Mindig is az volt az Averyvel való kapcsolatom szépsége, hogy szavak nélkül is képesek voltunk bántani egymást. Sokszor okkal, kifejezett szándékkal vezérelve, néha pedig csak az élet hozta így, a körülmények hozták magukkal. Furcsa egy helyzetbe kerültünk, mert bár a szavak szintjén valamilyen merőben új helyzet bontakozik épp ki, továbbra is apró és cserfes játékot űzünk a másikkal, nem mondunk ki szavakat, amelyeket lehet, hogy ezen a ponton ki kellene, nem nyílunk meg, hiába érezzük a késztetést, visszatartjuk és elhessegetjük azokat a gondolatainkat, amelyeket nem merünk megélni.

A játék során pedig szükségszerűen sérül valamelyik fél. Így van ez most is, és ezúttal én vagyok a vesztes fél. Gyomrom hirtelen görcsbe rándul, és noha tudom, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre, a titkolózása eddig ismeretlen feszültséget kelt bennem, előhozva valami olyan érzést, amit nagyon rég éreztem. Csak nem féltékeny vagyok?
Tudnom kell, hogy miért nem árulja el, mit tekint a legnagyobb ajándéknak. Vajon megtalálta az utódomat, akivel nem kényszerből, hanem saját szándékából lenne együtt? Arról anyám biztos tudna. Talán egy csinos medimágustanonc? Akárhogy is, ez fájna. Magam sem tudom, miért...

Miközben éles fordulatot vesz a beszélgetés, valahol mélyen továbbra is nyomaszt a kérdés. Én mindig mindenről tudni akarok, ebben nincs újdonság, de ez a helyzet most teljesen más. Ez az este különleges, annak ellenére, hogy nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Mosolygok és nevetek, úgy, mint nagyon rég, már-már ismeretlennek tűnik ez a felszabadult jókedv, ami mellette jár át. Meglepődöm, hogy bezárja magunk mögött az ajtót, de valahol örülök neki. Ne is zavarjon meg minket senki. Ez a pillanat most a felhőtlen újra-gyerekkoré.

- Mr. Avery, Ön igazán körültekintő. Ha már bűnbe esünk, tegyük azt diszkréten. – jegyzem meg elismerően, de nem tudom levenni a tekintetemet a csodálatos tortáról, amit Liam anyukája készített.

Emlékképek rohamoznak meg: mindegy, hogy karácsonyról, újévről, Samhainról, Halloweenről, vagy szülinapról volt is szó, Mrs. Avery mindig valamilyen fantasztikus, szemet, illetve ízlelőbimbókat gyönyörködtető süteménykölteményt készített. Egyszer, amikor még nagyon kicsik voltunk, annyira túlettem magam belőlük, hogy utána három napig beteg voltam.

Huncut csillogást vélek felfedezni a tekintetében, ami jóleső érzést vált ki bennem. Ez már majdnem egy összeesküvés. Egy merénylet. Talán váltságdíjat kéne követelnünk...

- A kedvence vagy, tudod jól.

A gondolat vörösre festi halovány bőrömet. Egyrészről – természetesen – jó hallani, hogy Mrs. Avery még mindig kedvel, annak ellenére, ami Liam és köztem történt a múltban, másfelől viszont valahogy elfog a szégyenérzet is. Mintha hibás lennék valamiért, pedig tudom, hogy nem kifejezetten erről van szó ebben az esetben.

- Túlbecsülöd a képességeimet. Hiába kedvel anyukád, ha rájön, hogy egy aljas, vérengző tortagyilkos vagyok, még annyi időm se lesz, hogy a hoppanálásra gondoljak... De hát voltaképp ez az egész az ő hibája. Csúnya tortákat kéne csinálnia, és akkor még véletlen se esnénk kísértésbe, nem? – érvelek, de nem is tudom, kit akarok meggyőzni.

Mellém lép, a pultra támaszkodik, és úgy vizslatja a desszertet. Csak lopva pillantok végig rajta, és hirtelen melegség tölt el. Egyszerűen csak... imádnivaló. Vigyorogni kezdek, nem tudom leplezni, hogy mennyire élvezem a helyzetet.
Figyelem, ahogy tényleg megteszi, és őszinte elismerés jelenik meg az arcomon. Felbátorodom, és már én is nagyobb bátorsággal szedek le egy kis habot a torta másik feléről. Sajnos finomabb, mint gondoltam...

- Nekem sem kellenek ajándékok, szerintem ez a süti is megteszi. De egyébként is, tuti megvédenél, nem? – vonom meg a vállamat, és elmélyülten figyelem, ahogy beletúr a habba – az ujjával. Mi a fene?

