Kicsit talán depis, de ez a hangulat szállt meg, amint elkezdtem írni a verset ^^
Remélem tetszeni fog!

Rápillantok,
S ridegség borzongatja bőröm,
Elfuthatnék,
Mégis csupán vele törődöm,
Könnyes szeme,
Bár elmondanád, belül mi bánt,
Vérzik szíve,
Hallgatnálak századokon át,
Egy szó, egy hang,
Tested a rettegés átjárja,
Egy lehelet,
S végső csend ül a sivár tájra…

Olvasd ezzel http://www.youtube.com/watch?v=zQME-ChSwNM 

Kys

Hannah már nagyon várta a találkozást, még szerette volna kiélvezni a mai napon teljes szabadságát, mielőtt az iskolában majd szépen bezárják, akár egy rabot, pusztán mert félvér és nem hajlandó behódolni az újonnan kialakított feudális eszméknek. Nem, ilyet nem tett volna, így maradt az, hogy megbecsüli a hátralévő időt, melyet nem kell büntetésben eltöltenie.
Mikor Kys ráköszönt, szinte meg sem tudott szólalni, annyira örült, hogy láthatja, ezért inkább felpattant helyéről és egy hatalmas öleléssel nyilvánította ki érzelmeit.
-   Úgy örülök, hogy látlak! – mondta pár másodperc után, majd hátrébb húzódott, hogy végigmérhesse rég látott barátnőjét – Áh ide nem ült senki, minden valamirevaló pasi mögötted jöhetett megbabonázva! – jelentette ki nevetve.
Ezután visszahuppant a padra, majd szemével Kyst is erre ösztönözte. A Griffendéles lány íriszei az elkövetkezendő pletykálkodás reményétől csillogtak. Mivel barátnője már szinte felnőtt volt, biztosan sok hasznos dolgot is meg tud említeni neki élete ezen időszakáról, s már alig várja az eszmecserét.
-   Na mesélj el mindent! Mit csinálsz most, hogy kijutottál a Terror Iskolájából? – kérdezte kacagva – Nem tudom, én hogyan fogom átvészelni ezt a hátralévő 4 teljes évet…
Miközben válaszra várt, az idő is kezdett egyre csak kivirulni. Verőfényes napsütés köszöntött Roxmorts ezen szegletére, érezni lehetett a levegőben a késő nyári virágok friss, bódító illatát. A fák ágain még élénkzöld levelek pompáztak, s e természetes színáradat mindegyike többnyire igen pozitív hatással volt az emberekre. A főutca egyre zsúfoltabbá vált, persze csak Roxmortshoz képest. Nem volt városnak mondható település, de varázslók tömegei múlatták itt az idejüket többnyire. Hannah nem időzött eddig túl sokat ezen a helyen, de kezdte kedvelni. A „régi” Roxfortra emlékeztette, az egyéniség és egyéni vélemény fontosságára, arra hogy senkit sem izgatnak mások előítéletei, járhatnak-kelhetnek az úton félelmek nélkül…
Ám csüggedésnek ma nem volt helye, sem túlságosan mély filozófiai gondolatoknak, helyette inkább örömnek és nevetésnek, hisz mi más dolga lenne két lánynak egy ilyen verőfényes nyári nappalon, mint szórakozni és élvezni ahogyan a lágy szellő belekap a hajukba?!
-   Na és a fiúkkal mi a helyzet? – kérdez rá tapintatosan, de folytonos vigyorgás közepette Hannah.
Ekkor eszébe jut az a mondat, melyet Kys érkezésekor mondott, s újra mosolyráncok koronázzák hamvas arcbőrét, szemei összeszűkülnek, fehér fogai kivillannak. Igen, egy rövid beszélgetés Hannah Whitneyvel felér 10 fogkrémreklámmal egymás után leadva.

