Örültem, hogy nem kérdezett többet, és nagyon hálás voltam érte. Igaz, a válasza nem sikerült valami őszintére... De legalább megpróbált megnyugtatni. Megpróbált... Már napok óta nem jutott eszembe a múltam, és az, hogy vajon mi lesz velem, ha kikerülök innen... Talán spontán módon kellene vennem a dolgot, de tudom, hogy hiába próbálom abba a hitbe ringatni magam, hogy messze még az a nap, amikor már nem fogok tudni a biztonságot nyújtó falak közé visszatérni... Mert egyszer mindenki hetedéves lesz, mégha nem is akar nagyon az lenni... Mert ha befejeződik az utolsó tanév... Fogalmam sincs, mi lesz velem, mihez kezdek majd. És az időt nem lehet megállítani... Örülök, hogy legalább a nyár megoldására vannak halvány terveim... Mert hogy „haza” nem mehetek, az száz. Egyenlő lenne a biztos halállal, kábé. Aztán, a régi birtokra sem tehetem be a lábam. Hogy arra várjak, mikor toppan haza az én drága apám? Amúgy is romokban heverhet a ház... A kert régen oly ápolt gyepe biztos tele van nőve gazzal... Hát, a gondolatban levetített kisfilm, amelyben elképzelem a birtok állapotát... Nos, nem túl szívderítő. Már csak a kényelem miatt is jobb lesz valahol a Foltozott Üstben...

Mélázásomból kizökkentett Damien megjegyzése, miszerint jobb lenne lassan elindulni a kastély felé. A meleg köpenyemet tartó díszes, drága csatot futólag megigazítom, majd vállam mögé dobom fekete fürtjeimet. Teljesen igaz, a kastély ébredezni látszik, az udvaron már szállingózik pár ember az üvegházak felé tartva... Ráadásul mi még nem is reggeliztünk, és a nap legfontosabb étkezését már csak korgó gyomrom sem engedné kihagyni. Bele kéne lapoznom a könyveimbe is az első óra előtt...

Némán bólintok az ötletre. Egy futó mosollyal lendületesen elindulok a kastély irányába, de pár méter után visszafordulok.
- Én... még elugrok a könyvtárba. Ha nem találkoznánk... vigyázz rá. – mutatok a kutyusra. Még magamat is megleptem azzal a meggyőző hangnemmel, amivel az előző átlátszó hazugságot kiejtettem ajkaimon. Méghogy a könyvtárba... egy ócska ürügy arra, hogy ne kelljen még egyszer a fiú szemébe néznem, hogy ne kelljen még egyszer hozzá szólnom... Úgy érzem, nem bírnám ki, bár fogalmam sincs, miért. Szapora léptekkel indulok hát el a kastély felé...


Fin

Damien válaszára, illetve kérdésére, kissé meginogtam a saját lábaimon. Ez... váratlanul ért. Sok kérdésemre adott választ, és még többet vetett fel. Miből gondolja, hogy valami bánt? Hát igen, azok az égszínkék íziszeim... Nem először árulnak el. Vajon mit látott benne? Szomorúságot, reménytelenséget, haragot? Bármit is... most újra előkerülnek...
Mit kéne válaszolnom? „Dehogy, nincs semmi baj!“ ? Nem... nem akarom hasonló hazugságokkal kábítani... Úgyis látja, hogy van...
Na jó, gondoljuk át újra. Itt áll velem szemben egy épp most megismert griffendéles, és azt kérdezi, mi bajom van. Ösztöneim azt sugallják, hogy dörgöljek az orra alá valami keményet, és hagyjam faképnél... De az nem lenne fair húzás. Hiszen kedves volt velem...

Újra leperegtek a szemem előtt életem emlékezetes pillanatai... Tömérdek negatív élmény.... A sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Apám eltaszA sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Amikor apám eltaszít magától és nem törődik velem... Amikor kiskoromban nem volt apa, kinek az ölébe kucorodjak villámlós éjszakákon... Tudtam, hogy sosem fog szeretni, de a remény nem pusztult ki belőlem... Tízéves koromig talán... A gyermeki ábrándoktól sikerült megszabadulnom... És sikerült tiszta szívből megutálnom... Eszembe jutnak a rokonaim, a vérszívó bestiák, akiktől elmenekültem...
Mit is kéne felelnem arra a kérdésre, hogy mi a baj?
Pár hajtincs az arcomba hull, ahogy talulmányozni kezdem a cipőm orrát...