- Egyébként ott van előtted a villa. – mutatok oda - Elnézést kérek, hogy nem adtam a kezedbe. Mondjuk, talán jobb is, így izgalmasabb. – mosolyodom el huncutul – Karácsonyi meri vagy nem meri? – kérdem költőien, majd felé hajolok, a hab pedig az orromon landol.

Először meglepődöm, még a szám is tátva marad, aztán kitör belőlem egy őszinte nevetés, amit ő is viszonoz. Annyira természetesnek tűnik még ez is...

- Azt hittem, hab nélkül is elég édes vagyok, de ezek szerint tévedtem. – szólok végül tettetett szomorúsággal, majd egy gyors mozdulattal letörlöm az orromat, összemaszatolva a kezemet.

Ahogy ismét beletúrok a sütibe, nem számítok arra, hogy visszakanyarodik az engem aggasztó félmondatra. Épp a számhoz emelném a villát, amikor végre megosztja velem a gondolatát, a mozdulat pedig hirtelen szakad félbe. Nem is tudom, hogy pontosan mi állított meg, de egyszerre keserédesnek érzem a pillanatot. Leteszem a villát a süteményestál mellé, és hallgatok egy pár másodpercig.

Összezavarodtam. Egyszerre esik le egy hatalmas kő a szívemről, és nehezedik rá egy másik. Nehezen tudok megbirkózni ezzel a témával, tekintettel a titkomra, amiről a családomon kívül senki, így Liam sem tud.

- Ez fantasztikus! – mondom végül, és még engem is meglep, mennyire boldogan cseng a hangom – Hatalmas élmény lehetett. Nincs ennél nagyobb csoda a világon, nem igaz? Örülök, hogy elmondtad. És nagyon büszke vagyok rád.

Őszintén így gondolom, és bár nehéz terhet cipelek, mégis mosolygok. Örülök, hogy boldog, és hogy megtalálta az útját. Megérdemli.

Látszik, hogy zavarban van, és meg is értem. Nehéz lehetett erről beszélnie velem, hiszen korábban nem került ilyesmire sor. Nem voltunk részei egymás életének. Inkább leszedek egy cukorvirágot, és csendben rágcsálni kezdem, ahogy ő is visszatér a tortához.

- A másik itt van előttem. Úristen, ez mennyei...

Ismét megdermedek a mozdulat közben. Nem szeretnék többet látni ebbe a mondatba, mint ami, de most vajon tényleg arra utalt, amire gondolok? Elvörösödöm, ezúttal pedig én jövök zavarba.

- Persze, ez a torta mindenképp nagy ajándék... – mondom zavartan, majd mellé támaszkodom, leemelek egy csokoládé szívet a tortáról, és felé nyújtom – Mit szólsz, megérhet egy próbát? – kérdezem, és csak remélni tudom, hogy meglátja benne a gyenge próbálkozást...

Ha elfogadja, a szájába rakom a szívet, majd végigsimítok az arcán és az ajkain. Ha nem, jól leplezett csalódottsággal eszem meg én. Akkor úgyis szükség lesz a boldogsághormonra.

Liam nem szereti a karácsonyt. Nem sok mindent tudok erről a fiúról… férfiről, de ha valamit, akkor ezt igen. Lehet, hogy csak régi rossz emlékei vannak róla, vagy csak soknak érzi a sürgés-forgást és azt a hatalmas felhajtást, amit az emberek köré szerveznek. Érdekes egyébként, hogy egy mugli ünnep hogyan tudta így beférkőzni magát a mi kultúránkba, de én voltaképp nem bánom.

Draco sem szerette a karácsonyt. Az ajándékokat persze igen, mert hát mégis egy elkényeztetett, aranyvérű Malfoy-gyerekről van szó, de vele sosem sikerült megkedveltetni ezt az ünnepet. Nem mintha sok időnk lett volna rá…

