Bambán nézek a lány után. Mivan?!
Szinte fel sem fogom, mi történik velem, mikor egy öreg kalapos úr nekem ütközik. Szitkozódik, mert táskájának teljes tartalma a pályaudvar hideg kövén ücsörgött. Az agyamnak gyorsan kellene kapcsolnia: segítsek az öregnek, vagy fussak a lány után, aki valami szatír állatnak hisz...
Az óra megszólal, lágyan veri a harangot. Bimm-bamm.
Dél van. Ilyen napszakban, éhgyomorra kergetek itt valami hiszis csajt, felborítok egy szerencsétlen embert... Mi lesz még itt? A kérdésre nem várok választ, inkább szép lassan elmerülök abban, hogy visszapkolgassam a férfi táskájába a mappákat.
Úgy gondoltam, hogy a táskát majd otthon Scott bácsikám feltöri, keresünk valami könyvet, amin rajta van a neve, talán még a címe is, és majd csak megtalálom valahogy. Bár, ha nincs sok tapasztalata egyes védőbűbájok feltörésében, akkor nem igazán fogja megtudni, hogy kié az én bőröndöm, ami ott van a kezében. Így méltán hihetem azt, ha egyszer odaállítok elé, hogy valami perverz csókának tart, aki végigfutotta a fél pályaudvart miatta...
Mikor végre visszaraktuk azt a sok papírt, a mugli megigazgatja fején szürke kalapját, s egy szó nélkül távozik. Hm, nem is várhatok semmi köszönetet, végülis csak annyi cuccot hagytam most el, amikből a Roxfortban éltem. Végülis
köszönetre sem méltó...
Megrázom a fejem, pislogok néhányat, majd felmarkolom a bőröndöt (ami nem az enyém...) és visszalépkedek a peronra, hol bácsikám azt gondolhatja, hogy annyira megszerettem ezt a tanulást, ezér tinkább ottmaradtam...
Szerencsére nem hitte ezt, nyugodtan ült egy padon. A Reggeli Prófétát lapozgatta, s szokásos érzelemmentes hanglejtéssel üdvözölt, s mondta, hogy örül, hogy lát. Biccententtem, s soha nem múló izgalommal vártam, hogya aludhassak egy hatalmasat a régi jó szobámban...

A Roxfort Express befutott, mint minden év végén. A peronon felvillantak az angyali mosolyok. Azok a kislányok, akik ott ültek mellettem és végig szemérmetlen pasiügyekről beszélgettek, most mennyei csillogó szemekkel tekintettek szüleikre, kik olyasféléket mondagattak rájuk, hogy "Milyen csodajó kislány", meg hogy, "Hát milyen imádnivaló lány, ugye?". Hát, most hogy kérdezni tetszik... NEM!
Én már cska ilyen vagyok. Mosolygok a saját hülyeségemen. Azonban lehervad a mosoly, amint rájövök, hogy rossz táska van nálam. Az a szép lány... ő vitt eel az enyémet.
Messziről látom, amint megcsillan a fény a barna haján. Gyönyörűen lobog a többi ember között...
Lehet meglátta, hogy követem, vagy csak sietnie kell, de gyorsabbra vette lépteit. Próbálom tartani vele a lépést, de nem igazán megy. Kissé elveszítem...

Aztán pár perc keresgélés után megint megpillantom. Bájosan néz el mellettem, érzem hogy lát. Látott már a vonaton is, mikor bámultam. Nem kellett volna, ellenkezik az illemmel, de akkor is. Nem bírok betelni a szépségével. Most is nézem. Szép, kecses formák....
Ekkor ismét elindul, ezúttal a bejárat felé, egyre gyorsabban kapkodja lábát. Sietek, hogye elérjem, míg mielőtt egy kisutcában hopponálhatna, hisz már bőven kinéz tizenhétnek. Korábban már láttam ezt a lányt a suliban, de sosem fogott meg ennyire...
Lépteim gyorsaságát megkettőzöm, s hamar beérem a lányt. Ilyen könnyű bőrönddel gyorsabban utólérem, szegény meg cipeli az én nehéz ládámat.
Hátulról elkapom a kezét, gyengéden megfogom, nehogy kihúzza és mondani kezdem:
 - Bocsáss meg! Azt hiszem... összecseréltük a bőröndünket...
  

