Miss Miscreant
Árnyak, lidércek s szörnyetegek? Mindezek olyan fogalmak, mely másokat frászba hoznának, de nem azt az alakot, aki most nesztelen lépteivel közlekedik a falu utcáin, melyet csak suttogva mernek csak megemlíteni a közönséges emberek, a szürke varázslónép. Akiket egyszerre vonz, s taszít ez a hely, hiszen köztudott, hogy Halálfalók vertek itt tanyát, s ha épeszű ember vagy, nem teszed be ide a lábad, s nem kívánod azt, hogy kínok kínjai által végezzenek veled.

Kiáltás, egy női hang, a férfi pedig egy pillanatra megáll, majd elgondolkozva összevonja a szemöldökét. Csak nem egy hitetlen, aki azt hiszi, attól lesz vagány, ha idejön, s felveri a faluban portyázó embereket? Valami újabb gyermekcsíny, vagy fogadás? Óh igen, volt már erre példa, s ha az incidens nem is halállal végződött, az illető hamar megtanulta, hogy jobb ha nem jön Champerbot közelébe sem.

Az egyik kiszáradt, szinte már csonka fa törzse mellett ver tanyát, s figyel az út közepén ácsorgó alakot. Nem látja az arcát, csak a barna kontyot, s a drága ruhákat, no meg a pálcát tartó kezet, ám hangját újra hallatja a másik. Egy apró mosoly ver tanyát ajkai szegletébe, mint akit szórakoztat ez a helyzet, hiszen éppen egy őrült, árnyakat s hangokat kergető valakibe sikerült belebotlania. Milyen nevetséges..

Mint egy utolsó dög, olyan észrevétlenül és olyan halk, így tán észre sem vevődik, ahogyan a lány háta mögé ér, majd megszólítja.
- Úgy gondolom, eltévesztette a házszámot Miss… Hamupipőke bálját nem itt tartják. – Egy enyhe gúny vetül bele az érdes hangba, hiszen számára az egész helyzet egy komikum. Mit keres még is itt egy bűbájos, s kissé zakkant fiatal hölgyemény? Talán az üvegcipellő elhagyása nem okoz számára elég izgalmat, s itt próbál szerencsét?

1. Nagyon fontos alapszabály, hogy nem irányítjuk a másik karakterét. Honnan tudhatnátok, hogy Rodolphus honnan fog előbukkanni? Mert én nem úgy terveztem, hogy előttetek fog sétálni nyugodtan, mintha az egész napos feszültségét akarná ilyen módon levezetni. Mivel velem ezt a részletet nem egyeztettétek, figyelmen kívül hagyom, és az a férfi, aki előttetek haladt, egy noname valaki, senki több. Erre máskor jobban figyeljetek. :]

---

Düh, mely benne forrong, minden apró izomzatot átjárva, szinte az mozgatva. A vérében zubugó gyűlölet, mely évtizedek óta mérgezi a szívét, átmosva mindannyiszor a kamrákat. Pengeélen táncol, nap mint nap, s ezt nem is érezhetné jobban, mint most, ezekben a percekben, az ép elme és az őrület szakadéka felett. Oly élvezettel ölte meg azt a kis fattyút, aki beszennyezte a családja hírnevét, hiszen felesége nem volt képes tartani azt a lepcses száját. Pedig azt kellett volna tennie. Hallgatni mint a sír arról, hogy a férje testvérével feküdt össze, s ebből a nászból lett az a végtermék, akit Beatricenek kereszteltek el. Minő borzalom s szégyen. Nem csoda hát, ha úgy érzi, felszarvazták, s a felszarvazott férj címet talán élete végéig le nem moshatja magáról. Sérti az önérzetét, de még mennyire! Most még is, megcsonkított lelkének azon része mely benne lakozik, olyan érzésbe sajdul bele, melynek létezését mindig tagadta. Lelkiismeret furdalás. Neki, a nagy Rodolphus Lestrangenek, a retteget s hírhedt Halálfalónak, aki Voldemort egyik leghűségesebb szolgálója, már a kezdetektől.

