Na igen, kalandfilmünk hőse a legmegfelelőbb pillanatban pördül be a makacs udvarlója által ostromlott királykisasszony mellé, még ha házassági ajánlatot pillanatnyilag nem is tesz. Nem lenne valami stílszerű nyakig a táskájába merülve, meg egy kis robbantós snapszlizás az éjszaka közepén Iza ágya alatt amúgy is mindennél kifejezőbb szerelmi vallomás. De ez a Blaine most komolyan erre indult el? Mármint hogy leülni a helyemre?
   - Ó, hogy ő...? – szaladnak fel a szemöldökeim az egekbe, ahogy kiguvasztom a szemeim padtársamra, miközben először a hírhedt mardisra, majd a fenekem alatt melegedő székre mutatok. Persze a válasz evidens, hiszen épp a lány erre vonatkozó megjegyzésére kezdtem el a színpadias megdöbbenősdit. Elég érdemesnek találom a problémát még arra is, hogy szakítsak időt az én drága életemből arra, hogy szemöldökráncolós hűha-nézéssel alaposan felmérjem a kettejük közötti távolságot - éppen csak elegendőnek találom; ha nem lépek közbe, ez a szadista férfiember bizonyisten minden ellenállás nélkül sétált volna be Iz intim szférájába! Ha már ő is elkezd a másik nem haszontalan tagjai után szaladgálni, felkötöm magam. Miféle hibrid világ ez?! Jól mondják, minden a feje tetejére áll. Háefek a katedrán, botrányosan kezdtük az idényt kviddicsben, Iza szóbaáll férfiakkal... Egészen biztos, hogy megint eljut hozzám egy pletyka a Walpurgis feloszlásáról is. Hát mindjárt felrúgok valamit!
    A Frics irodájában minden büntetőmunkám alkalmával szorgalmasan gyakorolt bűnbánó sajnálkozás kifejezésével fordulok a srác felé.
   - Hűha, Blain, most mi lesz? – kérdem olyan síri hangon, mintha épp magát a tanárnőt hajítottam volna le a torony tetejéről, és tőle mint egy kedves bajtárstól tudakolnám a hogyan-mikéntet. Még körül is pillantok párszor olyan képpel, mint aki mindjárt elbőgi magát. Aztán egy bő tíz másodperc komolykodás után szétterül az arcomon egy vigyor.
   - Csak nem gondoltad komolyan, hogy ideülhetsz? Az én helyemre? Menj már, Blaine – röhögök türelmetlenül, de Izára nézve elbizonytalanodom. Az a baj, hogy ha most elkezdem ugratni a fiúkkal, megver. De ezt nem lehet kihagyni! Egyébként is, ez a bosszú, amiért hajlandó lett volna leültetni egy mardekárost a helyemre. Hát micsoda dolog ez?
   - Vagy ti talán még csevegtetek volna, hm? – kérdem némiképp vádlón, barátnémnak címezve. Bujkál bennem a nevetés, de ne, még visszatartom addig, amíg rendesen ki nem élvezkedtem magam, ha már úgyis meg fog kergetni az egész tornyon keresztül vagy háromszor a saját cuccaimat dobálva utánam.
   – Pont vele kezdesz, Iz? Ejnye – dobok közben egy hetyke pillantást a fiú felé. – Végülis arrébbülhetek, ha akarod – vonom meg a vállam természetesen heves tiltakozásra, vagy legalábbis ütlegelésre számítva. De hogy a végén kitör belőlem a nevetés, az hótziher.

   Persze idővel csak vissza kell térnem az élet komoly problémáitól olyan idióta, fölösleges dolgokhoz, mint az asztronómia. A csillagtérképem elvesztése még mindig ugyanolyan aggasztó, és bár a sebtében megejtett felhívás a csoporttársaim felé nem kavart túl nagy port (nem is tudok csodálkozni, szerintem mindenki félálomban van ilyenkor az éjszaka közepén), legalább egy háztársam tanúsít némi érdeklődést a gondjaim iránt.
   - Ja! Hallod, megint elhánytam valahol – válaszolom a másik oldalamra telepedő Kevinnek, miközben lemászok a padomról.
