Majdhogynem mereven néz maga elé, az asztalra helyezett bájitalkomponensekre. Az utána érkezőkre csak egy-egy futó pillantást vet, kielégítve az ösztönt, hogy pontosan kell tudnia, kik veszik körül. Közben azonban a gondolataiba merül, így igencsak megijed, mikor Kevin hirtelen megáll mellette, és suttogva megszólal. A fiú felé kapja a fejét, és nagyon halk nyikkanást hallat, mintha csuklana egyet, de úgy összerezzen, hogy az ember azt hihetné, megcsípte valami. Pár másodpercbe beletelik, mire szintén suttogva, lesütött szemmel válaszol.
- Dehogy.
Összébb húzódik, pedig Kevin kényelmesen elfér mellette. Nem mer felé nézni, így hát inkább a tanári asztal felé pislog. Nem sokkal később Foley professzor megköszörüli a torkát, és elkezdi az órát. Figyelmesen hallgatja, amit mond, ám mikor a neveket kezdi sorolni, tizedmásodpercek alatt jelenik meg gombóc a torkában. Igyekszik palástolni a félelmét, és ez most kisebb-nagyobb sikerrel, de megy neki. Fogalma sincs, ki az a Mr. Kiba, jelen helyzetben azonban nem is akarja megtudni. Kevin kedves szavaira nem is reagál semmit, csak a tekintetével követi egy ideig, mintegy belekapaszkodva, mert őt legalább már látta korábban.
Ez így nem mehet tovább. Azért jött, hogy tanuljon. Senki és semmi nem számít, csak az, hogy ő most készüljön az RBF-re. Ennyi... Legalábbis ezt mantrázza, miközben igyekszik figyelemmel kísérni az instrukciókat, és kizárni minden más zavaró tényezőt.
Szerencsére a munka elejével nem lesz semmi problémája. Az elméleti részek jól mennek neki. Majd akkor lesz bajban, ha a hozzávalók tényleg kiszagolják, hogy bizonytalan.
Közben valószínűleg megérkezett mellé Seyala, aki felé csak ennyit lehel rettenetesen halkan:
- Szia.
Újra megszemléli a hozzávalókat, kizárólag arra koncentrálva, hogy megtalálja a megoldást az első számú feladatukra: Milyen bájitalt készítsenek?
Egy marok fácánkakastoll, kötegbe font Diphlacum homoraclé, rengeteg kerecsgyökér, és egy tálca, amin több különböző tartalmú fiola van.
Tétován nyúl a tálcáért, hogy közelebb húzza magához. Homlokráncolva nézi meg így is az üvegcséket, mást egyelőre nem tesz. Próbálja kitalálni, mi van bennük.
Aztán lopva csoporttársára pillant. Illene bemutatkozni.
- Ophelia vagyok. - mondja csendesen. Már nem néz a fiúra, így olyan, mintha az üvegeknek beszélne.
A Seyáról terjengő pletykák nem jutottak el hozzá, ezért pontosan úgy viszonyul hozzá, mint bármelyik ismeretlen társához. Attól eltekintve, hogy legbelül, nagyon mélyen és alig tudatosan, furcsának találja a másikat.

Már rég elfelejtkezett arról, hogy az előbb majdnem sírt. Mert nem sírt, ő aztán nem, nem lenne illendő egy fiú előtt sírni. Ez is nagyanyja furcsa, íratlan illemkódexének egyik pontja, és neki fogalma sincs róla, hogy ilyen szabály nem létezik, hiszen őt eszerint nevelték. Mindenesetre, nem érti a fiú arcán a bűntudathoz hasonló kifejezést, és nem érti, miért néz félre. Álmában sem gondolná, hogy az a pár csepp sós víz mikre engedi következtetni Ethant.
Keresi a hugrabugos tekintetét, de akkor sem lesz kevésbé érthető számára a helyzet, mikor a fiú végre ránéz. Ethan Wilde... zavarban van? Ettől a felismeréstől csak ő is ideges lesz. Soha nem látta még ilyennek őt, ez még rátesz egy lapáttal a dologra. Legszívesebben most ő rohanna el, még akár órára is, hogy ne kelljen itt tördelnie a kezét. Furcsa és valahogy félelmetes így látnia a fiút. Ez csak megerősíti abban, hogy semmit sem tud az emberekről.
De csak álldogál némán, és azt is szó nélkül tűri, hogy Ethan kivegye a kezéből a könyveit. Az egyelőre el sem jut az agyáig, hogy a fiú lovagiasan viselkedik vele, nem, ez majd csak órákkal később fog eszébe jutni, az egyik óra közepén, és onnantól kezdve nem fog tudni figyelni.
- Köszönöm - motyogja automatikusan a gesztusra, nagyjából egy időben azzal, mikor Ethan is megszólal, így aztán nem is ért semmit a szavaiból. De nem kérdez vissza, úgy tűnik, nem egészen neki szólt a mondandó.
Mikor Ethan felhívja rá a figyelmét, lepillant a pirítósaira. Aztán vissza a fiúra. És némi tétovázás után válaszol is.
- Semmi baj, már kihűltek. De ha kérsz... - nem meri befejezni a mondatot. Megijedt a saját hangjától, ami most úgy szól megint, mintha egy kislányé volna. Nem tudja a pontos okát, de mostanában Ethan mellett soha nem tudja még csak tettetni sem a magabiztosságot.
A tétova kérdésre megrázza a fejét, hevesen, jelezve, hogy egyáltalán nem akar már gyakorolni. Altruizmus vagy sem, de jobban izgatja, hogy a fiú elkészüljön. Ő nem felejtette el Ethan dolgozatát, úgyhogy rábök a kezében lévő könyvekre.
- A mágiatöridet viszont be kéne fejezni.
Aztán odaballag a padhoz, amin korábban a fiú ült, leteszi a táskáját és helyet foglal. Várakozva pislog fel Ethanre. Hamarosan becsengetnek, igyekezniük kell.

