 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 7
|
|
1
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: A jósnő sátra
|
Dátum: 2011. 01. 26. - 14:48:27
|
Fogalmam sincs, hogy mi az, ami erre hozott. Talán az unalom, a fásultság egyvelege, mellyel az unalmas és színtelen világot oly előszeretettel nézegetem mostanában. Annyi mindent tehetnék, annyi mindent kellene tennem és mégsem. Egyszerűen nem érzem már a varázst, melyért érdemes lenne küzdeni. Persze tudom, ez biztos csak a nagyfokú féltékenységből és idegességből fakad, mert a Nagyúr azt a kis majmot sokkal előnyösebb pozícióba helyezte NÁLAM!
Kavargó gondolataim hatására egy pillanatig ökölbe rándul a kezem, majd igyekszem tovább hogy még időben belevessem magam a hullámzó embertömegbe. Óriási tömeg vesz körül. Mindenki rohan, tapossa a másikat, azonban én mégis nyugodt maradok. Pillantásom egy aprócska sátor felé téved, és meg kell állapítanom, hogy úgy vonzz magához az az apró „építmény” mintha csak egy mágnes lenne. Arra veszem hát az irányt, majd mikor belépnék bele is botlom néhány emberbe. A kiírás szerint jósoltatni lehet itt.
Egy pillanatig elgondolkodom, majd eszembe jutnak a jóslástan órák a hatalmas szemüveggel megáldott nővel. Röhejes volt az egész…
A titkok vonzanak, tehát belépek, majd egy erőteljes mozdulattal leülök az árván álldogáló székre.
- Jó napot! Látom, Ön jósol – állapítom meg pont úgy, mint valami idióta.
- Jósoljon nekem is! Minden érdekel, semmi konkrétum, majd kérdezek, ha még valamit nem fejtett ki eléggé… persze kellő arany mellett, melyet Önhöz juttatok. – mondom hidegen és karjaimat keresztbe teszem, hátradőlök, úgy hallgatom a mesét…
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Roxmorts / Re: Sötét sikátor
|
Dátum: 2011. 01. 26. - 13:54:33
|
 Kezeim ismerős – ám itt még ismeretlen – tájak felé kalandoznak a formás testen, mikor megérzem azt, hogy a bizonyos elhagyott öntudata egy kicsit kitisztul. Ujjai kabátom szegélyét szántják, majd úgy húznak közelebb, mintha én jelenteném számára az életet, a sötétből való kijutást. Egy pillanatig nem engedek, egy pillanatig megtorpanok és nem adom át magam a vágyakozásnak. Hallom szapora légzését, érzem pórusainak bódító illatát és hallom az elhalt hangfoszlányokat, mellyel nevemet nyögdécseli. Közelebb hajolok hozzá, csuklyámat kissé félre tolom, úgy közeledem arca felé. Szemei csíkká szűkülve néznek arcomba. Csak egy pillanatig gondolkodom, tényleg csak egy pillanatig…
Mit tehetnék ebben a fantasztikus helyzetben?! Ébredése kissé korai volt, nem így akartam, nem így terveztem. Sokkal, de sokkal jobb lett volna, ha a finálét átalussza. Hiszen én sem vagyok hülye! Ha így emelek rá kezet és testet, azt már úgyis tudni fogja később is. Nem ezt akartam, vagyis nem így akartam! Miért nem bírt még egy órácskát kellemes álomban töltve végig vegetálni? Hiszen ha itt és most bármi is történik annak súlyos következményei lesznek. Na nem azért, mert megteszem, hanem azért, mert a kedves testvérének úgyis elárulja. Amit az évek alatt megtanultam az az, hogy a családi kapocs mindennél erősebb. Ez Gwen-re is igaz, tehát egyértelmű, hogy annak a fasznak el fogja mesélni, hogy mi történt. Persze elegendő lenne annyit mondania, hogy megmentettem az életét! Ő azonban úgyis másképpen fog beszélni eme remekbe szabott történetről. A nők már csak ilyenek! Kedvtelve alakítják át a történéseket pont olyan formába, melyre szükségük van és hajlamosak csak néhány apró információt csepegtetni azért, hogy lássák a „harci táncot.”
Nézem arcát, kissé könnyáztatta szemeit és ekkor érzem meg kezét magamon. Vágy önti el őt is, pont úgy, ahogy az én testemet az érzéki vibrálás borzongatja. Mikor megérzem, hogy utánam vágyakozik nem teketóriázom tovább, megcsókolom. Szám ajkait keresi, fogam beleharap a teltebb alsó ajakba és fájdalommal vegyített érzelmekkel húzom magamhoz egyre közelebb. Ez így még mindig nem jó, ez így még mindig nem tökéletes. Közelebb férkőzöm hozzá, mellkasát simogatom, majd miközben egyik kezemmel felpezsdítem a vérét, másik kezemmel visszahúzom és gombolom be a nadrágját.
Eltolom magamtól…
- Ezt talán már nem itt kellene folytatni! – mondom halkan, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg ellenkezik, piheként kapom fel a földről és veszem ölbe. Eldöntöttem! Hazaviszem pár órára, még úgyis korán van és kiszórakozom ott magam kedvemre! Hála az égnek kapható rá, tudom, vágyik utánam, akar engem. És mivel szeretnék mindennemű problémát elkerülni, a kellemes percek után kap egy kis memória kezelést. Csak néhány apró dolgot fogok kiszedni és eltűntetni az agyából. Nem sokat, csak néhány apróságot! A tény maga tény marad, ám el fog tűnni a kezdeményezésem, csak a vágy marad meg, mellyel magamhoz húztam és mellyel magához húzott. Elmesélheti majd annak a gyökérnek, hogy megöltem egy embert, elmesélheti, hogy mi történt közöttünk, elmesélheti, hogy mennyire félelmetes vagyok, és hogy netalántán azért nem akart ellenállni a testem iránti vágynak, mert annyira megijesztettem, de azt nem fogja elmesélni, hogy miután megöltem egy embert én akartam befejezni az elkezdett játékot. Ez ugyanis nem történt meg!
És végre, most az egyszer revansot vehetek a sok apró bosszúságért, végre a pofájába röhöghetek annak a nyomoréknak! Hiszen a húga kedvel engem, már-már szeret, felpróbáltam, és igen, ezt hallgatni fogja jó darabig! Kíváncsi vagyok mennyire lesz ideges, pláne azok után, hogyha a fejéhez vágom, hogy oka nincs a kiakadásra, hiszen történt, ami történt a kedves testvérének az életét mégis csak én mentettem meg! Vajon hogy fog így pálcát rántani, miközben valahol hálásnak kellene lennie? Vajon érzi-e majd a súlyát ennek az aprócska jótettnek, melyet az irányukba tettem? Vagy azt tartaná szem előtt, hogy megdugtam ezt a szépséget, aki talán pont ugyanannyira szerette volna, mint én? Igazán érdekes kérdések…
- Gyere Gwen, hazaviszlek! – suttogom neki, és miközben óriási léptekkel haladok előre, magamhoz szorítom gyenge testét. Hagy érezze csak a hálát hihetetlen erővel! Hiszen annál nagyobb lesz az élvezet mindkettőnk számára… megjegyzés: esetleg folytatás a Darren lakban?  |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Foltozott Üst / Re: Az ivó
|
Dátum: 2010. 12. 17. - 22:03:09
|
 Végre megcsókolom!
Már egy jó ideje csak azon gondolkodom, hogy ezt hogyan is lehetne kivitelezni. Hálistennek a helyzet adja magát, én pedig egyáltalán nem riadok vissza attól, hogy finoman bőréhez érjek, és magamhoz rántsam, annyira, amennyire csak lehet.
Nyelvem utat tör magának, majd szenvedélyes táncba kezd. Mi tagadás, szeretek csókolózni, szóval… ha meg kell mutatnom a tudásomat, ám állok elébe. Mondjuk nála egyébként is meg akartam ezt tenni, hiszen látom zavarát, látom a vágyakozást, ahogy rám néz. A szemei, és az arca mindent elárul. Hát persze, hogy nem kell nekem sem több! Férfi vagyok könyörgöm. Ha már a vad a vadász elé siet, még jó, hogy kihasználom az alkalmat egy csodálatosan mutatós trófeáért. Egyébként pedig, igenis aranyos ez a lány, sőt, azt is mondhatnám, hogy tetszik! A többi most éppen nem érdekel!