- Én... nem szeretnék most erről beszélni. – válaszolom halkan. – Nagyon régi dolog... és nem tudnál segíteni... ez egészen biztos. -  Hát igen, ennyit tudtam magamból kihozni... Azt viszont eltökéltem, hogy semmiképpen sem fogok most itt mesedélutánt tartani. Damien biztos valami apró sérelemre vagy gondra gondolt... Csakhogy az én bajom nem itt kezdődik... Sokkal jobban belenyúlik a múltba... És átöleli az egész életem. Azt pedig még senkinek nem mondtam el, honnan jöttem... Még annak sem, aki sokkal közelebb került hozzám. És eltökéltem, hogy nem is fogom.

Halk sóhajjal lassan visszafordulok a fiú felé, mosolyt erőltetve az arcomra. Még mindig nem akartam elrontani a fiú reggelét azzal, hogy búskomorrá varázsolom a hangulatot... Kutakodtam az agyamban valami vidám téma után, de minden feleslegessé vált, amikor megláttam a nem messze heverő méregzöld színű dobozkát a hóban. Az ajándék, amit én kaptam! Lehajolok a csomagért, és visszalépkedek Damienhez. Nem tagadhatom... Szeretek ajándékot kapni. Mielőtt kibontanám, küldök a fiú felé egy pajkos mosolyt... Hiszen minden ember örül ilyenkor, nem igaz? A zöld szalag gyoran lekerül a csomagról, és egy másodperccel később már a kezemben lóbálom a doboz tetejét. 

- Én... köszönöm.... – hálálkodom boldogan, ahogy áttanulmányozom az ajándékaim. Édesség és egy üveg... bor. Nem hiszem, hogy az utóbbit el fogom fogyasztani, de a csokihegy jó gazdára lelt.

Mint mindig, most is lappangott bennem az az általános feszültség, ami mindenhová elkísér. Emlékek, érzések hada, amelyek akkor is ott rejtőznek a gondolataim mélyén, amikor reggel az első pirítósomat veszem kézbe, amikor a tanár kikérdez valamiből, vagy amikor éjszaka álmatlanul forgolódom az ágyban. De itt van ez a Valentin-nap... ami még nyomasztóbb számomra. Viszont nem akarom, hogy ez meglátsszon rajtam, mert azzal elronthatom Damien hangulatát is... Nem, ezen az egy napon nem... Pedig, ha kicsit felszabadulnék, talán tudnék szívből is mosolyogni... De most valahogy nem megy...

Felpillantok a fiúra, és meglepetten veszem észre, hogy nem új házikedvencét nézi... hanem engem. Ki tudja, mióta. Van egy olyan érzésem, hogy kereste a tekintetem... És most a lélektükreibe mélyedtem... Csak egy pillanat erejéig... És ebben az egyetlen pillanatban ösztönösen hagytam, hogy íziszem az igazságot sugározzák... A mélyben rejtőző érzéseket. Búsan csillantak meg, abban az egy másodpercben... Aztán elfordultam... Illetve el akartam. Ugyanis egy biztos kéz ragadott meg és húzott magához. Meglepődtem kissé, de miután az első döbbenetem elmúlt, körülfontam karjaimat a nyakán, és engedtem, hogy magához szorítson a baráti ölelésben, épp egy szemrebbenésnyi időre. Aztán gyengéden kibontakoztam a karjaiból, majd újra megvakargattam a fiú karjaiban pihenő kutyus füle tövét. Azt hiszem, ebben a percben voltam egész idő alatt a legfelszabadultabb, de még mindig nem teljesen. Viszont ahogy a fiúra néztem, úgy láttam, mintha... meg akarna szólalni, de valami visszatartaná.

