Emily M. Dean


Újabb unalmas nap.
Velem sosem történik semmi. Lassan kezdem unni ezt a végtelen egyhangúságot. Telik egyik nap a másik után, és amíg az ember azt hallgatja innen-onnan, micsoda dolgok vannak a világban, addig én tökéletes nyugalommal ülök az ablakban.
Pedig nem kellene, és nem is lehetne. Az iskola már régen nem ugyanaz mint a régi szép időkben. A tanárok megváltoztak, a diákokról meg már ne is beszéljünk.
Eddig is elvoltam egyedül, sosem volt szükségem arra, hogy mindig mellettem legyen valaki, ezután sem fogom magam a padlóhoz csapkodni. Rég elmúlt az az idő, hogy újra sírni tudjak valami miatt. Nagyon rég.
A frufrumat borzolva indultam kifelé, talán majd a levegő megoldja a bajokat.
Elvégre egy sétában még semmi rossz nincs. Nem tudsz összetörni semmit, legfeljebb magadat. Mostanában amúgy is sikerült rám nem jellemzően kétbalkezezni. Mert nekem mindig valami olyasmit kell csinálni, amit nem szabad. Vagyis szabad, de … na mindegy. Legjobb lesz ha szépen odafigyelek. Még az hiányzik, hogy tényleg elvágódjak valamiben.
Lesiettem a lépcsőkön a könnyebbik utat választva. Nem vágytam senkivel sem összefutni, míg a célom el nem érem.
A Nyugati Park.
Az egyetlen hely, ahol senki és semmi nem zavarhat meg. Eddig akárhányszor jártam kint, valahogy mindig sikerült olyan időpontot találnom, amikor zavartalanul henyélhettem. Főleg az első időszakokban.
Nem mintha most nem lenne szép idő, elvégre süt a nap, és novemberhez képest elég enyhe az idő, de most már nem maradhatok annyit, különben előbb-utóbb sikerül összeszednem egy könnyű megfázást.
Repestem az örömtől, hogy lassan beköszönt a tél, és a ruhatáram is melegebbre kell cserélni. Jönnek az idióta hógolyózók, hogy a szerencsétlen áldozatok se maradjanak ki a lyukasórában. Már ha idén szabad lesz hógolyózni. A jelenlegi vezetést elnézve azon se lepődnék meg, ha most fognának, és szépen visszatoloncolnának a kastélyba.
Pedig már majdnem ott vagyok.
Tudom, hogy nem csak én nem értek egyet mindennel ami az iskolában folyik, de ahogy a régi jó mondás tartja, nem szól szám, nem fáj fejem. Nem vagyok az a hős típus, aki bárki elé odavetné magát, csak hogy megmentse. Kivételt pedig csak ritkán teszek. Egyetlen ember illetné meg, Ő viszont már nincs a Roxfortban,  se az élők sorában.
Hátraráztam a hajam, és levettem a fejemről a csuklyát, ahogy a park széléhez értem. A nap sugarai bágyadtan melengették az arcom, ahogy felé fordítottam a fejem.
Akkor vettem észre hogy nem vagyok egyedül.
A maszk azonnal visszacsúszott vonásaim elé, ahogy a régi szép időkben is boldogan elrejtette amit másoknak nem volt szabad látniuk. Kár hogy azóta már a sokadikat kellett csinálnom. De nem baj. Ami nem öl meg, az csak megerősíteni tud…
Valaki már volt ott. És háttal ült nekem. Kivételesen akadt olyan pillanat, amikor más is itt volt. Félrebiccentett fejjel néztem a padot. Én is azon szoktam ülni. Olyan jó helyen van, félig a bokor mögött. Megnyugtató, de ha kell óv a kíváncsi szemektől.
A hirtelen jött szellő összeborzolta a hajam. Reflexszerűen nyúltam utána, és mielőtt agyvérzést kapok, inkább hátrakötöttem az egészet. Semmit sem utáltam jobban, mint ha a szél a számba fújja.
Vajon ki lehet ez a lány? - tettem egy óvatos lépést előre. Még sosem láttam erre. Aztán megpillantottam a zöld szegélyt a talárján.
A szemeim kikerekedtek a csodálkozástól, és a meglepettségtől elhátráltam egy lépést. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Most mit csináljak? Sétáljak el mellette és üljek le? De az bunkóság… Ugyanakkor Ő meg egy Mardekáros. Nyugodtam védekezhetek azzal, hogy nem akartam megzavarni a nagy elfoglaltságában.
Felszegtem a fejem, és könnyed lépésekkel átszeltem a kettőnk közti távolságot. Tőle vagy két méterre jobboldalt egy másik üres pad volt. Nesztelenül elsuhantam előtte, és a lehető leghalkabban leültem.
Egyszer már megtanultam milyen a közelükben lenni. Főleg ismeretlenül. Nem volt szükségem arra, hogy újra nevelni akarjanak...

Luna


Akarata ellenére kuncog fel, amikor Luna megjegyzi, milyen jól összecseng a neve.
- Köszönöm. – biccent mellé, és szemeiben egy pillanatra felragyog valami gyermeki fény.
A múlt fénye, a boldogság egy csöpp kis szikrája, ami aztán tovaillan, mintha soha meg nem történt volna, csak a perc öröme lenne.
Mennyi helyen hallotta már, hogy élni könnyű, csak döntéseket hozunk, és megyünk előre. Cöhh. Mintha az pont úgy lenne, ahogy az egyszerű halandó elképzelte.
Nincs olyan személy, aki legalább egyszer ne nézzen vissza, és ne bánja meg azt, amin már úgysem tud változtatni.
Nem, a döntéshozatal egyenlő azzal, hogy két út közül választ egyet, és aztán majd kiderül, helyes volt-e, vagy sem. De ha késő nincs visszaút, csak az idő jelenthet gyógyírt a bánatára.
A lány arcára visszaköltözik a hófehér álarc, amely mögött nyugodtan összeszoríthatja a száját, és hangosan bömbölhet, nem hallja senki, és nem látja senki.
- Persze, hogy érdekel. – húzta finom mosolyra ajkait.
A gyakorlott ember már tudja, hogy ez csupán egy udvarias mosoly, semmi mély nincs benne, de ezzel a lánnyal még soha nem beszélt, csak látta, ahogy leginkább magában gubbaszt, vagy sétálgat a kastély falai között. Miért van ennyire egyedül? Nem úgy néz ki, mintha nem lenne egészen komplett.
Közelebb hajolt a másik füzetéhez, és …
Thesztrálok.
Persze, hogy egyik könyv sem ír róluk. Pontosabban lehet, hogy akad egy-kettő, de Ő még nem találkozott vele. Ennyire csak nem hülyék az emberek. Csak van valaki, aki látott már, és képes felvállalni. Ha más nem, hát a régi sötét időkből.
Azokat a lényeket csak az látja, akivel már szembejött a halál. Óvatosan a karjára pillantott az asztal alatt, és a szája egy másodperc alatt préselődött cérnavékonnyá. Tudta, hogy nincs mit szégyellnie, de nem is fogja közszemlére adni. Az az idő már rég elmúlt. Meghozott egy döntést, aminek következményei voltak. Mindenki követ el hibákat, amit aztán vagy megbán, vagy rájön, hogy talán jobb is így.
- Aki nem hiszi el, csak mert nem látja, az buta. – jegyezte meg halkan. – A szeretet sem egy megfogható, megsimogatható fogalom, mégis tudjuk, és elhisszük, hogy létezik, mint oly sok minden másról, amiről nem írnak a könyvek. – tette hozzá bosszúsan, és a plafonra emelve tekintetét. – Na jó. Ez nem épp a legjobb hasonlat volt. – mélázott el a saját szavain. – De a lényeg benne van.
Visszafordult Lunához, és a szemei megakadtak a valószínűtlenül szőke tincsein. Ha a muglik közt lenének, biztos akadna egy okostojás, aki azt gondolná, hogy festeti. Ahogy a kósza napsugár áttört a függönyöknél, megcsillant, és úgy szikrázott a fényben, mintha gyémántból lenne.
Ábrándos arccal mosolyodott el.
Még vannak csodák az életben. Még ha csak ilyen apróságok is, mint a napütés, az eső, a víz, vagy az egyszerű visszatükröződések. Télen a csodálatos hótakaró, ahogy beborít mindent, ahogy szépen lassan szállingózik, és a nagyteremben úgy érzi magát az ember, mintha odakint lenne. És az ablakból bámulni a végtelen birtokot, ahogy leszáll az est, és a lenyugvó nap ezernyi színt varázsol az égboltra…
- Bocs. – nevetett fel csendesen. – Nem rajtad nevetek, csak elgondolkoztam, milyen apróságok vannak az életben, és hogy az emberek mennyire nem látják meg bennük a szépet.
Nevetni.
Idejét sem tudja, mikor nevetett igazán, szívből, és önfeledten valamin. De most újra megtörtént, és csak ez számított. A maszk mögött újra felsejlettek az emberi vonások, nem hitte volna, hogy valaha még megtörténhet. Nincs mitől tartania, ez nem fog darabjaira hullani. Nem, ha Ő úgy akarja. Boldog volt. Nem tudta, meddig tart, vagy hogy jött, de az volt, és csak ez számított.
A pillanat, amikor nincs múlt, nincs jelen, és legfőképp jövő sincs, csak a perc, amikor úgy érzi, hogy elveszített valamit, de aztán újra megtalálta…


