Áll és dermedten figyeli a jelenetet, miközben szeme megrándul, ahogy a visszatartott nevetéstől rázkódik. Naa...a mester....vajon miben mester? A földön fetrengésben? Vagy a rémület királya, ha meglát egy cuki kis tollpárnát? ... Vigyorog, majd ahogy orrára rátelepedik egy toll, nem bírja tovább. Hangos, már-már túlontúl rikácsolós nevetés tör ki belőle.
Nagy a baj....nagyúr ... xDD
Vajon melyik a nagyobb? A baj vagy az úr?
Talán még a térdét is megcsapkodja. A fenébe a tisztelettel. XDD

Ül a napozóágyon és hitetlenkedve mered arra  a lányra, akiről azt hitte, hogy ismeri. Ennyit változott volna, míg Ő távol volt? Vagy csak egyszerűen benőtt a feje lágya?
Szemöldökét alig láthatóan felhúzza.
- Na de Maya!
Rosszalló tekintettel nézi Vikitriat. Talán még horkant is egyet.
- Én nem köteleztelek semmire. Se arra, hogy igyál, sőt semmire. Ami tegnap este itt történt vagy történhetett volna, az nem az én hibám.
Elmosolyodik, nem, ez nem az a gúnyos, lenéző és gonosz vigyor egyike.
- Ám ahogy szeretnéd…úgy lesz. Többet érsz nekem, mint bármelyik hülye pasi. Azt akármilyen bokorban találok, de hozzád hasonló barátnőt soha. Lehet nekem is illene megkomolyodnom…felkeresni Crassot, vagy rábólintatni Peterre. De egyszerűen még nem állok készen rá. Tudod, hogy nem ismerem azt a szót, hogy szerelem. Viszont roppantul örülök, hogy Te meg tudtad ismerni. Így lesz teljes a mostani életed.
Közben kortyolgatja a hűsítő narancslevet, néha a fejéhez érinti a hideg poharat, hogy csillapítsa a kegyetlen zúgást.
- Soha ne feledd el azonban, hogy ha ilyen jószívű vagy, akkor a nagyúr direkt olyan feladatokat fog rád bízni, amikbe belepusztulsz, mert nem tudod a lelkiismereted miatt végigcsinálni.
Elhallgat. Tudja jól, hogy ezen a birtokon bármi ilyesmiről beszélhetnek, mert erős és megbízható bűbájok védik.
- Ha ott lennél ölnél embert? Képes lennél a könyörgő szempárba nézni és kimondani az átkot? Eltudnád felejteni valaha is a könnyes íriszt? Nem szívem….téged minden éjszaka rémálmok gyötörnének egyetlen ilyen alkalom után.
Csend.
Mélységes csend ereszkedik a teraszra. Soha nem mondta el Vikitrianak, hogy Ő már ölt embert. Hogy ölt az egyik megbízása során. Sohasem. És ha Ő nem tudja teljes egészében kiheverni, kitörölni az agyából az a pillanatot, azt a jelenetet, akkor, hogy várhatnák el ettől a lánytól, hogy megtegye?
Sóhajt. Nem akarja elrontani a percet, de Mayanak tudnia kell, egyszerűen muszáj tudnia, hogy mibe vágta a fejszéjét. Hogy ez egy rohadt gonosz világ, amibe belecsöppentek.
- Hát a sztriptíz… öhm, nos igen…rég veszítettem el ennyire a kontrollt, de egészen jól szórakoztam…azért valljuk be. Rob rendes gyerek. De pár csókcsatánál nem történt több. Haajjjh ez a fejfájás és ez a nyomorult zsibbadás nem éppen jó kezdése a napnak. Szörnyűűű …
Gondolataiba merül. Nézi a fenséges kis tüneményt maga előtt. Nyelvén a narancslé édes méregként olvad el. Ujjai között forgatja a poharat. Annyira más most itt minden. Annyira nyugodt, és mégis baljóslatú. Mintha csak egy átok repkedne körülöttük, mely sosem fog eltűnni egészen az életükből, hiába kapálóznak, hiába próbálkoznak meg mindennel.
Az élet már csak ilyen…
- Mondd milyen szerelmesnek lenni? Milyen? Milyen kimondani valakinek ezt a szót? Sosem féltél, hogy fel kell adnod magadat? Hogy lelked egy részétől meg kell válnod? Nem értelek, de tisztellek érte…komolyan mondom. És tudod, hogy az én tiszteletemet nehéz kiérdemelni.
Az utolsó korty narancslé.
Megnyalja szépen ívelt ajkait, s csillogó szemeit újra a másikra emeli.
- Minden olyan más…annyira más. Hihetetlen ez az egész, még mindig alig hiszem el, hogy itt vagy mellettem…és, hogy itt lehetek melletted. Nincs ehhez fogható érzés.
Hiszen ez a lány tényleg sokat jelent neki a maga módján. Ez a lány akkor is mellette állt, mikor elsuttogta neki megérkezése napján legféltettebb titkát, amitől más hanyatt homlok menekülve rohant volna el. Ez a lány ….
Az ő egyetlen barátnője.
Az összes többi kis aranyvérű cafka ugyanis csak a szövetségese. De ő..Ő a barátnője.
- Félek jó lenni …
Böki ki végül…pedig állítólag Ő sosem fél semmitől. Akkor most mégis mi ez a hirtelen változás?