Vége a tanévnek. Már herótom van a nyártól. Megint unhatom magam halálra valamelyik rokonomnál. Scott bácsi biztos nem jön elém és nem mondja, hogy lakjak nála nyáron. Más se fog jönni... Ha pedig mégis... Hát... mindegy ki jön, unni fogom magam egész nyáron.
A fülkében hatan ülünk. Két harmadéves lány beszélget mellettem, szembe pedig két ... ötödévesnek látszó srác ül egymás mellett, néha megszólalnak, de igazából ők is csendbe vannak. És még valaki. Egy lány... griffendéles. Gyönyörű barna szemei vannak, ugyanilyen gesztenyés haja. Hatalmas íriszeivel az a külviágot nézni. Sokáig nézem... Nem tudok betelni vele...  Elmerülünk godnolatainkban.
Ez a két vinnyogó lány nagyon idegesít. Valami pasiról beszélnek, hogy miért nem szereti őket. Hát, lenne egy-két tippem. Hangosak és csak az jár a fejükben, hogy az a fiú az övéjk lehessen. Vajon minden lány így éli meg ezeket a dolgokat? Bár tudnám...
Már csaknem elérjük a pályaudvart. A lány velem szemben még mindig erőtlenül bambul. A vonat egyre lassabban zakatol, míg végül megáll. Megpillantom azt a sok örömteli arcot, ahogy várják gyermeküket. Megpróbálok falat építeni az áradó emlék-hullámnak, de nem megy. Apa, anya, nagyapa... és mind halottak...
Még ülünk ott kicsit, megvárjuk, míg az elsőévesek mind leszállnak, a két lány nekilendül a fülke ajtajának, de végül csak az egyik megy el, a másik még összesezdi a csomagját.Majd a két srác is feláll. A szemközti lány pedig csak ül és ül. Nem indul el, pedig már alig lehetnek a vonaton. Én is felállok, leszedem a poggyászomat, és kilépek a kabinból, de visszapillantva látom, hogy a bambuló csaj még midnig ott ül.
Odalép hozzá a lány, megböki a vállát.
 - Nem szállsz le? - kérdi tőle
A lány erőtlenül hümmög, majd megköszöni hogy szólt, és elindul csomagjaival a kezében...
A poggyászaim könnyűnek tűnnek. Túlságosan is... Talán... Nem. Nem hiszem. Lehet hogy a lány az én ládámat vitte el. Remélem nem... Gyorsan átgondolom a dolgokat, majd kinyitom a ládát. Női holmik... Jajj neee!Szemmel a szemrevaló lányt keresem. Nem látom. Ott! Az óránál. Ott van! Sietve elindulok felé, át a tömegen.
MIvel egyetlen rokont se látok a peronon, midnen erőmmel azon vagyok, hogy visszazerezzem a bőröndöt és visszaadjam a lány ládáját...

