Valóban, amikor hallottam a zár kattanását, rögtön a torkomba ugrott a szívem. Két napja vágyakozom már Remus társaságára, éjjel-nappal, hiszen tegnapelőtt ilyentájt hagyott magamra, a dolgai miatt. Vagy pontosabban fogalmazva, a Rend dolgai miatt. Nem is lenne ezzel gond, ha legalább vele mehettem volna, ha nem olyan ügyben marad távol, ahol nem venné sok hasznom. A vérfarkasok világa kétségkívül veszélyes és… elrettentő, még nekem is. Meg egyébként is, Remus az eszükre próbál hatni, már akinél van esély a sikerre, én pedig puszta erőszakon kívül más érvekkel nemigen tudnék előhozakodni. A fajtársaikon kívül nem szokásuk másokat meghallgatni, így nyilvánvalóan csak a terhére lennék.
   A hétvége szürke hangulatát tetőzi, hogy pont az utóbbi két napra terveztünk be egy kis közös pihenést, amit csak a Hírverő pénteki számának érkezéséig sikerült megtartanunk bizonytalan lábain. Persze, menj csak, tettem a vállára a kezem akkor, és tudtam, hogy az oly várt kikapcsolódás perceit már egyéb kellemesebb tennivaló híján vázatörölgetéssel és olvasgatással fogom tölteni. Nem túl vonzó kilátások annak tudatában, hogy a férjed talán épp vérszomjas bestiák és gyilkos átkok között lépdel.
   Főleg egy aurornak. Jaj, ez a szó még mindig borzongással tölt el. Folyton Rémszem jár a fejemben. Először Dumbledore, aztán ő… Pont ő. Néha még átcikkan az agyamon a gondolat - talán nem is halt meg. Azokon a borús perceken, mikor vészesen elkalandozom, kész teóriákat alkotok magamban, miféle furmányos és kisakkozhatatlan módokon lehetne még életben, s titkon abban reménykedem, ha épp magányosan ücsörgök otthon, és tudom, hogy Remust épp nem várhatom, akkor majd felkeres, és igen, már hallom is durva koppantásait az ajtónkon…
   Hiú, vigasztalan ábrándok.
   Egyébként is, sokkal vidámabb képek tódulnak lelki szemeim elé. Hát megérkezett! Kissé későbbre is vártam, így örömöm még meg is sokszorozódik. Karjaim rögtön Remus nyaka köré fonom, és egy hosszú pillanatig sátrat ver bennem a gondolat, bár olyan hosszúra nyújthatnám ezt a pillanatot, mint szeretném. Mondjuk a végtelenségig…
   - Én is szeretlek – húzom mosolyra ajkaim a csók után, miközben hajam szomorkás sötétvörösről visszaáll szokványos rikítórózsaszín állapotára. Ah, mindig elárul. Szórakozottan beletúrok kócos tincseimbe, majd egy kacsintással megragadom a férfi csuklóját és nyomatékosan beinvitálom a nappalinkba. Ott aztán lesegítem róla terebélyes utazóköpönyegét, és felszabadult csicsergésbe kezdek.
   - El sem hiszed, mennyire hiányoztál, Remus! Tegnap átrándultam Mollyhoz egy teára, még mindig nem tette túl magát George fülén. Útközben beszereztem pár Reggeli Prófétát, az asztalon találod őket – szűrődik át hangom immáron a konyhából, de csakhamar visszatérek egy kancsó bodzalével és két vajsörrel. – Nagyon éhes vagy? Kicsit később vártalak, de a vacsora nemsokára elkészül.
   Halk koppanások az asztalon. További halaszthatatlan megjegyzések híján lehuppanok végre a kanapéra, és hívogatóan megcirógatom a párnát magam mellett, jelezve, szeretném, ha csatlakozna hozzám.
   - Fáradtnak látszol. Sikerült valamit elérned?

