18+

   Lassan semmivé foszlanak a gondolatfoszlányok a sorsról, hogy nincs jövőm, hogy nem parancsolok a testemnek akkor, amikor eljön az átok éjjele. A tiszta vágy marad, és a tudat, az érzés, hogy akar engem, hogy ma éjjel bármit megtenne, hogy megkapjon. Érezni, látni, ízlelni a szenvedélyét talán azért is izgalmasabb, mert nem adja oda olyan könnyen, most viszont itt van.

 Eszembe sem jut ellenállni, vagy felvetni, hogy bűvöljünk egy ágyat; a fal, a padló sokkal természetesebbnek hat most, ahogy felé fordulok, ahogy az ujjaim nyomán apró vérfoltok maradnak rajta. Nem is tudom, kinek a vére, nem is számít most. Felizgat a határozottsága, ahogy végigsimít a gerincemen, ahogy megérzem. Hangosan felnyögök, amikor behatol, ösztönösen, durván, színjáték nélkül. Meg tudom adni az illúziót a partnereimnek, de most nem kell játszanom magamat.

 Minden harapás, minden kézmozdulat, minden lökés, amivel közelebb nyom a falhoz, újabb és újabb nyomot hagy rajtam - még mindig én vagyok a legvonzóbb nő ebben a kastélyban, semmi nem tudott tönkretenni. Rokuro akar, félretette a zárkózottságát, félretett egy vonzalmat…

 Talán a tempója, talán az érintései árulják el a pillanatnyi habozást. Megállítom a kétségeimet és a gondolataimat, mielőtt tönkretennének bármit - egy apró mozdulattal jelzem, hogy álljon meg, mielőtt kicsit arrébb lépek, és egy pillanatra szembefordulok vele.

 Akarom, hogy visszategye, hogy újra behatoljon, hogy olyan durván megbasszon, hogy mindkettőnknek eszébe jusson ez évtizedek múlva is, de ellenállok. Azt akarom, hogy neki is jó legyen - letérdelek elé, és miközben bal kezem véres ezüst és hús ujjait köré fonom, egy apró csókkal illetem. Miközben lassan a számba veszem, felnézek a fiúra, látni akarom a szemét, az arcát, miközben mozogni kezdek. Körbejárom a nyelvemmel, mielőtt szabaddá tenném egy pillanatra a számat.

 - Feküdj le!- a paranccsal egyidejűleg rászorítok, jelezve, hogy nem tűrök ellenvetést. Ha megteszi, fölé mászom, hagyom, hogy kibontott hajam végigsúrolja a testét, míg függönyt nem von az arca köré. Nincs szükségem a kezeimre, hogy újra belém csúszhasson.

 Vágyom rá, hogy a testünk durván egymásnak feszüljön. Szükségem van az összes akaraterőmre, hogy finoman mozogjak, ne kezdjek úgy lovagolni rajta, hogy gyorsan a végére érjünk. Nem emlékszem rá, hogy mikor voltam ennyire felizgulva, minden újabb rezdülés után az arcába sóhajtok, miközben olyan közel hajolok az arcához, ahogy csak lehetséges.

 - Rokuro… annyira kemény vagy…- kicsit gyorsítok a tempón, miközben az arcába suttogom a nevét. Minden mást elmond a forróság, a testünk egymásnak feszülésének hangja.

 Ha ezt akarja, készen állok rá, hogy így fejezzük be, de hagyom neki azt is, hogy visszavegye az irányítást.

18+

  Nem értem Rokuro szavait, de van valami a nyelvben, amely valószínűleg az anyanyelve, amely hozzáad a vonzalomhoz, az izgalomhoz. Az önfeledtsége, a véres csókok a melleimen sikeresebben elragadnak ebből az ostoba és igazságtalan világból, mint egy mély álom; újra itt vagyok, egy évvel ezelőtt, amikor tekintetek százaiban láttam a vágyakozást, és teljesen természetesnek éreztem, mert nem rejtőzött semmi bennem. Most elhiszem, hogy szintén csak én vagyok, a valóság a szabadság, a szenvedély, most ismét enyém ez a test, minden csókkal és érintéssel.

 Talán a sebei teszik könnyebbé számomra, hogy átadjam magam neki teljesen, mint a többi partneremnek. Többet akart belőlem, mint a legtöbben, és felfedett egy darabot egy titokból, amely tényleg érdekel; a legtöbb fiú, a legtöbb férfi pontosan annyi, amennyinek tűnnek, és bármennyire rejtélyesnek hiszik magukat, bármennyire remélik, hogy a csend, a mélabús felszín titokzatossá teszi őket, egyetlen pillanat alatt meg lehet mondani róluk, hogy nincs semmi a fekete tinta alatt. Rokuro más; neki szívesen elmerülnék a sebeiben.

 Enyhén arrébb csúsztatom a lábam, amikor megérint a szoknyám alatt, hogy jobban elférjen a keze. Akarom őt, amit még a fehérneműn keresztül is könnyen érezhet, de láthatja az arcomon is, ahogy várakozó, szinte kiéhezett arccal várom, hogy tegyen többet.

 Előrehajolok, hogy megharapjam a nyakát, hogy osztozzon velem az éjszaka nyomaiban, hagyok még néhány karmolást a bőrén. Csak egy rövid időre lököm kissé el magamtól, hogy lerángassam magamról a megmaradt ruháimat, gyorsabban, mint korábban bármikor. Nem viselek mást, csak az ezüstujjakat a kezemen, melyek eltakarják az átok nyomait, és a nyakamban lógó aranyfeszületet, miközben felé lépek, és hosszan megcsókolom, átkarolom a nyakát.

 Kitapintok néhányat az új sebek közül a hátán, végigkenem rajta a vért, miközben újra megharapom az ajkait- ezúttal finomabban, játékosabban. A hideg levegő megérinti a harapásnyomokat a bőrömön, kiráz a hideg a bőre érintésétől. Az egyik térdemet felemelve, a combomat lábához nyomva jelzem neki, hogy mennyire türelmetlen vagyok. Teljesen el is felejtem az eredeti terveimet, csak azt akarom, hogy tegyen ma estére ismét egésszé.