/összeszégyelltem magam, de NaNo volt, most meg vizsgák, és belustultam *bociszemek*/

Luna


A halvány mosoly oly gyorsan jött, ahogy el is múlt a porcelán arcról.
A könyvek súlya alatt már épp elég megrogyott, hogy képes legyen az első pillanatban leülni. Így hát állva nézte tovább a lányt. Nem akar elájulni. Még mindig nem érezte jól magát. Vagy talán ezt is csak bemesélte magának, és soha nem is volt egészséges? Mennyi mindenben tévedhetett még?
Annyira furcsa volt, hogy valaki kedvesen szólítsa az elmúlt hetek után. Szinte hihetetlen, és mégis van ilyen. Na igen, az apró örömök az életben, amik néha megadatnak neki is.
Mélyet sóhajtott, kihúzta a széket, és helyet foglalt a szőkeséggel szemben. Még nem tudta meg fogja-e bánni, vagy sem, de kellett. Muszáj volt. Végig kell járnia újra mindent, hogy olyan lehessen, mint régen. A szíve mélyén azonban tudta, már semmi sem lesz olyan, mint volt. Az egy időszak volt az életében. Egy boldog, feledhetetlen időszak, aminek vége szakadt, és ott kell tovább folytatnia az életét, ahol abbahagyta.
Bárcsak mindig, és minden ilyen egyszerű lenne. – gondolta keserűen.
Nem akarta, hogy látsszon rajta mennyire meg van zakkanva, de azt sem, hogy aki szembe jön vele azt hihesse, minden rendben.
Minden rendben. Valóban képes lenne ezt mondani bárkinek is, aki felvetné?
Hazugság volna. Szemenszedett hazugság. Még mindig sajog mindene. Még mindig képtelen felejteni. Még mindig úgy jár-kel, mint valami szellem, aki itt ragadt, mert nincs hova mennie.
Nem akar hazamenni.Nem akar emlékezni. Nem akar többé a múltra gondolni. Fáj. Szakadatlanul, élesen, és tisztán. Mint egy törés.
Nem. Őt soha, és senki nem láthatja sírni. Soha, és semmiért. Még akkor is, ha belepusztul…
Lehunyta a pilláit, majd újból felnyitotta, hogy rendezhesse az arcvonásait, és a gondolatait.
- Julia. – hangzott a tömör válasz egy féloldalas mosoly kíséretében. – Woodrow – préselte ki a keresztneve után.
Annyira meg akart változni, annyival jobb akart lenni, és annyira tudta, hogy képtelen lesz rá. Felnyitották a szemét, meglátta a szépet, és a jót, és többé soha nem akarta elengedni, de a változás nem ment teljesen végbe, és most úgy érezte magát, mint egy félkész valami, ami ezer sebből vérzik, és magányos. Nagyon-nagyon magányos. Még akkor is, amikor mosolygott, amikor Abbeyvel volt, és amikor az órákon megpróbált valóban odakoncentrálni, és figyelni.
Abbey…
Mindennek ellenére vele maradt. Még az után is, hogy eltűnt, és képtelen volt egy szót is kinyögni, hogy hová, vagy miért ment el. Hirtelen rátört a fájdalom, mely eltorzította a finom vonásokat.
Nem. Ezt nem szabad.
Előrehulló haja alatt rendezte a maszkot, és Luna szemeibe nézett.
- Ne haragudj, én… - kezdte de nem tudta folytatni. Kétségbeesetten nézett körül, mintha keresne valamit. Valamit, amivel elterelheti magáról a figyelmet.
Aztán megpillantotta közvetlenül maga előtt a füzetet, és a megkezdett sorokat.
- Mi az, amit írsz? – hajolt közelebb a fejét félrefordítva próbál belelesni a másik írásába. Bármi, csak ne Ő legyen a középpontban. Rettegett, hogy mégis megtörik a súly alatt.
De erősnek kell lennie. Nem kívánkozhat örökké a párnája, és az ágya után. Nem. Most erősnek kell lennie, és maradnia, különben minden, amit eddig összekapart magából, újra darabjaira hullik…

Luna


Egyszer ennek a napnak is el kellett jönnie…
A lány halk léptekkel vágott végig a folyosókon, amelyek a könyvtárba vezettek. Nagyon rég volt itt. Túl régóta ahhoz, hogy ne gondoljon arra, amire nem volt szabadott. De a feladott házidolgozatot nem tudta megírni a saját könyveiből. Kénytelen-kelletlen, de muszáj volt ide jönnie.
Vett egy mély lélegzetet, ahogy megállt az ajtó előtt. hosszú sötétbarna tincseit a feje tetején megigazította, leszedett egy apró szöszt a talárjáról, de még mindig képtelen volt benyitni.
A hidegkék lélektükröket elfedték a csukódó szemhéjak. Utolsó ragyogásuk egy tompa fényben haltak el. Aztán az üresség maradt, a semmi.
Nehezebb volt, mint gondolta. Nehezebb, mint bármikor máskor, amikor ki kellett bújnia a szobájából. De nem volt menekvés. Nem engedhette meg magának, hogy lemaradjon, vagy egyáltalán ne készítse el.
A saját élete soha nem volt ennyivel fontosabb a tanulásnál. Soha. De az idők változnak. Amíg kisebb volt, eszébe sem jutott, se neki, sem másnak, hogy a Nagyúr is visszatérhet. Gondoltak rá eleget, de nem vették elég komolyan. És tessék. Halomra tűnnek el az emberek, érkeznek a leglehetetlenebb hírek.
Megrázta a fejét. Nem akart a halálra gondolni. Sem arra, mi lesz, ha mindannyian hazamennek innen? Egyszerre azt kívánta, bár tartana el még sokáig ez az év. Jó hosszú ideig, hogy azokat az embereket, akik közel álltak hozzá, akiket ha nem is mutatta, de mindig is szeretett biztonságban tudja. Biztonságban olyan falak között, ahol nem eshet bántódásuk. Ahol szem előtt lehetnek, és ahol nem kell azon aggódnia, hogy mi van, ha történik velük valami.
Nem tudná elviselni. Belehalna…
Újabb mély levegő után benyomta az ajtót, és kinyitotta a szemeit.
A könyvtár pontosan úgy festett, mint a legutóbbi itt járta óta. Semmit sem változott. A székek, a padok, a polcok, minden ugyanolyan katonás rendben, és ugyanazzal az illattal, amit régen annyira szeretett. De az régen volt. Azóta túl sok minden változott. A könyvek illata már nem vonzotta, sem a papír susogása, ahogy az oldalakat lapozta. Nem. Az az időszak már elmúlt.
Lassú, kimért mozgással jár körbe a polcok között a megfelelő könyvek után kutatva. Itt-ott megtorpan, és kiveszi egy egyiket, majd halad tovább, míg egy csinos kis halmaza nem lesz. Már most tudta, hova akar ülni, teljesen mindegy, kivel kerül majd szembe.
Célirányosan indult meg a fejében megjelenő hely felé. Menet közben igyekezett se jobbra, se balra nézni. Azok, akik látták, már rég nem érdekelték. Az a Julia már egy használt maszk volt. Az új ezerszer erősebb, és kitartóbb, mint valaha volt. Mondhatni tökéletesre sikerült. Mindent elnyelt, amit csak kellett. Mindent…
A bökkenő csak ott kezdődött, amikor megpillantotta a szőke lányt az asztalnál. Pontosan azon a helyen, ahol anno a lány ült. Nyelt egyet, de az elhatározásában senki nem ingathatta meg. Szaporán szedte a levegőt, ahogy felé közeledett, de amint a könyvei az asztalhoz értek, megnyugodott. Még egy tompa puffanás sem hallatszott, ahogy lepakolta a tornyát. Nem ült le szó nélkül, ahogy máskor tette volna. Inkább a szék mellett megállt, hogy úgy fessen, mintha pihenne a kötetek súlya alatt. Végig kellett, hogy gondolja, mit is csinál tulajdonképpen. Ő nem ilyen volt.
Mindazonáltal megadta az esélyt a másiknak, hogy egyedül legyen, és magának, hogy mégse kelljen ideülnie. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz elviselni a „terhet”…
- Szia. –szólalt meg mély, dallamos hangján. – Nem zavarna, ha csatlakoznék?

