesek filmtrükkje. A likantrópia pedig nem volt mese, bár nem sokan néztek vele farkasszemet. A tankönyvekből egész más volt megismerni. Ez most olyan volt, mint egy éles gyakorlati óra. Az időérzékem becsavarodott, pedig jobb lett volna tisztában lenni vele, mennyire blokkolt le a látvány. A lányra, illetve a farkasra irányított támadásom nem volt elég koncentrált, hogy teljesen lebénítsa, így az veszett kutyaként iramodott utánam. A szemében gyilkos ösztön villant fel, a lehelete távolról is halálszagú volt. A fogai mint apró kihegyezett karók, borotvaéles recézettel.

Vonásaim a legsötétebb állásba rendeződtek, mosolynak már jele sem volt. Sosem kedveltem az állatokat, a baglyom azon kivételes állati életformák közé tartozik, amelyet elviselek, mint haszonállatot, de hogy dédelgessem az kizárt. Ha egy kutya gorombán rám acsargott, legvégső esetben megharapott, kíméletlenül toroltam meg a faragatlanságát. Ha egy neveletlen dög így lépne fel velem szemben, minimum az életébe kerülne. Botladozva térek ki a vadállat útjából, és cikázva vetem magam a fák törzse közé. A fülem cseng az idegességtől, mintha valami éles hangon a fülembe visítaná, hogy fuss az életedért! Mögöttem ágak reccsennek, fatörzsek törnek szilánkosra, bokrok suhognak, az avarban trappol utánam a halál... Ha sokáig agonizálok fejvesztve, mint egy űzött vad, ösztönösen, egysíkúan, akkor úgy végzem, mint az afrikai szavannákon felvett dokumentumfilmek vadjai. Sosem loholt még a nyakamba egy vérfarkas, a húsomra éhezve. A menekülés nem hosszú távú megoldás. A nyomom ott van a levegőben, a vér, a verejtékem, a bőröm, a ruhám, a parfümöm szaga mindenhová elkísér. Egy fa túloldalának vetem magam, és nem merítem tovább az energiatartalékom. Összpontosítok.

Csupán meg kell ölnöm, elpusztítanom. Az életének írmagját is kiirtom, s a szemében kardoskodó halál is a saját lelkét viszi majd a túlvilágra. Apró darabokra átkozom, mielőtt ő apríthatna fel acéltüske karmaival. Megtorolom mindazt, ami ma este történt. Már a nyelvemen van a gyilkos átok, amiben kiteljesedik majd minden gyűlöletem. Gyilkos elhatározottsággal, és hűvös eleganciával emeltem a pálcám üldözőm irányába: Avad... -a szavak vége elmosódva ért véget az éterben, megtorpanva eszméltem rá, mit is készülök elpusztítani. Eddig csupán úgy gondoltam erre a koszos, vérengző, nyálcsorgató gyilkológépre, mint egy szörnyeteg, ami halálra van ítélve. Carithy mintha nem is létezett volna, az estének ezt a részét átugrottam. Ízeseket káromkodva vetődtem tovább néhány törzsnek ütközve. A fák tömött oszlopai közt váltogattam az irányt, és küzdöttem be magam az erdő sűrűbb részébe. A bájos arcú, vörös leányzó egy farkaspofa mögül vicsorított rám öntudatlanul. Ha elpusztítom, őt ölöm meg. Nem az én formám egy játékszerem tönkretétele. Ha elszakad a marionettem zsinórja, vége szakad a mókának is. Nem az én zsánerem ilyen ízléstelen véget vetni egy játszmának. Sokkal inkább kedvemre van addig rángatni, és cibálni a figurám köteleit, míg végül elnyűtt, haszontalan darabbá válik. Ha ezt egy kis szerencsével túlélem, Carithyvel igen sajátos játékot űzhetek majd. Kulcsom lesz a legrejtettebb titkaihoz, hisz én láttam elsőnek az állatias, elvadult belső énjének manifesztációját.

Új erőt merítve, megacélozott elhatározottsággal törtettem az avarban. Szembeszegültem a dermesztő, lélekpróbáló félelmemmel. Egy vakító fénycsóvát küldtem magam mögé, a legfényesebb szikrát, amit csak ki tudtam csikarni a pálcámból. Eltakartam a szemem, és vigyázva kuporodtam egy fa tövébe. A farkas szeme sokkal kifinomultabb az emberénél, bizonyára nyüszítve védi majd szemeit méretes mancsával. Amikor a fény eltompul, a farkasra szegezem a pálcámat, s megpróbálom feleleveníteni régen gyakorolt átkomat: -Krúció! - ordítom katonásan, s remélem remekül beváltja ígéretét egyik kedvenc hangzású szavam. Arra gondolok, hogyan juthatnánk ki innen, s felidézem magamban az elmúlt fél óra eseményeit. Ahogy kétségbeesetten zuhantunk a mélybe. Ha elég közel járnék valamelyik seprűhöz, az Invito bűbájjal magamhoz csalogathatnám valamelyiket. Ha sokáig fenn tudom tartani a cruciatus átkot, talán elég kimerült lesz ahhoz az üldözőm, hogy utánam iramodjon. Azzal nem foglalkoztam, Carithy ebből mire fog emlékezni, és mennyire ég bele a lelkébe a kínzások legirgalmatlanabbika.