Ahogy ajkai szétnyílnak, morgás szerű sóhaj tör utat magának belőle. Vágyát, elégedettségét, örömét számba leheli, én pedig elégedetten még közelebb kerülök hozzá. Ujjaim tarkójára vándorolnak, megérintem selymes haját. Másik kezem már elkalandozna más, meghittebb tájak felé, azonban ő eltol magától és a földet bámulva motyogni kezd.
- Tessék? – teszem fel a költői kérdést és nézek a csillogó fürtös kislányra a tipikus wtf nézéssel. Talán egy pillanatra ledermedek… igen, én a nagy Darren Gregory White. Hiszen soha nem volt még dolgom normálisnak mondható lánnyal. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy eddig soha senki nem mondott nemet. Elvettem, amit akartam, ha tetszett, ha nem. És hát mindig is volt rajongó táborom, a nők nagy örömmel vetették bele magukat a karjaimba. Hiszen megtehettem! Tudtam, hogy ezek a dolgok miről szólnak, csak szexről és semmi másról. És most itt ez a kislány, aki iránt valami hihetetlen oknál fogva érdeklődöm. És mit csinál? A lényeges és kellemes résznél azt mondja: ezt nem kellene!? Hát ilyen nincs!
- Miért nem kellene? – kérdezek vissza és nézek rá nagy szemekkel. Pislogom párat, arcát fürkészem, és próbálom megérteni a benne lezajló gondolatokat. Vajon mi lehet a baja?
- Ha nem, hát nem! Semmi esetre sem szeretném magam rád erőltetni! Bocsáss meg, ha esetleg túlléptem bizonyos határokon, melyeket felállítottál… de azt éreztem, hogy esetleg nem lenne ellenedre, hogy közelebbről is megismerjük egymást… - próbálkozom a már oly sokszor bevált, csináljunk lelkiismeret furdalást trükkel, mindezt lemondóan előadva. Az előrehajlás után felállok egy pillanatra, ránézek a közvetlenül mellette elhelyezkedő székre, és toporgó mozdulatokkal visszaereszkedem az eredeti helyemre. Most legalább már azt is tudja, hogy csak azért nem ülök mellé, mert ő annyira elutasító és én viszont talpig úriember vagyok. Kezemet az asztal lapjára helyezem, ujjaim pár taktust leütnek, majd idegességemben kiiszom a maradék italomat. A whisky jólesően végigmarja a torkom, majd az üres pohár koppanása után ráemelem a tekintetemet.
- Khm.. esetleg innál valamit? – kérdezem meg tőle ismételten és próbálom felvenni a nem olyan régen abbahagyott beszélgetés elveszett fonalát. Viszont igaz, ami igaz, ez valahogy kissé bonyolultnak tűnik, pláne a percekkel ezelőtti történések folyományaként.
- Mit is mondtál a táncról? Hogy nem tudsz táncolni? Hát szerintem biztos, hogy túlzol. Táncolni mindenki tud, még a férfiak is! Csak tudni kell velük bánni! – mondom és megejtek egy félszeg mosolyt az irányába.
Mindeközben kezem a magasba lendül, majd kikérem a két röviditalt, melyet magamnak és a hölgynek rendeltem. Hogy mit is iszom? Nos, nem tudom, a lényeg, hogy valami lónyálat! És persze az, hogy a kislánynak velem szemben tetsszen. Hiszen a kedvéért rendeltem olyat, ami erős és mégis iható.
- Tudom, hogy jó fej vagy, nem véletlenül beszélgetek veled! Tudod, ez kiváltság! – mosolygom, majd felé emelem a poharamat koccintásra késztetve. Ha felemeli a kezét, akkor finom mozdulattal és teljes szemkontaktussal halkan csengve hozzáütöm az üvegcsét, ha nem, hát akkor így jártam! Viszont elgondolkodom azon, hogy másfelé vegyem az irányt.
|
|
|
|
|
6
|
Ősi tekercsek / Archivum 2001-2004 / Re: BOLHAPIAC
|
Dátum: 2010. 12. 17. - 18:10:31
|
V. SZÍN HUSZONNYOLCADIK FELVONÁS 137---[Lynn] 138---[Tristram] 189---[Yolanda]  [IMG]http://i54.tinypic.com/vhgsbt.jpg[/IMG]  [IMG]http://i52.tinypic.com/3450sx0.jpg[/IMG]  [IMG]http://i54.tinypic.com/208ba5s.jpg[/IMG] |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Roxmorts / Re: Sötét sikátor
|
Dátum: 2010. 11. 01. - 16:02:21
|
Igazán hamar besötétedett…
Reggel még nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar eljön az a pillanat, mikor végre kiélvezhetem a pihenés felejthetetlen és gyönyörteljes pillanatait. Délelőtt találkozóm volt a szőkével, meg ugye el kellett rendeznem ezt a „bosszú hadjáratot” is, melyből nekem kell a végén nyertesnek kijönnöm mindenképpen. Hogy ezt hogy fogom megvalósítani? Nos, már vannak terveim, ahogy az ötletekből sem fogyok ki soha, de soha. Még jó, hogy a Mardekárban megtanultam, hogy csináljam úgy a dolgaimat, hogy az, nekem a legjobb legyen. Kár hogy rajtam kívül nem mindenki ilyen beállítottságú. Ha az lenne, akkor tudná nagyon jól, hogy már a leges legelején elrontotta az egészet azzal, hogy egy senkinek tekintett. De végül is, nem érdekes.. már nem!
Fekete köpenyembe burkolózva sétálok végig az utcákon, a kis sikátorokban. A csillagok már réges-régen feljöttek, ráadásul telihold van. Ilyenkor mindenki megőrül kicsit, ilyenkor az indulatok szabadabban kóborolnak az emberi test sejtjei között. Vajon nálam mikor fog előkerülni az őrület? Hiszen soha nem szoktam csak úgy megúszni ezeket az éjszakákat. Néha meg kell állapítanom, hogy olyan vagyok, mint egy vérfarkas. Engem is a hold vonz, azonban nem változom át szörnyeteggé, vagyis nem abban a formátumban, ahogyan azok a korcsok. Én ilyenkor a vérre szomjazom. Nem tudom megmagyarázni mi ez az egész. Egyszerűen nem én irányítok. A tudatom felett átveszi az irányítást valami, én pedig követem, vakon, mintha ő lenne számomra az isten, Lucifer. Talán az sem véletlen, hogy ilyenkor szoktam megkapni a legjelentősebb munkákat. A Nagyúr tisztában van a képességeimmel, vérszomjammal. És tegyük hozzá, én még mindig megbízhatóbb vagyok, mint az a szánalmas kis Malfoy gyerek, aki mások véleményétől függ. Még jó, hogy nekem nincsen kisebbségi komplexusom, melyet valami egészen idióta módon próbálok kompenzálni. Engem nem vesznek körül hódolók, akiknek az a feladatuk, hogy megerősítsenek mindenféle téren. Én tökéletes vagyok az eltorzult elmémmel és lényemmel, nincs szükségem plusz önbizalomra!
Pár órával ezelőtt még beugrottam egy aprócska kocsmába. Végre magamhoz vehettem azt a tárgyat, melyért már olyan régóta rohangálok. Elkészült hát a gyűrű, melyet egy igazán „különleges” személynek szánok. Miközben várakoztam pár korty whisky lecsúszott, és hát ugye nyílt titok, hogy szeretek meginni néhány kortyocskát. Ez az, ami kisimítja az idegeimet. Nem, közöm sincs az alkoholizmushoz! Mindössze imádom a jó whiskyk aromáját, kesernyés, ám mégis édes ízvilágát. Pláne ha egy jófajta dohány is jár ehhez, nos akkor ez maga a gyönyör a számomra. Egyébként pedig, nem mindenki engedheti meg magának ezt a luxust. Még akkor sem, ha mindez a kellemes élmény egy lepukkant kocsmában találja meg az embert.
Lassan az egyik legsötétebb sikátorhoz érkezem. Szinte teljesen beleolvadok a környezetembe. Fekete lepel takar, ruháim pedig, ezzel a színnel harmonizálnak egyébként is. Szőke hajam csuklya borítja, kezemet a hideg ellen bőrkesztyű védi. Senki nem mondhatná meg, hogy ki is vagyok én. Pláne nem messziről. Azt viszont még a vak is láthatja, hogy mi is történik előttem. Halk nyöszörgés üti meg a fülemet, valamint árnyak tánca egy apró, sárgán világító lámpa halovány fénye alatt. Igazán különös. Tehát nem csak én vagyok az egyedüli, aki vonzódik az ilyen baljóslatú éjszakákhoz.
