Hannaht hallgatva, arcomon ismét egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, hiszen a lány sok olyasmit mond, ami megmosolyogtat, de az tény, hogy ezzel a „kis” segítséggel, egy jó barátot és segítőt szerzett. Nem vagyok, olyan típus, aki az ilyesfajta segítséget egykönnyen elfeledi, s ha majd egyszer mondjuk harminc év múlva lesz szüksége egy kis segítségre, hát szinte biztos lehet benne, hogy rám akkor is számíthat majd.

- Ám legyen. Azonban a helyedben semmiképpen sem feledném, hogy ha sok év múlva segítségre lesz szükséged, akkor, nyugodtan számíthatsz majd rám. Csak kikiabálsz az ablakon s én azon nyomban meg is érkezek hozzád. Ha kell a nagy „V”-vel is szembeszállok. - hangomban fellelhető némi gúny amikor Voldemortra utalok, valahogy bennem sosem keltett olyan hatást a fickó, hogy másként beszéljek róla, persze engem is aggaszt a dolog, de inkább próbálok mindenkire nyugtatólag hatni az ilyen kérdésekben. – Mivel egy titkos agymosó szekta tagja vagyok, amint azt már tudod, s én is rólad, odamegyek és pillanatok alatt rózsaszín ruhás póni lovaglós kislányt varázsolok belőle. Képzeld, hogy is nézne ki. Nagyon komoly nem? –

Kissé komolytalan a megnyilvánulás, de most valahogy ez kell ide, hiszen Hannah is és én is elvittük már korábban a beszélgetést olyan irányba amiben benne van néha egy jó kiadós nevetés. Hiába a rokonlelkek egymást rántják a komolytalanság ingoványos talajára, ami valljuk be néha olyan csodás, hogy a savanyú is édessé válik. A sokszor groteszk és bizarr elképzelések, amelyek az olykor rémisztő helyzeteket bagatellizálják el olyannyira, hogy azt merev rekeszizmokkal nem lehet bírni. Ez csodálatos.

- Ugyan ne viccelj! – mosolyodok el. – Dehogy bántottál meg. Sőt végre valaki ilyenekre is rákérdez. Ennek komolyan örülök. Legalább nem a szokásos sablonos beszélgetés. A kérdések meg nem hülyék, sőt jogosak, abszolút jogosak. Sokszor zavar engem is, hogy ez így van, de tudod mit? Egy idő után megtanulja kezelni az ember. Akik barátok vagy komolyabb kapcsolatok, ők tudják, hogy engem ez érdekel a legkevésbé. Például itt vagy te. Hányszor dicsekedtem gőgösen neked, hogy ilyen vagy olyan vagyok? Ha egy üresfejű valaki lennék lehet, hogy csak ezt tenném, de veled tudom, hogy lehet normálisan is beszélgetni. Ez jó! Nagyon jó, komolyan örülök, hogy így alakult. –

Miután befejeztem a mondókámat, az arcomra kiült mosoly még szélesebbre húzódik, most barátságos, ezzel is azt kívánom jelezni Shaynek, hogy nincs mit szégyellnie, nem bántott meg vagy ilyesmi.
Most valóban jól érzem magam, s amikor tekintetem találkozik a lányéval, mindig próbálok biztatóan mosolyogni, hogy ne higgye azt, amit korábban. Még most sem tudom, miből gondolta, hogy esetlegesen megbántott vagy hasonló, de ez már lényegtelen. Most az a lényeg, hogy végre kiegyensúlyozott a beszélgetés és reményeim szerint minden téves feltételezés el lett oszlatva.

Sorban köszönök vissza az érkezőknek, arcomon hatalmas vigyorral. Örülök, hogy mindenki eljött, hiszen így máris egy jó kis edzésnek nézünk elébe. Kicsit még guggolgatok, nyújtok. Én már az edzésre készülök, ám ekkor valami lefagyasztja arcomról a mosolyt. Próbáltam elfeledni a témát, de Vikitria csak azért is felhozta, hát akkor válaszolok neki én is. Igazából amíg Amy beszél bennem lassacskán formálódnak a gondolatok, s amint a lány végez, ki is törnek kendőzetlenül.