   Az egyik kopottas karosszékben ücsörögve nézelődöm az alacsony mennyezetű szobában. Kétségtelen, hogy a szüleim múlt heti látogatását megelőző napokban rengeteget javult a ház belső megjelenése. Lassan két hónapja, hogy itt élünk, de múlt keddig egyikőnket sem látszottak zavarni a doxyrágta függönyök, a megsárgult terítők vagy a félhüvelyknyi port magán hordozó kaotikus könyvkupac az ajtó mögötti sarokban. Persze a szüleimtől már kevésbé lehetett elvárni hasonló érzéseket, így bizonyos régiségek lecserélése égető kérdéssé vált. Ami azt illeti, kisujjamat sem mozdítottam volna, ha Remus nem rágta volna a fülemet napokig, ami nem is meglepő, tekintve, hogy kettőnk közül határozottan én vagyok a kevésbé rendszerető. Makacsul állítottam, hogy nekem a ház úgy otthonos, ahogy van, és szeretném, ha ezt a szüleim is látnák, de az igazat megvallva, nekem is tetszik a változás. Már így utólag.
   A könyvespolc környékét együtt raktuk össze, a szoba közepén a Kingsleytől kapott kávéasztalka áll, az ablakot pedig a régi rongyok helyett szelíden fénylő bársonyfüggöny öleli körül. Arra is rászántam magam, hogy végre valahára kicsomagoljam a Mollytól kapott konyhai felszerelés-szettet, ami egy alaposan kosztalanított, világosabbra festett konyhát dekorál azóta. Az előszobát is újrafestettük, üde gallárgyökér-színre, ahogy az emeleti szobák is tavaszias árnyalatú tapétákat kaptak. Életemben nem takarítottam még annyit, mint abban a pár napban, az biztos, és valószínűleg csak a szüleim következő látogatása előtt fogok megint.
   De legközelebb már nem hagyom, hogy győzködni kelljen. Tudom, Remusnak miért fontos a rájuk tett benyomás, és már sajnálom, hogy annyit makacskodtam. Senki sem szívesen adná hozzá egyetlen gyermekét egy vérfarkashoz, aki ráadásul idősebb és szegény is, ezt a mondatot hallgattam egész tavasszal. De már megegyeztünk, hogy a bútorokkal csak jövő hónapban kezdünk valamit.
   Zár körüli matatás zaja zökkent ki a gondolatmenetemből. Vidáman pattanok fel a karosszékből, amit az szelíd nyikkanással üdvözöl. Felállítom az asztalkán az imént feldöntött szárazvirágos kisvázát, és kiperdülök az előszobába.
   - Remus!

   - Nagyon szépen köszönjük, Aberforth – szólok még egy utolsót halkan a kocsmároshoz egy dörmögő válaszért cserébe, mielőtt a fejemre mutató pálcával kiszórom magamra a kiábrándító bűbájt. Miután éreztem az egész testemen végigcsordogáló hűvösséget, és a szemközti koszos, porlepte tükörben meggyőződtem róla, hogy teljes mértékben beleolvadtam a környezetembe, az ajtóhoz léptem. Úgy akartam, hogy belekaroljak Remusba, de hirtelen nem láttam sehol – bizonyára már ő is a bűbáj hatása alatt volt. Aberforth épp kicaplatott a belső helyiségből, természetesen tárva hagyva maga után az ajtót, és elindult a macskájáért, de én csak tapogatóztam arrafelé, amerre a legutóbb rémlett, hogy láttam a férfit. – Remus? – suttogom halkan a semmibe, egy válaszhangra vagy egy érintésre várva, amely elaltatná kitörő kétségbeesésem.
   Mindenesetre akár kapok ilyesmit, akár nem, továbblódulok, ki a fogadószobából, le a lépcsőn. A söntést megkerülve látom, hogy a kocsmáros komótosan ballag az ajtó felé nyávogó szőrgolyójával a karmai között. Azonnal a nyomába szegődök, s mikor kinyílik a bejárat, terv szerint óvatosan kisurranok mellette, remélhetőleg Remusszal együtt. – Viszlát – suttogom oda búcsúzóul az öregnek, miközben kilépek a fogadóból.
   - Sietnünk kell, nemsokára lemegy a nap – jegyzem meg csendesen, alaposan körülkémlelve a koszos kis mellékutcát. A lehető legrövidebb útvonalon kell eljutnunk a falu legközelebbi határához, az Old Brooks végéhez. Ott érünk majd ki a hoppanálást akadályozó védelmi zónából, s tudunk majd „köddé válni“. A zökkenőmentes együtthaladásért, na meg már csak azért is, mert, megpróbálom megtalálni társam kezét. Ha engedi, hogy megfogjam, így haladunk tovább.
   A nyílt főutcára kilépve ismerős kép tárul elém, mégis olyan idegennek tűnik. Ezen a közönséges hétköznap délután olyan barátságtalannak látom a máskor oly kedves kis falut, mint még soha. Bár a legtöbbször én is csak zsibongó, vidám diáksereggel telve láttam eddig, amihez mérve relatívan minden barátságtalannak teinthető. De ez a Roxmorts most kihalt, csak néhány baljós alak kóvályog az évszázados macskaköveket taposva, a lakók alig mernek kimoccanni otthonaikból, s az üzletek kirakatait pedig hatalmas minisztériumi plakátok borítják el. Nekünk pedig szorult helyzetünkben okosabb lenne kerülni ezt a részt, de a gyors haladás érdekében egy kis szakaszon erre kényszerülünk. Az Old Brooks már nincs olyan messze.