Teszek pár lépést közelebb, majd immár kivehetően hallom azt a pár erőtlen szótagot, melyet egy erőteljes mozdulattal fojtanak bele a földön fekvő lányba. Szőke tincsek röppennek, egy test puffanása hallatszódik, én pedig nem is teketóriázom tovább. Csak kettő mozdulatomba kerül az egész. Egy finom nyomás, melynek hatására pálcám máris a kezemben terem, majd egy finom mozdulat és a vörös átok reppen is, hogy eltalálja az idegent. Persze mint úgy az életben, itt sem megy minden simán. Az idegen reflexei egészen jók. Egy rántással arrébb húzza a lányt, majd vele együtt elugrik onnan, ahová az átkom becsapódik. Mivel a szőkeség tehetetlen, a test mozdulatlanul terül el a földön, bár ez nem jelenti azt, hogy nincs tudatánál. Még egy próbát teszem, ezúttal Crucióval próbálkozom. A szerencse azonban ismét elkerül. Válaszként kapok egy jó kis vágás átkot, mely kezemet kellően megsebezi. Vörös, ragacsos, fémes illatú folyadék csordogál melegen a karomon, engem pedig, elönt a düh. Egyszerűen ez az a pillanat, mikor nem tudom kontrollálni magam. Ilyenkor imád a legjobban a Nagyúr, ilyenkor vagyok teljességgel kiszámíthatatlan. Több átkot is kilövök, mintegy véletlenszerűen cikázva. Majd utolsóként a legnagyobb „zöldet” is, mely telibe találja a molesztálót. Arcára a gúnyos mosoly ráfagy, majd teste élettelenül terül el a mocskos földön.
Még pár pillanatig vadul légcserélek, aztán elrakom a pálcámat. A lány nem mozdul, vagyis kellő mennyiségű alkoholt, vagy kábítószert, vagy nyugtatót, vagy akármit adagoltak be neki.
Lassan mellé lépkedem, majd megfordítom. Arca ekkor válik láthatóvá, én pedig felvonom a szemöldökömet. A porcelán arc, a világos szemöldök… mind mind annyira ismerős. Hát hogy is lehetne ezt elfelejteni. Az én édes kis babám, aki bevitt a csodálatos, meseszerű életébe. Tristram de „seggfej” Crasso kishúga. Milyen régen is volt mindez!! Akkor még csak apró feladatokat láttam el, viszont az a díszb*zi már a Nagyúr egyik kiemelkedő segédje volt. Mindenesetre nem jelentett a számomra a közelsége problémát. Nekem a húga kellett, az a sok minden, ami benne rejlik. Még arra is hajlandó voltam, hogy visszafogjam magam teljes egészében. Azonban az az idióta, egyszerűen leépített a kislányról. Persze értem én, hogy kapott néhány fülest, most azonban egy picit úgy érzem, kiegyenlítem a számlát.
Térdelek a mozdulatlan test mellett, majd a csuklyát még inkább az arcomba húzom. Bőrkesztyűs ujjaim megérintik a finom kis bőrt, végigsimítanak a kecses nyakon, elidőzve a lassan doboló nyaki ütőéren. Ha magához térne valamelyest, akkor ennek a mozdulatnak hála, sejtheti, hogy az életjeleit vizsgálom. Pedig ha tudná, hogy egyáltalán nem erre készülök. Ujjaim lassan szétnyílnak, majd ráfonódnak a torkára, mely ellen a kábulat miatt sok mindent nem tehet. Másik kezem eközben lassan letépi azt a megmaradt egy szem gombot is a ruháján, melyet a másik férfinak nem sikerült tökéletesen leszednie. Végre szabaddá válik mellkasa, én pedig szinte csillogó szemekkel gyönyörködöm tökéletes testében. Vajon mit szólna a bátyuskája, ha tudná, hogy én ilyetén módon fogom leróni a hálámat kedvességéért cserébe?
Sietős mozdulatokkal marok bele a mellébe, majd egyre lejjebb és lejjebb. A nadrág következik, kezem szinte megállíthatatlanul tör utat magának előre. Lassan kifeszítem annyira a nadrágját, hogy kezem teljes egészében belecsúszik. Ujjam hamar megtalálja a csipkés kis fehérneműt, majd pont olyan semmitmondó mozdulattal húzza azt félre, mint ahogy másik kézzel elengedem a nyakát, és leszedem róla a nadrágot. Persze nem nagyon, hiszen nem akarom, hogy megfázzon, nekem csak annyira kell, hogy szabad legyen, hogy befejezhessem mindazt, amit az előttem lévő elkezdett. Ha pedig végeztem, nos, jövök én, a megmentő, és a kicsi Gwendolynt egy szállodába viszem. Kap fantasztikus ellátást, és én leszek az, akinek élete végéig hálás lehet, pont úgy ahogy a bátyja is…
Darren a nap hőse…
|
|
|
|
|
8
|
Múlt / Abszol út / Re: Café Fulvio
|
Dátum: 2010. 10. 31. - 17:35:46
|
 Már-már pofátlan módon telepszem le mellé, majd gyújtok rá a cigarettámra. Hála az égnek nem kell sokat várakoznom, egy pillanat is elegendő ahhoz, hogy feltűnjön megérkezésem. A pincér nem teketóriázik, én pedig egy elégedett hümmögéssel nyugtázom, hogy a kért kávém egy perc múlva már előttem eregeti kellemes aromáját. Milyen tökéletes... ennél szebb már nem is lehetne ez a mai nap. Vagyis de, lehetne! Ha nem kellene itt ülnöm, egy hülye p*csával, akkor máris szebb lenne.
Hiába fújom az arcába a füstöt, hiába hallom valahonnan messziről sipákolós hangját, egyszerűen most nem érdekel. A csendet úgyis hiába kérném, mely alanyi jogon járna(!) a kávémhoz, inkább kizárom fejemből és gyorsan elfogyasztom a napi koffein adagomat, mert még a végén ez a hangzavar magasabb szintre kapcsol.
Soha nem érdekelt sem ő, sem a kedves nővérének a társasága. Nekem nem kellett bandába verődnöm, nem kellett külön csapatot létrehoznom azért, hogy figyeljenek rám, hogy megmutassam ki is vagyok én, és hogy mekkora a hatalmam. Valahogy ezek a dolgok mindig is távol álltak tőlem. Az ilyen embereken csak szánakozni tudok, mást úgysem érdemelnek. Persze a pletykákat mindig hallottam. Most őszintén! Ki a faszt érdekel, hogy ők nem bírják egymást? Én aztán magasról leszarom a nyomorukat. Egészen addig persze, míg engem valami úton-módon bele nem kevernek. Na akkor viszont kiborulok.
Ez meg is történt napokkal ezelőtt, mikor a kicsi „nővér” megkeresett. Mit érdekel engem, hogy ő kit utál? Totál hidegen hagy! Engem csak az dühít, ha egy idióta balfasznak néznek, akit azonnal el lehet bűvölni egy kecses nyak és kellően mély dekoltázs látványával. Hát nem. Mindemellett a kicsi Shayla úgy gondolta, hogy ezek mellett még idiótának is néz, persze látványosan. Kár, hogy annyi esze sincs, hogy átgondoljon bizonyos dolgokat. Például hogy én esetleg majd keresztbe teszek neki. Hiszen kölcsön kenyér...
- Erre volt dolgom! - mondom közönyösen, majd megvonom a vállamat. Még egy utolsót szívok a cigarettából, majd el is nyomom az asztalra helyezett hamutálban. Eközben persze kékjeim vadul felizzanak, mikor a szőkeségre nézek. Hát igen, ő az a hihetetlenül gonosz és utálatos hugica, akit el kell tenni láb alól, mert még a végén még csúnyán aláássa Shayla „mennybemenetelét”. Na ez az, amiben én segíteni fogok neki. Hogy az a menny, a pokol legyen!
