Nem merek felnézni. Azt hiszem, kiakadt. Felsandítok a hajam alól (unalmas barna), és látom, hogy meredten bámul. Lesütöm inkább a szemem és a hasamat szorítom, ahogy ülök, kissé előregörnyedve. Haragszik rám. Biztos vagyok benne. Mindjárt üvölteni kezd, és...
Visszatartom a lélegzetemet is, ahogy regisztrálja a tampon problémát. Istenem, Sat, legalább lökj meg, vagy mondj valamit! Nem bírom ezt.
- Mi? Elestél? Vagy lelöktek - tippelem inkább meg. - Azok a szemét rohadékok...! - fakadok ki. Emlékszem, örökké, örökké csak a lábtörlőik voltunk. Nem véletlen, hogy eltűntünk innen, és most újra itt vagyunk a startnál.
Fölnézek, bár kicsit félve. Azt hiszem, teljesen össze vagyok zavarodva, és még a fejemet se rázhatom meg, mert szédülni kezdenék. Vagy hányni. Vagy egyszerre a kettő.
Elmosolyodok azonban, ahogy felém nyújtja a kezét. Megfogom. Néha úgy érzem magam, hogy ő a hercegem, én pedig a hercegnő... néha még úgy is van öltözve. Mármint, urbánpatkány suhancnak. Tiszta Twist Olivér. Én meg Harisnyás Pippi. Nem tudom, azoknak volt-e valaha közük egymáshoz, gyanítom, nem...
- Hol pároltad? - kérdem halkan, nyögve, ahogy felállok. - Csak nem megvan még a pinyó...?
A kezébe kapaszkodom, és eszem ágában sincs elengedni. Az ujjaim hidegek, de az övéi is, úgyhogy ráfogok a másik kezemmel, rálehelek.
- Megint elhagytad a kukás kesztyűdet, mi? Menjünk. Befagy a pcsám. Rossz ötlet volt leülni. Te hogy tudtál azon a kövön ücsörögni eddig?... Bent legalább meleg van... Zistenbsszameg.
Didergőn bújok hozzá, összehúzom magamon a talárt, ahogy elindulunk befelé.

Tudod, többek közt azt szeretem benned, hogy két lábbal állsz a földön. Mikor én szüttyögök, érzelgősködöm és el vagyok veszve teljesen, te akkor is ott vagy, mint egy kőszikla, végül is, hard rock csaj vagy, vagy mi, a fejed is sziklakemény, kipróbáltuk már, vagyis nem én, hanem a Mirol-fiú, de ígyis-úgyis túlélted. A gondolataim hirtelen lódulnak meg, egyszeriben annyi, annyi mindent akarok mondani, hogy belesajdul a fejem. Vagy csak a hideg sajdult bele a fogamba. Néha nem tudom eldönteni.
- Persze - felelem, félszegen elmosolyodom, megtörlöm a szemem. Vigyázva, mint régen, mikor sminkeltem, épp csak az ujjhegyemmel, pedig most egy gramm smink sincs rajtam. Ótvarul is nézek ki biztos, de hát tiltja a házirend.
- Hogy hogyan tovább? - kérdezek vissza, könnyesen-nevetősen. - Mégis hogyan kéne tovább? Itt ragadtunk bszki, de lehet... lehet, hogy így jobb is... - nyugtatom meg magam kissé, pedig Sathoz beszélek, mégis magamat vidítom. - Jobb itt maradnunk - ismétlem meg, és bólintok is, a hajam az arcom elé hull, hátrasimítom egy ideges mozdulattal a fülem mögé. - Nem hiszem, hogy ki tudunk menni. Legalábbis, egyelőre. Nem akarok rinyálni, de nem vagyok jól - vallom be, és leteszem kerek kis fenekem a kőre, amin Satine ült eddig, de úgy, mint egy kismama, akinek épp elment a magzatvize, óvatosan és látványosan. - Ráadásul, azon a pizsamán és az iskolai egyenruhán kívül, ami rajtam van, semmim nincsen. Na jó. Kaptam fogkefét és kisírtam a nővérkétől pár tampont. Biztos ezért vagyok ilyen érzelgős... mert megjött... - teszem hozzá egy furcsa kis mentegetőző mosollyal. - Mondjuk te is elég szrul nézel ki. Minden oké? - kérdezem, majd kifújom magam, összehúzom magamon ezt a fura pokrócszerű dolgot, tallárt, vagy minek hívják. Ja, az. Ósdi zsák.
- Kéne egy vodka - teszem aztán a hihetetlenül éleselméjű megállapítást, és szívok egyet az orromon.

