We're all brave on our own way
for example I'm not afraid of raw cookie dough
Locket Rupert Grimmstark nem arról volt nevezetes, hogy minden esetben alaposan átgondolta volna azt, amit mondani készül. Oly mértékekbe menően nem, hogy többnyire mikor a mondat első szava elhagyta a száját, az utolsó még tervben sem volt. Annak pedig, hogy valaki fejében előbb születik meg az alany, mint az állítmány, lehetnek következményei, főleg, ha gyerekekről meg szájról szájra terjedő betegségekről beszél Hanni előtt, akinek valószínűleg egyikhez sincs köze. Legalábbis Locket valamiért ebben reménykedik, elfelejtve a tényt, hogy még a nátha is így terjed, illetőleg miért is érdekelné, hogy mit csinál a lány a szájával? Vagy más szájával?
Nem, jelenleg jobban jár, ha szépen lesüti a szemét és senki szájával kapcsolatban nem von le messzemenő következtetéseket, sőt sokkal üdvösebb volna valami egészen másra gondolni, például, hogy őszintén reméli, hogy a nyulacskák kis teste nem szívta magába az osmanthusos tölteléket, mert az igazán elrontaná a koncepciót, ami mi is volt?
A mondat elejére vállát vonogatva bólogat, végül is ugyan mit tudhat ő a fiktív vagy nem fiktív gyerekekről? Annak ellenére, hogy ő hozta fel őket, nagyjából semmit, a randizásról pedig ugyanígy vannak élményei. Kellemetlen volt beismerni, de Locket soha az életében nem randizott senkivel, bár úgy érezte, hogy bőven még ideje, idegzete viszont nem igazán volt arra, hogy megkísérelje kitalálni, hogyan is kellene udvarolni.
A kérdésre nem számított, az egyetlen ember, aki bármi hasonlóról érdeklődött vele kapcsolatban, az a tulajdon anyja volt, akire rá lehetett legyinteni válasz nélkül, nem így Hanni Haenire. Kit nyelni szeretne egy nagyot, közben viszont lélegezni sem volna egy felesleges dolog, a nagy nyomás alatt azonban sikerül neki a két tevékenységet egyszerre kivitelezni, ami irtózatos köhögőrohamot eredményez, nem pedig értelmes választ.
Locket enyhén szólva és cseppet sem férfiasan fulladozik. Annyira, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de mélyen belül, egészen tudat alatt ennek képes örülni, mert ezzel is nyer hatvan másodperc gondolkodási időt, hogy kitalálja, mit is illene vagy kellene erre válaszolni, az viszont sajnálatos módon nyilvánvaló, hogy az oxigén teljes körű hiánya nem segít sokat gondolkodni.
-Ki? Én?-nyögi ki nagy nehezen, mikor már több, mint biztos, hogy nem ölik meg a saját testnedvei, vagy azok közül éppen csak egy.
Miért kérdeztem vissza? Ki mást kérdezett volna, a páfrányt a falon? Vagy az nem páfrány? Válaszolj, Kit, válaszolj!
-Ja, én. Nem, nem…dehogy, nem. Mármint…ki? Érted, ki randizna velem?-tárja szét karjait kérdőn, a mozdulat közben kishíján lelöki az egyik süteményes tányért, de sikerül utána nyúlnia, így csak az borzasztóan kínos, ami elhagyja a száját. Megkérdezett egy csodaszép lányt, aki nem mellesleg az egyik kedves barátja- és biztosan nem azért érdeklődött, hogy tapogatózzon- hogy ugyan milyen elmebeteg randizna vele! Micsoda eredmény, és még alig van délután!
Ezután annyival egyszerűbb témának érződik az osmanthus, hogy szinte elfeledt azon aggódni, hogy a nyulak bélfala vajon beszívta, avagy sem, és még mindig erősen vöröslő arccal, de megkönnyebbülten elmosolyodik.
-Remélem ezt nem csak egyszer lehet megenni, csak mert mandarinul volt a recept, én meg…hát, tudjuk hogy tudok mandarinul-von vállat, nyilvánvalóan nem a maga csekély tudásából igyekezett dolgozni, hanem segítségül hívott valami fordítóbűbájt, ami reményei szerint nem lett brutálisan elrontva.
