 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 4
|
|
1
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2016. 01. 02. - 17:03:08
|
Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.
Remegve ébredek fel. Az égbolt már sötétben jár, a hold megvilágítja arcomat. Nincs ereje teljében. A kihűlt por, melyben fekszem beteríti koszos testemet. Kapkodom a levegőt a fagy miatt. Kábultan nézek az ég felé és keresem a csillagokat. Örökké ragyognak fent és néznek le a halandókra. Ők, akik oly messziről is képesek eljuttatni ide fényüket. A fenyőfák ágai keretet adnak a látképnek és erős illatuk csak jobban terjed a hűvös levegőben. Pillanatnyi a nyugalom, mely átjár és légzésemet egyenletessé teszi. Furcsa látni a világot innen. Földben fekve, porral takarva. Minden olyan békésnek tűnik.
A szörny tüze nem nyugszik. Kiszagolta az áldozatot és még mindig barátom testének szaga fel-fel rémlik. Itt hagyott. A saját szennyemben, a saját temetőmben. Hagyta, hogy a szörny felfaljon, míg Ő menekül. Hibáztathatom érte? Hiszen én eljátszottam a halálomat, magukra hagyva Őket, még ha ezzel csak jót is akartam. De lám a szörny végig vezetett. Azt akarta, hogy lássam mennyire jelentéktelen is voltam nekik. Hogy lássam, gyászom pillanatok alatt elmúlt egy gyűrű és egy békésebb élet reményében. Mintha az élet lehetne is békés lehetne. Talán csak ez az az állapot, amiben a gyarló elme megnyugodhat. Földben fekve, porral takarva.
Te is tudod, hogy kijátszottak- acsarogja a szörny legbelül. Elfeledtek és elárulták emlékemet. Bár én döntöttem a halálhírről, valójában még is Ők öltek megy. Undorító szájhősök, mit sem számítottál nekik míg közéjük tartoztál. Képmutatás lett volna az egész? Eljátszani, hogy egy vagyok közülük? Elhitetni, hogy jelentek valamit? Mint egy kiskutya, akit nevelgetnek, de ha elszökik vesznek egy újat a keresés helyett. Feladtak és bemocskolták az emlékemet.
Felülök és hegeim megfeszülnek. Horzsolások és mély sebek szegélyezik testemet, melyet már nincs bájital, ami teljesen begyógyítana. Eltorzult hüvelye vagyok már csak annak a lénynek, akit egykor a Caleb névvel illettek. Egy ostoba, gyenge lény voltál. Erős lettél és áldáz. Éltet a szörny belsőmből, még is mindenmegszólalása egy éles kés vágásával ér fel lelkemben. Úgy prédikál mintha ismerne, pedig még sosem álltunk szemtől szemben. Csak suttogott valahol hátulról, míg én csak bámultam minden éjjel az égre. Földben fekve, porral takarva.
Elárultak Te is tudod. Érzed még a szagukat, ami megfertőz. Talán sosem feledhetném őket. A szemek ítélő pillantása elmémbe égett. Nem nyugodhatsz, míg Ők békében vannak te is tudod! Hogy is lehetnék nyugodt, mikor minden álmomban látom a békés életüket én pedig szenvedek a vérszagtól és a döghústól. Fájdalmat okoznak neked a puszta létükkel. Ki akar fájdalomban élni Caleb? A fájdalom csak beszennyez. Jobban meggyötör mint gennyedző sebeim. Könnyeket csalogat szemembe a gondolat, hogy míg én szenvedek, Ők mosolyognak. Sehol sem lelhet a nyugalom, földben fekve, porral takarva.
Légy hát erős Caleb. Fejezd be, amit elkezdtél, hiszen olyan közel voltál! Látom James könnyes arcát és az összegyűlt sós nedv végig fut arcomon. Nem bánthatom őket. Dehogynem! Hatalmasabb vagy náluk! Mindig is így volt! Sosem ismertek el! Alábecsültek. Azt hitték gyenge voltam és elbuktam, hol ott Ők voltak a gyengék, mert behódoltak. Azokhoz menekültek kik miatt én szenvedésre ítéltettem! Megalázkodtak azok miatt, akik holtan akartak látni. De most előtted kellene leborulniuk nem igaz? Erős vagyok és veszélyes. Még is kíntól csillogó könnyeim esnek le arcomról. Nem én vagyok az erős hanem Ő…
De én Te vagyok. Egyek vagyunk már. Míg szólnak a hangok én is suttogni fogok. Állj fel! Parancsszóra mozdul testem és kapok a pálcámért míg lassan felállok. Nem lehet így. Nem árulhatnak el többször, nem bánthatnak többször! A mahagóni szorításától átjár az ősi tettvágy és a megcsókol a hatalom szele. Legyél Te az, aki véget vet ennek Caleb! Hang helyesen suttog. Ölnöm kell, különben nem nyugodhatok meg. Földben fekve, porral takarva!
Belezd ki őket és csócsáld meg a szennytől és mocsoktól terhes szívüket! Az utasítás vadsága elönt bátorsággal és csak jobban rámarkolok pálcámra. Tegyük meg együtt Caleb! Fejezzük be azt, amit elkezdtünk! Érzem, ahogy a folyamatos könnyzáportól feldagad az arcom. Vér ízére vágyom, friss húsra, mely éltet és erőt ad. Erős vagyok. Erősek vagyunk. Senki nem állhat az utunkba, eltaposunk mindent és mindenkit. Férfiak, nők és gyermekek fognak rettegve szemünkbe nézni az utolsó perceikben. Gyűlölet lesz úrrá sokat sebzett szívemen. A szörny suttogása csak egyre nagyobb erővel tölt el. Ereim kitágulnak és karom lendül. Még egy utolsót szippantok a hűvös, fenyő illatával fűszerezett, május éjjeli levegőbe. A szörny szavai visszhangoznak fejemben „De én Te vagyok, Egyek vagyunk már”. Ki sem kell mondani az igét, pálcám ismeri szívem minden dobbanását. A zöld fény egy pillanatra beborítja az erdőt, majd milyen gyorsan jött el is tűnik a semmiben.
Erőtlenül esem össze. Nincs már szenvedés, csak nyugalom. Földben fekve, porral takarva…
Köszönöm az éveken áthidaló közös játékokat! |
|
|
|
|
2
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2015. 10. 18. - 21:40:22
|
Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak.
Sír. Ordítani akar de büszke hozzá. Könnyei peregnek szenvedéstől eltorzult arcán. Undorító kis szánalmas féregként vergődik a földön. Felfordul a gyomrom a látványtól. Gyötrelmeitől még is csak elvakultan vigyorog az arcom. A bevérzett szemek le sem veszik az arcot az áldozatról. Látni akarom ahogy szenved. Ahogy átéli a töredékét is annak, amit nekem kellett. Ahogy minden hite, amit belém vetett szerte foszlik. Mert Ő még annak lát. Ő még azt hiszi a barátja vagyok. Azt gondolja, hogy bármi is történt velem az kizárható elhagyható. Lezárható a múltban. Nem tudja, hogy ez bennem él, hogy én már nem létezem. Ő még hisz ebben. Ő még azt hiszi, hogy ember vagyok.
Kihűl az átok és kezemből kiesik a pálca. Felázott az arca. Furcsa érzés tölt el. Só csípi bőrömet. Érzem ahogy a meleg végig folyik arcomon. Sírok. Csak bámulom a megkínzott áldozatot, de nem érzek élvezetet. Ez James. Mit tettem? Engem néz és látom, hogy nem hagyta abba Ő sem a könnyezést. Miért néz engem? Mit vár tőlem?! Egymás szemébe meredve hagyjuk, hogy a csend körül öleljen minket. Itt már nincsenek madarak, nincsenek állatok. Itt minden halott. Csak Mi élünk.
Fszt. Ez nem élet. Az a nyomorult barom sem fog sokáig. Örömtáncot fogok járni a hullája fölött és felgyújtom, ahogy nekem is megkellett volna dögöljek. Nem fog ez a rátarti patkány rászedni. Megsütöm és lakomát csapok a beleiből.