Miss. Actress

Csak állok ott, némán. Nem tudom felfogni a dolgokat, nem értem az egészet. Számomra teljesen irracionális a helyzet, nem érzem, hogy tényleg ott állok. A fejemből kifolyik a vér, alig állok a lábamon. Mi a franc van velem? Elkaptam valami betegséget? Nem igazán van időm ezeken gondolkozni, mert miközben a lány csak mondja és mondja, majdnem elájulok. De nem. Én nem. Erősebb vagyok annál.
Próbálom magam gyógyitgatni...
Szinte mintha nem is lennék, úgy vesznek homályba a képek. A lány, aki egyébként feltűnően csinos, ég mindig mondja, de már a könnye is kicsordult. Gondolom azért, mert ilyen bambán nézek rá. Sky! Szedd össze magad!!!
Nem megy...
Épp eljutnak hozzám a szavak, mikor észbe kapok. Fruska, előitélet, beszéltél, velem, ismersz, nem, bántasz...
Eléggé udvariatlan, hogy semmi sem jut el az agyacskámig abból, amit hallok, de csupán jószándékból nem él meg az ember. Most már elég. Vagy itt omlok össze, vagy felmegyek a hálókörletembe lepihenni, esetleg a gyengélkedőre... Megfontolandó.
Épp nyitnám a számat, mikor meghallom végre a nevét: Laetitia. Nem hétköznapi név, az biztos. Mostmár azért egész más szellemben kezdek neki mondandómhoz.
 - Nem hiszem, hogy az iskola szörnyetegnek tartana, én meg pláne nem... Leatitia... - kissé ismét megszédülök, a beszéddel csak megerőltetem gyenge idegeimet, de uralkodok a fájdalmon. - És, miből veszed, hogy utálnának téged? Szerintem, teljesen jófej vagy, nincs veled semmi baj...
Elég szarul vagyok, mit ne mondjak. Még csak eszebe se jut jobban megfigyelni a lány bájait, bár nem is agyon volna szabad, ugyebár... khm...
Lágy szellő érinti a tarkómat, kissé lehűt. Jólesik. Libabőrös lesz a hátam, a rosszullét visszavonul, s én várom, mikor vonul el végre, közben a lány szemében keresni valami pontot, amiből kiindulhatok valamilyen irányba vele kapcsolatban, mert egyelőre nem tudom mire vélni a hisztijét...

{szinvonal... az meg mi? most itt nem ismertem, bocsi ez sikeredett...}

/nem te döntöd el, hogy levágódok-e a földre, avagy sem /


 - Figyelj, tényleg nem láttad a csajokat? - kérdem kissé szemétkedve, legalábbis úgy folytatom. - Nem figyelted a szőke dudáit? Ja... bocs, elfelejtettem... te nem nézel ilyeneket, ugye?
Hú, remélem ettől eléggé bepipul. Remélem... Amugy nem tudom, miért vagyo kmost ilyen. Érdekes...
Pálcát ránt. Óh, te jó ég! Ez tök beteg! Komolyan képzeli, hogy én azzal a szemét Voldemorttal szűröm össze a levet?! Ez felháborít, de próbálok uralkodni magamon.
Már nem figyelem a tájat, pedig beszélgetés közben gyakran szoktam. A bagoly sem késztet már arra, hogy felfelé nézzek, inkább csak ez a tébolyult Hektor... Ezzel van valami baj... Mindig ilyen szokott lenni? Vagy csak engem tisztel meg?
Nagyon lengeti azt a pálcát, közben a terveimről kérdezget. Gondolkozom azon, hog yeldobjak egy olyan huumort, hogy? "A továbbtanulásra gondolsz, haver?", de nem. Ez kezd tényleg komoly lenni...
Ajjaj. A pálca nagyon beleng, mikor látja, hogy nem válaszolok. Énis előrántom.
 - Hektor! Ne nézz hülyének, jó? Én nem valami eszement hülye mardekáros vagyok, aki a Nagyúr minden szavára öl!Figyelj, én nem álltam be a seregébe... hidd el! - bizonygatom egyre kétségbeesetten.
De látom, hogy nem nagyon hisz nekem. Pálcája lendül, kábító átok vörös fényfoltjai süvítenek felém. Mellkason talál, mondhatni telibe. Kissé megszédülök, de hál' istennek nem teljese egéészében kaptam az átkot, nem ájultam el. Nem tápászkodok meg, hanem már küldöm a választ:
 - Relaxo! - üvöltöm pálcámmal a srác fejére célozva.
A szikrák hátha késleltethetik kicsit, amíg én helyrejövök...
 