Megjegyzés: Ezer bocsi a késéséééért! És igeen: végre játszuuunk

Csipp…
Csöpp…
Hallatszott apró könnycseppek nesze, ahogyan földet értek a rideg kövön. Egy lány kullogott a sötétben, fejét leszegve emelte monoton módon lábait felváltva. Hosszú, világosbarna hajkoronája kiengedve díszelgett, rakoncátlan tincsei ide-oda csapódtak. Egynéhányuk a hölgyemény arcát érintette, azon szálak pedig hirtelen nedvessé váltak. Ezen történés megfejtése nem igényelt komolyabb agymunkát, a kis Griffendéles hamvas orcája könnyektől ázott, így húzva maga után egy halovány csíkot a földön, mikor a cseppek elhagyták állát.
Ő aga sem tudta, miért van így letörve. Csupán abban volt biztos, most nyüzsgésre van szüksége maga körül, de úgy, hogy mégse mindenki őt lesse. Erre a legalkalmasabb helynek egy kocsma ígérkezett, hol senki sem törődik az ő bánatával. Az emberek azért mennek oda, hogy visszanyerjék jókedvüket, maguk mögött hagyják a szomorúságot az ajtó becsapódásával. Sosem ivott igazán, mindig megbízható, rendes lány volt. Igen, Hannah Whitney nem tartozott azok közé, akik részegséggel próbálnak népszerűvé válni, számára ezek értelmetlen apróságoknak tűntek. Ő azért ült össze esténként alkalomadtán barátaival, hogy érdeklődjön hogylétük felől, beszélgessenek órákon át, nem pedig, hogy másnap macskajajjal küszködve jusson el a mosdóig, s a múlt éjszakai vacsora maradványainak viszontlátása közben azon töprengjen, mi is történt tegnap. Ez az este azonban különleges volt, természetesen rossz értelemben. El volt keseredve, nem volt kedve senkivel sem csevegni, azt szerette volna, hogy hagyják békén. Felzaklatta az elmúlt időszak, a tanév szörnyűségei, az iskola elzüllése… minden! Egyszerűen csak ki szeretett volna lépni megszokott kis világából, fényes mosolyát egy pillanatra tovahajítani, s szája szélét végre legörbíteni… csak egyszer.
Léptei szaporábbá váltak, arcáról nem hullt a földre több könnycsepp. Úgy tűnt, kezdi összeszedni magát, de ez egy okból kifolyólag történt csupán, közeledett Roxmorts pislákoló fénysugarai felé. Nem volt túl elhagyatott az utca, így próbált emelt fővel, nem kisírt szemek benyomását keltve besétálni a Szárnyas Vadkan ajtaján. Mikor hozzáért a kilincshez elkapta egy szörnyű megérzés, tudta, nem kéne belépnie, inkább gyorsan hazasietni, de késő volt. Elszántsága győzedelmeskedett józan esze felett – mint mindig – és betért az alkoholszagtól bűzlő kocsmába.
Amint körbenézett, odaballagott az egyik szimpatikusnak vélt, falhoz közeli asztalkához, majd lehuppant a körülötte fekvő székek egyikére. Szüksége volt egy percre, hogy tudja, miért is van itt, de hamar elhessegette kétségeit. Hátradőlt, úgy látta legjobbnak, ha még egy kis ideig nem rendel semmit, csak bámul ki a fejéből, élvezi a körülötte kiáltozó, kacagástól majd’ megfúló vendégek arcáról sütő mérhetetlen jókedv minden egyes morzsáját…