Aznap éjjel én szúrtam el. Nem voltam túl biztos a dolgomban, és amúgy a robogókkal sem vagyok túl nagy barátságban, de neked már ment, hát nekem is kellett, hogy menjen. Nem emlékszem sokra, hiszen igazság szerint csak elterültem, bevertem az állam, a fejem, a csípőm, úgy éreztem, mindenem összetört, hallottam a szirénázást, a káromkodást, láttam a szikráidat, aztán minden elsötétült. Szerintem sokáig nem tértem magamhoz, és amikor igen, akkor sem egy hagyományos kórházban voltam. Fogalmam sem volt, hogy hová hoztál. Abban nem kételkedtem, hogy te voltál, aki ide hoztál, tudom, hogy gondoskodtál rólam, de minden olyan idegen volt. Azt tudtam egyedül, hogy életben vagy, pedig álmodtam arról is, hogy meghaltál, de tudtam, hogy ez nem igaz. A számban keserű, undorító állagú és posványízű keverékek ízét éreztem, bizonyára bájitalok voltak. Igen, egy idő után rájöttem, hogy varázslók közt vagyok, a hosszú bökőszerszámukról ismertem fel őket teljes bizonyossággal (előtte arra is gondoltam, hogy ez egy ósdi elmegyógyintézet). Volt egy nővér, az egyetlen, aki emberi módon szólt hozzám, elmondta, hogy téged visszavittek az iskolába, és hogy ha jobban leszek, engem is oda fognak küldeni. Mert ez kötelező. Senki nem bújhat ki alóla, főleg nem az olyan kétes származású boszorkányok, mint te és én. Nem soká hagytak lábadozni, azt mondták, kellenek az üres ágyak olyanoknak, akik érdemesebbek a gyógyító mágiájukra. Nem is szóltam, hogy fáj a fejem még, hogy szédülök egyfolytában, és hogy alig bírok járni. Valamit elszúrtak szerintem a csípőprotézisemmel, vagy nem tudom, de úgy éreztem, hogy éppencsak a járókeret hiányzik előlem. Később persze bejáratódtak az ízületeim, már alig fáj. (Kit áltatok?!) Te biztos nem panaszkodnál, úgyhogy én sem teszem.
Csak állok előtted szerencsétlenül, némán, várva, hogy felismerj, mozdulatlanul. Ha esetleg nem jössz rá, ki vagyok, és pofán bszol a gitárral, nos, azt is megérdemlem, de nem teszed. A gitár, a régi, öreg, kopott barátunk csak lehull, én pedig ijedten nézek le rá, mi van, ha elpattannak azok az ezeréves húrok, vagy...?
De végül visszarebben rád a tekintetem, ahogy megérinted az arcom. A bőröm tapintása ismerős lehet, ez sem változik egy ideje, ugyanolyan színű, ugyanolyan az érintése. Én pedig fellélegzem. Üthettél is volna, de nem tetted. Belesimítom az arcom szurtos kis kezedbe, aztán azonnal magamhoz ölellek, ahogy átkarolsz. A súlytól és a billenéstől megszédülök, de beléd kapaszkodom, megtartasz. Kezeim átfogják keskeny hátad, derekad, az állad alá bújok. Magasabb vagy nálam, jóideje az vagy, erősebb, harsányabb talán nem, de olyan biztonságot nyújt ez a különbség, ahogy a közelséged is, a tested melege, az illatod, mely most olyan idegen a tiszta, mosott, vasalt iskolai ruháktól, mégis ismerős.
A suttogásod hallva csak erősebben átfoglak, picire húzódom össze. Annyira jó. Annyira jó itt, pedig krva hideg van a rövid szoknyához, mégis itt vagy, és nem gyűlölsz! Mégis el kell mondanom.
- Annyira sajnálom - nyöszörgöm. - Sajnálom. Elszúrtam. Miattam vagyunk újra itt. Sajnálom.
Nem, bőgni azért nem fogok, bár a bűntudat akaratosan marja, karcolja a torkom. Felemelem a fejem, az arcom a tiédhez simítom, fázva húzódom közelebb.
- Ne engedj el - kérem, bár azt hiszem, feleslegesen, mindketten úgy kapaszkodunk ebbe a pillanatba, mint a megvert kismacskák egymásba.

Azt mondták, itt vagy. Itt a kastélyban. Illetve nem állítom, hogy „mondták”, hiszen ezek a sznob balfszok nem állnak szóba velem, sőt, örülhetek, ha nem rúgnak belém. (Bár megtanítottál már arra, hogy védjem meg magam.) Leginkább szidtak egy szurtos alsóévest, és panaszolták, hogy nem értik, mégis miért toloncolják vissza a kastélyba a hozzá hasonló szemeteket. Amilyen én is vagyok. Rám csak azért nem tesznek megjegyzéseket, mert elvegyülök. Az iskola új, szigorú szabályzatának eleget téve magamra öltöm az egyenruhát, még azt a mókás-siralmas köpenyt is, ha ez a kívánságuk. Sosem voltam olyan erős, mint te. Én csak túlélni tudok, küzdeni nem. Átvészelni, de harcolni nem.
Befalazták a pinyót. Tudtad? Biztos, hisz régebb óta vagy itt, mint én, és kétlem, hogy ne próbáltál volna már meg elszökni innét. (Újra.) Kerestelek. Egyedül a tetőre nem másztam még fel utánad, hátha ott vagy, tudod, nem merek, ha nem vagy a sarkamban, hogy elkapj. Csónakház, móló, meg a kis tűzrakóhely az erdő mellett. Sehol nem talállak. Hát, ez itt az utolsó ötletem.
A temető.
Hátha kijöttél megidézni megint Kurt szellemét, vagy csak hogy eltársalogj azzal a gyerekszellemmel, akivel a múltkor… hát… megismerkedtünk.
Hideg van és félek egyedül. Soha nem vallanám be, de egy ideje borzalmasan félek egyedül. (Mióta ismerlek téged.) Nemigen volt olyan, hogy ne fonódtak volna össze koszos kis ujjaink a lepattogzott körömlakkokkal, vagy ha mégis, épp valamelyik változatos katasztrófát szenvedtük el és ezt nem akarom.
Összefogom magamon a köpenyt, a szoknyámba bele-belekap a szél, hideg van bsszameg. A combom is érzékeny még a ki tudja milyen csonttörő vagy ragasztó beavatkozások után. A fejemről nem is szólva. De hallom a hangod. Hallom. Megszaporázom a lépteimet és te ott vagy, mint valami elbszott angyal, aki sírkövön pózol, vagy valami szárnyas démon, bosszúálló fajta, a hangod is olyan baljós, keserű.
Biztos hallod már, hogy közeledem. Visszafojtott lélegzettel teszem, a szívem ellenben hangosan dörömböl.
- Sat – nyögöm végül elfogódottan, egész közel vagyok már, szinte karnyújtásnyira. Mást nem merek mondani.
Jól tudom, hogy miattam vagyunk újra itt. Hogy ezt a bulit most én cssztem el.