A tüdőm úgy passzírozódik össze a mellkasom nyomása alatt, akár egy szőlőszem amikor mazsolaszemmé aszalódik. Nem túl kellemes dolog, bár fájdalmat -még- nem érzek, csupán a saját félelemérzetem kelt birokra, s vasököl módjára szorongatja a nyakamat. A levegő is csak parányi darabokban vánszorog le a torkomon mintha csak kis kockákat próbálnék lenyelni. A súlyérzetem lassan elpárolog, ahogy vele együtt az idő apró pillanatai is kicsiny darabokra válnak, s ezeket mind egyesével élem meg. A világ vízfesték módjára kenődik el előttem, talán egy momentum erejéig el is sötétül, s erre a mérhetetlen időre emlékek veszik át a szerepet. Emlékszem, hogy Ella úgy mesélt nekem, amikor hozzánk költözött, mint egy világutazó, aki bennszülötteket avat be egy új kultúra rejtelmeibe. Életemben gyűlöltem a mugli hóbortokat, de a gyermeteg leleményességük valahogy mindig -szánakozó- mosolyt csalt az arcomra. Egyesek csak azért élik át ezt az élményt, hogy megpróbálják színesebbé tenni szerencsétlen, bornírt világukat. Sosem érdeklődtem kishúgomnál a részletek felől, már csupán úri gőgből, elvből sem voltam érdemi társaság, azért annyi bujtatott érdeklődésem volt, hogy elviseljem ezeket a történeteket a muglik szórakozásáról.

Az emlékeim sodra is csak lassan csordogál le az elmém ingoványos útján, s ez kellemesen meleg érzéssel tölt el. Mintha lenne időm mindenre. Talán egy szemhunyásnyi időre el is feledkezem a helyzetünk súlyosságáról, ám egy fájó koccanás visszalendít a valóság vérpezsdítő porondjára. Zuhanunk, ez semmiben sem különbözik az előző jelenetsortól, viszont az annál inkább, hogy az alattunk ágáló, felénk hegyes ágakkal nyújtózkodó, -vérszomjas- fák veszedelmes közelségből kacsintanak vissza. Arcomon nem igazán a félelem redői tükröződnek vissza, és bár van némi palástolt rémületem, a pillanat hevében valami egész más motoszkál a fejemben. Már-már deja vu -ként ér a felismerés, hogy a felfordulás, amibe csöppentünk, nem is olyan idegen számomra. Már nem az, hogy az életünk egy cirkuszi kötéltánc. Egyenesen specialistája vagyok az olyan élethelyzetek teremtésének, ahol úgy nyerhetek betekintést az emberek igaz valójába, mint a mugli sebészek, egy műtét során. Carithy vörös haja úgy lobog a szélben, akár egy kandalló lángnyelvei. Az arca márvány fehér színben pompázik, s a szemében égő fenséges szikra futótűzként tarol végig rajtam. Olyan érdeklődéssel tekintek vissza rá, mintha egy regény új fejezetébe vágnék. Tökéletes, ritka pillanat, s véget is ér, ahogy minden. Szavakat kiált felém, s én felrévedve pislogok rá vissza.

Ráérek azon tépődni, ki is ez a lány, és milyen dolgok rejlenek a vakmerő elszántsága mögött, ha megmenekültünk -ha egyáltalán van rá esélyünk-. Bár csak félig-meddig jutnak el hozzám a szavai, sikerül megértenem. Ahhoz már kevés az időnk, hogy az én pálcám használjam, de az még nem képtelen ötlet, hogy Carithyét elérjem, és bár utálom másét használni, most nem igazán engedhetem meg magamnak azt a nemes passziót, hogy válogassak az eszközök közül. A lány zsebe után nyúlok, s szerencsére egyből kézre is esik az életmenő eszköz. A mozdulatsor gyorsasága mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hurok lekerüljön a nyakunkról. Néhány vaskosabb törzs és ág mellett kísérteties kimértséggel piruettezünk el, bár olyan gyorsan húznak el mellettünk, hogy csak a sziluettjük elmosódott körvonala vehető ki. A kisebb ágak és levelek zsigerig hatoló ropogással és zörgéssel törnek alattunk kicsi darabokra, és zúdulnak velünk együtt a mélységbe. Néha nem tudom, hogy a csontom, vagy az ágak törnek, egyik zúzódás követi a másikat. Erőt gyűjtök a sajgó karomba, majd a pálcát határozott lejtéssel lendítem Carithy felé: Mobilicorpus! -kiáltom lélektelenül, mivel nem jósolok magunknak túl sok esélyt. Ilyen helyzetben még sohasem próbáltam lebegtető búbájt, főleg nem emberen, de mást nem tudtam rögtönözni.