Kev

Igen, ezt mindenki tudta. Amint a kellemes vakáció véget ér, szomorú korszak köszönt a Roxfortra… Dumbledore professzor halála már eleve mérhetetlen fájdalommal töltötte el a diákok nagy részét – a kisebb csoport pedig természetesen Mardekárosoktól hemzseg. Hannah nem tudta, mennyi időre van szüksége, de biztos volt benne, ha a dolgok elképzelése szerint alakulnak, hamarosan ki fogják őt csapni innen, mert jeleneteket rendez majd az igazságtalanság letiprásának reményében. Sosem tűrte azt, ha valakit ok nélkül bélyegeztek meg, vagy esetleg még bántalmazták is emiatt. Most a sárvérűeken van a sor, számukra ez az év a Terror Házát jelenti majd… Még akár ő is veszélybe kerülhet, hisz félvér. Ilyenkor átfut néha a gondolat fején, mi lett volna, ha apja nem rangján alul házasodik… Meglepő jelenség volt ugyanis, hogy úgy vált félvérré, egy aranyvérű s egy mugli gyermeke. Voltaképp így egyketted ízben ő is sárvérűnek titulálható, de ugyanakkor aranyvérűnek is. Bonyolult feladat ez alapján elkülöníteni a varázslótársadalmat, Hannah épp ezért gyűlölte is ezt a ’vérhajszát’.
Új tanári kar létesült az iskolában, ez is teljesen várható volt… sajnos. A de Crasso, valamint a Mirol név minden fülnek ismerősen cseng. Nem másért, minthogy a diákok között ott lapult egy Griffendéless egy Hollós, aki ezen vezetékneveket viselte. Sokan megbotránkozhattak ezen felismerés után, de a Whitney lánynak még a szeme se rebbent. Miután megunta hallgatni az új és egyben velejéig romlott kar tagjainak nevét, Kev-re nézett, s arcvonásainak mozzanatait figyelte. Biztosan ő is ellenezte mindezen szörnyűségeket, melyeket a vezetőség forralt ki a demokrácia megfékezésére, elsöpörvén az ’egyenjogúság’ fogalmát.
-   Legszívesebben hazamennék most azonnal… - jegyezte meg mellette ülő barátjának, kivel egy csodás és romantikus nyarat tudhattak maguk mögött.
A befejezetlen mondat közben egyik kezét óvatosan felemelte, majd Kev-ére helyezte. Fogalma sem volt, hogyan tovább, tönkremegy-e az egész iskola avagy valamiféle „halálfalóneveldévé” alakul-e át, de egyben biztos volt… nem kell egyedül végigcsinálnia, lesz egy ember, aki abszolút mellette áll majd. Ez a tudat valamelyest lenyugtatta háborgó lelkét, de mégsem volt képes ellazulva élvezni a tanév legelső napját.
Ekkor eszébe ötlött egy fegyver, melyet még kihasználhat. Tarsolyában lapult tudniillik a Roxfort Dobraverő című diáklap főszerkesztői címe. Híres volt szókimondó cikkeiről, s arra gondolt, talán ezt nem ártana kihasználnia. Írhatna az új rendszerről, a hátrányokról, s azokról, kik így kerültek kiváltságos helyzetbe. Már-már mosoly telepedett volna máskor mindig vidám arcára, de egy hirtelen jött felismerés lehervasztotta pillanatnyi jókedvét. Arról volt szó, hogy a cenzúrát is biztosan keménykézzel bevezetik majd, s ahogyan a mugli történelemben oly sok tehetséges forradalmár költőnek és írónak kellett cselhez folyamodni, hogy műveit kiadassa, így neki is valószínűleg vissza kell majd fognia magát, nem pedig kerek-perec leírni szubjektív véleményét. Szomorkásan révedt a távolba egy ablaküvegen át, melyen úgy tűnt, soha többé nem szűrődhet át napfény, csakis színtiszta feketeség…
Erős volt viszont, s kénytelen megbirkózni majd ezen év nehézségeivel, hogy méltó legyen a Hannah Whitney név további viselésére…