Fogalma sem volt róla, hogy kell ilyen helyzetben reagálnia.
Képtelen volt arra, hogy magyarázatot adjon az eltűnésére. Pontosan tudta, hogy Abbey az egyetlen, akire bárhol, és bármikor számíthat, de a szavak nem jöttek.
Időt akart magának. Időt, amíg normálisan elé tud állni, és elmondhassa, mennyire sajnálja, de ha egy tapodtat is maradt volna, már rég a Mungóban feküdne.
A Sors azonban nem engedte meg neki. Érezte a levegőben, amikor meghallotta a surrogó hangokat, hogy valami történni fog. Soha nem gondolta, hogy pont ez, és pont így… Egyszer túl kellett lennie rajta. Tartozott Neki ennyivel…
Lehajtotta a fejét, és várta a szitokáradatot. A jogos letolást, amiért még akkor sem tud normálisan viselkedni, amikor igazán illene. Nem tudott a szemébe nézni. Ezek után már nem.
A szavak helyett azonban a tettek váltak elsődlegessé. Abbey elsodorta, és megölelte.
Lefagyott.
Teljesen másra számított. Bűntudata volt. A lelkiismerete azonban nem aratott győzelmet semmi felett. Mielőtt észbe kapott volna, felemelkedtek a karjai, és visszaölelték a lányt. Arcát a másik hajába temette. Talán kissé meg is húzta, de puszta véletlenből.
A heg felszakadt, és a fájdalom elárasztotta a testét. Lebukott a mélybe, és hosszú ideig nem jött fel a felszínre…
Szavak, melyek a szívébe vágtak. Ha ki kellett volna analizálni, nagyjából úgy festhetett, mint aki beszívott. Kába volt, és zsongott a feje.
Fájt…
Ezerszer rosszabb volt, mintha megszidta volna. Ezerszer, mintha ordított volna vele, és ezerszer, mintha kapott volna egy jól megérdemelt pofont, azzal az indokkal, hogy ideje felébrednie.
Háború. A legnehezebb időkben képes volt magába fordulni, és a saját nyavalyás kis sebeit nyalogatni, ahelyett, hogy ott segítene, ahol tud.
Segítség. Neki is szüksége volt arra. Egyedül nem ment, ez már rég világossá vált előtte. Nem véletlenül zavarták vissza az iskola falai közé. Már alig volt vissza valamennyi. Ha kell, fél lábon is ki fogja húzni. Akkor is, ha megszakad a szíve, és már soha nem lesz ugyanaz, aki volt.
Kibontakozott az ölelésből, és ülve maradt. A karjait maga elé helyezte. Újra, és újra összefonta, végül felpillantott.
Homályosan látott csupán. A hidegkék íriszekben különös fény csillogott. Olyan fény, amelyet Abbey még soha nem láthatott Tőle.
- Én… - kezdte tétován, de elcsuklott a hangja. – Abbey, én… - belenézett a lány szemeibe, és kitört belőle a sírás. Az elfojtott könnyek, a fájdalom, a megbánás, a düh, a harag könnyei. Hetek óta csak lézengett. Lefogyott, és megsavanyodott. A titkok súlya leszakadt a válláról.
- Sajnálom! – kiáltott fel halkan. – Sajnálom, hogy képtelen voltam meghazudtolni önmagam! Sajnálom, hogy egyetlen sort sem írtam, de el kellett mennem. Sajnálom, hogy ilyen barátnőd van... – az utolsó szavaknál könyörgő volt a hangja. Felzaklatott, és önutálatos. Pontosan tudta, Ő volt a hunyó. Későn jött rá. Akkor, amikor már minden mindegy volt. A kirohanás után tovább bőgött, akár egy kisgyerek, amikor megbüntetik, mert rosszat csinált. Nem mert a szemébe nézni.
Várt... remélt. Remélte azt, hogy még van esélye újrakezdeni. Remélte azt, hogy az egyetlen ember nem fog elfordulni tőle örökre.
- Kérlek, bocsáss meg. – suttogta alig hallhatóan. A könnyein át felnézett. A választás Abbey kezében volt…

[ Máskor, egy más időpontban, egyedül ]

[ Abbey ]

Június. Az utolsó hónap. Julia a domboldalban ült, és a messzeségbe bámult. Pár hét csupán, és maga mögött hagyhatja a kastélyt.
Már nagyon vágyott haza. A világos szobája, a kényelmes ágy, úgy vonzotta, mint mágnes a vasreszeléket. Otthon nem volt semmi, ami az elmúlt időszakra emlékeztesse. Semmi. Ez éltette, ez nyugtatta órákon, a hálóban, és a folyosókon.
Felejteni akart, amit csak lehet.
Felsóhajtott, és állát a felhúzott térdeire helyezte.
Szeretett itt lenni, ahol még nehezebb rátalálni, mint a parkban, vagy az iskola területén. Önmaga lehetett, felszabadultan, egy kis időre problémák nélkül.
A mogyoróbarna haj takarásából körbenézett, és miután megbizonyosodott, hogy közel s távol senki nem tartózkodik a birtok ezen részén, lehunyta szemeit, és végigdőlt a puha pázsiton.
A nap sugarai megmelengették a krétaszín arcot. Hiába volt már némi ereje, semmi barnás árnyalatot nem kapott, de még csak le sem sült.
Oldalra fordította a fejét, és a haját birizgálta, amikor egy pimasz kis fűszál homlokon csiklandozta. Elmosolyodott, és halkan felkuncogott. Most az egyszer megengedheti magának ezt a luxust, még akkor is, ha véréhez nem méltóan viselkedik. Néha az úrinőknek is kijár egy-két szabadnap…
Átadta magát a semminek, hagyta, hogy a teste beszívja a napsugarak éltető energiáját, és kiűzzék belőle a fáradtságot, nyomort, és bánatot. Sokan el sem tudják képzelni, milyen érzés mindent félretenni, és csak a pillanatnak élni. Felemelő, boldogító, megnyugtató. Legalábbis számára.
Mindig volt valami, amin rágta magát, ha egyedül volt valahol, ezúttal ha nehezen is, de megállta, hogy bármi is az elméjébe furakodjon. Sokáig a sivárság, a semmi uralkodott benne, aztán ahogy telt az idő, lassan kezdett minden helyrerázódni a régi kerékvágásba, és újból meglátta az értelmét a dolgoknak.
Az avar halkan zörrent, mire a lány felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel kémlelt körbe. Egyelőre nem látott senkit, de hallotta a zajt, amit jöttével keltett.
Felült, elsimította a szoknyája redőit, ujjaival megfésülte a tincseit, és úgy tett, mint aki elmélyülten tanulmányoz valamit a távolban.
Bárki is tartott afelé, ahol Ő üldögélt, nem tágított. Ilyen közelről már látnia kellett, ki rejtőzött el a domboldalban.
A fülében sercegett a gyep hangja, összeszorította a szemeit. Ekkora lendülettel csak olyan szándékkal érkezhet valaki, aki vagy kegyetlenül le szeretné tolni valamiért, vagy azt se nézte, merre megy, és dühös.
Nagyon remélte, hogy ez utóbbi lesz valós, és nem fog összetalálkozni olyasvalakivel, akit a háta közepére kívánna. Így is kapta a megjegyzéseket, amióta újra a falakon kívülre merészkedett, de annyira nem volt stabil lelkiállapotban. A maszk tökéletese fedett az iskolán belül, de azok, akik esetleg közelebb állnak hozzá, mint az átlagember, már észrevehetik az apró változásokat. Tökéletes volt az újraalkotás után, abban azonban nem volt biztos, hogy ezt élőben ki is akarja próbálni.
Óvatosan oldalra pillantott, amikor kiszúrta a közeledőt. Leheletnyit mozdított a fején, hogy kíváncsiságát leplezze, és azt az érzést keltse, mintha csak a szél játszott volna, de tudta, előtte
művészet mást mutatni, mint ami a való. Megmerevedett ültében, és mélyeket lélegzett.
Abbey…