- Egyet értek Amyvel! Megtárgyaltuk, hogy mi lesz a csk poszttal, te kaptad. Nem tudom, miért kell mindig előhozakodni ezzel a témával? Jó az, ha így állunk neki minden edzésnek? Ha már itt tartunk, nekem is meg van a véleményem arról, ami Maryvel történt, és igen, engem is érdekelne némi magyarázat. Az iskolában terjengő pletykákat én kizárnám, igen ezt se rejtsük véka alá, ha már itt vagyunk, bár azért nyilván ennek még a meccsen is lesz foganatja és erre jobb, ha te is készülsz szerintem – fordulok Viki felé -, nem kerülhetjük el, de ha felkészülünk erre is nem lehet gond.
Ha pedig mindenki elmondta, amit akar, akkor majd álljunk neki edzeni is, mert szerintem nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez bizony egy rettentő kemény meccs lesz. –

Fejezem be végül ekként, de még mindig van bennem némi düh, bár azért megpróbálom ezt minél jobban leplezni. Nem vagyok ellenséges, csupán, arra akarom ösztönözni a csapatot, hogy akkor mindent itt és most beszéljünk meg, s aztán végre csak a játékra, a meccsre tudjunk koncentrálni. Arcom még mindig komor, bár ez most már inkább annak tulajdonítható, hogy még nem edzünk. Azonban lassan megnyugszok, hiszen tudom, hogy most ez is fontos a meccs szempontjából.

Mosollyal arcomon, hallgatom a lány mondókáját, tény és való, hogy meglepett azzal, hogy nem úgy viselkedik, ahogy én megszoktam, de pont ez teszi érdekessé, inkább olyanná, akivel barátkozik, az ember, persze semmi sem kötelező. Aranyos lánynak tűnik, de egy, néha nagyon nem itt jár az esze, kettő, nem olyan lány, akivel így flörtölgetek, aztán történik egy s más, majd többet nem is beszélünk.
Töröm a fejemet, hogy vajon, hogyan is reagáljak az elhangzottakra úgy, hogy ne sértsem meg, hiszen ez sem egy egyszerű dolog Shaynél. Sebaj, nehezebb dolgot is oldottam már meg, viszont akkor egy teljesen más barátiabb témával, hangnemmel kell előállnom, egy próbát még megért, most jöjjön a haverkodás.

- Érdekes konzekvenciákat vonsz le, de rendben, adok ezekre is magyarázatot.
Szóval, igen, te más lány vagy, mint akikkel eddig találkoztam, közülük sok, persze tisztelet a kivételnek, annyira üres volt, mind érzelmileg, mind gondolkodásban, hogy baráti viszony ki sem alakulhatott volna, nekik csak én voltam, a jóképű ötödéves, akivel azért lógunk, hogy aztán legyen mivel dicsekedni. Én kihasználtam a helyzetet, de vannak, akikkel szemben ezt nem tudom megtenni, ha érted például most kire gondolok.
Az pedig, hogy aki nem veti rám magát, már csak barát lehet, megint nem egy helyes megállapítás, hiszen ezt természetesen én sem így gondolom. Csak ott megint megvannak a jelzések, hogy én érdeklem őt, de ő visszafogottabb, és így még nem kell nyomulni. Tehát, ő is jelez felém, és én ezt észreveszem, de olyan, akivel barátok lehettek majdan, na ő másként viszonyul hozzád és más jelzéseket tesz.
Remélem kaptál válaszokat. –

Végül aztán egy bíztató mosoly kíséretében zárom a magyarázatomat, s várom vajon ebből mit hoz ki Shay, hiszen eddig is elég sok mindenből vont le olyan következtetést, amit más nem igen hozott volna ki a helyzetből, érdekes lány, de most egy kicsit bizonytalanná tett, de én kiderítem mi van itt és akkor máris könnyebb lesz viszonyulni hozzá, persze eddig sem volt nehéz.