Mire is számított? Bebújt az oroszlán barlangjába, s most azt hiszi nem vágnak majd a fejéhez gúnyos megjegyzéseket?! Megtörtént… történik… többszörösen és folyamatosan. Talán, mert a tejfölszőke fiúnak kedve telik benne, talán, mert nem szokta meg, hogy egy „kislány” egész ügyesen vág vissza, avagy hárít. Nos, Hannah Whitney-t nem ejtették a fejére, de mivel titkos és mély érzéseket táplált a Malfoy iránt, nem kívánta megbántani, csupán próbált frappáns válaszokat adni a kínos kérdésekre, kijelentésekre…
-   Most, hogy mondod, egész sokat! De ehhez nyilván nem vagy hozzászokva a környezetedben… elég csak ránéznem Crak-ra vagy Monstro-ra és máris 10 pontot esik az IQ-m! – jegyezte meg a szemét forgatva, legbelül pedig elégedettség töltötte el, hogy fejlődött ezen beszélgetés alatt csípős megnyilvánulások terén, de mégsem kellett Draco-t magát célba vennie. Két legyet egy csapásra.
A fiú elmélyülten gondolkozik valamin. Talán csak azon, hogy Hannah iménti gyanakodása alaptalannak bizonyult, s jól elszórakozik azzal, hogy újra meg újra felidézi fejében a leányzó meglepődött arckifejezését. Megeshet, de még az sem kizárt, hogy az ajánlatán töpreng. Elvállalná? Nem veszett ügy ez egy Whitney-nek mindaddig, míg faképnél nem hagyja. Persze az teljesen érthető, hogy első hallás után rávágta a ’nem’ szócskát, de amint Draco eljátszik kicsit a gondolattal, hogy egy publikus lapban oszthatja ki az embereket, nemcsak személyesen, így már kecsegtetőnek hat az ajánlat. Szabadidejébe minden bizonnyal belefér egy kis „munka”, mely igazából a non-stop gúnyolódást jelentette. Mi volna testhezállóbb feladat egy Malfoy sarj számára?
Mikor végre megszólal, a tetoválás témát feszegeti. Ezek szerint arról gondolkodhatott… Ám Hannah-ban még mindig ég a remény lángja, hogy Draco az iménti másodpercek alatt belső monológot folytatott az állás elfogadásáról.
-   Nos, tényleg valami kirívóra számítottam, habár a kígyó eszembe se jutott… - ekkor megtorpant a beszédben, agyán átfutott egy ijesztő, de izgalmas gondolat, mely hatására folytatta mondandóját, de kissé másképp – …de a jelek szerint neked igen! – mondta enyhe célzás végett, majd egy elégedett mosoly kúszott arcára.
Persze az már nem foglalkoztatta annyira, hogy igaz-e a felvetés, miszerint imádottja a halálfalók sorába állt volna. Ennek egy oka volt, Draco bármilyen szörnyűséget is művelhetne, a lány csodálata akkor sem csappanna.
Burkoltan az ajánlatra összpontosít, süt róla, hogy további pozitívumokra és némi dicsőítésre vár, hogy továbbgondolja válasza végkimenetelét, de Hannah-nak semmilyen ellenvetése sincs, hogy ne adja meg ezt az örömöt imádottjának.
-   Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen kiváló neveltetésben részesített illető jól bánik a szavakkal, s kreativitásodban sem kételkedem. Mindig jó egy kis színt vinni a lapba, tudom, hogy veled elérhetné fénykorát! Hidd el, a rovat címében az a ’segély’ szó nem feltétlenül jelenti, hogy az olvasók lelki békéjének visszabillentését kell elérned. Csak azt kéne írnod, ami a te fejedben jár az ő szavaik hallatán… - próbálkozott tovább kitartóan a Griffendéles leányzó, ki napestig képes lenne győzködni őt, ha arról van szó.

