Amint Sarah a szénceruzát emliti, nekem is eszembe jut, hogy kellene vegyek egy puhábbat, bár már rég tervezem, még nem jutottam el odáig, hogy meg is vegyem. Általában nagy hangsúlyt fektetek a rajzok finomitására, amihez pedig több féle puhaságu szénceruzára van szükségem. Nemrég abbahagytam egy rajzot, mert nem tudtam mit kezdeni vele, a kemény ceruza eléggé elrontotta.
- Ami a szénceruzát ileti, azt nekem is kellene venni. Milyen jó, hogy egy művész lélekkel megyek Roxmortsba, igy legalább nem felejtem el. – mondom mosolyogva. És igazad van, beülhetünk a Három Seprűbe is. De majd lennt eldöntjük. – mondom egyetértően.
Amint Roxmorts felé haladunk, egyre több diákkal találkozunk. Ezek szerint mindenki kihasználja a ragyogó időt, és időben elindúlt. A legtöbben ugyancsak kicsattannak az örömtől, ami nem is csoda ilyenkor. Több Griffendéles mellettünk elhaladva egy pillanatra megáll, majd előre siet. Találkozunk egy pár hálótársammal is, akik közül egy kettő sejtelmesen vigyorog, amint Sarahval lát. Na ne, most mit gondolhatnak. Annyira idegesitenek az ilyen alakok, de ez remélhetőleg nem látszik az arcomon. És mi van, ha kedvelem a lányt – vagy már nem csak kedvelem… nem tudom-, ahhoz senkinek semmi köze. Minden esetre a távolban már feltünik a falucska.

|| Sarahnak, már megint  ||

Eljött egy újabb hétvége, vagyis szombat reggel. És ez a nap mégis más, ma van a bizonyos Roxmortsos kiruccanás, ahova Sarahval megyek. A nap már hétágra süt, mikor felkelek, és felöltözöm. A ruha kiválogatása mindig hamar ment, nem gondolkodom sokat, ám a hajam már megint visszautasitja a fésülést, igy kell pár pillanat, hogy helyre utasitsam. Nem indulhatok el borzosan, hogy néznék ki. Amint végeztem az öltözködéssel, röviden bele pillantok a tükörbe, majd felcsatolom a karomra, a tavaszi pulcsi alá a pálcatokomat, bele rakom a pálcám, és a hátamra veszek egy kissebb hátizsákot, amit már este kikészitettem, végül kilépek utra készen a hálóteremből, és a nagyterem felé veszem az irányt. Sietősen bekapok egy pár falatot, közben tekintetemmel Saraht keresve, de ezek szerint újra elkerültük egymást, igy elindulok a megbeszélt helyre. Mikor a Roxmorts felé vezető uthoz érek, Saraht még nem látom, ami azt jelenti, hogy túl hamar indultam el. Kinézek magamnak egy terebélyes tölgyfát az út mellett, és leülök a tövébe, az út felé fordúlva. A nap még mindig hét ágra süt, és nekem is nagyon jó kedvem van. A napos idő mindig feltölt energiával, boldogsággal. Tekintetem a gyönyörű környéket pásztázza, mikor meglátok egy magas alakot közeledni. Felismerem Saraht, ezért feltápászkodok, leporolom a ruhám kissé, és az út mellett állva várom, hogy ide érjen. Amint mellém ér, köszönését egy puszi követi, ami kissé meglep, de őrvendek neki.
- Szia. Nem annyira, nemrég értem ide, de csak azért, mert túl hamar elindultam. Akkor mehetünk? – kérdezem mosolyogva, Roxmorts felé mutatva.
- Merre akarsz menni először. – kérdezem, átadva a választás lehetőségét. – Azzal kezdhetjük, amivel csak akarod. Nekem csak egy rajztömböt kell vennem, de ott az egész nap. – mondom, a válaszára várva.