A hangos pukkanás lehet az, ami a két fiatal torkára forraszthatja a szót, vagy még sem? Hisztérikus hang, melyet a magas, kőfalak visszavernek, csak olaj a tűzre. Megrándul a szeme, ahogyan a két alakra emeli világos íriszeit, melyek már enyhén véresek. A magas szikár alak olyan egyenes gerinccel s tökéletes tartással áll ott, mintha valami arisztokrata lenne, vagy a királyi család leszármazottja. Hosszú másodpercek telnek el addig, amíg végre megmozdul, s a két diák felé tesz pár lépést, majd félredöntve kissé a fejét, méri végig a kettőt, bár arcából mondhatni semmit sem látni. Mintha egy arctalan ember lenne orr, száj s szemek nélkül. Az egész olyan bizarr, még is valós.
- Nocsak.. Két elkóborólt madárka mit keres itt késő este? – Szólal meg mély, érdes hangján, s ahogy feltámad a szél, úgy válik érezhetővé a whiskey félreismerhetetlen, tömény szaga. Mi tagadás, nem egy pohárral legurított már a torkán, s ez csak még inkább tetézi a helyzetet. A drága bőrkesztyűbe bújtatott hatalmas férfikéz most megszorul a fekete sétapálcán, melyet most kissé megemel és a páros fiú tagja felé bök egyet. – Húzd ki magad, s tűrd a fájdalmat, elvégre férfi vagy. -
Hangzik az otromba, s pimasz megjegyzés, amit magától értetődően megengedhet magának, s ez még csak a kezdet.

Gyűlölet. Mely minden ízében átjárja a testét. Érzi, ahogy egy ér ott lüktet a halántékán, dagadtan, pulzálóan. Szemei vérben forognak, s csak azért nem fröcsög a szájából a habzó nyál, mert még nem ragadta el teljesen az őrület. Gyűlöl téged. Gyűlöli minden porcikádat. A tekintetedet, a gesztusaidat, a hajadat, a vékony karodat melyet most oly erősen szorít, hogy akár szilánkosra is törhetné. Mert rá emlékezteted. A feleségére, Bellára, ki első szerelme volt, lángolón, s szenvedélyesen, de nem maradt már abból az érzésből sem semmi, csak a haloványan szikrázó parázs. Elvesztette. Elvesztették egymást az élet forgatagában az egyik őrültebb kanyarban. Kicsúsztak a kezeik egymáséiból, s azóta sem fonódtak össze újra.

- Te az életre is képtelen vagy. – Köpi a megvető szavakat, s ha nem lenne benne egy fikarcnyi tartás sem már, bizony belerúgna egyet a földön fetrengő lányba, mint egy utolsó kutyába. Nem teszi meg. Nem sülyedhet ennyire mélyre. A válaszok nem elégítik ki tudásszomját. Semmit mondó szavak, még megvédeni sem képes magát ez a lány, amikor a halál markában vergődik. Talán elég lenne pár szó, hogy megenyhüljön, és megkönyörüljön rajta, de nem küzd az életéért, csak nyöszörög, és tekergőzik a földön, mint egy féreg. Ez pedig méltatlan viselkedés egy olyantól, kinek ereiben Lestrange vér csörgedezik. Rangon aluli. Csak mégjobban feldühíti a férfit, s adja alá a lovat. A pálca melyre most az erős ujjak fonódnak, megremegnek a visszafojtott indulattól.

- Nem érdemled meg.. hogy szívd az éltető levegőt. CRUCIO! – Büntetni akarja, még most, az utolsó percekben is nevelni, de ugyan minek? Amikor pontosan tudja, hogy mi lesz a végjáték ennek az egésznek. Téboly. Öröm. Élvezi látni, ahogyan rángatózik a test, és ha egy sikolyt is kicsikarhat belőle, az csak hab a tortán. Leereszti a pálcáját egy pillanatra. Az átok megszűnik.

Csend. Mindent beborító csend, csak a két alak zihálása töri meg az egybefüggő éjszaka súlyos leplét.
- Vége van Bea.. vége. Sajnálom. – Talán az utolsó, megmaradt ép emberi érzések mondatták vele ezeket a szavakat, mielőtt újra felemelte volna a pálcáját, s lesújtott volna. „Adava Kedavra!” Egy zöld villanás, majd egy újabb élet huny ki a kezei által, de már fel sem veszi, még most sem, hogy a saját véréről van szó. Az sem érdekli, hogy mit fog ehhez az egészhez majd szólni a kedves felesége. Hogy a porontyával egyszerűen csak végzett. Nem érdekli.

Nem érdekli már semmi sem.

Nem, nem kell reagálnia semmit arra a bizonyos hangzatos névre, melyen bemutatkozott a férfi, s mely valóban egy nemesi névnek tekinthető, és.. khm, talán puccosnak, is igen. Külhonból ideröppent madárka, sokkal könnyebb lesz arra csábítania, hogy a vállára, vagy éppen a karjára röppenjen a drága így, hogy nem is ismerik, s fogalma sincs, miféle döggel hozta össze a sors. Ha szerencséje van férfinek, s már miért ne lenne, gyanútlanul esznek majd a tenyeréből akár a későbbiekben is. Hacsak.. hiszen az Élet írja a forgatókönyvet, melyben mindketten élnek, a lányka ki nem nyitja ajkait, hogy csicseregve érdeklődjön utána valaki olyantól, aki pontosan tudja, mit is jelent az Ő neve. Pusztulás, rettegés, félelem s halál, no meg Voldemort. Nem éppen olyan szavak, melyek vonzóbbá tehetik a leányzó szemében, vagy még is? Ennyire szeretné a veszélyt kedvesem, hogy vakon mondana nekem igent egy keringőre, melynek utolsó sasszéja talán maga a halál?