 - Akarlak...- halkan, angolul suttogok a fülébe, miközben közelebb húzom magamhoz. El is felejtem az igényeimet az ágyra, ebben a pillanatban vonzóbb is a gondolat, hogy a földön, vagy a falnak nyomva basz meg, a szenvedély elégeti az alapvető társadalmi normákat, az udvariasságot, a lovagiasságot, csak a vágy marad. Nem is gondolok semmilyen módon a jövőre, csak a pillanatra, a testére, a saját testemre, a forróságra, a nedvességre, a vér illatára és ízére. Az sem jut eszembe már, hogy lehetőségem lesz-e megismételni valaha; tudom, hogy ha nem, ettől az éjjeltől akkor is ki fog rázni a hideg évek múlva is.

 El akarok távolodni tőle, hogy a végére érjek a várakozásnak, de kitartok az érzés ellen, tovább kapaszkodom a véres testbe. Minden lélegzetvétellel újabb hideg rázza ki a testemet.

 Csak legbelül, nagyon mélyen érzek egy apró, pislákoló negatív érzést, melyet elnyom a láng. A tudat, hogy a ma éjjel kivétel, hogy ez a test nem az enyém, hogy csak ritkán, hogy csak méltatlan társasággal oszthatom meg, hogy bármennyi maradt a lelkemből, az nem kell senkinek, túl gyenge. Most a jelen létezik, a jövő problémái olyan távol vannak, mint a következő holdtölte.

18+ - María being María. And something less.

    Szinte látom a kastélyt a szemeim előtt, tisztábban, mint a Roxfort havas köveit; kinyitom egy pillanatra a számat, azután becsukom, hogy elkerüljem a hányingert. Nem is vagyok benne biztos, hogy hogyan írnám le a helyet: egy kastély, ami hatalmasabb a Beauxbatonsnál és a Roxfortnál. Éjjel és nappal is hallani, ahogy a tenger hullámai megtörnek a falain; látni, ahogy egy új, egy mindennél fényesebb generáció kiemelkedik, a szemeink előtt… de annyival több mégis. Szabadság. Győzelem. Remény…

 Elérhetetlen távolságra van ettől az átkozott testtől, az undor és a szenvedés táncától, a tehetetlenségtől. Lehetetlen, mert talán, ahogy Kálvin követői gondolják, a sorsom a feledés; egy ócska házasság, egy bordély vagy egy árok a sorsom, nem egy iskola a kék tenger és a kék ég határán, alabástromból. Túlzottan gyűlölöm a gondolatot hozzá, hogy beérjem kevesebbel.

 Egy pillanatra megérzem a bestia fogait a testem belsejében; kedvem lenne megütni a lányt, vagy rávetni magam, amikor ráébredek, hogy lát engem, most, ebben az állapotomban. Persze, túl gyenge vagyok hozzá, hogy bármit tegyek, maximum lehányni tudnám- tudom, hogy nem fogom ezt tenni. Nem vagyok állat, bármit is tesz velem ez a vérátok. A másik választásomat is utálom, de már késő eljátszani, hogy nincs semmi bajom.

  - Úgy tűnik, hogy elkaptam valamit… azt hiszem, öt körül. De nem vagyok éhes.- persze, azt a szánalmas mennyiségű ételt, amit ma leerőszakoltam a torkomon, már régen kihánytam, úgyhogy talán ez is hozzájárul az állapotomhoz, de már az étel gondolatától is hányingerem van. Ahogy ülök a padon, a hasogató fejfájás arra akar rávenni, hogy csukjam be a szememet, ájuljak el. Nem értem, hogy mitől rosszabb most; az sem kizárt, hogy egy betegség tényleg fokozza a lycantrópia hatását. Vagy a rengeteg gyógyital. Vissza kell jutnom a szobámba… de a hintó elképzelhetetlenül messze van.

 A Gyengélkedő a következő gondolatom; a javasasszonya a Roxfortnak tudja, hogy mi bajom van, bár a fájdalom elmúltát nem remélem, csak egy ágyat, ahol legalább nem kell fenntartanom semmilyen látszatot. De mi történik, ha elszólja magát… elmosolyodom, magamhoz képest talán kedvesen, miközben a fájdalom újra a fejembe vág egy jeges kést; az ujjaim maradványai, a bőröm, a gyomrom, mind üvöltve követelik a figyelmet, mintha bármit tehetnék.

  - Minden rendben, csak kérek egy pihenést a Gyengélkedőn az alvásra, és reggelre olyan lesz minden, mint…- csak egy pillanatra állok meg, ahogy ráébredek, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszéltem, csak értelmetlen szavakat mondok. A görcsös fájdalom végigrohan a testemen; olyan durván, hogy egy pillanatra azt hiszem, hogy elnéztem a holdtölte napját. Egy pillanattal később már a bokor mellett térdelek kicsit arrébb, a narancsos színű váladékra, amely gőzölög előttem a hóban, azután újra hányni kezdek. A bennem rejlő ösztönlény megint Jézushoz beszél, méltóság nélkül könyörögve, miközben a szenvedésen túl egy apró részem mintha remélné: az átok most hagyja el a testemet. Gyűlölöm ezt az apró részt, a lehetetlen reményt. Ki akarom tisztítani magamból- de nincs erőm normális gondolatokra.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő. Talán pár másodperc. Talán egy óra. Szükségem lesz egy jobb hazugságra- magamban megragadom, megfojtom a szánalmas hangot, ami vágyik rá, hogy megértsék, sajnálják. A bizalom halál.

 - Talán… volt valami az italban… talán tényleg el kellene menni a Gyengélkedőre.- nem látom, nem nézek mást, csak az undort magam előtt az önkéntelen könnyek másik oldalán. Talán többen vannak itt, talán itt hagyott, engem és a testemet, mely minden módon könyörög érte, hogy gyógyítsak meg valamit, amit nem lehet. Alig érzem a sajátomnak ebben a pillanatban, a felemelt kézen az ujjak nem tűnnek jobban az enyémnek, mint a protézis. Gyűlölöm ezt a börtönt ma, amely fájdalomba zárja, megfojtja a gondolataimat, az álmaimat. Most nem tudom elképzelni, hogy újra végigcsináljam, ebben a hónapban is, tizenkettedszer is. Nem, nem, nem akarom… most odaadnám a méltóságomat, a lelkemet, az iskolámat, hogy elmúljon a fájdalom. Gyűlölöm magam érte.

