Fázósan fogja összébb magán a vékonyka kis stóláját amit magával hozott a kimenőre. Bosszúsan lépdel végig az úton, dühödten meredve maga elé és korholva saját ostobaságát amiért egyedül vágott neki a sétának Roxmortsban. Annyira sajnos nem ismeri a kis falut, hogy nyugodt szívvel azt mondhassa, hogy akár álmából felkelve, vakon is eligazodna benne. Így most szenved. Be sem tudja tájolni, hogy merre van az arra.
- Gratulálok Lilianne. - motyogja az orra alá és torpan meg egy téglaház előtt.

Semmi értelme tovább mennie, bele a nagy semmibe, mert ezzel csak azt éri el, hogy egyre beljebb kerül az utcácskák hálózatába és szimplán eltévedni sem túl jó, nem hogy egy olyan helyen mint Roxmorts. Lassan körbefordul, tekintete valami ismerős pontot keres akár itt, akár a távolban, valami kapaszkodót, egy jelet, bármit csak lássa, hogy van remény és mindjárt találkozik a háza egyik tagjával. Mit a háza egy tagjával? Az ember lánya ne legyen finnyás szükség helyzetben...Bármelyik iskolatársa megtenné.
~ Merlinre, add hogy visszataláljak a főútra. ~ sóhajt egy nagyot.

Lehet hogyha tíz perccel és 8 kis utcával korábban gondolkodik el azon, hogy merre is jár, akkor még vissza tudott volna menni a főutcára. De nem. Olyan nincs hogy valami is simán menjen a szőkeségnek.
S most itt álldogál egyedül, valami lepukkant ház előtt, egy gazos kertnél, ahol előbb fordul elő néhány szellem, mint élő ember.

-Igen, így.-biccent egy aprót a lány és teljes elképedéssel hallgatja ahogy a másik ha burkoltan is, de elnézést kér tőle a tahó viselkedéséért.
Aztán még azt is felajánlja neki, hogy elviszi egy darabon. Furcsaságok sorozata ez. Bár, az hogy furcsaság messze nem fedi le a dolgokat. Lily kissé előrébb lép és tekintetét a motorra szegezi. Majd pillantása visszavándorol a fiú arcára.
-Miért tagadnám le, hogy ismerlek?-kérdi meg halkan, inkább csak úgy magának megjegyezve.
Valamiért egyáltalán nem kellemes érzés arra gondolnia, hogy letagadja a másikat. Mi több, azt sem bánta meg hogy segített neki. Akár újra megtenné, mert miért ne? Csak a dolgok utáni kuszaság az amitől tart, de talán még ezt a kételyt és eltudná nyomni a lelkében ha...
Ha? Hová is szaladt el ennyire a józan ítélőképessége? Egyáltalán most miről is beszélünk?
-Megtennéd? Szívesen fogadnám...-szólal meg végül.
Hátrapillant a nyüzsgőbb, nagyobb utcára. Valahogy egyből vonzó lehetőségnek tűnik egy motor. Még akkor is ha nem a legbiztonságosabb közlekedési eszköz. Dehát ott van Clyde is, csak nem hagyná hogy baj legyen.
~Hagyd abba.~inti magát meg Lily gondolatban.
Nem igaz hogy ilyen rövid és nem különben zavaros ismeretség után már minden második gondolata a fiú. Clyde, Clyde és igen, Clyde. Egész egyszerűen nevetséges ez.
Nem is a típusa. Ő olyan, olyan mint egy komor sötét herceg...Lilianne soha nem tagadva, inkább a jófiúkhoz húzott. De...ácsi. Nincs de.
-Tényleg csak akkor, ha nem gond.-mosolyodott el halványan.
Mi ez a félszegség? Eddig igazán nem viselkedett ilyen kis félénken...Igaz, eddig nem is akadt olyan ember, aki minden ok nélkül kiakad rá. És kiabál vele.

---

Alig észrevehetően felhúzza a szemöldökét. Megint sajnálattal kell megállapítania, hogy akármennyire is helyes a srác, nem túl komoly. Vagyis azzal nincs is baj, csak ez a túlságosan lazán veszünk mindent...nos, ezzel szemben vannak fenntartásai a lánynak. Végül aztán mégis csak elmosolyodott. Süt a nap, szép az élet, nem most van ideje annak, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgokon problémázzon. Csak ez már olyan megszokott, olyan...mindegy.
-Majd csak akad valami helyette.-szólal meg a lány, bár magában igazat ad a fiúnak.
Sajnos nem sok túl vonzó tárgy van amit jóslástan helyett hallgathatna az ember fia vagy lánya.
-Lekötelezel.-ereszt meg egy halk kacagást a lány.
Tény, nem azért van itt, hogy a suliról vagy a tanulásról beszéljen.
-Igen, csak látásból ismerlek én is. Meg hall az ember ezt azt, ha sok kis leányzó csapatostul elolvad ha elhaladsz mellettük.-na erre már tényleg nevet egy jóízűt.
-Szeretem a sulit, minden...minden érdekessége ellenére, eddig hálistennek kimaradtam a nagyobb volumenű hülyeségekből. Semmiféle attrocitás nem ért eddig.-hallgat el végül a lány.
Pár perc némán telik el még ismét folytatja.
-És neked? Hogy tudsz ellavírozni az imádóid között?-néz érdeklődve a lány.