- Damien... akarsz valamit mondani? – kérdeztem rá biztos-ami-biztos alapon, de kissé bizonytalanul csengett a hangom. Úgy tűnt, mintha gyötörné valami, vagy nem is tudom... A saját gondjaimat végre teljes mértékben sikerült háttérbe szorítanom, és jobban érdekelt, vajon őt mi nyomasztja. Csak nem látszik meg rajtam a tapasztalatlanságom? Vagy... talán furcsán viselkedem? Rengeteg kérdés tódult a gondolataim közé, és egyre jobban rettegtem a választól.

Amíg lesütött szemmel belekezdtem mondandóm elejébe, magamon éreztem a fiú átható tekintetét. Nem kellett aggódnom, hogy belelát gondolataimba, az én kis jégpáncélom mögött rejtőző érzésekbe, hiszen nem lehet legilimentor hatodévesen... Egyedül attól kellett tartanom, hogy minden meglátszik vonásaimon... Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy pár tincs az arcomba hulljon. Az, hogy fekete fürtjeim függönyén keresztül nézek rá... azt az illúziót kelti bennem, hogy védve vagyok az átható pillantásoktól. Így van merszem először felszegni a fejem, először nézni Damien lélektükreibe... és először elpirulni. Kis piros rózsák jelennek meg a porcelánfehér bőrömön... Újra a cipőm orrára kapom a tekintetem. Ilyen nincs, most miért pirultam el?!... Mindenesetre sokat segítene rajtam, ha Damien egyszer nézne mondjuk a kastély felé. Kapkodva keresve egy megoldást, hogy miért ne pillantsak újra a szemeibe, végigjáratom tekintetem a lágy szélben nem messze ringatózó tó sötét felszínén... Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy csak a szél csípte pirosra az arcom, és azt éreztem... Igen! Csak azért sem fogok elpirulni...

Amióta szeptemberben elkezdtem járni a Roxfortba, gyökerestül megváltozoztt az életem... Rengeteg ismeretlen emberrel kerültem már olyan ismeretlen helyzetbe, amit azelőtt nem volt alkalmam megismerni. Itt van például ez az ajándékozás... Amíg szinte elszigetelve éltem a rokonaimnál, nem volt hasonló. Mégis kitől kaptam volna ajándékot, a gonosz nagyanyámtól, Marlene-től? És kinek adtam volna, a komornyiknak?... Amíg az évfolyamtársaim már ötötdszörre ünneplik iskolában a Valentin-napot, én először. És csupa olyan helyzetbe kerülök, amiknél nem tudom, hogy kéne viselkedni. Kitűnő példa ez a mostani...

Semmi gond... Hát igen, azért a szívem legmélyén valami hasonlóra számítottam. Egy Damienhez hasonló kedves fiútól... Ezután pedig jött az improvizálás, hirtelen kitalált indokok, amik segítettek a gyomromban lakó görcsöt feloldani... Tudtam, hogy ezt csak toleranciából és kedvességből mondta, de alig lehetett érezni az erőltetettséget benne. És mégiscsak hálás voltam neki ezért az apró figyelmességért, amivel elősegtette, hogy az első Valentin-napi ajándékozásom ne épp a ‚legkényelmetlenebb helyzet‘ címszó alatt vésődjön bele az emlékezetembe...

- Hát... igazán nincs mit... – válaszoltam, és nagyon gonosz voltam, mert... most én fürkésztem az ő arcát. Amikor megláttam azt, hogy elpirul, és hasonló zavarban van, mint én, amikor átadtam a dobozkát, egy pillanatra kibukkant belőlem a tőzsgyökeres mardiekáros énem... Egy pillanatra kárörvendő szikrák jelennek meg a szemeimben. Ez talán nem is belőlem, a lelkemből jött, hanem a véremből, és a neveltetésből, amely még kisebb koromban rámnyomta a bélyegét... De a családját nem tudja sem megválogatni, sem letagadni az ember... Nos, szerencsém volt, hogy Damien pont ekkor tette le az ajándékot a földre, így mire felállt, már egy kedves félmosoly fogadta. Ez mutatta, hogy az utóbi évben milyen gyorsan megtanultam felülkerekedni azon az énemen, amely nem tud beférkőzni a jégpáncél alá, hogy azt is megrontsa... Igen, nem csak Rookwood vagyok. Bennem csörgedezik édesanyám vére is, és... az sokkal erősebb.