Ez az egész kezd egy undorító színházi előadásra hasonlítani, ahogy mind a ketten tartják magukat az eredeti szerepükhöz, még akkor is, mikor az álarcok már réges régen a földön landoltak.
Ellenkezne először, mikor az ujjak az álarcáért nyúlnak, ám meggondolja magát.
Sokkal valóságosabb így talán a helyzet.
- Szóval én unalmas vagyok neked Peter? Mégis mit vársz tőlem? Mit szeretnél? Mit tegyek, hogy izgalmas legyen az éjszakánk? Édes…szólalj meg….hát mondd végre el a kívánságodat.
Mosolyog, talán először az est folyamán, olyan gyengéden.
- Álmok …azért vannak, hogy elringassuk magunkat…tudod kedvesem?
Hozzásimul a teste, szívük egyszerre dobban, és már vége is van a gyengéd pillanatnak, hisz ami most kezdődik, az ugyanolyan színjáték lesz, mint az összes többi perc ebben a nyavalyás életben.
Nem akar elmozdulni, nem akar elmozdulni, nem nem és nem…
Hát csókolja meg és legyen vége ennek a kínzásnak.
- Igen…kellesz nekem …. Kellesz Peter …
S mielőtt elválhatnánk szinte össze se ért ajkaik, mohón kap utánuk, s ujjai a sötét tincsekbe mártóznak, úgy húzza magához közelebb. Nem ereszti el, úgy csókolja, ahogy férfit nagyon ritkán szokott. Odaadóan.
S alig egy másodpercen belül meg is szakítja a csókot, majd mosolyogva folytatja.
- Peter … túl magabiztos vagy… nem kell semmi amit magadtól nem adsz nekem, sőt talán így már te sem kellesz….és borzasztóan csókolsz…
Kedvese újra mögé lép, és elakad Tyana szava, mikor meglátja, hogy mit kapott ajándékba. Hiszen ez az a nyakék amit hetekkel ezelőtt kinézett magának…ez az a nyakék…
Felsóhajt, nem mozdul.
Szerelmem…
Olyan ez a szó, mintha megforgatnának benne egy méreggel itatott tőrt, egy olyan pengét, ami kettéhasítja a lelket a testet és az egész embert. De miért ilyen fájdalmas ez az aprócska szó? Miért ennyire kegyetlen vele Peter?
Ujjai megkeresik a fiú ujjait, ha nem rázza le őket, akkor egymásba kulcsolódnak.
- Tőled függ, hogy megtudod-e dobogtatni, nem pedig tőlem…ezt jól jegyezd meg.
Óvatosan fordul meg, másik kezével végigsimít Peter arcán, elidőzik a nyaknál, ahova egy perccel később, ha nem tiltakozik ,egy aprócska de annál szenvedélyesebb csókot lehel.
- Szerelmem …
Ugyanolyan fájdalmasan ejti ki a szavakat, mint a másik…ugyanolyan játék ez az egész, mint máskor…semmivel sem különb…
Az igazság?
Tényleg retteg…pont úgy, és pont attól, amit Peter felsorolt.
Közelebb hajol. Még közelebb…
- Nem teljesítetted a kívánságomat édesem….hát ennyire kezdő vagy? Most nagyot csalódtam benned…
Búgja a fülébe, miközben elereszti a kezet és ujjaival végigciterázik a férfi gerincén. Forrón, izgatottan.
- Csak, hogy ne legyen unalmas mellettem…
S még tovább, tovább haladnak azok a borzasztó ujjak. Tovább, egyenesen a tarkóhoz, ahol erősen tartják a másik fejét, hogy egyenesen a lány szemébe nézzen.
- Tényleg unalmas mellettem hercegem?

Ujjai még mindig a poháron táncolnak, de tekintete immáron Marcus szép szemeibe mélyed, nem hagy szabadulásra esélyt, nem...ő nem szokott ilyenekre esélyt adni. Minek? Az ilyen alapjátszmáknál tudni kell, hogy ki uralja a mezőnyt. Újból kortyol, ajkai ismét kissé megrándulnak az ital erőssége miatt, ám már hozzászokott, nem törődik ilyen apróságokkal.
Élvezettel figyeli, ahogy Marcus megnézni magának, tudja jól, hogy ilyen hatással van a férfiakra, és ez alól úgy néz ki, hogy a hollóhátas sem kivétel. Bár miért lenne? Hisz mindegyiküket megtudja babonázni egy szép dekoltázs, egy feszes kis szoknya, és persze az elengedhetetlen tűsarkú.
A csupasz bőrfelületek megfelelő mennyisége. A szépen keretezett szem...a hatalmas szempillák.
Vastag tusvonallal ékszerezett szemeivel figyeli a másik összes mozzanatát.
Ezt az estét nem szúrhatja el, hisz mikor lesz még egyszer alkalma ilyen merész tettre? Egy másodpercre mintha bevillanna neki Peter arca, de elhessegeti ahogy a szemtelen legyeket szokás. Nincs lelkiismeretfurdalása...sose volt. Nem most fogja elkezdeni.
- Szégyeld magad .... meg se kínálsz?
Sose dohányozott, de olykor mégis rágyújtott héba hóba, főleg ilyen flörtök alkalmával. Nincs olyan merész, hogy kivegye a másik kezéből az aprócska kis rudat, így inkább kérlelően és szexisen pillant rá.
S ujjai már fonódnak is a másik kezére, ha az nem rázza le ingerülten őket.
- Tudod ... nem minden Mardekáros hímringyó ... és a sarkokat már nem annyira szeretem...maradtak az üres termek...éjszakánként...
Sejtelmesen elhalkítja a hangját, és kacéran elmosolyodik.
- Te ezt te is tudod bizonyára....
Újabb korty, majd a kis pohár Marcus pohara mellé kerül, egy másodpercre összecsendülnek. Azt mondják, hogy mikor a pezsgőspohárral koccintanak, az a királynő kacaja. Akkor ez bizonyára a sátáné.
- Hm...Elég neveletlen vagy, nem gondolod drágám?
Még mindig mosolyog. Kitartóan, már-már gúnyosan. Ujjaival beletúr gyémántként csillogó hosszú fürtjeibe, melyek mint mindig most is kibontva pihegnek. Szabad keze a combján pihen, a másik pedig még mindig Marcus kezén, ha nem rázta le...Ő csak meg akarta akadályozni, hogy eltegye a dobozkát.
És ha esetleg megkínálja...nos akkor azt is elvárja, hogy Ő gyújtsa meg neki...közben nézzen a szemeibe mélyen. Mert ugye ezt így szokás...
Ezt Te is tudod nem, Marcus?