18+

  Egy pillanatra eszembe jut még, hogy mi vagyok valójában a csinos arc mögött. Csak egy pillanatra, mielőtt teljesen belefeledkezem az érzékekbe; talán segít kicsit a por is, amit adott korábban, de tudom, nagyrészt tényleg a ő az. Csak egyszer feküdtem le bárkivel anélkül, hogy az átok a véremben volt, és egy partnerem sem szokta tudni elfeledtetni velem, hogy milyen testet varrtak belém szöggel vert kezek; most a tudat elhomályosul. Egészen erős, lehengerlő az extázis, még most, az előjáték első tánclépései alatt is.

 Hihetném, hogy szerelem, ha én is Baudelaire verseket olvasnék, mint sokan az iskolatársaim közül, mintha az egész valóm az lenne, hogy mikor hódítanak el. Néhány szép szó, kidolgozott izmok, néhány megpendített húr… tudom, hogy nem ilyesmiről van szó. Sokan duzzadnak a magabiztosságtól a korosztályomban, mert az elméjük annyira csekély, hogy azt hiszik, a felszínes dolgok erőssé teszik őket. Mások intelligensek, és látják azt a végtelenül kiábrándító képet, amik, ez pedig összetöri az erő, magabiztosság gyerekes illúzióját. Igazán önfeledt érzés átadnom magam valakinek, aki tudja, mit akar; aki sokkal inkább férfi, mint a legtöbben a korában.

 A sebek látványa sem zökkent ki igazán, bár megnézem őket, legalább néhány másodperc erejéig, miközben masszírozom a szöveten keresztül. Tudom, hogy a fájdalom nyomai mögött húzódik valamilyen mélyebb történet, melynek még nem lehetek birtoklója, de a sebek, akár kovácsolták, akár megtörni próbálták az erejét, önmagukban is fokozzák az érdeklődésemet, vonzalmamat. A megjelölt testek mindig érdekesebb emberhez kapcsolódnak; talán nem lennénk most itt, ha a kezem teljes, ha nem mondaná azt, hogy akkor is megragadom, amit akarok, ha veszélyes.

 Elmosolyodom, amikor kihívást intéz felém; nem, felkérést. Lehangoló lenne, ha ez csak beszéd lenne, ha tartanom kellene tőle, hogy ha megkapja, amit akar, véget ér a pillanat, és szipogva, a sebeit dajkálva menekülne. Ő tényleg ezt akarja; mélyebben lélegzem be a bőre illatát, ahogy végigsimít a melleimen. Ezúttal nem próbálok kiszabadulni a fal mellől, de teljesítem a kérését: először a körmeimet vágom a hátába, hogy hagyjak néhány nyomot, melyeket ő választott, majd az ajkát harapom meg, éppen csak annyira, hogy a nyelvünk osztozzon néhány kibuggyanó vércseppen. Harcolok vele minden fémes ízért, miközben mélyebbre vágom a vonalakat a hátába, eléggé, hogy a rózsaszín nyomok helyett csípett, véres nyomok maradjanak. Talán a fémujjak hidege enyhít egy kicsit a fájdalmán.

 Hasonló nyomokat hagyok a jobb oldalán, miközben végigviszem a hideg érzést, le az oldalán, amíg meg nem érkezem a kibontott övhöz. Egy durva mozdulattal eltépem a nadrágja gombjait, és miközben a másik kezemmel újabb vérvörös nyomokat hagyok a hátán, lejjebb húzom a szövetet. Néhány másodpercig kínzom az érintés hiányával, mielőtt az ujjaim közé fogom; előbb finoman és gyengéden tapintom meg, simítok végig élő ujjaimmal, azután durva szorításba fogom. Hagyom, hogy kiélvezze a protézis hideg érintését, mielőtt a szoknyámon keresztül a combomnak. Csak lassan mozgatom a kezem, nem akarom, hogy közel kerüljön a kielégüléshez. A testével összefonódva ismét teljes, tökéletes vagyok, minél jobban el akarom húzni az alkalmat.

 Érzem, hogy forr a vérem; könyörög több dologért. El akarom lökni, hogy letéphessem az összes maradék ruhámat, hogy a falnak szegezve megbaszhasson. A térdemre akarok ereszkedni, hogy megmutassam neki, pontosan mennyire ügyesek az ezüstujjak, hogy ki legyen szolgáltatva mindenben, ahogy foglyul ejtem, hogy csak akkor hagyjam elélvezni, amikor már könyörög érte. Érezni akarom magamban, érezni akarom azokat a kezeket az egész testemen, ahogyan a csókjait is. Kínzom magamat azzal, hogy nem próbálom átvenni az irányítást, hogy hagyom neki, hogy ő diktáljon. Meg akarom ismerni, azt akarom, hogy ma éjjel rajtam hagyja a nyomait, úgy, ahogyan neki tetszik. A hátát is csak annyi időre engedem el, hogy hátrasimítsak egy, az arcunk közé szorult hajfürtöt.

18+ - María being María

   Az átok haragosan tombol bennem. Gyűlölöm a gondolatot, hogy pont itt, pont most, pont előtte vagyok ennyire gyenge. Távoli a bentről áradó zaj, egy pillanatra elkap az érzés, hogy körhintán állok, mint gyerekként, amikor a bátyám hajtott, de most senki nem fogja megállítani a gyorsulást, és nem is szállhatok le. Mélyen beszívom a levegőt- dühös vagyok, és nem is tudom eldönteni, hogy magamat ütném meg szívesebben, vagy őt.

 - El kell ismerni, ettől a hidegtől nagyon tiszta…- úgy érzem, mintha víz alatt próbálnék beszélni. Attól nem tartok persze, hogy nagyon látványos lenne, hogy mennyire kevés vagyok a megszokott valómhoz képest; mindig remekül elrejtettem mindent, kifelé soha nem mutattam semmilyen gyengeséget. Még a legapróbb vadak, mint a kis Daphné is megérezhetik a vér szagát, ha érzik, hogy nem vagyok teljes, hogy itt az alkalom, hogy lecsapjanak rám. Soha nem adnám ezt meg… ma éjjel viszont, úgy érzem, minden erőmre szükségem lesz.