- Ezt... nekem? – kérdezek vissza meglepetten, amikor Damien kis zsebéből egy annál amúgy jóval nagyobb dobozka kerül elő. Persze, csak költői kérdésnek szántam, hiszen... annyira értetlen mégsem lehetnék. -  Oooh... erre nem számítottam. Köszönöm... – mosolyodtam el őszintén, miközben átvettem a fiútól a csomagot. Pironkodva fogadom a két gyors puszit, és igyekszem viszonozni. Ekkor jut eszembe, hogy valami hasonlót én is megejthettem volna, amikor átadtam az ajándékot, és bár már így is erősen elpirultam, most aztán fülig elvörösödöm. Ilyen nincs, hogy lehet ilyen szita az agyam?...

A fiú ekkor végre a lába előtt heverő dobozkához fordul, amiről már azóta le is repült a teteje, s csak sodorta a szél... Azt hiszem, ekkor már sikerült visszatérnem a földre lelkileg, úgyhogy eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Kérdések zápora lepte el gondolataimat, amelyek valószínűleg a következő pár másodpercben mind-mind válaszra fognak találni... Alsó ajkamba harapva vártam a fejleményeket. Damien első arckifejezéséből a tökéletes döbbenet és meglepetés egyvelegét tudtam leszűrni. Hát, ez nem volt túl reményteljes pillanat. Aztán egy másodpercig úgy láttam, mintha a fiú gondolataiba merülne, aztán végre megszólalt. Az első szava után még mindig nem tudtam, hogy mi fog következni, és elég idegesen kezdtem el tördelni a kezeim. * Jaaj, rúgj már bele vagy valami...*

És ekkor azt hiszem hasonló arckifejezésnek sikerült kiverekednie magát az arcomra, amihez hasonlót akkor láttam Damiennél, amikor a fiú először látta meg a csomag tartalmát. Persze azóta már eltelt pár másodperc, és míg az ő ajkaira boldog vigyor kúszott, én nem tudtam mást produkálni, mint döbbent, meglepett pislogást... Most minden lehetőségre felkészültem, csak épp ez ment el mellettem... A fiú boldogan ölelte magához a kis kutyust... Mindig vágytam egy kutyára... Köszönöm....

Határtalan boldogság töltött el. Nem csak azért, mert örült az ajándéknak, amit kigondoltam, hanem... mert olyan jó volt látni, ahogy Damien magához szorongatja a kis állatot... Vidáman elvigyorodtam és közelebb léptem. Legszívesebben mind a kettejüket megölelgettem volna, amiért ilyen aranyosak együtt, de persze hamar ellent mondtam a képzeletem hasonló szüleményeinek. Megsimogattam hát a fiú karjaiban ficánkoló kutyus feje búbját.
- Biztos vagyok benne, hogy kitűnő páros lesztek.

Halk sóhaj, egy ideges mozdulat, mellyel kis hegyes fülem mögé igazítom egy arcomba hulló ébenfekete hajtincsem... Várok. Körülöttem végtelen hómezők, a fák ágait lengető gyenge szellő susogó hangja, mögöttem valamerre pedig a tó vizének dallama... Lábfejemmel grimaszkodva egy szívecske körvonalait rajzolom a hóba... Majd elsöpröm. Szív... Mit is jelképez? Szeretet... szerelem...? Egyikből sem volt sok részem életemben. Előbbiből épp csak két éves koromig, amíg az anyám élt, utóbbiból nemrég pár kábult napra, órára... Valentin-nap. Ez... szörnyű...

A távolban feltűnik egy sötét alak. Senki más nem lehet, csak Damien... * Nyugi, Nyenne. Odaadod az ajándékot, egy viszlát, és szaladsz reggelire... Elég sivár a kastély... Biztos mindenki most ébredezik... Damien biztos morcos lesz, amiért ilyen korán reggel egy szinte teljesen ismeretlen mardis kiugrasztja az ágyból... Mindenesetre én a helyében, akár Valentin-nap van, akár karácsony, biztos megátkoznám az illetőt... Dehát, griffendéles, csak megkönyörül rajtam. * Idegesen dobolni kezdek ujjaimmal a most még erősebben szorongatott dobozon. Olyan lassan peregnek a másodpercek...