Egy fiatal jogilag felnőtt boszorkány üldögél a bárpultnál, aprócska szoknyában, a szokásos tűsarkújában, piros selyemblúzában, és a hozzá illő lazán megkötött nyakkendővel.
Ujjai között egy jó ideje forgatja már a whiskys poharat, nézegeti ahogy szépen csillog, ahogy az alkohol minden egyes apró mozdulatra tengerként hullámzik benne. Mennyire kevés és mégis mennyire ütős. Annyira szereti. Nem, nem alkoholista, viszont ha ihatnéka támad, biztos, hogy whiskyt kér.
Bámul maga elé...bámul, és annyira őrjítő a forgatag, tekintetével néha elkap egy egy árnyalatot, egy egy tébolyító fodrot bodrot.
Ajkaihoz emeli a poharat, megvillannak fehér fogai, majd nyelve hegyén már érzi is a kesernyés italt.
Elfintorodik, ez szokásává vált, ha iszik. Nem bírja a kis úrinő gyomra.
Hát akkor meg miért iszik?
Csak...
Tekintete megakad egy ismerős alakon. Elvigyorodik. Úgy látszik megvan a ma esti zsákmány. És még milyen zsákmány...igazi hím...erős és helyes.
Megnyalja ajkait, majd enyhén csípőt riszálva odasétál a fiúhoz, és leül mellette a bárpultnál. Leteszi a whiskyt maga elé.
Ismerik egymást...
Egyszer egy igazán forró éjszakán, mikor az egyik teremben megpróbált leteperni egy Mardekáros fiút, ő volt az aki rájuk nyitott. Sosem fogja elfelejteni azt a megdöbbenést, amit akkor látott a másik arcán. Na meg saját kéjes arckifejezését...
Akkor nem sikerült behálóznia, de vele nem lehet ilyet játszani....ő mindig mindenkit megkap akit csak akar. Viták nincs helye.
Aztán meg ott volt az az eset, mikor direkt azért ejtette le a könyveket, hogy a fiú megcsodálhassa csodás kis melltartójának csipkerészét. Mindig is imádott játszadozni.
Keresztbe teszi lábait, és elmosolyodik. Ajkai enyhén csillognak, a maradék whisky miatt.
- Most én találtam rád ... remélem nem zavarok ...
Ha zavarná, nos az se lenne nagy gond...úgyis maradna. Ma nem adja fel, legalább egy csókot ki fog csikarni belőle.
Ha mást nem is, legalább azt.
- Egyedül ...itt? Nem félsz?
Testével felé fordul ... igen ezzel is jelzi, hogy érdeklődik a másik iránt.

Igen, sajnos sikerült teljes mértékben a pohár tartalmát a nőre öntenie, és úgylátszik hiába kér bocsánatot, életében talán másodszor, nem sokat javít a helyzetén.
Legszívesebben arrébb menne, de nem hagyhatja ennyiben, most ugyanis lelkének a megmaradt aprócska jó fele vette át az irányítást teste felett. Figyeli, ahogy Serpenrosat elkapja az ideg, de nem törődik vele, s legyőzi a késztetést, hogy a védjegyévé vált lusta és gúnyos mosoly az ajkaira kússzon. Most nem teheti meg.
Int egyet a csaposnak, hogy hozzon még két pohárral abból a minőségi whiskyből, amiből eredetileg is rendelt, majd se szó se beszéd leül a nővel szemben és várja az italt.
- Borzasztóan sajnálom, és engedje meg, hogy meghívjam, legalább az én lelkiismeretem hadd legyen tiszta.
Iskola…
Tyana összehúzza a szemöldökét, kissé már-már dölyfösen pillant a szép szempárba, aztán horkant egyet, végül úgy dönt, hogy válaszol, persze csak lassan és kimérten, ahogy az egy úri hölgytől kitelik ilyen szituációban.
- Az iskola ilyenkor megvár…nincs okom  a sietségre, és egyel több büntetőmunka már úgysem ront a helyzetemen. Ugyan már, fogadja el…ingyen whiskyt sose utasítson vissza.
Búgja, mikor a csapos leteszi eléjük az egy-egy pohárkát benne a fenséges nedűvel.
Miért is jött?
Ja igen…
Felejteni…
Alabástromfehér ujjai az üvegre fonódnak, lassan vérvörös ajkaihoz emeli, egy másodpercre megvillannak hószín fogai, s kortyol egyet. Egy pillanat erejéig elhúzza a száját, erős a pia ..talán kezdésnek túl erős volt, na de még hosszú az éjszaka, hamar megszokja az ízét. Na meg persze majd ha odajut a hatását.
- És Ön? Itt egyedül? Ilyenkor? Hiszen állítólag ez nem tanácsos… főleg nem fiatal boszorkák számára. Nem fél?
Úgy hangzik, mintha fenyegetés lenne, de valójában Tyananak meg se fordul a fejében, hogy megfenyegesse Serpenrosat.
Most nem azért van itt, hogy átkozódjon, és élvezze baljóslatú szavainak hatását. Ő itt most nem halálfaló, nem Lucifer ágyasa, nem Roxfortos diák…nem, ő itt most csak Tya.
Kezét kinyújtja előre, hogy ha akar a nő kezet rázhasson vele, miközben elmosolyodik.
- A nevem Chelsea. Önben kit tisztelhetek?
Vajon a boszorkány mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy a kinyújtott kar belső felén egy egészen sötét varázslattal átitatott jegy tündököl?
De úgysem fog kiderülni…
Újból kortyol.
Felejteni…
Azért jött, hogy felejtsen, el akar mindent …erre az estére legalábbis biztosan..hogy holnap mi lesz? Az most nem tudja érdekelni.