[Christine Avoyane Limda]

A léptek zaja nemhogy elhalkult volna jelezve, bárki is tart errefelé, észrevette, hogy valaki már van a parkban, hanem erősödött, mi több, hatalmas dühöt sejtető surrogásba ment át.
A lány elfintorodott a gondolatra, semmi kedve nem volt bárminemű vitába bocsátkozni, eleve úgy jött ide, hogy senki nem zavarja, de ahogy az lenni szokott, ismét nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna.
Az elmúlt pár nap, hát alatt igazán megtanulhatta volna, hogy a dolgaink általában nem úgy mennek, ahogy azt előre eltervezné, de ilyen téren mindig is naiv volt, és az is marad, amíg nem változik vissza újra - teljesen.
Arra azonban jelen pillanatban semmi esélyt nem látott, mi több, a múlt történései csak még jobban megerősítették abban, hogy jobb az, ha minden marad, ahogy volt, és nem kerget elérhetetlen álmokat.
Álmodozás? - Az nem neki való. De mindegy is. Végtére mindene megvan, amit akart, nincs szüksége ennél többre. Soha.
A másik könnyedén ráköszön, és a lány felemeli a fejét.
Hűvös tekintetével alaposan végigméri a vele szemben állót. Egy pillanatra megvillannak szemei, mintegy felnyársalva a háztársat. Apró sóhajtás a tudatra, hogy senki olyan, aki bárminemű érzelmeket képes kiváltani belőle.
Már csak a nevét kellene kitalálnia valahogy. Látta már, látta már. Hugrabug, évfolyamtárs, de hogy a fenébe hívják? Valamelyik órán pedig még fel is szólították. Talán átváltoztatástanon McGalagony? Lényegtelen. Ha szerencséje van, valahogy csak kiböki a nevét, ha meg nem, nem fog belehalni.
- Szia. - szólal meg kissé rekedtes hangon, szokás szerint félrebiccentett fejjel.  Lélektükrei a mellette heverő szőttesre tévednek. Elvegye, vagy nem?
Ha elveszi, egyértelmű jelet ad arra, hogy a háztárs mellé telepedjen, és csevegni kezdjenek, de ha nem az meg bunkóság. Ugyanakkor, ha valaki csak egy picit is ismeri, pontosabban ismeri azt az álarcot, amely minden reggel, az arcára csúszik, hogy elfedje a valót, ezen az apróságon meg sem lepődhet. Ő mindig is ilyen, volt, és ilyen is marad. Örökre.
A megkezdett gondolatsort nem folytatta, mert a másik újra beszélni kezdett. Sőt, inkább kifakadt. Na de pont neki? Ennek a lánynak szikrányi fogalma sincs arról, hogy a legrosszabb embernél keres vigaszt, vagy barátias egyetértést a szóban forgó elsősökről.
Apropó, elsősök. Ők bántak el egy ötödévessel? Na neeee. Nem igaz, hogy eszébe se jutott pálcát ragadni, vagy alaposan megszidni őket. Persze, a legtöbb elsős az utóbbi időben valóban elkanászodott kissé, de nincs, vagy csak nagyon kevés közülük, aki szembe mer szállni egy felsőbb évessel. Már csak azért is, mert nekik eleve több esélyük lenne a tapasztalatlanabbakkal szemben.
Furcsa, de Őt alig-alig érték atrocitások. Aranyvérű, közönyös, rideg, szenvtelen? Talán ennek is köszönhető. Ki tudja?
Az ellenérzései mellett valahogy mégis kiszenvedte, hogy fintorgás nélkül válaszoljon az abszurd kérdésre. Vele elbánni? Tény, megtörtént. Egyszer, és nem többször.
- Nem tudom, miről beszélsz. Velem nem bánt el senki. Mint láthatod olvastam. - emelte meg a gerincénél fogva az ölében pihenő könyvet. .- Lógatásra pedig ajánlom a fogasokat, vagy egyéb kiálló részeket. Persze ez függ attól is, mekkora az illető. - tette hozzá.
Mire a mondat végére ért, eljutott a tudatáig, hogy már megint sikerült kétértelműen fogalmaznia. Egyfelől ott a tréfa halovány sugara, másfelől viszont cseppnyi gúnyosság is megbújhat a sorok között. Innentől a lányra bízta, miképp reagálja le, mindenesetre azt már eldöntötte, hogy egyelőre nem hajlandó megosztani a padot mással is.
Pislogott néhányat, ahogy a nap elvakította egy másodpercre, aztán karba fonta kezeit. Kitapogatta az ujjrészbe varrott pálcát, és nyugtázta, hogy minden a helyén van.
Újra felemelte a fejét, és kíváncsian várta hogyan alakul tovább ez a délutáni "találkozás" ?

[ Damien ]

Május.
A tavasz hónapja. Hamarosan vége a félévnek, és újabb két hónap várja otthon. Talán nem is baj. Épp elég ennyi egyetlen évre.
Már nagyon mehetnékje van. Távol a kastélytól, az emlékektől, mindentől. Felejteni akar. A lehető leghamarabb. De a megnyugtató magány, ahol nem kísérti semmi, fényévnyi távolságnak tűnik a lány szemében.
Hibázott.
Mint mindig. Miért kellett? - Már nem számít. Már semmi sem számít. Az ítéletet Ő szabta ki magára, az utat Ő választotta, és végigmegy rajta.
Lehetett volna másképp is. De, már mindegy. Mindenkinek magának kell a tetteiért vállalni a felelősséget. Akkor is, ha fáj, ha kínos, ha jó, ha rossz. Ő épp ezt teszi, mert ez a helyes.
Kósza szellő lebegteti meg a sötétbarna hajkoronát, a hugrabugos lassú mozdulatokkal tűri el a füle mögé elszabaduló tincseit. Egy erősebb fuvallat azonban újfent az arcába fújja. Felsóhajt, és éledező dühvel lófarokba köti.
Szabaddá vált karjait az előtte heverő könyvecskére helyezi, és szorosan megmarkolja annak felső részét. A finom ujjpercek kifehérednek a szorítástól, hátradönti a fejét, és szemeit lehunyva mélyre szívja a levegőt. Lassan elszámol háromig, majd kifújja, aztán elölről kezdi.
Hosszú percekbe telik, amíg a szorítás enyhül, és végre kinyitja szemeit.
A jégkék íriszek megvillantak a nap fényében.
Még mindig itt van. Egészen elképesztő eredmény. Képes tíz teljes percet megmaradni egy helyen.
Szúr a szeme. Nem, nem fog sírni. Soha többé, senkiért, és semmiért.
Megváltozott. De ezúttal örökre. Nincs, ami visszatartsa, már nem.
- Nincs maradásom. - suttogja maga elé. Tétován az ajtóra pillant, ahonnan jött. Vissza kellene mennie. Be a kastélyba, ahol nem tépázza ruháját a szél, fel egyenest a szobájába, kiülni az ablakba, és csak nézni a messzeségbe.
Nem tud elindulni. Valami fogva tartja, és nem engedi mozdulni. Ettől újra fellobban szemében a gyűlölet. Valahányszor a tükörbe néz, mérhetetlen megvetés sugárzik a tekintetéből. Balja ökölbe szorul, és felsóhajt. Most nem segít a számolás. Az erőlködéstől könnyek gyűlnek a szemébe. Nem sírhat. Neki nem szabad. Soha.
Megkeményíti a vonásait, miközben mélyeket lélegzik. A szíve megvadulva dörömböl a bordái között. Újabb mély lélegzetet vesz, miközben mindkét könyökét a párkányra teszi, és ráhajtja fejét. Hozzá nem illő mozdulatok, de nem érdekli. Az, hogy valaki meglátja így? Az meg pláne nem. Gondoljon mindenki azt, amit akar, lényegtelen.
Halk surrogás üti meg a fülét. Nyilvánvalóan már nincs egyedül.
Különös módon, ez most nem zavarja. A kísértésnek ellenállva azonban nem néz hátra. Kíváncsi, akad e még valaki az iskola falain kívül, aki megszólítja, vagy egyáltalán leáll vele.
Perceken belül úgyis kiderül.
Az álca visszacsúszik a helyére, és már ugyanaz a Julia, aki egy félórája volt. Nyomát sem látni annak, ami az imént történt. Mélyen legbelül legalábbis ezt reméli.
Hátratűr egy hajtincset, ami orv módon elszabadult a többitől, mire a szél varázsütésre abbahagyja a számára kirendelt feladatát.
Előredől, és elmélyülten tanulmányozni kezdi a párkányt. A léptek zaja finoman jelzi, az imént nem tévedett. Valóban erre jár valaki. Már csak az a kérdés, hogy ki, és miért?