A fiú végre ideér, és látom, ahogy megakad a tekintete a taláromon virító mardekáros házjelzésen. Egyértelmű, hogy a két ház közötti éles ellentét egy átlagos napi társalgásra rányomná a bélyegét, de... ma Valentin-nap van. Damien pedig még a kora reggeli órák ellenére is kedvesen szólal meg, ami határtalan szimpátiát vált ki belőlem. Hm, hogy lehet valaki ennyire... elnéző? Türelmes?... Hát igen, ha valamikor, akkor most döbbentem rá, hogy ő maga nem csak a családja miatt van a mardekárban... Igaz, ha csak ennyi különbség lenne a házak között, akkor nem lenne krízishelyzetben a mágusvilág... És bizony ez is elgondolkodtató...

- Szia... – válaszolom halkan, megpróbálkozva egy kedves mosollyal. Kissé rekedtesnek tűnhet a hangom, amiért kora reggel van... Vagy másért? Felhúzott térdem lassan leengedem és elrugaszkodom a ház falától. A doboz tartalma izgatottan ficánkolni kezd, így még erősebben szorítom rá a tetejét. Fogalmam sincs, miért nem tudtam egy rakat csokit venni például...

 – Bocs, hogy ilyen korán reggel rángattalak ki a hidegbe... - Csak minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, tehettem volna még hozzá. Vagy nem is tudom. Órák között nincs időm, szünetekben sem jó... csak így. Most viszont van egy bökkenő. Éhes vagyook... Ha egy elsős kis bakfis lennék, akkor nyafogva itthagyhatnám az egészet, és beszaladhatnék a kastélyba... És senki se lepődne meg. De tizenöt éves hölgyemény már nem tehet hasonlót. Szörnyű. Épp ezért egyik lábamról másikra helyezve súlyomat billegek, miközben keresem a szavakat.

- Szóval... azt akartam mondani.... öhh.... Boldog Valentin-napot!... – kezdeti bizonytalan szófoszlányaim után hirtelen túlságosan felbátorodik a hangom, de azért remélem nem sikerült olyan hangosra... *Ügyes, Nya, ügyes. Már rögtön az elején hülyének néz... Hm... jó kezdet.* Mindenképpen gyorsan akartam a közepébe vágni, hiszen egyikőnknek sem túl kellemes a hidegben ácsorogni idekint. Igaz, hogy még sok időnk van az első tanórák kezdetéig, de ez már lényegtelen... A hidegtől kipirosult vékony ujjaim között tartott ládikót remegő kézzel Damien felé nyújtom. Az ajándékhoz mellékelek persze egy bájos kis mosolyt is.

Lassú tempóban közeledem a csónakház felé, egy sötétkék mintás dobozt ölelgetve. A csomag színével kívántam jelezni, hogy még Valentin-napkor sem vagyok hajlandó bármilyen rózsaszín dologgal mutatkozni. A sebesség pedig - minek siessek? Hiszen, ha Damien meg is kapta az üzenetet, és úgy dönt, hogy eljön, akkor is van még tizenöt percem megérkezni... Fogalmam sincs, miért jöttem ki ilyen hamar. Vágytam a szabadra, a friss levegőre, kiszabadulni a poros kastélyból, azt hittem, ezen a csendes helyen nyugodt körülmények között tisztázhatom a gondolataimat? Mert ami az utóbbi hónapokban történt velem... Meggondolatlan döntések, ahol az eszem helyett a szívem irányított... Sajnos...

De megbántam, és eltökéltem, hogy mindent helyre fogok hozni... Tisztázom a helyzetet. Lehet, hogy a fiú lelkéből ki fogok tépni egy darabot, de mostantól önzőnek kell lennem... Önzőnek, hogy megóvjam Arent a családjának zűrös ügyeitől. Igen... Nehezen hoztam meg ezt a döntést, de már tudom, hogy akkor hibáztam, amikor először engedtem, hogy a fiú közelebb lépjen hozzám... Hideg hangon kell megmondanom neki, hogy vége, és otthagyni faképnél... Nehéz lesz... De így a helyes...