 A bájital fájdalommal tölti el a mellkasomat. A szívem összes fekete felülete ég, szorít, jelezve, hogy már rég túlléptem az adagot, melyet fogyaszthatnék - a gyógyító csendes szenvedést ír fel, ha ekkora adag sem működött. A csendes szenvedésben igazán tapasztalt vagyok, de ma nem tehettem meg; ma látniuk kellett. A bájital elűzi a legrosszabb tüneteket, legalább néhány másodpercre.

 - Bátor választás a mai politikai légkörben. Bár az egy elég hosszú képzés- tíz szemeszter, igaz? Kétlem, hogy addigra még meglesz bármi Yaxley szenátor mozgalmából… talán az idő és az ostobaság annyi idő alatt két másik ilyen mozgalmat is elfogyaszt. Reméljük, hogy több nem lesz, borzalmas olyan férfiakkal egyezkedni, akik fele annyit sem érnek, mint aminek gondolják magukat.- a hatását kifejtő fájdalomcsillapító okozta, semmivel össze nem hasonlítható extázistól támogatott mosollyal nézek a lányra. Nincs okom kétségek magvait szórnom rá, mégis megteszem- kicsit talán az ő érdeke is. Ha sikerül pár szóval eltántorítanom erről a karriertől, a személyisége amúgy is predesztinálná arra, hogy átgyalogoljanak rajta. Ha viszont engem ignorál, egy pár amerikai impotens vénember, akik nem tudtak a megfelelő időpontban elbánni néhány tinédzserrel egy olyan iskolában, amit korábban megszálltak, még csak megzavarni sem fogja tudni.

 Elgondolkodom röviden a válaszomon. Mit akarhatna hallani? Miből nyernék én valamit? Nyernék egyáltalán? Ironikus, de pár másodperc után, amikor a hideg megérinti a csontjaimat, arra jutok, hogy beszélek. Hányszor tettem meg eddig? És mit nyerek vele.

 - Még nem döntöttem el a szakot… egy napon szeretnék egy iskolát. Otthonra.- felnézek a Roxfort legközelebbi tornyára, mintha csak egyértelművé akarnám tenni: ebben a kaliberben gondolkodom. Naiv álom, a történelmünk során alig húsz-harminc érhetett el hasonlót; akkor is hihetetlenül nagy ez a táv, ha valaki nem tölt minden negyedik hetet a Pokolban. Talán azt hiszi, hogy hazudtam. Talán lát bennem valami gyermekien ártatlant. Talán ostobának hisz, és nem tekint majd fenyegetésnek. Talán nem is számít a reakciója, talán a szorító érzés kissé távolabb kerül, ha beszélek, a szavaim pedig márványlépcsőkké válnak, melyeket megmászhatok, fel, a névtelen iskola legmagasabb tornyába… bár ott lenn… nem! Ott leszek, de nem azért, mert vágyódom rá, mint egy naiv kislány.

 A boldogságot nem álmodják, kapják, kívánják. A boldogságot elveszik.

 Egy pillanatra homályos minden. Nem is veszem észre, hogy mikor lépek hátra, ülök le a padra, amin több centi hó áll. Talán nem is ültem, hanem estem. A szívem úgy ver, mint az utolsó holdtöltekor, amit emberként töltöttem, amikor futottam az erdőben, hallgattam az üvöltést, marcangolást, és úgy szorongattam a csonka kezet, hozzászorítva az egyik levált ujjat, melyet valamikor később ejtettem el, mintha még számítana, mintha tényleg elfuthatnék, pedig a vérfarkas már bennem volt. Most viszont nem az átok gyorsította meg, hanem a rengeteg gyógyszer, a túladagolás, mely salemi kőhalomként nő a mellkasomon.

  - Egy kicsit elszédültem… biztos front… Barcelonában soha nincs ilyen hideg…- megérzek egy csavart, melyet valaki felülről húz a koponyámba. A még feltámadó hányingert, mely azt parancsolja a testemnek, hogy adja ki magából azt az időt, amit a bálra kölcsönvettem. Talán itt kellene hagynom egy fél pár cipőt…

 - Jobban is vagyok…- felállok, lesöpröm magamról a havat. Csak egy pillanatra jut eszembe, mennyire mondhatok ellent a külsőmnek. Kétlem, hogy érdekli, úgyhogy talán ez sem számít.

18+

    Megtorlás. A szó mosolyt csal az arcomra; valahogy olyan szépen hangzik Rokuro szájából. Mindig úgy láttam, hogy bárki, aki szereti magát, kegyetlenül megbosszul minden sérelmet. Aki odatartja a másik orcáját, bizonyára imádja az érzést, ha átgyalogolnak rajta, én pedig jó keresztényhez híven mindig megadom az ilyen embereknek, amire vágynak. Üdítő számomra, hogy a fiú nem ez a típus.

 Az éjszaka sokkal érdekesebben alakul, mint remélni mertem. Sokkal jobban hasonlít rám, mint remélni mertem; a tettei, a gesztusai elárulják, hogy nem egy újabb szolga, aki csendben elfogadja a társadalom láncait, melyek újra és újra igyekeznek visszahúzni minket a szürke masszába, elvenni az alakunkat. Az igazi emberek, igazi egyének elveszik, amit akarnak.

  - Többet is kaphatok?- nem vagyok benne biztos, hogy mit akar pontosan ma éjjel tőlem, de nem nehéz eldöntenem, hogy felkínálok mindent. Nem tartok a harapásától, abban a játékban kevesen kerülhetnek elém, és egy olyan ellenség, rivális, aki meg mer ragadni, majdnem annyira élvezetes, mint egy szerető ugyanezekkel a kvalitásokkal. Persze, a szeretőt választom, ha az enyém a döntés.

 Mélyen beszívom az illatát, ahogy magához szorít. Nem finomkodik a csókokkal, az pedig, hogy használni akar, csak még jobban felhevíti a lángokat, melyeknek tüzénél meg akarom égetni magunkat. Kevés irányításom marad a falnak nyomva, de köré fonom a testemet, amennyire csak tudom.

 Furcsa, de nem érzem úgy, hogy hazudnom kell a kérdésére. Néhány másodpercig hagyom a kérdést csak megválaszolatlanul, csak amíg találok egy utat a felsője alá, végighúzom a bőrén a fémujjakat, és a sajátjaimat.
 