Ujjai hűvös kígyókként kúsznak a bársonybőrön, belevegyítve egy kis gyengédséget, egy kis vadságot, mindent amit már úgy megszokott. Miért tegyen most másképp? Miért viselkedjen máshogy vele, mint ahogy megérdemli?
Az álarc lehull, ezen az éjjelen legalábbis biztosan. Hogy mikor emeli fel a másik legközelebb, azt  a lány nem tudhatja, de most nem is érdekli.
Végigsimít az arcon, ujjbegye elidőzik az ajkakon.
Hogy mit lát? Egy férfit…
Egy kék szempárt…egy olyan íriszt, amiben el tudna merülni ha akarna…ha akarna.
Egy igazán tetszetős pofit.
Magában felsóhajt, még szép, hogy nem mutatja a másiknak, mennyire tetszik neki amit a maszk alatt talált.

Nem kell semmi sem, amit magadtól nem adsz nekem.

Talán te sem...

Megdobbanna a nem létező szíve? Az ami eddig sosem érzett? Hisz sokan ölnének azért, hogy Ő Tyana ilyet mondjon nekik, hogy Tőle kívánhassanak…és Peter egyszerűen kihagyja a lehetőséget? Miért? Mégis, hogy képzeli ezt? Ki Ő?
Nem megy utána … áll egy helyben, onnan figyeli a férfi mozdulatait.
- S ha én mégis megadnék valamit? Valamit … Peter…egy olyan dolgot, amit csak én  tudnék valóra váltani?
Nem szól, csak hosszú pillái fonódnak össze szorosan.

Álarcokat öltenek ma éjjel a varázslók, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.

Szavalja el újra a kis versikét, csak éppen egy aprócska változtatással. Nézi az öltönybe bújtatott sziluettet és ezen az esetén immáron sokadszorra nyalja meg ajkait.
Tudja, hogy vissza fog jönni hozzá…olyan nincs, hogy magára hagyják, s már kacér mosolyával várja be Petert.
- Ám én kívánnék valamit…
Nem, nem adja oda az álarcot, miért adná?
- Oh … hova sietsz kedvesem? Előbb érkeztél, hát viseld a következményeket. Melyek talán nem is lesznek oly szörnyűek?
Közelebb hajol, cirmos cica módjára dorombol a másik fülébe.
- Kellek neked…
Az egész világ egy színház, színész benne minden férfi és minden nő. Színész benne Peter is és Tyana is. Az egész egy hatalmas komédia.
Hogy mit ér majd el ezzel a kívánsággal? Meg tudja mondani, hogy mennyire fontos ennek a férfinak itt előtte.
Elmosolyodik és apró csókot lehet a másik arcára. Ismeri szavai hatását, tudja jól, hogy milyen hatást vált ki a férfiakból, és tudja, hogy ezzel most célba ért. De vajon mi a cél? … Van egyáltalán?
Ujjai rátalálnak a hűvös kézre, s óvatosan megfogja azt. Felemeli, már ha engedik, s a tenyeret oda illeszti, ahol a szívének kellene lennie.
- Azt akarom, hogy ezt itt dobogtasd meg.

Hallgatja, már a szemei lecsukódóban vannak, nem hitte volna, hogy ilyen nehezen telik el az óra, sőt…a felét fel sem fogja annak, amit a tanár mond. Pedig igyekszik tényleg igyekszik, de úgy látszik, hogy most a szándék semmit sem ér. Gondolatai valahol egészen máshol járnak, például ha a prof nem késett volna, akkor már rég a frissen érkezett ruháit próbálgathatná a hálókörletükben.
Már biztosan ott vannak, becsomagolva, dobozban, masnival a tetejükön….hogy mit rendelt? Háát…rendelt egy kardigánt, egy piros selyemblúzt, egy fekete kisruhát, és 5 pár cipőt. Mindegyik tűsarkú a változatosság kedvéért.
Az egyikhez a piros köröm megy majd, a másikhoz a zöld, na de a nyakláncokról se feledkezzünk meg. Hmm..az egyikhez a kanárisárga nyakék megy, a másikhoz az okkersárga.
Halkan sóhajt egyet, ahogy a tanár belelendül a mondanivalójába.
A születésnapi partija se lesz semmi… vajon melyik tűsarkút vegye majd fel? A lilát, a masnis feketét, vagy épp a bíbor szalagosat?
A 8 centiset vagy a 12 centiset? Még jó, hogy kicsi és hatalmas nincs …
Fejét megtámasztja, szemei már csukódnak, igen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nyitva tudja tartani, ezért óvatosan belecsíp az ujjába, de valahogy még ettől az apró erőszaktól is szinte könnybe lábad a szeme. Ha itt végzett biztosan a pihe-puha kis ágyában fog landolni.
- Véleményem szerint az elvek nem szabályok … az elvek nem szabályok … valami sokkal több annál, hisz a szabályok arra vannak, hogy megszegjük őket ….és akkor az elvek? Az elv azért elv, hogy ne szegjük meg …
Ásít egy hatalmasat, és csak akkor esik le neki, hogy mit tett, mikor majdnem bekapja a tanár fejét 3 méterről.
- Öhm…elnézést. Tudja elég fáradt vagyok, hosszú volt az éjszakám.
Pislog párat, próbál rájönni, hogy hol is vesztette el a fonalat, majd inkább a pergamen fölé hajol, belemártja a pennát a tintába és írni kezd.