Hallgatom a lányt, s ahogy beszél egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, majd egyszer csak egy kisebb nevetésben. Aztán csak nagy sokára tudom abbahagyni, és próbálok bűnbánó tekintetet felvenni, hiszen nem őt nevettem ki csupán azt, hogy milyen hülye szituációt teremtettem, végül aztán nagy levegőket véve sikerül abbahagynom ezt a borzasztóan kellemetlen és idétlen nevetgélést.
Aztán Shayre nézek ismét, s próbálom valahogy a viselkedésemmel, a mozgásommal a mimikámmal sugallni felé, hogy nem az ő hibája, hogy itt nevetek, hanem sokkal inkább az enyém, aztán végre olyan állapotba hozom magamat, hogy mindezt szavakba is tudja önteni.

- Jaj, ne érts félre nem rajtad nevettem, csupán azon, hogy milyen béna helyzetet teremtettem. Nem azért tepertem, félre ne érts, csak furcsa volt, hogy a lányok nagy része ilyenkor már, úgy olvadozik, meg én nem tudom, hogy az szokott jönni, bár én nem értem miért, de élvezem. Hogy mitől vagyok ezekben ennyire biztos, nos, azt inkább hagyjuk, de biztos vagyok a dolgomban, és ha néha még sem úgy jönnek össze a dolgok, nos azzal sincsen semmi baj, hiszen nagy ez a tenger, egy baráttal pedig majd mindig sikerülhet többet szereznem ami ugyan olyan hatalmas érték, sőt sokkal nagyobb. –

Zárom végül ezen gondolatokkal, ezt a kissé kínosnak induló, de végül aztán csak rendben befejezett beszédet. Még mindig mosolygok kicsit magamon, de most már legalább tisztázott a helyzet annyira, hogy Shay is tudja, nem rajta nevetgélek. Fura, rég nevettem ennyire jót, de hát jó társaságban jól telik az idő, és jó a hangulat is, különösen a hangulat.

Kijelentésem után csupán kuncogok a lány kis ijedtségén, majd egy nagy mosollyal fordulok felé, s mellé lépve a könyökömmel barátilag kicsit oldalba böködöm, mint egy kisgyerek, majd ismét nevetni kezdek.
Szinte észre sem vettem, hogyan szállt tovább a bú, röpke pillanat műve volt csupán, varázslat, mi egy ilyen helyen nem is olyan meglepő. Nekem mégis az, ám egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, hiszen Hannah, olyat adott nekem, amit egy bánatos szívnek mindig is kapnia kell, nevetést és baráti megértést. Sokkal tartozom neki.

- Ugyan, - szólalok meg végül – a tény mely csupán most került napvilágra, mindössze az, hogy ijedősebb vagy az átlagnál, s hogy eggyel megyek. – megvonom szemöldökömet, ismét inkább hasonlítok egy komisz tíz évesre, mint egy ötödéves diákra. – Tudod mit, azt hiszem jövök eggyel neked, a tudod mi miatt, inkább ne is említsük, olyan jó most úgy s a hangulatom, így kérj bármit én megteszem, természetesen bizonyos keretek között. Értsd nem fogok sampont adni Pitonnak, vagy hányás ízű drazsét enni. Azonban elég sok mindenre hajlandó vagyok, hiszen sokat tettél értem. –

Fejezem be végül ekként, mosolygok, s ez a mosoly őszinte, s e őszinte mosolyt e aprócska lány fakasztotta. Apró teremtés, s mégis mekkora dolgot vitt véghez. Talán ő nem érzi, talán igen, de én tudom, megváltoztatta a világomat, s talán az örök mélabútól mentett meg. Lehet, hogy ez csupán afféle romantikus túlzás, amire valljuk be, olykor hajlamos vagyok. Ám mégis ha e kis túlzásnak helyet adunk, akkor tudhatjuk, hogy minden egyes tett mely egy eltévedt lélek irányába történik, többet jelent annak az embernek, bárminél…