---

-Jóslástan.-ismétli a lány és biccent egyet.
Nos, ő sem mondhatja el magáról hogy a kedvenc tantárgya, de ennyire borzalmasan veszedelmesnek sem titulálja. Néha vannak érdekes részei. Néha...és azért nem venné el tőle a tantárgy megnevezést sem.
-Talán add le. Nem olyan bonyolult dolog.-szólal meg ismét.
Egészen kézenfekvő a dolog, nem? Vagy csak az ő számára az? Megeshet. Változtat a testtartásán, kezd zsibbadni a lába, ami nem éppen kellemes érzés. Kivéve ha valaki szereti a zsibbadtságot. Mert akkor az az. Aztán a fiú szemezni kezd. Nem tolakodóan, nem is erőszakosan. Mondhatnánk azt is hogy játékosan. De ez egy picit idegesíti a lányt. Egy ideig állja Pat tekintetét, aztán pislog egyet.
-Oké, te nyertél.-mosolyodik el.-Nem vagyok jó farkasszemnézésben.-neveti el magát.
Nem tud ebben a helyzetben komoly maradni. Tényleg cuki a fiú, meg kedves, de neki ez a fajta stílus nem fekszik. Márrmint csak beszélgetni maradt. Mint egy szimpla haver. És van egy olyan érzése, hogy a fiú a barátaival -értve ezalatt a hímneműeket- nem szokott szemezni. Vagy...ugyan. Nem feltételez semmit sem.

---

Hagyja magát vezetni, addig is kicsit lenyugszik az idegrendszere. Egy mellékutcába mennek, ott Clyde kipakolja a könyveket egy kukára. Majd a lány felé nyújtja az immár üres táskát. És kérdez. Lily aki eközben egy falnak támaszkodott és próbálta rendezni a légzését a fiúra emelte a tekintetét. Ő maga lett volna a legboldogabb ha tudja, hogy mit miért is tesz. De nem tudott választ adni. Más kérdés, hogy azért megpróbálta.
-Én...mi?-csendült élesen a hangja.
Mit képzel Clyde róla? Hogy valami ócska kis zsaroló, vagy ne tán egy utolsó koszos kis senki, aki így szerez magának cuccokat? Zsarolással? Hát minek nézi őt a fiú? Tényleg elég mélyeket kellett lélegeznie ahhoz, hogy fel ne robbanjon. Igazán nem szép látvány mikor tajtékzik. Ez szószerint értendő.
-Miért kell, hogy oka legyen?-kérdezett aztán vissza.-Segítettem és kész. nem tudom.-vonta meg a vállát.
A kezében szorongatott jegyzeteit, pennáját belelökte a táskájába és összecsatolta azt. Azután átvetette a vállán.
-Nem kell semmi, tőled meg aztán pláne nem.-nem tudta megállni hogy ne szóljon vissza.-Nem tudnál csak úgy szimplán örülni a dolognak?-értetlenkedett.-Mindegy, csak ne említs meg és kész.-legyintett végül.
Összecsomózta a kardigánja övét, megigazította a táskáját. Aztán elindult. Elindult volna. Ajkát beharapva fordult a másik felé.
-Most hol vagyunk?-érdeklődött.
Mikor errefelé jöttek azon volt, hogy ne ájuljon el, így nem figyelte az utat. Fogalma sem volt róla, hogy merre is vannak. Amúgy is pocsékul tájékozódott.

---

-Mágiatörténet.-feleli a lány és elmosolyodik.
Mert mosolyoghatnékja van. A jégkék íriszek a másikra vándorolnak. Helyes, igazán helyes...de...Na igen.
Az állandó feltételek, egy szint, ami bár ugyan meg van mégsem mindig használja úgy ahogy azt elvárnák. Tőle ne várjanak el semmit, had tehesse már azt amit akar.
-Sajnos nem igazán tud lenyűgözni.-húzza el a száját a lány.
Kell, hogy valami lenyűgözze. Ha ez nem így történik, akkor ráun. Ha ráun, akkor pedig azt az isten nem fogja még egyszer vonzóvá tenni a számára.
-Mi több, teljesen leamortizálja az embert.-tette még hozzá.
Jólesett beszélgetni, mégha ilyen kis csacsiságokról is. Van amikor teljesen elege lesz abból, hogy mindig az Élet nagy kérdéseit feszegesse. Olyan ez mint az órák közötti szünet.
Egy kis lélegzetvételnyi pihenő. Mikor nem kell azon kattogtatnia az agyát, hogy most mi okosat mondjon, mert a válasz készen ugrik elő, és minden rendben is lesz.
-Téged melyik óra űzött ki?-lőtte vissza a kérdést.
Ugyan mit kérdezzen? Had meséljen csak a másik, abból majd megtudja.