A gondolatra legbelül rosszallóan ostorozom magam, és hirtelen nem is értem, hogy jutott eszembe épp most, épp ő.  Sosem szabadna összehasonlítani őket. Egyrészt, mert tűz és víz, másrészt, Liam törődő, nem törtető. Liam nem átgázol másokon, hanem felkarolja őket. Kár, hogy ezt korábban nem vettem észre, most pedig talán már kár is ezen rágódni. Tény, hogy sok idő eltelt azóta, hogy rá akartak minket kényszeríteni valami olyasmire, amit egyikőnk sem akart, de néha még most is elgondolkodom azon, hogy hiba volt-e ilyen mereven ellenállni. Ki tudja, mi lett volna a vége?
Talán neki is átszalad egy hasonló gondolat a fejében, ahogy ott állunk egymással szemben, mélyen egymás szemébe nézve, a társalgási távolságra fittyet hányva. Nem tudom, mi történt az utóbbi napokban, hogy mi változott meg ilyen mértékben közöttünk. Felnőttünk volna? Maradt az egészséges csipkelődés, az oda-vissza pattanó labda, amelyet valamelyikünk mindig lecsap. Csakhogy már nem ellenségeskedésből tesszük mindezt, hanem azért, mert legbelül valahol szórakoztat minket a helyzet. Szerencse, hogy nem engedem, hogy valami olyan történjen, ami kellemetlenné teheti nem csak az estét, de az elkövetkező pár napot is. Nem lenne értelme, főleg, hogy az ünnepeket a család másik felénél, Franciaországban töltjük.

Követem a tekintetét egészen a hatalmas, fényárban úszó karácsonyfa, majd a kandalló felé, kissé elmosolyodom, ahogy nézem őt. Vajon mi járhat a fejében? 

Ahogy igyekszem játékossá tenni a szituációt és visszatérni az általunk megszokott „normális” kerékvágásba, nevetve figyelem, hogy már-már felháborodik a felvetésen, hogy felhasználná ellenem a saját kis titkaimat.

Nem ismerlek ennyire jól, Avery.
Sosem engedted, hogy megismerjelek.

- Igen, pontosan tudom, hogy visszaélnél vele, mert hát ilyenek vagyunk mi. Örök háborúban állunk, nem igaz? - mondom végül, de inkább csipkelődve, mint komolyan.

Arcom hirtelen elkomorodik, szemöldökömet összehúzom, ahogy azt mondja, hogy a legnagyobb ajándékot már megkapta. Mégis mi lehet az? Mi lehet az, ami ilyen boldoggá teszi?

Valami összetörik belül, és se azt nem tudom, hogy miért, se azt, hogy pontosan mi. Tekintetemet a padlóra fordítom, majd lehúzom a maradék korty pezsgőt is.

- És mégis mi lenne az a…? – kérdezem, de ismét megszólal, ekkor viszont már érdeklődve nézek rá, és értetlenkedve figyelem, ahogy elvigyorodik. Ajjaj, vajon miben sántikálhat?

Szinte azonnal meg is kapom rá a választ, amire már én sem tudok nem nevetni. Megragadja a karomat, én pedig szótlanul követem. Mintha ötévesek lennénk.

- De Liam, ezt nem szabad, anyukád megöl minket! – mondom aggódva, ahogy a torta elé kerülünk – Bár ez valóban elképesztően jól néz ki, és mindjárt éhen halok. – dilemmázom tovább, majd felcsattanok – Avery, te mindig minden rosszba beleviszel! Neked vannak bociszemeid, nekem nincsenek! – teszem csípőre a kezemet idegesen, de közben mosolygok.  Nagy a késztetés…

- Na jó, szerinted észrevennék, ha csak a tetejéről ennénk le a díszítést? – morfondírozok, miközben előveszek két villát a fiókból, amivel saját magamat is meglepem. Mióta mozgok itt úgy, mintha otthon lennék? Óvatosan szedek le egy kis habot a tetejéről, és Liam szája elé tartom – Te kezded. – jelentem ki, ha pedig megette, hozzáteszem vidáman:

- Látod, én mindig megadom neked, amire szükséged van. Legyen szó egy bájitalról, vagy egy kis felesleges szénhidrátról. – nevetem el magam, majd én is beleeszem a sütibe – Ki leszünk nyírva, Avery.

Sokat gondolkodtam ezen az estén, még annak ellenére is, hogy az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy lesz ez az esemény. Sok minden kavargott a fejemben, természetesen felidéztem a mandragórás találkozásunkat, a múltunkat, a gyerekkorunkat. Eleget aggódtam, de egy valamit nem vettem figyelembe.

A karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor akarva-akaratlanul is eszünkbe jutnak azok az emberek, akik valaha fontosak voltak számunkra, vagy éppen szerettek minket. Nekem, ahogy otthon készülődtünk az ünnepekre, a nagyapám jutott eszembe. Hogy miért nem lehet most velünk? Hogy mennyire más volt régebben minden. Hiába tökéletes minden, hiába teszünk meg mindent annak ellenére, hogy méltóképp megünnepelhessük a karácsonyt, ha valaki nincs ott, azt mindenki megérzi.