Órák után energiától telten szaladok felfelé a klubhelységbe. A hír már korábban elért engem, hiszen társaim már jóval előttem látták a hirdetést. Mikor felérek egy futó pillantást vetek a cetlire, majd szinte azonnal rohanok átöltözni és a felszereléséért. Szinte csak néhány perc telik el, s az örömtől, s túláradó energiától telt lényem, már meg is jelenik a lépcső tetején. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy sietek lefelé, aztán máris a klubhelységben vagyok ismét, s szinte azon nyomban tovatűnök a bejáraton, hogy minél gyorsabban a pályára érjek.



Ketten már a pályán vannak, s valószínűleg a csapat többi tagja is érkezik. Ekkora lassú, de kimért léptekkel jelenek meg én is, s a két lány felé veszem az irányt. Amy és khm, Vikitria. Engem nem zavartak a dolgai egészen addig, amíg Mary el nem ment a csapatból, az valahogy nekem egy kissé betette a kaput. Nem titkolom, hogy én is szerettem volna, ha új csapatkapitányunk van, de nem azért, mert zavar az, hogy ilyen pletykák terjengnek a suliban, csupán az összhang fenntartása végett, de hagyjuk is, az én jelöltem kiléte, s a választás kimenetele is ködbe vész az által, hogy így alakult a helyzet. A lényeg mindenképpen a játék, s éppen ezért a boldogságomat és az energikusságomat, most nem lehet elvenni. Még egy mugli filmben láttam, ahogyan egy sportoló arról beszél, hogy ahhoz, hogy jól menjen a játék, érezned kell a ritmust, éppen ezért én az első perctől az utolsóig egy egész pörgős és ritmusos kis szólamot játszok le magamban, amit a kedvenc zenéim közül választottam.
Végül aztán lassan odaérek a lányokhoz, s először egy kissé megilletődve nézek Amy felé, hiszen olyan elnyűttnek és fáradtnak látszik, pedig nem voltak ma annyira vészes óráink, bár ez nyílván azért lehet, mert gyógynövény tanon ismét elaludtam. Aztán a tekintetem Vikitriara terelődik, felé is egy mosolyt eresztek el, bár már nem olyan erőteljes ez, de ez csupán Mary hiányának szól. Nem szeretném, ha bármi beleszólna a játékba, ha bárkinek gondja van, akkor azt beszélje meg a pályán kívül és semmiképpen se hozza be a problémáit a csapat berkein belülre.
A kis nézelődés után aztán végre meg is szólalok.

- Szia Amy, – biccentek, majd tekintetemet Vikitria felé fordítom ismét, - Vikitria. Szóval utolsó meccs mi? – ismét egy kis mosolygás következik. – Hugrabug… Nem lesz egy egyszerű menet, de ezt is hozni kéne, és jók leszünk…mit jók igazi ászok! –

Fejezem be végül így. Már megszokhatták tőlem, hogy ilyen túlfűtve érkezek edzésre, s azt is, hogy ennyit beszélek mindig. Imádok játszani, áthatja a mindennapjaimat, így ha ismét a pályán lehetek, akkor legyen az edzés vagy meccs, akkor a szívem megtelik adrenalinnal, ami úgy pörget, hogy aztán szinte képtelen vagyok leállni. Plusz ami csak másodlagos, de ezután a meccs után, egy kissé már szükséges számomra, hogy a hölgy rajongóimra ismét mély benyomást tegyek, kell valaki mellém az idei nyárra, tavaly is hozott mindenki valakit magával, s csak én voltam mindenhol egyedül, persze így sem unatkoztam sosem, mert mindig találtam partnert, de azért néha fontos, hogy… Na, de hagyjuk is ezt, hiszen ez csak a másodlagos szempont, most az első, hogy végre edzünk.