S bár úgy tűnhet, Rodolphus is beletartozik a ’minden férfi’ kategóriába, aki csak arra hajt, hogy első éjszaka az ágyába csábítsa az áldozatot, valójában sokkal nagyobbra értékeli, ha nem engedik be oda. Szerek küzdeni, és meg is teszi, ha úgy látja, érdemes időt, fáradtságot no meg pénzt beleölni az ügybe, ha pedig mégis a karjaiba omlanak egy alkalom után, neki az is jó. Csak így elveszti az egész a varázsát. Ön melyik típusba tartozik Kate? Aki hagyja, hogy azonnal elragadja a szenvedély, vagy kivárja a megfelelő pillanatot, hogy az élvezetek csak tovább fokozódjanak?

- A londoni férfiak szégyene, amiért nem állnak sorban az Ön kegyeiért. Ám ha nincs ellenére a személyem kedves Kate, én szívesen gondoskodom arról, hogy biztonságban hazajusson. – Az apró bókok oly könnyedén buknak ki az ajkain, mint a legnagyobb ordas hazugságok a nap minden percében. Figyelmével kitüntetni a fiatal nőt, s az, ahogyan felajánlja a saját kíséretét, nem egy túlfűtött férfi szavaiként fogalmazódnak meg, aki azt várja, hogy majd most itt lesz az alkalom arra, hogy elcsábíthassa, hanem mint egy dzsentlamené. Biztosan tudja kedvesem, mire is vágyik egy férfi, és hogyan is adhatja meg azt neki. Ne kelljen már most a legelején csalódnom Önben..

- Tehát csak a bátyja volt az, ami arra ösztökélte, hogy otthagyja a csillogó, fényárban úszó Franciaországot a borongós Londonért vagy valami más is? Hiszen bizonyosra veszem, hogy ez a város már nem tud Önnek újat mutatni. Még a Buckingham-palota szépsége sem ér fel az Önével. – Újabb bók, de még most sem tolakodó, világos lélektükreivel, melyben ott fortyog az a megfoghatatlan őrület és szenvedély egyvelege nem vetkőztet, s kizárólag csak a csinos vonásokat pásztázza. Nem ragadtatja el magát olyan tettekre, melyek sértők, vagy durvák lennének, mint a feltűnő méregetés. Hoppá. Csak nem hízelegnek a vén rókának? De. Azt teszik. Finoman közlik vele, hogy külseje több, mint jó, mondhatni már majdnem tökéletes, és ezzel tisztában is van, még is jó újra és újra hallani, főleg egy ilyen szépség szájából. Szélesen elmosolyodik, majd a pohara felé fordul, s ahogy megemeli azt, mintha halk dörmögéssé csitított nevetést rejtene bele a következő kortyba, mely lecsúszik a torkán. Az igazságot még sem mondhatom meg, elvégre nem akarom azonnal elriasztani. Hogyan is venné ki magát, hogy gyűlölök a saját feleségemmel a négy fal közé szorulni? S az, hogy olykor feltámad bennem a vérszomj, s olyankor bizony képes vagyok idegen, mugli emberek vérét ontani? Nem, ez nem derülhet ki sem most, sem később. Az Ön érdekében.

- Tudja, az egész napos pörgés után jólesik, ha az ember eltölthet egy órácskát csendben, egy pohár ital fölött. Keresem a magányt, és kerülöm a kellemetlen emberek társaságát, ám magácska egy üde színfolt a sötét éjszakában. Meséljen még, kérem. – Kérleli, s arra bíztatja énekeljen még dalos hangján, s egyre több és több információval ajándékozza meg a férfit. – Mivel foglalkozik? S meddig tervezi maradását itt, Londonban? -

 Természetesen, ahogy az illem megköveteli, úgy emelte meg ő is a saját poharát, melyben ott lötyögött az aranyságra méreg, s koccantak össze a mozdulatra a félig elolvadt jégkockák.
- Egészségére Hölgyem. – Nocsak, egy francia? Elrejt egy újabb, talán elégedettnek is ható mosolyt, miszerint egy igen érdekes és valószínűleg értékes madárkát sodort elébe a soros. Hogy mennyire értékes, az majd kiderül, mindenesetre nem elvetendő az ötlet, hogy egy kicsit jobban megismerkedjenek egymással. Belekortyol ő is a maga italába, s párpillanatra lehunyja a szemét, átélve a csípően maró érzés minden pillanatát.