Már sötétség telepedett a kastályra és a vidékre. Az egyetlen fényforrást a tó sötétlő vizén visszatükröződő csillagok, meg a hold nyújtja. A parton a sötétség ellenére, még mindig két fiatal ücsörög. Annyira hamar elrepült az idő, és annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem is gondolnak arra, mennyi lehet az idő.
Boldog vagyok, mert Sarah elfogadta meghivásomat Roxmortsba, és egy mosollyal felelek a lány szavaira. Akkor a hétvége már előre jónak igérkezik, és mostantól ügyelni fogok arra, hogy minden napom jó legyen. A szó csak úgy ömlik belőlem, és elfelejtem, hogy az éjszaka takarodóval, és esetleges szabályszegéssel járna. Bár a tilos járkálást már nem egyszer megejtettem, azért most nincs kedvem Frics elégedett arcát figyelni, amint sorolja az igazgatónak sajátos büntetési taktikáit. Az idő repül, és végül Sarah az, aki feleszmél, hogy mennünk kellene. Lassan feltápászkodunk, és felballagunk a klubhelyiségbe. Én úgy döntök, hogy a hálókörletbe vonulok, de mielőtt ezt tenném, még elköszönök.
- Jó éjt neked, Sarah, és angyalok vigyázzák álmaid. És ha neked megfelel, hétvégén találkozhatunk a Roxmorts felé vezető úton, ha elkerülnénk egymást a klubhelyigésben. – mondom az eltérőnél, majd utam a hálókörletbe vezet, hogy nyugovóra térjek.

//Sarahnak  //

Az égbolton már lassan megjelennek a csillagok, de mi ketten még mindig a tó partján üldögélünk. Kissé meglep, hogy ennyire képes vagyok kommunikálni, hiszen az utóbbi időben ez a rekord. Minden esetre nagyon örülök, hogy pont Sarahval találkoztam, és megmosolyogtat a segitőkészsége.
- Nagyon köszönöm. – mondom. – Minden segitség jól jön.
Majd Sarah eltereli a szót, és őrülők, hogy éppen Roxmortsról beszél.
- Hát igen. Már hogyne mennék, be kell szereznem egyet s mást, meg jó lenne egyett járni a környéken. – felelem mosolyogva.
Roxmorts egy számomra kellemes hely. Mint minden varázslólakta település, meg az Abszolút is. Óriási csoda volt, mikor először jártam az Abszolúton, meg Roxmortsban is, ennél nagyobb már csak a Roxfort volt. Minden esetre mindig is szerettem a hétvégi alkalmakat, mikor elhagyhattam a Roxfort falait, de mégis az otthon közelében voltam. Szerettek sétálni a faluban, meg a környékén, szerettek a hideg téli napokon a Három Seprűben üldögélni egy finom vajsör mellett.
Sarahra pillantok, majd megszólalok.
- Eljönnél a hétvégén velem Roxmortsba. Benézhetnénk a Mézesfalásba meg a Három Seprűbe, és sétálhatunk egyet a környéken.
Miután befejeztem, kiváncsian és bizakodva nézem Saraht, a feleletére várva.

//Újra bocs a késésért, az internetszolgáltató negint szünetelt két napot, igy nem juthattam internethez. //

Nézem, amint a szél felgyűri a tó vizét. Az apró hullámok csak haladnak, mig a parthoz érve a semmibe nem vesznek. A lenyugvó nap csodálatosra festi a tavat, amint visszatükröződik benne. A mélyben néha mintha valami megmoccanna, és mintha egy árnyék haladna a habok alatt. Egy pillanatra mintha eltünnék, amint újra befurja magát fejembe a csuklyás női alak, csillogó szőke tincsekket. Kisé elforditom a fejem, hogy a szomorú képet kiüzzem. Nem szeretek szomorú lenni, csak néha magától jön, de most nem itt az ideje. Érzem Sarah tekintetét, ami azt jelenti, még mindig engem néz. Majd hirtelen elkiáltja magát, és felpattan. Már éppen egy hálás mosolyt villantanék felé, de a felpattanás csak félig sikerül. Mint egy lassitott filmet, látom, amint elveszti az egyensúlyát, és majdnem rám esik. Hamar megfordulok, és kezeimmel megtartom, igy nem esik le. Miután visszanyerte egyensúlyát, mellém térdel, és vállamra helyeve egyik kezét, már komoly arccal elismétli előbbi szavait. Végre jöhet a hálás mosoly, és kissé elérzékenyülök, bár ami azt illeti, ketten sem fogunk sokra menni a keresésben, de hátha.
- Köszönöm. – felelen kis szünet után, majd hozzá teszem. – A szándék számit. Tudod, már Amanda próbálkozott a minisztériumnál, és ott sokmindent összehalandzsáztak, aminek semmi értelme nem volt, és az igy keletkezett nyomokon próbáltam keresgélni, de nem találtam semmit ott, ahól kellett volna. Már csakis valami földfeletti erő segithet csak, vagy kell találjak egy olyan embert, aki be van avatva a titokba, mert itt szerintem valami rejtély nyugszik, és hajlandó is beszélni.