- Én bírtam Pitont, szerintem cuki volt - közli olyan természetesen, mintha az említett fószer nem 50 és a halál közt lenne, hanem éppenséggel Kay kedvenc korosztályában, a 16-18-as korsávban. Közben persze tudja jól, hogy Satot a suli nem érdekli. Satot a suli már a suliban se érdekelte, és Kay mindig felnézett rá azért, mert merte ezt nem véka alá rejteni.
- Ez mi a sz*r? - kérdi, ahogy átveszi a CD-okból kipottyant levelet Sat kezéből. Közel emeli a szeméhez, mintha ez lenne az oka annak, hogy nem bírja kibetűzni a sorokat.
Kayből sokan nem nézik ki mondjuk, hogy tud olvasni, pedig intelligens lány ő, tehetséges meg minden, csak nem abban, amiben az átlagember. A lopáshoz ért. A kocsilopáshoz is. Meg a szerekhez. Na meg a pasikhoz, legalábbis ő ezt állítja magáról. Az, hogy mi az igazság, az megint más kérdés. Szóval gond nélkül és igencsak tahó módon egy odavetett "köszcsi" nélkül ballag be a Sat által számára előre kinyitott ajtón, miközben a papírt forgatja jobbra-balra.
- Te, szerintem ezt fejjel lefelé nézted.
Amint ezt megállapítja, fordít rajta kettőt, és aztán szép kis szája hatalmas vigyorra húzódik.
- RANDIZNI AKAR VELED! - visítja. - "Szívesen megismerkednék veled." Vagy lehet, hogy azt írja, hogy "Szívesen hentelnék veled egyet"? Vagy "hemperegnék"! Aztak*rva. Megölöm ezt a perverz gyökeret...
A nyakába akasztja a jómocskos-és-moshatatlan üzemi kötényt, és felhajtogatja, hogy meg tudja kötni a derekán úgy, hogy ne bukjon fel aztán a madzagjában. Aztán megereszti az öblös mosogatóvályúban a vizet, a másikban a meleg vizet, a harmadikban meg a rózsaszín fertőtlenítős szmötyi fog úszkálni. Inkább rá se néz a nagy halom kásásfazékra, meg tepsire, amikre 10 év óta tapad mindenféle kosz és dzsuva, totálisan felesleges ezeket egyáltalán kézbe venni mosogatás céljából.
- Te, mit eszel azon a szőrös állaton? Kócosabb mint Chewbacca. Bár neked mindig is fura ízlésed volt pasik terén. Sat, ha meg akar dugni, nehogy hagyd neki! Ennek még pénze sincs, amiért megérné! Ja, amúgy szereztem egy tizest, délután elmehetnénk kajálni a PIzza Hutba. legem van a patkányburiból.

Mr. Sky Andlesnek


Erősen sminkelt, monoklisnak tűnő tengerkék szemei gyanakodva sasolják a sort. Hálistennek EZREN vannak a boltban (komolyan, ennyi diák nincs is a Roxfortban, mint ahányan itt vannak!), és akkora a forgalom, hogy a tulajnak megdögleni sincs ideje, nemhogy a bolti szarkákra ügyelni.
Ennél nehezebb viszont kicselezni a lopásgátló polcokat és dobozokat.
Kay rendszerint egyvalamire használja a pálcáját azóta, hogy rájött, mennyire egyszerű is lenne, ha csak suhintana egyet vele, és már a kezében is lenne az áhított lemez, bizsu vagy szoknya. Aztán szó szerint kigyulladt a kis körteizzó a homloka fölött: "de hisz boszorkány vagyok, b*meg!" Na, attól a perctől kezdve Kay rászakosodott a zárnyitó bűbájokra, meg a különböző riasztó- és őrbűbájok hatástalanítására. Nem könyvből tanult, hanem gyakorlatból. A Mardekárban elég sok aranyvérűnek van rejtegetnivalója, és Kaynek amúgy is enyves a keze... Előkerültek naplók, hajfürtök, meg tiltott szerek, és Kay az elmúlt év során arra is rájött, hogy bizony a varázslóknak is van saját drogjuk...
Most viszont, az év utolsó roxmortsi kirándulásán fel akar tankolni ebből a hülye szerelmi bájitalból. Weasleyéknél nem is próbálkozik, ott túl jó a betörés- és lopásgátló rendszer, de itt annyira nem nagy kunszt.
Kinyújtja a kezét, közben meghackeli a polcriasztót egy sima összezavarással, és már nála is van az áhított fiola.
Oké, menjünk tovább, akad itt még ehhez hasonló akciós termék...
Közben a biztonság kedvéért megváltoztatja hajszínét és külsejét (a metamorfmágia veleszületett képessége), így soha senki nem ismerheti föl.
Nagyon, nagyon régóta dolgozik már ezeken a technikákon.