[ Chistine Avoyane Limda ]

Késő délután.
A lány a park egyik elhagyatott padján ült, és mélyen beletemetkezett egy könyvbe. Kívülről legalábbis így festett. Hosszú gesztenyebarna haja eltakarta jégkék tekintetét az arra járók elől, a kezében tartott olvasnivaló pedig megóvta a kíváncsi kérdésektől.
Számára a magány szinte a társa volt, bármi történjék is. De, lényegében ez így volt jól.
Nem volt, aki minden hülyeséggel abajgassa, nem volt, aki bármely tettét a szemére hányja, és akit elveszítsen, mert olyan, amilyen.
A múlt.
Már ezerszer megbánta, de nem volt mit tennie. Ami történt, megtörtént, átírni, megváltoztatni lehetetlen, és talán mélyen legbelül nem is akarta. Vannak helyzetek, amikor csak később jön rá az ember, hogy talán mégis jól választott. Nos, eltekintve a lelkiállapotának hullázásaitól ez talán még igaz is lehet.
Egy pillanatra felemelte a fejét, úgy hallotta, mintha rezzent volna a talaj, és léptek közelednének. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem látott. Csak a képzelete játszik. Miatta úgysem jönne ide senki.
A gerincénél fogva visszaemelte ölébe a vaskos kötetet, beleillesztett egy tökéletesre hajtott könyvjelzőt, majd hátradőlt a támlán, és lehunyta pilláit. Tudta jól milyen képek fogják megrohamozni, mint mindig, ha egyedül maradt, de nem tehetett ellene. Akarta, hogy az emlékek kínozzák, akkor is, ha majd belepusztult a fájdalomba. Kellett, igen, mert csak így volt képes fenntartani az álarcot, a tipikus, "engem-aztán-nem-érdekel-senki-és-semmi", csak így volt képes egyáltalán létezni az iskola hideg falai között.
Összeszorította szemeit, hogy megakadályozza egy kósza könnycsepp világra jutását. Ugyan senki nem járt erre, mégis tőle annyira szokatlan, és emberi megnyilvánulás lenne, hogy inkább elfojtotta, mint bárki is kihasználhassa a pillanatnyi gyengeségét. Őt mindenki úgy ismeri, hogy bevehetetlen, és jobb, ha így marad. Az az apró megingás. Nem, ilyet többé soha nem fog tenni. Egyelőre örült annak, hogy képes oly hosszú idő óta kimozdulni a szobájából, és diáktársai közé menni.
Napokig a színét se lehetett látni, de egyszer ki kellett bújnia a csigaházból. Az a perc, pedig úgy fél órával ezelőtt volt.
Szerencsére idefelé senkivel nem futott össze, akivel nem akart, erősen bízott benne, hogy ez talán visszafelé is így lesz majd. Ha nem, akkor emelt fővel teszi meg azt a pár métert, bármilyen kínos, kellemetlen, vagy fájó is lesz.
Csendesen felsóhajtott, miközben beszívta a természet ezernyi illatát. Végül is ezért választotta ezt a helyet. Kellőképp védett, eldugott ahhoz, hogy igazán egymaga lehessen, és eltűnhessen mindenki szeme elől.
Vagy mégsem?
Félig elfordította a fejét, amikor meghallotta az avar ismerős zörgését.
Nem tévedett. Valaki határozottan erre tart. Az imént talán megtorpant, de most újra elindult. Kiegyenesedett, és felkapta a könyvecskét. Balja ökölbe szorult a szoknyája redői között. Egy nyújtózás, és a talár ujjába varrt zsebből előránthatja a pálcáját, ha arra lenne szüksége. Ha nem, hát futni megtanították.
Mélyeket lélegzett, szája sarkába az őt fémjelző fintor kúszott. A léptek zaja tovább erősödött, benne pedig a kíváncsiság, ki lehet az illető, és mit keres errefelé?

[ Asztronómia ]


A lány, lassú, nyugodt léptekkel sétált a klubhelyiség kijárata felé. Gyűlölt megvárakoztatni másokat, de most nem csak erről volt szó.
Életében először, és nem utoljára nem egyedül indult el órára. Társra lelt, kinél jobbat soha nem vágyott, és remélt. A személy pedig… kellemes borzongás, és melegség járta át a szívét, és lelkét, ha csak rá gondolt. Arra, mennyi minden múlhat egyetlen elejtett szón, mozdulaton. Véletlenek egész sorozata kellett ahhoz, hogy egymásra találjanak, és most mindennél boldogabb legyen, hiszen már nem ugyanaz a Julia, mint annak előtte volt. Kifelé ugyan igen, de az Ő számára egészen más arcát mutatta. Nem, a jellem nem változik oly könnyen, a szabályok nagy része, még mindig élénken élt, és teljesült, csupán Davis, és még két diáktársa az, aki a másik arcot, a gyengédebb én-t láthatta, a többiek számára ugyanaz maradt, mint annak előtte volt.
Az ajtóhoz érve, finom mozdulattal seperte hátra sötétbarna tincseit a szeméből, kezét a kilincsre helyezve lépett ki a lépcsőházba, a Kedveséhez…

A mardekáros Prefektust látva halovány mosoly húzódott ajkaira, apró biccentés kíséretében lépett mellé, és sütötte le a pilláit, majd emelte vissza a fiúra a hidegkék lélektükröket. Annak baljában ott pihent a már ismerős bőrmappa, mely az órához szükséges eszközöket rejtette magában. Julia jobbján pedig a fekete szőttes, hasonló célokat kiszolgálva, külön rekesszel mindennek, és mégis, akár a pille oly könnyű.
Az ujjak lágy, de mégis mindennél többet eláruló összefűződését, újabb halovány mosollyal nyugtázta. Felnézve a zöldszegélyesre lépett ki, és indultak útnak a nyugati szárnyban leledző torony felé…

Út közben nem esett szó köztük, mindketten a maguk világába, gondolataiba mélyedtek, Julia legalábbis igen. Hiszen, bármennyire is elválaszthatatlanok voltak, mégiscsak az első alkalmak, hogy a többiek előtt is nyíltan mutatkoznak. Ó, nem egy cseppet sem érdekelte, ki mit szólt kettejük viszonyára, az ilyesmi csupán egyetlen vonatkoztatásban foglalkoztatta, de azzal most nem óhajtott törődni, elvégre mindennek eljön a maga ideje, másrészt a múltat nem szerette volna ilyen nyugalmas pillanatokban felemlegetni, sokkal többet ért minden együtt töltött perc annál, hogy azzal foglalatoskodjon, amivel egyelőre nem érdemes. Titkon remélte csak, hogy az nem ismétli meg önmagát, azt nem bírta volna sem túlélni, sem elviselni. Davis… többet jelentett számára, mint azt bárki sejthette volna, és ha Vele valami történt volna, inkább meghalna, csakhogy ne kelljen a hiányától szenvednie…
Ez azonban most nem számított. Boldog volt, és ezért a boldogságért bármire képes lett volna…

A csigalépcsőn fellépdelve elengedték egymás kezét, a lány kissé hátra maradt, hogy a Perry csemete kényelmesen ajtót nyithasson, majd szorosan mögötte maradva haladt át azon, és követte Párját a mellvéd felé. Azon kihajolva tekintett el a Tó irányába. Vonásai a másodperc töredékére lágyultak el, majd olvadtak vissza a maszk óvó leple alá. Apró megingás csupán a külvilág felé, mely nem is nekik, hanem az emlékeknek szólt. Íriszeit Davisébe fúrta, közvetítve az imént látottakat, azok eszmei jellegét.
Szólni nem szólt a szemei mindennél többet árultak el a másiknak az odabent kavargó gondolatokról melyek minden egyes alkalommal, ha lélektükreik találkoztak azt suttogták: Szeretlek…