//Sarah //

Sarah gondolkodóba esik, és amint magában tépelődik, felkelti figyelmemet. Egy hosszabb pillanatik engen néz, elgondolkodva. Hirtelen kiváncsi leszek, min is gondolkodhat ennyire. Leül a tó partra, elfogadja az édességet, majd folytatja a mérlegelgetést. Közben mintha úgy érezném, hogy valamit szeretne mondani, csak nem tudja, hogyan fogalmazza meg. Végül mégis belekezd, még ha nehézkesen és lassan is. Amint a metamorfmágia ritkaságáról kezd beszélni, már tudom, hogy mit akar mondani, és fél, hogy nehogy megsértsen. Csak az utolsó szavaknál emeli rám tekintetét, mintha félne. Nem szólok bele szavaiba, inkább megvárom amig befejezi, majd mosolyogva megszólalok.
- Igen, nekem is felötlött, hogy Amanda az anyám, vagy legalábbis valami rokonom, de, bár furcsa, ez mégis egy teljes véletlen, hogy ott volt az árvaházban. Egyszer titokban, harmadév után beosontam az árvaház irattárába, és megkerestem Amanda kartonját. De nem voltam eléggé figyelmes, mert éppen az kapott el, aki után kutattam. Nem kiabált, csak kezébe vette az irattömböt, és a szobámba kisért. Ott leült az ágyamra, és csak nézett, én meg nem tudtam mit mondani. Majd mikor látta, hogy nem beszélek, megszólalt. Elmesélte, hogy ő is ebben az árvaházban nőtt fel, és a Roxfort után visszajött ide, mint ápoló. Megmutatta, hogy az ő szülei bevándorló oroszok voltak, és őt itt hagyták. Ő a metamorf mágiát egy távoli boszorkányrokon nyomán örökolte. Majd azt is elmondta, hogy szeretné ha igy lenne, de nem ő az édesanyám, ő soha nem tenne ilyet a gyerekével, hiszen tudja milyen árvának lenni. Ami azt illeti, ő adta az első információt a szülőanyámról. – egy pillanatig megállok, és magam elé képzelem azt a képet, amit Amanda története szerint már annyiszor elképzeltem. A sötét éjszakát, az árvaház félelmetes kapuját, a kis gyereket bepójálva a küszöbön, a karcsú csukjás alakot, aki a sarkon figyelt, és a csukja alól kikandikáló szőke hajtincseket. – egy halk sóhaj hagyha el ajkaim, majd felemelve tekintetem, mert eddig a tó vizét néztem, folytatom.
- Amanda elmesélte emlékeit arról az estéről amikor oda kerültem. Engem a küszöbön találtak, és amint az árvaház gondozói kinéztek, valaki felnőttet keresve, egy sötétbe burkolózó női alakot láttak meg, aki, amint észrevette, hogy figyelik, elszaladt. Azóta már sok nyomot találtam, de mindenik a semmibe vezetett. De soha nem fogom feladni, tudni szeretném, kik voltak a szüleim. – arcomon egy apró mosoly jelenik meg, amint befejezem mondandómat, majd újra a tó fodrozó vizét kedem figyelni.