- Szóval, mennyi idős is vagy?
- Tizennyolc.
- Nem nézel ki annyinak.
- Mindenki ezt mondja! - nevet fel Kay a szokásos flörtölős stílusban, miközben jól kiszámított mozdulattal megsimítja a fiú combját, hogy kitapintsa a pénztárcáját. - A kis melleim miatt van.
- Semmi gond nincs a melleiddel.
- Gondolod? - kérdi a lány ártatlan arccal, és mesterien félig lehunyja a szempilláját, hogy aztán felmosolyogjon alóla.
- Iszol valamit?
Igen, igen! Ez lenne a lány válasza, de sajnos a jelenet innentől nem úgy folytatódik, ahogy kellene neki.
- Kaaay, várnak a poharak!
~ Rohadj meg, te nyomorult dagadt rabszolgahajcsár! ~
- Megyeeek! - hangzik a vontatott és halálosan unott felelet, és Kay lecsusszan a bárszékről.
- Mi? Te itt dolgozol?
- Aha. A konyhán.
- Ezentúl gyakrabban fogok idejárni…
Kay egy derűs mosollyal, meg egy kacsintással jutalmazza a fiú próbálkozását. Egek, 19 éves, mégis kevesebbet tud a nőkről, mint anno Adam… A jelenleg épp Paris Hilton-szőke szegény rabszolgalány szomorúan indul el vissza a konyhába, hát, ha már reggeli műszak van, mikor megpillantja a sarokban Satot, a szokásos helyén, a telefon mellett.
Ráér még az a mosogatás, két perc belefér a szünetbe! Felpattan mellé, és köszönés meg minden nélkül a szájába veszi a szívószálat, hogy jó nagyot hörpöljön a hideg üdítőből, amit nekik úgyis ingyen mérnek, merthogy hátul a konyhán. Igazából a meggysört meg a gint és a vodkát is így innák, ha ne lenne szükségük erre a melóhelyre egy hétnél tovább…
A tengerkék szemek épp csak kipillantanak a Pub előtti tömegre, már meg se kérdezi, tudja, már megint baleset. Azért jó hely ez, mert a balesetezők mérgükben bejönnek és megisznak legalább egy kávét, meg elszívnak egy cigit… Mert itt lehet azt is. Jó hely, mondom. Főleg a tatamiszerű fekhely a padláson. Na jó, igazából köze sincs a tatamihoz, de jobb, ha így fogja fel az ember. Múlt éjjel például, mikor Sat fél órát káromkodott a tetves rugó miatt, ketten is nagyon jól elfértek Kay matracán, és még az egy takaró is elég volt, amit magukra terítettek.
- Hallod - szólal meg aztán, hogy lenyelte a jéghidegre vizezett diétás kólát -, reggel már megint ott kufircolt két bagoly a párkányunkon, láttad? Kikészülök tőlük. Remélem, nem a bizonyítványunkat akarják utánunk hozni, mert nem érdekel, hogy hány tantárgyból buktam meg… - kezd bele a témába, bár talán nem itt kellene megbeszélniük a terveiket a jövőre és a mágia világára vonatkozóan.
- KAY, A SEGGEDBEN HORDOD A FÜLEDET?!
- MEGYEK MÁR! Ajj, legszívesebben feldugnám Joenak a mocskos tepsijeit… Na, jössz?