   Ahogy letérünk erre a valamikor csinos kis mellékutcára, fellélegzem. Itt már alig valószínű, hogy elkaphatnának, hacsak eddig nem vettek észre. Egy lélek sem jár erre, és nyílegyenesen vezet a célig. Nem mintha nem mernék pár emberrel szembenézni, de nem tudhatjuk biztosan, hány halálfaló vagy ellenséges alak tanyázik a faluban, és most csak ketten vagyunk, s máshonnan nem remélhetnénk segítséget. Hm... mikor is tértem át felelősségteljes gondolkodásra? Így értettem: aki utánunk merészel jönni, azt
m e g ö l ö m.

Tristam;~



Nem káromkodom?nem, nem? csak magamban. De ott nagyon. Mert már megint rajtam röhög mindenki. Vagy ha nem, az mindössze azért van, mert megszokták már a bénázásom. De ez a tény se boldogít. Nem könnyű ugyanis ilyen szerencsétlenül élni, lényegében úgy hogy állandóan tányérokat vehetsz, mert egy ép sincsen otthon. És nem a féltékeny férjed törése-zúzása miatt. Na persze van, akiket ez a hibám annyira nem is érdekel. Például Rémszem az, aki egyre többet támogat, a maga módján persze. Mint ex-auror jó tanácsadó is, és a munkámat is jelentősen megkönnyíti a hozzá fűződő ismeretség.
Bezzeg nála nem kellene ostoba papírfecnikkel bajlódni. Nem mintha ellenemre lenne az irodai munka, elvégre a nyugodt hétköznapokat biztosítja ez, de ilyen formában mégsem szívlelem annyira. Akkor már inkább a terep? de én mondom ezt, aki majdnem megbukott anno Lopakodás és Nyomkövetésből az aurorvizsgán? ejjj?.
De bezzeg a rejtőzködés mindig is ment. És ennek elsősorban a metamorfmágiának köszönhető. Ezért is a feltűnő hajszínem.
Valójában megszoktam már, hogy mindenki beazonosít, ha másról nem is hát erről a küldönc tulajdonságomról ?na meg a kétbalkezességemről- de, hogy ennyire közkedvelt legyek? Ez nem várt fordulat.
Mert csak egy perce kezdtem el összeszedni a földön szétszóródott fecniket, mikor egy idegen, akit ezeddig sose láttam vagy csak elkerülte a figyelmem, megáll segíteni nekem.
Ez alapvetően szokatlan, mivel a legtöbb kollégám hagyja, hagy szenvedjem el az ügyetlenségem terheit, és figyelemre sem méltatja, kivéve akkor, ha éppen azt az illetőt öntöm le mondjuk a reggeli kávéval.
Szóval a rágógumirózsaszín hajtincseimet kiseperve a szememből pillantok fel az ismeretlen idegenhez, aki nevetéssel próbálja elütni a problémám élét. Igazából nem tűnik olyannak, aki ismerne és tudná, az én szerény személyem mivel jár, így a nevetése sem haragot vált ki, hanem inkább némi rokonszenvet. Végtére is ő az egyetlen aki velem együtt guggol a földön és szedegeti az iratokat?
- Ööö? ?reggelt? -
Köszönök vissza és le sem tagadhatnám hogy zavarban vagyok. A tornádó megemlítése pedig csak még jobban zavar. Bár a múlt héten valami ciklonszerűt emlegettek, nem pedig tornádót, de lehet tévesek az információim. Akkortájt ugyanis a Rendnél voltam szolgálatban meg a hétvégén Roxmotsban Dumbledore utasításai szerint.
- Hááát?tudja? izé? szóval? nem, nem tornádó volt? csak? csak én. ?
Na szép kis öngól Tonks, ettől még csak a gyönyörű keresztneved emlegetése lett volna jobb válasz. Végtére azt is anyámnak köszönhetem... de ezt? ezt már nem tudom rá kenni. Mert ez az én ?genetikai? bénázásom. De ennek ellenére még mindig jobb auror vagyok?  mint a drága Zack Rewans kollégám volt. És ez? épp elég elégtétel? meg a papírfelszegetéssel együtt is.