//Sarah  //

Figyelem, amint Sarah egy pillanatra gondolkodóba esik, és nekem is eszembe jut, hogy vajon kik is lehetnek a szüleim, és hol lehetnek most. Már többször próbáltam öket keresni, de valahogy a keresés mindig kudarcba fulladt, mintha egy ismeretlen kéz mindigrájuk takarná a lepelt, hogy ne találhassam meg őket, mintha egy súlyos titok övezné lényüket. Minden esetre azt sejtem már, hogy nem vagyok teljesen mugli származású, hiszen a metamorf mágia többnyire a varázslódinasztiákban öröklődik. De semmi értelme félvérnek titulálni magam, amig nem tudom az igazat, amig meg nem találom a szüleimet. Sarah kacagása kiveri fejemből a sötét gondolatokat, és én is elmosolyodok.
- Kilenc éves koromig nem tudtam róla, hogy varázsló vagyok, csak egy másik árva voltam. De szerencsémre mindig volt egy ápoló, aki támogatott, akiről késöbb kiderült, hogy boszorkány és metamorf, ő segitett anyagilag is, hogy a suliba jöhessek. Amit elsőévem előtt a mágiáról tudtam, az tőle és a könyvekből származott. – mondom mosolyogva.
Sarah is belekezd a mesélésbe, és én érdeklődve hallgatom. Csak beigazolódott a régebbi sejtésem, mi szerint ők is kitagadottak, hiszen a Black család magja megrögzött aranyvérmániás, Voldemort szolgája. Biztosan nehéz életük lehetett, hiszen az áruló aranyvérűek mindig ki vannak téve a veszélynek. Mikor a házba való bejutásról beszél, bólintok egyet, majd amint befejezte, megszólalok.
- Igazad van, nem a ház határozza meg, hogy milyen vagy. Ez forditva működik. És lehet, hogy sok házambeli nem ért velem egyet, de szerintem akárki megváltozhat, ha van hozzá elég akarata és lélekereje, még a Mardekár sznob diákjai is. – mondom mosolyogva, miközben kissé legugolok. Közben kezemet egy pillanatra a zsebembe dugom, mintha éreztem volna valamit, és nem emlékszem, mi lapul ott. Amint kiemelem, eszembe is jut, hogy vettem egy tasak Bűvös Bizserét legutóbb Roxmortsban, és késöbb kerestem, de nem kaptam meg. Hát itt volt. Óvatosan szétbontom a tasakot, és Sarah felé nyújtom.
- Kérsz? – kérdezem.

.::Sarah, Édes  ::.

Kezem érintésére Sarah mintha egy pillanatra megremegne, de az is lehet, hogy csak úgy tünt nekem. A lány a tóparthoz közelebb lépve a vizet kémleli. Tekintetem az égre emelem. A nap már egyre gyorsabban igyekszik lenyugodni, és amint kibukik a felhők mögül, csodálatosabbnál – csodálatosabb szinekre festi az egyre szürkülő égboltot. A horizont meleg szinek tágas tónusában pompázik, ám én újra megkeresem tekintetemmel Saraht, aki egy pillantással a parthoz közelebb hiv. Teszek még két lépest, közelebb lépve a lányhoz, és a fodrozó vizet bámúlva. Sarah feltesz egy kérdést, ám kissé elgondolkodom. Ami azt illeti, nem tudom, mit is mesélhetnék, hiszen életem nem volt sem érdekes, sem mozgalmas, sőt, inkább unalmas, sokszor nehéz. Amint felnézek, látom Sarah kiváncsi tekintetét, mégis megszólalok, vigyázva azért arra, hogy szavaim ne tünjenek siránkozásnak.
- Nagyon nincs amit mondani. Csak egy normális srác vagyok, unalmas életúttal. Mugli származásu vagyok, árvaházban nöttem fel, szüleimet nem ismerem. Ami igazán, az enyém, az a tudásom, és a velem született képesség. – ránézek a lányra, és egy pillanat múlva füleim óriási méretet öltenek, majd elmosolyodok. – Metamorfmágus vagyok, de ezt kevés ember tudja. – egy ideig hallgatok, majd folytatom, közben füleim visszanyerik eredeti alakjukat. – Most a Roxfort az otthonom, és ha majd végzek, gyógyitó szeretnék lenni. Inkább mesélj magadról, én sem tudok rólad sokat. – mondom, és felveszem én is az érdelkődő pillantásom.