Miután arcán széles vigyorral fogadja Meg pacsiját, és megpróbálják felemelni a kőkemény 35 kiló fiút meg az öt kiló sarat és cserepet, rá kell jönniük, hogy ez így bizony nem fog menni. Értetlen fejjel nézi Meg találgatását a lebegtető bűbájjal kapcsolatban, és hülyén visszakérdez:
- Mi? Kuss és pöcc? Ilyet is tanultunk? - és már locsog is tovább. - Mondjuk egyesek ellen nagyon jól lehetne használni, például az az idegesítő hugrabugos kis liba aki folyton csak dumál és egyszerűen képtelen befogni a száját... Jó, jó! - mondja  gyorsan és legyint, hisz Meg sürgeti már őt, és valóban ijesztő, hogy immár ők következnek nincs senki más előttük. Gyorsan leveszi a hátáról a jó öreg pikachus hátizsákját, és elkezd benne kotorászni, míg a kezébe nem akad világosbarna, diószín varázspálcája. Látszik rajta, hogy nemigen volt még használva: ha a pálcákat fóliabevonattal látnák el a használat előtti kopás ellen, biztos, hogy még az is rajta lenne.
Kay kissé bizonytalanul szegezi a varázspálcát a fiúra meg a cserépre, és kimondja a varázsigét:
- Vingaardium Levioosa!
Igazából ő maga lepődik meg legjobban, mikor a cserép Mathiasszal együtt a levegőbe emelkedik. Kay sikkant egyet meglepetésében.
- Úristen! Meeeg most mit csináljak?!
Kay rendületlenül tartja a pálcáját, míg rá nem jön, hogy ha azt bizony elmozdítja, akkor a cserép és a fiú is arrébb moccannak. Még szerencse, hogy nagyjából csak tíz centire tudja felemelni az objektumot.
- Na jó, ezt nem tudom irányítani... fogd meg és húzd!
Így, csapatmunkával szép lassan el is érnek az üvegház ajtajához, ahol nem más, mint Bimba tanárnő fogadja őket. Kay már kicsit kezd fáradni, ennek következtében a cserép is hirtelen toccsan bele az üvegház puha meleg sarába, a rózsaszín hajú lány pedig mintha besötétült volna az erőlködéstől. Épp kifújja magát.
- Húúú ez a mágia milyen fárasztó dolog! Csókolom Tanárnő! Hogy tetszik lenni?

- Fúúúj Meg, tedd már vissza a szádba azt a rágóóót... - kényeskedik Kay, majd jobban megszemléli az anyagot. - Hé, te összegyúrtál kettőt? Váó, milyen kreatív...
A kis intermezzot követően Kay felállítja Mathiast és leporolgatja a ruháját, majd megfogja a kezét, és a cserép felé húzza.
- Hát igen, nincs más választásunk - véleményezi Kay a cserép-kérdést egy kicsit aggódva, na de mindegy, lesz ami lesz! - Gyerünk, mássz bele! - sürgeti ő is a kisfiút, aki már teszi is a dolgát, bár hogy Meg bűbájos mosolyának, vagy az idő szorításának köszönhető-e ez, az rejtély.
Közben Kay felnéz a Meg által mutatott irányba, na de ez a lány aztán nem szívbajos.
- Nyugi, egy perc és kész vagyunk. Mondd csak Mathias, milyen nehéz vagy? - kérdezi, hisz most jut csak eszébe, hogy az álnövényüket el is kell majd cipelniük odáig. Bárcsak itt lenne Sat is! Annál a lánynál nincs erősebb a világon!
Kay ekkor lehajol, hogy elkezdje jó alaposan bekenni a szegény kis gólyát sárral, az arcával kezdi hisz szinte csak az lóg ki a cserépből. Eközben felfigyel arra, hogy az egyik levél hirtelen növekedni kezd Mathias fején. Kay tengerkék szemei erre olyanok lesznek, mint két kistányér.
- Azta! Ezt láttad? Hogy csináltad? - kérdezi a fiútól. - Ki se látszik az arcod! Ez zseniális! Hé, Meg, ez a fiú tud varázsolni! - lelkendezik Kay, mintha ez olyannyira fantasztikus dolog lenne itt, a Roxfortban.
Az eddigi ügyetlenkedésükből teljesen leszűrhető hogy a két lány nem igazán jeleskedik a varázslásban, hisz egy tisztességes boszorkánynak körülbelül három másodpercébe telt volna sarat varázsolni, átváltoztatni a fiú haját levelekké és megnagyobbítani a cserepet, hogy a fiú ne lógjon ki belőle és ne akarjon széttörni a feszítő nyomástól.
Na, amint kész azzal, hogy elmaszatolja Mathias arcán, fülén és a nyakán a sarat, megtörli a kezét egy fűcsomóban (már amennyire tudja), és hátrál pár lépést, hogy megszemlélje a művüket.
- Szerintem remek munkát végeztünk, Meg - közli barátnőjével, majd visszatrappol a cseréphez.
- Na, fogd meg gyorsan, odacipeljük... Egy, kettő, háááá-rom!
És megemeli. És majd összepisili a bokáját. Ez iszonyúan nehéééz! Nyög egy nagyot, és gyorsan megfogja a cserép szélét a másik kezével is.
- Na.. menjünk - mondja kissé lihegve, és elkezdi kapkodni a kis virgácsait.
Már csak egy pár van előttük! :o