-Anya megy Kínába majd, lehet, hogy én is, én…-zavartan nyúl a tarkójához, hogy egy hajtincset kezdjen el piszkálni, nem is érti, miért van ekkora zavarban, csak egy aprócska felajánlást akar tenni- szóval hozhatok, ha szeretnéd.
Ameddig a lány a nyúlcsapattal foglalkozik, Locket újra megnézi. Jó lett a haja, már ha ilyenre akarta, de tulajdonképpen, ha nem, akkor sem rossz. Lehet, hogy neki is csinálni kellene valamit a hajával, hogy ne legyen ilyen borzalmasan unalmas. Vajon Hani azt gondolja, hogy unalmasan néz ki, azért nem randizik vele a kutya se? Nem mintha meg lenne veszve azért, hogy randizzon akárkivel, vagy…nem tudja. A gondolataiból Hanni nevetése zökkenti ki, amin szélesen elmosolyodik. Tulajdonképpen legyen akármilyen ügyefogyott szerencsenélküli, aki a tulajdon nyálától majdnem elpusztult, legalább meg tudja nevettetni. Ez is valami!
Leülnek, ami abból kifolyólag nagyon szerencsés, hogy Locketnek nem kell lefele bámulnia, Hanninak pedig…, nos továbbra is felfele célszerű pillantgatnia, még ha nem is olyan magasra. A levendula jó tipp, de félmagoldás, ennek ellenére bólint.
-Ismered azt a viccet, aminek az a végszava, hogy „határeset, elfogadom”?-kérdezi mosolyogva, aztán eszébe jut a vicc témája és azonnal rájön, hogy megintcsak önmagát sikerült a végtelen kínosság csapdájába csalnia.
-Kérdezz! Egyébként a hajad olyan...jó új.-bólogat, miközben elsüti ezt a rettenetes bókot, el sem tudja képzelni, hogy mi lehet a fontos, amellett azt sem tudja, hogy hova nézzek és mit figyeljen a lányon, hogy ne kerüljön még furcsább helyzetbe.
Mi van, ha Hanni érzékeli, hogy ő éppen furcsálkodik? Nem, az rettenetes volna. A felhők mögül kibújik a nap, melynek meleg sugarainak egyike éppen Locket szemét veszi célba, megmutatva a világnak a balnál egy árnyalattal zöldebb jobb íriszt, valamint azt, hogy fiú szeme fényérzékeny, a napszemüvegét pedig az ágyán hagyta.
Nem, jelenleg jobban jár, ha szépen lesüti a szemét és senki szájával kapcsolatban nem von le messzemenő következtetéseket, sőt sokkal üdvösebb volna valami egészen másra gondolni, például, hogy őszintén reméli, hogy a nyulacskák kis teste nem szívta magába az osmanthusos tölteléket, mert az igazán elrontaná a koncepciót, ami mi is volt?
A mondat elejére vállát vonogatva bólogat, végül is ugyan mit tudhat ő a fiktív vagy nem fiktív gyerekekről? Annak ellenére, hogy ő hozta fel őket, nagyjából semmit, a randizásról pedig ugyanígy vannak élményei. Kellemetlen volt beismerni, de Locket soha az életében nem randizott senkivel, bár úgy érezte, hogy bőven még ideje, idegzete viszont nem igazán volt arra, hogy megkísérelje kitalálni, hogyan is kellene udvarolni.
A kérdésre nem számított, az egyetlen ember, aki bármi hasonlóról érdeklődött vele kapcsolatban, az a tulajdon anyja volt, akire rá lehetett legyinteni válasz nélkül, nem így Hanni Haenire. Kit nyelni szeretne egy nagyot, közben viszont lélegezni sem volna egy felesleges dolog, a nagy nyomás alatt azonban sikerül neki a két tevékenységet egyszerre kivitelezni, ami irtózatos köhögőrohamot eredményez, nem pedig értelmes választ.
Locket enyhén szólva és cseppet sem férfiasan fulladozik. Annyira, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de mélyen belül, egészen tudat alatt ennek képes örülni, mert ezzel is nyer hatvan másodperc gondolkodási időt, hogy kitalálja, mit is illene vagy kellene erre válaszolni, az viszont sajnálatos módon nyilvánvaló, hogy az oxigén teljes körű hiánya nem segít sokat gondolkodni.