//Sarahnak  //

Útban a tópart felé Sarah elmeséli, hogy miért is került édesanyja a korházba. Amint a depresszióról hallok, amely a lány elmondása szerint apja halála óta tart, kissé elgondolkodom. Milyen rossz lehet, hogy az általad legjobban szeretett személyt betegnek, labilisnak lásd, és minden pillanatban attól tarts, hogy mikor hull össze. A lány arcára nézek, azon gondolkodva, hogy mennyi elpalástolt dolog gyülhetett eddig össze abban a helyes kis fejecskében. Biztosan önmagát is hibáztatja a történtek miatt, hiszen nem lehet ott mindig. Mikor mondja, hogy már jobban van, egy boldog mosoly jelenik meg arcomon.
Eközben elérjük a tópartot. Az eget még mindig felhők fedik, eltakarva a napot. A szél alábbhagyott már, csak lágyan fodrozza a tó felszinét. Lassan közeledik az alkonyat, ezért csodálatos fényekben úszik a tópart, bár a nap alig látszik. Itt már több diákkal is találkozunk, de messze nincsenek annyian, mint egy ragyogó napon.
- Engem általában melankólikus állapotba taszit a borús idő, de azért én is kedvelem. Bár azért jobban szeretem a ragyogó tavaszi napokat, mikor minden él és virúl. Olyankor szeretek sétálni, főleg az istállók felé.
Amint a kikövezett ösvényen haladunk előre, Sarah egy pillanatig lehajól. Tekintetem éppen a horizont csodaszép fényeire vándoról, és csak akkor eszmélek fel, mikor közelebb lépve hozzám, egy szép sárga virágot tűz az ingem gombjukába. A szemébe nézek, és kissé zavarba jövök, ami remélhetőleg nem látszik meg az arcomon. Egy pillanatig mintha egy szerelmi történetben érezném magam, ahól a másik fél az igazi társ. Újra a barna szemekbe pillantok, és kissé elmerengek azon, hogy mennyire hasonlit ez a lány énhozzám. Mariella esetében inkább az ellentétek vonzoták egymást, most mintha a hasonlóság vonzana. Felocsúdva felnézek az égre, majd egy öszinte boldog mosollyal köszönöm meg a kis virágot. Közben ügyelve arra, hogy ne vegye észre, kicsúsztatom a pálcámat a karomra erősitett tokból, és a hátam mögé rejtve, magamban elmormólva egy „Orchidessis”-t, egy gyönyörű virágcsokrot húzok elő, és közelebb lépve átnyújtom Sarahnak.
- Akkor nem követtem el nagy természetrombolást.
Közben egy nefelejcset elválasztva szárától, közelebb lépek, és hajtincseit a füle mögé igazitva, hajába tűzöm. Közben újra ismerős érzések kezdenek kavarogni bennem, a gyomrom egy apró szaltót vet, de a bensőm azt diktálja, hogy ne álljak ellent.

Sarah tekintete kissé zaklatottá válik, amikor elmondom, hogy én pedig ott voltam a tegnapi Ds edzésen. Már sajnáltam is, hogy érződött a szomorúság az előbb a hangomon. Sarah máris belekezd a magyarázkodásba, és amint arról beszél, hogy édesanyja beteg, arcomon aggodalom jelenik meg. Bár nekem nincsenek szüleim, soha nem szerettem hallani, hogy másoké beteg, vagy bajban van. Itt mindig kiütközik rajtam a „segiteni, mintegy hogy ezer idegen” szindróma. Sarah mintha palástolni szeretné a szomorúságot, vagy lehet, hogy gyengeséget, kerüli a tekintetem, és a földet nézi. Kissé megcsóválom a fejem, hiszen nem szeretem ha az emberek palástolni próbálják emberi voltukat. Mert a gyengeségeink is a lényünkhöz tartoznak, sőt, nélkülünk néha nem is lehetnénk olyanok, amilyenek. Persze, néha hátrányt jelentenek, de sokszor előnyt is. Kissé közelebb lépek, és ha engedi, az állát könnyedén érintve, felemelem arcát, és a szemébe nézek.
- Ne szégyeld… - mondom, befejezetlen hagyva a mondatot, hiszen tudhatja, mire értettem.
Arcomon egy bátoritó mosoly jelenik meg..
- És ha nem zavar, hogy megkérdezem, hogy érzi magát, jobban van már. – folytatom, miközben lassan elindulok a hidon, és érdeklődve várom a választ.
Látom, amint tekintete egy ideig elidőzik az arcomon, vagy lehet, hogy a hajamon, majd szemöldökráncolva gondolkodőba esik. Kissé elmosolyodok, a helyes kis redőkön, amiket a gondolkodás a homlokán eredményez. Majd jön a javaslata, amit rögtön helyeslek is.
- A tópart jó lesz. Én is szeretek arra sétálni. – mondom mosolyogva, miközben lépkedek a huzatos hidon.