Bár az ötlet kivitelezésének nehézségei nem is inkább a bűbáj végrehajtásában rejlenek, hisz a rengeteg párbaj során apámmal volt elég időm gyakorolni -milyen elszenvedni-, hanem inkább a rám eső, illetve, pont hogy nem vonatkozó részével. Talán gálánsan foghatnám a lovagias előzékenységemre, hogy kifejezetten a lányt mentettem, de egyszerűen csak nem volt jobb ötletem, milyen szilárd pontot találhatnék erre a célra. Minden energiám latba vetve próbálok Carithyben megkapaszkodni, de a kísérlet túl életszegény ahhoz, hogy maradéktalanul sikerüljön. Épp csak hogy néhány erőtlen ujjal ráfonódok a lábfejére, s ezzel lefékezem magam, ám hamar megadják magukat és elkerülhetetlenül haladok tovább, talán a végzetem felé. A pálca kifordul a kezemből, s ezzel a bűbáj is megszűnik. Valami viszont halk koppanással ér földet alattunk, s ezzel egyetemben mi is tompa puffanással kavarunk sűrű porfelhőt. Az első biztató jel, hogy nem kapok levegőt, a torkomban dobogó szívemtől. Félve nézek végig magamon, megvan e minden végtagom, de eltekintve a porcikáim velőig hatoló sajgásától, egész élőnek látszom. Nehézkesen nyújtóztatom ki magam, a rekeszizmom pedig érdes köhögéssel hozom újra működésbe, ahogy a belélegzett port kipufogom, mint egy mugli autó. Kitörő örömmel konstatálom, hogy az ennél bonyolultabb mozgás sem okoz gondot, így kissé émelyegve, de feltápászkodom. Vasvillaszemekkel nézek körbe, s hangulatom is sokkal sötétebb színt vesz, ahogy kicsit összeszedem magam. A lány felé indulok, aki még talán nem tért olyan könnyen magához, mint én, elvégre kicsit magasabbról esett. Nem igazán vagyok tapintatos, amikor felkanalazom a földről... lehet, hogy már a legelején ilyen drasztikus módszereket kellett volna alkalmaznom. A finomkodás jó néhány zúzódásba és sajgó csontba került. Állapotomat meghazudtoló érzékletességgel húzom elő a pálcámat, miközben a lányt a karjánál megragadva vezetem távolabb érkezésünk helyétől, egy fához kényszerítve.
- Véletlen se vedd tolakodásnak, kedves Carithy Denaile, de valami átkozottul foglalkoztat... -tromfoltam le harapósan, megszokottan túlmagasztosítva mondanivalóm lényegét- Kérlek erősíts meg benne, hogy, amibe talán szándékoltan hagytál belecsöppenni, nem csupán a szikár életed egy jelentéktelen vakfoltja, s van egy igazán tetszetős magyarázatod... -sziszegtem sötét mosollyal,  kicsit túlerőltetve szerepem ünnepélyes árnyalatát.

Elszánt ellenfél a sors... -szokták mondani-, nincsenek kitaposott ösvényei. Bár sohasem hittem, hogy az efféle egyszerű emberi hitványságok valamit is jelentenek számomra, de belekóstolva ebbe a sötét bizalmatlanságba már értem, miért rettegnek annyira ettől a kaotikus, ismeretlen erőtől, aminek annyira szeretem játszani a szerepét... Ilyen közelről érezni a bőrömön, ahogy minden részlet baljósan sugallja a közelgő anarchiát ami magába szippant majd, igazán kéjes élvezet számomra. Minél jobban megismerni ezt az érzést olyan, mint kiismerni saját magam, feltárni elmém még számomra is sötét szegleteit. Olyan ez, mint valamiféle próbatétel, s ennek gondolata egy pillanatra déjá vu-ként igéz meg. Régóta talán most először idézem fel magamban azt az éjszakát, amely eddig csak lidérces álmaimban kísértett, de azóta is sakkban tart. Amikor hasonlóképp hagytam, hogy alárendelt szemlélője legyek a történéseknek, s más rendelkezzen felettem. Azóta is nyomomban járnak az ott magam mögött hagyott árnyak. Biztos, hogy állni akarom ezt a kihívást, belelovalva magam valami ismeretlenbe? Nem is én lennék, ha visszalépnék a lehetőségtől, hogy kísértsem a múltat... Túlságosan hajt a vágy, hogy megismerjem ezt a lányt aki nem több számomra egy értéktelen porhüvelynél, mégis elnyerte a figyelmem, ami nagy szó... Ha ő volna a vesztem, az még a maga módján földöntúli is lenne, bár könnyen lehet, hogy fordítva lesz...

A hűvös szél csontig hatol, ahogy apró vízcseppeket szitál az arcomba, s lassan már a ruhám is átázik. Ez a borzongató, kísérteties légkör mégis a hatalmába kerít, és hajt, hajt előre, a lány után, akivel ezen a kietlen éjszakán hozott össze a sors... Bár néhány szívdobbanásnyi időre révedhettem el, Carithy máris kámforszerűen tűnt el mellőlem, így hát nem haboztam tovább, hogy kövessem. Az iskolai seprű a vártnál is erőtlenebbül emelkedett a magasba, s az irama is legalább ilyen lomha volt, arról nem is beszélve, hogy dobált, mint valami cirkuszi játékszer, már az indulásnál majdnem lefordultam róla. Más esetben egy ilyen seprűvel az otthoni kályhánk tüzét táplálnám, most viszont valahogy úrrá kell lennem rajta, csak azután töröm majd keresztbe, miután leszálltam róla. Peckesen feszülök neki az öreg darabnak, egy kis gyorsulásra sarkallva, s vadul feszegetem a határokat, de Carithy seprűje még így is engedelmesebb. Nem kis erőfeszítésembe telik, hogy ne essek le, miközben követem. A szél és nyirkos levegő még csak megnehezítik a dolgom, a fadarab mintha csak dermedten vonaglana alattam, ilyen magasságba, ilyen sebességgel rég nem volt dolga. A lány lassan apró ponttá zsugorodik előttem, s mindjárt eltűnik a felhők között, ám mielőtt ez megtörténhetne a köztünk lévő távolság hirtelen elmorzsolódik, s én megállj parancsolva próbálom visszafogni a seprű sebességét, és bár minden erőmmel rajta vagyok a dolgon, amilyen lomhán lassul, olyan nyögvenyelősen veszi a parancsaimat. Úgy siklok tovább, mint egy fékevesztett vonat.