Eszembe sem jutott, hogy Liam mit érezhet, hiszen ő az édesapját veszítette el – nem sokat tudok (sajnos) kettejük kapcsolatáról, de biztos, hogy nem lehet egyszerű neki. Mrs. Avery persze igyekszik leplezni, de rajta is látszik, hogy vívódik magában a gyásszal és a halál gondolatával. Nem lehet elfelejteni, bármilyen rég is történt. Egy pillanatra összeszorul erre a gondolatmenetre a gyomrom, szájszegletem megrándul a kellemetlen gondolatra, de azzal a lendülettel engedem is el, mert most ennek nincs itt a helye. Szerencse, hogy Liam visszaránt elkalandozó agymenésemből, arcomra már a nyugalom és az öröm ül ki, az az őszinte fajta, nem a megjátszott álmosoly, amit olyan szívesen alkalmazok más helyzetekben. Valahol mélyen belül azonban ott motoszkál még a késztetés, hogy rákérdezzek Liamnél.

Az Avery kúria mindig tartogatott meglepetést számomra. Sosem ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem, mindig adott valami újat: haragot, félelmet, kétségbeesést, örömet, játékosságot. Most pedig valami olyan lett úrrá rajtam, amilyet nagyon rég éreztem. Biztonság és béke édes elegye ez, de nem is merek elgondolkodni azon, hogy vajon mi okozza azt. Túl bonyolult lenne.

Sosem közeledtem még hozzá úgy, ahogy most, szokatlan az egész, mégis olyan természetes, mintha mindig így tettünk volna. Van benne valami, valami, ami most magával ragad, és ami pontosan azt adja, amire szükségem van. Állja a pillantásomat, de éppen annyira érezheti a dolgok abszurditását, amennyire én is. Egyszerre húzzuk el kezeinket, a hűvös pohár lágyan bizsergeti az ujjaimat. Követem a tekintetét, azt is, ahogy visszanéz rám.
Igen, itt vagyok.
Hidd el.
Koccannak a poharak, pár másodpercig még a fülemben cseng a hangjuk. Megszólal, de feleslegesnek érzem a szavak pazarlását. Mindent elmondott, hogy nem azt mondtam, hogy átkozott találkozás, hanem szerencsésnek állítottam be. Jelentsen is ez bármit.

Ahogy közelebb hajolok hozzá, bár nem látom, de szinte érzem, ahogy meglepődik, és minden porcikáját átjárja a libabőr. Mikor elhúzódom tőle, arcán is épp azt a csodálkozást vélem felfedezni, amit a levegőben is éreztem. Lehunyom a szemeimet, de azonnal fel is pattannak. Megszólal, de jobb lenne, ha nem fejezné be ezt a mondatot sem. Gyorsan szólalok meg, csak hogy kihúzzam ebből a helyzetből.

- Látod, tudjuk ezt mi így is. – suttogom, majd elmosolyodom. Nem kell örökké harcban állnunk.

Kellemesen bizserget át, ahogy a karomhoz ér, ekkor viszont már az én arcomra is meglepődöttség ül ki. Szavai hallatára az ablakhoz lépek ismét, majd lassan belekortyolok az italomba.

- Mint mindig, pontosan. – bólogatok egyetértően - Biztos, hogy jól fogom érezni magam, emiatt aggódni sem kell. Minden csodálatos lett, nem véletlen, édesanyád mindig is értett ehhez. Igazi karácsonyi fészket varázsolt. Értékeld. – fordulok felé mosolyogva, s kortyolok ismét egyet.

Ahogy arról beszél, hogy megmentettem, hirtelen elpirulok, fejemet kissé lehajtom, hátha a fények segítenek elrejteni.

- Sajnos megmenteni még nem tudlak, de adj időt a dolognak. – mondom, és szavaim meglehetősen kétértelműen hangzanak, talán szándékosan, talán nem, magam sem tudom – Majd ha együtt ügyelünk egyszer. Akkor talán megmenthetlek.  – teszem hozzá mosolyogva, csak hogy oldjam a helyzetet. Elvégre én is medimágus akarok majd lenni, és kevés esély van rá, hogy ne találkozzunk majd a medikusi vagy rezidensi éveink során. Ki tudja, lehet, hogy ő lesz a vezetőm addigra.

- Idén nem voltam túl jó egyébként. – sóhajtok megjátszott szomorúsággal – De sok olyan kívánságom volt, amit az orrodra sem kötnék, mert tuti, hogy visszaélnél velük. – mondom egy széles vigyor közepette – Tárgyakra mindenesetre már nincs szükségem.