Nagy sóhajjal lép ki a könyvtárból. Ma kivételesen nem sok kedve volt könyvek között ücsörögni, szívesebben sétált volna kint a napsütésben, vagy telepedett volna le egy fa tövébe, de legalább hasznosan töltötte az ebéd és a 4 órakor kezdődő különóra közti időt. Mostanában az a jelmondata, hogy az RBF-vizsgák előtt minden időt ki kell használnia, amit tanulásra fordíthat. Az már más kérdés, hogy kezd rettenetesen kimerülni és belefásulni a dologba. Az erőltetett tempó, amit magának diktál, még a végén számára is túl soknak bizonyul.
Néha elgondolkodik rajta, miért érzi ezt az iszonyú kényszert arra, hogy teljesítsen. Mert ez az egyik oka annak, hogy most a pincébe tart. Különórára bájitaltanból, amit ráadásul nem is szeret. Persze, nem a tanár személye miatt, Foley-t össze sem lehet hasonlítani Pitonnal (aki sokszor a rémálmaiban is megjelent egy-egy kevésbé sikeres óra után). Nem, inkább csak nem érdekli. A latin nevekkel sem boldogul, utálja a bűzt, ami egyes hozzávalókat kísér, a nyálkás, csúszós dolgokat, amiket fel kell darabolnia… Határozottan nem a kedvenc tárgyainak egyike, és ezt még Travis Foley személye sem befolyásolja igazán. A másik ok… Nos, hiába sikerül mindig összekaparnia egy V-t még azokból a tantárgyakból is, amiket nem kedvel, ráadásul bájitaltanból a legrosszabb tesztje is Várakozáson felüli lett idén, az RBF miatt úgy érzi, muszáj gyakorolnia. Igen, rettenetesen izgul miatta, és még a szokásosnál is többet tanul rá, mégsem érzi úgy, hogy felkészültebb, vagy, hogy többet tudna, mint a többiek.
Annyira elgondolkodott, hogy csak akkor eszmél fel merengéséből, mikor már a bájitaltan terem folyosóján jár. Odasétál a bejárathoz, de mielőtt belépne, megszemléli az ajtóra függesztett kiírást. Rögtön szembetalálkozik saját nevével, amitől idegesen rándul egyet a gyomra. Utálja, hogy mindig a névsor elejére kerül. Tekintete lejjebb szalad a papíron. A hollóhátasok közül a felsőbb évesek nevét minden gond nélkül megismeri, még arcot is tud párosítani melléjük, ami tőle nem rossz teljesítmény, a többi házból való, főleg alsóbb éves tanulók neve azonban teljesen ismeretlen számára.
Sóhajt egyet, mielőtt benyitna a terembe, de erőt vesz magán, és lenyomja a kilincset.
Jöttét alig lehet észrevenni - cipője sarkának koppanása is olyan, mint az egész lénye: csendes, nem feltűnő, mintha szándékosan elbújna a fülek elől, nehogy meghallják. Ezt vélik egyesek beképzeltségnek.
Csak akkor nyitja szóra a száját, mikor elérte a számukra fenntartott asztalokat.
- Jó napot kívánok, professzor úr. - köszön, de mintha nem tenné; hangja alig hallatszik, szája alig moccan. A szavak leheletként hagyják el ajkait, amit a pince falai szinte azonnal el is nyelnek.
Lassan fordítja fejét a többi diák felé, hogy őket is üdvözölje.
- Sziasztok. - leheli végül, ha lehet, még halkabban, mint a professzornak szánt köszönést, és gyorsan helyet foglal, mielőtt még bárkihez szólnia kéne. Barna válltáskáját gondosan leteszi maga mellé, csak ezután egyenesedik fel.
Azok, akikkel egy csoportba jár, már megszokhatták ezt tőle, és nem is nagyon szoktak foglalkozni vele, amit ő azzal méltányol, hogy ő sem foglalkozik velük. De a többiek... őket pár lapos oldalpillantással próbálja minél alaposabban szemügyre venni.
Ezután megszemléli az asztalra kipakolt holmikat is, de csak tisztes távolságból. Jobb a biztonság, érte már baleset kíváncsisága miatt.

Az arcába fújó szélre koncentrál, így próbálja elaltatni az ébredező fejfájást.
Fejfájás. Megint. Hát most nagyon nem hiányzik neki.
Azt tudja, mi a baj saját magával, hiszen ismeri, megszokta már a helyzetét, még ha nem is igazán szereti, hogy ilyen. Sebastian arcán is látszott legutóbb, hogy meglepődött, mikor kiderült, mégsem olyan, mint amilyennek elsőre gondolta őt a fiú. És nem, határozottan nem szereti az érzést, hogy a legtöbben arrogáns tudorkának tartják. Legalábbis mostmár nem szereti. Eddig szinte észre sem vette maga körül az embereket, a véleményük meg aztán a legkevésbé sem tudta érdekelni őt, de a világnézete kezd megváltozni. Talán nem is csak kezd.
De Ethant egyáltalán nem ismeri, fogalma sincs róla, mi játszódhatott le a fejében. Ahogy most visszagondol azokra az alkalmakra, mikor beszéltek, végeredményben mindig kedves volt vele a fiú. Persze, szívességet kért, furcsa is lett volna, ha nem lett volna az... De legutóbb akkor is más volt. Vagy éppen ő volt más? Áh, ki tudja ezt már megmondani?
Lenéz a kezében lévő pirítósokra, és már az egyszerű kenyérdarabok láttán is keserűség tölti el. Még ezek a kétszersültek sincsenek egyedül, ketten vannak, párban, csak ő ennyire magányos. Úgy tűnik, kénytelen lesz újra valamelyik könyvébe menekülni, hogy a karakterek és a velük történő események megvigasztalják, felvidítsák őt is.
Sírhatnékja támad erre a gondolatra.