Szeretni, ölni csak és kizárólag ösztönből lehet. A tudat, a tudás nem arra való, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Az ösztönök vezérlik az emberek ezen tetteit is, csak nagy kérdés, hogy vajon a tudat engedi-e kibontakozni az ösztönöket…

- De akkor Ön most ezzel azt mondja, hogy ha én szeretek valakit ,azt ösztönből teszem? Szerintem nem… ez nem lehet ösztön, hiszen én válogatom meg, hogy ki az aki eléri ezt nálam….
Elvigyorodik, de már nem keresi a tanár tekintetét. Kissé felemeli szemöldökét, mikor a professzor ridegebb stílusban kezd  beszélni vele.
- Elnézést ha kényelmetlen témát hoztam fel…

A férfiak nagyon furcsák (...) Megüthetnének, ordítozhatnának, megfenyegethetnének, de ők rettenetesen félnek. Félnek egy nőtől. Nem feltétlenül attól, akit elvettek feleségül, de mindig akad egy, akitől rettegnek, és aki aláveti őket minden szenvedélyének.
Ott áll vele szemben, szinte egy karnyújtásnyira, és nem tud mást tenni egyelőre, mint, hogy mosolyog, édesen, szemérmetlenül, valóságosan.
Hiszen ez a férfi itt előtte az ágyon Peter, az ő leendő kedvese, aki talán egyszer feleségül veszi a távoli jövőben. De hát akkor mi ez a félelem, ami jeges ujjként simít végig gerincén? Várta már ezt a pillanatot, hogy kettesben legyenek, főleg azok után, hogy az előző partin, amit nagynénje azért szervezett Oroszországi birtokukon, hogy megismerje őt, nem jelent meg.
Hogy miért nem ment el? Akkor mondta el, hogy belép a halálfalók közé, akkor bólintott a sötét oldalnak, azon az éjjelen szánta el magát. De…sose bánta meg, hogy nem utazott oda enyelegni, sokkal édesebb most ez a pillanat így, talán mindkettejük számára.
- Oh …pedig azt hiszem a legelső pillanatban most épp hátat fordítottam önnek…Nem de? A képességeimről pedig majd megbizonyosodhat… kellő időben.
Kihívóan tekint le a férfira.
Halkan elkezd számolni, lassan, és háromnál megtorpan, mikor Peter feláll az ágyról és átveszi a vezető szerepét.
Négy…
Hűvös ujjai a lány kezeire kulcsolódnak. Egy nem létező szív megdobban.
Öt…
Csípőjére kéz fonódik, s húzza közelebb testét a másikhoz, miközben Peter lágy hangon susog Tyana fülébe. Nem szól vissza, tudja ugyanis jól, hogy ha eljön az ideje, kellő válaszokkal tud majd előállni…de ez addig is várat magára.
Hat…
Hét…
Táncolnának? Valóban táncolnának? Hisz ez egy mesébe illő jelenet lenne, ha Tyana a múltban már nem tanulta volna meg, hogy tündérmesék nem léteznek, s ha nem is így lenne, hinni hiábavaló volna.
Nyolc…Kilenc…Tíz…
Ismeri ó, túl jól ismeri ezeket a mozdulatokat, ezt a hangleejtést, hiszen Ő volna a pimasz csábító, s most Peter ezeket az eszközöket próbálja bevetni. Hát ennyire le akarja venni őt a lábáról? S ha sikerül neki, mihez kezd utána?
Mikor újból kinyitja szép szemeit, akkor már a hatalmas tükör előtt állnak. Olyan a póz, mint a jegyesek marcipánfigurája a torta tetején. Kiábrándító.
- Nem … nem borzasztó, és vannak sokkal élvezetesebb dolgok is az átkozódásnál. Itt és most.
Ellhallgat, szemeiben kimondatlan dolgok csillognak, nedves ajkai enyhén szétnyílnak, a csók hatására színpadiasan megremeg, pedig ez egyszerű kis sablonérintés volt, és ezzel ennél a lánynál nem sokat fog elérni Peter.
- Álarcokat öltenek ma éjjel a boszorkányok, melyek éjfél után hullnak csak a porba, ha addig rálelsz kedvesedre, lehet egy kívánságod, de csak ha tizenkettőt ütött az óra. Kötelessége teljesíteni az óhajod, s ha nem teszi örök életében e tettet felróhatod.
Némaság költözik a szobába. Lágyan megnyalja ajkát, ujjai a csípőjénél időző kézre simulnak, s halkan, úgy, hogy Peter is alig hallja, újból megszólal.
- Rám lelt még éjfél előtt, így kívánhat tőlem valamit.
Ha a másik engedi, szembe fordul vele,egészen közel hajol, ajka szinte súrolja Peter ajkát, de nem…nem ér hozzá.
- Hát kérj tőlem valamit, és teljesítem.
Az utolsó forrón sóhajtó mondatnál már tegezi a férfit, a pillanat így követeli meg. Ujjai a maszk felé vándorolnak, s ha engedi lefejti az arcáról.
Ha már Peter játszadozhat, akkor bizony Ő is, és valljuk be, ugyanazt követi el kedvese ellen, mint Ő ellene. Szemet szemét …fogat fogért.
- Édesem.