Már távolról hallom Carithy szórakozott hangját, de a szavak nem nyernek értelmet ebben a kellemetlen helyzetben. A seprű nyakló nélkül rángat le magáról, akár egy megvadult ló. Pedig egész elnéző voltam, hisz nem is érzékeltettem vele mennyire becstelen egy ilyen tisztavérű varázsló alá. Épp csak, hogy sikerül lelassítani, ám ez már elég ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Carithy mellett elhaladva épp csak annyi időm van, hogy a seprűtől elrugaszkodva a legközelebbi szilárd dologba kapaszkodjak: a lány seprűjébe. Bár mindvégig próbáltam a helyzethez képest szokásosan simulékony és kimért maradni, most én is halálra vált arccal, agónikusan jajveszékelek, ahogy épp csak sikerül néhány ujjal ráfonódni a seprű nyelére. A helyzet túl kihegyezett ahhoz, hogy érezzem a megalázó körülmények súlyát, hisz lehet, hogy kettőnk alatt a seprű olyan életképtelen lesz, akár egy pillangó a fagyos reggelen.

A köd fátyolt szőtt a hold halovány fényéből, s ez épp elég volt ahhoz, hogy a perspektívák vízfesték módjára mosódjanak el. A csillagok törékeny, pisla fényei megfáradva törték át néhol a borús égboltot, de megvolt az a sajátos hatalmuk, amivel uralták az éjszakát. A régmúlt varázslói tőlük származtatják a varázshatalmat a mítoszok szerint, hát ahhoz is megvan a joguk, hogy elvegyék. Az egész lehetetlenül szürreális képet festett, mintha a rémálomból felrévedve csöppentem volna egy újabba, de ez most inkább magával ragadott, mint megrémített. Az éj árnyai közt lopódzó lány pedig még ennél is szürreálisabb hatást keltett, akár egy álomkép. De ez az éjszaka, ez az álom itt és most az enyém, úgy rendezem be és úgy alakítom, ahogy úri kedvem óhajtja. Máskor, más helyzetben talán semmi érdekeset nem találnék a lány személyében, s észre sem venném, ha elhaladna mellettem valahol... de ez a megfoghatatlan este olyan varázzsal tölti meg, amely felett nem tudok csak úgy elnézni. Koránt sem volt eszményi, a maga rejtélyes allűrjével, és kifogásolható megjelenésével, de pont ezért volt olyan csodálatos. Egy egyszerűen szép lány az égbolt kinyílt ékszeres doboza alatt megannyi talánnyal, várva hogy megfejtsem. Bár akár egyenesen kérdőre vonhattam volna, választ követelve, vagy példásan csikarhattam volna ki belőle az igazságot, mindenféle finomkodás nélkül, sosem volt stílusom a közönséges egyvonalúság. Hisz könnyen elszállnak ezek a megismételhetetlen pillanatok, amiket én szeretek a lehető legteljesebb módon kiélvezni, és magamévá tenni. Minden gondolata, apró mozdulata, kimondott szavai egyre kiszolgáltatottabbá teszik előttem, hisz semmibe sem megyek bele hiába...

- Bocsáss meg... -visszakoztam megadóan, a lány felszólítása hallatán mikor kiléptem előle.
- A legtöbb magadfajta lány „személyes szférája” bőven egy csók mögött húzódik, bár, te nyilván nem vagy ilyen unalmasan könnyűvérű... -válaszoltam könnyelmű cinizmussal, ahogy hagytam, hogy tegye amiért idejött. Bár egyáltalán nem hittem, hogy egy ilyen törékeny lány valóban seprűre akarna szállni ilyen időben, egyre bizonyosabbá vált az elszántsága, s én kíváncsian követtem a fejleményeket, mintha csak egy általam választott sínen haladnának tovább az események.
- Nos igen, ahhoz talán már vagy elég nagy... -követtem szemmel légies mozgását, ahogy szinte nesztelenül úszott az éjszaka sötétjében. - viszont bizonyosan nem épeszű... -tettem hozzá egy szánó mosollyal, ahogy valóban egy seprűvel távozott a tárolóból. Egyáltalán nem szívlelem a repülést, s főleg nem ilyen pórias kacatokkal. A sajátommal jól bánok, de sosem hiányzik, hogy ilyen felesleges dolgokkal töltsem az időt, ilyen körülmények közt pedig különösen visszataszító lenne ráfanyalodni. A csonka név hallatán mímelt kedvességgel mosolyodtam el, ahogy követtem a lány éteri mozgását, s egy pillanatra megcsodáltam kéken szikrázó, elszántsággal telt szemeit. Teljes összhangban volt a hidegtől harsány vörös ajkaival, fehér, márványszerű arcával, amire néhány eltévedt élénkvörös tincs rábukott. Kedvem lett volna arrább simítani ezeket, bár szépen kiemelték arcának szépen ível, kerek vonalait...
- Ha már udvariasságnál tartunk, „nagylány” -idéztem bájologva-, a nemesi avagy közönséges ágról fakadó családneved nem illendő elhagyni, Carithy... -ízlelgettem nevének csengését, s igen kellemes volt, ugyanolyan illő hozzá, mint ez a titokzatosság.
- Invito seprű! -mutattam az egyik darabra pálcámmal, amely így könnyedén siklott a kezembe. Elég elsatnyult példánya volt az iskola gyűjteményének, de talán még mindig a leghasználhatóbb... Lassan, kimérten szálltam fel rá, s nem volt kétségem, hogy gondban leszek vele a sajátom után, ami természetesen párját ritkító darab. Egyáltalán nem volt kellemes a fogása, s a tempója is méltatlan volt hozzám...
-Gary Fitzroy! -ejtettem ki a nevem szokásosan mélyenszántó nyomatékkal, ahogy határozottan siklottam a lány mellé. Még ezen az elnyűtt darabon is kecses tartásban szelte a levegőt, s megfogott ez az ellentét...