Nem. Nem tehetem. Ez James. Miért is ne? Ő is csak egy ember? Az emberek mind halálra vannak ítélve. Azért lettünk teremtve nem igaz? Én pedig azért vagyok, hogy megtegyem azt, amihez a fetniek gyávák. Azért vagyok, hogy elvegyem azt, amit képtelenek használni. Miért lennének jobbak nálam? Miért érdemelnének jobbat, mint én? Hányingert keltő csótány az összes. Tetvek, amiket ki kell irtani.
De hiszen Őt ismerem. Ő nem olyan, mint a többi. Őt nem ölhetem meg csak úgy. Ő James. Hallgass már el Te vadbarom! Ő is ugyanolyan. Te már nem ismered. Megkefélte Te is tudod. Elárultak téged. Basztak a sírod fölött.
- Hagyd abba! – Fakad ki belőlem miközben még mindig a földön fekvőt nézem.
Kimondott szavam mit sem ér. A vad ölni akar. Gyilkolni és ha meg van hozzá az áldozat miért is ne tenné meg? Miért ne hámozná le a bőrét, miért ne mélyesztené belé a fogait, miért ne élvezné ki a vér ízét? Ostoba a halandó, aki szembe merészel szállni vele.
- Tudom, hogy Te is meg akarod tenni – mondja ajkam hangosan, de tudom, hogy ez nem én vagyok. A nyál összefut a számban. Csábít testének melege.
Nem. Ezt nem tehetem. Nem lehetek ilyen ostoba. Hazudik. Ő csak hazudik. Ez nem az Ő estélye. El kell kergetnem, ki kell űzzem. – Takarodj! – ordítom és összeesem a hirtelen jött haragtól. Kapálózom. Remegek ahogy a düh elárasztja testemet. Feltépem nadrágomat és a vádlimhoz nyúlok. A heg már régen beforrt, de a nyoma még tisztán látszik. Vakarni kezdem, amilyen erősen csak tudom. Nem lehet ott. El kell tuntetni, meg kell semmisíteni. Ez nem én vagyok.
Miért is ne lennék? Hiszen mindig tudtam nem igaz? Mindig tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok. Én öltem meg a szüleimet. Vakarom a sebet, de az nem akar lejönni. Én voltam az, aki kiszakította a lányokat a családból. Majd amikor az egyik elment a biztos halálba, megkeféltem a másikat. Már vérzik a vöröslő bőr, de a heg még mindig marad. Én voltam az aki felgyújtotta ezt az erdőt és gyilkolt a tűzzel. Én hagytam, hogy Puck megdugjon. Már a húst kaparják a koszos körmök. Én öltem meg azt a gyereket holdtöltekor. Én zabáltam meg a patkányokat. Kezem úszik véremben.
- Én vagyok a szörny – mondom ki hangosan zokogva, mikor már nincs több erőm kaparni sebemet.
|
|
|
|
|
3
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2015. 08. 07. - 05:37:17
|
Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak. Pillanatnyi naivitás fut át rajtam. A bizalomnak egy halovány lehelete, de amilyen gyorsan feltámadt ez a furcsán gyermeki, mitobb emberi erzes el is hal. O nem hagyja. O tombolni akar, bosszút akar állni, látni akarja, ahogyan a meleg, voroslo nedv kicsordul az érdes boron tatongo sebekből. A szörnyeteg éhes, zabálni akar. Megcsocsalni a húst és acsarogva kikopni a porcokat. Vérben forgó szemeimmel a régen ismerős arcot furkeszem. Egy pillanatnyi köd beivódik elmémbe elfeledteti velem, hogy ez az arc a múltam része. Ezt az arcot csak Caleb ismeri, O mar nem. O meg nem találkozott vele. A védtelen, tehetetlen ember nem jelent neki semmit, pusztán csak egy áldozat. Caleb pedig mar régen meghalt. A vad éhes.
Kaján vigyor ül az arcomra, melyet átitat az édes orulet. Csak semmit mondóan meredek szemeibe. Ez az idióta valóban lelkizne? Az előbb meg kiabálva illette alacsonyította le azt az estemet Vele, most pedig azt varja, hogy egymás hajat fonogatva sztorizgassunk? Ez teljesen hülye. Ahogy a gondolatok átfutnak elmém meg ép részen a vicsor egyre inkább fordul át leplezetlen undorba. Hánynom kell ettől az edesgeto stilustol. Mi a faszomat gondol ez magarol? Hogy barátok vagyunk? Ostoba…
Gondolkodás nelkul arcon kopom és bal lábammal mellkasába rúgok, hogy ismét elteruljon a foldon. Védtelen és ostoba ember, aki nem is erzekeli a sulyat ittletunknek. Minden szavabol fertozo gennyedekkent szurodik le a tiszteletlenseg és az arrogancia. Nem is tudja az ostoba mivel áll szemben.
De O tudja mi is a másik. Konnyu préda csupán egy ragadozó karmai kozott. Gyengesége tagadhatatlan és eltitkolhatatlan. Minden csepp izzadsagsa csak azt erezteti, hogy mennyire is fel. Mennyire tehetetlen. Arcának minden rezduleset figyelemmel kiseri. A bevérzett algazold szemek egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a becserkészni kivant aldozatrol. A nyal összefut szajaban és az idő megállni látszik. Csak ketten vannak és a hajsza hamarosan elkezdődik.
James! Jó ég, ez James! Mit keres itt? Fuss, támadni fog!
A sebek újra vert könnyeznek hatan, mintha tetemrehivas idején jelenne meg a gyilkos elmejenek egy elzárt, sotet sugaban.
Miatta nem lehet az enyém, O tehet mindenről. Minden begyogyulatlan seb, minden fájdalom itatta orditas tőle ered.
Feszül a kéz. Az izmok mintha össze akarnak roppantani a csontot. Az erek megdagadnak és a szív hevesen lüktet. Csabitja a húsa. Minden mozdulata izgatja fantaziajat. Ki akarja élvezni a vadászatot.
James, menekülj!
A halott keze lendül és a száj ontja az átkot.
- Crucio
Ekezeti hibaimert elnezesedet kerem! |
|
|
|
|
4
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2015. 01. 27. - 23:02:41
|
Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak. Izzadság és mocsok szaga. Teste hűvös, mintha holt lenne, de mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételnél. Orrlyukai kitágulnak. Érzem a melegét arcomon. Testem fűti az övét. Milyen ironikus nem igaz? Elvégre én vagyok a hulla, most még is élőbb vagyok nála. Elfog az undor. Visszataszít az egész lénye, mint egy undorító, rothadó húscafat, akit díszes szalagokkal tekertek be, hogy senki se jöhessen rá mennyire romlott valójában. Valahol még is vonz a bűnös rothadás, mint akkor régen.
Ellököm magamat tőle és a földtől. Ideje felkészülnöm az ébredésére. Köszöntenem kell Őt, hiszen régen találkoztunk. Nagyon régen. Az ostoba és naiv múltban.
Fény kell. Felfal a sötét, ott van mindenütt. Átkarol és összeprésel. Nem enged. A sötét mindig rossz. Láncok csörgése, húgytócsák szaga és kínos nyöszörgések férkőznek a tudatomba miatta. El akarom temetni, nem akarom. Már régen vége, nincsenek. Meghaltak! Önkénytelenül is elkezdem csuklómat szorongatni, a szorító láncok okozta sebhely még mindig sajog. Vagy csak az elmém hiszi azt? Hiszen már csak bőröm őrzi a nyomokat, alvadt vér sincs már rajta.
Leterítem ballonkabátomat. Meztelen felsőtestemet megborzolja a tavaszi éjjel szellője, de amilyen hirtelen jön el is megy. Északon vagyunk, de a nyár már közelít itt is. Hátamon a karmolások és harcok okozta sebek fel-felszakadoznak. Érzem, ahogy véremből pár csepp végig szalad a hátamon. Nem érdekel, már rég nem. Semmiségnek tűnik ez a fájdalom a teliholdas éjszakákéhoz képest.
Pálcámmal intek a ballonkabátom felé és az fehéres, kékes színű lángra kap. Mennyivel szebbek voltak ezek régen a kis befőttes üvegekben bűbájtanon, de a szépség múlandó. Akár a boldogság, a nevetés és szeretet. Csak a félelem marad.