- Csak így egyedül? Bár nem is csodálom, így ezzel a kócos hajjal, és szakadt ruháid miatt én sem túl sűrűn kísérgetnélek, az tuti... - nyilvánítom ki a véleményem egy enyhe mosollyal az arcomon! Szegénykém, nem tudja még, mi is vár rá! |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Abszol út / Re: Café Fulvio
|
Dátum: 2010. 10. 25. - 11:45:08
|
A mai nap is igazán korán indult.
Valójában azt sem tudom, hogy mikor keltem ennyire korán, mint mostanában. Valahogy az ágy mindig is vonzóbb volt, mint a hajnalok hajnalán való járkálás és éberség. Minek keljen fel az ember, ha éjjel dolgozik, és nappal nincs más dolga, mint a megérdemelt pihenés? Ezek után természetesen nem csoda, hogy a reggel 10 órás időpont annyira korainak számít.
Ma azonban valahogy minden más. Két napja feladatot teljesítek, minek hatására én töltöm be a megfigyelő szerepét egy akcióban. A Nagyúr már sokkal erősebb, és nem tűri meg a hűtlen és mihaszna embereket. Ezért kell nekem is szépen végigjárnom az Abszol utat és az ott fellelhető összes kereskedést és üzletet. Persze mindezek mellé, csak hogy teljes legyen a kép, egy másik feladatot is teljesítek…
- Azt akarom, hogy ráijessz arra a kis cédára! – mondja a barna szemű. Eközben a mondat közben lassan megrázza a fejét, természetesen pontosan egy olyan mozdulattal, aminek hatására tincsei arca köré hullnak, majd mellei szinte kiesnek a szűk felsőből úgy mozognak… na igen, a vad gesztikuláció már csak ilyen… vagy legalább is ilyen lenne, ha nem úgy csinálná, hogy direktbe, csak nekem rendezve show műsort.
Szemöldököm egy pillanatra a magasba szalad, már-már lenéző pillantással illetem. Aztán mégis meggondolom magam, hiszen mit is tehetnék? Áruljam el magam? Mondjam meg neki, hogy a szánalmasan gyermeteg viselkedése egyáltalán nem megfelelő a számomra? Mondjam el, hogy átlátok rajta… hogy talán nem nálam kellene kopogtatnia, mert én úgyis elveszem, amit akarok, még akkor is, ha ő nem adná? Á, nem kell neki mindent tudni. A játék az játék, és a lényeg, hogy élvezetes legyen. Nekem pedig ez nagyon fontos…
- De ő a húgod! Miért nem te intézed el? Küldj rá valami átkot, ha már ennyire zavar… miért nekem kell vele kínlódnom? Én ennél jóval fontosabb feladatokat látok el, Shayla! – mondom teljesen nyugodtan és egy apró szemvillanással. Tudom, ezzel a mondattal majd beteszem nála a kaput. Hiszen nem szokott ahhoz, hogy neki bárki is nemet mondjon. Hihetetlenül óriási rajongó tábora van a Roxfort falai között, akik minden szavát és kívánságát lesik. Én nem tartozom ezek közé, tehát igazán fájdalmas lehet, hogy van valaki, akit egyáltalán nem hat meg a nyomora.
Egy pillanatra elfelejt levegőt venni. Csinos kis orrcimpája megremeg, már-már attól félek, hogy a feje felrobban. Nem, nem láttam még idegesnek, de gyanítom ez is csak egy tipikus női hiszti, melyen egy kibaszott nagy pofon hamar segítene.
Nem szól semmit, csak a szemei villámokat szórnak. Nem mer, vagy talán nem akar egy újabb képet mutatni magából. Mindenesetre ez igazán hízelgő a számomra. Mennyire fontos ember lehetek, ha már én sem kapom meg azt az idegbajt, mellyel rendelkezik…
- Mindig is tudtam, hogy te is csak egy kisfiú vagy Voldemort mögött! Egy kis senki, aki a semmire vág fel, és azzal keménykedik. Igazad van, fontosabb feladatok várnak rád! A hullagyűjtés biztos jó móka! Tudtad, hogy ez talán a szemétszedés egy fajtája? Ha te.. – itt, ennél a résznél szakítom félbe a monológját. Szemem vadul felvillan, fehéres árnyalata kissé csillogóvá válik. Arcomra gunyoros mosoly telepszik… Ha lenne egy kis esze, akkor tudhatná, hogy nagyon rossz emberrel packázik. Kár hogy ő még nem olyan idős, hogy tudja, mennyi mindent tettem az iskola falai között, és hogy nem véletlenül volt olyan hírem, amilyen. És persze ne felejtsük el, hogy a sérelmeket igyekszem én úgy meghálálni, ahogy csak lehet. Hiszen kölcsön kinyír visszajár! Igaz, kivételesen most nem a szó szoros értelmében.
- Elég! Elvállalom, csak ne rikácsolj! Szóval mit is kell tudni a hugicádról?
Már elég régóta követem. Érdekes, hogy Mardekáros létére, egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy valaki már órák óta a nyomában van. Persze megértem, hiszen ebben a nagy lelki válságban ki a fenét foglalkoztatna egy árny, ami akár az árnyékunk is lehet. Még életben van… tehát ezzel a felfogással engem sem zavarna addig, míg az a bizonyos kés a hátamba nem szalad. Kövessenek csak, a világ szabad emberekből áll… na meg persze kiirtandó muglikból és sárvérűekből.
Hála az égnek nem gyalogol kilométereket. Egy kávézót talál megfelelőnek arra, hogy az idejét eltöltse. Rám is rám fér a kellő koffein adag, úgyhogy egy mosoly kíséretében besétálok, és hiába üres szinte az egész hely, mellé ülök, kit érdekel mit mond! Maximum meglepődik, de ez már a legkevesebb… kicsi Halálfalóm, az enyém leszel úgyis..!
- Helló! Egy kávét kérek! – köszönök, majd rendelek és gyújtok rá a cigarettámra, melynek füstjét hatalmas lelkesedéssel fújom az arcába.
|
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Darren Gregory White / Re: Hálószoba
|
Dátum: 2010. 10. 18. - 21:20:56
|
Határozott mozdulatokkal esek neki és egyáltalán nem sajnálom, mikor feje a fürdő jéghideg csempéjéhez koppan. Túlságosan felidegesít, túlságosan átlépi azokat a határokat, melyeket nem kellene. De mégis mit képzel? Hogy képzeli, hogy ezt csak úgy el fogom tűrni? Hiszen ő csak egy senki az én életemben, egy olyan ember, akiért mindezek mellett mégis felelősséget vállaltam. Néha pont olyan nekem, mintha a húgom lenne. Törékeny, apró és kiszolgáltatott. A világ ellene van, és ő is küzd erősen az életért. Nyomorát szinte mindig magaménak érzem, és el sem tudom képzelni, hogy mi viheti rá arra, hogy eddig is borzalmas életét és lelki világát, még rosszabbá tegye. Hiszen azt teszi. Fittyet hány mindenre, egyszerűen az egyik hibából a másikba esik és mindezt úgy, hogy még azt is bemeséli magának, hogy ezek az ösztönök a túlélésért. Hát könyörgöm! Minek egy olyan embernek kábítószer, aki alapból képtelen arra, hogy életben maradjon? Minek egy olyan szer, ami még inkább a pokolba taszítja és kilátástalanságba?
Nem érdekel mit tesz, hogy, hogy kapálózik. Egyszerűen annyira felidegesített, hogy meg tudnám ölni, ezzel is elrendezve a szenvedését és az én nyugalmamat is. Teste kissé megroggyan az egyik erősebb lökésnél, már-már azt hiszem, hogy végre teljesen sikerült kiütnöm, azonban minden hiába. Karja felém nyúl, görcsösen kapaszkodik bele az ingembe. Feje a nyakamhoz szorul, immár közvetlen közelről érezhetem őt, lényét, mindenét.
Szívem hevesen dobog, mikor ujjai a tarkómra kúsznak, lehelete a nyakamat és fülemet karistolja. Hiába minden gyűlöletem, tiltakozásom, egyszerűen nem tudok tőle elhatárolódni. Érzem minden egyes szívverését, érzem bőrének finom illatát. Egy kósza tincse az arcomba hull, én pedig kezdem magam teljesen átadni ennek az ördögi vonzalomnak. Szájának puhasága lüktető ütőeremet kóstolgatja, szavai értelmetlen mondatokként hasítanak elmémbe. Talán pont ez az, ami kijózanít, ami ismételten visszaránt a sötétségbe. Hiszen mit is akarok egy tudattalan nőtől? Mit érdemel tőlem? Teljes odaadást és szerelmet? Nem! Tőlem nem fog kapni semmit ilyen állapotban! Tudom hogy a szexben nem ismerek embert és állatias ösztönök hajtanak, de nincs szükségem egy alám fekvő magánkívüli nőre. Nem vagyok nekrofil, még akkor sem, ha imádom látni mások szenvedését!