Lágyan mosolyodtam el a lány könnyelműségén, hisz látszólag nem tudta kivel is beszél...  Bár ha nem kérném ki magamnak ezt a könnyű erkölcsű érces stílust, azzal valószínűleg magamat dönteném egzisztenciális válságba, úriember módjára egy efféle szecessziós szépségnek talán elnézhetem ezt a késő esti modortalanságot, hisz egy nevelt úri hölgy is elvétheti a lépést a keringő során, hogy aztán annak módján és rendjén kérjen elnézést. A lány pedig túl kihívó és érdekes volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt porig romboljam az önbecsülését, egyre jobban felkeltette a kíváncsiságom, hisz még legtöbben bárgyún próbálnának a kegyeimbe férkőzni, s kedvemre tenni, vagy szégyenteljesen meghunyászkodnak, mint mugli koldusok egy pennyért, addig ő szilajul állja baziliszkus mosolyom, s fixírozó tekintetem. Persze az egész csak egy jól kisarkított dioráma az én képzeletbeli forgatókönyvemben, s jól sejtem, hogyan fog végződni a felvonás, azért szeretem az elegáns látszatot fenntartani, így nem olyan unalmas a dolog, egész jól szórakozok. A szavai hallatán egy halovány önironikus mosoly futott végig az arcomon, majd gyorsan el is fagyasztottam: - Oh, milyen csodálatra méltó figyelmesség! -nyitottam a számat résnyire tettetett elhűltséggel, majd unott arckifejezéssel húztam el a számat: -Ha már itt tartunk egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretem a drámai stilisztikát... -löktem el magam az ajtótól veszélyes kimértséggel, s gátlástalanul férkőztem a lány közelségébe, miközben méltóságteljesen megkerültem. -Sok idióta griffessel volt már dolgom... -folytattam a lány válla fölött, egész közel a füléhez...- Jobbat kell kitalálnod, hogy felültess, nem vagyok olyan holdkóros, mint te... -léptem ki mellőle egy kurta szökkenéssel, s most a szeme elé kerültem, egész szemérmetlen közelségbe- Egy elcsépelt drámai jelenet... egy szinte álcázatlan hazugság, mit kéne most lépnem? -folytattam halk sejtelmességgel, miközben a lány arcvonásait kémleltem, apró rezzenéseit, finom vonalait, a pírt, amit ez a hideg levegő vont az arcára... vagy talán én... Szép volt, de most jobban lekötötte a figyelmem közös kis játékunk szálának továbbfűzése, igazán élveztem... - Áh, tudod mit? Elhiszem... legalábbis tegyük fel! -folytattam még mindig egy látens, meghúzódó kis mosollyal a szám sarkában, s nem foglalkoztatott, hogy semmi alapja a lány szavainak, most pont jól jött nekem ez a totális hazugság-  Ez esetben pedig úriember lévén gálánsan fel kell ajánlanom, hogy ma este gardedámként állok a szolgálatodra... már ha ilyen drámaiak vagyunk...! -vezettem fel a dolgot ünnepélyes komolysággal, némi hozzám nőt gúnyos éllel hangomban, majd egy finom mosollyal nyugtáztam halk de jelentőségteljes szavaimat. Még mindig élesen a lány szemében kutattam, egy leheletnyire, majd pimaszul megvárakoztatva léptem ki előle, és váratlanul nyitottam ki az ajtót magunk előtt. -Az igazat megvallva nem hagynám ki, hogy ilyen ramaty időben összevissza töröd magad a tiltott rengeteg ágai között, bár kár lenne ezért a szép arcért! -vallottam meg szenvtelenül visszafordulva a lány felé, várva a reakcióját.

//Bocsi még vissza kell rázódnom...  //

A helyzet számomra egy igazi vis major, s az már mellékes, vagy inkább csak elegánsan megfeledkezek róla, hogy a kavicsok közt felfedezni vélt gyémánt lehet nem is az, aminek látszik... minden esetre bízok a kártyaszerencsében, s felteszek mindent a női szeszélyekre... hisz azok kiismerhetetlen útvesztője ki tudja milyen meglepetéseket rejt. Annyi biztos, hogy öltözködni nem lehet hozzájuk. Éjnek évadján, mikor a hold is csak vérszegény elkenődése igaz valójának a vastag esőfelhők árnyékában, s azok sziluettje feketén nyel el, már csak talán az eső és a köd tetézheti ezt a pocsék hajnalt. Ki az a hibbant fruska, aki olyan magába fordult, hogy egy ilyen horrorfilmekbe illő hajnalon a kastély birtokán sírja ki szerelmi bánatát, vagy csak szív egy kis friss levegőt? Még az is lehet, hogy egy kis félvér dezertőrre bukkantam... megannyi finomság tárháza, imádom ezeket a szélsőségeket! Nem is én lennék, ha hagynám kicsúszni a kezemből! Hisz nem vagyok egy buta prefektus, aki a folyosón csípi el a tilosban járót, hogy aztán meghallgasson valami szánalmasan hétköznapi, és közönséges füllentést vagy üres fogadkozást...  Én az ilyen pillanatokat szeretem zsigerig hatoló érzékletességgel kiélvezni. A helyzethez kicsit alul öltözött vagyok, bár nem csak időjárási szempontból. Csupán azt a vékony szálú, mardekáros gyapjúpulóvert kaptam magamra, amit az ingre szoktam húzni és a nadrág sem passzolt a viselethez. Így nincs meg az a hűvös profizmus, amely kifinomult megjelenésem elmaradhatatlan velejárója.