Leülök egy közeli, elszenesedett tönkre. Szemeimmel a félig leégett erdőt vizslatom – már amennyit bevilágít belőle a fehéres tűz. Furcsa belegondolni, hogy ezt én műveltem. Én, egyes egyedül én. Akkor még erős voltam. Szégyellem bevallani, de most már nem vagyok az. A kisebb bűbájokon és ártásokon kívül már nem tudok nagy dolgokat tenni. Elhagyott az erőm, eltemetődött bennem a sok emlékkel együtt. A fájdalom és a félelem eltemette.
Ébredezik. Köhécsel és hangosabban lélegzik. Felnyög, mintha fájna neki valami. Mit sem tud erről az érzésről. Olyan szánalmas, Ő is és a többi is. Játsszák a hőst és a mártírt, mintha lenne bármi fogalmuk is a szenvedésről. Naivak és buták. De irigylem őket. Irigylem a boldog tapasztalatlan életüket, irigylem, hogy Őket nem tette ez a háború üressé, élettelen hullává, aki utolsó mentsváraként egy boszorkány szajha jóslatát akarja teljesíteni.
– Itt haltam meg. Itt kezdődött és fejeződött be minden. – válaszolok neki higgadtan, de nem tudom leplezni az izgatottságomat. Ahogy hangja újra meg újra tudatomba hatol egyre dühösebb leszek. Ostoba arckifejezése csak olaj a tűzre. Felforr a vérem. Megszorongatom pálcámat, mintha halvány fátylát érezném kezemen annak a régi valaminek. Amikor először jártam itt és először mondtam ki átkot. A dühtől többé már nem vagyok hulla. Ha pusztíthatok, éhetek.
|
|
|
|
|
5
|
Ősi tekercsek / A Falka / Re: Acsargó
|
Dátum: 2015. 01. 27. - 22:42:32
|
|
Egy olyan kérdésem lenne skacok, hogy szerintetek megmarad-e a gyógyító bűbájok ellenére a marás nyoma a testemen? Persze nem látványos nyomra gondolok, hanem az összeforrt helyére mondjuk. Elvégre a fekete mágia mindig meghagyja a nyomát - ugye Weasley fülét sem lehetett emiatt újra instalálni. Akárhogy is nézzük a farkasmarás fekete mágia. Vélemények?
Szerintem egyértelmű, hogy megmarad. Egy farkas fogazatából és vadságából kifolyólag képes akkora sebet ejteni, amely mégha nem is fekete mágia, megmarad egy hatalmas hegként (Carithyek is látszik a combján)
|
|
|
|
|
6
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: A lim-lomos hely
|
Dátum: 2014. 10. 06. - 00:08:32
|
Emberek járnak, kelnek,
Tudatlanok szegények.
Azt se tudják hol vannak,
Azt se, hogy ők már csak holtak. Hullahegyeken taposok át. Lassan, ritmikusan sétálok a háború tetőpontján, mint egy kísértet, akivel senki sem törődik. Egy lopakodó árny, aminek a bűzét elfedi a háború erős szaga. Elvétett fénycsóvák repkednek el mellettem és egymást kaszaboló emberek halálhörgése alkot tragikus szólamokat. Kínsikolyok és fájdalmas ordítások. Az omladozó falak zegzugos folyosóin már könnyebben mozgok. Egy eltévedt dementor lassan úszik el mellettem a kőportól terhes levegőben. Nem félek tőle és ezt érzi. Túl sok szörnyűséget láttam ahhoz, hogy egy lidérc megijesszen. Egy morgással jelzem neki, hogy tudok létezéséről és Ő mit sem cselekedve tovább keresi új áldozatát. Talán azt hiszi egy csapatban vagyunk. Pedig én réges-rég halott vagyok.
Törött téglák és elkábított, vagy elhunyt testek fekszenek akadályként utamon. Döglött óriáspókok és beomlott falak mind ekörül vértócsák furcsa dekorációja. Mintha némelyik arcot felismerném, de nem állok meg gondolkodni azon, vajon mikor láthattam a folyosón még azokban az időkben.
Eltemetett emlékeket ébreszt fel bennem a kastély. Szinte érzem magamon a zölddel szegélyezet talárt, az élet örömöt és az Ő mosolyát. Furcsa undor fog el. Felhőtlen nevetések és képtelen tervezgetések egy meg nem valósult jövőről. Micsoda naivitás. Hányingert keltő gyermeteg elméletek, több tíz évekre előre. Ma már a holnapot is ködösen látjuk, ezen az éjszakán pedig főleg. Hallom a hangokat, mind a kettőét, akárcsak azokon az éjszakákon, amikor elmém túl gyenge. De ez nem egy olyan este. Az emlékek újra eltemetődnek, nem emlékezhetem. Hiszen halott vagyok.
Pálcám laza intésével tárom fel a csukott ajtókat és nézek be minden helységbe, ami mellett elhaladok. Az alsó és a felső emeleteken túl nagy a nyüzsgés, így a harmadikon kezdem a kutatást. A jóslat szerint az egyik farkas esik a másiknak, tehát előtte egyik sem küzd. Az az átkozott némber átvert, de eddig minden megvalósult, amit mondott. Hangos sikolyok a folyosó végéről, ezért gyorsítok a tempón. Nem akarok harcba keveredni, még nem. Hisz mi lenne a sorsom véget nem érő harcban, hogyha már halott vagyok?
A tölgyfaajtó pálcám intésére nem akar kinyílni. Gyanút fogok és erősebb bűbájjal próbálkozom. Gyenge ember lehetett aki a záróártást szórta rá, vagy zaklatott. Hangosan nyikorogva tárul fel és a lángoló kültér fénye bevilágítja az aprócska helységet. Kaján vigyor ül képemre és vad őrület fog el. Látom. Nem rémálmok megtévesztő képmása, nem a fájdalom itatta lázálom képek ostoba szemfényvesztése. Igaz, tényleg itt van, bár kábult állapotban.
Ballon kabátom verdesi térdemet, ahogy hirtelen odakapok, hogy áttanulmányozzam a borostás, megviselt arcot. Zihálok, elfog az élvezet, milyen régen is vártam erre a percre. Mióta csak meghaltam. Pálcámmal intek és vissza zárom az ajtót. Bizseregni kezd testem és remegek. Mintha a valótlan teremtene valóságot előttem. Mintha a dementor, ami elúszott mellettem megcsókolt volna és ez a túlvilág kegye lenne hánytatott sorsomért.
Izzó betűket írok a falra és közben a régről ismert arcot fürkészem.
Közel hajolok, bele a pofájába. Érzem lélegzetét, ahogy beszívja a poros levegőt és meleget küld vissza a világba, mint lelke megcsonkított darabkáit. Önkénytelenül is vigyorgok. Nem bírok a bűnös bosszúval és érzem, ahogyan egyre közelebb hajolok felrepednek hátamon a sebek. Megfogom erősen a vállait és ajkaimat az övéihez érintem. Együtt vagyunk halottak a mindenség örvényében.
Egy leégett erdőben fekszünk már egymáson. Ajkaim az ajkain.
A kastélyban csak izzó feliratom árulkodik nyomként hármunk titkáról.
„Meghaltam, hogy Te élhess”
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Caleb E. Dawis / Re: Fekete Jóslat
|
Dátum: 2014. 04. 28. - 23:29:40
|
 
Maró, égető és csípő fájdalmak lesznek úrrá testem különböző pontjain, ahogy elmém lassan felébred és felfogja sérüléseimet. Csontjaim hangosan ropognak ahogy lassan felülök az alvadt vértócsából. A száraz, vöröses darabok egy része körém hullik, másik részük még a földhöz vagy hátamhoz tapad. Nagyokat lélegzek, mielőtt végignézném sebeimet, de nem tudom sokáig benntartani a mocsok-, izzadtság- és dögszag itatta levegőt. A hányinger kerülget magamtól. A patkányok meg csak cincognak, pofátlanul tudomást sem véve létezésemről, pedig napokkal ezelőtt csak úgy menekültek volna előlem. Mindenki menekült.Hatalmam volt.
A sebek mocskosak, némelyikük már gyógyulásba- másik részük pedig fertőződésbe kezdett. Fogaimat csikorgatom és hangosan felszisszenek ahogy megtapintom őket. Valahogy még is élvezet fog el. Undorító, bűnös élvezet. Élvezem, hogy élek; élvezem, hogy testi fájdalmam elnyomja az ostoba, kártékony és felesleges érzelmeket. Nem lettem egy darab fa, nem lettem érinthetetlen, de ezeken a reggeleken a múltnak nincs hatalma felettem. Csak a jelennek.