- Már elmondtam milliószor, hogy azt akarom, hogy tedd le ezt a szart! – mondom ismét nyomatékosan. Arcomon megkeményednek a vonások, ahogy a nyakamban csüng, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ehhez az egészhez jópofát vágjak. Még az sem hat meg igazából, hogy szemei már majdnem könnyektől nedvesek, és kislányos, sírós hangon mondja el, hogy csak így hallhatja a hangját! Kinek a hangját akarja hallani? Mi ez az egész elborult dolog? Én ugyan nem fogok statisztálni egy dilis agymenéshez… még akkor sem, ha a bátyjáról van szó, mint az később kiderül szavaiból.
- Igen, biztosan nagyon kedvelne… - szűröm a fogaim között a szavakat, majd ismét vádlón rápillantok. A vékony selyem köntös ekkor nyílik szét felfedve mindent, amit csak lehet. A nézegetésre nem marad sok időm, hiszen máris a nyakamban lóg. Ajkai számra tapadnak, már-már határozottan és erősen csókol meg. Ha nem tudnám, hogy ki ez itt előttem, azt hinném egy lotyó mászott rám csak és kizárólag egy dologért: a pénzemért. Azzal minden további nélkül megtennék mindent, vele azonban… nos, fogalmazzunk úgy, hogy ebben a pillanatban nem fogja megkapni azt, amit szeretne, akárhogy is akarja.
Nem, nem látom teljesen meztelenül, és jelen pillanatban nem is az a kép érdekel engem. Sokkal jobban felcsigáz az apró kis „medál” a nyakában. Az arany a fény hatására felcsillan, én pedig nem tudom róla levenni a szememet. De hiszen ez lehetetlen!
Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi év után ismételten felbukkanhat egy édes emlékkép, a régmúlt egy csodálatos pillanata.
Sokat gondolkodtam ezen még a Roxfortos éveim elején. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a lányt, akinek egy ajándékot adtam. A névre nem emlékeztem, de a mozzanat megmaradt, pont úgy, ahogy a pillanat jelentősége is. Hallgatom Day-t és bátyjának neve ismét ismerősen cseng. Már hogy ne csengene ismerősen, hiszen ő volt az első, akivel eszmét cserélhettem. Ő tanított meg arra, mi az amit figyelni kell az emberekben, nagyrészt ő tett olyanná, amilyen most vagyok… majd eltűnt.
Igen, eltűnt, a fiatal lánnyal együtt, aki a legjobb barátom volt, és a jegyesem.
Az évek persze elrepültek, én pedig elfelejtettem mindent. A családomat, akik bemocskolták a White nevet és a családot, mely annyira előkelő volt, hogy megtiszteltetés lett volna a köreikbe tartozni. Elfelejtettem a lányt is… és vele együtt magamat, azt a fiút, aki mindig is voltam.
Megváltoztam…
Már nem vagyok ugyanaz! És soha nem is leszek…Kár mindenért, nagy kár!
Kezem hirtelen mozdulatot tesz, majd az előttem álló lány vállába markolok. Egy határozott mozdulattal tolom el magamtól és nézek rá kérdőn.
- Honnan szerezted, azt a gyűrűt! Mondd, hogy nem loptad! Mondd, hogy az a tiéd! Bár igazából az sem változtat a következményeken. Jó hosszú időt fogsz eltölteni egy zárt helyen édesem! Itt az alkalom, hogy bebizonyítsd, mennyi mindenre vagy képes miattam!
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / Foltozott Üst / Re: Az ivó
|
Dátum: 2010. 10. 17. - 22:28:13
|
Hogy értek-e a nőkhöz? Nos igen! Hogy miért? Hát a tapasztalataim miatt. Ha ezeket a gondolatokat kimondanám biztos én lennék a legnagyképűbb férfi a világon. Azonban még szerencse, hogy nem kell kimondanom minden kis apróságot, ami átfut az agyamon. Helyette csak egy apró mosolyt küldök társalgónőm felé, és meredten az asztal lapjára bámulok. Igazából elmondhatnám neki, hogy pont úgy viselkedik mint a kislányok nagy része. Elmondhatnám, hogy pontosan tudom, mennyire zavarba hozom. De minek tépjem a számat? Miért fosszam meg a kezdeti rajongás örömétől? És ha már itt tartunk, miért is vonnám el a számtól a „falatot”, mikor annyira édes és bájos?
- Értelek! Bár az igazat megvallva, nekem is furcsa, hogy ezt gondolod! – mondom még mindig cinkos mosollyal az arcomon. Vajon szeretné, hogy ezt kifejtsem? Akarja tudni, hogy miért is gondolom ezt az egész helyzetet furcsának? Hiszen ha őszinteséget vár, akkor elmondom neki, hogy ő az az ember, aki hihetetlen bátorsággal besétált az oroszlán barlangjába. Hiszen nem is nagyon volt női lény az elmúlt időszakban, aki ilyen lelkesedéssel és könnyedséggel közeledett volna hozzám. Sőt! Nem nagyon akadt még ember ezen a világon, aki ennyire kedvesen meg szeretett volna ismerni. Oké, persze voltak rajongóim mindig is, hiszen akár akarom, akár nem, sok embernek megtestesítem a szőke herceget. Az más kérdés hogy nagyon sokan csak ezt a képet látják bennem, és fogalmuk sincs, hogy milyen szörnyeteget rejt ez a külső. De végül is, miért kellene ezt nekem mindenkinek elmagyarázni? Hiszen mindenki magának választja meg az utat amit jár… pont úgy, mint a sorsunkat.
- Csak azért, mert soha nem volt még ilyen kedves velem, és soha nem akarta még senki felajánlani egy beszélgetés után, hogy örömmel lejtene a kedvemért sok Darren szempár előtt. – mosolygom, majd húzom le az italomat.
Kezem a nyakára csúszik, ujjaim finoman játszadoznak a kósza hajszálakkal. Közelebb hajolok hozzá, szinte már megrészegedve szívom magamba bőrének kellemes illatát, puhaságát. Szíve vadul dobol, ütőere lágyan pulzál ujjaim alatt. Milyen jó is, ha az embernek vannak ilyen pillanatok az életében.
Közelebb csúszik hozzám, már-már remeg az érintésemtől, és pont annyira a vágyakozástól is, hogy még fokozzam ezt, és folytassam. Ajkait finoman megnyalja, ezzel is még kívánatosabbakká téve azokat és tényleg, nem kell sok, és én máris nem látok mást, csak cseresznyeszín száját, melybe pont úgy harapnék bele, mint egy mézédes gyümölcsbe. A varázs azonban nem tart sokáig, hiszen elhúzódik. Vagy inkább elengedem? Zavarát látva mosolyognom kell! Nem, nem kinevetem, csak egyszerűen viccesnek találom, ahogy elpirul, pont mint egy szűz lány… lehet hogy tényleg az?
- Kedvellek! Bírom a társaságod, és ha valakit érdemesnek találok magamhoz, akkor miért kellene eldobnom mindezt magamtól?! – felelem hetykén, majd kiürítem poharamat. – És egyébként is, ami jó és működőképes, azt folytatni kell.. – mondom, majd nézek rá kihívóan és nevetek fel hangosan, mikor remegő kezével a söröskorsója után nyúl azonban abban már nincsen semmi.
- Szerintem kérek neked még egyet, azt pedig add csak ide! – mondom vidáman, majd nyúlok a korsó után természetesen úgy, hogy eközben hozzá érjek.