Ne kérdezze...akkor nem kérdezi. Csak áll ott, a holmiját a mellkasához szorítja és nézi ahogy a fiú felpattintja a lezárt ajtó zárját, majd berobog és megszerez minden könyvet amire csak "szüksége" van. Lily pedig mindvégig ott áll az ajtóban és figyel. De különösképpen nem a fiúra, hanem úgy mindenre. Mondhatnánk azt is hogy őrködik. Miért? Azt maga sem tudja. Talán hogy ne legyen baj.
És ez így jó is, persze minden nézőpont kérdése. Csak nem érti még most sem, hogy minek kockáztat? Mi értelme? Egy olyan emberért akit alig ismer és akit már így első benyomás alapján is kerülnie kéne.
Fedezi.
~Elment az eszem.~pillant körbe.
Clyde pedig közben visszatér. Hívja, hogy menjen utána és visszakapja a táskáját. Lily sóhajt egy nagyot...ki tudja már hogy hanyadjára a mai napon és ezen a helyen. De ez nem dühödt sóhaj már, ez inkább belenyugvó, esetleg fáradt. De cseppet sem dühös.
Még vetett egy utolsó pillantást a rácsos ajtóra melyet időközben Clyde visszaállított az eredeti állapotában, majd hátrafordult és elindult a fiú után.
Lent várta a lépcsőnél. A lány csak biccentett felé és elindult. Némán lépkedtek egymás mellett, a lánynak persze lett volna ezer és egy kérdése, de nem szólt semmit...
Mikor kiértek, egy picit levegő után kapkodott. Mondhatni, ideges volt. És ezen ki csodálkozik? Nem mindennap lesz az ember bűnrészes egy könyvtár kirablásában...Pláne nem ilyen készségesen ahogy ő tette.
De volt valami a fiú tekintetében. Valami kérés, hogy ne dobja fel. Lehet csak egy simlis trükkje, mindenesetre a lány nem adta fel.
Mi több, segített neki. Furcsa...mindazonáltal érdekes. Roppant érdekes.
Vagy nem.
-Én...-kezdett volna bele, de semmit nem tudott mondani, az égvilágon semmit.
Mert csak újabb kérdéseket zúdítana a másikra, amikre azonban nem szívesen  kapna választ. Vagy túlságosan is szívesen? Az emberek nem normálisak.
-Hogy fogod a könyveket elcipelni?-tett fel végül egy "logikus" kérdést.-Hacsak nem gáz, én odaadom a táskámat, nem kell most ideadnom.-tette hozzá.
~Hülye, hülye, hülye...ó és igen. Hülye. Köszönöm.~nézett a másikra és várta a válaszát.

---

Nem szól semmit, mikor a fiú elmegy akkor sem.
~Nincs semmilyen Bonnie.~valamiért ez egészen viccesnek tűnik a számára.
Tekintetével követi a másikat, akin innen is látszik hogy enyhén szólva ideges. A lány tekintete tovasiklik a könyvtárosra és érzi, a gyomra gombostűfej méretűre zsugorodik. Csak fel kéne pillantania. Csak egy nyamvadt pillantást kéne vetnie a srácra és kiszúrná. Ebben Lily egészen biztos volt. De nem ez történt. Nem nézett fel, s Clyde sem bakizott, hanem szépen elhaladt a matróna előtt.
Mikor ez a jelenet véget ért, a lánynak emlékeztetnie kellett magát, hogy vegyen levegőt. Életében nem állt ilyen közel a pánikrohamhoz.
~Sikerült neki.~sóhajtott egy aprót.
Nem tudta miért, de ez örömmel töltötte el. Ám egyben elkezdte furdalni a kíváncsiság. Pedig sosem volt egy tipikus kíváncsi fáncsi.
Mire igazából átgondolta volna, hogy mit is tesz, már fel is állt a székéből és teljesen nyugodtan, minden cuccát szépen összeszedve elindult fel az emeletre. Oda ahol a fiú is időzött, talán még mindig az ajtózárat babrálva, amit ugye a mi szöszink nem tudhatott, hiszen csak a kivonuló Clyde-ot látta.
Lassan, méltóságteljesen lépkedett fel az emeletre. Még egy kicsit tanulni akart, de nem volna képes ott ülni a könyvtárossal egy légtérben, tudván hogy miben is vett részt. Önszántából persze.
~Jaj Lilym, ezt még nagyon fogod bánni.~ért fel az emeletre és indult el a fenti olvasótermek egyike felé.
Az olvasóterem bejárata szinte közvetlenül a lezárt részleg mellett volt, praktikai okokból. A kevésbé veszélyes, de azért igencsak értékes könyveket ott lehetett nyugodtan tanulmányozni. Nem sokan jártak ide fel, ahogy most sem volt fenn senki. Hogy a részleg le volt zárva, úgy meg pláne nem.
Egyedül Lily igyekezett oda. De azon minutumban meg is torpant megpillantva egy ismerős árnyat a lezárt ajtó előtt térdelve és valamit piszkálva a zárral. A döbbentségén mostmár hamar túltette magát, de ettől függetlenül picit értetlenkedve, gyanakodva lépdelt tovább.
Itt, megállva nem toppantott úgy, mint odalenn az asztalnál. nem is akart ráijeszteni a másikra, hisz ki tudja hogy mi lett volna a válaszreakciója.
-Clyde.-szólalt meg végül csendesen de ahhoz eléggé hangosan hogy a másik értse.-Miért csinálod?-érdeklődött tovább.
Azt, hogy a fiú mit művelt, már a könyveknél levette. Ez azonban már picit pofátlanságnak tűnt, és tudni akarta a miérteket. Hiszen akarv-akaratlanul, de már belekeveredett.
És megint csak a miértek és a mik sorjánztak elő elméjében.
Sikíthatna, szólhatna. Most aztán bármit tehetne, hiszen az utolsó lehetősége ez, hogy "tisztázza" magát. Mégis hallgat és csak a feltett kérdésre várja a választ.
Miért?