 - Elképesztően vonzó az intelligenciád… és hogy nem habozol elvenni, amit akarsz.- végigsimítok a gerince mentén, előrébb hajolok, hogy még jobban érezze gyorsuló pulzusomat, miközben enyhén a nyakába mélyesztem a fogaimat. A szabad kezemmel megkeresem az övcsatját; magamat is meglepem azzal, hogy milyen egyszerűen kibontom.

 Megérintem a nadrágon keresztül, megharapom az ajkát, azután megpróbálom felhúzni a felsőjét, miközben ott hagyom a körmeim hideg, rózsaszín vonalát, a protézis hűvös érintése mellett. Valami mélyen bennem követeli, hogy letépjem a szöveteket, hogy legyen az enyém, minél gyorsabban, hogy feledtessem el vele, hogy valaha akart mást. A hang mélyen, zúgva dübörög a sóhajaink mellett.

 Kiszabadulok a fal mellől, csak egy rövid pillanatra, amíg leveszem a felsőmet. Beletépek az anyagba, amit messzire dobok, mielőtt újra a szájára tapasztom az ajkaimat. A melltartómat nem bontom ki, azt meghagyom neki, helyette a tarkójára teszem a szabad kezem, beletúrok a hajába.

18+ - María being María

  Még az elrejtett hidegrázás és hányinger mellett is mosolyt csal az arcomra, ahogy habozik a válasszal. Tudom, hogy nem kedvel túlzottan; miért is tenné? Szinte szeretnék segíteni neki: elmondani neki, hogy a hihető hazugság és az igazság a két választás, amit adhat. Elmondhatja, rajongó mosollyal az arcán, hogy gyönyörű vagyok; elmondhatja, hogy megvet, utál engem. A kettő közötti eredmény valahogy végtelenül szomorú. Az emberek sértve érzik magukat, amikor olyan hazugságokat mondanak nekik, amin könnyű átlátni; én nem érzek így. Kevesen tudnak hazudni nekem.

 - Köszönöm!- ma nem érzem úgy, hogy illik hozzám ez a ruha, hiába tudom. Ma, és holnap délutánig az elmém valahol kívül lebeg a testemen, marionettként mozgatja, mert nem érzem a magaménak. A csontjaim összetörnek majd, a bőröm lehámlik, az egész testemet undorító mennyiségű szőr borítja el, a szavaim és a mosolyaim elnémulnak, nem marad más, csak méreg. Talán Isten úgy látta, hogy ez az igazi alakom, és megérdemli a világ, hogy havi egyszer láthassa; talán hízelgőnek látnám a gondolatot, ha több ravaszsággal megáldott szörnyeteggé változnék.

 Könnyebb visszanyelni a hányást, a vágyat rá, hogy dörzsöljem a bőrömet, hogy beletépjek a hajamba, amikor nézem őt; szinte iszom a rossz érzését. A féltékenységét, amit fel sem ismer; ezek a pillanatok végtelen boldogsággal töltenek el, egy-egy pillanatnyi időre, és a tudat, hogy ennyire mélyen a lelke alá szúrtam egy kést, elviselhetővé teszi ezt a szenvedést.

  - Ó, bent vár rám. Nagyon jó táncos, bár nem igazán lehet mást várni egy olyan családtól, mint az övé; a jobb spanyol családok elvárják a kultúra minden formájának ismeretét. Bizonyára sokat segített a hagyományaink megtartásában, hogy nem fejeztük le a királyainkat.- kedvem lenne egy spanyol szót hozzátenni a beszélgetésünk végéhez; csak jelzésként, hogy tudja, tudom, hogy érti. De nem szeretem súlytalanul használni a nyelvet, még Luisszal is franciául beszélek; van valami mérhetetlenül kielégítő benne, hogy a fele francia diáknál jobban ismerjük ezt a nyelvet.

 Beszívom a havas levegőt. Most érzem, hogy halványabb a mosolyom, mert újabb hányinger rohan meg. Dekoráció. Ennél talán már csak az lenne egyértelműbb jelzés afelé, hogy mennyire gyűlöl engem, ha megjegyezné, hogy most, a tél közepén hideg van Skóciában. Valóban az van; amikor az egészségem működik, nem is merészkednék ki a legmelegebb kabátom nélkül, de a hideg olyan mélyre mászik a csontjaimba a Telihold közeledtével, hogy egy máglyán is dideregnék. Akár meztelen is lehetnék itt, semmit nem változtatna a közérzetemen.

 - Igazán szép lett. Kissé gótikus a környezet, de persze, a Roxfort már több, mint egy évezreddel ezelőtt épült. És jól... csak szükségem van egy kis friss levegőre... de te... hogyhogy... hm... elnézést. Hogyhogy nem vagy bent? A csillagok itt lesznek holnap is...- szeretnék hozzátenni valamit arról, hogy a csillagok, melyeket látunk, talán már most sincsenek itt, talán már évezredek óta elpusztultak, csupán nem halványult még el a fényük számunkra. Az iskolámban a legjobb kobold üvegből készült teleszkópokon figyelhetjük majd őket... egyszer, nem is olyan sokára. Talán ötven év. Talán száz.

 Kétségbe kellene esnem, de nem teszem. Ha túlélem a ma éjszakát, mi állít meg benne, hogy túléljem az összes többit?

 Visszanézek a kastély felé, mosollyal az arcomon, miközben megpróbálok a táskámból előcsempészni még egy fiolát. Még egy adagot a legerősebb gyógyszeremből; már így is bőven az ajánlott adag felett fogyasztottam a bájitalból, de az esetleges kockázatok eltörpülnek annak a következményei mellett, ha látják a rosszullétemet. A legtöbben azt hinnék, hogy beteg vagyok, néhány idióta, hogy terhes, de a középszerű barmok között akad egy-egy, aki felismeri a lycánok dalát, ha elég hangjegyet láthat belőle. Gyorsan iszom meg az üveg keserű tartalmát; remélhetőleg a pillanatnyi félrefordulás elég, hogy a kis Daphné ne lássa, de azért előkészítek egy hazugságot.

 - Még hat hónap, és túl leszünk a RAVASZ-okon... hogyan tovább utána?- nem nézek rá, a csillagokra tekintek. Még nem hatott a bájital, még felfelé kell néznem, hogy könnyebben elfeledjem az undort, a testem lázadását. Azt is félreteszem, hogy hogyan tovább velem, a családom tervei szerint: a felesége leszek egy nyomorult férfinak, aki középszerű és öreg, és akinek túl sok fia van hozzá, hogy bármit örökölhessek az özvegyeként. Nem lenne vereség, nem önmagában, de mindenképpen hátrányos lenne.