Valóban egy lány settenkedett ki a kastélyból. Vörös fürtjei már távolról elárulták, de így közelebbről még élénkebbnek mutatott az éjszakában. Fehér arcának szépen ívelt vonalai is gyönyörűen kirajzolódtak. Igazán kellemes szuvenír, nem kétség, hogy nagyon jól elleszünk. Ijedtségére csak ravaszul elmosolyodom, de szavait egy ideig csak hűvös csenddel konstatálom. Igazán meggyőző fellépés, imádom látni, ahogy kiül az arcukra a bizonytalanság. Egy szökkenéssel ugrottam mögé, s mondandómra egy fenyegető pálcamozdulattal erősítettem rá...
-Oh! -mosolyodtam el mézesmázosan- Kár, hogy csak ennyit tudsz rólam szivi... ha ismernél, akkor azt is tudnád, hogy az én helyzeteim kiismerhetetlenek... -válaszoltam sajátos mosollyal, majd éreztem a derekamhoz érő pálcát. Utálom ha pálcát fognak rám, csupán ez is fokozta harapós modorom igen veszélyes velejáróit, és egyéb számomra sem biztosan ismert mellékhatásait.
-Ó-ó, tudod mindig kétesélyes a dolog... félsz és gyáván meghalsz, vagy szembenézel félelmed tárgyával? Mit számít ha a vége úgyis ugyan az, önáltatás azt hinni, hogy bármivel is jobb a magasztos vereség... Nagyon színpadias vagy édes, de itt egy fikarcnyit sem ér, és amúgy is utálom ezeket a szánalmas drámai elemeket... -horkanok fel unottan... A pálcát elveszem a lány nyakától, lassan elhúzom a hajfürtjei között, úgy hogy az kövesse utam vonalát. Lágyan érintve megkerülöm, és a tároló ajtajának dőlök, elállva az utat...
-Mivel nem hiszem, hogy csak úgy repkedni támadt kedved, feltételezem, hogy volt valami egyéb célod is idekint... -pillantottam a lányra száraz mosollyal- Ha elmondod, megegyezhetünk valamiben... bár ilyen téren elég... messzire is el tudok menni... -válaszoltam a távolba révedve, majd egy kis tűnődés után újra rápillantottam: -Persze arra is van eshetőség, ha inkább hallgatnál! -folytattam sötét arckifejezéssel. Ez hozzám talán kicsit triviális volt, de ezeket az unalmas tiszteletköröket szeretem átugrani.

//Nos, hát a visszatérés...  //

Kritikán aluli volt a hangulatom, ez nem kétség, bár mikor nincs ez így, most talán még elrettentőbb pillantással vágtam neki ennek a szürke, ködös hajnalnak. Egyáltalán nem bíztam benne, hogyha elalszom valami rózsás álom borul rám, tartva a korábbi épp ellenkező tapasztalatoktól... Amikor félálmomból -nagy szerencsémre- sikerült felriadnom, már reménytelennek láttam hogy ágyban maradjak, annál már csak nagyobb csapás lett volna, ha teljesen elalszom... máskor jobban ki vagyok békülve hozzám nőtt hajnali lidérceimmel de most inkább a nyúzott ébrenlét, egy kis friss levegő, ha pedig rám száll egy túlbuzgó prefektus, egy gyilkos pillantással térítem jobb belátásra, az elég lesz, bevált módszer, jól használom... Nem foglalkoztam a körülményekhez kellő formaságokkal, csupán úri passzióból sem érdekelt, mekkora zajt keltek, vagy milyen útvonalon megyek, csak jól eső lendülettel haladtam a kifelé vezető megszokott úton... Ki nem alszik ilyen későn? Miközben hanyag figyelmetlenséggel hagytam magam mögött a szárnyat, és még ezen a kihalt, árnyas folyosón is elegáns közömbösséggel egzecíroztam, úgy mintha sóbálvánnyá fagyott idióták sorai közt kéne kíméletlenül átvágnom, valami sejtelmes gondolat piszkált belülről, ösztökélve hogy egy hevenyészett pillantást vessek az előttem elsuhanó sötét árnyra. Mindig is imádtam az in flagranti szituációkat, olyan jól el tudtam rajtuk szórakozni. Lenyűgöző milyen hasonlatos reakciót váltanak ki az emberekből, és bár sokféle variáció létezik, mind egyformán primitív és közönséges... ha csak egy kicsit is kreatívabbak lennének, de sajnos mind unalmasan hétköznapi, nincs mire rácsodálkozni. Azért elcsípem ezt a pillanatot, és adok neki egy esélyt, hogy kiteljesedjen, jó lesz vele elszórakozni, ha már így adódott, ezen a hűvös, szokványosan angol estén... a pára apró cseppeket szórt, ahogy a kinyílt kapunk át követtem az elsuhanó foltfoszlányt. A felhők épphogy csak elfedték a hold lámpásként világító sárga fényét. Mintha valami tompítóként lejjebb tekerték volna a fényerősséget... így nem volt olyan idilli holdfényes riviérája a kastély melletti tónak, de sebaj, nem szeretem a barokk túlzásokat...