---

Jól van, úgy néz ki, hogy nem egy Mr. Izomagyat fogott ki. Mert ha konkrétan nem is ítélte meg a srácot, azért egy bizonyos szintű kategorizálás lezajlott benne.
Tehát griffendéles. Nem igazán lepődött meg ezen. Valahogy olyan furcsa lett volna, ha nem ez a válasz érkezik.
Hogy miért? Nem tudni, talán csak egy megérzés. Vagy valami olyasmi.
-Nem, jól tudod.-bólint egyet a lány.-A Hugrabug ház diákja vagyok.-teszi még hozzá mintegy megerősítésképpen.
Igen, vannak közös óráik, most már emlékszik. Eddig is eszébe volt, csak nem tudott nevet kötni az archoz. Gyatra a névmemóriája. Persze akadnak kivételek. Ha mondjuk valaki érdekli, vagy felkelti az érdeklődését. Ezek szerint eddig Patrick nem volt olyan aki ebbe a kategóriába esett volna. Eddig.
-Mi szél? Hát, kellett egy kis friss levegő. A kastély, a termek vagy a szobám négy fala...egy idő után elég nyomasztóvá tud válni. Ha ilyen kellemes az idő kinn, akkor meg pláne.-sablon témák.
De jól is van az. Biztos nem így elsőre vitatják meg egymás életének jelentősebb történéseit. Majd, talán...de semmi nem biztos. Csak a halál.
Avagy az sem...
-De igen, nem rég fejeződtek be az óráim.-tette még hozzá a lány.-És téged?

Mégsem olyan reménytelen a helyzet, mint azt ahogy az elején felmérte? Nem elég hogy fogadja a bemutatkozást, még viszonozza is és igen normális hangnemben.
~Clyde.~ismétli el magában a nemrég hallott nevet a lány.
Egy tizedmásodpercre elmosolyodik. Ugyan a varázsvilágban nem, de a muglik között ez a név egy párost juttathat az ember eszébe.
~Bonnie és Clyde.~kuncog fel magában a lány.
Sokat olvasott a híres-hírhedt párról. Önkéntelenül is a fiúra kúszik a tekintete. Voltaképpen ha egy kicsit belegondol, akkor AZT a Clyde-ot is hasonlóképpen tudná elképzelni. Ahogy most a fiú kinéz, nos igen. Tökéletesen elmenne egy bűnözőnek.
Nem sokáig jut ezen gondolat boncolgatásában, ugyanis a fiú felkel a székéről és elindul...elindulna kifelé. Vagyis fel az emeletre, dolgát intézni. Azonban helyhiányában szinte ki kell préselnie magát. És akkor...
-Az...-néz a lány a fiú kabátja alól kikandikáló könyvre.
Könyvtári könyvre ha egészen pontosak akarunk lenni. Ha a könyvtáros meglátja ezt, ha akárki is meglátja ezt Clyde--nak valószínűleg igencsak súlyos árat kell fizetnie.
~Ha meglátják.~emeli fel tekintetét Lily a fiúra.
Aztán olyat tesz, amit még életében egyszer sem. Eddig a pontig. Odacsúsztatja a táskáját a fiúhoz. Aki így az ő takarásában a tarisznyába tudja pakolni zsákmányát.
~Miért? Minek? Miért?~hangzanak el egymás után a fejében a kérdések.
Minek teszi ezt? Fel is dobhatná a másikat és ő maga ezzel ki is lépne a sztoriból. Mégsem ezt teszi. Nem, ő gyorsan bűnrészességet vállal.
~Miért?~nyitja ki a táskáját és igazítja úgy, hogy Clyde nyugodtan beleengedhesse a könyveket.
-És hol hagytad Bonnie-t?-szalad ki végül a száján a butácska kérdés.
Pedig nem szokott hülyeségeket kérdezni.
Igaz, könyvtári könyveket sem lovasított meg még soha.