- És ott, ott van valami… - mondom és mutogatok az orra felé, ahol az előbbi ivási kisérlet hatására megjelent egy apró kis habocska. Mivel igazából nem akarom még inkább egy ilyen miatt zavarba hozni, valami más megoldás mellett döntök. Ismételten előre hajolok, ujjammal lágyan letörlöm az apró kis sör maradványt, majd ha már úgyis ott járok, végigsimítok arcán és sejmes bőrén. A vágy ismét olyan hévvel önt el, mint az utolsó ilyen megmozdulásomnál. Óriási szemeket meresztve vizsgálom meg minden apró kis részletét arcának, csillogó szemeit, dús ajkát. Kezem a nyakára vándorol, majd onnan a tarkójára. Végül is minek fogjam magam vissza? És ha már zavarba jön így is, úgy is, akkor inkább ezért tegye ezt…
Úgyhogy nem teketóriázom tovább, ha hagyja, ha nem, megcsókolom…
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Darren Gregory White / Re: Hálószoba
|
Dátum: 2010. 09. 17. - 12:42:38
|
- Gyere, mutatok valamit! – kiabálok a kislánynak, aki nem is olyan régen még csak egy egyszerű kis senki volt az életemben. A dolgok azonban változnak, pont úgy, ahogy mi emberek is. Én is változtam, felnőttebb lettem, változott a hozzáállásom is sok dologhoz, pont úgy, ahogy ehhez a kislányhoz való viszonyom is. Szüleimnek hála új barátokra tettem szert. Soha nem voltak még barátaim, ők talán az elsők. És mint mindenkire az új dolgok, rám is pontosan ugyanolyan erővel hat ez a kapcsolat. Szinte már lelkes vagyok, izgatott, ha találkozhatom velük. Meg kell hagyni, anyáméknak ez volt az egyetlen olyan dolga az elmúlt időszakban, ami kimozdított a dolgok monotóniájából. Nem olyan régen mutatta be nekem Day-t és Zebediah-t, én pedig már-már rajongom értük. Még soha nem értettem meg magam annyira másokkal, mint ezzel az idősebb fiúval. Egy lány sem volt még annyira kedves nekem, mint ez a kislány. Bája, kisugárzása, gyermeki félénksége teljességgel elvarázsol. Tudom, hogy a szüleimnek céljai vannak ezzel az egész új helyzettel, tudom, hogy a vérvonal továbbviteléhez egy olyan családot keresnek, akik méltóak erre. Értem, és fel is fogom, hogy a kis Day lesz az a lány, akit el kell majd vennem – ha a dolgok így alakulnak a továbbiakban is – és őszintén, egyáltalán nem borzadok a gondolattól. Hiszen miért is borzadnék. Egy kedves teremtés, aki ilyen félénk és mégis sugárzó, évekkel később sem fog megváltozni. Maximum abban, hogy levedli bábját és pillangóvá alakul, de gyökeres változáson nem fog keresztül menni. Nekem pedig ez az ami a leginkább tetszik.
- Nézd csak! A házunk előtt találtam… biztos elejtette valaki. Na jó, nem most volt ez, hanem még évekkel ezelőtt, de én elraktam és megőriztem. – suttogom az utolsó szavakat és mutatom is a féltve őrzött ereklyét. Apró tenyeremet kitárom és a lány elé tolom az aprócska aranygyűrűt.
- Neked szeretném adni… - suttogom és nézek mélyen a szemében. Gondolom, még soha senkitől sem kapott ajándékot, én viszont szeretném megajándékozni ezzel is, nem csak a bizalmammal. Akarom, hogy tudja, fontos nekem és hát… tetszik is, mi tagadás. Anyámék úgyis mindig azt hajtogatják, hogy mutassuk ki az érzéseinket, hát én így szeretném kifejezni ezt a különleges dolgot.
- Nahát Darren! Ez nagyon szép… de ez a tiéd! Miért akarod nekem adni? - néz rám óriási szemeivel és kéklő íriszei szinte átvilágítanak egészen a lelkemig. Arcomra enyhe pír ül ki, zavaromat ha akarnám sem tudnám elrejteni. Túlságosan intim ez az egész, túlságosan bensőséges… és ő pedig túlságosan fontos a számomra ahhoz, hogy elveszítsem. Mi ez hát, ha nem szerelem? Igaz hogy csak gyermeki, de akkor is a legtisztább és legnemesebb érzés, melyet valaha is éreztem.
- Azért, hogy soha ne felejts el. Bármi történik is, legyen egy boldog emléked. Azt akarom, hogy ha esetleg majd valamikor már a nevemre nem is emlékszel, ez a gyűrű boldogságot hozzon az életedbe és mosolyogva gondolj rám, a fiúra, akitől ezt kaptad! – jelentem ki határozottan, majd eközben apró ujjai közé rejtem az értékes tárgyat. A pír arcomról lassan eltűnik, mi tagadás, nem is olyan nehéz túlesni ezeken a dolgokon. Vajon az életben minden ilyen könnyen és egyszerűen megy? Vajon egy ilyen megnyilvánulással másoknál is célt érek? Kapok majd ilyen csillogó szemeket, ilyen rajongást?
Kár hogy az életben a többi dolog nem ilyen egyszerű…
A halk pukkanás szinte már visszaránt az álomszerű tudatlanságból, melybe egy pillanat alatt belecsöppentem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy az eltelt 10 perc életem legkönnyebb 10 perce volt. Utálok várni, gyűlölök! Az a nyavalyás öregasszony pedig – hihetetlen hogy ilyen még egyáltalán létezik – már megint késett. Igaz, sejthettem volna, hogy ez lesz. Soha nem volt a pontosság mintaképe, és én is szenvedtem már felesleges plusz órákat egy-egy veszélyesebb küldetés után. A vicces csak az az egészben, hogy elvállalta a gyógyításomat és a segítségét – szerinte legalábbis – bármelyik pillanatban igénybe vehetem, a gyakorlatban viszont, egyáltalán nem így tűnik. Vajon, ha egy megátkozott tárgyhoz érnék, vagy valami méreggel érintkeznék… megmenthetné az életemet az a pár perc? Vajon, ha hamarabb érkezne, akkor esélye lenne mondjuk a karomnak, hogy pont ott és abban a formában maradjon meg, ahol már megszoktam?
Érdekes kérdés… elgondolkodtató…
- Késett! – mondom mogorván, mint mindig, mikor találkozunk. Ujjam egy erőteljesebb mozdulat hatására hozzákoppan a pohárhoz. Vagyis nem az ujjam, hanem a családi címeres pecsétgyűrű, melyet mostanában előszeretettel hordok. Már-már felbőszülten rámarkolok a pohárra, majd miután kiittam az alkoholt belőle egy erőteljes mozdulattal a fotel melletti kis asztalra helyezem. Csak most vagyok egyáltalán hajlandó arra, hogy megmozduljak és hogy ne csak a hátamat, hanem teljes valómat is lássa. Végre felé fordulok, majd izzó tekintettel közelebb lépek. Ujjam a fürdő felé mutat, majd elszavalom az instrukciókat is.
- A fürdőben van. Teljes diszkréciót kérek, és azt, hogy alaposan kupálja ki. Fürdesse meg még egyszer, mossa meg a haját, nem bánnám, ha használna valamit bolhák és tetvek ellen is. Nem tudom hány napja van kinn az utcán, de nem is érdekel. Hozza rendbe, varrja össze a sebeit, lássa el a horzsolásait. Amint végzett, teljes jelentést kérek, és azt is akarom, hogy elmondja, mit kell csinálnom az ügyben, hogy kikupáljam.
Válaszát és esetleges reakcióját meg sem várva az ajtó felé tolom, én pedig belesüppedek ismételten az önsajnálatba. Újabb whisky kerül a gyomromba, torkomat szinte égeti annak füstös aromája. Gondolataim messzire cikáznak, én pedig egyre jobban csak ráncolom a homlokomat. Valami nem stimmel, valami mintha hiányozna a képből. Már csak az a kérdés, hogy micsoda… egyszerűen nem tudok rájönni. Cigarettára gyújtok, már-már mohón nyelem a kesernyés füst minden egyes cseppjét. Tüdőm, agyam, énem szinte fellélegzik, hiszen mennyivel egyszerűbb és szebb is a világ, ha kéznél van egy jó kis nikotin szál. Miután végeztem ezzel a tortúrával halkan nyikordulva feltárul a fürdő ajtaja. A nő gondterhelt arccal lép elém.