A patkányok egyre hangosabbak, már egymást harapdálják. Az egyiknek már friss vörös vére csordul a betonozott talajra. A vér szaga csábító. Rémesen csábító. A friss húsba akarok harapni, hogy a vér szétáradjon számban és az inak félelmes táncot járva szakadjanak szét fogaim alatt. Nagy levegő. Még nem eszem patkányt. A két dög közé nyúlok és elveszem a már mocskos és bűzlő marhaszeletet, amit úgy öt napja loptam. Az egyik korcs megtámadja kezemet én pedig erőteljes mozdulattal csapom az oszlophoz. A gerince roppan, vére bemocskolja kezemet és a húst is. Halk sipítással köszön el az élettől. A másik már elmenekült. Fél meghalni.
Rövid kutatás után megtalálom pálcámat. Megtisztítom a húst és mohón, nyesen elkezdem zabálni. Tíz percbe sem telik mire szétmarcangolom és lenyelem a majdnem két kilós szelet minden falatát. Éhes vagyok, ez jó jel. Ezek szerint nem biztos hogy ettem a hold éjjelén. Talán nem gyilkoltam, de ezt sosem tudom biztosan. Már nem érzek bűntudatot. Nincs miért. Nem akartam szörnyeteggé változni. Nem akartam ölni, de kellett. Meghaltam, hogy Ő élhessen.
Pár óra múlva már London belvárosában vagyok. Koszos talárom sepri a földet mögöttem, csuklyája mélyen arcomba húzva. Az utóbbi pár hónapban először borostám majd szinte teljes szakállam nőtt. Nem borotválom, különben minden átváltozásnál csak plusz fájdalom lenne ahogy áthasítja a bőrt, így legalább csak megváltozik. Sebeim kilógnak szakadt pólómból, bár ez a textil darab mintha nem is létezne, annyiszor felhasadt már nekem meg rohadtul nem volt kedvem újjá bűvölni. Lássák a sebeimet. Lássák, hogy nem félek harcolni.
A koszos utcákon nem bámulnak meg. Szinte nincs is kinek. Sötét időkben a Zsebpiszok köz is kihalt. Ha valaki még is jönne szembe, azzal néma koreográfiával a lehető legjobban kikerüljük egymást. Itt már senki sem bízik senkiben. Ironikus nem? A legsötétebb, vérgyűlölő idők szülték azt, hogy egy sárvérű békében végig sétálhat a fekete mágusok legkedveltebb utcáján. Tréfás szörnyszülött ez a Voldemort.
Ahogy megtalálom az üzletet, amit kerestem habozás nélkül belépek. Kétlem, hogy lenne vendég előttem. Vagy úgy egyáltalán. Csengető hangot ad egy harangféle valami, ahogy belépek. Rühellem az éles hangokat. Megcsap az égett gyógynövények orrfacsaró szaga. A helyiség poros és mocskos. Ódivatú szőnyegek, roskadozó könyves polc és egy koravén asszony. Nem lehet több harmincnál, még is gondterhes élete lehetett arca ráncait látván.
– Azt mondták tehetséges látó vagy. – közlöm megvető hangsúllyal. Egy kis zacskó pénzt dobok a nő előtti asztalra. – Olvass!
Leülök az asztal elé, algazöld szemeimet pedig az asszonynak szegezem. Mugli cigarettát veszek elő és meggyújtom pálcám izzó végével. A múlt sebez, a jelen fájdalmat ad. A jövő megnyugtat?
|
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Caleb E. Dawis / Hangok
|
Dátum: 2013. 06. 24. - 18:55:49
|
A zene elhallgat.
Egyetlen hangszer hallatszik, halkan, mintha ott sem volna. Az újjak gyorsan járnak a fekete-fehér billentyűkön, még is lassúnak tűnik a játék. Sötétség fedi a koncerttermet. A fény megvilágítja a zongoristát, egyedül van a sötétségben. Mintha pillanatokra meg-megállna, s abban a pillanatban megfagy a levegő és üres lesz.
Üres. Milyen érdekes szó nem igaz? Mintha a véget jelölné. Talán tényleg? Talán akkor jön el az a torz fekete alak a lelkünkért, amikor minden üressé válik, mi magunk is? Mitől válunk üressé? A csalódottságtól? A veszteségtől? Az őrület vad szelétől? Vagy csak egyszerűen a magánytól? Lehet valaki magányos, ha igazán soha senkije sem volt? Érheti őt veszteség? Csalódhat? Eddig azt hittem nekem sem volt senkim. Azt hittem nem lehet megsebezni, hogy nem válhatok üressé. Most még is úgy érzem. Talán ez a jel? Jel a torz alaktól. Talán már közeledik és ezúttal tényleg magával visz.
A zongorista még mindig játszik. Fekete ruhában görnyed a hangszer fölé. Nem látszik semmi az arcán. Nem összpontosít, üresen bámul a billentyűkre, de nem látja őket. A keze játszik, nem Ő. Már nem játszik többé. Kihalt belőle az a furcsa tűz, ami arra ösztökélte, hogy játsszon. Egyszerűen csak valamikor leült játszani és azóta ott ül. Volt, hogy a dal gyors volt, volt, hogy lassú, volt, hogy csodálatos volt és volt, hogy kegyetlen. Nem érdekelte. Csak játszott és folytatta. De már nem akarja. A dal a végét járja, amikor minden hang, ami színessé tette eltűnt belőle. Az a hang, amelyik fogta a kezét elment. Az a hang, aki törődött vele elment. Az a hang, akit szeretett volna megvédeni elment. Most már az a hang sincs ott, amelyiket szerette. Az az egy is elhagyta. A játék üres lett. Kihűlt.
Az örvény kidob. A sorházakkal szegélyezett londoni utca üres. Csak én vagyok ott. Csak én. Furcsa érzés tőr rám, nem bírok megállni a lábamon. Mintha elhagyott volna minden erő. Mintha a test, amiben lennék nem is az enyém lenne. Nem engedelmeskedik. Elvesztem az egyensúlyom és neki dőlök a téglafalnak. Nem fáj. Nem érzem. Nekitámasztom a hátamat és lassan lecsúszok a hideg járdára. A lámpafények nem remegnek, fényük egységes és töretlen, a belvárosi zaj ide nem hat el, minden csendes. Befagyott az idő körülöttem.
Ismét egy fokkal halkabb lesz. Zavaróan halk, nem lehet kivenni a hangokat. Persze, hogy nem lehet, mert már nincsenek is nem igaz? Elhagyták a zongoristát, elhagyták mind. Nem kellett nekik, hiszen Ők hangok, számtalan másik embert találnak, de a férfinak csak ők voltak.
Nehezebben lélegzem. A hideg februári estén a leheletem is látszik, furcsán lassan gomolyog, mintha a saját lelkem lenne. Szertefoszlik. Eltűnik a mindenségben. Nincsen többé. Soha nem is lett volna? Hiszen senki sem látta, mikor belélegeztem, még én magam sem. Az emberiség még is biztos benne, hogy volt. Abban is biztosak voltak, hogy én voltam. Most vagyok? Talán tényleg meghaltam csak nem tudok róla. Talán ott rohad a testem a szétégett erdő szélén a föld alatt, ahova Ő temetett. Hiszen láttam a sírt. Kikapartam. Láttam a levelet. Ő már elbúcsúzott tőlem. Örökre…
A zongorista keze szinte már nem is mozog. Az üres tekintet csak néz maga elé. Talán lát is valamit? Talán látja a hangokat, akik elhagyták. Talán látja, ahogy Ők boldogok más zongoristákkal. Rendjén van ez? Miért mentek el? A férfi nem akarta, hogy elmenjenek. Ő akarta őket, az övéi voltak, mégis elhagyták.
Eldőlök. A járda hideg nedvességét érzem az arcomon, de nem zavar. Már semmi sem zavar. A hideget egy langyos és sós vízcsepp váltja fel, ahogy orrom mentén lefolyik. Bőröm valamelyik hibáján megtántorodik, egy darabig egyhelyben áll majd lecsöppen a járdára és hideggé válik. Vissza akarom kapni, azt akarom, hogy újra melegítse az arcomat, hiszen ő maradt nekem. A hangok mind elhagytak
|
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Caleb E. Dawis / Haláltánc
|
Dátum: 2013. 06. 24. - 18:54:50
|
Egyre feljebb jutok és elém tárul a Roxfort. Furcsa viszont látni, pláne ilyen formában. A tömeg egyre nagyobb, hangosabb és büdösebb. Megállok egy pillanatra. A sok ember bűze orkánként tör rám. Megkell még szokjam, mindenesetre kevésbé büdös a hely, mint London. Sóhajtok. Készen állok. Már vágyom arra, hogy láthassam. Elindulok ismét, vakon a tömegbe.