---

Egy hálás, és megkönnyebbült pillantást vet a másikra. Ezek szerint nem kell tovább nézelődnie ülőhely után kutatva.
-Lily Moore.-fogadja el a felé nyújtott kezet, szorítja meg gyengéden.
Azután pedig helyet foglal, arcát mosolyogva a nap felé fordítja. Kellett már ez a kis friss levegő. Már-már kezdene belefeletkezni a relaxálásba, mikor eszébe jut "padszomszédja". Abban a pillanatban bekapcsol a már régóta belénevelt udvariasság, így kényelmetlenül érezné magát, ha nem váltana pár szót a fiúval. Ráadásul a srác volt olyan kedves és ideengedte. Ami azért nem elhanyagolandó tény.
-Tényleg köszönöm, hogy ideengedtél.-szólal meg a lány mosolyogva és egy ezüst szőke tincset, amely kissé elkóborolt a füle mögé simít.-Tudod...kevés túlzással, de megmentetted a napom.-folytatja aztán és a másik felé fordul.
Végül is, simán beszélgethetnek, nem? Most, ezt így eldöntve a lány lábait maga alá húzza, kényelmesen elhelyezkedik karját a pad hátának támasztva.
-Ugye, te griffendéles vagy?-kezd el kérdezgetni.
Majd elhallgat. Megvárja míg a másik egyáltalán jelzi, hogy óhajt-e társalogni. Azután ha ez eldőlt, akkor arra vár, hogy mennyit is árul majd el Patrick. Nem egyszerű csak úgy elkezdeni egy beszélgetést. Folytatni annál inkább, akkor már sejti az ember hol az a határ ahol a tábla ki van téve: "Eddig és ne tovább!"

---

-Kérlek, ha csak ennyi kell.-csapja le a jegyzeteit az asztalra a lány.-Tessék, remélem olvasni azért tudsz és nem csak bosszantás végett járkálsz könyvtárakba.-kezdte a könyveit , a papirosait a fiú elé tolni, amiken rajta volt a NEVE.
A heves csapkodása ha a fiú figyelmét nem is, de a könyvtárosét mindenképpen felkeltette és egy rosszalló pillantást vetett a furcsa párosra. Lily már halkabban folytatta.
-Ha már mindenképpen a itt lebzselsz, legalább húzódj arrébb.-húzott egy széket az asztal mellé és csüccsent le rá.
Mérgelődés a négyzeten. Kezdi már unni, hogy mindig őt találja meg ez a sok idiótaság. Megpróbál azért lenyugodni. A végén még itt rosszul lesz...Nem kéne. Így fogja és maga elé húzza a holmiját, kinyitja az egyik könyvet, fellapozza a megfelelő fejezetnél és neki lát az írásnak. Közben mindvégig magán érzi a könyvtáros tekintetét. Az előbbi kifakadása biztosan elég nyomós okot adott a nőnek arra, hogy bizonyos mértékben, de figyelemmel kísérje a már említett furcsának tűnő kettőst. A lányt és a fiút. Aki enyhén szólva is, de egy surmó.
Lily viszont túlontúl jól nevelt.
-Sajnálom.-szólal meg rekedten, de fel nem tekint a körmölésből.
Végül egy sóhaj hagyja el az ajkát. Nem megy ez neki.
-Azt, hogy analfabétának tituláltalak.-fűzi még hozzá, immár a másik arcát fürkészve.
És megpróbálva leolvasni róla valamiféle reakciót. Úgy mint, esélyt a normális kommunikációra, vagy pedig a totál elutasítást. Jelenesetben még semmit. Lehet csak később fakad ki.
-Lily Moore.-mutatkozik be azért.
Nos igen, a szokásokat nehéz legyűrni.

---

Szereti a napot, a napfényt, a fű telt, meleg illatát amit akkor áraszt magából, ha csurig telt a napsugarakkal. Mindez azonban rápillantva eléggé hihetetlennek tűnik. Alabástrom szín bőre mindenesetre nem erről árulkodik. És mégis imád a szabadban lenni. Itt érzi csak igazán elemében magát, nem mellesleg itt veszi elő legkevésbé klausztrofóbiája.
Tényleg kikapcsolódni jött, amolyan igazi semmittevős kikapcsolódásra vágyott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy tényleg csak magát hozta.
Se egy könyv, se egy rajzmappa, semmi.
Bánatára vagy nem is tudja minek is titulálja a dolgot, szinte az összes jó hely foglalt. Legalábbis azok, amelyeket előnyben részesít. A "B" kategóriás helyeken meg "W" kategóriás állatkirályok tanyáznak így oda megint nem tud menni, hacsak nem szeretné az elkövetkezendő egy-két óráját azzal tölteni, hogy kényelmetlenül fészkelődik a bámész pillantások kereszttüzében.
Arról szót sem kell ejteni, mi van akkor, ha még be is próbálkoznak.
Sóhajt egy aprót, közben lassan elindul hogy azért még se úgy fessen, mint egy keselyű aki préda után les.
Bár, akárhonnan nézi is, nos nem sok reményt lát üres hely tekintetében. De még elvonulni sem akar. Marad hát a kisebb rossz. A társas magány.
Egy padhoz sorol, ahol már egy srác ül.
-Bocs, mondd csak, ha nem zavarok, a pad túlsó felét elbitorolhatom?-kérdezi meg kedvesen.
Kedvesen, egyrészt mert ő pofátlankodik ide, kettő, mert nincs oka bunkónak lenni.
Csak nagy ritkán bunkó. Akkor is csak abban az esetben, ha a helyzet mindenképpen azt kívánja.