Vészesen közelgett az iskolakezdés, Hannahnak pedig fogalma sem volt róla, mit várhatna ettől a tanévtől. Egyelőre még kiélvezte a nyár utolsó napjait, próbált nem is gondolni a fenekestül felfordult Roxfortra.
Ma éppen úgy tervezte, még a suli előtt utoljára találkozik egyik ex-háztársával, kivel nagyon jó viszonyban álltak egymással. Kys szerencsés volt, hisz már végzett, mostantól bármit kezdhetett az életével. Nem léteztek további szabályok, kötelességek, ő döntött, hogyan is tovább. Sajnos Hannah még csak három éve koptatta az iskolapadot, s most készült a negyedik évfolyam jeles diákjává avanzsálni. Megbízható forrásból hallotta, hogy a mugli származású tanulók nem lesznek biztonságban e tanév során, melyet nem nézne jó szemmel, ugyanis ő mindig kiállt a gyengékért és elesettekért. Nem tartotta fairnek, hogy külsőségek alapján ítélkezzenek emberek felett, így már előre is eltervezte nagy monológját, mellyel fellép majd az igazságtalanság ellen. Persze szülei kérlelték, ne tegyen semmi szabályelleneset, ne keresse a bajt, de legtöbbször képtelen tétlenül nézni, ha valaki nem azt kapja, amit megérdemel. Márpedig a Roxfortban efféle sötét dolgok készülődnek…

Hamarosan elért Roxmorts főutcájára, a találkozó helyszínére. Kicsit korábban érkezett a megbeszéltnél, így helyet foglalt az egyik szimpatikus padon, majd jobb könyökét a karfára illesztette. Ezután fejét kissé lejjebb hajtotta, mígnem kitámasztotta imént odahelyezett kezével. Ezen pózban figyelte az előtte elhaladókat, alaposan szemügyre vette ruházatukat, némelyeknél még azt is érthetően kihallotta, miről beszélgetnek.
Akadtak ott párok, akik épp egy viharos szakításon estek túl, egyesek pedig az elkövetkezendő tanév szépségeiről diskuráltak. Nyilván aranyvérű Mardekárosok lehettek, hisz más nem várta ennyire ezt a szemesztert. Minden egyes mozzanatukból a sznobizmus ismertetőjelei sugárzottak. Az utcán néhány elsőéves szaladt végig, látszott izgatottságuk, de a legtöbb idősebb egyén lenézően vizslatta őket, s megbotránkozva magyarázták egymásnak a mai fiatalság kezelhetetlenségét.

A távolban hamarosan Kys alakja rajzolódott ki, Hannah egy mosollyal nyugtázta barátnője közeledését. Olyannak tűnt, mint mindig, furcsának tűnt, hogy már nem az iskola diákja többé. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a kviddicscsapat férfi tagjainak tetszetős alkatáról beszélgettek és nevetgéltek. Elszálltak azok a hónapok, ahogyan ez a nyár is… villámgyorsan.
Vajon mi lehet vele? Hiányzik majd neki a Roxfort? – fogalmazódtak meg ezen kérdések fejében, de természetesen nem így szerette volna indítani a sulikezdés előtti utolsó találkozót…

Nos azt a kis bajuszt igazán megérdemelte a rejtélyes idegen, aki nem nézett az orra elé. Nem mintha Hannah annyira elővigyázatos lett volna, de még szép, hogy mindig a nőknek van igazuk! Ez ez esetben sem cáfolódhatott meg, így mindketten turmixxal borítottá váltak. Persze Ian dolga egyértelműen könnyebbnek bizonyult, egy nyelvmozdulat és tova száll a „büntetés”. Az pedig egy elég érdekes mutatvány lett volna, ha Hannah is hasonlóképp tesz… csak épp neki a pólóján éktelenkedik az a fránya folt.

- Ühüm – bólint a szájfényére vonatkozó megállapításra – Nem passzol túlzottan a banánnal… - utalt a kiömlött italra mosolyogva, bár nem is tudta pontosan megállapítani a turmix gyümölcskoncentrációját.