A bejáratnál nincsen ellenőrzés. Felesleges is lenne, ezen az éjjelen csak vaddisznók által őrzött kapun lehet bejutni a több száz éves birtokra. Elteszem a papírokat. Már nem vagyok észrevétlen, kíváncsi szemek szegeződnek rám és rosszalló tekintetekkel súgnak össze mögöttem. Ő nincsen köztük. Érezném. Már szélesebben lépek, le akarom rázni a tömeget, egyenesen a Nagyterem felé tartok. Valaki meghúzza a taláromat.
A házimanó, ostoba szemekkel néz rám. A köpenyemet kéri. Persze, el is felejtettem. Szótlanul oda adom neki, mire a kezembe nyom egy pergamen fecnit és eltünteti a köpenyt. Praktikus. Amint a ruhadarab eltűnik, a manó nem létezik számomra. Tovább indulok. Gyenge émelygés a szagoktól és az arcnélküli emberek áradatától. Nyugtatnom kell magamat. Ezen az estén én sem vagyok több náluk. Fekete maszkom mögött fürkészem az embereket. Így nem fogom megtalálni. Túl sokan vannak.
Mély lélegzet. Legalább hat száz ember bűzét szívom magamba, de a legtöbbre nincsen szükségem. Én csak egyet kerek, egyetlen egyet. Pár percig csak állok a bejáratnál és nagyokat lélegzem, tudomást sem véve a tömegről, a zenéről és a nyálas díszítésről. Nem érdekelnek, nem ezért jöttem. Senki sem közelít meg, beleolvadok az emberek kavalkádjába. Még egy lépés beljebb, élesebbek a szagok. Valami haszna csak volt annak a harapásnak. Még beljebb megyek és sikerül kizárnom az előtérben lévő embereket.
Egy pillanatra leblokkolok. Azt hiszem megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy érzem ez az övé. Elindulok, követve a jelet. Szívem egyre gyorsabban ver Végre láthatom! Végre megérinthetem! Végre beszélhetek vele! Már biztos vagyok, ez Ő lesz. Ez nem szag a számomra. Kellemes illat, kissé édeskés. Emlékszem rá. Bár nem éreztem ennyire, de azon az estén is magamba szívtam. Csilingelő pezsgős poharak és nevető emberek hadán vágok át, egyre beljebb haladva. Szinte a színpadnál vagyok már. Megpillantom.
Gyönyörű. A vajszín ruha lágyan simul a testéhez. A gyöngyök gyengéden hullnak sima bőrére, mintha harmatcseppek lennének. Bár álarc takarja arcát, azonnal felismerem a mosolygó barna szemeket. Elakad a lélegzetem. Valami meleg érzés kezd körbejárni. Nem tudom levenni róla a szememet. Ő nem vett észre és valószínűleg nem is fog, jó tíz méterre vagyok tőle, a tömeg pedig nagy. A szívem kalimpál és kiráz a hideg. Oda akarok menni hozzá. Oda is fogok.
Nagy levegő. Izzad a tenyerem. Úgy érzem magamat, mint egy kisfiú, aki meglátta a játékbolt legszebb, legfényesebb tűzoltó kocsiját. Nem érdekelnek az emberek. Nem állok félre senki elől, ha belém jön, belém jön, nem tud érdekelni. Csak felé tartok, egyenesen felé. Az illat egyre erősebb lesz, vele együtt szívem verése is folyamatosan gyorsul. Megragadom a karját. Nem érdekel semmi, nem érdekel, hogy beszélget-e, hogy épp keres valakit, nekem Ő kell és most. Ezt Ő is tudja.
Pont új szám kezdődik. Talán az utolsó. A gyertyák halványabban égnek, sötétebb lesz a teremben. Lassú, kellemes zene, párok táncolnak körülöttünk. Szembefordulok vele. Belenézek a barna szemekbe, s egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Hosszú másodpercig csak meredek Rá, a leggyönyörűbb jellemségre ezen a világon. Lassan derekára teszem a kezemet, a másikkal pedig tartom az övét, pont, ahogy régen tanultam. Furcsa érzés újra megérinteni. Mint egy valóra vált tündérmese egy már régen elfeledett könyvből. Meg akarom állítani a pillanatot.
– Régen találkoztunk. – töröm meg a csendet, tőlem szokatlan, nyugodt hangon. Szívem öröm táncot jár. Nem éreztem ilyet még életemben. Ő az enyém én pedig az övé. Ezt Ő is tudja. Lassan ringunk a kellemes dallamra, a zene körbefon minket. A gyertyák fénye megvilágítja arcát. Mesébe illő ez az egész. Visszakérdez, hogy kivagyok, de nem válaszolok. Tudja Ő. Fél perc múlva már rákérdez a nevemre. Egy halvány mosollyal jelzem felé, hogy helyes volt a válasz, nem akarok újra megszólalni. Fordulunk.
Képek férkőznek a fejembe. Gyönyörű képek, arról az éjszakáról. Akkor, mi ketten egyek voltunk. Nem számított a háború, nem számított a hányatott sors és az ellentétek. Az az éjjel egy beteljesülés volt mindkettőnk számára. Egy pecsét a sorsunkra. Még soha nem gondoltam így arra az éjszakára. Szép volt. Szebb, mint az összes együttvéve, amit Ralph-fal töltöttem. Mi nem feküdtünk le. Akkor, ott, mi ketten szerelmeskedtünk. Ezt Ő is tudja.
Mintha vége lenne a zenének. Mintha minden széthullana körülöttünk. Kiráz a hideg, szívem egyre gyorsabb ütemben veri bordáimat, de nem a meleg érzés miatt. Ó nem. Mikor táncba kezdtünk már éreztem kinyújtott kezén az ékszert, de akkor még nem fogtam fel a jelentőségét. Csinos kis ezüst gyűrű, drágakővel a közepén. Már csak arra figyelek, nem rá. Ezt, Ő is tudja.
Újra elkap a már annyira jól ismert érzés. A fájdalom. Mintha egy álmot zúztak volna szét, melyet gyermekként szövögettem. Neki nem volt gyűrűje. Soha. Emlékeznék rá. Hideg szél járja már körbe minden csontomat, eltűnt a melegség. Elillant. Kapkodom a levegőt, megfojt az érzés.
– Kaptad? – kérdezem már szigorú hangon, egyértelműen a gyűrűre utalva. Szemeimmel fürkészem tekintetét, át akarok látni rajta. Kell a válasz, tudnom kell. A félelem vidám bohócként ugrándozik lelkem körül sakkban tartva azt. Félem a választ. Nem lesz jó, már most tudom. Kimondja.
Lehetetlen! Nem, nem, nem és nem! Ő az enyém! Ezt Ő is tudja! Már szigorú a tekintetem s Őt is jobban magamhoz szorítom. Nem engedem el. Nem akarom elveszteni, Ő csak is engem illett. Az a másik… nem érdemelte ki! Nem! Én voltam mindig ott vele! Én vigasztaltam, mikor válaszok nélkül bolyongott. Nem pedig Ő. Ezt Ő is tudja…
– Elárultál – mondom már teljesen elhidegült hangon és rémült, zavarodott arccal, de Ő most csak a szemeimből olvashat. Nem, ez az egész lehetetlen. Megáll a zene most már a valóságban is. Az énekes csókot kíván. Elmerülök barna szemében. Ez nem így történt. Hazudik. Már szorítom a kezét. Nem tehette, hiszen én szeretem. Én feláldoztam érte mindent. Én lemondtam érte mindenről. Én odáig fajultam érte és csak is érte, ahova az a másik soha! De ezt Ő, nem tudja.