Hektorba ütközöm, ezen a hűvös téli déletlőttön. Mikor még véletlenül se akartam volna összefutni senkivel! Ehh, most miért ver a sors? Nem baj, most épp olyan kedvemben vagyok, hogy egy szót se szóljak hozzá. TAlán így is lesz...
A hópelyhek körkörös hullámokban érkeznek hozzánk, a földre. Egy éppen az orrom heyére esik, meg akarom figyelni, így kancsítok, de megpillantom a hópelyhet vízzé válni. LEcsorog a számhoz a víz. LEtörlöm, és idegesen visszafordulok Hektorhoz.
 - Megrendezettnek, Hektor? - húzom fel szemöldökömet. - Mit értesz ez alatt?
Igazából nagyon is jól tudom, hogy mi a francot ért ezalatt. Hogy direkt botlottam belé, vagy hogy kifigyeltem és utána jöttem. Eléggé fennt horhatja az orrát, ha tényleg azt hiszi, hogy utána futkorészok. Kit érdekel?!
A szél süvít. Egyre jobban érzem a vihar közelségét.
 - Elhiheted, nem remdeztem meg semmit. Nem, én csak azt a két mugli csajt figyeltem... és... hát ez lett. - mutatok a srácra.
Hát, igazán nincs kedvem itt időzni vele. Remélem nem fog eszébe jutni, hogy beszélgessünk egy "izgalmasat". Mert akkor lángoló süveggel veszek repülő rajtot, és már itt sem leszek...
Közben egy szép bagoly száll fölöttem, biztosra veszem, hogy levelet visz. Gyönyörű, fehér tollú, fekete csőrű állat. Mesébe illő könnyedséggel száll a szél szárnyán, s keresi a jobbnál jobb légáramlatokat. Csak úgy vitorlázik...
Próbálok úgy tenni mintha elindulnék, de vajon enged-e?
 - Hát, mindenesetre, nekem most mennem kellene... - mondom előrelendülve...

/ejj, ez ritka szar lett, bocs :\ /

Hűvös téli délelőtt, a parkban. Egyedül, mint már megszoktam. Bár, ahogy magam ismerem, nemsokára elindulok visszafelé, mert nem akarom, hogy az Abszol úton sokan legyenek. Nincs kedvem most ismerős arcokhoz, nincs kedvem ismerős pillantásokat figyelni. Igazából, csak ahhoz van kedvem, hogy itt álljak a befagyott tó partján, és nézzem az idétlenkedő muglikat.
Ha jól tudom, korcsolyáznak. Ők ezt csinálják, ha befagy a tó, sőt, még sportjuk is van ilyen tevékenységre. De legalább elvannak, és ez a lényeg.
Néhány órával ezelőtt indultam el otthonról, a tűzön át. Kedveltem a hopp-port. Gyors, egyszerű és kényelmes. Scott bácsi egy mugli házba küldött, ahol nem lakott senki. Onnan elindultam az Abszol út felé, gyalog, csakhogy elkezdett potyogni a hó, míg végül megálltam itt pár percre.
Az ég borongós volt. Nem lehetett megkülönböztetni felhőt a felhőtől olyan egybe volt minden. Szürke átlag borult rájuk, s onnan hullottak alá a nagy szemű hópelyhek. A hűvös januári szél hűvöset korbácsolt percek alatt, s a havat is oldalól fújta ránk.
Pár méterrel arrébb figyeltem, ahogy egy négytagú család csatázik odalent hógolyókkal. Az apa a lánnyal, az anya a fiatalabb fiúval van, mindannyian egy-egy fa mögé rejtőzve várják, hogy eltalálhassák a másikat. Höh, muglik!
Mindegy, tovább állok. Megyek a külső erdőrészek felé, a havas úton.
Csak sétálok, élvezve a friss levegőt.
Már látom a buja erdőt. Úgy gondolom, hogy ott még sétálok kicsit, majd elindulok az Abszol út felé. Belépek a kopasz fák közé, nézem a zúzmarás ágakat. Épp azon tűnődöm, hogy mi lesz, ha végzek a Roxfortban...
Mikor megpillantok két lányt, akik szemben futnak velem, pórázzal kezükben, előttük pedig két kutya, akik inkább hasonlítanak lábtörlőkre, mint állatokra. Ott fut két gyönyörű szép teremtmény...
Hajuk szőke és fekete, keblük dús, arcuk nyílt és kerek, testük arányos... Tökéletes...
Épp elém érnek, el is futnak mellettem. Csak nézek hátra, megnézem feszes feneküket. Hát, nem minden napi látvány, az szent.. Ekkor kedvet kapok a kocogáshoz, mikor épp elindulnék, valaminek nekiütközöm.
 - Hé nem látsz a szemedtől?! - csattanok fel, pedig valószinüleg én voltam a hibás...