Az utolsó kijelentés után, egy pillanatra felhúzom a szemöldökeimet. Nekem úgy tűnik, hogy nincs túl sok önbizalma a lánynak. Igazából, amikor ismét szólni szeretnék, inkább visszatartom és közben eltűnődök valamin. Nem leplezem az elgondolkodásomat, nincs miért, hiszen a csend úgy is leleplezné a kis eszmefuttatásomat.

~ Itt van velem, velem beszélget, miközben valaki másra gondol. Ez nyilvánvaló, hiszen ha nem így lenne, már rég megszerezhettem volna, egy lány sem annyira állja keményen a sarat, hogy ennyi idő után, még mindig egy csókért kéne tepernem. Nem, itt valami más van a dologban. Méghozzá nyílván valaki más után sopánkodik. Semmi gond, hiszen ez természetes. ~

- Hirtelen azon gondolkoztam, hogy ki jár a fejedben? Abban biztos vagyok, hogy valami srác, mert nem kéne ennyit tekernem, ha nem valaki más lenne a dologban. Itt ismét nem nagyképű vagyok, csupán a realitások talaján maradok. Egyértelmű a dolog…-

Fejezem be végül így az eszmefuttatást, majd egy kis macsós kacsintást is odatűzök, érezze, hogy most nagyképűség is van benne, annak ellenére, amit az előbb mondtam. Most a lényeg az, hogy nem is akar válaszolni, azért valami reakciót kiprovokáljak. Ebben is otthon vagyok, nem zavar, ha kapok némi korholást, az még simán belefér.

Amint figyelem Emmat, s hallgatom a kis előadását, mondjuk, úgy, hogy a meglepettségtől egy pillanatra ledöbbenek. Csend van a körülöttünk, jéghideg velőtrázó csend. A hangulat nem kínos egyszerűen csak, mintha most egyikünknek sem lenne mit mondania.
Aztán felocsúdva ebből az állapotból, én hirtelen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy egy épkézláb választ tudjak adni a lánynak. Semmi frappáns nem jut eszembe, így azt hiszem arról, le is tehetek, hogy egy vicces kis belépővel indítsak. Akkor most nem marad más, csak a tények, semmi másról nem folyhat a diskurzus, mintha csak az égiek akarták volna így.

- Nos, nem is tudom, mit mondjak. – szólalok meg végül. – Saj…saj..sajnálom, hogy ennyire ledöbbentem, de nem mindennap hallok ilyesmit. Azonban szerintem, mindennek meg van a maga jelentése. Nem történt veled olyasmi mostanában, ami ezt előidézheti. Ha mélyebben utána néznél a dolgoknak, talán rájönnél, mi lehet az oka. Akkor utána járhatnál, és megtudhatod, mivel tudod elfojtani. –

Még mindig van bennem némi meglepettség, és aggodalom, de már sokkal inkább kitisztult a fejem. Most úgy érzem, hogy talán még segíteni is tudok neki. Öt perccel ezelőtt? Ó nem, azt sem tudtam volna megmondani, hogy hívnak, de össze kellett szednem a gondolataimat, ahhoz, hogy ismét teljes értékű dolgokkal szolgálhassak neki.

Amikor Hannah vicces megjegyzését hallom, ismét mosolyra húzódik a szám, s rögtön egy frappáns válaszon töröm a fejemet, hogy megfelelő partner legyek ne csak a komoly, hanem a sokkal gyermetegebb témákban is. Amint éppen töröm a fejemet, önkéntelenül is egy kis kuncogásban török ki, hiszen olyan sok bolondság jut eszembe, hogy azt merev arcizmokkal elviselni egészen lehetetlen.
Amikor aztán a megfelelően infantilis válasz is megfogalmazódik bennem, máris szóra nyílnak ajkaim, s rögtön dőlni kezd belőlem.