1.  Hozzávalók téves azonosítása

Kay épp csak fel-felpillant, mikor újabb és újabb diákok szállingóznak a terembe, egyébiránt lustán hasal az asztalon, és csak akkor egyenesedik fel, mikor a tanár úr is feláll, hogy belekezdjen a mondanivalójába. Kay ekkor felül és kihúzza magát, hogy látszódjon rajta, mennyire érdekli a téma. Közben tekintete jobbra sandít, arra a cuki griffendéles srácra, akit még nem nagyon ismer, de bosszúságára lehuppant valami sötét hajú frigid liba mellé... A fenébe is, miért kellett neki rögtön padtársat választania? Ha nem teszi, most lehet, hogy a helyes srác mellett ülne!
Vagy, ami mondjuk rosszabb, Kiba mellett. Elhúzza a száját, és inkább újra a tanár úrra figyel, aki lassacskán végez az ültetéssel, és Kay neve is elhangzik. Meg a padtársáé is. Drecasso? Vagymi? Ez angol név egyáltalán?
Piton professzor emlegetésére végigfut a hátán a borzongás. Kay sose volt túl jó bájitaltanból, és ezért Pitonnal is mindig csak szívott, bár az se jobb hogy a házvezető tanára most egy másik tárgyat tanít. Egyáltalán nem helyes. Épp ezért Kay sose jó a tárgyaiból.
A lány tekintete a polcsorokra téved, ahogy felhívják rá a figyelmét. Jé, ezeket még sose vette észre! Ezek szerint akármikor lehetett volna puskázni akár órán is? Nemár! Hát ez tiszta ciki!
Nos, Kay még életében nem lapozta át a bájital tankönyvét, jegyzetei meg alig vannak, azok is csak olyanok, hogy épp meg tudta menteni a lapokat Sanyi és Béla szájából.
Rózsaszín rágóját idegesen rágcsálva pislog a padtársára, Gwenre. A lány idősebb, biztos sokkal több ötlete van, mint neki!
Aztán csak néz. És néz.
- Na jó. Hátra megyek valami gombás könyvért. Ezt legalább tudom, hol keressem - magyaráz, miközben kicsusszan a padból, és hátrakoslat a polchoz. Elkezdi böngészni a különböző köteteket, keresi a G betűt, de az se biztos, hogy ezek ábécé sorrendbe vannak állítva!
Aztán végül rálel valami furcsa könyvre, Ehető és mérges gombák. A kötet kicsit foszladozik, és undorító hányásszaga van, de azért ó lesz. Kay boldogan csüccsen vele vissza a helyére, és kezdi el lapozgatni.
- A fenébe! Igazán rakhattak volna bele nagyobb és színes képeket is... - morog az orra alatt.
Hát igen, Kay nem tudja megállni, hogy ne dumáljon órán, ezért is áll többek között olyan rosszul a legtöbb tárgyból.
Lapozgat lapozgat lapozgat... Nézi a gombát, lapoz tovább...
- Hé, megtaláltam!
Rábök egy képre, ami szinte pontosan ugyan olyan gombát mutat, mint ami ott van előtte.
- Mocsári gömbgomba - olvassa fel a növény nevét Gwennek. - Valami hülye latin név is van itt, na mindegy. Azt írja, mérgező! Ne nyúlj hozzá! - figyelmezteti a padtársát Kay, annak teljes és téves tudatában, hogy jól azonosította a sárgombát. - Hmmm. Azt írja, felhasználható a szemölcs-eltávolításban, jó gyomorpanaszok ellen, és elengedhetetlen összetevője a havibajkezelő-párlatnak. Az meg mi?
Vállat von, mintha csak magában beszélne. Most végül is megengedett, hisz csoportmunka zajlik, nem?
- Na, jutottál ezekkel valamire?

Kay a teraszajtó felé pislog, és már mikor meghallja a feltűnő cipőkopogást, feláll az asztaltól. Hiszen ez a határozott tipegés nem lehet más, csakis Ő, a bálványa! Az asztalrta támaszkodik és úgy üdvözli Rita Vitrolt, ahogy illik, a legmélyebb odaadással.
- Madame Vitrol! Annyira örülök, hogy eljött!
A hamutartó szélére oda van téve Kay cigije is, de a lány nem bánja, hogy elhúzzák előle a hamueltüntetős üvegtálat.
- Hát igen, a legtöbb szokásának utánanéztem - hízeleg, miközben leül és visszaveszi a cigijét. Ahhoz sajnos túl lassú  hogy ő adjon tüzet a dívának, de hát így járt. A bekapcsolt diktafonra pillant, hát reméli nem fog bedögleni a sok mágiától a környéken... Ezek a repkedő rózsaszín szívek vajon sok varázserőt igényelnek? Na mindegy, Kay lehet hogy nem egy túl jó tanuló, de erre a találkozásra nagyon sokáig emlékezni fog, minden egyes percére! Nagy, ersen sminkelt tengerkék szemei egy pillanatig még csodálva nézik a sztárújságírót, majd szélesen elmosolyodik.
Vágjunk bele.
- Olvastam a legutóbbi cikkét, Madame Vitrol. Nagyon megrendítő és... elgondolkodtató volt. Még most is feláll a karomon a szőr, a rá gondolok!
Felemeli a kezét és mutatja. Jól van kislány, okos. *user megpaskolja a gyerek fejét*
- Alig több mint egy évvel ez előtt azonban teljesen más hangvételű cikkeket írt. Minek köszönhető a hirtelen váltás?
Közben kitippen a teraszra egy pincérnő cuki szívalakú kötényben, és megkérdi, mit innának a vendégek. Kay szivárványszörpöt kér, majd várakozón néz az interjúalanyára. Úgyis Kay fizet (reggel és idefelé jövet gondoskodott a megfelelő mennyiségű apróról), hisz az ő érdeke hogy Vitrol itt legyen ma és jól érezze magát.