-Ki? Én?-nyögi ki nagy nehezen, mikor már több, mint biztos, hogy nem ölik meg a saját testnedvei, vagy azok közül éppen csak egy.
Miért kérdeztem vissza? Ki mást kérdezett volna, a páfrányt a falon? Vagy az nem páfrány? Válaszolj, Kit, válaszolj!
-Ja, én. Nem, nem…dehogy, nem. Mármint…ki? Érted, ki randizna velem?-tárja szét karjait kérdőn, a mozdulat közben kishíján lelöki az egyik süteményes tányért, de sikerül utána nyúlnia, így csak az borzasztóan kínos, ami elhagyja a száját. Megkérdezett egy csodaszép lányt, aki nem mellesleg az egyik kedves barátja- és biztosan nem azért érdeklődött, hogy tapogatózzon- hogy ugyan milyen elmebeteg randizna vele! Micsoda eredmény, és még alig van délután!
Ezután annyival egyszerűbb témának érződik az osmanthus, hogy szinte elfeledt azon aggódni, hogy a nyulak bélfala vajon beszívta, avagy sem, és még mindig erősen vöröslő arccal, de megkönnyebbülten elmosolyodik.
-Remélem ezt nem csak egyszer lehet megenni, csak mert mandarinul volt a recept, én meg…hát, tudjuk hogy tudok mandarinul-von vállat, nyilvánvalóan nem a maga csekély tudásából igyekezett dolgozni, hanem segítségül hívott valami fordítóbűbájt, ami reményei szerint nem lett brutálisan elrontva.
-Anya megy Kínába majd, lehet, hogy én is, én…-zavartan nyúl a tarkójához, hogy egy hajtincset kezdjen el piszkálni, nem is érti, miért van ekkora zavarban, csak egy aprócska felajánlást akar tenni- szóval hozhatok, ha szeretnéd.
Ameddig a lány a nyúlcsapattal foglalkozik, Locket újra megnézi. Jó lett a haja, már ha ilyenre akarta, de tulajdonképpen, ha nem, akkor sem rossz. Lehet, hogy neki is csinálni kellene valamit a hajával, hogy ne legyen ilyen borzalmasan unalmas. Vajon Hani azt gondolja, hogy unalmasan néz ki, azért nem randizik vele a kutya se? Nem mintha meg lenne veszve azért, hogy randizzon akárkivel, vagy…nem tudja. A gondolataiból Hanni nevetése zökkenti ki, amin szélesen elmosolyodik. Tulajdonképpen legyen akármilyen ügyefogyott szerencsenélküli, aki a tulajdon nyálától majdnem elpusztult, legalább meg tudja nevettetni. Ez is valami!
Leülnek, ami abból kifolyólag nagyon szerencsés, hogy Locketnek nem kell lefele bámulnia, Hanninak pedig…, nos továbbra is felfele célszerű pillantgatnia, még ha nem is olyan magasra. A levendula jó tipp, de félmagoldás, ennek ellenére bólint.
-Ismered azt a viccet, aminek az a végszava, hogy „határeset, elfogadom”?-kérdezi mosolyogva, aztán eszébe jut a vicc témája és azonnal rájön, hogy megintcsak önmagát sikerült a végtelen kínosság csapdájába csalnia.
-Kérdezz! Egyébként a hajad olyan...jó új.-bólogat, miközben elsüti ezt a rettenetes bókot, el sem tudja képzelni, hogy mi lehet a fontos, amellett azt sem tudja, hogy hova nézzek és mit figyeljen a lányon, hogy ne kerüljön még furcsább helyzetbe.
Mi van, ha Hanni érzékeli, hogy ő éppen furcsálkodik? Nem, az rettenetes volna. A felhők mögül kibújik a nap, melynek meleg sugarainak egyike éppen Locket szemét veszi célba, megmutatva a világnak a balnál egy árnyalattal zöldebb jobb íriszt, valamint azt, hogy fiú szeme fényérzékeny, a napszemüvegét pedig az ágyán hagyta.