Lassan hajolok hozzá, jobb kezemet leemelve derekáról és fejét fogva. Megcsókolom. De ez a csók más. Nem ilyen volt álmaimban. Nem így emlékeztem rá. Nem savanyítja el a sör, mint azon az estén, de nincs benne semmi. Sértettség van bennem és csalódás. Hideg a csók, a leghidegebb, mint amit valaha is váltottam, még is ott van benne a szikra, a szikra, ami kettőnket összeköt. Megsimítom arcának azt a részét, melyet nem takar az álarc és füléhez hajolok. Suttogom a szavakat. Másik kezemmel fogom az övét.
– „Meghaltam”, hogy Te élhess. – elengedem. Lassan fordulok meg. Hátat fordítva neki, elnyel a tömeg. Ő mögöttem van már. Már nem láthatja a könnyeimet. Lépteim szaporák, pálcámmal a pergamenre bökök és kabátom már is a kezemben. Sűrű és gyors léptekkel hagyom el a termet. Egy pillanatra megállok. Egy szempár figyel rám. Ismerem ezeket a szemeket. Az enyémek dühösen szegeződnek James-szre. Tudja, hogy ki vagyok. Undorító a bűze.
Egy szőke, álarc nélküli lány szalad belém. Egy pillanatra mindketten kizökkenünk és egymás szemébe nézünk. Meglátott talán valamit a szememben? Hirtelen, félve szalad tovább és elnyeli a tömeg. Sebtében kapom fel a köpenyt és gyorsan hagyom el a birtokot. Negyed egyre már Londonban vagyok, messze a Roxforttól, még is ott maradt a szívem. S most sebzetten ott hever, ahol több százan áttaposnak rajta. Eldobtam magamtól, csak fájdalmat okozott. Ezt Ő is tudja. |
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Caleb E. Dawis / Re: Dögszag
|
Dátum: 2013. 05. 13. - 13:52:05
|
Harmadik felvonás Egy kígyó tekeredik a lüktető szívre. Szorítja. Meg akarja fujtani. A szív vadul dobog, hogy lerázza magáról a kígyót, de az nem enged. A bordák beleremegnek minden egyes dobbanásba. A kéz a szívhez kap. Szúr, már nagyon szúr. A tüdőbe is alig jut levegő. A test összezavarodik. Az agy nem érti mi történik. A szemek ide-oda cikáznak, de már nem látnak semmit. A hangszálak meg-megszólalnak hangot adva a tüdőből jövő lihegésnek. Furcsa, hörgő hang jön ki a szájból. Eltűnt a nyál, mintha soha nem is lett volna, a nyelv szárazan kapaszkodik, hogy le ne csússzon a nyelőcsövön. Az ajkak is elkezdtek kiszáradni, furcsa cserepes felszínük lesz. Egy izzadságcsepp gurul le a halántékon, pedig hideg van ezen az estén. A kígyó még mindig szorongatja a szívet és nem is fogja elengedni.
Átjár a félelem. Érzem minden egyes porcikámban. Megpróbálok hátra lépni, de nem tudok, gyenge vagyok hozzá. Döbbenten és reszketve hallgatom az üvöltést és nézem a felszakadó, vértől és izzadságtól fénylő sebeket. A fejvadász gerincoszlopa mintha megnyúlna, koponyájával együtt. Ordít a férfi. Tisztán lehet érezni a fájdalmát, beleremeg a levegő. Ujjai véresen húzódnak vissza tenyerébe és körmei vastag karmokká formálódnak. Nem akarom nézni. Könny gyűlik a szemembe, de képtelen vagyok elvenni pillantásomat a sokktól. A fájdalom ittas üvöltés egyre jobban elveszti emberi mivoltát. Sűrű, vastag szőrzet tör elő a csupasz emberi bőrből, újabb sérüléseket okozva. Némelyik szálon látszik a vércsepp, melyet még talán a húsból hozott magával.
A vadállat a szemembe néz. Dühös. Mérges. Meg akar ölni. Fel akar zabálni. Látom magam előtt, ahogy beleimből lakmározik, majd a telihold után emberformájában egyszerűen lehúzza legapróbb földi maradványaimat egy csatornahálózatba. Ironikus nem? Egy emberi test, amely az emberi civilizáció szószerinti pöcegödrében végzi.
De ami egyelőre a velem szembenálló fenevadban nincsen semmi emberi. Mélyeket lélegzem. Igyekszem megnyugodni, de az állat még mindig a szemembe néz. Mély morgása töri meg a csendet, és el kezd felém lépni. Hátrálni próbálok. Mintha befagyna az idő, minden megállt és feszülten figyeli, hogyan pusztulok el. Egy kis gallyra lépek és az reccsenéssel törik ketté. A dög elkezd csaholni, én meg elkapom a fejemet és futni kezdek, de érzem, ahogy már is a nyomomba van.
Tíz méternél sem jutok messzebb, mellső lábaival hátulról elkap és a földre taszít. Érzem, ahogy a karmai felszabják a bőrt a hátamon és belemélyednek a húsomba. A meleg vér átáztatja a ruhámat. Szabadulni próbálok, de az állat túl erős. Nyála vizezi a tarkómat. Nem tudok gondolkodni. Végem van. Úgy végzem, mint egy egyszerű kutya, nem lesz benne semmi dicsőség vagy szépség.
Meleg lehelete borzolja végig a nyakamat. Tizedmásodpercek alatt látom magam előtt eddigi tizenhét életévemet. A szüleim. Rosali. James. Barbi. Az utolsó pillanatban, mintha a kígyó engedne a szorításából. A vérszomjas lény már száját nyitja a gyilkoláshoz, de bennem is felébred az ösztön és sikerül megfordulnom alatta. Éles karmai végig hasítják oldalamat a mutatványban, de még legalább két percig nem érzem a fájdalmukat. Mire észbe kapok pálcámat szegezem a szörnyetegre. Nem gondolkodom. Nem tudok. Szinte reflexből nyöszörgöm az igét remegő hangomon.
– Pirocus ! – és a farkas nyakába döföm a pálcámat. Hangosan felnyüszít az égés okozta fájdalomtól s megperzselt szőrének bűze szétárad a levegőben. A fájdalom hatására nem szorít olyan erősen a földhöz és kitudok törni. Nem futok. Nem fordítok neki hátat. Rászegezve a pálcámat lassan hátrálok, de abban sem vagyok biztos, hogy tudja mi az a pálca. Csak ölni akar. Újra támadásba lendül, de egy pillanatig fenntartható protegoval sikerül megúsznom egy karmolással a kezemen.
Belém hatol a fájdalom, nem bírom tovább. Ahogyan hátrálok a dögtől négykézlábra esem. Képtelen vagyok tovább hátrálni. A szörny harmadszorra veti rám magát és nem tudok védekezni. A lendülete magával sodor mindkettőnket a lejtő felé, érzem ahogyan fejem egy fához csapódik és egy pillanatra elvesztem eszméletemet.
Nyüszítést hallok. Itt melegebb van, mint fent. És világosabb. Sikerül a fának támaszkodva felállnom. Az erdőtűz már nincsen messze tőlünk. Futnom kell. A farkas mintha eltűnt volna. Talán megijedt a tűztől? Nem tudok rendesen menekülni. Fákba kapaszkodva vergődök, az erdő mentén. Nem merek a hegytető felé menni. Egyik oldalról a tűz a másikról a vérfarkas akarja a vesztemet.
Minden lépésemnél testem beleremeg a fájdalomba. Talán le kéne vennem a ruhát a felsőtestemről? Így csak beleragad a sebekbe és tovább szennyeződik. Nem vehetem le, megfagynék. Legalább tíz perce nyomát sem láttam az állatnak és még a retkes vonyítását sem halottam. Talán sikerült leráznom. Megmenekültem? A tűz még mindig a nyomomba van és nem látom, hogy hol lehet a vége. A lángok már egy közelebbi fasort emésztenek, ideje irányt változtatnom. Reszketve nézek felfele. Ha a farkas, eddig nem jött.. most sem fog, nem igaz? Hiszen végig itt voltam, elkaphatott volna, elráncigál a tűztől és felfal. Ennyi az egész nem? Akkor miért ne tette volna meg? Talán már a szagomat is elvesztette a füst miatt.