Már szinte érzi a gyűlő könnycseppeket a szeme sarkában, és utálja magát, amiért pont most kell sírnia, mikor meghallja Ethan rekedtes hangját. Hitetlenkedve fordul vissza felé. Szemeiben ott ülnek a könnyek, amiknek nem volt idejük utat találni az arcára.
- Te-tessék? Óh...
Teljesen megdöbben attól, hogy Ethan mégsem ment el. És ő is tanácstalanul áll pár rémesen hosszú pillanatig a fiú előtt, mikor végre eszébe jut kitörölni a szeméből a könnyeket. Gyors mozdulattal törli le őket, aztán úgy áll, olyan arckifejezéssel, mintha soha nem is lettek volna ott - csak a nedvesség a szeme körül emlékeztet rájuk.
- Semmi baj, megértem. - teszi hozzá gyorsan. Hiszen tényleg megérti, tényleg nem bánja.
Annyira jól esik most ez, hogy Ethan tényleg nem hagyta itt. Annyira szüksége volt most rá, hogy valaki ne hagyja őt magára. Beharapja az alsó ajkát, amely még így is megremeg kissé, de sikerül visszafojtania a sírást.
- Köszönöm. - mondja ki végül halkan.
Úgy érzi, tartozik ezzel a fiúnak, hiszen el is mehetett volna. Valahol mélyen érzi, hogy nem pusztán az volt az oka a maradásának, hogy elkészüljön a dolgozata. Látja rajta, mennyire büszke, épp ezért értékeli nagyra azt, hogy képes volt bocsánatot kérni.
Még mindig zavartan toporog egy helyben, már zsibbad az a vékony karja a súlyos könyvek miatt.
- Nos... akkor...
Szinte fél kimondani a szavakat, fél attól, hogy valami olyan csúszik ki ismét a száján, aminek nem lenne szabad. És jelen pillanatban jobban el van foglalva ezzel, semmint Ethan öltözékét figyelné. Agya most nem regisztrál semmi ilyesmit, csak saját zavarát, a langyos, félig öntudatlan, de számára melengető hálaféleséget a szíve tájékán, és a csokoládészín íriszeket, amik megtörnek, átalakítanak, formálnak benne valamit, aminek most még nem tudna nevet adni.

Egyáltalán nem zavarja, hogy Bastian kicsit többet eszik a kekszből, mint két darab, sőt, fel se tűnik neki a dolog, hiszen azért kínálta meg, hogy egyen belőle. Csak a szépen nézésre lesz figyelmes, de eltart egy ideig, amíg rájön, mire is vonatkozik. Akkor legyint egyet.
- Ne zavartasd magad, egyél, amennyi jólesik. Végülis azért hoztam, hogy elfogyjon.
Látja a szemében, vagy nem is, inkább… érzi a fiú részéről a meglepettséget. És azt is sejti valahol mélyen, hogy ez annak szól, hogy nem olyan, amilyennek képzelte. Furcsa érzéseket kavar fel benne ez a felismerés. Egyrészt örül, hogy kellemesen kellett csalódnia Bastiannak, másrészt érzi, hogy számot kell még vetnie magával az eddigi roxforti életéről, és arról, hogyan is tovább.
A fiú tippjeire ismét el kell mosolyodnia.
- Az egyik talált. A vastagabb egy alkímiai szakkönyv. Viszont a másik egy izgalmas kalandregény, a könyvtárban bukkantam rá. - mindezt úgy mondja, mintha bizonyítani akarná, hogy a fiúk is találhatnak ott érdekes könyveket.
Romantikus regény… Jó, van olyan is fent a szobájában, de azért nem abból van a legtöbb.
- Ne skatulyázz be. Romantikus regény, csak azért, mert lány vagyok? - megcsóválja a fejét, de a szája szegletében játszó apró mosoly miatt nehéz eldönteni, komolyan kérdezi-e, vagy csak évődik. Évődni, ő? Talán mégsem olyan nehéz eldönteni.
Aztán csak néz nagy szemekkel, érdeklődve, de mikor meghallja a képregény szót, nem állja meg anélkül, hogy el ne fintorodna kissé. Szerencséjére gyorsan észbe kap, de Bastian minden bizonnyal észrevehette, hogy nincs oda értük. A kérdésre, miszerint nem hiszi-e, megrázza kicsit a fejét.
- Hát… mindenesetre érdekes elgondolás. Én inkább úgy hiszem, hogy az fejleszti a képzelőerőt, ha te képzeled el a szereplőket és az eseményeket, amiket egy könyvben olvasol. A képregényben már nem kell elképzelni, hiszen le vannak rajzolva. - fejti ki a véleményét egy félszeg mosoly kíséretében. No hiszen, ennyit is rég beszélt már egyszerre.
A képregények és a könyvek összehasonlítása tényleg jó vitatéma, csak nem biztos, hogy meg tudnak majd egyezni bármiben is a kérdést illetően.
Arra, hogy fogadjanak, felvonja kissé a szemöldökét. Fogadjanak? Ez az ötlet meg hogy pattant ki ilyen hirtelen ennek a fiúnak az agyából? De azért belemegy, miért ne? Maximum egy-két órát veszíthet, ha elolvas egyet.
- Hát jó. - megrázza egyszer Bastian kezét, de kénytelen megint mosolyogni. - Azt hiszem, nekem kicsit könnyebb dolgom lesz, mint neked.
Hát igen, a képregények legalább rövidek, és nem kell majd azzal az eggyel annyit szenvednie, ha nem tetszik majd neki.
- Adsz is egy képregényt? Az itteni könyvtárban nem hiszem, hogy fogok találni. - néz tanácstalanul a fiúra. - És tényleg, akkor adhatok neked én könyvet?
Hiába tagadná, látszik rajta, hogy kezdi érdekelni a dolog, egészen lelkesen csillognak a szemei. Már kezd is gondolkodni rajta, melyiket válassza Bastian számára. Azt szeretné, ha élvezné is a könyvet a fiú, és inkább megjönne a kedve az olvasáshoz, semmint elmenne tőle még jobban.