Ekkor pedig a segítségét kérte. Nem semmi önbizalom! Ahelyett, hogy halálra sajnálkozná magát inkább még szívességet kér. Ez persze Hannahnak nincs ellenére, s amúgy sem haragtartó típus. Nyilván nem kívánt új trendet indítani séta közben, de ha már így alakult…

- Kabátot? Nos meglesem az időbeosztásom, de azt hiszem három és négy óra közé be tudlak zsúfolni a NASA-val való megbeszélésem elé. Szóval sietnünk kell a nézelődéssel! – kántálta el halálos komolysággal, majd egy jóleső kacaj is elhagyta száját.

Kacsintott is a srácra, jelezve hogy benne van a dologban. És ekkor Júliának szólította. Valami érthetetlen okból kifolyólag nem is zavarta különösebben a lányt, olyan természetesen csengett ez a gyönyörű szó.

- Nem gond – kacsintott, s ezzel nyugtázta a nevezéktant.

És már épp el kívánt indulni a készülő vásárlókörútra, de Ian nagyon bepörgött. Lehet, hogy ő volt rá ilyen hatással vagy a srác amúgy is lelkes típus, ki tudja… Hannah azonban lelankasztani nem akarta, de közbe kellett szólnia hisz nem fogadhat el semmiféle ajándékot tőle. Ugyan mire fel?

- Oké, elkísérlek. De semmit sem szeretnék kapni! Majd veszek magamnak valami olcsó kis pólót a hazaútra és kész. Átveszem és máris nem leszek turmix bevonatú! – magyarázta mosolyogva – A mozit meg majd meglátjuk, az időtől függ és a vásárlási tempódtól. Ahhoz képest, hogy a férfiak nem szeretnek vásárolni általában több ideig pepecselnek egy üzletben, mint a legtöbb nő! – állapította meg bólogatva.

- Na gyerünk, indulás! Vennünk kell egy rózsaszín flitteres kabátot! – kiáltotta mérsékelt hangerővel a leányzó, majd vigyorgásba fogott.