Tristam;~



Megint egy olyan kínkeserves nap, mikor szenvedek, szenvedek de eredményt nem érek el. Nem, mert mióta Lupin bejelentette az elképzeléseit nem vagyok önmagam.
Az is olyan butaságokat képzel be? olyan összevissza magyaráz meg mindent? Még szép hogy csapot-papot otthagyva törve zúzva jöttem el dolgozni. És még szép, hogy nem vagyok nyugodt. Abszolúte nem vagyok nyugodt. Na nem mintha én valaha is normális lettem volna. Mindig kiesik a kezemből a bögre és mindig elhasalok valamiben. A rózsaszín hajamról ne is beszélve? De? én akkor is szeretem a bugyirózsaszínt.
Most is mérgesen kotorászok az iratok közt. Sosincs meg, ami kell. Vagyis megvan, valahol, csak én nem találom meg. Ez azért van, mert a többiek trehányak? na jó nem mintha én egy olyan pedáns ember volnék ?apámtól örököltem eme jó szokásom nő létemre- de ettől azért még én is jobb mércét ütök meg. És bizony ez nagy szó.
Mellesleg nem is értem, miért kell mindent adminisztrálni. Na de nem Rémszem a főparancsnok, így el kell viselni minden kaptafára való nagyfejes okoskodását. És mit tehet a szegény dolgozó nép? teszi a dolgát?
Örömöm azonban kevés ideig tart, mert amint összeszedem a papírjaim, már amennyit megtaláltam és sikerül a karomon elegyensúlyozni egy vaskos könyv kíséretében, rögvest megbotlok az egyik táskában. Hasra ugyan nem esek, de a lapok szépen szállva hullanak alá a gravitáció vonzása végett. Remek.
Mély sóhajjal állok neki összeszedni. Nem kell senkinek se mondania, hogy a mai nem az én napom. Talán mert mindenki tudja, hogy ilyen alapon egyik nap sem az enyém? de ez a mai? ez pláne nem. Még én magam is elismerem teljes mértékben. 

          alapok

teljes név || Nymphadora Tonks
becenév || Tonks, Dora, Nympha, Nymphyke -.-”
nem || nő
születési hely, idő || 1973, Anglia
kor || 24
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || nincs   Hugrabug,1984-1991.

          a múlt

Gyerekkor: Nem meglepő, jó család meg minden. Bizony, a tökéletes család mintaképe. Igaz, nem aranyvér, de hát ennyit el lehet viselni. Jó neveltetés, és ez a lényeg. Valljuk be, anyám tisztaságmániás, apám meg olyan, mint egy rendetlen disznó. Ennyi. Többet nem tudok hozzáfűzni, maximum az életemet végigkísérő sok törött tányért, és az ezzel járó ordibálást. ^^
Roxfort: A Hugrabug ház. Imádtam! Mindent a Hugriért. Furcsa a Süveg sajátos humora. Anyám Black lévén természetesen a Mardekár házát erősítette. Apám számára mindegy volt hova kerülök. Talán a balszerencsés stílusom vagy valami más űzött a Hugrabugba. Én nem bántam. Anyám nem szólt érte. Végül is senki sem járt rosszul. Az iskolában eltöltött évek feledhetetlenek. Én persze minden aljas csínytevésben benne voltam, követtem az elöljáró Sirius és társai jó példáját. Hát igen… a régi szép idők. Akkor döntöttem el, auror leszek. McGalagony-nak sokat köszönhetek. Habár a metamorf mágia amúgy is e pálya felé vitt, ő plusz lökést és bíztatást, nem kevés bátorítást adott.

Auror Képző: Húha, hát sikerült. Oké, majdnem megbuktam a Lopakodás és Nyomkövetésből. Igazán nem tehetek róla! Mindössze… mindössze az az átkozott talárom… na mindegy. Átmentem a vizsgákon, s megtanultam mindent, ami egy aurornak szükséges. Már hivatalosan is a Halálfalók nyomában loholhatok. És persze ezzel együtt jár a drága Rémszem barátsága, aki persze ennek roppant örül is. ^^

Jelen: Főnix Rendjének tagjaként és Minisztériumi alkalmazottként tengetem az életem. Milyen remek! Nem panaszkodom. Célom, mint mindenkinek Tudjukki bukása, és persze a Halálfalók Azkabanba küldése… hát na… mindenkinek lehetnek vágyálmai… de én hisek a jobb jövőben… egy szerencsésebb jövőben…

Nevem jelentése: A görög eredetű „nimfa” szóból ered, mely a görög mitológa szerint a természet szellemét jelenti. A nimfák olyan fiatal istennők, akik védelmezik a tavaszt, a hegyeket és a folyókat is többek között.