Kifejezetten szereti az áprilist, mert ilyenkor sokszor fúj a szél. És a szelet imádja. Most is élvezettel tartja bele arcát a levegőbe, némán, csukott szemmel ad magának pár pillanatot erre.
Csak ez után a kis rituálé után néz újra Bastianra. Mosolyogva nyugtázza, hogy a fiú vesz még a kekszből.
- Látom, neked is ízlik. Én nem tudnék meglenni nélküle. - vallja be egy félszeg kis mosoly kíséretében, de ezúttal nem pirul el.
Bastian kérdése hallatán nem állja meg, hogy fel ne nevessen. De nem bántóan, inkább a kuncogás és a gyöngyöző nevetés között van valahol félúton. Szelíd és kedves, és kifejezetten illik Opheliához.
Mikor elhangzik a kiegészítés, már csak mosolyogva pillant a fiúra. Tekintetéből is süt a jókedv, ahogyan arca is egészen megváltozik az arckifejezés hatására. Mintha a felhők mögül bukkanna ki a nap, hogy ajándékozzon egy keveset fényéből az embereknek.
- Miért, mit gondolsz, milyen könyv ez? - kérdez vissza, tényleg kíváncsi rá, milyen könyvet tud elképzelni nála a fiú.
Persze fogalma sincs Bastian olvasási szokásairól, bár ő személy szerint képregényekkel még nem igazán találkozott. Abban a mugli könyvtárban, ahová beiratkozott kisebb korában, csak pár fiúknak való, szerinte bugyuta lövöldözős-akciós képregény volt, úgyhogy azokkal nem próbálkozott.
Helyette ott volt a rengeteg gyerekkönyv, majd az ifjúsági irodalom számtalan kiváló - és kevésbé kiváló - példánya, és mikor rászokott volna a muglik szépirodalmára, elérkezett az idő arra, hogy a Roxfort vegye őt pártfogásába.
Most már csak nyaranta és a téli szünetekben látogat el oda, de ez idő alatt rákapott például Shakespeare drámáira, Victor Hugo romantikus regényeire, tudományos témájú művekre, az ókori görög tragédiákra és egyéb érdekesebbnél érdekesebb olvasmányokra, sőt, még számára egzotikus litván, svéd, lengyel és magyar versesköteteket is talált a szépirodalmi részleg egyik eldugott zugában.
Egyszóval, elég tág az érdeklődési köre, és mostanra elég műveltnek is mondhatja magát. Az már más kérdés, hogy ezzel sosem vágna fel - és nem igazán tudja kamatoztatni tudását az életben.
A jelenleg nála lévő köteteket is hobbiból olvassa, de ezek már az iskolai könyvtárból származnak. Az egyik egy majd’ ötszáz oldalas, tömör és száraz összefoglaló arról, mit érdemes alapszinten tudni az alkímiáról (a magyarázat erre az, hogy nem merte fakultációs tárgynak választani, valamiért kirázza a hideg Lupen professzortól), a másik pedig egy alig ismert varázsló által írt kalandregény, a Múmiák rejtélye Gilbert Gibbstől.
Attól az információtól, hogy Bastian is szokott olvasni, egészen megkönnyebbül, már kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Miket szoktál olvasni? - érdeklődő, nagy, barna szemek.

Lép egyet hátra, mikor Ethan felpattan a padról, aztán csak bámul bele a szemébe. És hihetetlenül butának érzi magát.
Meglepett, szinte csalódott a pillantása, amit a fiúra vet, miután az kioktatta.
Hát tessék, most kiadta magából, ami motoszkált... vagy inkább kiabált benne, erre ismét úgy érzi, hiába az egész. Túl sokat vesztegetett már el a valóságból ahhoz, hogy meg tudja érteni.
A könyvekben annyira más minden. Miért ilyen átkozottul nehéz megérteni az embereket?
Csomagolás. Ennyi lenne a kedvesség? Pedig annyi mindent tud jelenti egy aprócska elejtett, de kedves szó is...
Vitatkozna a fiúval, mert egészen másként vélekedik erről a kérdésről, de a másiknak annyira mehetnékje van, hogy inkább nem kezdi el magyarázni, ő mit gondol. Pedig, ha például ő kedves, azt egyben komolyan is gondolja, mert ezzel mondjuk, örömet akar szerezni, vagy... áh, lehet, hogy tényleg butaság.
Tudja, ó, pontosan tudja, hogy azt kellene természetesnek vennie, ha normálisan szólnak hozzá. De erre képtelen, még most is, hiszen végül is azóta Ethan is csak bántotta. Persze azt ő idézte elő. Részben.
Na ezért utál emberekkel lenni. Amíg próbálja megfejteni őket, addig kinevetik, kigúnyolják, otthagyják.
Ezt a fiút ráadásul most csak zavarni tudja, látszólag még azzal is, hogy levegőt vesz.
Halkan sóhajt egyet. Már akkor látja a barna szemekben, hogy vissza fogja utasítani, mikor a hugrabugos arca még csak döbbenetet tükröz. Majdhogynem törvényszerű a kimért mosoly, a hideg tekintet, amely ez után következik.
És mégis, sajnálja kicsit, hogy nem segíthet. Egyrészt a mágiatörténettel bármikor sokkal szívesebben foglalkozik, mint az átkok gyakorlásával, másrészt pedig Ethan miatt. Mert mi lesz most vele? Ennyi idő alatt nem fogja tudni rendesen befejezni a dolgozatát.
Még lelkiismeret furdalása is támad ettől a gondolattól, mert végeredményben ő tehet arról, hogy most ilyen ellenséges vele ez a hatodikos, és nem akarja, hogy segítsen. De azt azért nem tenné meg, hogy még egyszer felajánlja.
Végül megvonja kissé a vállát. Ha nem, hát nem.