Újra az ifjú nő felé fordítja a fejét, s micsoda remek pillanatot sikerül elcsípnie! Hiszen pont akkor nyújtja a kezét felé, s mutatkozik be. Kate.. Az egyik szemöldök megemelkedik, s teret ad egy sejtelmes mosoly kibontakozásának, miközben egész testével oda fordul, s kezébe fogja az aprócska kacsót. Milyen elővigyázatos, hogy nem a teljes nevével mutatkozik be, s tudja, mire megy ki a játék. Szereti a titokzatosságot a kicsike, s ki Rodolphus, hogy bármi jót elrontson? Legyen, ahogy a szép arcú tünemény szeretné, bár neki nem kenyere a titkolózás, nyíltan vállalja, ki is ő.
- Örülök, hogy megismerhetem. Rodolphus Lestrange. – Kissé meghajol, s ajkaihoz emelve a fiatal nő kezét, formális csókot lehel rá, pont ahogy azt illik. Alig érezni, még is hozzáérnek az ajkak a selyemtapintású bőrhöz. Kiegyenesedve pillant a nő szemeibe, kegyetlenül elmarva azokat pár pillanat erejéig, majd elengedi őt, a kezét is, és a tekintetét is.

- Ha szabad kérdeznem, mi járatban erre felé? Elég veszélyes éjszaka London utcáin kóborolni, főleg egy olyan gyönyörű hölgynek, mint Ön. -
Illedelmes, finom, bársonyszavakkal édesgeti magához, ahogy a csábítás mérgét bókok formájában csöppenti Kate füleibe.

  Csend, mindent átölelő csend, s kihaltság. A szél lustán kap bele abba a pár fába, mely hűen ragaszkodik a szikkadt földhöz. Megszáradt ágain, melyek már egész feketébe hajlanak, egy levél, annyit sem találni. Mély repedések szántják végig az egykor erős, s élettel teli fatörzset. A gyökereknél itt-ott fedezhető fel pár fűcsomó, mely szakadatlan zöldellik.
  Egy élesebb pukkanás, mely az egész környéket felrázza mély álmából. A növények, az emberi szemmel nem látható szellemek, melyek a természet alkotta képtelenségek, egy emberként suttognak össze.

  Lestrange ujjai erősen fonódnak a lány vékony alkarjára, mely oly törékeny, mint a legfinomabb porcelán. Szinte belefehérednek, a körmök pedig a hóka bőrbe vájnak. Ránt rajta egyet, húzza maga után, majd a fölre löki, s fölé magasodik.
- Még is mit képzeltél? – Dörren mély hangja, világos szemeiben elevenen él a gyűlölet, s a düh, a vérszomj. Előránt a zsebéből egy papír fecnit, melyen a dőlt betűk ismerősek lehetnek, hiszen maga a lány vetette őket a leheletvékony pergamenre. Újra végigfutja a sorokat, kitudja hányadijára, s a sármos arc vonásai eltorzulnak, s dühödten gyűri össze a levelet, s veti oda a lány elé a földre, mint egy utolsó kutyának a maradékot.
- Hagytam, hogy egy ilyen utolsó kis fattyút a házamba hozzanak.. – Szidja önmagát, s tehetetlen dühébe fordítja el a fejét, s túr bele a sötét tincsekbe, de nem sokáig könyörül a lányon, hiszen tekintete újra ráesik. – Csak egy jó okot mondj arra, hogy miért ne végezzek veled. CSAK EGY OKOT! -
A lány nem láthatta még ennyire dühösnek, soha. Hangja nem csattant még ilyen ostorszerűen rajta, mint most, ezekben a percekben.

  A legnagyobb bűn, amit elkövethetett.. a családi titkok megosztása valaki mással, valakivel, akiről nem is tudja, kicsoda!
- Ki volt az.. MOND! KI? – Tudni akarja a nevet, hiszen ha ezeket a sorokat nem is kapta meg az illető, mert a címetlen boríték teljesen véletlen akad kezei ügyében, amikor betévedt a lány szobájába, attól még megtudhatott mást is. Lehet, hogy egy ellensége, lehet.. lehet, bárki, aki ellensége, titkokat akart kiszedni ebből a szerencsétlenből. Annyira könnyű manipulálni, annyira kis yönge, egy szánalmas, életre már lassan képtelen lény.. Jelen pillanatban dühe túl mutat azon, hogy embernek titulálja, ahogy az illő. Ha a lány nem válaszol, akkor bizony lehajol hozzá, s vállainál megragadva rázza meg, mint egy rongybabát.
- Meg fogom ölni.. végezni fogok vele, ahogy veled is! Te kis... -