Az a tíz galleon megéri ám az árát! Kay Scarlet legalábbis mélyen hisz ebben. Különben is, sok van még ott, ahonnan ez jött, a házába rengeteg dúsgazdag aranyvérű jár, akik még csak észre sem veszi, hogy néha egy-egy duplagalleonnal könnyebb a zsebük. Az a csekély összeg, amit Kay a példaképének adott azért az autogrammért (ami azóta kint van a Szerkesztőség falán, úgy ám, bekeretezve!), most kamatosan meg fog térülni! Hiszen az ár tartalmazott egy interjút is.
Ahogy megbeszélték, lelevelezte Rita Vitrollal (bár ebben ő annyira nem hisz... sokkalta inkább a titkárával vagy ilyesmi) az időpontot és a helyet. Roxmorts, szombat délután 4 óra, Madame Puddifoot kávézója.
Kay a jól bejáratott pinyó-rozsdás monstrum útvonalon surran végig (és közben fel sem merül benne, hogy valaki esetleg követheti őt Roxmortsba). Hiszen ő még csak másodikos, a falut látogatni pedig csak harmadévtől szabad, különben is, még ha harmadéves is lenne, nincsen gyámja, aki aláírhatná az engedélyt. Na nem mintha Sat vagy CC nem kanyarintana arra a hülye kis pergamenre egy hamis aláírást három másodperc alatt, de azért elméletben...
Amint azonban beér a faluba, kihúzza magát, a háta mögé dobja bugyikék haját, és fúj egy jó nagy lufit a rágójából.
Az a giccses kávézó, ahová randizni szokták cipelni őt a nyálasabb srácok (griffendélesek meg hollóhátasok jobbára), lehet, hogy tele lesz, de még mindig csendesebb helyszín, meg elegánsabb is, mint mondjuk bármelyik kocsma vagy pub.
Kay kiül a teraszra, keresztbe teszi a színes harisnyába bújtatott kis lábát, feltűri az élénkrózsaszín, mélyen dekoltált fölsője ujját, és kirakja az asztalra a diktafont. Már csak egy hamutartó kéne, hmm ott van is egy a másik asztalon, idehozza. Rágyújt. Még van nagyjából tíz perc négy óráig, de ő már teljesen fel van készülve a találkozásra...
...a csodálatos és lenyűgöző Rita Vitrollal.

- Mi? Mi ez az elesős duma? Nem mondasz senkinek semmit. A mandragórák nem beszélnek. Csak visítanak. Tudsz visítani?
Nem igazán várja meg a választ, hisz van egy komolyabb problémájuk is. Mathias kérdése, hiába csak egy töpszli elsős, igenis fontos. Vagyis: hogy fogják rárakni a fejére a leveleket? Hmm... Ha jobban értenének a varázsláshoz, biztos nem lennének ekkor abajban, de hát ők csak másodévesek, és abból sem a legtehetségesebb eresztés, de mindenképp találékonyak, ami ugye nagyon fontos a túléléshez.
Büszkén tér vissza, miközben Meg leváltja őt, hogy sarat szerezzen, ami nagyon jó ötlet. Igaz, hogyha Kay látná, hogy honnan is szerez barátnője vizet, lehet, hogy sikítófrászt kapna, így viszont a legnagyobb lelki nyugalommal kezdi el magyarázni Mathiasnak a terv részleteit.
- Hát arra gondoltam, hogy a rágómmal a fejedre ragaszthatnánk - mondja, miközben elgondolkodva fúj egy jókora lilás-rózsaszínes rágólufit, majd élvezkedve pukkantja ki és szívja vissza a szájába -, de az eléggé undi - folytatja, valószínűleg Mathias nagy megkönnyebbülésére.
Fél kezével kicibálja a hajából a fekete hajgumit, majd lehajol a fiú elé.
- Hát ettől legalább nem lesz meleged - von vállat, hisz a növény jókora levelei terebélyes árnyékot adnak majd Mathiasnak, és így biztos nem kap majd napszúrást. Fogja a levélcsomót, és Mathias fejére ülteti (persze csak ha a fiú nem ellenkezik, vagy nincs egy jobb ötlete), majd jó erősen szétfeszíti a hajgumit, és ráhúzza a fiú kerek állára, majd áthurkolja a növényen, mintha az nem lenne más, mint egy egzotikus kalapcsokor.
Amint Meg visszaér, Kay belebámul a cserépbe.
- Szerinted ebbe belefér? - kérdezi, a fiúra majd a cserépre pillantva. A leghalványabb gyanúja sincs arról, hogy ha a fiút beleültetik majd ebbe az extra tápszeres vízbe, azonnal mindenféle növények kezdenek majd nőni rajta a ruháin és a karjain levő spórákból és porszemekből, amik akár lehetnek különféle magvak vagy pollenek is.