- Ahogy gondolod. Sok szerencsét. - válaszolja mintegy búcsúzóul. És nem, még ebben a két mondatban sincs semmi lenézés a részéről (pedig milyen jól esett volna most, ha gúnyosan vetette volna oda a fiúnak), egyszerűen csak elfogadja a helyzetet. Hangja valahogy együttérzően cseng, és sokkal határozottabban, mint amilyennek érzi magát.
Hirtelen feltámad a szél, végigsöpör a kis udvaron. A hajába is belekap, és néhány tincset az arcába sodor.
Elfordul, és el is indul valamerre, de maga sem tudja, hová is menjen, vagy inkább rohanjon hirtelen. Pár lépés után megtorpan, behunyja a szemét, és engedi, hogy a szél az arcába vágva kikergesse a fejéből az összes gondolatot.
Sokszor úgy érzi, az apján kívül a szél az egyetlen, amihez menekülhet. Itt, a Roxfortban pedig csak a szél maradt neki.

Hallja a neki szóló szavakat, látja a kézmozdulatot, de közben Ethan szemét figyeli. A szenvtelen tekintetet, ami látszólag azt üzeni: már úgyis mindegy, felőlem gyere. De meglátja benne a fel-felsejlő ingerültséget is, amitől gúnyos élt kap az engedély. És ez feldühíti és elgondolkodtatja ismét, és nem mer megmozdulni, csak merev arccal áll.
És nem mer megszólalni sem, egy ideig csak a jobb kezében lévő pirítósokat nézegeti, melyek a nagyteremben tett látogatása óta már réges-rég kihűltek. Érzi a vékony réteg szalvétán át az érdes, kemény felületet, és rádöbben, hogy már erről is az előtte ülő fiú jut eszébe. Aztán pedig furcsamód az, hogy neki nem szokása feladni semmit sem. Azért is megfejti ezt a furcsa, ezerarcú szerzetet.
Kihúzza magát, és dacosan néz a hugrabugosra.
- Helyes.
De csak áll, nem mozdul. Próbálja eldönteni, mit mondjon. Hogy hogyan mondja meg, mit is érez tulajdonképpen. Vagy, hogy megmondja-e egyáltalán. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem kéne azon aggódnunk, mit osszunk meg a többi emberrel a gondolatainkból, mert mondjuk, hallanák őket...
Összerezzen az éles hangra, aztán az elhúzott száj láttán összevonja szemöldökét. Pár másodpercig mérlegel, míg végül dühösebben, mint kellene, és összehúzott szemekkel néz Ethanre.
- Nem attól ijedtem meg, amilyen vagy, vagy amilyennek mások gondolnak, hanem attól, hogy úgy beszéltél velem, ahogy másoknak nem szokásuk! Olyan volt, mintha komolyan gondoltad volna a kedvességet, és nem csak az érdek vezérelt volna. És hogy megnyugodott-e a lelkem? Hát nem! Mert fogalmam sincs, mi lesz a következő mondatot, nem tudom, mit várjak tőled, és hogy hogyan kéne egyáltalán reagálnom azokra a dolgokra, amiket mondasz… - Az utolsó mondat végére lehalkul a hangja, és mintha előbbi bosszússága hirtelen semmivé lenne, nyugodtan, apró mosollyal a szája szegletében folytatja. - De mindez csak akkor számít valamit, ha túléled a mágiatörténetet, igaz? Ha szeretnéd, szívesen segítek. Rajtam igazából már nem segít a gyakorlás.
Közben rájött ugyanis, hogy valószínűleg azért bújt el itt Ethan, hogy megírja azt a dolgozatot, ami miatt őt kereste múltkor a könyvtárban. Várakozás ül a nagy, barna szemekben, immár semmi más - se félelem, se tartózkodás.

Olyan gyorsan kapja fel a két könyvet, amilyen gyorsan csak tudja. Nem teszi őket vissza a táskájára, a biztonság kedvéért inkább baljával magához szorítja mindkettőt. Egy pillanatra a táskája szíját is elengedi, hogy az előredőlés miatt elszabadult egyik hosszú tincsét visszaterelje a füle mögé.
Arra számít, hogy Ethannek első dolga lesz őt elküldeni jó messzire. Már szorítja is össze a száját, hadd jöjjön a szitokáradat, ő meg hadd meneküljön el, de nem, semmi ilyesmi nem történik. Csak egy távolságtartó "jó reggelt, Opheliá"-t kap.
Megrökönyödve néz a fiúra, ajkai engednek a szorításból, sőt, még ki is nyílnak kissé. Hát igen, nem erre számított a szókimondó Wilde fiútól.
Úgy csinál, mintha semmi sem történt volna.
Hirtelen nem is tudja, hogyan reagáljon. Nem érzi a hideg szelet, pedig egy-egy fuvallat többször is belekap a talárjába és a hajába. Beharapja alsó ajkát, és lepillant a könyveire, mintha azokból meríthetne bármilyen ihletet. Máskor talán, de ebben a helyzetben aligha.
Akkor is egészen kedves volt, és most is úgy beszél vele, mint egy emberrel, pedig megtehetné, hogy keresztülnéz rajta, vagy rákiabál. Fogalma sincs, mit gondolhat róla ez a fiú. És arról sincs fogalma, ő mit gondoljon róla. Továbbra sem tud kiigazodni rajta, ez biztos.
Elnézi pár pillanatig, mikor a másik már nem figyel rá. Furcsa mód szeretetreméltónak találja a kócos üstököt, az alatta rejtőző okos szempárral együtt. Az utóbbi napokban összegyűjtött pár pletykát, de valahogy úgy érzi, hamis a kép, ami a roxforti átlagban él róla. Akkor máshogy viselkedett volna a könyvtárban is. Talán... Az egész emberismerete tele van talánokkal, mert csak könyvek szereplőihez tudja hasonlítani az embereket, pedig fordítva lenne jó, vagy egyáltalán normális.
Végül aztán kifejezetten kedvesnek szánt, halk althangon válaszol a köszönésre.