- Térj már vissza a jelenbe, Nyenne... -
Apró sóhajjal nekidőlök a csónakház falának. Hosszú pilláim lecsukódnak egy pillanatra, hogy mire kinyílnak, újra a hófödte táj látványa táruljon a szemem elé... És a kezemben szorongatott doboz, amiből egy fekete buksi néz vissza rám hatalmas csillogó szemeivel. Na meg a doboz tetejével a fején...

- Ne nézz rám ilyen kérlelő szemekkel!... Már csak tíz percig kell kibírnod... – Suttogom a csomagban lapuló állatnak. Ebbe az aranyos szempárba nézve gondolkodom el először a kiskutya jövőbeli sorsán. Vajon Damien boldog vigyorral fogja magához ölelni, vagy elfintorodik, és odaajándékozza az első embernek, akivel találkozik? Elfogadja-e, ha igen, gondját viseli majd?... Mind-mind olyan kérdések, amelyek gyötörnek és szorongatnak...

De egyáltalán miért is választottam kutyát? Hiszen annyira mugli állat. Talán pont ezért... A griffendélesek nagy része sárvérű vagy félvér. Ismerik a muglikat és azoknak a környezetét... Akkor ismerniük kell a mugli állatokat is, nem igaz? Én magam nem tudnék eltartani hasonló állatot, mert... mert nem. Mert én jobban ismeri a kerti törpét, mint a kutyát.
Ez van.

          alapok

teljes név || Nyenne Gosworth Rookwood Meadowes
becenév || Nya, Nyenye (á’lla Jean)
nem || nő
születési hely, idő || 1981. január 18., New Galloway, Anglia
kor || 16
faj || ember
vér || arany
évfolyam || 5.


          a múlt

Az egész egy borongós éjjelen kezdõdött. Egy takaros kis kúria nagyságú ház kertjében két sötét árnyék vitatkozott hevesen egymással. Az égbolton félpercenként felvillanó villámok és a kerek valójában megjelenõ Hold bevilágították a szép udvart: a díszes vaskaput, a macskakõvel kirakott járdát, a sötét szobrokat... és a fekete színben pompázó rózsabokrokat... Minden egyes dörgés megremegtette a rózsák fekete szirmait, mire azok a harmat apró könnycseppjeit hullatták a földre ezüstösen... a vihar lármájába távolinak tûnõ sírás és szipogás szövõdik bele...
Anette Gosworth és Augustus Rookwood összecsapása kontrázott bele az ég mennydörgéseibe. A kis Nya - ekkor mindössze kétévesen - az egyik rózsabokor tövében lapulva figyelte az eseményeket. Egy medalión függött a nyakában - anyja egyetlen emléke lánya számára....
Nem kívánt gyermekként született, és sosem éreztették vele az ellenkezõjét. Rookwood titkos házzasságából titkos gyermekként született, eredetileg Nyenne Gosworth Rookwood névvel. Anyjára egyáltalán nem emlékszik - két éves korában, szüleinek egyik veszekedése után a saját férje ölte meg.
Anyja sosem osztotta igazából Voldemort nézeteit, férje görcsös elnyomása alatt élt. Sosem hozta mások tudomására igazi gondolatait. Játszotta a halálfaló feleségének szerepét, mint tudjuk, nem sokáig...
Rookwood igen keveset törõdött lányával. Fontosabb teendõi voltak, keveset tartózkodott otthon. Nyenne-t az alkalmazottak listáján szereplõ vén boszorkány nevelte hosszú ideig. Amikor viszont a családfõ az Azkabanba került, minden alkalmazott elmenekült. Marlene Rookwood aznap este kapott egy névtelen levelet....
.... így került a négy éves árva kislány a szigorú, igazságtalan, vérmániás Marlene nagyihoz. Apai nagyanyja mindent megtett annak érdekében, hogy a "haszontalan csitri" családjának híréhez illõ neveltetésben részesüljön - megismertette a feketemágia alapjaival (szórakozásból megtanította zongorázni is), a többi feladatot pedig egy magántanárra hárította.
Édesanyjának kilétérõl igazából csak tíz évesen tudott meg majdnem mindent. Ekkor már szembe mert szegülni a szigorú, gonosz nagyi akaratával, és a ház alkalmazottjait is tudta befolyásolni, manipulálni. Mindent utált abban a házban, ahol felnevelkedett - mindent, a házimanótól kezdve az utolsó vércseppig, amely oly buzgón és feketén bugyogott átkozott rokonai ereiben...
Barát nélkül nõtt fel. A gyûlölt ház lakóin kívül nem érintkezhetett senkivel. Egészen tizenötödik szülinapjáig...
Teljesen véletlenszerûen, a szalon zárt ajtaján keresztül, hallgatózással tudta meg anyja halálának körülményeit. Ekkor már nem gondolkodott. Minden szó és búcsúlevél nélkül hagyta el "otthonát", remélve, hogy lakóival sohasem találkozik.
Megrendítõ hír volt számára a Reggeli Próféta egyik számának vezércikke, amely az azkabani kitörésekrõl számolt be. Apja szabadlábon.... Vegyes érzelmek keveredtek benne. Édesanyjára kiskorától mint példaképre tekintett. Épp ezért legszívesebben õ maga ölte volna meg a gyilkosát. De mégis, a saját apját nem ölheti meg... habár, ha az megölte e feleségét, kérdéses, hogy õ lesz-e a következõ áldozat?... az utolsó gondolat miatt döntött a menekülés mellett. Zsebpénze bõven elég volt ahhoz, hogy Londonba utazzon, és fásult tizenöt év után felnõttként gondoskodjon magáról. Megváltoztatta nevét is, hogy apja ne találjon rá. Igen, félt... magának sem merte bevallani, de félt...
Elõkereste öt éve kapott és nagyanyja által majdnem elégetett roxforti levelét. Bár tudja, hogy pont elõtte állnak az RBF vizsgái, és tudta, hogy nagyon bele kell húznia, azért bízik a saját képességeiben... 