16+

   Rengeteg dolog akkor működik jól, ha egyszerű. A szorongás mindig egyszerű volt: miért tenném, amikor én vagyok az egyetlen, akinek a véleménye igazán számít? Ha anyám tanított valamit, ami hasznos volt, az volt, amikor gyerekként megértette velem: nem számít, hogy ki nevet, ki irigy, ki haragszik, mi, és kizárólag mi vagyunk az egyetlenek, akik fontosak. Tökéletes, szinte tökéletes lecke volt a maga egyszerűségében, csak egyetlen apróságot kellett kijavítanom benne: nincs mi. Én van.

 Egy pillanatra elfog a vágy, hogy benne legyek ennek a fiúnak a fejében. Lássam, hogy vajon mi lehet annyira ijesztő az ő szemével, mitől félhet annyira? Tényleg olyan rémisztő, hogy valakit kitagad az apja, megvet az anyja, tényleg olyan ijesztő, hogy mindenki összesúg a háta mögött? Van valami lenyűgözően különleges a kis Daphnéban, ha hajlandó szembenézni ezzel, mert az egészen biztos, hogy egy félvér soha nem felelne meg a családjának. Szinte sajnálom, hogy rajta akarom hagyni a harapásomat. Szinte.

 - Bevallom, nem igazán vagyok járatos ebben.- majdnem fel is ajánlom, hogy szívesen venném a kíséretét egy előadásra, de nem akarom ebbe az irányba elvinni a beszélgetést. Szívesen megismerném a japán kultúrát, egy másik alkalommal- ma estére más szórakozást terveztem el.

 Élvezem a figyelmet, még ha nem is az enyém a kilépő. Élvezem a rejtélyt: mi lehet a célja? Mit akarhat, és mit nyerhet vele, ha elterjed ennek a híre? Bármiről is van szó, valakit be akar csapni, és valakit ki akar használni; még ha nem kizárt, hogy én vagyok a célpontja az egésznek, is kétszer olyan érdekes a szememben. A tisztességes fiúk nagyon lelkesek, kedvesek, de van valami határozott önzőség, tudatosság azokban, akik elég magabiztosak hozzá, hogy eszköznek használjanak. Kevesen vannak: a legtöbben csak felnőtt korukra, vagy öregebb korukra sérülnek meg eléggé hozzá, hogy ne foglalkozzanak többé azzal, hogy mit gondolnak róluk mások, csak a saját vágyaikat üldözzék. Miért törődnék vele, hogy mások hogyan érzik magukat? Miért törődik vele bárki, hogy mások mit gondolnak?

 - Én elégedett vagyok, hogy a társaságában lehetek, uram... máris kitalálom.- teszek néhány lépést a folyosón, csak néhányat az ajtó felé. Azt nem nehéz hallanom, hogy az egyiket már elfoglalta egy pár, úgyhogy a másikba nyitok be. Szerencsére üres, bár az itt hagyott borosüveg alapján nem volt egész éjjel az.

 Egy könnyed pálcaintéssel meggyújtok néhányat a gyertyatartókon árválkodó gyertyacsonkokból. Nem ad túl sok fényt; pont annyit, amennyire szükségünk lesz. Már csak a fényekből is egyértelmű lehet neki, hogy mit akarok; ennél valószínűleg csak akkor lehetnék egyértelműbb, ha bűvölnék egy ágyat az összetolt padokból. Minden bizonnyal sort fogok keríteni rá, ha végül úgy dönt, hogy bejön a terembe.

 - Azt hiszem, még Önnél maradt a csókom, uram. Most, hogy nem lát minket senki, ideje visszaadnia.- hátrálok néhány lépést, amíg a hátam nekiütközik a falnak. A tekintetem még egyértelműbb, mint a fények, ahogyan a testbeszédem is, és most már annyira nem is az adja az érdekességét, hogy mit láthat benne Daphné. Lenyűgöző ez az ellentét: hogy fogyasztania kell valamit a szorongására, mégis elég őszinte, elég magabiztos ahhoz, hogy használjon. Általában ennyi idő elég szokott lenni hozzá, hogy profilozzak valakit; őt még nem sikerült.

18+ - María being María

   Vetek egy mosolyt Luciára. Nem igazán rejti el a sajátja mögé a haragját, a sértettségét, amiért az unokatestvérével jöttem a bálba; az enyém tökéletes, annak ellenére, hogy érzem a lángokat a véremben, a korbácsot a bőrömön, a savas undort és maró éhséget a torkomban. A gyűlöletet a testem iránt, a hisztériát, amellyel a lelkem maradványai csapkodnak az óramutató ellen- mint egy boszorkány Torquemada kezében, aki feleslegesen küzd, hogy még néhány másodperccel később szíjazzák a kínpadra. Gyűlölöm ezeket az ösztönöket, és megvetem azokat, akik ilyen könnyen elárulják, hogy mi van a szívükben. Olyan kevés dolog a miénk, tényleg a miénk, csak a miénk; aki így, ilyen olcsón mások rendelkezésére bocsátja az egyetlen helyet, amiben nevelhetünk gyűlöletet neheztelésből, kitartást szenvedésből, tiszteletet irigységből, mocskosabb kurva, mint amilyennek Luciát fogják gondolni, ha okom lesz a pletyka elindítására. Egyelőre beérem kevesebbel: vesztes, félénk unokatestvére átalakításával. Mire ez az éj véget ér, Lucia lesz a legkevésbé népszerű Torres.