A csendet az ajtó halk csukódása törte meg. Julia a szeme sarkából figyelte az érkezőt, akinek körvonalaiban azonnal felismerte Abbey-t. A lány udvariasan köszöntötte a többieket, majd melléjük lépett, és megszólította Párját. Érdeklődve pillantott Rá, majd az újabb szavakra megrázta a fejét, és egy apró ajakgörbületet villantott a lány felé. Abban benne volt minden, amit mások előtt nem akart szóban is kifejezni. „Köszönöm, hogy elfogadod, hogy Őt választottam, és köszönöm, hogy az elmúlt öt év ellenére is mellettem állsz…”
- Nem zavarsz. – toldotta meg a mozdulatot, majd újból felöltötte a szokásos arcát. Tudta, legalábbis remélte, hogy Abbey nem fogja félreérteni, a maszk nem neki szól, hanem a többieknek, akik semmiről sem tudtak…

[ Em ]

Nem tudta, miért teszi azt amit. Sokkal egyszerűbb volna itt hagyni, hogy minden menjen a régi kerékvágásban. Elfelejteni ŐT, aki miatt ez az egész van. Visszabújna a fala mögé, az álarc elrejtené a finom vonásokat, a mosolyt, a valódi érzéseket. Megelőzhetne vele egy sor csalódást, kellemetlen kérdéseket, azokra való válaszolást, na és persze ezt is, hogy bárki is megsejtse, mi lakozik a maszk mögött…
Ám mégsem teszi. Helyette a könyv a táskában végzi, és bevallja, hogy valóban nincs minden rendben vele. Maga sem érti miért, hiszen soha életében nem látta még a másikat, mindössze egyszer-kétszer órára sietve, vagy egy csendesebb sarokban
Olyan furcsa, hogy nem olyan fellengzős, mint a legtöbb háztársa. Vajon az arc számára is egy, a külvilág felé mutatott álca, mellyel a valót kívánja elkendőzni? Nem értem, nem érhetem, amíg nem tudom az igazat. Ehhez azonban két olyan dolgot is meg kellene vallanom neki, ami … nos talán nem a legmegfelelőbb lenne. Különös az érzés, ami elfog, valahányszor a szemébe tekintek. Mintha azt sugallaná, bennem megbízhatsz, a tikod őrizni fogom. De miért?...

Óvatosan szövi tovább a másik fél számára megkezdett gondolatmenetet, kínosan ügyelve arra, hogy a megfelelő szavakat használja, mik nem lépik túl a személyes határt, de több értelmet is adnak egy-egy mondatnak. Az már nem rajta múlik, hogy a lány miképp is értelmezi majd azokat.
A mosoly, ahogy megjelenik, hal el, mielőtt komolyabb jelentőséget is lehetne tulajdonítani annak. Egyenlőre vigyázni akar magára, az elméjére, sőt talán a másikra is. Nem felejtette el, mi történt azzal a személlyel, akit közel engedett magához, ahogy az első leckét sem, melyet az apától kapott annak idején.
„Ne bízz meg senkiben, míg nem ismered eléggé. Csak esendővé tesz, és támadási felületet ad a másiknak.”
Apró szájszéli fintor, csak magának. A szabályok megszegése nélkül az esélyt sem tudja megadni magának, hogy esetleg másképp alakuljanak a dolgai. Ha a sors könyvében az van megírva, hogy nekik itt, és most ezt kell tenniük, úgyis el fog érkezni az a pillanat, ha akarja, ha nem. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és következménye, akár a tetteiknek…

Szavai után félrefordítja a fejét, meg is billenti, majd a szeme sarkából lesi a reakciót. Hiába, nehéz feladni az elveit, s az állandó viselkedéskultúrát, a jellemet, s az apró mozdulatokat, mellyel minden ízében azt sugallja, Ő több bárkinél is. Senki sem sejtheti, hogy épp az ellenkezőjét érzi, és gondolja. Nem sejthetik, mert nem szabad. De ez a lány… különös…
A tiszta hangra felkapja a fejét, vonásait átrendezi, majd ellazítja azokat.
- Julia Woodrow, Hugrabug. – bólint, ám a vallomás csak késik. Elkapja a tekintetét, előbb a tájat, majd a padlóra szegezi figyelmét, aztán mintha valami láthatatlan szál húzná, pillant vissza a lélektükrökbe.
Fülében ott csengenek a durva tanácsok, felszólítások, és viselkedési leckék, melyeket az otthon melegéből hozott magával, s melyekkel egyszerűbb volt felépítenie a lányt, aki látszólag senkitől, és semmitől nem riad vissza, háboríthatatlan, hűvös, akár egy jéghegy, és bevehetetlen, mint egy kővár. Ezt készül most lerombolni, mert akarja, mert úgy érzi, hogy kell ahhoz, hogy változhasson, elébb léphessen. Most nem a lépcsőfokok, amik számítanak, hanem az általános emberi dolgok, érzések, tettek, melyek Tőle idegenek voltak. Legalábbis eddig.
Halk sóhajjal szegi fel fejét, és lazítja el az alabástromszín arcot. Ezúttal ne rideg legyen, és érzelmek nélküli, hanem képes legyen azokat közvetíteni a másik fél felé…

- Mondhatnám azt is, hogy összejöttek a dolgok, ám ez már nem most kezdődött. Csupán a múlt az, ami… aminek a hatására kavarodtak össze a jelenbéli dolgaim. – szólal meg hirtelen, és fordul a Emilyvel szembe. Még nem tudja, hogyan is tovább, sem azt, helyes-e biztosan, amit tenni fog. – Ha volt már olyan érzésed, hogy ezt egyszer már átélted, ismerős lehet. Most úgy érzem, megismétli önmagát, ám az érzés oly régi, hogy már el is felejtettem szinte milyen az… szeretni... – mondja ki az utolsó szavakat, megnyomva a szót, igazi érzelmekkel átitatott jelentést adva annak.
Szeretni… Vajon tényleg az? És Emily… Háztársak. Vajon hogy állna hozzá, ha elmondaná? És a heg? Nagyot nyelve pillantott le a baljára, mely pontosan a jobb felett helyezkedett el összefonódva a mellkasa előtt. A talár ezúttal se takart rendesen.
Látszott.
Élesen, és fájón.
A francba...

[ Em ]

Furcsamód az ember megérzi, ha valaki olyan keveredik a közelébe, akivel megéri egy kicsit másabb hangnemet megütni. Nem azt a rideg, elutasító, fennkölt, és fagyos, mint amit egyébként szokott az ismeretlenekkel. Volt annak a lánynak a pillantásában valami, ami megfogta, és különös módon olyan érzéseket keltett benne, hogy most az egyszer igazán lehetne kicsit másabb is, mint amit megszokhattak Tőle. Már nem az a Julia, aki pár nappal ez előtt volt. Túl sok minden történt, ami számára feldolgozhatatlan, amihez idő kell, és magány, hogy igazán átrághassa a történteket. De… most nincs az a pénz, amiért csendben olvasna, vagy sajnálgatná magát. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie, mert ez a helyes…

Egy apró sóhaj, ahogy végigméri a másikat. A lehetőség, hogy mi lenne, ha Ő is közéjük tartozhatna, ha zöldszegélyes talárt hordhatna, fájón kezdi ki újra az elnyomott, ám olykor felszínre törő rejtett gondolatokat. Láthatná…
De nem szabad, nem lehet. Már maga a tény, hogy ott áll, azon a szárnyon, ahol könnyen összefuthatnak is felháborító. Hiú ábrándokat kerget, ha valaha is azt reméli, közöttük több lehet, mint pár szó, nem, még a gondolatát is felednie kell. Nemcsak a maga, hanem a másik érdekében is. A múlt nem ismételheti meg önmagát. Nem teheti ki a sötét fátyolnak. Sem Őt, sem mást…

Halk szavak, melyekkel szinte ellentmond az előzőeknek, de nem érdekli. Már nem… Csak az, hogy ne magányban töltse el azt az időt, ami a napból még hátravan. A másik szemeiben pontosan ezek fordulhatnak meg. Furcsa… nem olyan fennkölt, és rideg, mint a zöldszegélyesek szoktak lenni. Talán még Ő maga is sokkal jegesebb nála? Álarc ez is, akárcsak az Övé?
A lány, mintha óramű pontossággal dolgozna, szólal meg, két olyan kérdést felvetve, mely csak még jobban erősítette Juliaban az érzést, miszerint amaz vagy rossz házba került vagy valami a túlparton sincs rendben.