A földből kiálló gyökerekbe és a fák törzsébe kapaszkodva húzom fel magamat egy meredekebb részen. Sziklás a felszín, itt nem tud terjedni a tűz. Egy magasabb kőnek támaszkodva fújom ki magamat, bár érdes felszíne csak még nagyobb fájdalmat okoz a hátamnak, de muszáj pihennem. A testem azt kívánná hogy aludjak, gőzöm sincs mennyi ideje lehetek az erdőben. Vissza sem tudok rendesen gondolni mi minden történt az elmúlt pár órában. Összezavarodok és a fájdalom ismét belém nyíllal. Öklendezni kezdek de csak epésslejmet köpök. Nincs mit kihánynom. Amíg időzöm az erdőtűz tovább terjed. Muszáj eltűnnöm innen. Szó szerint.
Bár nehezen, de sikerül feltápászkodnom és kicsit különállóbb területre botorkálni. Nagyot lélegzek és megszorítom a pálcámat. Most tűnik csak fel, hogy végig szorítottam s ujjaimba már görcs állt. Már csak ezt kell túlélnem. Lázasan kutatok a fejemben egy biztonságos hely után. Egy tópart rémlik, ahol még kiskoromban voltam. Rosali gyógynövényeket szedett. Ott biztonságban leszek.
Nagyot sóhajtok és megfordulok tengelyem körül. Az örvény pillanatok alatt beszippant, de érzem, hogy valami elkapja a lábamat. Próbálom leküzdeni magamról de lehetetlen. A szűk semmiben nem tudok megszabadulni tőle, a fájdalom szétárad testemben, érzem ahogy a fogak kiharapnak egy darabot a vádlimból. Nem kapok levegőt. Fuldoklom. A fájdalomtól kinyílt szám megtelik vízzel. Ösztönösen rángatom kezeimet, próbálok feljebb jutni a sötétségben.
Egy iszapos tópartra érkezem. Kapkodom a levegőt, a víz miatt sebeim csak még több kínt okoznak. Bár hívogató a puha iszap, nem pihenhetek. Még nem. Muszáj tovább mennem. Még nem adhatom fel. A dög bárhol lehet. Nem halhatok meg. Még nem. Még látnom kell Barbit. Még túl kell élnem a háborút. Nem dögölhetek meg úgy mint egy levadászott állat. Nem. Ez nem az én végem! Megfordulok tengelyem körül és a levegőtlen űrben felordítók sebeimtől. Hangos puffanással esek az aszfaltra. Nem nyitom ki szemeimet, nem tudom már kinyitni. A meleg vér vádlimból és hátamból szivárogva langyos kis tócsákat alkot testem körül. Sikoltást és női zokogást hallok. A londoni utcafények át-át sütnek szemhéjamon. Valaki mentőkért kiabál. Nem tudok figyelni. Nem tudok ébren maradni…
|
|
|
|
|
12
|
Karakterek / B. Lizandra Kenneth / Re: Skyfall
|
Dátum: 2012. 11. 07. - 21:12:06
|
A zene elhallgat.
Egyetlen hangszer hallatszik, halkan, mintha ott sem volna. Az újjak gyorsan járnak a fekete-fehér billentyűkön, még is lassúnak tűnik a játék. Sötétség fedi a koncerttermet. A fény megvilágítja a zongoristát, egyedül van a sötétségben. Mintha pillanatokra meg-megállna, s abban a pillanatban megfagy a levegő és üres lesz.
Üres. Milyen érdekes szó nem igaz? Mintha a véget jelölné. Talán tényleg? Talán akkor jön el az a torz fekete alak a lelkünkért, amikor minden üressé válik, mi magunk is? Mitől válunk üressé? A csalódottságtól? A veszteségtől? Az őrület vad szelétől? Vagy csak egyszerűen a magánytól? Lehet valaki magányos, ha igazán soha senkije sem volt? Érheti őt veszteség? Csalódhat? Eddig azt hittem nekem sem volt senkim. Azt hittem nem lehet megsebezni, hogy nem válhatok üressé. Most még is úgy érzem. Talán ez a jel? Jel a torz alaktól. Talán már közeledik és ezúttal tényleg magával visz.
A zongorista még mindig játszik. Fekete ruhában görnyed a hangszer fölé. Nem látszik semmi az arcán. Nem összpontosít, üresen bámul a billentyűkre, de nem látja őket. A keze játszik, nem Ő. Már nem játszik többé. Kihalt belőle az a furcsa tűz, ami arra ösztökélte, hogy játsszon. Egyszerűen csak valamikor leült játszani és azóta ott ül. Volt, hogy a dal gyors volt, volt, hogy lassú, volt, hogy csodálatos volt és volt, hogy kegyetlen. Nem érdekelte. Csak játszott és folytatta. De már nem akarja. A dal a végét járja, amikor minden hang, ami színessé tette eltűnt belőle. Az a hang, amelyik fogta a kezét elment. Az a hang, aki törődött vele elment. Az a hang, akit szeretett volna megvédeni elment. Most már az a hang sincs ott, amelyiket szerette. Az az egy is elhagyta. A játék üres lett. Kihűlt.
Az örvény kidob. A sorházakkal szegélyezett londoni utca üres. Csak én vagyok ott. Csak én. Furcsa érzés tőr rám, nem bírok megállni a lábamon. Mintha elhagyott volna minden erő. Mintha a test, amiben lennék nem is az enyém lenne. Nem engedelmeskedik. Elvesztem az egyensúlyom és neki dőlök a téglafalnak. Nem fáj. Nem érzem. Nekitámasztom a hátamat és lassan lecsúszok a hideg járdára. A lámpafények nem remegnek, fényük egységes és töretlen, a belvárosi zaj ide nem hat el, minden csendes. Befagyott az idő körülöttem.
Ismét egy fokkal halkabb lesz. Zavaróan halk, nem lehet kivenni a hangokat. Persze, hogy nem lehet, mert már nincsenek is nem igaz? Elhagyták a zongoristát, elhagyták mind. Nem kellett nekik, hiszen Ők hangok, számtalan másik embert találnak, de a férfinak csak ők voltak.
Nehezebben lélegzem. A hideg februári estén a leheletem is látszik, furcsán lassan gomolyog, mintha a saját lelkem lenne. Szertefoszlik. Eltűnik a mindenségben. Nincsen többé. Soha nem is lett volna? Hiszen senki sem látta, mikor belélegeztem, még én magam sem. Az emberiség még is biztos benne, hogy volt. Abban is biztosak voltak, hogy én voltam. Most vagyok? Talán tényleg meghaltam csak nem tudok róla. Talán ott rohad a testem a szétégett erdő szélén a föld alatt, ahova Ő temetett. Hiszen láttam a sírt. Kikapartam. Láttam a levelet. Ő már elbúcsúzott tőlem. Örökre…
A zongorista keze szinte már nem is mozog. Az üres tekintet csak néz maga elé. Talán lát is valamit? Talán látja a hangokat, akik elhagyták. Talán látja, ahogy Ők boldogok más zongoristákkal. Rendjén van ez? Miért mentek el? A férfi nem akarta, hogy elmenjenek. Ő akarta őket, az övéi voltak, mégis elhagyták.
Eldőlök. A járda hideg nedvességét érzem az arcomon, de nem zavar. Már semmi sem zavar. A hideget egy langyos és sós vízcsepp váltja fel, ahogy orrom mentén lefolyik. Bőröm valamelyik hibáján megtántorodik, egy darabig egyhelyben áll majd lecsöppen a járdára és hideggé válik. Vissza akarom kapni, azt akarom, hogy újra melegítse az arcomat, hiszen ő maradt nekem. A hangok mind elhagytak
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Caleb E. Dawis / Kronológia
|
Dátum: 2012. 09. 06. - 16:29:22
|
1980. Augusztus 12. Caleb születése
Egy londoni kórházban két muglinak megszületett a gyermeke,
2300 grammal, 48 centiméterrel és három foggal.
Roger Dawisnek akkoriban jól menő vállalkozása volt
így el tudta tartani feleségét, Annabell Rootot, egy fiatal
szobalányt és közös gyermeküket, Calebet. Az újszülött
az átlagosnál soványabb volt, de több szempontból is
fejlettebb egy újszülötthöz képest.
Az ifjú házaspár kezdetben örült a kicsinek.