Hannah ráérősen mászkált otthon, mint akinek semmi dolga sincs, de hát ez igaznak is bizonyult ugyanis tombolt a nyár, no suli, csak a pihenés! Egy ideig legalábbis… Addig persze minden adandó alkalmat megragadott a lazításra, lustálkodásra és a vásárlás sem maradhatott ki a napirendből. Már legalább három-négy hónapja annak amikor utoljára vett egy tündéri kis garbót, melyet lila-szürke kockák díszítettek. Azóta nem adódott lehetőség a ruhatár felfrissítésére, de a mai nap erre volt szánva. Persze Hannah sosem volt az a plázacica, aki évekig képes nézegetni egy gyémánt-nyakéket a kirakatban, míg végül a másikat veszi meg. Ő szimplán csak élvezte, ha kap valami szépet, amiben tündökölhet Kevin előtt. És egy lány mindig igényes kell hogy legyen, adjon magára, külsejére. A legfontosabb természetesen a belbecs, de azért egy kis szájfény és nyári topok csak fokozzák a hatást.
A leányzó lecsüccsent a fésülködő asztala elé, s amúgy is enyhén hullámos haját hajsütővassal tette még tökéletesebbé. Középbarna tincsei selyemként omlottak fedetlen vállára. Egy citromsárga topot viselt csipkével szegélyezve, s egy szürke, koptatott farmer miniszoknyát. Ehhez természetesen nem magassarkú cipellőt húzott, csupán egy halványsárga Converse tornacipőt, melyet csak nyaranta engedhet hordani magának. Az iskolabeli tanárok nem rajonganának ezért a viseletért.
Utolsó simítások, egy kis fekete szemceruza a csillogó íriszek kiemelésére és egy kevés eper illatú szájfény koronázza meg megjelenését. Lassacskán elindul a bevásárlóközpont irányába, nem siet, nincs rá oka. Sajnos ezúttal egyedül kell nézelődnie, mert a legtöbb közeli barátja még „szobafogságra” van ítélve a hazatérésből kifolyólag. Nyilván a szülőket is meg lehet érteni, hogy ezalatt a rövid idő alatt minél többet szeretnének közös programokat csinálni porontyaikkal, de akkor is! Azért még elkísérhetné őt valaki… A felnőttek szava azonban szent és sérthetetlen, így a határtalan jókedvvel a barátok társaságában még csöppet várnia kell. Nem baj, elhatározza hogy ezt a mai napot bármi történjék, élvezni fogja!
Oda is ér nemsokára, s rögtön a felső szinten kezdi, ahol a legtutibb ruhaboltok széles választéka köszönti a vásárlásra kész tinilányokat. Szétnézett alaposan, rengeteg holmit felpróbált, de igazán csak kettő tetszett neki nagyon. Hosszas eszmefuttatás után a döntés az abOriginalban hagyott babakék pólónak kedvezett. Már készült is visszamenni érte az üzletbe, nehogy elvigyék mikor egyszer csak a semmiből egy srácba botlott. Ez még nem is lett volna akkora probléma, azonban a fiú által tartott turmix egyenesen Hannah topján landolt a lehető legkellemetlenebb helyen… Egy ijedt sikoltás hagyta el száját a baleset bekövetkeztekor, s mikor kezdett feleszmélni mi történt vele és egyik kedvenc felsőjével egy mély sóhajt hallatott. A srác mentegetőzött, bocsánatot kért, s ekkor a lány megszemlélhette. Húsz év körüli lehetett, rövid barna hajjal és rendkívül kedvességet sugárzó arccal. Még mindig jobb, mintha egy mogorva vénember lökte volna fel majdnem!
- Nem a te hibád… - bökte ki Hannah a sokkhatás elmúltával, s a fiú által tartott zsebkendőért nyúlt. Mivel a folt kényes helyen keletkezett, inkább ő maga szerette volna letisztogatni.
Bele is vágott a törölgetésbe mikor a titokzatos idegen felfedte kilétét, legalábbis a nevét. A hölgyemény feltekintett a szorgos munkából, s megpillantotta ahogyan Ian alig bírja visszatartani a mosolygást. Ha ő így…
- Szerinted ez vicces? – kérdezte hangsúlyozva az utolsó szót, majd a srác kezében fekvő tetőtlen turmixos dobozba nyúlt két ujjával, s egy ízletes álbajusszal  jutalmazta meg a vele szemben állót – Ez már inkább! – jelentette ki bájosan mosolyogva Hannah, s tovább küszködött a folt eltüntetésével.
- Én Hannah vagyok – fűzte hozzá, de nem tekintett fel, a lehető legjobb megoldáson töprengett, melyre még nem sikerült rájönnie.

Bocsi a késésért... írói válság!