          jellem

Gorombábbnak tud tûnni, mint amilyen valójában. Gyors észjárású, ügyes, ért az emberek megtévesztéséhez - rengeteg ideje volt gyakorolnia Marlene nagyi házában. A gonoszkodó, sokszor ingerlékeny diáklány álcája mögött egy kedves érzõ lény nyugszik.... valahol nagyon mélyen.


          apróságok

mindig ||
|| Aren
|| a cuki ezüstmedál
|| aranyvér
|| Jean bosszantása
|| telihold

soha ||
|| Jean
|| aranyvér
|| a fater
|| a nagyanyus
|| a griffisek

dementorok || kiskorában apja megölte az anyját, akit nagyon szeretett, és ő maga is végignézte az esetet. Na ez jut eszébe dementorok közelében.
mumus || a papává változik át, mert Nya fél, hogy el akarja tenni a kislányát láb alól.
titkok || a múltját, a családját, a hovatartozását és a történetét mindenki előtt titkolja. A saját érdekében. Ezért vette fel a Meadowes nevet.
rossz szokás || ha ideges, folyton a nyakában lógó medált forgatja az ujjai között, és ha unatkozik, mindig a tartalmát nézegeti: halott anyjának és sajnos élő apjának fotóját. Mostanában túl érzékeny, és a legapróbb dologra is elkezd zokogni.


          a család

apa || Augustus Theodore Rookwood; 44 év; aranyvér
anya || Anette Gosworth Rookwood; 25 éves korában hunyt el [most 38 lenne]; aranyvér
testvérek || nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs


          külsőségek

magasság || 173 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || ezüstmedál a nyakában, amelyet - ha unatkozik vagy ideges – folyton forgat az ujjai között
kinézet || Karcsú, törékeny alkatú lány. Fénylő fekete haját és mandulavágású szemeit édesanyjától örökölte. Kedveli a sötét ruhákat, legfőképp a feketéket, amelyek színe kifejezi anyja halála utáni örökké tartó gyászát.
egészségi állapot || egészséges, talán egy kicsit labilis érzelmileg