Nyitott szemmel? Hát jóhogy. Ő is nyitott szemmel jár, fürkészi a jobbnál jobb pasikat. Na de ebbe a vitába nem megy bele inkább, most fontosabb dolguk van az élet nagy dolgainak megbeszélésénél, hiszen az üvegház előtt fogyatkoznak az évfolyamtársaik, és nekik még mindig nincs egyebük, mint egy pár darab összecsócsált gyökér egy koszos és csorba agyagcserépben.
- Jó, annyi csokit szerzünk neki, amennyit csak akar – adja meg magát Kay is, és kezd enyhén kétségbe esni, nincs idejük itt alkudozni! Nem tudja pontosan, hogy a fiúcska szemei ettől az ajánlattól ragyogtak-e fel, vagy azért, mert Meg ígért neki egy demo CD-t. Tök mindegy, a lényeg, hogy azt csinálja, amit a két lány mond neki. Hanyagul megvonja a vállát, mintha pontot tenne ezzel a gondolatmenete végére. Elvégre, a CSCS nem a megbízhatóságáról híres, Kaynek az is megfelel, hogy ígér fűt-fát, aztán megfeledkezik róla mondjuk véletlenül. Elvégre mardekárosak, vagy mi.
Kay szép kis szájára végre mosoly tapad, ahogy a kisfiút méregeti. Örömében összecsapja a két kezét, és máris lelkesen magyarázni kezdi a rettentően gonosz tervüket. Már nem olyan fenyegető stílusban, hiszen Meg módszere végül kicsit hatásosabbnak bizonyult, mint az ő vagy csinálod vagy meghalsz c. felvezetése.
- Nem, nem lesz semmi baj! Figyu. Annyi, hogy beleülsz szépen egy cserépbe, és úgy csinálsz, mintha növény volnál. Vágod, mi az a mandragóra? Olyan a gyökere mint egy ember. Te leszel a gyökér, meg rakunk a fejedre valami gazt.
Körül néz, szeme a virágágyást pásztázza sebesen. Odaszalad, és némi lazítgatás után kitép egy jókora manókaralábét, melynek terjedelmes levelei elegendőek lesznek Matthy fejének álcázásához.
- Na, mondjuk ezt.
Kérdőn pislog, vajon a kisfiúnak inába száll-e a bátorsága, közben szakszerűen markolja a növényt, pont a levelek tövénél. Aztán két élénkpiros szemöldökét kezdi ráncolni, ahogy a fiú élettelen arcát nézegeti.
- Hé, öcsi, jól vagy? Ki ne dobd a taccsot itt nekünk...

Igen. IGEN! Megan végül mégis rávette a rettenetesen lusta Kayt, hogy igenis ne hagyja, hogy megvágják minden második tantárgyból, hanem legalább tegyen keresztbe két szalmaszálat. Kay, szomorú, de azokból a tárgyakból áll a legrosszabbul, amelyeken a legjóképűbb tanárok oktatnak. Az oka rejtély. Lehet, hogy ez azért van, mert azokban a 45 percekben illetve másfél órákban, mikor velük van összezárva egy-egy terembe, gondolatai egészen máshol járnak.
Kissé bátortalanul, remegő térdekkel dugja ki az orrát a klubhelyiségből, hogy végigsétálva ezen meg azon a folyosón, időben megérkezzen Foley professzor bájitallaborjába a különórára. Abban reménykedik, hogyha ezen az órán odafigyel és jól teljesít, nem kell majd évet ismételnie, talán, talán, adná az ég...
Utoljára ellenőrzi, hogy minden cuccot beletömött-e pikachus táskájába, megigazítja az iskolai egyenruha nyakkendőjét (kivételesen rendesen felöltözött ám, igaz, a türkizkék harisnyát nem tudta kihagyni), és a 27 soros Martenst is rendesen bekötötte, mielőtt elindult volna. Érzései szerint túl hamar ért a labor ajtajához, de azzal is időt nyer, hogy megbámulja a névsort. Tekintete végigszalad rajta, de fel se fogja a többiek nevét, csak a sajátját. Aztán mi mást is tehetne, minthogy átlépi a ma délutáni pokol helyszínét, és bebattyog a terembe...
- Jó napot - köszön a tőle telhető legnagyobb udvariassággal. Ahogy elhalad a tanári asztal előtt, mintha felismerni vélné a legutóbbi dolgozatát Foley professzor kezében. Ó igen, az az idióta lila az ő tintája, beszáradt... Inkább nem is akarja látni a tetején éktelenkedő órmótlan nagy T-betűt, úgyhogy inkább tétován megállva megvizsgálja az asztalokra kikészített holmit.
Meg a lányt az egyik asztalnál. Értelmesnek tűnik. Még életében nem látta, de nem tűnik egy hülye libának, így hát nem sokat teketóriázik, le is huppan mellé.
- Remélem, nem zavar - mondja. - Szia!
Leteszi a táskáját, és igyekszik nem csinálni semmit, na de a hozzávalókat elkezdi mustrálgatni. Az asztalra hasalva, laposkúszásban közelíti meg a kékszínű löttyel töltött üvegcséket, és az egyiket finoman meg is pöcköli élénkrózsaszínűre festett körmeivel, majd belaszagol a gombába, amiből biztos nem enne, ha nem kényszerítik rá (és hacsak nincs valami érdekes tudatmódosító hatása).
- Fúúúj - nyilvánít aztán véleményt halkan a látottakról. Ennyit az ismerkedésről.