Valami nincs rendben …
Valami nagyon nincs rendben.
Mit követett el az életben, hogy ezt érdemli? Hogy úgy bánnak vele, ahogy egy utcára vetett kutyával szoktak? Miért van az, hogy valaki állandóan Atlasszá válik? Hogy olyan dolgokat kell elviselnie, amik egyáltalán nem igazságosak.
Ez lenne a vége mindennek?
Megalázottan fekszik, véresen, meggyalázva teste lelke, szíve darabokra hullva, és egyszerűen nem akarja már kinyújtani a kezét a végtelenbe, hogy a darabok után tapogatózzon. Lenne értelme összeragasztani őket, amikor amúgy nem is létezne?
Háta felhorzsolódik a durva lökések hatására, nem meri kinyitni újból a szemét. Hihetetlen milyen érzés mikor az egész testben fájdalom pulzál, ekkor derül ki, hogy mennyire törékeny egy emberi test és mennyire érzékeny. Ha a teste egy idő után el is felejti ezt az órát, lelke sose fogja tudni megtenni.
Próbálja visszatartani a könnycseppeket, de csak annyit ér el ezzel, hogy majd megfullad tőlük, hogy úgy marják torkát, mintha sósavból lennének.
Nem adhatja meg azt az örömöt, hogy lássa kínlódni .. ám hiába, nem tud parancsolni saját testének, nem tudja azt mondani, hogy elég, ne reszkess…
Sikítana, mikor ismét belémarnak az ujjak, ám már nem teszi. Nincs értelem, nem segít ezzel magán.
A nyakára fonódó ujjak tüzes vasként égetik finom bőrét, és megfordul a fejében, hogy szorítsa meg erősebben csak legyen már vége, az isten szeremére legyen már vége ennek az egésznek. Csak ne kelljen többet szenvednie…
Ez lenne a vége mindennek?
Ajkai remegnek, szemét marja a festék. Érzi és tudja, hogy egész testét szinte vér borítja…sajátja keveredik ezzel az őrültével.
Nem…ez nagyon nem jó…
Fááááj.
Nem akar felkelni innen, ha végeztek. Nem akar felkelni, aludni akar, csendben, magányosan, többé fel nem ébredni. Többé nem érezni ezt a kínt. Ezt a szégyent, ami jobban őrli, mint a sebhely a nyakán, combján és hátán.
El akarja rántani a fejét, mikor hajába túrnak azok az átkozott ujjak. Ne érjen hozzá…ne, ne és ne.
„Akkor is ilyen leszek, mikor az utolsó átkodat mondom ki az életedben, akkor is ilyen leszek, mikor az utolsót rúgom beléd, mikor büszkén felszeged a fejed, hogy szembe nézz a legnagyobb ellenségeddel…a halállal. Akkor is ilyen leszek. Ez a büdös ribanc fog téged egyszer porrá alázni.”
Lemásznak róla. Már nem akarja hallani ezt a hangot, hallgasson már el az istenért. Az ing rajta landol….a véres anyag. Zokog.
Érzi a másik parfümjét és émelygés fogja el. Soha többé nem akarja érezni ezt a parfümöt…ki akarja köpni, mintha csak lenyelte volna.
Magzatpózba zsugorodik.
Ez lenne a vége mindennek …
Úgy sír, mint egy ötéves. Úgy, mint akiben végleg megszakadt valami. Fel kéne állnia, de nem megy. Nem képes rá.
Lerántja testéről az a nyavalyás inget, valahova messzire hajítja.
Hosszú idő telik el, míg ott fekszik. Mintha halott volna, de mellkasának lassú tánca rámutat, hogy még él. De miért?
Lassan ringatja magát a kihűlt köveken, és még mindig nem meri kinyitni a szemeit. Nem mer szembenézni a valósággal.
Fájdalom…
A világ sosem lesz jobb és szebb.
Eltelik egy óra mire feltápászkodik, kisírt szemekkel, négykézláb mászik el a széttépett melltartóért és ingért, majd tovább az elhajított varázspálcáért. Azon se csodálkozna, ha a bűbáj nem sikerülne, de megvalósul, s fehér anyag összeforr. Lassan veszi fel, mintha minden egyes mozdulata óriási nagy erőfeszítésbe kerülne. Egy újabb bűbáj, s az arcára száradt vér eltűnik, a többit majd benn lemossa. Tovább kell mennie …. Tovább … de merre? Miért ne álljon meg? Ki miatt haladjon tovább? Mielőtt elérne a plázson kívülre, elhányja magát.
Felrémlik neki egy-két kedves arc…
Tovább sétál.
Nem szabad sírnia…
Zokog…
Ez lenne a vége mindennek?
Ez lenne a vége mindennek…


//Köszönöm a játékot, mint user hálás vagyok neked, hogy segítettél, mint karakter pedig a bosszúra készülök. Köszönöm, élvezet volt a reagjaidat olvasni, azt, hogy minden ízében ismered a karaktered és nem félsz őszintén kijátszani. Köszönöm//