Vörös haj, ez volt amit elsőnek észrevételeztem... ez fontos pont mivel szeretem a vörös színt. Bár nem egy olyan mementó, mint a vörös posztó, levonható következtetés hogy egy lányról van szó, mivel bár nem túl tisztán körvonalazódott ki előttem a formája és a hosszúsága, ez a szín egy fiúnál valószínűleg kizárható. Nesztelen léptei finoman követték a felület egyenetlenségeit, tényleg csendes volt... Ennek aspektusából minden bizonnyal levonható hogy valami aprólékosan kieszelt szökési tervet dolgozott ki! Jajj de izgalmas, szinte egy nyomozódetektív bőrében érzem magam. Ismertem én azokat a mugli meséket... véres és csavaros krimik cizellált fonalait szőttem magamban, mintha tényleg valami ördögi dologban mesterkedne a lány, aztán megszaporázott léptekkel a szökevény után vetettem magam... Borzongató nyikorgással tárul ki a seprűtároló ajtaja,  amit én sietve visszazárok a lány előtt, aki ezt ugyanolyan igyekezettel próbált volna kinyitni. Méltóságteljesen állok az útjába, és mesterkélt mosolyom, mely igazából valami fintorféle, észrevétlenül is az arcomra kúszik. -Tudoood! -kezdem a szokásos elvetemült, s érthetetlen történetem, amit mindig bevetek, ha valakit az őrületbe akarok kergetni, bár fene tudja, ki hogyan reagál, minden esetre általában szájtátva figyelnek... -Vannak azok a korrupt zsaruk... neem nem vagy mugli... mintha én az lennék de brrr... várd ki a végét... szóval vannak azok a történetek... -mesélem lelkesen miközben élénken arrébb szökkenek az ajtóból és lassan mögé araszolok- amikor a rosszfiúk lebuknak de a rendőr tesz egy ajánlatot... -folytatom miközben a pálcámat lassan a lány nyakához illesztem- és azok kénytelenek elfogadni... bár lehet fogalmad sincs róla, miről beszélek... mondd ha tévedek... -folytatom, de még mielőtt szólhatna, támadom le a kérdésemmel: -Szóval, milyen ördögi miskulancia jár a fejedben kislány?

-A legtöbb lányt nem is ismertem, és még csak a szerető szintig sem jutottak el... téged sem ismerlek, de máris kegyenc vagy, lenyűgöző teljesítmény! -válaszolok hűvös kimértséggel, mint mindig s Letty már-már önző önáltatásán finoman mosolyodom el. -Nem akarsz egy lenni közülük, és mégsem te akarsz lenni a királylány, aki a herceget várja...? Ugyanmár édes... -mosolyodtam el ravaszul- Valamiben viszont igazad van … a hercegre várhatsz. -folytatom egy fanyar fintorral- A valóságban a sárkány darabokra tépi. -suttogom a lány fülébe kiábrándító komolysággal, s hagyom, hogy lassan felöltözzön. Elegáns közömbösséggel tűröm a sértődött berzenkedést, s ugyanilyen hidegvérrel nézem végig, ahogy talár bosszantó lassúsággal, vontatottan, s igen figyelemreméltó, kecses mozdulattal kúszik fel a lány hátán, s fedi el kerek, puha, érzéki vállait. Domborítva, ugyanilyen zsigerig hatoló érzékletességgel teszi helyre a gombokat. Egy ilyen mellékes, kis mozdulatsorral is képes átlépni minden misztérium, s képzelet határvidékét, s jól tudja mennyire képes marokban tartani az efféle ráhatásaival, de még mielőtt elegánsan megfeledkeznék a magammal szemben állított szabályokról, az én kis játékomban, s ez a kaotikus erő magával ragadna, lassan, száraz mosollyal kitáncolok a helyzetből. Ennél több kell, hogy veszítsek.
-A megszállott talán jó megközelítés... -a hangomból valami messzemenő gondolatmenet jelentőségteljes súlya válik ki, ahogy mégis engedek a lány magakelletésének, s édesen csengő hangjának. -Ha ez kell ahhoz, hogy elérjem amit akarok... -állok a lány törékeny teste elé parancsolóan, s halkan duruzsolom, a nyakát érintve: -A megszállottak veszélyesek, félned kéne... -lassan fordítok egyet rajta, mintha ismét mohón akarnék nekiesni, de az asztalig óvakodva úrias eleganciával hagyom ott, s egy sötét mosollyal megyek a pálcámért, mintha terveim volnának vele.

Szándékolt sejtelmességgel forgatom a kezemben az ékes tiszafa faragványt, s baljósan pillantok fel néha Letty-re a szavai hallatán. -Nincs okom félni semmitől... -horkanok fel ridegen, s az arcom most igen erőltetetten tud csak valamiféle mosolyszerű vonásra torzulni. Hívatlan, mélyre ásott, kelletlen emlékek kerülnek most felszínre, amelyek keserűen ajzzák fel bennem a rég megismert érzést. A lidércek és démonok akik már régóta ott lapulnak elmém egy elkülönített kis szegletében, most itt kopogtatnak ajtón, azt sugallva, hogy azért ez meredek volt... még lenne valami a tarsolyukban. Leküzdöm ezeket a fölém ágaskodó fojtogató árnyakat, s újra Letty heccelődésére koncentrálok. Egyre zavaróbb ez a hivalkodó magabiztosság, s... még mielőtt feleszmélhetnék pillanatnyi elgyengülésemből, és tehetnék ellene, már meg is indul felém, s a szememben lassú képkockák gyorsuló pergése fut le. Ahogy éteri teste egy szökkenéssel terem előttem, könnyed, formás lábfeje parancsolóan koppan a padlón, majd finom talpai is leérnek. 1-2 lépés, én pedig egy halk hökkenésben konstatálom a gyorsan, de mégis aprólékosan elém vetülő eseményeket. Szépen kijátszotta a helyzetet amit felállított. Óvatosan lépek egyet hátra, de ő magabiztosan igazodik hozzám. Most tényleg félnem kéne egy ilyen törékeny teremtéstől? Finoman elmosolyodom a saját reakciómon, s Letty kacérkodó szavaim, hogy azt hiszi, kiismerhet ilyen könnyedén és nem tartogatok meglepetéseket, de mielőtt szóra nyitnám a számat, Letty fojtja belém a szót egy óvatos, mégis izgalmas s mámorító csókkal. Hagyom hogy puha ajkai eljátszadozzanak az enyémekkel, s ahogy egyre jobban belefeledkezek az aljas játékba, fogammal is rásegítek a pillanat kiteljesedésére, majd amikor nyelvemmel óvatosan ízlelem az édes párnácskákat, már tudom, hogy nehéz lesz megállni, de ez egy ilyen játék. Végül mégis sikerül türtőztetnem magam egy következő, heves csók előtt, s Letty ajkaitól néhány milliméterre állok meg, némileg távol tartva magamtól:
-Így akarod bizonyítani, hogy félnem kéne, kislány? -vigyorgok önelégülten Letty reakcióján.
-A kislány aki farkasbőrbe bújt? -mosolygok kihívóan, majd kihasználva pillanatnyi erőfölényem lépek ki előle, és igazgatom meg fölényesen a talárom- Ha esetleg feltűnne a herceg fehér lovon, a sárkány üdvözletét küldi! -kacsintok metszően, s megdicsőülve indulok el az ajtó felé. Az falnak dőlök majd egy méltóságteljes mozdulattal nyitom ki az ajtót.
-Hölgyeké az elsőbbség!