Nem akarok hinni a fülemnek. Tényleg nem halálfaló...
 -  És honnan veszed, hogy én rendes kislány vagyok? - kérdi ártatlna szemekkel.
Épp válaszra nyitnám számat, mikor finomat felém pöccint péálcájával, már-már azt hinném, hogy folytatni akarja, de e helyett leereszt.
 - Végre... Köszönöm. - mondom nagyot sóhajtva, mert káprázik a szemem, miként a vér eltávozik az agyamból és más testrészeimbe vándorol. - Hát... Nem tudom... Rendes kislány vagy?!
Kérdem mosolyra húzva számat, majd lehajolok és megkeresem pálcámat, mely alig két méterre ázik az esőben.
 - Ne aggódj, öcskös. - mond még utána valamit, de már nem tudom felfogni.
Öcsköööös??!! Mivaaan?! Ilyen fiatalnak hisz? Hát.. mondjuk az vagyok...de azért mégis. Utána még mondott valamit... hogy ígérjem meg neki, hogy nem mondom el senkinek, hogy minek a tagja, és hogy ha nem támadok meg idegeneket hobbiból. Mondom neki, hogy rendben, de itt félreértés történt, mert én nem direkt támadtalak meg, azt hittem halálfaló vagy. Eközbe mosolygok és a fellegeket figyelem...
Az égiháborúnak leáldozott. Két-három percenként még dörrent egyet az ég, a villámok alábbhagytak, csak az eső zuhogott szüntelen. Kövér cseppekben hullott alá, akárcsak annak a fura mugli hobbinak, az esjtőernyőnek az alanyai. Egyre több és több cseppent fejemre, s láttam, hogy az előttem álló hölgyeményt is erősen zavarja a jelenség.
Beszélni kezdett:
 - Bár nehezemre esett elhinni, hogy egy ilyen kis csinos pofi egy halálfalóé lenne. És mi járatban errefelé?
Csinos pofi? Heh. Ilyet is ritkán hallok, de most olyan, mintha boldogságot tálcán kapnék. Jólesik...
Hgy merre vagyunk? Őszintén, ötletem sincs, de azért próbálok magabiztosnak tűnni, ne lássa rajtam, hogy eltévedtem.
 - Öhm... Hát.. izé... Épp az Abszol úton sétáltam, mikor eleredt az eső, én meg beszaladtam egy ehhez hasonló kis utcába és, és eltévedtem. Reménykedtem benne, hogy itt lesz valami eresz, vagy nem'tom mi, de nem nagyon volt.
Eközben táskámért nyúlok, ami ott fekszik kicsit messzebre pálcámtól. Csurom víz, elázott benne Scott bácsi ajándéka... Vajon mit fog szólni, eleget késtem már...

["Mindenkiben el van rejtve a jónak egy szikrája. Néha igen hosszú időbe telik, mire előkerül"]
Mark Twain