Amikor úgy gondolta, a felgyülemlett stresszt majd kiadhatja magából, ahogy a poharakat sorra dönti magába, egyáltalán nem vette számításba azt a tényt, hogy mással is összefuthat. Az most, hogy ez a más ismerős vagy ismeretlen, teljesen mindegy. Jelenleg minden porcikájában megfeszül a dühtől, és az idegtől, s legszívesebben az első vele szembejövő embert felkenné a falra. Talán ha ezt letudta, ellátogat a város egyik elhagyatott mugli részére, s csillapítja vágyát. No nem az olyasfajta vágyait, hiszen nem cirógatni, s csókolni akar, hanem széttépni, szétszaggatni és trancsírozni valakit, míg az utolsó darabja is apró cafat nem marad!

Meglepetten vonja össze szemöldökeit, amikor egy harmadik személy lép be a helyiségbe, s még csak arra sem véve a fáradtságot, hogy oldalra forduljon, pillant oda szeme sarkából. Egy törékeny kis alak vonalai bontakoznak ki előtte. Mivel a felismerés gyorsan elérte, s rájött, hogy csak egy fiatal nőcske az, aki megzavarta magányát, ügyet sem vetve a szépségre függeszti tekintetét a poharára, s az aranysárga folyadékban úszkáló jégkockákra. Hallja, hogyan haladnak el mögötte, s a tűsarkak koppanásával párhuzamosan csapja meg a kellemes női parfüm messziről felismerhető aromája. Nem, ennyi még mindig nem elég ahhoz, hogy bármiféle figyelmet tanúsítson a most érkezett jövevény iránt, így a próbálkozásokat sem igen látja. Hallja a csilingelő hangot, de a szavak értelem már kevésbé sem érdekli, egészen addig, amíg a pultos feltűnően neveletlenül viselkedik a hölggyel.

Bár nem tekinti feladatának, hogy mint valami kiöregedett hős, más nők védelmére keljen, mi több, nincs sem a célja, hogy itt marasztalja ezt a valakit, még is olyat tesz, amit nem sokszor.
- Kérjen bocsánatot az ifjú hölgytől, s szolgálja ki. - Szólal meg mély baritonján, s még a hangját sem kell felemelnie ahhoz, hogy az egész helyiséget tisztán betöltse szavaival. Átható világos tekintetét a pultosra emeli, mire az kővé dermed, majd a lány felé fordulva, kissé meghajolva rebeg egy bocsánatkérést, s kezével serényen nekilát kitölteni a lány részére a kért martinit. Kiegyenesedve fordul az ismeretlen lány felé, s elkapja annak tekintetét.
- A vendégem erre az italra. - Még egy halovány mosolyra is futja, mely az ajkak szegletébe szegődik, a szemei pedig mintha némi titokzatossággal keveredett veszélyt sugallnának.

Hmh..! Az eltévedt madárka úgy tűnik menedékre lelt az erős karok között, hiszen megadóan ernyed el, s hagyja, valóban hagyja, hogy Rodolphus azt tegyen vele, amit csak akar.
Ha tudná, mit meg nem tennék magával.. De nem. Valahol a leharcolt, s megüszkösödött lelkének mélyén mely cafatokban lóg le a semmibe tudja, hogy nem teheti meg. Egyszerűen nem veheti el csak úgy azt, amit akar, hiszen ez a madárka akár a lánya is lehetne. Ám mikor akadályozta meg egy ilyen aprócska tényező valaha is a férfit? Soha. Látja, miként pirosodik ki a sápadt arc, ezzel egészségesebbé téve az összbenyomást, s kívánatosabbá válik egyúttal a hamvas bőr. Megérzi a széles mellkasra tévedő kis kacsót, s elégedett mosolyba rándulnak ajkai. Nem is veszi észre, milyen édesen reagál a férfi érintéseire, s ezzel csak felszítva Lestrangeben a lappangó tüzet. Levetkőztetné, érinteni akarja, s csókolni, kicsikarni belőle az édes, sikolyokat, melyek szebbek a szirének csábító énekénél is! Látni akarja, hogyan pirul ki még inkább, s hogyan reszket meg egésztestében a selyemágynemű redői között. Ott akarja érinteni, ahol talán még sosem járt senki.. Bár kitudja, lehet csak ennyire jó színésznő? Eljátssza az érintetlen virág képét, ezzel pedig egyenesen az őrületbe kergeti. A fenébe is, akarja! Cccssss.. nyugalom.