---

Lassú, csöndes, mondhatni nesztelen léptekkel haladt végig a rengeteg míves, gyönyörű, bőrkötéses könyvvel megpakolt polcok előtt. Egyikre sem pillantott fel, csupán pergamenre rótt jegyzeteibe mélyedt bele teljesen. Tanulnia kell. A hangsúly mindenképpen a "kell" szócskán van. Nem sokára elérkezik a vizsgaidőszak és azt nem lehet másképpen túlélni csak is úgy, ha tanul az ember. Nem újdonság, igaz? Nos, Lily számára semmiképpen nem volt az. Mióta csak öntudatára ébredt egy dolgot nagyon is az eszébe vésett.
Az élet kegyetlen. Ha hülye vagy, még kegyetlenebb.
Igen, vannak alapigazságok. Tehát ott tartottunk, hogy hősnőnk a jegyzeteibe mélyedve rótta az utat a könyvrengetegben. A könyvtár azon része felé haladt amit csak és kizárólagos engedéllyel, nem különben felügyelettel szabad csak használni. Elérve a bűbájjal lezárt, rácsos ajtót feltekintett a kezében szorongatott papirosból. Jégkék szemei, melyek zafírként csillogtak az ajtóra szegeződtek és egy otromba feliratot olvastak.



Egy halk, de annál dühödtebb sóhajtás szakadt fel a lány torkából. A könyvtár kísérteties csöndjében ez pedig ágyúdörgésnek tetszett.
~Nem hiszem el...~szorította össze mérgesen ajkait Lily.
Mikor végre tudott időt szakítani egy kis tanulásra, sőt nem egészen idáig, kastélyon kívül jött el az információkért, így megszívja. Vett végül egy mély levegőt és csinált egy hátraarcot. Semmi értelme nem volt annak, hogy itt szobrozzon egy olyan ajtó előtt ahová csak akkor juthatna be, ha az illetékesek is úgy akarják. Igazán nem lenne valami értelmes dolog farkasszemet nézni a helységgel miközben magába egyre csak átkozza.
Lilynk így elindult vissza, le a földszintre és főleg le a holmijához. Ha már itt van, még sem vesztegeti el az idejét és ha mást nem, legalább pár leckét és házi dolgozatot befejez. Azzal nem veszít semmit sem. Mi több, még nyer is az ügyön.
Hamarosan meg is pillantotta azt a kis olvasó sarkot ahová bevackolta magát nem sokkal azelőtt, hogy felhágott volna az emeletre ahhoz az ajtóhoz, ami miatt most viszont bosszankodott.
Elégedetten konstatálta, hogy minden a helyén van, úgy ahogy hagyta.
Egy valamit kivéve.
Egy valakit kivéve.
Lily összeráncolt homlokkal és kissé hevesen "fújtatva" igyekezett a zugához.
Ahol egy fiú ült éppen. Az Ő helyén, a cuccait oldalra tolva és a sajátjait a helyére téve.
~Mekkora arcátlanság.~ropogtatta meg ujjait a lány.
Aztán elérte az asztalt. Egy aprót toppantott ezüstszín topánba bújtatott lábával mikor lefékezett.
-Már elnézést.-szólalt meg nyugodt hangon, de érezhetően ingerülten.
Ha arca nem is árulkodott arról, hogy fel van háborodva, mozdulatai mindenképpen. Idegesen, kissé erőteljesen szorongatta kis, kék színű kötött kardigánjának az övét a dereka körül, nem kevésbé idegesen végigsimítva hófehér, lágyan fordozódó pántos ruháján.
-Ez itt az ÉN helyem.-közölte továbbá és fagyosnak ható tekintetét a másik, sötét tincsektől kissé eltakart íriszeibe fúrta.

          alapok

jelszó || napfény pitypang kender spárga - legyen az a patkány sárga
teljes név || Lilianne Pearl Satine Audra Moore
becenév || Lily
nem || nő
születési hely, idő || Dartmouth; 1981. március 14.
kor || 16
faj || ember
vér || félvérű
évfolyam || 5.


          a múlt

16 évvel ezelőtt született a leányzó az angliai Darthmoutban, Adrian Moore varázsló és Alana Artamaz véla egyszem gyerekeként. Jöhet a tündérmese, ugye? Végül is jöhetne. De nem fog jönni. Abban semmi buli nincs. Ahogy az élet sem fair.
Életének első öt éve talán még jellemezhető is ezzel a kis giccsel, de a következő tizenegy már jóval kevésbé.
Persze, nem panaszkodhat. Nem is akar. Csak mégis?valahogy néha kikívánkozik az emberből.
Rendben, rendben. Haladjunk sorban. Úgy tán semmi nem marad ki a történetből. Bár nem feltétlenül lesz kevésbé zavarosabb.