Akaratlanul bólintott a kérdésre, bár szólni még nem tudott. Évek óta, soha nem kérdezte Tőle senki, hogy tudna-e valamiben segíteni, sőt, még azt sem, hogy egyáltalán minden rendben van-e. Egyetlen ember ez alól kivétel, akit maga próbál eltaszítani minden egyes alkalommal, amikor csak lehetséges. Talán nem kellene? Talán ..
Lehajtott fejjel csukta be a könyvet, és süllyesztette a fekete szőttesbe, majd megemelvén fejét ejtette szavait:
- Ha hazudnék, azt mondanám semmi bajom. De a való nem ez… - egy kósza pillantás a táj felé, mintha abból merítene erőt. Nem fejezi be a mondatot, a neveltetés gátat szab a folytatásnak. Egy pillanatra alapjaiban remeg meg a maszk, mely a hófehér arcot takarja. Igazán megbízhat benne? Annyira, hogy megossza vele az igazságot, fátylak, és elfedések nélkül?
A sötétbarna hajkorona óvón takarja el a külső szemlélő elől a finomabb vonásokat, azokat, melyek alig látszanak át az álarc alatt. Lágy mozdulattal tűri el a szemébe lógó tincseket, a hidegkék lélektükrök a felhőket kutatják, miközben beszél. Talán örökre bánni fogja a pillanatot, talán nem, és rálelhet az első emberre, akiben megbízhat?

- Te vagy az első, aki ezt kérdezi. - szólal meg nagy nehezen. –Tudod, Tőlem nem szoktak csak úgy ilyesmit kérdezni, most mégis örülök hogy Te megtetted. Segíteni nem hinném, hogy tudsz, de… nekem már az is sokat jelent, hogy megkérdezted. – egy futó mosoly, szinte alig látszik, annyira szokatlan hogy fintorgáson kívül másféle szájmozgást is képes produkálni.
Egyenesen a másik szemeibe néz, és félrebiccenti a fejét. A tengerkék íriszek megnyugvást, és igazi szándékot sejtetnek… vajon jól teszi, amit tenni fog, ha képes rá? Nyílt tekintet, jelzésértékű a másik számára, ha akar, kérdezhet, talán még örülne is. De beszélgetni, az mindennél többet jelentene számára…

[ Abbey ]


Ez a nap tényleg más lesz, mint a többi…
Soha nem hívta még találkozóra a másikat. Soha nem beszélgettek úgy, mint két jó barátnő, és soha nem mosolyodott el előtte.
Fürkészően, de mégsem feltűnően figyeli Abbey minden rezdülését. A szemeit, az arcát, a mozdulatait. Fél perc is elég volt hozzá, hogy tisztában legyen a helyzettel, és annak súlyosságával. Zavarban van, nem tudja hova tenni a váltást. Hát persze. Öt évig csak a maszkot látta, melyen senki, és semmi nem volt képes áthatolni, és az most egyszerre minden előzetes jel nélkül darabokra omlik előtte. Már azon se lepődne meg, ha a lány feltenné a tízmillió galleonos kérdést, miszerint most szórakozik-e vele. Ezt az utat azonban maga választotta, egyedül kell végigmennie rajta…

A hidegkék lélektükröket előbb a kövezetre, majd a másikra szegezi, és apró mosollyal a szája sarkában hallgatja a magyarázatot, miért is csürhézi a csapatát egy kapitány. A témát lezárja, és másra tereli a szót, történetesen a kezében tartott könyvre. Apró lóbálás, egy könyvjelző, és máris kiesett a visszavett szerepből. Ám Abbey elmosolyodik, mégha csak haloványan is, és ez már megérte a beszólást. Csupán a szempillája rebben a játékos szavakra, a mosoly kiszélesedik, ám a stílusa megmarad.
- Csupán, mert nyitottabb vagyok a kelleténél… - nem fejezi be a mondatot, a szavak magukért beszélnek. Egyfajta jelzés is a másik fél számára, innentől komolyabb lesz a hangvétel, már ha egyáltalán sikerül megtennie azt, amire készül.
Egy pillantás a Tó felé, egy félmosoly, mintha az akire gondol erőt adna neki a folytatáshoz…

Belekezd, ám a felénél újból abbahagyja. Nyílt tekintet, furcsán csillogó, és több mindent képes egyszerre közvetíteni, mint ahogy azt bárki is gondolná. Egy mély sóhaj, csend, melyet csupán a hűvös szél kavar fel. Nem megy. Még nem…
A csapatkapitány arcáról is leolvad a mosoly. Komolyan pislog háztársára, mint aki nem tudja, hogy most szabad-e kérdezni vagy sem. Végül megszólal, és a lány már tudja, hogy hosszú estéjük lesz…
A kezdeti mondatok érdekesen keverednek, mint a pohárban a koktél elemei. Egy lépés előre, egy lépés hátra. Elfordítja a fejét, nem tud a szemébe nézni. Már nem…

- Én... –szólal meg újra, de nem tudja folytatni. Kérdés, és találat. Csak annyit kellene hozzáfűznie, hogy igen, nem emiatt, hanem…
Segélykérően pillant a Tó felé, az eddig szorított vonások ellágyulnak, ahogy a távolban felderengnek a fiú körvonalai. Kivetülés csupán, de számára mindennél többet jelent.
Lehunyja a szemeit, és Davis alakját maga elé idézve bólint egyet, majd nyitja szólásra a száját.
- Valóban nem. – vallja be, amit a másik már önmagától is pontosan tud. Időhúzásra játszik, egy ilyen súlyú dolgot, nem két perc alatt fogja az ember kibeszélni magából. Annál sokkalta fájóbb élmény, melyről eleddig csak egyetlen emberre volt képes beszélni… Vele…
A jégkék íriszeket takaró szemhéjak felemelkednek, és a kérdezőre vetülnek…
- Én… engem… - lesütötte a pilláit, és újfent a Tavat kezdte el fixírozni. Nem tudta, hogy kezdje. Davissel teljesen más volt, Ő kerek perec megkérdezte. Persze, ha akart volna, akár azt is megtehette volna, hogy nem válaszol. – Te csak a pletykákat hallhattad. – szólalt meg hirtelen – De kevesen tudják, mi a valóság. Az, hogy egy mardekáros miatt, végzősök megkínoztak egy elsőévest... Akkor szereztem ezt itt… - mutatta fel a bal kezét, melyen élesen világított a csuklót éktelenítő heg. A heg, melyet oly sok évig takart, és ami megváltoztatta az életét…

[ Davis ]

Nem lesz képes rá… Nem, és nem… Ezt nem kérheti, teheti meg vele…
Mélyeket lélegezve haladt a bejárati csarnok felé, majd lépett azon be, miután a fiú kitárta előtte azt. Nem szaporázta meg lépteit, ám a lépcsőket egyesével számon tartotta, mintha a kivégzőhelyre igyekezne. Nem szólalt meg, nem akarta megtörni a csendet, vagy idecsalogatni a többi járőröző Prefektust. Nem azért, mert zavarta volna, csak… Vele szerette volna tölteni a maradék időt, békében, veszekedés nélkül eljutni a hálókhoz. Kósza pillantást vetett a fiúra, és vonásai ellágyultak a felvillanó fáklya fényében.
Elmondhatatlanul boldog volt, még akkor is, ha a múlt sötét fellege ott kísértett felettük. Egyszer élhet csak, ha megtagadná magától a lehetőséget, talán örökre bánná… A fiú ugyanis képes volt olyan érzéseket ébreszteni benne, melyek időtlen idők óta elkerülték, vagy még soha nem is érintették. Elég volt ránéznie, és máris elgyengült attól a tekintettől, arctól, és alaktól, melytől mások úgy tartottak, s ahogy nem is oly rég Ő maga is.
Azóta azonban történt egy s más, mely megváltoztatta, és új életet adott neki. Mintha most venné az első levegőjét, tenné meg a bizonytalan lépéseket, vagy egyáltalán dobbanna a szíve.
Apró kis dolgok, együtt mégis a lány számára hőn áhított Mindent jelentették, és többre már nem is volt szüksége, mindössze arra, aki most a kezét fogva kíséri fel a Hugrabug Klubhelyiségéhez, és ígéretéhez hűen fogja várni órakezdés előtt…