          jellem

Azt hiszem nem kell bemutatnom magam. Auror nőszemély, kellő idiótizmussal, és merlináldotta szerencsételnkedéssel. Biztos, hogy megtalálsz, egy tömeg közepén is könnyű kiszúrni, a rózsaszín hajzuhatagot keresd. A hangulatom csapongó, szóval tessék vigyázni, elsősorban a halálfalóknak és szövetségeseiknek.

          apróságok

mindig ||
metamorfmágia
'Walpurgis Lányai'
Csoki
260-as Kométa seprű

soha ||
Halálfalók + Voldemort
Ha a teljes nevemen szólítanak
Kínzás
Halál
Tányértörés
Anyám rendmániája -.-”

dementorok || Bellatrix Lestange kacagása… brrr…
mumus || Lupin holtan
titkok ||
Már az iskolában is rossz voltam "Lopakodás és Nyomkövetés"-ből, majdnem meg is buktam
Imádom Lupint… igenis…
Sirius volt a mintaképem…
rossz szokás ||
Mindent eltörök, ami a kezem ügyébe kerül
Kétbalkezességem 4ever…

          a család

apa || Ted Tonks, sárvér
anya || Andromeda Black, aranyvér
testvérek ||  nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs, úgysem élnék túl ^^


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || sötétbarna
hajszín || mindig más ^^ főként rózsaszín
különleges ismertetőjel || nincs, csak a hajam… az kellően feltűnővé tesz
kinézet || öhm, ez elég nevetséges kérdés. Nézz rám! Rózsaszín hej a tömegben. Na, az vagyok én
egészségi állapot || egézséges, csak természetes kétbalkezesség


          a tudás

varázslói ismeretek ||
Hugrabug,1984-1991.
Auror Képző, 1991- 1994
Állás a Minisztériumban, mint hivatásos auror
patrónus || igen, alakja farkas, vagy valami négylábú állat ^^
animágus alak || nincs
pálca típusa ||  Tíz hüvelyk, világos juhar fából készült, magja egyszarvú szőr.


          egy darabka belőled

Csönd. Síri csönd. Meghalt. Tudom. Üres a ház. Mindenhol érzem. Minden szoba, minden kép, minden tárgy ezt suttogja nekem. Meghalt. Sirius meghalt. Miért? MIÉRT?
Idegbeteg vagyok, ez természetes. Már nincs erőm sírni se. Ó mennyit sírtam. Sokat, rengeteget. És a könnyek elapadtak. Hogy lehet ez? Miért nem tudok sírni? Most komolyan?
Félelmetes. Senki sincs itt. Nem is tudom, minek jöttem ide. Őrültség. A Grimmauld téri házban állok, pontosabban ülök a konyhában. Elkeseredetten, egyedül. Sipor nincs itt. A rend többi tagja sem. Kong a ház az ürességtől. Siriust követeli, az urát.
Lupin bíztatott. Vígasztalt. De neki sem hiszek. Senkinek sem hiszek. Sirius nem halhat meg csak úgy! Mindenki elmegy a tény mellett. És ez bosszant! Ordítanék. Ám a konyhában légy szárnyát is meg lehetne hallani.
Az asztal lapjára borulok, s az arcom a kezembe temetem. A rózsaszín hajkorona a falapra hull, s én csak ülök ott. Kegyetlen a világ. Gyűlölöm az életet. Mindent és mindenkit gyűlölök.
Kényszerítem magam, hogy felüljek. Nehezen megy, de végül sikerül. Kifújom a levegőt, reszketek. Reszelősen sóhajtok, majd felállok.
Nincs értelme tovább itt maradni. Ffelállok, s elindulok kifelé. Menet közben elhaladok Mrs. Black portréja mellett. A függöny mögött hortyog. Nem költöm fel, csak újabb emlék lenne… régi szép emlék. Még az esernyőtartót is sikerül kikerülnöm. Könny szökik ennek a gondolatnak a hatására a fejemben. Sirius hányszor ugratott engem amiatt, hogy folyton felbuktam benne!
Talárom zsebébe nyúlok, s előveszem a lapocskát. Egy fénykép, a varázslók által készített, melyen mozognak az alakok. Sirius fiatalon, Lupin, James és Pettegrew… a drága négyes fogat. Akik közül már ketten haltak meg. Bosszú lángja lobban fel bennem. Hátrapillantok még egyszer, majd kilépek a ház elé. Amint bezárom az ajtót a ház zsugorodni kezd s eltűnik a 11 és a 13 között. Csalódottan és üresen indulok el. Egy könnycsepp gördül le arcomon s hullik rá a fényképre. A zsebem mélyére rakom, s szipogva folytatom az utam. Még dolgom van. Nagyon is sok dolgom.  

          egyéb

metamorfmágia