//Bocs a késésért.//

A lány elfogadja a sálat, ami örömet okoz nekem, hiszen szeretek általában segiteni másokon. Ám a tekintetéből, bár a szavai mást mondanak, kiolvasom, hogy észrevette a buktatót az előbbi magyarázatomban. Minden esetre meg kell változzam ebből a szempontból, és ezért is csatlakoztam a Ds-hez. Mármint ez volt az egyik ok. Már nekem is elegem van az egyedüllétből, de sokszor mégis visszakozok, és egyedül maradok. A másik ok temészetesen a fejlődés a párbajban, amiben máris elég jó vagyok, de mindig is szerettem mindenre jól felkészülni, és a suli után soha nem tudhatom, mit hoz a sors. És a tudás soha nem árt, azt senki nem veheti el.
A szél egyre erőteljesebben fújt, és már eléggé zavaró volt az álldogálás a huzatos hidon. Hallgatom Saraht, és kissé bólintok, egyetértésem jeléül. Majd jön egy újabb kérdés.
- A tegnap? Pedig én ott voltam. – mondom egy kissé szomorkás hangnemben. – Ami azt illeti, és voltam az első. Hamarabb mentem, hogy kipróbáljak egy pár kombinált varázslatot, amit a tegnap találtam egy könyvtári könyvben. Biztosan nem figyeltél. – mondom mosolyogva.
Kissé elszomoritott, hogy Sarah a tegnap észre sem vet, már nem mintha valami szembetünő jelenség lennék, de mégis, már átlátszó is vagyok. Hát igen, én csináltam magamnak, én is kell, hogy helyrehozzam.
- Persze, sétálhatunk. – felelem a javaslatra, már kezdték érezni a lábaim a sok egy helyben állást. – Merre menjünk? – kérdezem, hiszen a lányoké az elsőbbség, igy rá hagyom a döntés jogát.

Amint Sarah elfogadta a rajzot, én is a völgy fele fordulva, a korlátra könyökölök. A tavaszi szél egyre erőteljesebben fúj, és a hajamat a szemembe söpri. Bár metamorf vagyok, csak a kimondottan szükséges esetekben változtatom az alakom, igy most hagyom, hogy a tincsek össze vissza röpködjenek, bár megrövidithetném őket. Amint Sarah felel a kérdésre, és még jobban összehuzza talárját, eszembe jut, hogy az illem szerint egy hölgyet nem szabad hagyni fázni, és, mivelhogy az én nyakamon ott van egy jó meleg sál, ezen könnyen segithetek. Miközben a tájat szemlélem, könnyedén leoldom a sálamat, és Sarah felé nyújtom.
- Tessék, ezt kösd fel. Biztosan megmelegit. – mondom mosolyogva. Egy rövid szünek, majd folytatom.
- Én is jól, köszönöm. – egy ideig habozok, választ keresve a magányos útjaimra, majd újra belekezdek. – Meguntam a klubhelyiségbeli ricsajt, és sétálni indultam. A diákok nagyrésze nem szeret közvetlen esős idő után a sáros udvarokon járkálni, igy nem hivtam senkit magammal.
Hát ez minden esetre furcsa magyarázat volt, és persze nem is igaz, de reménykedtem benne, hogy ezt Sarah nem veszi észre. Az igazság az, hogy nem volt, akit hivjak, mert mostanában eltávolodtam mindenkitől, csak próbálom leplezni. Tekintetem Sarah arcáról a Grffendél torony ablakaira vándoról, amelyekből máris fény szűrödik ki, bár még nincs este. Túl nagy volt a közénk telepedő csend, igy megszólaltam.
- Jártál ma a gyakorlóterem felé. – kérdeztem teljesen nyugodtan, remélve, hogy megérti a célzást. Természetesen a Ds termére gondoltam, de nem mondhattam ki a rendes nevét, nem lenne ajánlatos Piton elé kerülni vele, még képes velem Veritaszérumot itatni, hogy elmondjam az igazat. És a gyakorlóterem egy mindennapi kifejezés volt, hiszen a hetedévesek rendszeresen jártak ilyen helyekre, a nyilvánvaló okból.