//Írsz még befejező postot, vagy kezded máshol a játékot? //

-Oh, hát ez egy figyelemreméltó értékítélet! -mosolyodtam el vegyes kíváncsisággal. Szeretem az ilyen erélyes mementókat, hisz az én mindenes értelmező szótáramban az efféle gondolatok nagyon árulkodóak, s megítélőek tudnak lenni. Pikáns falat, s mint minden magasztos fogásnak, ennek az elfogyasztásának is megvan a maga módja. A jó bort ízlelni kell, nem pedig ízléstelenül benyakalni.
-Ejnye Austin, türtőztesd magad, nem lóvásáron vagyunk. Ajándék lónak egyébként sem nézzük a fogát! -pillantottam a lányra sajátos mosollyal, és bár a csodálatra méltó közönyöm látszólag megmaradt, Austinnak elég volt a vörös posztóból. Apropó... kit is tettünk lóvá? Ha egy lovon úrrá lesz a páni félelem, s belefullad egy patakba, az csupán a véletlen műve. Viszont a véletlen egy rendkívül engedékeny fogalom. Többféle helyzetben megállja a helyét. Az emberek hétköznapi életében a véletlenek megtervezetlen, spontán jött váratlan események, míg a történelem mechanizmusában pontosan, adott pillanatra bekövetkező váltósínek. Az én prognózisaim igen alkalmazkodóképes módon kalkulálják magukba az efféle nem várt fordulatokat. A képlet egyszerű, csak mindenre kell számítani, s tervet felállítani. Szeretem a spontán dolgokat, ám ahogy a mondás tartja, nem minden arany... és nem mindig spontán, ami spontánnak tűnik... A lényeg mindig az elegáns, könnyed látszat. S amikor Austint elbizakodottságtól fűtötten elkapta valami aberráns hév, s mosolyra torzult arccal, mintha hiénává lényegült volna át, s bestiálisan vetette magát a lányra, is volt egy váltósín. Ha nyáron kiderült volna abból a néhány levélből, hogy hepciás, faragatlan halálhabzsoló őrülté vált, talán hamarabb bedobtam volna neki a mentőövet, hogy kihúzzam a partra. Nem rá vall, tiszta sor, s nyilván ez a megrészegítő szegregáció, s aranyvérhatalom vette el az eszét, ha így folytatja, nem sok hasznát fogom venni az évek alatt, s tán egy bástyával kevesebbet tudhatok majd a soraim között. Hisz a bábuk csak jönnek-mennek, egy még nem hány kardélre. A kard megáll mindenki kezében, de nem mindegy, hogy hogyan... Nem szívesen venném át, ha arra kerülne a sor, hisz ha akartam megtehettem volna, mégis más kezében hagytam, de ha a szükség úgy kívánná, szomorú szeretettél markolnám meg a lehetőséget.

Austin még mindig cápaként jár haláltáncot a lány körül, a nagyterem közepén, s már látom is, amint egy gáncstalan griffes szamaritánus siet a megmentésére. Semmi kedvem s türelmem nem lenne hozzá, ráadásul arra sem fűlik a fogam, hogy egy ilyen alantas cirkuszhoz a nevemet adjam.
Számon kérően álltam az útjába, s sejtető tekintettel adtam a tudtára nemtetszésem.
-Egy félvér... felőlem aranyvérű is lehet. -közöltem harapósan sajátos hűvösséggel.
-A halálfalók örömködtek ennyire Dumbledore hullája felett, ez csak egy lány, nem érdemel ennyi figyelmet. -pillantottam a prédánkra megsemmisítően, s még mielőtt észrevétlenül elslisszolhatott volna, indultam utána. Nem szokásom maradékot hagyni a tányéron.
-Pihend ki az utat, majd én revánsot veszek neked! -néztem vissza rá agitálóan, reménykedve abban, hogy eléggé meggyőztem, hogy leszálljon a lányról. Később még lehet szerét ejtem egy kis elbeszélgetésnek, ám most inkább a hálómon fennakadt fogásomra összpontosítok. Elegáns, könnyed léptekkel követem a folyosóig, majd úgy szökkenek elé, akár egy bak, hogy megállítsam.
-Gary, Gary Fitzroy alássan! -nyújtok kezet fölényesen egy fenséges mozdulattal.
-Mondd csak... félős vagy? Tudod olyan hely ez, mint egy városi játszótér éjfél után... ha egy kislány elalszik a körhintán, arra ébred, hogy részeg huligánok pörgetik, s minél jobban sír, annál nagyobbakat löknek játékszeren. Amely nappal még egy kedves kis játék volt, az most a rémálma lett. -sóhajtok gyászosan- Egy ilyen törékeny, elveszett lány mit fog kezdeni egy ilyen helyzetben? -teszem fel a kérdést elhaló hangon ridegen kémlelve a lány reakcióit.