A finom illat egészen elködösíti az agyát, s már egészen közel jár a lány ajkaihoz, amikor egyszerűen csak szertefoszlik minden! A meglepettség apró szikrája nyíllal belé, amint felfogja, hogy a frissen becserkészett madárka ellenkezik. Pedig eddig olyan engedelmesen viselkedett.. Na nem! Nem hagyja, hogy csak úgy kicsusszannak az ujjai közül!
- Maradj veszteg! - Dörren rá, elfeledve az illem s etikett szabályait, s egyenesen letegezi a nála jóval fiatalabb Alicet ellent mond az eddigi udvarias formának. Úgy tűnik nem viccel, amikor ezeket a szavakat kimondja, hiszen erősen tartja a csuklót, a másikkal pedig átkarolja a derekát, s könnyedén a saját testéhet szögezi a másikat. Fejét lesunyva a lány nyakába fúrja, forró lehelete végigborzolja a hófehér bőrt. - Maradj veszteg.. s akkor nem esik bántódásod. -
Ezt már jóval kedvesebben teszi hozzá, s amint engedelmeskednek, úgy szusszan egyet s megemelve a fejét s ajkait puhán a másik nyakára ragasztja, onnan halad felfelé, egész a csinos kis fül alá, s nem egy ízben a férfi, forró nyelvét is éreztetni engedte.

- Érzem, hogy te is élvezed kicsi Alice. - Dörmögi halkan a másik fülébe élvezkedőn, keze pedig megindult mindeközben a háton, végighaladva a gerinc egyenes élén, megtapadva az apró tarkón. Rodolphus kiegyenesedik, hogy a lány szemeibe nézhessen. - Nézz rám. -
Ha kell, kényszeríti is arra, hogy a szavai engedelmességre találjanak, s újra mélyen a másik szemeibe nézhessen.
- Kis madárkám.. - Érinti orrát a másik orrához, de a tekintetét még így, egészen közelről sem reszti. - Csókolj meg úgy, hogy érezzem, mennyire kívánsz.. S akkor szabadon távozhatsz. -

Miss Raimbourg 

Nincs ok, amiért ő itt, ebben a nem éppen porfészeknek nevezhető bárban van. Lehetne pedig azt keresni, már csak a kíváncsiság kedvéért. Egy maga fajta alak mi a fészkes fenét keres egy ilyen helyen? Elvégre nem éppen nevezhető közkedvelt figurának, még ha ez érdekli a legkevésbé is. Szereti, hogy rettegnek tőle, hogy megfagy a hangulat abban a teremben, ahová ő belép. Imádja látni, ahogy a szemek sorra kerekednek el, a húsos ajkak pedig elválnak egymástól, egy kerek ?o? betűt formázva velük. A szívük egy pillanatra megáll, s utána olyan heves tempóban kezd el verni, hogy félő, belehal az illető, s az apró kis szerszám túlterhelődik. Ő pedig mindezen csak mosolyogni tud. Mosolyogni.. s magába szippantani a levegőben érzékelhető rémültség kesernyés aromáját.

Ám ez az este most egészen más, na de nem a mélabú sodorta ide, egyszerűen csak nem akart otthon lenni. Vagyis abban a házban, amit otthonnak nevez, csupán megszokásból. Nem bírja a bezártságot, a négy falat, mely közrezárja, mint valami nyomorult kalitka, akár a kedvelt dolgozószobájáról van szó, akár pedig a ház más részeiről. Ahogy átlépte a küszöböt, megcsapta a felesége parfümjének illata. Az az illat, mely máskor megrészegítette, egy újabb táncra kérte fel. Ingerelte, s nem kellett sok bíztatás, hogy a karjaiba zárja a törékeny testet, de most.. csak undorodni tud tőle, felfordul a gyomra, s szinte elűzi. Szabad óráit, melyet az újabb s újabb munkák helyett kivételesen a pihenésre akart fordítani, kénytelen itt töltenie. Az óra elütötte az éjfélt, s már egy lélek sincs a helységben rajta kívül, no meg a pultoson kívül aki állhatatosan polírozza a poharakat. Közülük való, elvégre a Nagyúr emberi mindenhol ott vannak, s annyi információt próbálnak magukba szívni, amennyit csak képesek, a tőrbe csalt emberekről nem is beszélve. A fiatal fiú bár újonc, igen csak lelkes, s most is elég érdekes, szinte már csodáló pillantással figyeli a férfit, olykor gyorsan elkapva a tekintetét, s inkább a törlőrongyra szegezve szemeit. Még nem volt szerencséje olyan Halálfalóval összefutni, aki beletartozik a belső körbe, mi több, oszlopos tagja annak, s ő talán soha nem is fog odakerülni, esélye sincsen. Nincs elég sütnivalója hozzá.. de jól tud kihallgatni, s kiválóan alkalmazz különböző átkokat, az okklumenciáról s a legilimenciáról nem is beszélve. Úgy tűnik Isten ad, de Isten elvesz.. Hah, milyen nevetséges..