- Jó reggelt neked is. – mielőtt azonban újra megszólalna, tétovázik kicsit, keresi a megfelelő szavakat. - Nem akarlak zavarni, csak gyakorolni jöttem ide.
De talán ezt se kellett volna mondania. Vagy nem így. Olyan, mintha bocsánatot kérne a létezéséért. Bár, részben ez is benne van. Ha jobban belegondol, az egész lénye, megjelenése azt sugallja: "Ne bánts!". Mitől fél ennyire? Csalódásoktól? Konfliktusoktól? Erre elég egyszerű a válasz: igen. Hiszen Anya, aki "annyira szeret engem", még ő is becsapott... - gondolja keserűen. Évekkel ezelőtt történt az egész szerencsétlen családfelbomlás, mégis, még most is előfordul, hogy egy-egy találkozásuk után rémálmok kínozzák. Most nem kellene elmenekülnie a fiú elől. Vagy mégis...
El is indul, tesz pár távolodó lépést, de aztán hirtelen sarkon fordul és hadarva szólal meg.
- Ethan, ne haragudj a múltkor történtek miatt. Csak... Megijedtem, azt hiszem.
Mikor már kimondta, akkor jut eszébe, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ennyire belemélyednie a témába. Gondolatban fejbe csapja magát. Mióta ilyen meggondolatlan...?

Az egyébként már nyelve hegyén lévő név hallatán helyére kattannak agyában a dolgok, és segítségével sikerül előhívnia a többi emlékét is a fiúval kapcsolatban.
Llewelyn, aki nem tanul. Griffendél. Megvan.
Mindezt, csak mint puszta információt gondolja, ő sem az a fajta, aki lenéz valakit azért, amilyen. Ő a könyveket szereti, meg a zenét és a képzőművészetet, mások a párbajokat például, vagy a kutyákat, meg a vajsört. Ez így van rendjén.
A táskát leteszi kettejük közé. Nonverbális kommunikációjával akaratlanul is elhárítja, akadályozza valamennyire a griffendéles közeledését, pedig arra tudatosan odafigyel, mit mond a másik, és igyekszik beszélgetni is.
- Vegyél nyugodtan, ha kérsz még. Van sok. - elpirul kicsit, igen, ebből van sok, mindig van nála valamennyi.
És csak még vörösebb lesz, mikor Bastian szedegetni kezdi a morzsákat, de eszében sincs rászólni miatta. Sőt, valahogy aranyosnak is találja, de aztán elkapja róla a tekintetét. Inkább még el is néz a tó felé, csak hogy ne bámulja meg olyan látványosan. Nem mintha nem látott volna még meztelen mellkast, de azért mégiscsak.
A tóról eszébe jut, hogy a többi lány ilyenkor már javában lógatja a lábát a vízbe – bár nem az ötödévesek, rájuk idén az RBF vár.
Csak akkor néz újra a fiúra, mikor újra megszólal. Eltart pár másodpercig, amíg visszakormányozza figyelmét az évfolyamtársával folytatott beszélgetéshez.
- Öhm... - felidézi a kérdést - Hát, nem volt kedvem olvasni még. De azért a biztonság kedvéért hoztam, hátha lenne.
A táskájára bök, és halvány, szégyenlős mosoly dereng fel az arcán. Tudja, hogy felfoghatná csipkelődésnek, de nem teszi, hiszen igaza van Bastiannak, tényleg mindig könyvvel a kezében látni. A folyosókon, a Nagyteremben, az udvaron - mindenhol.

A szeme hajnali 6 órakor felpattant, mint egész életében minden egyes normális nap reggelén, mióta csak az eszét tudja. Persze kezdetben a szigorú nagymama ébresztő-hadjárata miatt, később azonban annyira hozzászokott, hogy magától is mindig felébred 6-kor. Tegyük hozzá, soha nem volt éjszakázós típus, így nem is tért el ettől sohasem, nem borította fel a bioritmusát. Az élete rendjéhez ez is hozzátartozik.
Azonban ma reggel nem sok kedve volt felkelni. Vagy reggelizni menni. Vagy élni.
Ma ugyanis az ötödikesek órarendjében az SVK is szerepel. Dupla SVK. Kész rémálom.
Már az öltözködés is olyan nyögvenyelősen ment - alig tudta eldönteni, hogy térdzokni helyett harisnyát vegyen-e, a pulóver alá kell-e a mellény, és egyáltalán, hol van a cipője - és még a szobatársai is zaklatták azzal, hogy nézze át a dolgozatukat átváltoztatástanra. Olyan mogorván közölte velük, hogy nem szándékozik megtenni, hogy a lányok sértődötten csapták rá az ajtót különböző nem éppen kedves jelzők kíséretében.
A Nagyteremben nem töltött sok időt, csak felkapott három pirítóst, szalvétába csomagolta, és már szaladt is ki az udvarra, hogy egy eldugott sarokban gyakoroljon óra előtt. Útközben elmajszolt egyet, és most, alig 7 óra után az udvar bejáratánál ácsorog, tekintetével a legmegfelelőbb helyet keresve.
Fázósan húzza összébb magán a szinte mindenét takaró talárt, de a szél belekap, meglobogtatja az alját, és átsüvít a vékonyka, szürke harisnyán.
Lehet, hogy túl nagyok az igényeim, de egy szélvédett hely jól jönne...
Elindul, tesz pár lépést előre, közben bizonytalanul tekintget jobbra-balra.
Az egyik padon kávé gőzölög, mellette pedig egy túlságosan is ismerős, szőke hajú hugrabugos görnyed az irománya fölé.
Meglepetten pislog felé. Aztán elgondolkodva nézi pár pillanatig.
Eszébe jut legutóbbi találkozásuk, és próbál elvonatkoztatni az utána bekövetkezett fejfájásos sírástól. Azóta csak az jár Ophelia fejében, hogy mi a fene lehetett az oka annak, ahogyan viselkedett a fiúval. Egyrészt, hogy letámadta a KÖNYVTÁRBAN, másrészt, hogy egy olyan dolog miatt történt az egész, ami teljesen fiktív volt, és csak az ő túlságosan is élénk fantáziájában létezett.