Megszületett, szépen cseperedett. Átlagos kislány volt, már amennyire ilyen szülőkkel egy gyerek is átlagos lehet. Családja nem tartozott a ?nemesi? famíliák körében, viszont tehetősek voltak, dolgosak. A kis Lily mindent megkapott amit csak egy lányka megkaphat. Szeretetben nevelkedett, és a világ egy pontig maga volt a felfedezetlen paradicsom a számára. Vidám volt, nyitott, érdeklődő. Sosem nyugvó, örökmozgó. Azután a szülei elváltak. Nem a szó szoros értelmében, mert mind a mai napig játsszák, hogy házasok, de már egy ideje külön utakon járnak. Ez pedig egyáltalán nem jó, mi több iszonyú fájdalmas. Lelkileg, persze. Hogy mikor, hogyan és mi romlott el? Ezt hívják talán úgy hogy elhidegülés. Mikor már nincs meg az a tűz ami egykoron a szívekben égett. Talán nevetségesen romantikusan hangzik ez, de így van. Ha nem valljuk be akkor is. A szülők is eltávolodtak, elhidegültek egymástól. Képtelenek voltak azonban ténylegesen elválni, így nem maradt más mint az hogy örökösen ölték egymást. Lehetett volna szépen is elrendezni. És mégsem.
Végül is, így is lehet élni. Hogyne lehetne. Az ember sok mindent kibír. Csak változik, ugye?
A lány is változott. Alapvetően nem lett embergyűlölő, sem pedig önmagába forduló. Csak már nem égett ugyanaz az őszinte, tiszta, ártatlan tűz a szemében. Minden amit követendő példának látott, szépen lassan hullott elemeire a szeme előtt. Oda lett amiben...amiben egy gyerek akár a csodát is megláthatja. Ugyan meg nem létezett szűnni annak aki volt, de?hát valljuk be. Nem volt az igazi. Kész szerencse, hogy a jég hátán is megél?

Ó, igen. Közben ne feledkezzünk meg a lényegről, vagy legalábbis egy részéről. A varázsvilágról, és arról hogy egy ebben élő gyereknek mi is az egyik mérföldköve benne.
Az iskola.
Konkrétan a Roxfort.
Tizenegy éves volt, túl a naivságon, belesüllyedve a cinikusságba és megérkezett a levél. A LEVÉL. Igen, a Roxforttól.
Felvették. A szülei örültek, ahogyan ő is. Hosszú idő óta először ténylegesen örült. Valódi és megfoghatatlan boldogság járta át. Persze mindig ott lesz emlékeztetőnek egy kis üröm is, de annál édesebb az érzés. Repesett, hiszen kiszabadulhatott végre a közegből ami bár sok boldogságot hordozott egykoron magában, mára pokollá vált a számára. Az otthon ez.

Szeptemberben felült a vonatra, ARRA a vonatra és kirobogott utált életéből egy új felé.
Hogyan teltek az évei?
Minimális konfliktussal. Némi könnyel, küzdelemmel. Akadtak kétségek is. De még mennyi kétség, szorongás. Szerelem, barátságok. Minden felkerült a repertoárba amit csak egy ember átélhet ennyi idősen, legyen mugli, vagy varázstudó.

Most ötödéves. Sokszor úgy érzi, többet is megélt már mint amit elbírna viselni, holott nem. És sokszor érzi azt, hogy egyáltalán nem élt, és még kellene. Több. Valahol, valami.
Valaki.
Milyen szánalmas is ez az egész állapot?mennyire rohadtul szánalmas.
Messze még a jövő, a múlt már távoli.
A jelen pedig olyan bizonytalan?


          jellem
Elmondhtjuk, hogy egészen kedves , rendes és ártatlan lányka. Persze ezzel nem igazán fedünk le mindent, de ha nem akarunk gubancos jellemfejtegetésekbe bocsátkozni, akkor megelégszünk ennyivel is.

Oké, értem én?szóval bocsátkozzunk jellemfejtegetésekbe.
Tehát nem egy gonosz leányzó, ugyan azt sem mondaná rá senki, hogy egy angyal. Mert nem az. Jaj, ez olyan bonyolult. Hogy lehetne egy embert csak úgy beskatulyázni!? Hiszen mindig és minden változik. Bármi történhet ami alapján ilyen vagy olyan magatartás formást vesz fel az ember. És ne mondd hogy nem.

De ettől független még tudni akarod, igaz? Jó, legyen.
Akkor lássuk?azt hiszem alkalmazkodó, igen ez a helyes kifejezés.
Alkalmazkodó minden helyzetben, ez a túlélése kulcsa. Zavaros lelkének mindig biztos maszkja. Bár történtek vele cseppet sem szép dolgok, igyekszik feldolgozni azokat, ilyenkor látszik mennyit nyom latba a humorérzék. Egy színész ő. Eljátssza az éppen aktuális szerepét, védőbástyát vonva a törékeny valója köré...mert így nem fáj annyira. Így nem sebzik meg annyira.
Hát tessék?

Ezek után hihetnéd és joggal azt, hogy nem éppen emberbarát, kapcsolatteremtő. Viszont megvallom, azt hiszem tévednél. Szeret azért ismerkedni, barátkozni. Építeni a kapcsolatait. Élni az életét. Az más tészta, hogy mindent kissé kétkedve szemlél, nem különben cinikusan...