Egy éve várt már erre a pillanatra, erre az estélyre, erre az egész ceremóniára, ahol bizony Ő a királylány, akit ünnepelni kell. Igen, ez az Ő igazi közege, ahol úgy mozoghat akár egy simulékony kígyó, mely jóllakottan nézegeti a potenciális áldozatokat. Nagyon várta már ezt a percet.
Ujjbegyeivel a hideg üveglapot érinti, s figyeli a birtokon sürgölődőket, ahogy az estélyhez szükséges fáklyákat elhelyezik, ahogy a kis tavacskához kapcsolódó pavilon felé vezető utat mécsesekkel rakják ki…ahogy mindent álomszerűvé varázsolnak.
Száz százalékig biztos abban, hogy szépséges szövetségese lép be azon az ajtón, s ha nem így volna, biztosan ijedten kapna maga elé valamit, már csak azért is, hogy ne láthassák a ruháját.
Hallja a kattanást, ami az ajtó csukódását jelzi, így már csak azt várja, hogy a cipzárt felhúzzák.
De ami eközben történik …
Megáll benne az ütő.
Megfagy a vér az ereiben.
Derekára egy kéz csúszik.
Szíve hevesen kezd el verni. Nem ez nem lehet … Ő nem … Mikor legutóbb ujjak fonódtak a csípőjére, akkor, nos elég rosszul járt, és sokszor ébred a mai napig éjszakánként saját sikítozására.  
Már épp nyúlna a pálcájáért, amikor az idegen megszólal, és hangja meleg bundaként lengi körül a lányt.
Megnyugszik.
Lassan fordul meg, hallgatja, ahogy hollószín ruhája halkan súrolja a földig érő függönyt.
Nézi az ismeretlen arcot, nézi a szemeket, amik oly élesen körvonalazódnak ki a lámpások fényénél.
Ki lehet?
- Tökéletesen végezte el a feladatot. De most inkább derítsünk fényt az ön igazi arcára ha nem bánja. Nos, mivel én az kértem, hogy akkor engedjék be, ha ismerem … és mivel ön … férfi, így nincs túl sok választási lehetőségem … sajnos.
Sötét szemöldöke megemelkedik, ahogy színpadias gondolkozásba kezd, majd szemei hirtelen kétszeresére nőnek a csodálkozástól. De a megjátszott szerephez attól még tartja magát.
- Mivel Lettym udvarlóját nem ismerem, és a többi hímnemű vendéget csak későbbre várom a játékszabályok miatt, így … egyetlen ember marad ….
Sejtelmes hangon búg, miközben egyre közelebb sétál, és megáll olyan közel a másikhoz, hogy ruhája már-már súrolja a férfi lábát.
- Peter…
Az Ő jegyese. Hát eljött. Vörösre festett ajkai íves mosolyra húzódnak, miközben szép mélytengeri szemeiben megannyi érzelem tolong. Öröm? Igen … ilyenre számított, nagynénjének mindig is volt érzéke a férfiakhoz. Kíváncsiság? Igen…kíváncsi Peterre… és még oly sok minden olvasható ki belőle.
- Hm….ha valaki olyan merészkedik a közelembe akit nem vártam, annak mindig meg kell győznie, hogy miért ne fordítsak neki hátat…vagy épp ellenkezőleg…hogy miért fordítsak neki hátat…Azt hiszem, hogy ennek épp itt az ideje, kedvesem.
Aprócska gúny csendülne az utolsó kiejtett szóban? Minden bizonnyal. De vajon lesz olyan idő, mikor e-nélkül képes kimondani? Ezt senki sem tudhatja.
- Hiszen….egy felnőtt boszorkány vagyok … és a kedvenc szokásaim közé tartozik az átkozódás…
Halkan, csilingelően nevet fel. Hiszen valóban. A varázstársadalom törvényei szerint mától hivatalosan is felnőtt boszorkány.
- Nos? Azt hiszem ideje tízig számolnom …. Egy … Kettő … Három …

Nem Ő nem Petertől és nem is az ismeretlentől fél. A titkok, a feltársra váró dolgok mindig is izgatták valamilyen szinten. Ő attól tart, hogy annak a fiúnak sikerül elérnie azt, amit még soha senkinek sem sikerült.
Betörnie őt, megszelidíteni, szépen fokozatosan…s retteg attól a bizonyos szavacskától, attól a három szótagos és nyolcbetűs szótól. Soha nem tudta kimondani, és tart tőle, hogy ha egyszer kiejti az nem valaminek a kezdete lesz, sokkal inkább a vége.
Mert Tyana ilyet soha nem mondhat, s ha mégis , akkor feladta önmagát…feladta egy másik emberért és ezt …ezt nem teheti meg…sohasem.
- Édes, bárhova mész az irigyek ott lesznek veled, ott loholnak a nyomodban, mint valami koszos kutyák, akik egy darabkát akarnak abból a jólétből, ami születésedtől fogva megillet téged és engem. Tudni kell, mikor fordítsuk el  a fejünket, hogy mikor nem szabad tudomást venni bizonyos dolgokról, hogy mikor kell erősnek mutatkozni és inkább nem válaszolni.
- Peter? Engem érdekel … csak félek … iszonyatosan félek …nehéz kimondani, de mégis így van. Rettegek….a nagynéném szerint jó parti, de vajon elviselni azt, ha mellette még körülbelül 5 barátom volna? Nem hiszem .. én pedig tudod, hogy milyen vagyok…nem elégszek meg eggyel. Kívánságok? Tudod mit kívánok? Egy gyémánt nyakláncot…már ki is néztem magamnak.
Hangosan kacag fel, csilingelően dallamosan. Hát igen, mindig is tudta, hogy mire van szüksége, a pénz sosem volt akadály, hogy beteljesítse kívánságait, ahogy most sem lesz az. De vajon ki kedveskedik majd neki ezzel az ajándékkal?
Ő mindig is ezzel a manipulációval élt.
Féltékennyé tenni a másikat.
Hisz nincs forróbb pillanat annál, mint mikor elveszti az eszét, és úgy szorít magához, amikor meg akarja mutatni, hogy Te csakis az övé vagy, és a szenvedélyes csóknál ami utána következik, nincs is édesebb a világon.
Gonosz volna, hogy tényleg az olyan pillanatokat élvezi, ahol a másiknak fájdalmat okozhat? A hatalom lenne a legnagyobb erénye és egyben a legnagyobb ellensége? Mi lesz akkor ha ellene fordítják? Ha nem Ő lesz a legnagyobb?
- Haahhjjj szívem. Te mindig is tudtál színészkedni …látom magam előtt, ahogy sírsz, ahogy hisztizel…ajj de kár, hogy nem lehettem ott valahol a háttérben, hogy szegény szerencsétlenen nevessek…az ilyen produkcióidról mindig lemaradok.
Színpadiasan sóhajt egyet, karjait széttárja, jelezve, hogy nos így járt.
- Hát igen, mindig is megvoltak az előnyei a saját tervezésű daraboknak, mint amit egy boltban veszel…hiszen azok minőségibb darabok, és egyediek. És erre is irigykedhetnek majd … Hogy ott ismerném meg a kísérődet? De kis titokzatos lettél hirtelen szívem, de rendben…nincs ínyemre, de ha te így szeretnéd ám legyen. Tudod, hogy nekem az a fontos, hogy Te is jól érezd majd magad … És hát két álarcos között sok minden megtörténhet…