- Nem mondod? Hát akkor kollégák vagyunk, ez nem is kétséges, ezért nem sikerült hatnom rád. Valószínűleg azért nem tudhattál jöttemről, mert olyan titkos vagyok, hogy sokszor még én sem hiszem el, hogy létezek. Hihetetlen nem de? Mennyi esélye volt annak, hogy két agymosó szektatag egy iskolában, s annak is az egyik legforgalmasabb pontján fényes nappal találkoznak. Majdnem nulla és mégis micsoda hihetetlen csoda történt… - ekkor egy pillanatra megtorpanok, s nem folytatom a mondandómat. – Bocsi, de ezt már nem bírom fapofával. – nevetésben török ki, nem megy az olyan egyszerűen, hogy ekkora örültségek után is ugyan azzal az arccal nézzek tovább. – Nagyon sajnálom… -

A nevetés nem tompul, s én már a hasamat fogom, hiszen, bár magam sem értem olyan nevetőgörcs tört rám, ami megmagyarázhatatlan módon nem ereszt, s talán az utóbbi napok búslakodása, talán a tanulás és a sok teher, vagy szimplán csak a jó érzés tört ki belőlem, de most minden olyan kellemes, olyan egyszerű és érthető számomra is. Olyan könnyűnek érzem magam, hogy egy kósza szellő hátára ülnék s szárnyalnék rajta héthatáron túlra is akár, hogy aztán minden gondtól mentesen elterüljek a puha főben s bámuljam az eget.

- Nem! Egyáltalán nem zavar. – szólok szinte azonnal és határozottan. – Ha zavarna, azt megmondanám. Engem nem zavar az, hogy beszélsz. Én örülök minden egyes szónak, és ezt nem csak azért mondom, mert felvidítottál, hanem mert komolyan így is gondolom. Szeretem a csengő bongó hangokat, mindig megörvendeztetnek. Szeretek beszélgetni, főleg olyanokkal, akiknek mindig vannak ötletei a beszélgetés folytatására. Te egy olyan pozitív jelenség vagy aki mellett nem lehet elmenni csak úgy és az, hogy szinte bárkit szóval tudsz tartani, hogy kifogyhatatlan vagy a szavakból, nem hogy baj, hanem egyenesen csodálatos. Bárki, aki mást mond, jelentkezhet nálam a pálcájával egyetemben. -

Ismét egy kedves mosoly ül ki arcomra. Örülök, hogy ezt elmondhattam, hiszen ezzel valamit visszaadhattam Hannahnak, abból, amit ő adott nekem. Komolyan gondoltam, amit mondtam, nem csak a levegőbe beszéltem. Érezhető, hogy szavaimnak súlya van. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy egy nálam két évvel fiatalabb lánnyal is tökéletesen el tudok beszélgetni. Miközben korában az volt a véleményem, hogy jobb, ha nem nyúlok messzire, ez az elgondolásom is módosulni látszik a beszélgetés alatt.
Egy egyszerű beszélgetés két háztárs között mennyi mindent megváltoztat.

~ Hékás! Azt kell, hogy észrevegyem, hogy ez a lány elérte, hogy meghasonuljak önmagamban. Egy szempillantás alatt megváltoztak az eszméim, a sztereotípiáimat egy ilyen apró teremtés szanaszét zúzta, s ezt én csak most veszem észre. KI vagy te tünemény? Ki vagy te aki egyik pillanatról a másikra kicserélt engem? Nem kérdés a tündérek valóban léteznek, de sokan közöttünk élnek. ~

A mosoly az arcomról egy pillanatra sem tűnik el, s közben azon kapom magam, hogy gondolataimba mélyedve keresem a választ az elmúlt percek történéseire, azonban válaszok nincsenek, ami itt történt az egy mesébe illő idilli pillanat, valóságossá válása.

