Parkinson

Tovább habzsolom az egyre fogyatkozó drazsét, lassan felélem az összes tartalékom. Remélem küldenek még édességet a közeljövöben.
 - Jaj, ne is mond! - forgatom szemeim az elöbbi kérdésre. - Most is azt kéne csinálnom, de olyan sok van, nagyon oda kell figyelni, de nincs hozzá kedvem. - most biztos azt hiszi, hogy tiszta hülye vagyok, hisz végzösként ez lenne a legfontosabb dolgom. Mégis inkább beszélgetek vele, csakhogy ne kelljen tanulnom. Persze elöbb-utóbb úgyis bele kell vetnem magam, de inkább az utóbbat választom.
 - Biztos nem kérsz édességet? - és újra elétolom a tasakot. - Nekem mindig segit... föleg, ha rossz a kedvem... - nem mintha tudnám, mi jár a fejében. Tuti, ö is ki van akadva a sok tanulni való miatt.
 - Szeretem a Sötét Varázslatok kivédését, illetve az az egyetlen tantárgy, amit szeretek. - magam elé vetem két kezem és a körmeim kezdem piszkálni. Gyorsan rájövök, hogy ennek a cselekménysornak semmi érteleme, úgyhogy az asztalra helyezem tenyereimet, s ránehezedek, hogy jobban lássam Pansy jegyzeteit. Milyen szépen ir. Nem úgy mint én. Az én irásom kiolvashatatlan. Kicsit kibillenek egyensúlyhelyzetemböl, mikor egy alsós véletlen belerúg a padba.
 - Halál rád! - szikrázok, de Flitwick professzor éppen erre nézett, úgyhogy nyugton maradtam. Nem keresem én a bajt, igy is elég kivülállónak érzem magam.
 - Te azzal a szöke fiúval szoktál lógni, ugye? - kérdezek rá ártatlanul, csakhogy legyen miröl beszélgetni. Láttam már öket, meg azt a két hájas fiút. Gondolom azok a testörök, vagy hasonló.

Parkinson

Nem kér drazsét, de kár, pedig szivesen adtam volna. Ha nem kér, hát nem kér. Lassan visszahúzom az édességet magam elé és belenyúlok néhány darabért. Miközben habzsolom a nyalánkságot, ránézek és látom, hogy rendkivül unja már a tanulást, vagyis nekem úgy tünik. Valójában szerintem senki sem élvezi a tanulást, kivéve azt az idegesitö Griffendéles lány. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is akarom tudni. Kis stréber, azt hiszi övé a világ, mert Potterrel haverkodik. Szerencsétlen.

 - És mit tanulsz? - kérdezek rá, nem látom a könyv boritóját, szóval fogalmam sincs mire készül. Igazából nem is ez érdekel, csak beszélgetnék egy kicsit valakivel. Nekem nagyon uncsi a házi feladat készités. Persze, akár célzásnak is vehetném azt a kijelentését, hogy nem akar szünetet tartani, meg, hogy nem kér drazsét, de én azért sem adom fel.

Remélem szóba elegyedik velem, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Irnom kéne apámnak is levelet, mert már egy hete irt nekem, s kérdezte mi újság velem, de mindig elmaradt a válasz. Na, majd most! Jaj, ahhoz sincs kedvem. Inkább azzal kéne foglalkoznom, hogy mi legyen belölem a Roxfort után. Valószinüleg beállok varrónönek a szabászatba. Nem sokat gondolkoztam még rajta, pedig kéne.

 - Én is épp a házimat csinálom, de ráuntam. - jelentem ki még ha meg sem kérdezi. Közvetlen ember vagyok, szeretek barátkozni. Egy barát mindennel felér. Persze, tudni kell honnan válogatni. Hajzuhatagom elöre bukik úgy egy az egyben, mikor a leesett tollam után nyúlok. Francos haj! Le kéne borotválni a fejem. Az lenne a leggazdaságosabb. Milyen jó ennek a lánynak. Olyan szép a haja. Az enyém meg csak úgy lóg. Na, az enyémre sincs nagy panasz, de a szomszéd kertye ugye mindig zöldebb.

Parkinson

A házi feladatomat készitem el éppen, vagyis inkább csak próbálom. Unom már a rohadt sulit, annyira sok az elvárás. Nem lehetsz link, nem lóghatsz, az okosok a népszerük. Persze, nekem nem volt problémám soha a tanulással, de ha egyszerüen nincs kedvem, akkor nincs hozzá kedvem. Mivel ebben a varázslóképzöben nem tanitják a kedvenc tárgyamat, ezért nem is tanulok semmit szivesen. Az új anyag kicsit nehéz, illetve lusta vagyok gondolkodni rajta. Elmagyarázhatná valaki. Nem kéne törnöm magam azzal, hogy összerakjam a saját jegyzeteim.