   Ezalatt már kapok Izától egy megértő megjegyzést és egy apró szentbeszédet a becsületes házikészítésről. Már hatodik éve lógok ezzel a két lábon járó, megtestesült sunyisággal, mégsem bírok kitörni a naivitásomból. (Bár azt elismerheti, hogy az órákról való lógás módszereinek szaporításában voltak érdemeim... Emlékszel, amikor McGalagony olyan hevesen prédikált nekünk az igazgatóhelyettesiben, hogy nem vette észre, ahogy telepotyogtattuk az irodáját időzített színpatronokkal? Egy hét múlva festették be a berendezést minden skótkockás kis terítővel együtt, amikor már rég nem keveredhetett ránk a gyanú... Régi szép idők.) Hát ha nem akaródzott megcsinálni azt a fránya esvéká házidogát – amit egyébként már elvből sem csinálnék meg -, akkor azt szépen Mirol szeme közé köpöm, és kész. Nem mutatja ki, de tudom, hogy mindig feljebb megy a vérnyomása egy kicsit... Lehet, hogy hosszú, kitartó munkával még akár azt is elérhetem, hogy egyszer a szívinfarktus vigye el. Hát nem érik meg azok a büntetőmunkák? Úgyis olyan profin és rutinosan pucolom már az aszfodéloszgyökereket, mint senki más.
   - Á, a bűbájtan RBF-emet is egy megrovással kezdtem, amiért merészeltem megpróbálni csalipuskát használni, emlékszel? Hogy csodáltam, hogy mégis kihúztam Elfogadhatóra, tiszta mákom volt – ellenkezem automatikusan, nagy kutakodásba kezdve az Iz előtti heveny tanszerkáoszban.
   – Azt a másoló bűbájt viszont mindjárt előadhatod nekem – folytatom közben, szemöldökráncolós nagy nyugodalommal kotorva más cuccai között.
   – Neked nem szürke szögmérőid voltak még tavaly? – fordulok a lányhoz marha ismerős szerkezeteket lóbálva az orra előtt. – Azokat is elhagytam valahol – pottyantom vissza őket a gyanú legkisebb árnyéka nélkül, és már épp diadalittasan kaparintanám meg a csillagtérkép sarkát, amiben barátném háziját sejtem, amikor betoppan a tanár. Még ilyen időzítést, vinné el a fene.
   - Uhm, hagyjuk – intek csalódottan dőlve hátra a székemen. Most az egyszer kész lett volna pedig!

   - Jóóságos szép Montalvos estefény-csillagot – morgom bele az illedelmes köszönés-kórusba, elég halkan ahhoz, hogy ne tűnjön ki az alapzajból, de elég hangosan ahhoz, hogy némiképp enyhítsen a sértődöttségemen. Csatlakozom az elméleti óra bejelentését követő automatikus fájdalmas sóhaj-hullámhoz, és titkon hálát adok, amiért a teleszkópom előszedéséhez még nem vettem a fáradtságot.
   Mikor megcsapja a fülem a saját nevem, felkapom a fejem, de csak hogy minél gyorsabban visszahúzhassam. A szokásos szöveg. Miért van az, hogy a csillagtérképem hiányát rögtön kiszúrja a banya? Vagy csak mindig zsigerből megtippeli a szöveget, mert tudja, hogy úgyis passzolni fog. Egy kis örök elégedetlen fintorral borulok rá Iza padjára (itt gondolom visszataszít a sajátomra), hogy a lehető legközelebbi perspektívából csodálhassam meg a csillagtérképét. No jó, bevallom, nem azért, hanem mert ilyenkor úgyis mindig szunyókálni szoktam.
   Kiselőadások, rettenet! De mi ez?...
   - Aztakutyamindenedet, Iz, ez az enyém! – rikkantom bele abba a szusszanásnyi instant csendbe, ami Waldegrade mondandójának megkezdése előtt keletkezett. Biztos leátkoz egy kicsit magában a kiselőadó zöldtaláros, talán még Montalvo is, de mit sem törődve mindezzel a teljes felháborodás hangján folytatom, épp csak most már suttogva. – Te sunyi, pimasz... ah! – utóbbi erőlködésbe fullad, ahogy feltápászkodom a karjaimról, hogy megragadhassam a csillagtérképeM, és valóságosan a pad közepére csapjam. Csak nem én fogok már itt nyújtózkodni, hogy fenntarthassam az érdeklődés látszatát a saját térképem iránt.
   – Micsoda szemtelenség – dörmögöm még utólag, újfent visszatelepedve kényelmes helyemre. Még talán azért voltam a legmérgesebb, hogy kénytelen voltam kizökkenni csendes nyugodalmamból, ami a pihentető alvás kapuja, hogy kifejezzem heves nemtetszésem.
   Utólagos elégtétellel, szorosan padhoz szorított állal, ragadozómozdulattal kapom fel és dugom zsebre az orrom előtt pihenő lázrobbantókat.