Mégis, mindezek ellenére a bejárat előtt nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg, és ne boruljon Davis nyakába, jelezvén mindent megadna, ha csak pár percet még Vele lehetne. Újabb szavak, melyek teljesen aláásták a tekintélyét. Nem, ennyire nem lehet, hiszen még csak alig ismeri… A gondolatra magában vadul rázta meg a fejét, lehet, hogy alig ismeri, de eleddig általában mindig sikerült olyanba botlania, aki méltó volt a bizalmára. Soha nem értette azokat, akik az első pillanatok alatt, akár egy nyitott könyv terülnek a másik elé. Csalódások sorozata várhatott a legtöbb naiv lélekre, melyet mégha egy kicsit is sajnált, már nem vette volna a fáradtságot, hogy figyelmeztesse rá. Hogy miért? Először is, mert nem volt szeretetszolgálat, másrészt meg azért, mert az ember a maga kárán tud a leginkább tanulni, ha a másén már nem is annyira, és végezetül azért, mert ilyen volt a jelleme. Ezt a jellemet, és a mögötte lakozó valódi arcot csupán egyetlen diáktársa láthatta, az, aki most bástyaként tartja a karjai között.

Davis halk, de bíztató szavai cseppnyi megnyugvást adtak, de tudta jól az első ilyen éjszaka felét halálra fogja aggódni, hogy Ő épségben visszatért e a Mardekár hálókörletébe. Élénken emlékezett még arra, a napra, amikor páran közrefogták Peter-t. Tudta, hogy ez soha nem eshet meg Davisszel, hiszen a fiú ötödéves létére jóval erősebb, mint a hetedéves fiú volt akkor. De egészséges aggódás lehet benne, a másiknak nem kell feltétlenül tudnia Róla, majd… idővel…
- Tudom. – lehelte elhalón a lány, miután végre képes volt újra a fiú szemébe nézni. Nem, egy percig sem gondolta, hogy nem tartja meg az ígéretét. Nyitotta volna a száját, ám újabb szavak hallgattatták el. Némán simult hozzá, és hunyta le a szemeit a homlokára lehelt apró puszi után. Egyszerre nem is tűnt olyan szörnyűnek az egész.

Egy biccentés a búcsúszavakra, majd lassú, óvatos mozdulatokkal vette le magáról Davis kabátját, és borította annak vállaira. Egy simítás az anyagon, majd közelebb lépve érintette orrát a másikéhoz. Kedveskedés, és figyelmeztetés arra, hogy mit is szeretne voltaképpen mondani, vagy tenni
- Köszönöm. – mosolyogott el halványan, és balját a zöldszegélyes nyaka köré, jobbjával pedig az arcát cirógatta. Ez a pár perc már igazán nem számít, ha már vége szakad a mának, méltóan érjen véget…
Egy alig hallható sóhaj után íriszeit a fiúéba fúrva állt lábujjhegyre, és csókolta meg a homlokát, majd lassan simítva haladt a szépen ívelt ajkak felé, és lehelt azokra előbb egy puha puszit, aztán még egyet, és még egyet. Újabb pillantás, és ha Davis hagyta lágyan megcsókolta…
- Szeretlek… - szakadt ki belőle a csók után, és fúrta fejét a mardekáros nyakához, mintha azt kérné csak még pár percig hadd lehessen vele…

[ Abbeybaba  ]

Még nem tudta, vajon meg fogja-e bánni, hogy akkor elhívta beszélgetni Abbey-t, de valakivel muszáj volt beszélnie Róla… Abbey... nos, Ő pont az a személy volt, aki a végletekig kitartott mellette, pedig talán nem is érdemelte ki. Nos, talán itt az ideje, hogy meghálálja, vagy legalábbis nyisson felé. Az elmúlt időszak szinte teljesen megváltoztatta, újjászületett Davis mellett. Alig egyetlen nap, és mégis másképp látta a világot. Nem, a stílusa, a fennköltsége ugyanaz maradt, mint annak előtte, nem lett előzékenyebb, kedvesebb, csupán eleddig egyetlen emberrel, vele, és senki mással…
Még volt visszaút, akár vissza is lépkedhetett volna a klubhelyiségbe, de nem akart. Abbey nem érdemelné meg, hogy cserben hagyja ily rút módon.

Egy apró sóhaj, és egy félmosoly. Vajon a lány mit szól a Davis, és közte kialakult érzelmekhez? Vajon…? Megannyi kérdés, melyre választ várt, és amelyről tudta, idővel fel is lebben róluk a fátyol csupán neki is engednie kell egy picit.
Az engedés megtörtént, innentől már nemcsak rajta múltak a dolgok. Lassú léptekkel sétált el az ajtótól pár lépést, és telepedett fel a hídra. Maga a mozzanat is annyira elütő volt, a mindig pedáns lánytól, hogy nem csodálkozott volna, ha másoknak szemet szúr. De nem érdekelte, ahogy eddig sem, és ezután sem. Kivételek persze vannak, de az olyan helyzetekben még most sem félt volna pálcát ragadni, és figyelmen kívül hagyni olyan mások szemében talán cseppet sem aprócska tényt, hogy háztársra nem szegezünk varázstárgyat. Ha csak egyetlen is közülük megkérdőjelezi a tetteit, nos, nem lenne a helyében.

Kósza félmosollyal nyitotta ki a könyvecskét, amikor halk suhogást hallott a háta mögül. Egy mozdulattal a kezében volt a míves fadarab. A lopakodó ki más is lehetett volna, mint a kviddiccsapat kapitánya. Futó mosoly, szinte olyan halovány, hogy alig látni, majd becsukva a könyvet rejtette kezét el, és kapcsozta össze a pálca rejtekét szolgáló varrott zsebet. A lány persze nem volt vak, tudta jól, ha felbosszantják a Jéghercegnőt, honnan is kerül elő pillanatok alatt az a bizonyos kis tárgyacska.
- Á dehogy, nem vagyok én annyira hirtelen. Csak nem tudtam ki settenkedik a hátam mögött. – válaszolta hűvösen, de a hangnem, mégis olyan más volt, mint általában… Észre kellett vennie a háztársnak.

- Késős csürhe? –kérdezett vissza reflexből. – Ejnye-ejnye, hogy beszélhet így a csapatáról egy kapitány? – a mondat végére kiszélesedett az iménti ajakgörbület, és már Abbey is láthatta azt a bizonyos arcot, mely a maszk mögött rejtőzött évek óta.
Futó pillanat csupán, ahogy a pulóver ujja felcsúszván láttatni engedte a hosszú heget. Megborzongott, majd a lányra emelte a hidegkék lélektükröket.
~Neki is feltűnt… ~ Egy mély sóhaj, de nem tette szóvá a dolgot, ezzel is jelezvén, nyitottságát, ám azt is, hogy ha kérdez, óvatosan tegye…

- Ó, most kivételesen nem anyám művét. –lóbálja meg a könyvet, amiből széles ívben kirepül a könyvjelző. Megcsóválja a fejét, előveszi a pálcáját, majd elmormol egy invito-t, és az egészet a táskába süllyeszti.
- Nem ajánlom, hogy kiröhögj. – emeli vissza a tekintetét, ezzel is kis fűszert adva a beszélgetésnek. Talán érdekesen fest az „új” Julia, de egy cseppet sem zavarja, sőt, lassan kezdi mulattatni a helyzet immáron tapintható komikuma. Na igen, a vihar előtti csend, már ha vihar lesz.
Egy gondolat, egy fiú, és elfordulva újra a csónakház felé néz. Felsóhajt, és éledező kíváncsisággal nézi, ahogy Abbey mellé telepszik.
- Talán feltűnt, hogy nem a könyv miatt akartam veled találkozni… - kezd bele, aztán a mondatnak vége szakad, mintha elvágták volna. Segélykérően fúrja a lélektükreit a lányéba,e mintha azt mondaná, dugóhúzó módszerrel kell kiszedned belőlem, egyedül nem biztos, hogy menni fog… Az álca visszacsúszik, immáron csak a szemek árulkodnak az odabent zajló lelki tusákról...