Végtére is nem számít, hiszen ha valaki más adná neki az italokat, az sem érdekelné, ha pedig ellenkezne, ez pedig nem fordulhat elő, akkor azét keservesen megfizetne. Füstölgő szivarját most a hamutartóba helyezi, majd megemeli a kristálypoharat, s ajkaihoz emeli, másik karjával pedig rákönyököl a pultra, s a mellett állva pillant végig a székek sokaságán. Nem ül le, egyelőre legalábbis. A jégkockák összeütköznek, hol pedig a pohár falához koccannak, jellegzetes hangot hallatva. Egy hajtásra megissza a maró italt, majd egy erőteljes mozdulattal csapja le a pultra. Óh nem, nem részeg, hiszen ez az első pohara, s ő különösen jól bírja az italt, egyszerűen csak ingerült.
- Még egyet. ? Veti oda, miközben leveszi kezeiről a fekete bőrkesztyűt, majd a pultra dobja őket, s talárja felső gombjait, melyek eddig a torkát szorongatták, most megoldja, sőt, egészen lejjebb s lejjebb halad, így válik láthatóvá, hogy a fekete anyag alatt újabb fekete darabok villannak ki, egy igen csak elegáns, s tagadhatatlanul nemesi szabású öltöny vonalaiban megnyilvánulva.

Remeg, s remeg, majd meg is rezzen, mint egy édes kis hangszer, mely azért kiabál, hogy játszanak rajta. Szegény, kicsi, elhagyatott hangszer, hát nem is kell olyan sokáig rimánkodnia már.. Milyen bájos, hogy el akarja hessenteni a férfi hatalmas kezét, mire az megragadja a lány csuklóját, bár korántsem úgy, hogy az fájjon. Csak egy határozott szorítás a vékony csuklón, s ha esetlegesen a másik kesztyűt visel, akkor azt ráérős mozdulattal húzza le róla, minden egyes ujjhegynél meghúzva az anyagot, majd az egészet lehámozva az édes kis kacsóról, s mind e közben egy pillanatra sem eresztve a másik pillantását. Mintha a világos szempár a fiatal nő veséjéig hatolna, s kíméletlen módon vájkálna benne, hogy az szinte már fizikai fájdalommal jár! Netán olvasna a másik fejében? Emlékképeket kutatna, tudásra szomjazva keresné a használható információkat? Ugyan, épp elég szórakoztató a játék már most is, mint hogy ilyenekkel tegye még emlékezetesebbé a másik számára. Egyszerűen csak látni akar.. mindent látni akar, amit a másik érez, s ahogyan az nem csak az arcán tükröződik, hanem még tisztábban kiolvashatók a lélektükrökből. Tiszta, ártatlan lélek..

A szavakra nem reagál semmit, csak még karakteresebbé válik a mosoly az arcán, ahogy egy halk hümmentés hagyja el az ajkait. Nevethetnékje támadt, s igen, tetszik neki az, hogy a frissen megismert leányzó most hirtelenjében megtalálta a nyelvét, s csicseregve adja tudtára, hogy bármit tehet.. No nem mintha eddig nem lett volna ezzel a helyzetelőnyével igen csak tisztában. Immáron nem a csuklót tartja meg erősen, hanem tenyerébe csusszan a kéz, s enyhén meghajolva, felfelé fordítva a hófehér, puha kézfejet, lehel rá egy alig érezhető csókot, mind ezt az illendőség kedvéért, s mert épp ehhez szottyant kedve.
- Hová ez a nagy sietség? Hiszen annyi időnk van még, az éjszaka olyan hihetetlenül hosszú. Vagy Ön nem így gondolja, kedvesem? ? Halk dörmögés, miközben még mindig a másik kezét fogja, s engedi le a kezét, de a könnyű kis kacsót továbbra is fogságban tartja. Megengedi magának azt a pofátlanságot, hogy még közelebb lépjen, s a másik, még szabadon lévő kezével, melyben csak a pálcát tartja, ami szinte a semmiből került elő, nyúl a lány álla alá, s emeli meg a fejét, hogy ezzel kényszerítse azt, hogy a szemébe nézzen.