Szórakozottan forgatja ujjai között a vékony pennát, s közben a professzorra figyel.
Elvek…elvek, amik tönkretehetnek egy életet, s amik a mennyekbe röpíthetnek bizonyos személyeket. Elvek, elvek…
Ő már rég feladott minden elvet, kivéve kettőt. Az aranyvér tiszteletét, és, hogy soha nem fogja hagyni, hogy eltapossák ebben az életben.
- Szóval önnek ez az egyik elve? Hogy sosem él vissza a hatalmával? S ha szükség van rá mit tesz professzor?
Elvigyorodik, pimaszul még egy másodpercig legelteti a szemét a másikon, majd újra a pergamenre függeszti azt.
Legközelebb már csak akkor tekint fel, mikor a tanár a muglifüzetet veszi elő. A lélegzete benn akad, szemében szemrehányás csillog, amolyan miért pont előttem teszi ezt…
- S ha valaki nem képes arra, hogy szarvakat növesszen? Ha valaki a születésétől kezdve arra van ítélve, hogy angyal maradjon? Hisz ebben professzor úr? Abban, hogy vannak mágusok, akik bármit is élnek át az életben, lelkük megmarad tisztának és romlatlannak? Hogy ugyanúgy képesek a világra tekinteni, mint a szörnyűségek előtt?
Elgondolkozik, legyűri a késztetést, hogy kacagásban törjön ki, és folytatja a gondolatmenetét.
- De hisz … az állatok is tudnak … tudják, hogy kell szeretni, tudják hol kell élelmet szerezni, tudnak párt választani, tudnak együtt lenni, s még ha nem is élvezik úgy, mint az emberek attól még megteszik…és mi ez ha nem tudás? Hisz ez nem ösztön..ösztönből nem lehet szeretni, ölni …

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak mindenekelőtt tudnom kéne, hogy milyen elvekre gondolt. Olyan nincs, hogy valakinek nincsenek elvei. A gátlástalanság is egy elvtípus lehet. Szabadelv típus.

- És a tanár úrnak, mik az elvei? Mi az az egy amit soha nem lépne át? Amit soha nem …hágna át…?
Az utolsó szónál kissé halkabbra veszi a mondandóját, de töretlenül viszonozza a tanár összes pillantását. Fejét megtámasztja a tenyerén, és úgy néz előre, egyenesen a professzor szemeibe.
- Létszükség … mi az-az elv, ami már-már az életben maradásunkhoz kell? Ami legalább annyira fontos mint a levegő? Az oxigén?
Szabad kezével leteszi a pennát, és fejét az ablak felé fordítja. Nincs több kérdése. Egyelőre nincs.

Áll egy hatalmas tükör előtt, és nézegeti magát, nézegeti képmását. Ha ennél is beképzeltebb lenne, most elégedetten felsóhajtana. Nézi a testét takaró drága anyagot, csodás esését, a kézzel vart díszítéseket. Háta mögött épp a ruháját igazgatja az egyik szolgáló, már csak azt az alig látható kis cipzárt kell felhúzni és kééész … lenne.
Lenne, ha épp nem kopogna be valaki az ajtón, és nem szólalna meg az oly ismerős cseléd hangon.
- Miscreant kisasszony, van itt valaki aki látni szeretné.
- Rosalie ha ismerem engedd be…te pedig Marta kérlek távozz, majd Letty segít nekem az öltözködésben.
Csukódik az ajtó. Nézi a maszk takarta arcát, a csodás hajkoronát, … a fürtökben lógó tincseket, a szépséges ruhát. Azokat a mélytengeri szemeket és seprűszerű pillákat amiket az álarc láttatni enged. A csillogó ajkakat. A szép mosolyt.
Igen…ez az Ő napja.
Arrébb sétál el a tükörtől,odaáll az ablakhoz, nézi ahogy a birtok is fantasztikus átalakuláson megy keresztül, s elégedettséggel tölti el, hogy miatta dolgoznak ennyien.
Meg se fordul a fejében, hogy nem drága szövetségese tart felfelé a lépcsőn, így mikor hallja az ajtó halk nyikorgását, eszébe sem jut megfordulni, hogy megbizonyosodjon arról, nem egy betörő az. Hiszen azt a koszos cselédnek kikötötte, hogy csak akkor engedje be ha ismeri.
- Édesem csukd be magad mögött az ajtót, nem szeretném ha bárki látna az estély előtt…És drága megtennéd, hogy ha már itt vagy, felhúzod a cipzárt? Elküldtem Martat, mondtam, hogy majd Te segítesz. Remélem nem bánod.
Közben ujjbegyeit a hideg üveghez érinti.

//bocsánat a hosszért ... kezdőt sosem tudtam írni ...//

.