- Zúzódások… szíjak nyoma a hátán… harapások és ütlegelésektől lilálló combok… erőszakos behatolás… lelki trauma… instabil lelki állapot… deviáns viselkedés… menekülés az élet elől… problémák…függőség… pszichiátria… kezelés… sürgősen… nagyon fontos… - hallom a szavakat és igazából egyáltalán nem fogom fel. A teljes mondatok valahogy nem jutnak el a tudatomig, agyam csak a fontos részeket emeli ki. Igaz, mindig is sejtettem, hogy valami gond van Day körül, de hogy ennyire borzalmas is lehet a helyzet, azt soha nem gondoltam volna. Persze, biztos nem véletlen volt, hogy az utcán élt, az sem, hogy mit tettek vele. Arról is van elképzelésem, hogy miért tette ezt az egészet, viszont, ha tényleg a drogok miatt, akkor itt ennek most kell véget vetni. Nem is tudja az előttem ácsorgó nő, hogy az esetleges függőség mit is jelent, hogy a lehető legborzasztóbb dolgot takarja, amire csak rá lehet szokni. Egy óriásit sóhajtok, majd az ámulatból feleszmélve felteszem a költői kérdést:
- Mit tehetnék, hogy helyre jöjjön?
- Hagyok itt néhány gyógyfüvet, ebből teát kell vele itatni, naponta legalább háromszor, ugyanis a bőre teljesen tönkrement a folyadék hiánytól. Van itt néhány krém is, a hátán és lábán lévő sebeket kérem ezzel kenegesse… vagy ha nem maga, hát alkalmazzon valakit, aki kellő figyelmet fordít a fiatal hölgyre. Nem tudom mi történhetett vele, de az biztos, hogy valami komoly lelki változásra van szüksége. – mondja a nő jóságosan és már-már aggódva. Furcsa ez, hiszen mikor hozzám jött, értem soha nem aggódott ennyire. Ez a tudat, és az, hogy Day ilyen hatással volt rá akaratlanul is mosolyt csal az arcomra.
- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. – mondom, majd búcsút intve hagyom, hogy a hölgy haza dehoppanáljon.
Egy percig még némán állok és a semmibe meredek, majd mikor a túlzottan nagy csend kijózanít a fürdő felé veszem az irányt. Már épp valami kedves mondatot mondanék, levetkőzném a mogorva álarcot, mikor is olyan látvány tárul a szemem elé, melyre egyáltalán nem számítottam.
Egy mosolygó lányt látok a hatalmas helységben, aki előszeretettel bámulja magát a tükörben. Az íriszei pont olyan üvegesek, mint az első találkozásunkkor, pupillái akkorák, hogy szinte elnyelik egész lényemet. A mosdókagyló melletti pult tetején egy apró kis kupac fehér por jelzi, hogy nem olyan régen még egy tetemes adag várta a gazdáját, valamint az ott hagyott cső is pont erről árulkodik.
Egyetlen óriási lépéssel teszem semmissé a Day és köztem lévő távolságot. Hiába, egy idő után az ember megtanul rohanni, ezzel együtt nagyot lépni. Én az ilyen helyzetekre felkészülve tökélyre fejlesztettem ezt, sőt, már a rohanások alkalmával az átkozódás is fenomenálisan megy, pont úgy, ahogy más egyéb dolog elvégzése is. Most például kezem emelkedik a magasba és repül az árva kismadár felé.
Kezem óriási lendülettel érkezik a finom arcra, majd nem áll meg ennyinél. A köntösbe markolok, majd nyomom neki a lányt erővel a jéghideg csempének. Feje nagyot koppan, lehetőleg akkorát, hogy a fájdalom valamelyest kijózanítsa.
- Mégis mi a fenét művelsz? Kiemellek a mocsokból, lealacsonyodom, és te ezzel hálálod meg? Nekem nem kell egy drogos ribanc! Nekem nem kell egy ekkora nyűg a nyakamba! Most volt az utolsó ilyen! Megértetted? Még egyszer nem fogsz ide drogot hozni, se semmilyen szert! Itt nem fogod magad kúratni vadidegenekkel az anyagért! Nem fogsz megalázni!! Felfogtad amit mondtam??? – kiabálom a kérdést és csapom neki még egyszer a nyomatékosítás kedvéért a falnak. Agyamra köd telepszik, ha lehetne, most meg is ölném. Mégis mi a fenét képzel magáról??
- Ezt nem fogod csinálni! Bassza meg!...
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Darren Gregory White / Re: Hálószoba
|
Dátum: 2010. 09. 10. - 22:50:27
|
 … A hatalmas csillár sárgás fényével aranyszín csillogással világította meg a tágas társalgót. Üvegdarabkái, szinte több ezer csillámot szórtak a szoba minden pontjára, ezzel is még hangulatosabbá varázsolva a feldíszített helységet.
Tél volt, óriási hóvihar és hideg tombolt odakinn, azonban a szobában, a pattogó fa - a kandallóban - mindent felmelegített. A tágas szoba bal sarkában, nem messze a hatalmas, gyönyörűen megterített asztaltól, óriási karácsonyfa álldogált, szinte roskadozásig teleaggatva. A díszes dobozok a lábai előtt hevertek, pont mintha egy ajándék tenger simulna alája és ringatná őt távoli, boldogabb tájak felé. Soha nem volt még annyira szép karácsonyunk. Valamiért az a mostani különleges volt, talán az emelkedett hangulat miatt, és azért, mert életem ezekben a percekben változott meg végérvényesen.
Nem emlékszem teljesen a történtekre, azonban arra igen, hogy mennyire nagy lelkesedéssel ültem az ablakban és néztem az előttünk magasodó lámpa fényében a kavargó hópelyheket. Idilli volt ez a számomra, hiszen mindig is imádtam a telet. Hófehér szépsége általában megnyugtatott, és akaratlanul is magamhoz hasonlítottam.
Fehér, hideg, kemény, fagyos, elmúlás, halál, Darren...
Órákig képes voltam a csodálatos képződményekben gyönyörködni. Ámulatba ejtett varázslatuk és sokszínűségük. Akkor még nem voltam igazából azzal tisztában, hogy ez is csak a természet egyik olcsó kis trükkje, mellyel megpróbálja arra késztetni az embereket, hogy megváltozzanak, hogy felfedezzék a szépet és a jót... és ne tegyenek semmi borzalmasat...holott néha igenis szükség van gyökeres változásokra, borzalmas tettekre ahhoz, hogy az a jó és szép megalakulhasson.
Az inas pontban nyolc órakor érkezezett meg hozzánk. Fekete frakkjában igazán előkelő látvány volt, és még hangszíne is azt az elmaradhatatlan nyugalmat árasztotta, mely bizalmat ébreszt mindenkiben. Kedveltem őt! Ő volt apám egyetlen olyan alkalmazottja, aki valamiért közel férkőzött hozzám. Kissé kimért volt és egyáltalán nem gyermekként kezelt, hanem pontosan ugyanúgy, ahogy a felnőtteket. Igaz, maga a tény, hogy inasunk van sok aranyvérűben keltett döbbenetet. A varázs világ nem igazán arról híres, hogy hús-vér embereket foglalkoztasson. Felkapottabbak a házimanók és olcsóbbak is, a szüleim viszont teljes körű kiszolgálást akartak, valakit, aki kedves, aki igazán figyel a vendégekre, és aki bizalmat ébreszt. Hát így került közénk Frank bácsi.
- A vendégek megérkeztek, Asszonyom! - mondta anyámnak, majd ünnepélyesen meghajolt.
- Kísérje be őket legyen oly kedves, majd gondoskodjon az italokról. Ezek után sürgesd meg a házimanókat, fél óra múlva enni szeretnénk! - adta ki anyám az utasítást. Az inas ezek után meghajolt, majd távozott is körünkből – igaz nem sokáig, hiszen hamarosan halk sustorgás szakította félbe a némaságot. Anyám egy pillanatra rám meredt, fürkész tekintete végigsvenkelt a ruhámon, hajamon, ellenőrizte a legnagyobb rendben van e a ruhám, a frizurám és úgy az egész lényem. Mivel nem voltam egy túlzottan mocorgós gyermek, egy mosollyal nyugtázta, hogy az ő kisfia igazán jóravaló. Viszonoztam kedvességét, mert tudtam. hogy elvárja tőlem, majd a hatalmas kétszárnyú ajtóra meredtem, mely tárva nyitva állt. A folyosó kellemes homályából lassan 4 számomra teljességgel idegen ember bukkant fel. Egy idősebb nő, egy idősebb férfi, valamint egy fiatal lány és egy fiú.