Ő és a tanulás, na igen, erről is beszéljünk akkor egy csöppet.
Nem ostoba, nem értetlen. Nem hülye. Tudjuk, hogy mi nem.
De nem is egy zseni, nem az az ember aki rápillant egy könyvre és máris fejében a tananyag, de ha nekidurálja magát, akkor igenis tud teljesíteni. Állandó szinten mozog a tanulmányi eredménye, egy jó erős négyesnek is lehetne mondani, vagy éppenséggel egy gyengécske kiválónak is.
Attól függetlenül nem kell attól tartani hogy tankönyvvel a kezében kapod rajta.

          apróságok

mindig ||
×zongorajáték
×pillangók
×érintés
×selyem
×mindig valamivel/valaminél több

soha ||
×ígéretek
×fájdalom
×bizalom
×sötétség
×üresség

dementorok || klausztrofóbiás, így ez az érzés kúszik elő amikor dementorok vannak a közelében
mumus || egyre kisebb és kisebb tér, ami megfullasztja
titkok ||
×egyszer kissé becsípett
×imádja az Apocalypticát ?mugli zenekar-
×utálja a plüssös, cukimuki dolgokat

rossz szokás ||
×a nyelvével csettintget ha unatkozik
×ha ideges, feszült vagy csak rossz paszban van, akkor az ujjait tördeli


          a család

apa || Adrian Moore; 40 éves; aranyvérű
anya || Alana; mindig változó; véla
testvérek ||  ---
családi állapot || egyedülálló
állatok || ---


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || jégkék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || az egész nő ahogy van egy különleges ismertetőjel
kinézet || Első pillantásra olyan mintha egy porcelánbabát látna az ember. Törékeny vonások, elegáns külső. A kéket és annak az árnyalatait részesíti előnyben a leányzó, illetve kedveli a fehéret és az ezüstöt. Határozottan nőies, a romantikus stílust képviseli. Sosem látni ápolatlanul.
egészségi állapot || klausztrofóbiás

          a tudás

varázslói ismeretek || az öt év alatt tanultakat egészen átfogóan ismeri, egyikből sem igazán remekel, erősen átlagos teljesítményt nyújt. okklumenciát és legillimenciát is műveli és elég jól halad velük, azonkívül szeretett volna animágiát tanulni, de valahogy sosem jött össze. képes inkarnálódott patrónust idézni, de ha rátör a pánik, ez nem mindig sikerül.
mugli képzettségek || ez igazán érdekes?semmi különleges amire konkrétan azt lehetne mondani, hogy csak muglik űzik példának okáért: tánc, rajz?különcségként talán annyit lehet hozzáfűzni, hogy imádja a gyilkosokat pontosabban szereti tanulmányozni a munkásságukat.
pálca típusa || 11 hüvely, ébenfa, sárkányszívizomhúr
különlegesség || ---

          szerepjáték-példa

-Azt mondtad nem fog fájni, mégis fáj.-suttogta a nő a sötétbe.
Hosszú hallgatás következett majd a halk kijelentésre, egy még halkabb és sokkal tompább hang felelt.
-Azt is mondtam, hogy nem lesz semmi baj és most nézd, itt ülünk a komposztban.
Erre mit lehetett volna felelni? Jelen helyzetben semmi okosat. Talán később igen, mikor már mindent világosabban lát az ember, akkor talán lehet valami okosat mondani, valamit ami odaillő és kellően jellemzi a helyzetet. De így semmiképp.
-Meg fogunk halni.-nem kellett nagy zseninek lenni, hogy a lány szavaiból kiérezze az ember, hogy zokogott.
Ismételten nem jött egyből a válasz, megint hosszú percek teltek el néma csendben. Idegörlő.
-Kétségkívül.-válaszolta az előbbi tompa hang egy kis rekedtes mellékzöngével.
Meg fognak halni. Már nem is ez a kérdés. Hanem a hogyan. Ámbár még ez sem biztos. Lassú lesz, pokolian fájdalmas, kicseszettül fájdalmas. És nem lesz irgalom. A hang gazdája közelebb kúszott a nőhöz és esetlenül átkarolta.
A lány egy röpke pillanat erejéig ijedten rezzent össze, majd megadóan simult a másikhoz, szorosan kapaszkodva belé, akár egy fuldokló a mentőmellényébe. Arca még mindig nedves volt a könnyektől, de már nem sírt. Már képtelen volt rá.
-Szeretsz?-kérdezte miközben arcát a férfi vállába fúrta.
És jött a fránya hallgatás. Az a végeláthatatlan, bizonytalan csend, ami semmit nem ígért és mindent megmagyarázott. Vagy legalábbis mindenki értelmezhette a maga vágya szerint.
-Mindennél jobban kívánom, hogy azt mondhassam igen, de?-kezdte a férfi, de a nő nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
De. Kész, pont, vége.
Miért nem tudott egy kicsit hazudni? Csak egy icipicit. Könnyebbé téve a helyzetet, elfeledtetve azt, hogy milyen közel a vég és hogy mennyire lesz az fájdalmas.
-Én?-próbálkozott ismét a férfi, talán megérezte, hogy nem most kellett volna őszinteségi rohamot kapnia.
-Tudod?-köszörülte meg a torkát a nő.-Mindennél jobban kívánom, hogy azt mondhassam érdekel, de?csak fogd be a szád.




          egyéb


Kérhetem kíméletesen?