- Csak nem félsz? Simán kikerülhettél volna, és nem kellett volna rám támadnod, e rohadék halálfaló. Te okoztad a bajt. Kis taknyos, máskor nem kezdesz ki egy Rend-taggal. - kapom a választ a nőtől, ki még mindig csuklya alá bújt.
Rend tag?? Milyen rend? Jaaa... az a... unokornis rendje? Ne tudom, lehet, hogy főnix, de nem ez a fontos. Hanem, hogy nem halálfaló, és én se vagyok az. És nem is én okoztam a bajt, ő ugrott nekem. Mindegy, már nem igazán érdekes, hisz vesztettem. Nem könnyű beismerni, de hát fel se merülhetett bennem, hogy legyőzöm.
Ekkor előretör, gyengéden megragadja bal kezemet, maj valami kis bűbájjal megnézi. He, rajtam ne keresd a Jegyet! Én nem vagyok halálfaló. De nem ám...
 - Te idióta!n- modja végül, és még moorog hozzá valamit, arról, hogy miért támadtam meg.
Gondolom rájött, hogy egyszerű diák vagyok.
Te jó ég! Mire volt jó tényleg ez az egész?
Felnéz az égre, közben a kövér esőcseppek záporoznak arcára.
Levette fejéről a csuklyát. Nem ismerős az arca, inkább olyan... gúnyos hatása van, de szép. Kerek fej, kissé vizes haj, ami most még nedvesebb lesz, kirúzsozott, telt ajkak. Egyszóval egy szép nő. Hát... és még párbajozni is tud... Hány éves vajon? (/xD/)
Égnek emelt tekintete most megszólal, nevető hangon.
 - Hát, lyen nincs! - mondja, felém fordul és nevetni kezd.
Ilyenkor nekem is kacagnom kéne? Lehet, de valahogy nem megy. Eléggé nagyon túlságosan fel vagyok lógatva és el vagyok kábulva ahhoz, hogy így nevessek. Taán ha leengedne..
 - Nem akarlak megzavarni, de... de leengednél, mert elég őrjító itt fentt. - mondom mosolyogva. - És csak hogy tudd, nem támadtalak meg, csak egyszerű csúszdabűbűjjal próbáltak... - eszembe jut, hogy milyen gyerekes próbálkozás volt. - Szóval, azt hittem halálfaló vagy. Nem sok rendes boszorkány sétál errefelé, ilyen viharban és ilyen későn.
Remélem, leszed a levegőből és kikerülünk ebből a sikátorból, mert ha végre az Abszol úton leszünk, esküszöm, meghívom egy teára...
 

Az elképedt szemek gazdája, alias Mrs. Szőrösszívű Nőszemély

Áh, a szikrák nem váltak be. Erőteljes, cseppet sem nőies mozdulattal tépi le a csuklyát fejemről, s hitetlenkedve mondja lágy, finom hangján, mely most hangos volt és éles:
 - Te még gyerek vagy?!
Rühellem, ha gyerekként néznek rám és lekezelnek. Érzem magam legalább annyira épeszűnek, mint egy felnőtt. S ha előbbi kis mutatványból nem jött rá, hogy nem felnőtt varázslóval van dolga, akkor bizony büszke lehetek magamra.
A sötét köd kezdett eloszlani, ahogy a villámok megvilágították arcomat, az elképedt szemek gazdájának. A vihar már egyre csendesedett. Már-már alig cikáztak fényzuhatagok, alig-alig dörrent az ég, de az eső szüntelenül csak ömlött és ömlött.
Ott térdelek a vízben, mikor kapom az újabb fájdalmat: kábító átok. Nem hallottam a varázsigét a szájából, de előtte mondott valamit, ami nem jutott el a tudatomig. Felkenődök a falra, kissé kavarognak előttem a képek, melyeket az agyam próbál egy kockába vágni, s sikerül is neki. Már nem hat támadó áll velem szemben, hanem csak egy. Épp elég ő nekem...
Áh, esélyem sincs. Még van pálca a kezemben, addig küzdök, míg lesz, de ha elvesztem... akkor feladom. Minek szenvedjek?
Egyáltalán, hogy jutottam én ide? Elinultam az Abszol úton, végigjöttem rajta és kerestem valamit... De mit is? Hát, ha a bajt, akkor megaláltam.
Előre tör, megragadja csuklómat, és egy bűbájjal felemel a lábamnál fogva, majd kilövi a kezemből pálcámat. Kellett nekem ilyeneken gondolkoznom? Nem igazán... Most ott lógok az esőben, fegyvertelenül. Próbálhatnék csápolni kezemmel, hátha eltalálom. De nem. Nincs értelme. Akkor csak megkínozna, esetleg elkábítana, vagy nemtudom...
 - Na, milesz? Megöl, vagy játszadozik velem? - kérdezem gúnyosan, túlkiabálva az esőt és a vihart... - Mert ha az elsőt akarja, akkor essük hamar túl ra... jta...