- Nem most nincs senki. Vannak kiszemeltek, de konkrétan még nincs senki, csak úgy el vagyok. – mondom, majd kis mosoly szökik ábrázatomra. – Bár, ahogy mostanában állnak a dolgok, nem telne semmibe valakit összeszedni, a negyed éves csajok közül sokuk felé elég lenne a kezem kinyújtani és vagy hatan ugranának utána. – egy kuncogás következik. – Ne érts félre ez nem a nagyképűségemből ered, mármint ez a kijelentés, csak ilyen helyzetbe kerültem, amit valljuk be annyira nem is bánok. Viszont ezt melyik fú bánná, akinek ez nem tetszene az vagy hülye, vagy … -

Innen inkább nem is folytatom, hiszen már szép szavak nem hagynák el számat. Kajánul mosolygok elgondolkozva mindazon amit az imént említettem. Természetesen nem hazugság, nem átverés, ez az igazság és egy értesültebb rofortos ezt tudja is, hiszen itt nem nagyon maradnak meg az ilyen titkok. Sőt itt semmilyen titok sem marad meg.
Figyelem a lányt és közben azon gondolkozok, hogy vajon miként reagálja le azokat, amiket az imént mondottam. Nem várom el tőle, hogy természetes reakciót adjon vissza felé, hiszen fényezésnek, macsóságnak tűnhet ez a dolog, pedig nem az, egyáltalán nem.

Hallgatom Hannaht és közben azon tűnődök, hogy vajon miért is nem futottam össze vele korábban, hiszen a hozzám hasonló embereket meg szoktam találni. Amikor azt mondja, hogy órák hosszáig képes beszélni apróságokról, egy kicsit szélesebbre húzom a mosolyomat, hiszen ez szerintem egyáltalán nem baj, sőt kimondottan kedvelem azokat az embereket, akikkel nem kell feltétlenül keresni a közös témát, hanem szinte dől belőlük a szó. Én nagyon jó hallgatóság tudok lenni, így nem is zavar ez a dolog annyira.
Ekkor ismét kérdést intéz felém, s én szinte azonnal válaszra is nyitom a számat, hiszen az egyik kedvenc kérdés köröm.

- Imádok sportolni. Sok fajtáját szinte rajongásig szeretem. Nem csak a varázsló sportok vonzanak, hanem a mugli játékokat is szívesen űzöm. A mozgás nekem szinte lételemem. – Most én kezdek egy előreláthatólag nem rövid beszédbe. – Tudod nekem ez a neveléssel jön, a nevelőszüleim is folyton foglalkoztak azzal, hogy mozogjak, még kicsi koromban. Aztán ahogy idősebb lettem kezdtem önállóan elsajátítani ezeket a dolgokat. Sok varázstalan sportot megismertem és ezek közül játszok is nagyon sokat, főleg a griffendéles haverokkal. Szerintem a mozgás egy egyáltalán nem elhanyagolható dolog. Hozzá tartozik a nyugodt kiegyensúlyozott élethez. No persze, ezzel sem mindenki ért egyet velem. – kis kacagás töri meg a monológot. – Nem minden áron akarok profi lenni, de ez is szerepel a tervek között, sok mással egyetemben. –

Egy kicsit kifújom magam, hiszen, most így hirtelen jócskán megeredt a nyelvem. A korábban komorrá változtató dolgok, már nem vagy szinte csak alig járnak a fejemben. Megtette hatását a Hannah kúra. Arcom ismét kivirult, s számomra ismét virágba borult az egész világ. Nem gyötörnek, a fájdalom nehéz béklyói s nem taszítanak önmarcangolásba a kósza komor gondolatok. Jobb ez így, talán apám is így akarná, hiszen ha életében bánkódtam amiatt, hogy sosem láthatom, most halálában miért örülne, hogy ismét magamat rágom mindenért.

A lány válaszait hallva elkap a nevetés és szinte alig bírom abbahagyni, majd mikor már vagy két, három perccel később végre sikerül abbahagyni kis hezitálás után azért megint csak sikerül felvennem minden félreérthetőség nélkül azt a megnyugtató tekintetet ami eddig is ábrázatán ült. Már a szemek sem olyan hidegek, inkább lágy szellőként simogatóan néznek.