- Hány férfit sikerült már megbolondítania ezzel az angyali arccal? ? Érdeklődik, miközben elkalandozik a lány vonásain. Annyira bájos, annyira ártatlan, olyan kis törékeny, vajon milyen lehet a bőrét érinteni? Érezni akarja, érinteni akarja, ízlelni akarja? akarja. Keze lejjebb csúszik, a másik nyakára, s az ujjaival pont úgy tartja meg, hogy a másiknak esze ágában se legyen mocorogni. Hiszen pontosan érzi, miként simul neki a csinos kis torok a kesztyű bőréhez. Lassan dönti oldalra a másik fejét, miközben közelebb hajol, s orra hegyét érinti a bőréhez. Halk szusszanás, ahogy egy rövid kis távon végighúzza, majd egy csókot lehel a puha arcbőrre, aztán még egyet, s utána még egyet, de az már a másik ajkainak szegletébe, hiszen folyamatosan halad a lány szájához. Talán arra is képes lenne, hogy akarata ellenére megcsókolja?
- Nyugodjon meg Alice, nem fogom bántani.. Sosem volt ínyemre az, ha egy nő veszettül kalimpált alattam? - Hát ezzel aztán biztos nem nyugtatta meg.

Olyan furcsa ez a lány, s talán hosszú évek sora is kevés lenne ahhoz, hogy megértse. Talán nem is akarja ilyen apróságokra fecsérelni, az amúgy is igen csak drága idejét. Összeszűkült szemekkel figyeli, ahogyan a székhez közeledik, ingatag lépteivel. Majd újra csak a mocsokkal teli vékony ujjakra szegezi tekintetét, s rideg nyugalommal veszi tudomásul, miként remeg folyton az aprócska kéz. Talán félne? A férfit ezt kellő elégtétellel tölti el, hiszen kedvére való az, ha félnek, sőt egyenesen rettegnek tőle, ezért nem is merül fel benne más értelmes magyarázat erre a jelenségre. Ő aztán nem érdeklődik a lány állapota iránt, esze ágában sincs sem az orvosát felkeresni, sem a feleségétől megérdeklődni, még is milyen állapotban van. Pedig a saját vére, hiszen a testvére lánya.. pont ez a legbosszantóbb az egészben. Egy mocskos kis fattyú. Bella másnak szült gyermeket, ahelyett, hogy Őt ajándékozta volna meg, s ez már annyiban is marad. Sérti a büszkeségét, hogy nem hagyott maga után egy trónörököst sem, de.. ami késik, nem múlik. Talán egy új nő, egy új házasság, mely új esélyeket tartalmaz.. a jövő kifürkészhetetlen útjai...

- Valahogy sejtettem. ? Jegyzi meg, lenézően, s nem kevés megvetéssel a hangjában, ahogy hátradől a hatalmas bőrfotelban, s művészien faragott karfák végére helyezve a két hatalmas tenyeret, majd úgy fürkészi tovább a másikat. Tekintetéből egyértelműen kivehető, az, ahogyan azt kérdezi; ?Még is mihez kezdjek veled?? Hazudna a lány? Meg sem fordul a fejében, hiszen még is hogy merészelhetné? Bármikor bepillantást nyerhetne a kócos tincsek alatt megbúvó koponya mögé, s még fáradtságba sem kerülne, de valamiért nem teszi meg. Eddig sem kutakodott, s ez után sem tervezi. Talán tart tőle.. tart attól, amit megláthat, felfedezhet. Azt a hatalmas káoszt, a sok-sok gondolatot, s annak kuszaságát. S ez bosszantja, talán ezért is durvább a kelleténél olykor. Még is miért rettenne meg egy kamasz lány elméjétől?! Ez egész egyszerűen nevetséges!

- Az anyád szava mit sem ér az enyémmel szemben! ? Csattan fel, erélyesebb hangot megütve, miközben még az asztalra is csap dühében, minek hatására az azon lévő tárgyak ugranak egyet, mintha csak táncra perdülnének. Gyűlöli, egyszerűen gyűlöli, ha valaki azt hiszi, esetleg azt merészeli gondolni, hogy a kedves felesége szava többet ér az övénél szemben. No nem, nem Beatrix az, aki a nadrágot hordja az ő házukban, nem! Ha Ő úgy gondolja, Beának az iskolában a helye, akkor az úgy is lesz! Vesz egy mély levegőt, majd felszegett állal pillant újra az előtte ülőre. ? No és Beatrix még is mit mondott, mi okod lenne arra, hogy mindenáron védd az elméd? Azt a pár emléket, mely esetleg bajba keverhet téged, s a családodat, könnyűszerrel ki lehet törölni. -
No igen, elég radikális megoldás lenne, s épp ezért illene pont hozzá. Elvág minden fonalat, amit éppen szükséges, megmetszi a gondolatait, akár egy futónövényt, s minden le van intézve.