 - Ki kell mennem, Luis.- egy másik este nem kellene hánynom, nem akarnám letépni az arcomról a bőrt, hogy lássák az emberek a véres koponyát világítani, mielőtt megnyúlik, mielőtt hegyes, mérgező fogaknak adja át a helyét. Egy másik este hagynám, hogy kísérőm harmincszor, negyvenszer megtáncoltasson, nevetnék, hogy mindenki máshogy tekintsen rá, azután kiélvezném a jól nevelt szűz fiúkra jellemző rajongó lelkesedést néhány részeg órán keresztül. Egy másik életben…

 Nem hagyom elhatalmasodni az önsajnálatot, a pánikroham csak harminc, a karomon ülő szúnyog, melyek nem fájnak, ha arra gondolok, hogy ez csak az idegek tánca, nem nekem, hanem valami ősi, pálcanélküli félmajomnak jelzés, hogy sérüléseket szenved el. Lassan sétálok be a női mosdóba, még egy nonverbális Silenciot is elhelyezek, miközben feltépem egy fülke ajtaját. Talán nem is annyira tanúk miatt; nem szeretem hallani a nyögéseket, ahogy hányás után levegőért kapkodok, mert megsajnálom a lányt, aki voltam, a nőt, aki lehettem volna, a szörnyet, amivé váltam. A szenvedés, a fizikai fájdalom könnyeivel szemben tehetetlen vagyok, de az önsajnálat nem érdemli meg, hogy kielégítsem. Az az olyan nyomorékok és haldoklók kiváltsága, akik már nem tisztelik magukat eléggé, hogy irányítsanak. Az elmém akkor is a sajátom, ha ez az undorító test elárul.

 A fémujjak kattannak párszor, de csak a csontjaimban érzem a hangot. A hangtalanság segít még jobban elvonatkoztatni ettől a hibás testtől; az iskolámban járok, mint oly sok másik alkalommal, amikor a szörny testében vagyok. Ez sem az enyém igazán; szinte érzem a holnap megnyúló, eltörő csontokat, a leszakadó bőrt, ahogy egy ősi átok átveszi az irányítást. Ha létezik Isten, talán azért választott engem erre, mert erősnek lát; ha létezik Isten, nem gyűlöl, mert Isten egy szánalmas férfi, aki Jóbot, a kedvencét is odalökte Lucifernek, hogy megnyerjen egy fogadást, aminek tudja a végét. Isten nem bántja azokat, akiket gyűlöl.

  - Rég nem beszéltünk… tudom, hogy a harag bűn, de még mindig neheztelek… ezért. Tudom… a pap otthon már mondta, hogy az útjaid kifürkészhetetlenek… mi lenne, ha kötnénk egy alkut? … Ha jól leszek, csak ma este, elmegyek gyónni, még ebben a hónapban… nem, más: kedves leszek… valamelyik selejttel, aki itt van… te választhatsz. Mondjuk…- abbahagyom a hangtalan beszédet egy újabb hányás kedvéért. Érzem, hogy a lycanthropia újabb rohamot indít.

 Talán nem is bánom. Fárasztó lenne nem csak eljátszani, de érezni is, hogy nem vetem meg a társaim, a közönséges roxfortosok és az üres elméjű, kotkodácsoló amerikaik kavalkádját. De talán hálás lehetek nekik, mert megtanultam értékelni a Beauxbatonst. Még az alját is.

 Mágikus és szépészeti arzenálom teljes egészére szükségem van hozzá, hogy helyrehozzam a külsőmet- csak a külsőmet, a közérzetemen a háromszoros bájitaladag is csak annyit segít, hogy betegnek, lázasnak érezzem magam, ne úgy, mintha haldokolnék. Egy holttest biztosan könnyebben lenne széppé tehető.

 Visszafelé inkább az udvart veszem célba. A friss angol levegő átmenetileg segít.

 Ahogy meglátom a kis Daphnét az udvaron, egy pillanatra elkap a vágy, hogy megforduljak. Nem vagyok elég jól egy megfelelő csevegéshez, ha a féltroll barátnője befejezi a támadást a Svédasztal ellen, és idejön. Végül mégis kilépek.

 - Daphné! Gyönyörűen áll ez a ruha… ebben a fényben egészen spanyolnak tűnsz.- tudom, hogy a bókom nem fogja felhőtlen örömmel eltölteni, ami különösen tetszik. Bármi, amíg nem a rosszullétre figyelek.

 - Hogy van a partnered? A legtöbb amerikai nem tud táncolni, de ő elég… szenvedélyes.- egy pillanatig gondolkodom a szón. Nem utálom Daphnét, de úgy érzem, hogy valakivel muszáj megosztoznom a mai adag szenvedésen. És vagy ez, vagy megkérem, hogy megöleljen… azt megtartom életem végére, amikor már nem kell együtt élnem a szégyennel.

16+

  Alig emlékszem már azokra az évekre, amikor nem értettem ezt a világot igazán. Sokszor látom a társaim arcán a bágyadt boldogságot, ahogy vakon sántikálnak kívánt céljaik, álmaik felé. Mintha a világ összes ideje, minden ügyetlen lépés rendelkezésre állna, minden botlás része lenne egy tanulási folyamatnak. Boldog hazugság, mely megnyugtat az első igazán nagy bukásig.

 A régi énem talán azt gondolná, hogy a ma tett lépések elegendőek, hogy hétfőn van időm folytatni az utat efelé a cél felé. Talán- de a holnap egy remény, soha nem ígéret.
 
 - Teszek vele egy próbát.- nem vagyok benne biztos, hogy tudom, melyik hangszerről van szó, de nem látom akadályát egy próbának. Tudom, az ujjaim már nem teszik könnyűvé, bármiről van szó, de már rég eltemettek volna, ha hajlamos lennék rá, hogy engedjek a kifogásoknak.

 - Ritka, amikor egy ilyen rövid név ilyen tökéletesen leír valamit.- érzem, hogy kifejezetten addiktív lenne ez a keverék számomra. Szinte alig észrevehető a különbség, de az az apró szikra olyan most, mint a távolság ég és föld között. Rengeteg apró tüske- ha nem emlékeztetnének a bőrömbe vágó koronaként, a valóságra, én is beérném próbálkozással. A hazugsággal, hogy a részvétel a fontos.

 Nem vált ki belőlem különösebb reakciót, amikor Rokuro azt mondja, hogy nem érdekelt. A szavai igazán alacsony jelentőséggel bírnak a gesztusaihoz képest, vagy végül a tetteihez képest. Pont eleget hazudtam hozzá, hogy tudjam, a szavak végül elszállnak a szélben. A mosolyom kalkulált, nem árulok el semmit; most a legjobb, ha találgat.