- Nem, nem így gondoltam. Az jutott csupán az eszembe, hogy illik az ilyesmit megkérdezni. Inkább, minthogy aztán később ez legyen a szememre hányva. Szóval ne érts félre, csak szimpla udvariasságból kérdeztem meg.
A másik dologban viszont én vagyok a hibás, rosszul tettem fel a kérdést. Úgy értettem, hogy nyugodtan kérdezz te is hasonló témákban, nem kell szemérmesnek lenni, bár eddig sem úgy ismertelek meg, mint akit ez annyira zavarna. Tehát ezért ismét elnézésed kell kérnem, nem volt megfelelően feltéve a kérdés. –

Most egy kissé kínosan érzem magam, hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyire félreérthető volt a kérdésem. Sebaj egyszer előfordulhat ilyen bárkivel, azért nem fogok ezen agyalni órákat. A lényeg az, hogy aztán tisztázni tudtam magam ebből a dologból is. Tisztázni, nem is ez a legjobb szó, inkább egyértelművé tettem, hogy mi is volt a valódi szándékom. 

Kezd sok lenni számomra ebből a témából, így azt hiszem jobb, ha hamar témát váltunk. Úgy érzem, hogy amiről eddig beszélgettünk arról szinte minden bőrt lehúztunk már. Nem is értem, hogy mitől untam meg ezt a témát egy ilyen kedves lánnyal, de valahogy olyan érzésem támadt, hogy ez most kezd egy kissé elcsépelté válni.
Amíg hallgatom őt, azon töröm a fejem, hogy vajon mit lehetne felhozni. Több téma is megfordul a fejemben, de egyiket sem tartom megfelelőnek egy ilyen kötetlen kis beszélgetéshez. Aztán hirtelen eszembe jut, bár ez az eddigi kedélyeket lehűti, majd egy kissé, de most már elég volt ebből a forró kis játékból. Valójában elég is volt ennyinek, arra jó volt, hogy a lány rajtam kicsit gyakoroljon, de nekem ennyi elég is volt egyenlőre. Megpróbálok úgy témát váltani, hogy ne legyen annyira feltűnő bár az eltűnő forróság minden bizonnyal elég észrevehető lesz Shay számára is.

- Nos, azt, hogy mi lesz a fizetséged, még ráérünk megbeszélni. – Egy kis mosolyt is odatűzök a mondatom mellé. – Érdekes, hogy mióta beszélünk elég sok mindent megtudtunk egymásról, de azt nem, hogy neked van e valakid? Még mielőtt félreértenél, nem akarok tolakodó lenni, ez csak egy szimpla baráti kérdés, ha nem akarsz, ne válaszolj rá. Csak gondoltam hátha ő sérelmezné ezt a táncos dolgot, hiszen akkor tárgytalanná kell sajnos nyilvánítani a felkérést. – Lassan vezetem át a hűvösebb téma felé, hiszen azért nem lehet olyan éles váltást belevinni a dologba, jobb, ha tapintatos vagyok vele. – Meg hát, te is alig kérdezel, mintha kicsit visszafognád magad, pedig ha olyan kérdést teszel fel nekem szívesen válaszolok rá. -

Kicsit elgondolkozok azon, hogy vajon jó e a felvezetése az új témának, de hát egy ennyire sikamlós és forró beszélgetésből kevésbé bénán nem igen lehet kijönni. Arcomról az a kis mosoly még mindig nem tűnt el, megnyugtatólag végig ott marad, hiszen nem akarom azt az érzetet kelteni, hogy valami komolyabb baj van és amiatt akarok témát váltani. Pedig erről szó sincs, s ennek a félreértésnek az elkerülés végett jobbnak látom, ha a megnyugtató idilli hangulatot egy kis ideig még fenntartom kettőnk között, s csak aztán engedem le egy baráti beszélgetés szintjére.