Sarah egy pillanatra mintha meglepődött volna, mikor meglátta a rajzot a kezemben. Amint a szemét néztem, kiolvastam belőle hogy ez egy számára értékes kép, ezért meglepett a következő mondata. Meglepett, hogy a képet nekem akarja adni, bár alig ismer, és én a képet megörzésre tartottam meg, hiszen gondoltam, hogy valaki majd hiányolni fogja. Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak. Közben a lány mellém lépve a korlátra könyököl. Amint háturól nézem, egy pillanatra eszembe jut Mariella, de egy gyors gondolatváltással ejtem a képet. Én is megfordulok, a tájra pillantva, majd a kezemben levő rajztömbből lassan kiszakitom az előbb készült tájképet. Még egy utólsó pillantást vetek rá, meggyőződve róla, hogy készen van. Egy pillanatig nézem a lány mosolyát, majd megszólalok.
- Jó, ha akarod, megtartom, de cserében neked adom ezt. – mondom a völgyről készitett képet felé nyújtva. Remélem, hogy nem fog ellenkezni, és elfogadja. Egy ideig csend hónol majd kis belső unszolgatás után, megtöröm a csendet.
- Persze, hogy nem zavar. – mondom az előbbi illedelmes kérdésre felelve. – És te hogy s mint? – kérdezem rápillantva.

||Miss Black||

A graffital éppen a torony tetejét javitgatja, mert nem tetszik, ahogy sikerült. A borongós égbólt képe is álmegy valami változáson. Minden figyelme a tájképen nyugszik mikor egy halk, lágy női hang hallatszik a háta mögül. Hirtelen felkapja a fejét, ám nem ilyed meg. Amint megfordúl, megpillant egy hosszú barna hajú lányt, és felismeri benne évfolyamtársát, akivel elégé keveset beszélt. Sarah háztársa és évfolyamtársa, és szimpatikus neki a lány, de Matt eléggé csendes természet, és kevés emberrel van közeli kapcsolatban. Megfordúl, és mosolyogva néz a barna hajú lányra.
- Helló. Köszönöm. Én meg Matt Ambrose, örvendek.
Amint Sarahra néz, hirtelen eszébe jut, hogy alányt is látta már rajztömbel a kezében, és egyszer talált egy kimondottan jó rajzot a klubhelyiségben, amit azóta is a tömbben őriz.
- Véletlenül nem rajzolsz te is? – kérdezi hirtelen ötlettel, miközben a tömbből kihúz egy pergament, ami egy óriási kúriát ábrázól. - Nem a tied véletlenűl. A klubhelyiségben találtam, és megtartottam, hogy ha majd megtalálom a tulajdonosát, visszaadhassam.
A lánynak nyújtja a lapot, és közben a barna szemeket nézi érdeklődve.

Borongós, szeles márciusi hétvége. A nap éppen hogy süt, ám meleget egyáltalán nem sugároz. A hét eléggé esős volt, igy a diákok sokat kuksoltak az iskolán belül. A Roxfort nagy toronyrengetegében, az északi és déli szárnyat összekötő arkádsoros hidon egy magas fiatalember áll. Hosszú talárja lobog, a nyakán egy kötött sál, barna, eléggé hosszú hajával játszadozik a szél. Könyökével neki támaszkodik a hid oldalának, tekintete a csodálatos völgyet pásztázza. Egyik kezében egy óriási pergamentömböt tart, másik kezében grafitdarabot. A pergamenen éppen megelevenedik a völgy képe, az egyik sarokban a Griffendél tornyával.

A környék kihalt, már egy ideje egy diák sem járt arra. Matthew gondolatai egy kis időre a természetről elkalandoznak. Mint mostanában eléggé gyakran, a jövő jut eszébe. A jövő, mely eléggé ködös képpel kecsegtet. A Roxfort már hét éve az otthont jelentette, bár azt remélhetőleg átveszi a Gyógyitóképző Akadémia. Ám általában a magánytól fél a legjobban, hiszen ha kikerül a nyagyvilágba, nincs sok ember, akihez fordúlhatna.

Kissé megrázza a fejét, hogy a negativ gondolatokat kiüzze, majd újra rajzólni kezd. Egy ideje kimondottan sokat rajzól, már kel fog kelleni menni Roxmortsba, egy új tömböt beszerezni. Mostanában eléggé kerüli a társaságot, mióta Mariella elhagyta az iskolát, sokminden összedőlt benne, csalódott magában, hiszen még mindig hibáztatja magát kissé. Még szerencse, hogy a tanulás lefoglalja, és a Dsre is jár.

A tájkép már majdnem kész, és Matthew egy pillanatra megpihenve, nézegeti a grafit alakokat.