Talán tetszik. Egy kicsit. Vagy mégsem. Az a tenyérbemászó, mézesmázos hang, aztán meg az erős karszorítás... De talán csak én emlékszem a hangjára úgy, hogy hízelkedő volt. Igen, most, hogy így belegondolok, akkor teljesen úgy éreztem, hogy azért kérdezett tőlem, mert tényleg érdekeltem. Így viszont még rosszabb a helyzet.
Elindul újra, gyorsítva a léptein, hogy ne kelljen beszélnie Ethannel. De megtorpan.
Lehet, hogy meg kéne mondanom neki, hogy... De mit is? Kezdjek el magyarázkodni? Na nem...
Megigazítja fekete táskáját a vállán, de úgy tele van tömve könyvekkel, hogy csoda, hogy nem szakad el, pedig még a tetejére is jutott két könyv. Ez a két szép, naaagy könyv pedig most döntött úgy, hogy a mélybe veti magát. Tehát Ophelia lábára.
- Áúúú - érkezik felőle a fojtott nyögés, majd nyöszörgés. És még a könnye is kicsordul.

Kimondottan zavarja az érzés, hogy figyelik. Ezért utál órákon is szerepelni. De a mostani helyzetet ő idézte elő, így hát tűr.
Immár térdelve berakja az utolsó kekszet is a táskájába, és felpillant a fiúra. Egyik sötét tincse utat talált az arcába, azt szégyenlősen a füle mögé tűri.
- Köszönöm… - Motyogja válaszul a segítségre. Aztán megembereli magát, kicsit torkot köszörül, mintha az előző köszönömöt azért nem sikerült volna rendesen mondania, mert kaparta valami a torkát, és érthetően is kimondja: - Köszönöm.
Az első kérdésre bólint, aztán az illendőség kedvéért szóval is válaszol.
- De igen.
Visszaül a fa tövébe, most kicsivel közelebb Bastianhoz, és leporolgatja fűfoltos térdeit.
Érdekes fiú. Arra rövid beszélgetésük alatt is rájött, hogy nem mindennapi eset. Melyik házba is jár...? Próbálja előkotorni az adatot az agya egyik hátsó szegletéből, de nem, nem emlékszik, hogy kikkel látta. Ez eddig lényegtelen információ volt számára. Pedig mostmár igazán elkezdhetne kifelé is élni, nem csak magának, befelé. Álmokból nem lehet várat építeni, ugyebár.
És nocsak, ő emlékszik a nevére. Hát igen, Ophelia inkább azt tudja megjegyezni, amit olvasott. Az emberek arcát már sokkal nehezebben társítja a nevükkel.
Halványan elmosolyodik.
- Igen. És te...? Ne haragudj, de nem emlékszem a nevedre. – Mosolya némi bocsánatkérő élt is kap, reméli nem bántja meg ezzel Bastiant. - Egyébként kérsz?
Felé nyújtja a táskáját, hogy nyugodtan kiszolgálhassa magát a fiú, ha gondolja. Egyébként két könyvön kívül csak keksz található benne – látszik, hogy nem tanulni indult.

Ennyi, eddig bírta az a nagy bátorsága. Gyorsabban veszi a levegőt, és érzi, hogy mindjárt kibuggyannak a könnyei. Sápadt arca lángol, és mindenáron megpróbálja visszatartani a sírást.
A körülöttük lévők felháborodásával mit sem törődik, éppen eléggé el van most foglalva a saját dolgával.
Szédül a fejfájástól, és szinte már azt kívánja, bár szorítaná halálra Ethan - legalább nem kellene tovább bámulnia azt a gyűlöletes mosolyt.
Nem tudja, nem bírja félbeszakítani a fiút. Nincs már egy cseppnyi ereje sem.
Már rég megbánta, hogy úgy ráripakodott. Nem is érti, hogyan gondolhatta, hogy Ethan Wilde olyan butaságra pazarolná az idejét, hogy őt - az ostoba kis egérkét - bántsa. Különben is, ezer alkalma lehetett volna már. Pedig egyébként olyan gyorsan vág az esze, a legtöbb helyzetet könnyedén átlátja, és most egy olyan banális dolgon harcolnak, mint egy mágiatörténet dolgozat (amit mellesleg ő a kisujjából kirázott volna, és nem kellett volna jelenetet rendeznie).
De a legrosszabb, hogy a hugrabugosnak igaza van.
Hagyja magát. Mert így könnyebb. Minden sokkalta könnyebb. Ezért nem kell az iskola diákéletével foglalkoznia. Ettől van meg a szürke bársonnyal bélelt, kiváltságos helye.
El akarja mondani neki. El kellene mondania. De nem képes rá. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Ethan pedig távolodik.
Meg kéne állítania, de a fejében visszahangoznak a fiú vádjai: "... többnek tartottalak annál...", "... élvezed, hogy kihasználnak...".
Könnyei végigszántják vöröslő arcát, és lehullnak ölében nyugvó jobbjára. Pár perccel később feláll, és kirohan a könyvtárból, otthagyva a könyveket, a diákokat és az értetlenül utánabámuló Madam Cvikkert.

A szép, esőmentes időt ő is kihasználja - tehát nem a könyvtárban, a klubhelyiségben vagy valamelyik eldugott sarokban ücsörög, hanem egy fa alatt az udvaron. És tegyük hozzá, nem hozott magával könyvet.
Túlságosan fáradtnak érzi most magát ahhoz, hogy tanuljon (bár a közeledő RBF miatt izgul egy kicsit), és még olvasni sincs kedve. Teljesen kimerült.
Hátát a fa törzsének vetve ül. Egyáltalán nem zavarja, hogy még csak április van és hideg még a föld – egyenszoknyában, szürke térdzokniban ücsörög. Mellette a földön fél adag kondéros keksz pihen, abból falatozgat, ha épp felriad. Mert közben csukott szemét a karjával is eltakarva, hogy a nap ne zavarja, álmodozik.