          a tudás

varázslói ismeretek || Tizenegy éves korától magántanár járt hozzá, hogy ha már a Roxfortba nem járhat, a tananyaggal semmiképp sem maradjon le. A nagyanyja sok gondot fordított a mûveltségre. Négy év kötelezõ tananyag, egy-két érdekesség és a nagyanyja által tanított fekete mágia legkönnyebb alapjai – ezt tudhatja a háta mögött. Mivel a varázsvilágbeli társadalomban való elhelyezkedéshez RBF és RAVASZ vizsga szükséges, igyekezett ötödik tanévének kezdete elõtt elszökni otthonról és a Roxfortba venni az irányt, hogy ezeket elvégezhesse. (Hiába tanult otthon, a vizsgát otthon nem tudta volna letenni, ugyebár.) Nyenne-nek mindig is saját maga volt az elsõ, a saját érdekei. Sosem fûllött a foga például az utcasöpréshez...
patrónus || nem tud idézni [még].
animágus alak || nincs
pálca típusa || 13 hüvelyk, egyszarvúszőr, nyírfa


          egy darabka belőled

Napsütötte nyári reggel köszönt a Londontól körülbelül tíz kilométernyire, eldugott helyen álló Rookwood-birtokra. Egy tizenegy éves lányka csücsül a szobája sarkában, verseket írogatva és rajzolgatva. A díszes ablakkeretbe ágyazott üvegen keresztül egy aranyló fénysugár szeli át a helységet: zöld kárpittal borított falakat és ódon, faragott bútorokat megvilágítva. Ha az ember jobban körülnéz, megláthatja az üveges szekrényke polcain lapuló ezüst és arany dekoratív cuccok oldalába vésett díszes R betût. A nézelõdést léptek zaja szakítja félbe – az ajtó másik oldalán, a küszöb elõtt megreccsen a padló – egy gonosz tekintetû öreg úri hölgy lép a szobába. A kislány kezébõl kiesik a penna, és felpattan székérõl.

- Azonnal gyere le. – hangzik a kurta parancs. A kis Nya kapkodva lekászálódik a számára hatalmas, díszes székbõl, és fürgén követi nagyanyját. Le a lépcsõn, végig a folyosón, és az elsõ ajtó balra – hamarosan meg is érkeznek a szalonba.
A nagy, barátságtalan zöld színnel kibélelt terembõl a napsütötte udvarra nyílnak a magas ablakok. A helység jobb oldali falába egy kandalló van beépítve, és az egész szoba tele van karosszékekkel, asztalkákkal és szekrénykékkel. Nyenne a küszöbön megáll, és igen óvatosan tesz pár lépést a teremben. Szorosan a zöld tapétával borított falhoz hátrál. Marlene nagyi egy fehér borítékot emel fel a helység közepén terpeszkedõ asztalról.

- Ez a te roxforti leveled. Ma reggel jött. A-a – emeli fel mutatóujját, mikor a lány tesz egy bátortalan lépést a nagyanyja felé – nem kapod meg. Mivel te egy undok kis korcs vagy, apád életének szégyenfoltja, nem tudhatják, hogy létezel. Holnaptól magántanár fog hozzád járni. Ezt pedig... legjobb lesz, ha elégetjük.
Marlene Rookwood kárörvendõ mosollyal a kandallóhoz lép. Nya roforti levelét a tûz felé tartja, ekkor azonban...

- Neeeee!... - kiáltja teli torokkal az eddig oly megszeppent kislány. Odaszalad a nagyanyjához, de már látja, hogy elkésett. A levél a vidáman pattogó tûzben landol, és mire a lány odaér, már aranyló lángok csapnak fel körülötte. Mrs. Rookwood gonosz kacajjal elhagyja a helységet. Nyenne a kandalló elõtt térdepel... és sír. Nem a nagyanyja sértegetései miatt... volt ideje megszokni. Az utolsó lehetõség arra, hogy barátokat szerezzen, más társaságba kerüljön, és végre kevesebbet lássa rokonait, itt ég el a szeme elõtt. Elfordul a tûzhelytõl. Nem is akarja látni. Akaratlanul visszapillant... és a látványtól elkerekednek piros, kisírt szemei. A kandallóból eltûnt a tûz, hamu és por maradt utána csupán... valamint egy ép, egész boríték.


          egyéb

Nincs.