Bagoly Berti-féle Mindenizü drazsét eszegetve hizlalom a fenekem, ahogy a nagyteremben ücsörgök egész nap friss levegö nélkül. Ahogy körbenézek csak olyan embereket látok, akik a körmüket rágva mindennap itt vannak, s azon izgulnak, vajon 100 vagy 110 százalékosan fognak teljesiteni a következö órán? Kiábránditó. A céltalan emberek mit kezdenek majd magukkal a Roxfort után? Most azokra gondolok, akik még a bál estéjén is a hálókörletükben magolnak, vagy a szünidöt egy könyvvel töltik. "Hé, te mit kaptál karácsonyra?", "A legújabb Bathilda Bircsók könyvet!", "Hüha! Majd kölcsönadod?" - szóval körülbelül ez lehet két stréber beszélgetése.

Egy sötét hajó, róka képü lány ül velem szemben. Ismerem. Azt hiszem, Pansy a neve. Táskás szemeit valószinüleg csak akkor hunyja le, mikor ájultan esik össze az áttanult éjszakák után. Szegény, biztos nagyon rossz neki. Maga elé beszél , talán azt mondja fáradt, de ez nem nekem szól. Senkinek sem. Csak saját magának. Biztos nagyon magányos. Nem láttam még barátnökkel nevetgélni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincs senkije, csak én nem látom.
 - Kérsz Mindenizü drazsét? - mosolygok a lányra és elétolom az édességes tasakot, amit elözö nap kaptam postán. Csak azért nem zabáltam már fel az egészet, mert ahogy megkaptam beletettem a táskámba és elfelejtettem, hogy ott van. Más körülmények között azonnal behabzsolom. - Neked is jár egy kis szünet.

Reynolds

Épp apának segitettem a boltban, mikor elküldött a Gringottsba, hogy tegyem be a széfbe a havi jövedelmet. Amikor odaértem elszörnyedtem a tömegen. *Erre rámegy a délelöttöm* gondoltam magamban, majd beálltam a sorba. Lehettek elöttem legalább harmincan. Talán, ha visszajönnék késöbb, de ekkor belépett még néhány ember a terembe, szóval, ezek csak többen lesznek, úgyhogy maradtam a helyemen.

Olyan meleg van, közeleg a nyár. Érezni a levegöben. Szivesen ennék egy fagyit. Vagy egy hideg italt, bármit, csak enyhitse ezt a forróságot. Érdekes, tegnapelött zuhogott az esö, most meg ilyen szép idö van. Furcsa ez az angol klima. Bulgáriában sokkal egyszerübb volt a helyzet, vagy meleg volt, vagy hideg. Mindig tudtam hogyan öltözzem. De itt. Bár már majdnem fél éve élünk itt, mégsem szoktam hozzá a hirtelen idöváltozásokhoz.

Legalább fél órája állok a sorban, nem elég, hogy meghalok a melegtöl, de még egy hirtelen mozdulattal ki is csúszik a kezemböl a pénzes zacskó. Szerencsémre nem nyilt szét, igy csak gyorsan felkaptam azt. Krül néztem, hogy mennyien látták az ügyetlenségemet, de hála Merlinnek mindenki el van foglalva a saját problémáival, na meg a meleggel. Ahogy felegyenesedtem szétnéztem. Körülöttem a varázslók és boszorkányok legyezték magukat papirjaikkal, amiket kezeikben tartottak. Szemem sarkákból megláttam a mögöttem álló férfit.

Feltünö lett volna megfordulnom, úgyhogy elöszedtem a kis retikülömböl a púderes tükröm, s úgy csináltam, mintha magamat nézegetném. Sehogysem tudtam úgy forditani a tükröcskémet, hogy lássam az arcát. És már különben is mindjárt sorba kerülök. Igy eltettem az imént elövett tárgyat. Feltünöen körbenéztem, mintha keresnék valakit, igy ürügyem volt a férfire is ránézni.

A magas alakra emelte tekintetem. Sokkal magasabb volt tölem, majdnem egy fejjel. Szökés haja fénylett a beszürödö fénysugárban, a kék szempár pedig csillogott. Ha észre veszi, hogy nézem, rámosolygok. Elöre fordulok, s várom, hogy megszólitson, ha akar persze. Kellemes a külseje, bár látom, idösebb nálam. Na, de ez nem számit. Én szivesen ismerkedem.

Justin

Utánam jött, s leült szorosan mellém egy székre. Közben beszél valamit, látom, hogy mozog a szája, de nem hallom, vagyis nem érdekel mit mond. Inkább jobban megnézem magamnak a fiút. Nem is rossz! Magas, vékony, zavarba ejtö mosollyajl. Pont, ahogy szeretem. Na, de térjünk csak vissza a valóságba! Fiatalabb tölem. Nem ronthatom meg, hisz akkor milyen pletykák mennének rólam? Különben is, szégyen kis fiúcskákkal szórakozni. Mintha nem lenne senki más. Bár ha jobban belegondolok... kis, aranyos, édes... zabálni való... Nem, nem, vissza a földre, Tina!