1989. Augusztus 12.
Caleb kilencedik születésnapja
Ahogy teltek az évek változtak a dolgok. 1982-ben
Roger vállalkozása csődbe ment és kénytelen volt
egy építkezéssel foglalkozó cég menedzserének
szegődni, ami jóval kevesebb fizetéssel járt. Ezt az
akkor már varrónőnek szegődött Annabell egyre
kevésbé tűrte, hiszen az életszínvonal változás miatt
keretes házukból egy belvárosi társasház kicsiny lakásába
kényszerültek. Az egymással való háborúskodás szinte
elfejtette velük gyermeküket, akiben folyamatosan gyűlt
a harag szülei iránt, akik a születésnapjáról is megfeledkeztek.
A fiú mágikus ereje a kilencedik születésnapján elszabadult
és egy villám csapott a társasházba. A villámhárító nem tudta
elvezetni a magas feszültséget és a ház kigyulladt. Az összes
lakó túlélte a tűzvészt, kivéve Rogert és Annabellt.
1989. Augusztus – November
Árvaház
Caleb szülei halála után állami gondozás alá került. Társai
elhitték róla, hogy Ő ölte meg a szüleit, habár mágikus
képességei többet nem mutatkoztak. A gyerekek félték
Őt és ezt élvezte. Jó darabig zsarnokoskodott társain.
Mikor sikerült újra előhívni önszántából képességeit
meglátogatták és egyúttal el is vitték az árvaházból.
1989. November 7.
Örökbefogadás
A kisfiú látogatója és későbbi gyámja érdekes véletlen
folytán egy Rosali Expelna (Black) Wincent nevű aranyvérű
boszorkány. A nő férjét Tudjukki bukása után az Azkabanba
zárták s ott meg is halt, rokonai elhidegültek tőle, gyermeke
a meddősége miatt nem lehetett. Kilenc hosszú évet töltött
el a magányban, megöregedve. Elhatározta, hogy túllép a
származási gőgösségén és addig járja a mugli árvaházakat, míg
nem talál egy mágusgyermeket. Caleb árvaháza a tizenkettedik
volt a sorban, de sikerrel járt. A fiú és az asszony hasonló jellemük
miatt könnyen összebarátkoztak és egy érdekes kapcsolatot
alakítottak ki.
1991. - 1996.
Roxfortos Tanévek
A Roxfort, mely oly sok embernek biztonságot és otthont nyújtott
Caleb szemében a magány intézete volt. Házából a Mardekárból
kiközösítették származása miatt s egyedül maradt. Sokan örültnek
mondták évfolyamában, pedig csak jobban szeretett távol maradni
az emberektől. Energiája nagy részét a tanulásra fordította, ez későbbi
eredményein is meglátszott. Tizenegy félévet élt a kastélyban szinte
teljesen egyedül, felszínes kapcsolatokat kialakítva. Egyedüli társa
talán a Hollóhát házból való James Wolf volt, akit már majdhogynem
barátjának is tekintett.
1996. November 25.
Caleb és Barbie
Együtt indultak első évtől és végig ugyanazokra az órákra jártak
még sem érintkeztek. Barbara Kenneth a Griffendél ház lánya volt
és folyamatosan barátnői körében mozgott, Caleb sosem érzett
késztetést a vele való érintkezésre. Azonban egy Bűbájtani
büntetőmunka összezárta őket kettesben a tanteremben és akarva
akaratlanul megismerkedtek. Hat kiesett évet sikerült gyorsan
behozniuk. Találkozásaik lassan rendszeressé váltak a szünetekben.
Barbara pozitív és sugárzó jelleme nagy hatással volt Calebre.
1997. Július 25.
A Szökés
A folyamatos eltűnések és halálesetek egyértelműen jelezték
a háború közelségét. Rosali és Caleb többször is átbeszélték a
helyzetet Dumbledore halála után és egy lehetőséget láttak:
ha Caleb elszökik. Túl nagy kockázatot jelentett volna
Sárvérűként a rendszerben maradnia. Először Godric’s Hollow-ba
ment James Wolfhoz, majd Barbara Kenneth-tel és Emma
Gray-jel együtt bújtak ki a rendszer alól sátorral felszerelkezve,
bejárva Nagy Britannia legelnéptelenedettebb területeit.
1997. December 7.
A Bűnbeesés
Emma egy búcsúlevélben köszönt el Barbarától és Calebtől,
elhagyva őket a biztos halál felé vette az irányt. A lány és a
fiú próbálták enyhíteni bánatukat alkohollal, viszont az ital
eddig fedve maradt érzelmeket hozott ki belőlük. Ez egy
csókkal kezdődött s azon a hosszú éjszakán mindketten
elvesztették szüzességüket. Ám már másnap, mikor felkeltek
már tudták: hihetetlen nagy hibát követtek el.
1997. December 8.
A Marás
Caleb amikor felkelt ráébredt, hogy hibát követett el, hiszen
ezzel vége a barátságuknak Barbarával ráadásul sejtette,
hogy a lány és James között valami alakulóban van. A sátorból
az erdőbe ment, míg a lány aludt és szitkozódott dühében.
Kimondta a Sötét Nagyúr nevét szitkaiban, ezzel érvénybe
léptette a Tabut s két fejvadász jelent meg. A csata első,
hosszú részében a fiú táltos tűzzel tudta megmenteni saját
életét és végezni az egyik fejvadásszal, a másikkal viszont a
jobban elhúzódtak a dolgok. Gyorsan sötétedett a hegyekben
és kiderült, hogy a másik támadó egy vérfarkas. Rengeteg
sérülés árán, de Calebnek sikerült megmenekülnie, a Főnix
Rendjének egy szökevények számára létrehozott szállójában
ébredt. Megpróbálta megkeresni a lányt, de ráébredt, hogy
Barbara azt hiszi, hogy Ő meghalt. Akkor úgy gondolta jobb is
így, hisz csak veszélyt jelentene rá.
1998. Január 3.
Raphael W. Rhodenbarr
Caleb a rend felügyelete alá került a hajléktalanszállóban,
ahol segítették begyógyítani a sebeit és szemmel tartották.
Nehezen, de beletörődött, hogy csak itt lehet biztonságban.
Már decemberben megismerkedet Raphael-el, s kapcsolatuk
egyre szorosabb lett. Caleb sajátos értékrendje alapján a férfit
látta a legéletrevalóbbnak az Őt segítő rend-tagok közül. A férfi
hamar befűzte egy testi kapcsolatba is majd Január harmadikán
felajánlotta neki, hogy költözzön hozzá, elhagyva a szállót. Az előző
hónapok megpróbáltatásai után a férfi biztos segítőkezet nyújtott,
amit az immáron vérfarkas Caleb elfogadott.
1998. Február
Az Imbolc-bál
Az új rendszer a Roxfortban egy nyitott álarcos bált rendezett.
Caleb a hír hallatán addig kérlelte Raphaelt, míg az bele nem
egyezett, hogy bejutatja a fiút. A bejutás zökkenő mentesen
ment és Calebnek is sikerült megtalálnia Barbarát. Azon az estén
jött rá, hogy szerelmes a lányba, még ha hónapokig nem is látta.
Viszont meglátta a lány ujján a jegygyűrűt és kiderült, hogy Barbara
James jegyese. Caleb szívét összetörte a lány és egy csók után eltűnt
a bálról, maga mögött hagyva Barbarát, talán egy életre. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
14
|
Ősi tekercsek / A Falka / Re: Acsargó
|
Dátum: 2012. 09. 05. - 23:30:20
|
|
Lenne még egy kérdésem!
Tapasztalt farkasok, hogyha keresnek egy újat, mondjuk többen is szervezetten, mekkora esély van arra, hogy meg is találják mondju a vére szaga nyomán?
|
|
|
|
|
15
|
Ősi tekercsek / A Falka / Re: Acsargó
|
Dátum: 2012. 08. 26. - 01:22:55
|
|
Üdv!
Farakas újoncként lenne pár kérdésem, amikre nem találtam egyértelmű választ.
Az egyik reagomban azt írtam, hogy emberi alakban is érzem, mi több némelyik embernek követni is tudom a szagát, ez reális?
A mágikus szakirodalom mennyire foglalkozik a kérdéssel? Ez csak, hogy a karakterem mennyire tud kutatni.
Ha egy teljesen lakatlan vidékre dehoppanálok telihold előtt, az ösztöneim akkor is elvezetnek a legközelebbi faluba, csak hogy gyilkolhassak?
Az emberi létemet mennyire befolyásolja a kor?
Előre is köszönöm a válaszokat ordasok!
|
|
|
|
|