Hiába csak nemrég futott össze a fiúval máris annyira másnak tűnik, mint a többiek. Az elején zárkózott volt amikor is SZÓ SZERINT Hannah belé esett… Mivel Giles időben kapcsolt elkapta őt, s ezen furcsa sőt különc helyzet váltotta ki ezt a kellemes ismeretséget. Tényleg olyan érzésük van mintha csak egy rég nem látott testvérről volna szó...
Ekkor pedig valami igen meglepő következett. A srác beszédbe kezdett, de végül félbehagyta és furcsa arckifejezés ült ki orcájára. Valamin igencsak törhette a fejét, majd se szó, se beszéd Hannah ajkai felé közelített. Szája egyre kisebb távolságot vett fel a lányéval, mely őt először úgy letaglózta, hogy mozdulni sem bírt. Majd kissé kezdett motoszkálni a gyanú agyában, azalatt a néhány másodperc alatt végiggondolta a helyzetet, s rájött, hogy ez csakis trükk lehet! De őt keményebb fából faragták!
Mikor a fiú elkapta száját Hannah elől (ahogy sejtette) a leányzó egy gyors puszit nyomott Gil arcára, hogy ő is okozhasson némi meglepetést. Nagyon megkedvelte őt ezalatt a pár perc alatt, s így nem érezte kínosnak ezt a reakciót. Sem a srác poénkodását…
- Én? Ugyan, nem ismersz még eléggé! – mondta nagyzolva, de rögtön utána a fiúhoz hasonlóan hangos nevetésben tört ki.
Ilyen jóízűen rég kacagott már. Persze ő a nap jelentős részében ekképp tesz, de mégis. Ez valahogy olyan más volt, olyan új... olyan különleges… Mintha csak egy lelki társra akadt volna, egy jó barátra ki mellette áll jóban rosszban. Persze sokak iránt érzett még hasonlóképp, de őket már nagyon régről ismerte legalábbis nem egy nap alatt fogadta bizalmába az érintetteket.
- Óh köszönöm! Ilyen szépet még sosem mondtak nekem… - viccelődött a normalitását célzó megjegyzésen – Ejnye! Azt hiszem ezt a mosolyt most nem akartam meglátni! Remélem semmi rossz nem jutott eszedbe a lányszekta hallatán! – hadarta, majd két kezét két melle elé helyezte, mint aki próbálja eltakarni magát. Persze csak játék volt az egész, de a túldramatizálás előadása mindig is erősségének számított.
~ Cicám? Hm… szóval ilyen módon folytassuk a társalgást? Rajtam ne múljék… Ki fogok tenni magamért… ~
- Eltaláltad Tigris. Tudod te kemény diónak számítottál! Másoknál elég bevetnem az ellenállhatatlan vonzerőm, de te ellenálltál. Nem is értem! Talán nem vagyok elég csodagyönyörű? – kíváncsiskodott egyértelmű mimikával és úgy túlozta el „nagy” jelenetét ahogyan csak képes volt rá. Közben egy hosszabb hajtincset ide-oda csavargatott vérbeli plázacica módjára.
- Aranyos vagy, hogy így bókolsz, de magammal kapcsolatban nem vagyok olyan optimista mint legtöbbször. Fogalmam sincs miért! Bár azt hiszem Kevin az egyik legjobb dolog, amely életem során történt velem. Ő olyan… kis bolondos! Te honnan ismered? – kérdezte kissé vidámabban, s kezdett kigyógyulni eközben az önutálatából. Az egyetlen amit mindig is imádott magán az a lehengerlő mosolya, mely általában mély benyomást kelt mindenkiben.
Egy Griffendéles akit most ismert meg és még nem ócsárolta Draco Malfoy-t miután megosztotta vele titkát. Furcsa! Bár még bármi történhet, talán Gil nem tudja tovább bent tartani gondolatait, véleményét és egyszerre kiömlik az összes sértő szó… vagy nem! Csak mert! Csak mert percek alatt megszerették egymást ők ketten és ezt a báty-húg kapcsolatot miért is rontaná el egyikük is?
- Óh ettől szerintem nem kell félned! Ő nem bukik rám, de azért minden alkalmat megragadok, hogy a közelébe tudhassam magam. Bár szerintem nem lennék képes dobni Kevint miatta… Már őt is szeretem annyira, mint amennyire ezt a hosszú ideje tartó plátói szerelmet! – fejtette ki Hannah a megfelelő szavak után keresgélve.
Ekkor pedig Gil felkarolta őt, leporolta saját nadrágját, majd azt kérdezte nem sétálnának-e egyet. Ez a leányzónak is eszébe jutott már hisz eléggé elgémberítő itt ücsörögni egész álló nap. Így a válasza magától értetődő volt…
- Ezer örömmel! – válaszolta színpadiasan, majd ráadásként egy pukedlivel fűszerezte meg a rövid, de annál hatásosabb előadást.
Ezután pedig csak arra várt, hogy a fiú vezesse amerre szíve húzza.