- Hát végre itt vannak! Jöjjenek beljebb, foglaljanak helyet! - invitálja az idegeneket anyám egyre beljebb a lakásba. Mosolyogva fogja meg a hölgy kezét, majd vezeti az asztal mellett található kellemesen kényelmes székhez. Igen, anyám mindig is ilyen volt. Közvetlen és kedves az emberekkel, pont ugyanolyan jóravaló mint apám. Ez volt az egyetlen hibájuk egész életükben és ez is fogja majd őket a halálba vinni.
Mikor a vendégeket teljes kényelembe helyezte és Frank felszolgálta az üdítőket, kávékat, borokat végre rám is felfigyeltek. Először nem hallottam semmit, csak a nevem, majd a kíváncsian fürkész pillantásokra lettem figyelmes. Az idegen nő meredten engem nézett, óriási, világos szemei már-már lyukat égettek a bőrömbe. Szinte önkéntelenül kezdtem el pislogni és szorítottam ökölbe a kezemet, mely eddig finom öltönybe bujtatott testem mellett szabadon és könnyen lógott. Azonban nem csak ő volt az egyedüli aki kíváncsian méregetett.
A fiatal lány és fiú szintén meglepődött arccal méregetett. Őszintén megvallva, nem értettem ennek az okát. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy 9 évesen valahogy nem tudtam követni azokat a formális dolgokat, melyek fontosak a szülők számára. Csak később értettem meg mi is történik körülöttem.
- Gyere csak kisfiam! Mutatkozz be szépen! Ők itt a Whitehorn szülők, valamint a gyerekek, Dayline és Zebediah. - szólt anyám, majd hosszú ujjaival felém intett, hogy menjek már végre közelebb. A görcs lassan kezdett kiengedni a kezemből, majd egy félmosolyt is sikerült kierőltetnem magamból, mikor meghajoltam. Persze ez a mutatvány óriási lelkesedést váltott ki a vendégeink köréből.
- Jó estét kívánok! Darren vagyok! - köszöntem illedelmesen, majd a körülbelül velem egykorú gyermekekre néztem. Nem is tagadhattam volna le, mennyire kíváncsi voltam én is rájuk. Egy pillanat elegendő volt ahhoz, hogy megfigyeljem a lány csillogó íriszeit, hosszú barna haját, szégyenlős mosolyát, vékony testalkatát, melyet hófehér kötött kardigán takart és egy barna ruha. Fiatalabb volt nálam, lévén, hogy lába igencsak nehézkesen ért le az óriási székről. Miután végeztem feltérképezésével, a fiút vettem szemügyre. Vállai már ekkor is szélesek voltak, olyanok, melyekről látszik, hogy valami sportágban jeleskedik. Magas volt, tőlem 1 fejjel magasabb. Szemében értelem csillogott, arcának vonásai azonban mindezek mellett túlságosan kemények voltak. Túl elgyötört volt egy gyermekhez. Mintha az életben már valami más is érdekelné, foglalkoztatná, nem csak a játék és az iskola.
Szemem összeszűkült a nagy figyelemben és azt sem vettem észre, mikor hozzám szóltak.
- Mondd csak, hány éves vagy Darren? - kérdezte a férfi velem szemben, aki igazából csak most tűnt fel. Nem volt egy hivalkodó jelenség, legalábbis nem úgy viselkedett mint a nagy aranyvérűek többsége. Szinte észrevehetetlen volt... persze lehetett volna sejteni, hogy ennek is megvan a maga oka.
- 9 éves vagyok, uram. - mondtam, majd fordultam felé. Egy pillanatig szemeibe néztem, majd a hosszas nézelődés után inkább a gyermekek felé fordultam.
- Nincs kedvetek megnézni a szobámat? - kérdeztem és villantottam egy mosolyt, mintegy hívogatva, csak azért, hogy a társaság fiatalabb része velem tartson...
Az eső már-már hihetetlen iramban és óriási cseppekben hullott alá a fekete égből. Igazából semmi bajom nincs az esővel, mindössze csak nem találom minden egyes helyzetben túlságosan kellemesnek. Ezt éreztem most is, kibaszottul nem hiányzott. Jó, persze, ha nem lett volna felhő az égen, valószínűleg nem egy sikátor felé vettem volna az irányt, csak azért, hogy hamarabb hazaérjek és akkor nem találtam volna meg Dayt sem egy szakadt csöves ruhában az tuti. Mindössze az az egyetlen bajom, hogy hosszútávon nem szeretek senkit sem a karjaimban cipelni, pláne nem úgy, hogy bárki megláthatja ezt a kis közjátékot, bár igazából jelen helyzetben már annyira mindegy. Kissé megbolondított, szerelmet vallott, én pedig pont úgy rohantam a megmentésére, mint egy hős lovag. Mi ez ha nem hányingert keltő? Undorító és kész...!
Hatalmas léptekkel száguldom végig a tereken és az eldugott utcákon. Szinte számolom visszafelé a másodperceket és a lépéseket, melyről pontosan tudom, hogy hányat kell megtennem az otthonomig. Mikor végre megérkezem a harmadik kis utca és még pár sarok után csendben és gyorsan teszem le a terhet a karjaimból. Életem megkeserítőjét finoman talpra állítom – bár mindezt tehetném durván is, megérdemelné a sok hülyeség miatt, amit elkövetett – és egy intéssel az ajtó felé irányítom. Bejutni nem fog tudni, meg kell várnia, míg az apró kis kaput kinyitom és bezárom, de legalább az apró kiugró alatt nem fog még jobban megázni. Gyorsan cselekszem, szinte már hihetetlen pontossággal, gyorsasággal nyitom és zárom azt a semmiséget. Csak három lépés kell és már mellette is vagyok. A kulcs a zárba siklik, halk kattanás hallható és a meleg lakás azonnal feltárul előttünk.
Soha nem voltam büszke arra amim van. Vagyis, igen, volt nagy családi vagyon, de nem volt meg az az eget rengetően fantasztikus családi morál, mint amilyennek kellett volna lennie. Apám elárult engem, és ezzel veszélybe sodorta magát és anyámat is. Hogy lehet az, hogy valakinek a muglik legyenek a fő életcéljuk, ahelyett, hogy a saját családjával, fiával törődne? Végül is mindegy. A kitagadás megtörtént, viszont nekem ettől függetlenül még jutott, akarom mondani csurrant cseppent egy apró kis vityilló két szobával és mindennel amit csak kívánhat egy fiatalember. Akármi lesz, ezt a házat, az otthonomat, soha senki nem fogja tőlem elvenni.
- Kerülj beljebb! - adom ki az utasítást. - Oda lerakhatod a ruháidat, jobbra pedig megtalálod a fürdőszobát! Először is azt akarom, hogy fürödj meg, addig hívok valakit, hogy megvizsgáljon. Persze akit idehívok még egyszer át fog suvickolni téged, ki tudja milyen koszban és piszokban fetrengtél és miket szedtél össze! - mondom hűvösen, mintha az égvilágon semmi sem történt volna kettőnk között egy negyedórával ezelőtt. Igaz, ami igaz, szívesen magamhoz szorítanám ismét, belefúrnám arcomat a hajába, belélegezném illatát és fulladásig csókolnám, azonban nem lehet. Nem lehetek ennyire gyenge, nem lehetek ennyire gyermeteg! Nem egy 14 éves kamasz vagyok, aki csak úgy belehabarodik egy lányba, ráadásul egy ilyenbe! Nem engedhetem ezt meg magamnak, én többre vagyok hivatott, sokkal többre! Nem ragadhatok le senkinél, túlságosan fiatal vagyok még ehhez.
Egy határozott mozdulattal a fürdőszoba irányába tolom Dayt, majd míg ő készülődik én a kandallóhoz lépek. Ujjaim belemarkolnak a különleges hamuba, majd pár pillanat és a tűz martalékává leszek. Nem megyek messzire, csak pár kandallónyit. Az utam nem tart sokáig, mindössze 3 percig. A nő, akivel visszatérek, még anyám barátnője volt, párszor segítettem neki. Itt hát az idő, hogy viszonozza. A fürdőszoba felé mutatok, majd mikor belép én óriási sóhaj kíséretében rogyok le az egyik bőr fotelbe. Whisky kúszik ujjaim közé, fejem pedig tenyerembe hajlik. Ismét megcsináltad Darren! Gratulálok... |
|
|
|
|