Elképzeli például, milyen is lehet népszerűnek lenni.
Eddig soha nem gondolkodott ezen. Elfogadta, hogy az ő helye még csak nem is középen vagy alul van az iskolai "ranglétrán", hanem abszolút kívül esik az összes ilyen besoroláson. Rendben, szerzett azért jópár pontot már a Hollóhátnak, de rengetegen vannak, akik sokkal többet szerepelnek órákon, és akik nem bonyolódnak filozófiai fejtegetésekbe egyetlen mágiatörténet dolgozatban sem, hanem leírják, amit a tanár kért, és csúfondárosan néznek rá, Opheliára, mikor a professzor közli, hogy csak egy E-t sikerült összekaparnia.
Nem, nem gyűlölte őket. Hiszen ők a normálisak. Éppen csak sosem tudta kezelni ezeket a helyzeteket. Pedig minden egyes alkalommal, ha előfordult ilyen, megfogalmazta magában a válaszát, de nem mert megszólalni. Nem merte megvédeni magát.
Életképtelen vagyok, ehh... - A gondolat keserű fintort csal az arcára.
Ha népszerű lenne, akkor például nem került volna olyan kínos helyzetbe múltkor Ethan Wilde társaságában. Ha kicsit többet tudna az életről. Igaza volt a fiúnak, tényleg nem kellene hagynia magát. Talán éppen olyan, mint a többiek, akik lusták házit írni – csak éppen ő arra lusta, hogy ne halottat játsszon, hogy békén hagyják, hanem megvédje magát.
Úgy érzi, határozottan megérdemelte, amit múltkor Ethan a fejéhez vágott.
És ekkor jut el a füléhez a kiabálás. Ijedten ül fel és nyitja ki a szemét, de az erős fénytől elsőre csak pislogni tud, és nem lát semmit. Könnyezve keresi a hang forrását.
Végül aztán mégiscsak észreveszi az őrült griffendéles fiút, aki valami láthatatlan ellenséghez vágja éppen hozzá a… fagylaltját?
Látásból ismerős neki, de a neve nem jut eszébe.
Azt viszont látja, hogy az ő fája felé indul el. És leveti a pólóját.
Ophelia azonnal elfordul, mintha valami olyat látott volna, amit nem lett volna szabad.
Úgy tűnik, a fiú nem vette észre, így kicsit arrébb csúszik, hogy észrevétlenül átadhassa a helyet a griffendélesnek, mikor véletlenül elsodorja a kondéros kekszet, és az egész kiömlik kettejük közé.
- Jaj, ne haragudj… - Szabadkozik alig hallhatóan, pedig csak egy-két darab esett a fiú közelébe. Igyekszik minél gyorsabban felkapkodni a kekszeket a földről, és elsüllyeszteni őket lábánál lévő fekete válltáskájába.
Ne menekülj, ne menekülj - Kántálja magában, magának bátorításként, de úgy érzi, nem akar sikerülni.

Fogalma sincs, Ethan hogy viselkedik másokkal. Fogalma sincs róla, milyen is valójában. Nem figyel szinte semmire, ami a diákság körében zajlik, nem jutnak el hozzá pletykák, hiszen annyira kilóg ebből az egészből, amit mások itt életnek neveznek. De nem is érdeklik különösebben az olyan dolgok, melyek másoknál a mindennapi társalgás alapjait képezik, így többek között azt is csak homályosan érzékeli, hogy melyik lányt melyik fiúnak az oldalán látja. Ethan ráadásul egy évvel felette jár, tehát még annyi köze sincs hozzá, mint az évfolyamtársaihoz.
Egészen addig bizonyos abban, hogy helytálló a fogadásról szóló elmélete, ameddig meg nem hallja a fiú nevetését.
Kineveti.
Hát rosszul gondolta? Nem egy ostoba, kicsinyes tréfa áldozatát látta benne? De akkor mégis miért beszélt vele? Arcára kiül a megrökönyödés. Ennek a hugrabugos ficsúrnak is csak fognia kellett volna az ígéretét, és elfutni vele, hogy ne kelljen tovább kedveskednie neki. Nem, az fel sem merült benne, hogy pusztán azért volt ez az egész, mert Ethan ilyen jótét lélek - egyszerűen erre még nem volt példa. Csak most jutnak eszébe ezek a dolgok, mikor már késő.
- Én... - Kezdi zavartan és alig hallhatóan, de a másik már fel is áll, és távozni készül.
Kicsit meg is könnyebbül, hogy nem kell tovább foglalkoznia ezzel a kínos üggyel, és szerezhet végre magának valami fájdalomcsillapítót, de Ethan elkapja a karját.
Felszisszen a hirtelen jött fájdalomtól, és meredten bámul bele a fiú szemébe. Megbénul az ijedtségtől. Persze, volt már, hogy egy-két mardekáros megfenyegette, de az más volt, teljesen más.
Ethan monológjától csak méginkább összezavarodik. Olyannyira, hogy még csak meg sem próbálja kitépni karját a szorító marokból. Még akkor is csak bámul rá pár másodpercig, mikor a hatodikos már rég elhallgatott. Aztán felveti a fejét és összepréseli az ajkait. Hangja magasabb a megszokottnál, de csendesen, szinte suttogva beszél. Visszafojtott dühvel.
- Engedj el. Megcsinálom a dolgozatot, és nem kell cserébe semmi. Eddig sem azért csináltam, hogy mások gyakorolják rajtam az adakozási hajlamaikat. És fogalmam sincs, hogy miről beszéltél az előbb, de nem leszek a hülye tréfátok áldozata.
Nem érti, honnan van annyi lélekjelenléte, hogy majd’ szétszakadó fejjel ilyesmiket mondjon egy nála sokkal erősebb és magasabb fiúnak, de megteszi.