 - A játékosok mindig érdekesebbek, mint a bábok.- ami a látványos kilépőt illeti, nem kérdezem meg, hogy pontosan milyenre gondolt. Talán örülni fog neki, hogy rám bízta a döntést, talán bánni fogja, hogy nem tisztázta; talán pontatlanság volt, talán bízik a döntéseimben. Bármelyik a valóság, szeretem ezeket a pillanatokat. Olyanok, mint egy hatalmas, tátongó lyuk a padlón, amely nem tudni, hogy hová vezet: egy föld alatti kincshez, a Pokolba, Caroll álmaiba, vagy egy egyszerű, csonttörő zuhanáshoz.

 Közelebb lépek, átteszem a karjaimat a nyakán, és miközben felemelem az egyik lábam, mint a mesebeli hercegnők, amikor először csókolják meg őket, hagyom kicsúszni a poharat az ujjaim közül- csak egy kicsit mozdítom meg a csuklómat, hogy arrébb dobjam annyival, hogy ne magunkat borítsam be a pohár tartalmával. A zaj garantálja, hogy mindenki felénk néz a pillanatban, amikor megcsókolom. Határozottan, tele ígérettel.

 Nem nyújtom el túlzottan a pillanatot; hátrébb hajolok, a szemébe nézek, azután megfogom a csuklóját, és elindulok vele az ajtó felé; ha követ, megkaphatja a kilépőjét.

  - Remélem, hogy elégedett a kilépőjével, uram.- játékos a mosolyom és a hanghordozásom, miközben a szemem sarkából a fiúra nézek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem, milyen céljai vannak pontosan ezzel; idegesítenie kellene, hogy valamire használni akar, de szórakoztat a vakmerősége. Remekül tépem darabokra és csavarom ki az igazságot, de a legtöbben bőven eleget elkapnak belőlem, hogy tudják: nem én vagyok az, akit próbára akarnak tenni.

16+

  A mosolyom őszinte, bár kevésbé a vívás miatt, inkább az tesz boldoggá, hogy egyértelműen látom: a hálómban van. Visszavonhatatlanul – látom a lapokat a kezében, ő pedig talán fel sem ismerte még, hogy mit játszunk pontosan. Vajon a kedves kis Daphné mit csinált egészen eddig? Biztosan nem szerezte még meg magának, különben zavartabb lenne tőle, hogy flörtölünk.

 Persze, nem hibáztatom. Irigylem. Daphné D'Aboville előtt áll egy egész élet, örömökkel, hibákkal, annyi eséllyel, amennyit csak akar. Ha az első harapás nem ízletes, mindig ott vannak az újabb falatok. A farkas megtanította, hogy az én világom nem így működik: minden falat értékes, pótolhatatlan, és bármi, ami elém kerül, akkor válik az enyémmé, ha felfaltam. Ki tudja, hogy melyik hajnalban fogok halálos sebbel ébredni? Ki tudja, hogy mikor dönt úgy a családom, hogy egy tragikus baleset kevesebb reputáció vesztéssel jár, mint egy szörnyeteg? Az élet jóval rövidebb, mint sokan remélni merik.

 Talán Daphné is tanul valamit ebből. Talán rájön, hogy nem minden ajtó áll örökké nyitva.

 - Nos, uram, várom a segédeivel a vadőr kunyhója mellett hétfőn kora este.- játékos a mosolyom, mintha tényleg párbajra hívnám. Elég olvasott, biztosan találkozott már a gesztussal, még ha archaikus is- ahhoz pedig biztosan elég jól olvas a sorok között, hogy eszébe se jusson segédeket hozni.

 Persze, a találatra nem hiszem, hogy várnom kell hétfőig. Ma éjjel az enyém lesz – és a megjegyzéséből ítélve ezt a sorsot tudat alatt talán ő is elfogadta. Csak egy gyors pillantást vetek lefelé, amikor a hangszerekről beszél - csak egy pillanatra lesütöm a szemem, mintha szégyellném, hogy talán már nem tudok zenélni. Vagy jelzem neki, hogy nagyon is tudok.

 - A zongora volt a specialitásom, de szívesen teszek egy próbát más hangszerekkel egy csendesebb helyet. Néhány dolgot még nem próbáltam ezekkel az ujjakkal.- lassan mozgatom meg őket, mintha egy fuvola lyukait fognám be, a kezemről pedig a szemébe nézek. Mélyen.

 Talán szánalmasnak kellene tartanom, hogy valamilyen szerrel próbálja legyőzni a félénkségét, de sokkal szánalomra méltóbb, ha valaki nem használja a mágiát, a tudását, hogy elhárítsa a hiányosságait. Valóban nincs szükségem rá – ettől függetlenül lassan kinyújtom érte a kezemet, megfogom az övét. A fémujjak, mintha nem kontrollálnám őket, végigsimítanak a bőrén, miközben a másik hárommal gyengéden megfogom az üvegcsét, hogy elfogyasszak egy kóstolónyit a tartalmából, miután beleszagoltam. Tényleg az lehet, amit mondott – és attól függetlenül, hogy nem érzek szorongást, kellemes érzéssel tölt el. Behunyom a szememet. Meg kell kérdeznem, hogy fogyaszthatom-e azokon a napokon.

 - Csodálatos... sokat segít a gondolatok megnyugtatásában. Most már nem érzem, hogy zavarna, ha esetleg kissé hamisan játszanék.- visszanyújtom az üveget, és a szemébe nézek. Csak egy pillanatra megharapom az alsó ajkamat, mintha maradt volna valamennyi a megosztott szerből rajta. Van még néhány lépcső, amelyen felhaladhatnék, amely a direktebb jeleket illeti, de már nem sok lépésre van az, amikor nyíltan és egyértelműen megmondom neki: az a kívánságom, hogy megbasszon.

 Arra feltételezem, hogy nem lesz szükség. Magamhoz veszek egy üveg bontatlan vöröset, hogy ne legyünk azért teljesen kettesben, de egyelőre nem bontom fel.

 - Szívesen tartok privát bemutatót. Van egy üres helyiség kicsit lejjebb a folyosón. Azt hiszem, tökéletes a hangzása.- várakozón nézek a fiúra. Egy gyors lépés előre, egy tiszta szúrás a szívére. Nehéz lesz fordítani, ha hárít, de nem lehetetlen; egy részem vágyna is rá, hogy ne legyen ilyen könnyű, mert a vadászat szórakoztat. A nehéz préda mindig a legízletesebb.

 Egy másik részem, mely talán most erősebb, persze már vad haraggal készül kiélvezni a lakoma minden falatát.