Közelebb hajol. Hüha, mi lesz itt? Mosoly az arcomon. De kellemetlen, amit hallanom kell. Hogy mi? Nem érdekel engem semmi sem. Mit beszél ez itt nekem? Normális? Szegény, szerencsétlen mardekáros leányzót itt el akarja széditeni valami furcsasággal. Felháborodottan dölök hátra, mégis prúbálok higgadt maradni.
 - Ne haragudj, de azt hiszem, mi ketten teljesen mást akarunk... - felállok, s ha megállit, csak akkor maradok, ha egy jó velös mondattal meggyöz arról, hogy mért maradjak. Ha nem állit meg, akkor legalább tisztában leszek azzal, mit is akart. Vagyis valójában nem tudom, mire is gondolt, de biztos nem olyan dologra, ami engem tüzbe hozna.

Eltünik a mosoly az arcomról. Sajnálkozok néhány pillanatig. Dehát olyan aranyos ez a fiú! Teljesen más, mint a többi. Legalábbis ebböl a néhány mondatból, amit váltottunk egymással rájöttem, hogy valószinüleg jóban lennénk rendes körülmények köözött. Na, de mikor is vannak azok a rendes körülmények? Számomra általában soha. De sose tudni! Kicsit megbillenek, végülis a három pohár, az három pohár... de megtámasztom magam az asztalban. Talán fel sem tünik neki. Tekintetemmel keresem a kabátom, melyet a kocsma ajtó melletti falra akasztottam, amikor bejöttem ide. Helyes, még mindig ott van. El is indulok felé, hacsak meg nem állitanak. Ha nem, akkor szépen lassan - hogy senki ne vegy észre, hogy nem állok száz százalékosan a lábaimon - odasétálok érte, magamra veszem és eltünök.

Justin

Felkapom tekintetem az üdvözletre. Ez meg ki a frász lehet? Nagyon remélem, hogy nem engem követett, mert teljesen felesleges. Christina... pfff! Engem igy senki sem hiv, nem tudom ö ezt honnan hallotta. Mindegyis, a további mondanivalója már csöppet sértö rám nézve. Bár legalább kiderül, hogy egyáltalán nem ismer engem. Hogy én mit keresek egy kocsmában? Neveteséges kérdés... bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan biztos, hogy érdemem, hogy már törzsvendég vagyok.

 - Te hozzám beszélsz? - fordulok oda. Ahogy jobban megnézem az arcát talán ismerem látásból, de lehet, hogy csak a szimpatikus arca teszi. Na jó, ez azért túlzás lenne. A háztársaimat és az évfolyamtársaimat körülbelül ismerem. Tehát ö vagy egyik sem a kettö közül - szóval fiatalabb, s másik ház tagja - vagy olyan vesztes, hogy mégcsak fel sem tünik a teremben.

 - Te emigy kettesével iszod a sört? - kérdezem hidegen, bár egy apró mosolyt láthatsz a szám sarkában. Elveszem a saját italom, s lehúzom egy szuszra. - Mégegyet! - szólok immár harmadszor a csaposnak. Kezdi a fejét csóválni. Ajjaj, lehet elég lenne már. Mindegy, mégegy még belefér.

 - Kislány? - elveszem az italom, s lecsusszanok a bárszékröl. Elindulok egy üres asztal felé, mintegy jelzésként, hogy ha van kedve követhet. Örülnék a társaságának, akárki is ö. Mindig nyitott vagyok új barátságok kötésére. - Mindenesetre, kedves töled, hogy aggódsz a testi épségemért...

Justin

Csakis azért lépek ki a kastélyból, mert jó idö van. Különben maradnék a kastélyban. Eleinte érdekes volt sétálgatni a faluban, de mostmár, a számtalan hétvégi kirándulások unalmassá váltak. Nem is megyek a csoporttal a szokásos helyekre. Azonnal betérek a Szárnyas Vadkanba. Inkább iszok néhány pohárkával, minthogy a Szellemszállást bámuljam, vagy Zonko Csodanemtudommijét. Kit érdekel? Már annyiszor voltam. El sem tudom képzelni, hogy lehet érdekes másoknak száz és századszor bemenni ugyanazokra a helyekre. Ha nekem - aki csupán féléve tanulok a Roxfortban - érdemtelen ez a hely, akkor mit gondolhatnak, akik már évek óta itt vannak? Nem is érdekel, öszintén.
Bevágom a kocsma ajtaját. Üdvözlöm a pultost. Óh, már nagyon jól ismer. Már nem is vendég vagyok szinte, hanem családtag. Szokásos öreg fejek, nem törödök velük, nem barátkozni jöttem. A pultjoz lépek. Fel sem tünik, hogy ülnek ott.
 - A szokásosat... - mosolyogva kiönti a felest, majd átadja. - ...kössz! - körülnézek, most elöször. Persze, vannak üres asztalok, de minek is ülnék le, úgysem várok senkit. Igy inkább egy bárszékre telepszem le, s azzal a lendülettel le is hajtom a lángnyelv whiskey-met.
 - Mégegyet - szólok a csaposnak, s ezt már nem fizetem.
Vagy a pultos hivott meg, vagy valaki más, aki nem messze ül tölem.