- Na és te? Egy medimágus minden kincset megérdemel karácsonykor, nem igaz? Hiszen nekik – neked – köszönhetően sokan a szerettünket is a karjainkban tarthatjuk ünnepekkor. Ennél nagyobb ajándékot, ha akarnátok, akkor sem tudnátok adni egy másik embernek. – fejtegetem, és komolyan is gondolom. Liam pedig különösen tehetséges, még ha előszeretettel hágja át a szabályokat, akkor is. Miközben beszélek, mutatóujjam lassan köröz a pohár szélén.

- Vagy neked már mindened megvan? – teszem hozzá a kérdést, ekkor viszont már felpillantok, látni akarom minden apró rezzenését. Arcomon őszinte érdeklődés és feszült várakozás apró nyoma tükröződik. Vajon meg tud-e nyílni előttem?

Miközben ott állok Liamék kúriájának csodálatosan feldíszített, hatalmas előterében, kavarognak a gondolatok a fejemben. Feszengek, egyrészt a minap történtek miatt, másrészt pedig azért, mert egyszerre tűnik természetesnek és végtelenül mesterkéltnek a helyzet, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ebben az esetben nem csak udvariaskodásról van szó, a szüleim mindig is kedvelték az Avery család tagjait. Kellemes melegség jár át, ahogy körbepillantok a helyiségben, látszik, hogy Mrs. Avery idén is kitett magáért, valószínűleg őrületbe kergetve sürgés-forgásával a fiát. Épp, csak hogy egy pillanatra beúszik egy kép, ahogy pár évvel ezelőtt éppen Liammel közösen díszítettük a karácsonyfát, mit sem gondolva, hogy a szüleinknek miféle tervei vannak kettőnkkel. Voltaképp nagyon élveztem, hiszen mindig is kedveltem Liamet – egészen addig, amíg nem akartak összeboronálni minket.

Gyorsan ürítem ki az agyamat, ahogy meglátom az Avery-fiút. Alig láthatóan mérem végig, a másodperc töredékére még a gyomrom is összerándul. Tagadhatatlan, hogy szép gyerek volt, de határozottan jót tesz neki az öregedés…
Anyám természetesen ezúttal sem hagyja ki az alkalmat, hogy megdicsérje Liamet, amin meg sem lepődöm, egyrészt, mert tudom, hogy elképesztően tehetséges, másrészt pedig, hogy anyám nagyon kedveli őt.

- Egy ilyen fantasztikus tudású medimágus tanonc inkább ne kísérletezzen ilyesmikkel! – válaszol anyám Liamnek szelíd hangon, miközben arcán hatalmas vigyor jelenik meg, és halkan kuncogni kezd. Igen, a humorát is bírja.

Ahogy arcom épp, hogy hozzáér az övéhez, kissé idegesen sütöm le a szemhéjamat, azonban ezt csak annak tudom be, hogy szeretnék túl lenni a kötelező körökön. Szerencsére Liam is érezheti ezt a feszültséget (ami valószínűleg csak minket kettőnket kerített hatalmába, elnézve a szüleink boldog csevegését), mert kapva kap az alkalmon, hogy inkább elvonuljunk. Illedelmesen enged maga elé, én pedig egy halk köszönömöt suttogok, ahogy belépek az ajtón.

- Ugyan. – legyintek, ahogy a múltkori esetre utal. Nem azért tettem, hogy megköszönje. Csak azért, mert ez volt a helyes.

Miközben Liam italt tölt nekünk, én az ablakhoz sétálok, hogy megcsodálhassam a hófödte birtokot. Hirtelen átjár a békesség, elmúlik az idegesség, olyan, mintha minden a helyén lenne. Észre sem veszem, de szájszegletemben egy apró mosoly játszadozik. Hangja  húz vissza a valóságba, én pedig azonnal felé is fordulok.

- Te is megtetted volna. Nincs mit köszönnöd. – mosolyodom el pironkodva, hangom lágyan csilingel.

Egészen közel sétálok hozzá, és ahogy átadja a poharat, egy apró szikrát érzek az ujjaink közt, bár azok épp, hogy nem érnek össze. Tekintetem mélyen az övébe fúródik, engedem magam zuhanni benne. Vajon mire gondolhat? Pár másodpercig így állunk: kimondatlan szavakkal, cikázó gondolatokkal, értelmetlennek tűnő érzéssel. Végül ujjamat egy apró, de szándékos mozdulattal az övéire helyezem, majd szinte azonnal el is húzom, hogy koccintásra emelhessem a poharat.

- A szerencsés találkozásra? – kérdezem halkan, és továbbra sem lépek hátra.

Ha koccintottunk, egy csókot nyomok az arcára, talán az indokoltnál hosszabb ideig hozzáérve.

- Boldog karácsonyt, Liam.