Az idegeim kezdenek összeomlani és ez nagyon nem vicces, még ha annak is hangzik. Egyszer rosszalkodok egy kicsit, hogy akkor most éjszakai kiruccanás, séta és fejszellőztetés, se nekem még ez sem megy! Nekem még ezek a mások számára piti és könnyű dolgok sem tudnak sikerülni, máris le kell buknom. Na jó, bevallom, megesett már ilyen kis éjjeli portya de nem ilyen éjjeli. Olyan éjjeli, hogy még rá lehetne fogni, hogy nem figyeltem az órám és nem vettem észre, hogy közben takarodót ütöttek. Most meg már alvásra felszerelve sétálgatok, pusztán egy kispárna vagy egy alvós maci hiányzik a hónom alól.
Összébb húzom magam a holdfényes ablakpárkányon, hátha nem vesz észre, hátha elsétál mellettem. Hátha egy kaméleon képességeivel vagyok titokban felruházva ami most előtör a mélyből én pedig beleolvadok a környezetembe. Fenti akárki, kérlek, így legyen!

Nem sikerült. Lebuktam.
Nekem itt és most, ebben a szent pillanatban végem van.
Kezdek beletörődni a sorsomba és az izmaim elengednek. Már nem kell picurkára összenyomnom magam, felfedeztek, csak rossz értelemben véve. Biztosan a hajam, tuti amiatt buktam le. Utálom, hogy mindig elárul, de soha nem tudnék megválni tőle, sem a hosszán nem akarok változtatni, sem a színén, mert így tökéletes. Csak miért ilyen feltűnő? Ez az egyetlen dolog amit nem szeretek benne - mindig elárul. Csúnya dolog ez tőle. De ha már feladtam a bújócskázást, legalább végigmérem azt aki rám talált.
Nocsak, még egy szőke. Az Ő dolga sem lehet könnyebb... rokonlélek, keble... na jó, ezt most inkább hagyjuk szerintem.
- Talán félnem kéne?
Kérdezek vissza egyszerűen, ez mindig olyan jó taktikának tűnik. Nem válaszolunk és a beszélgetés sem fullad bele az Atlanti-óceánba.

Az üvegnek döntöm a hátamat. Hideg. Egy ponton hidegséget érzek, ami csak úgy rohan végig a hátamon én pedig már libabőrös is vagyok. Szerencse, hogy takarja a talár, még égőbb lenne, mint maga a tény, ahogy kinézek. Mintha valami Haute Couture divatbemutatóból léptem volna elő, csak az anyag minősége hiányozna. A hajam sem áll sehogy, még egy jó pont a francia divatházaknál.
Lóbálni kezdem a lábaimat, ha már egyszer lehetséges. És ha már a kezeimmel semmi értelmeset nem tudok kezdeni, legalább a lábaim mozogjanak. Teljesen mindegy, csak valamilyen végtagom mozgásban legyen. A szám meg most álljon le. Megy ez mint a karikacsapás. Csak még egy aprócska mozdulat, tényleg csak egyetlen egy és kész is vagyok. Eltűrök egy tincset. Úgy szúrta a szemem, majdnem szó szerint, így jobbnak láttam likvidálni. Már amennyit láttam belőle. Most már megnyugodhatok. És gátat szabhatok hiperaktivitásomnak, ami így az éjfél felé közelítve - vagy már elhagyta? - elég zavaró tud lenni.

Ami azt illeti, de. Félek a lebukástól. Elég sok mindentől félek, jelenleg leginkább ettől. Hogy rá tud hibázni egy teljesen idegen ember! Főleg, hogy ezennel le is buktam, kösz, hogy kérded...
A szívecském ami az elmúlt pár pillanatban kicsivel gyorsabban vert, mint kellett volna, kezd visszaállni a megszokott tempójába. Mindez annak köszönhető, hogy a velem szemben álló fiatalember megnyugtatott - nem prefektus. Máris sokkal jobban érzem magam.
- Álmatlanság bizony. Nem tudok mit kezdeni magammal.
Húzom el a számat és felsóhajtok. Végignézek magamon és végképp elborzadok. Még az a szerencse, hogy nem valami farmert hanem cicagatyát találtam a szobában elsőre. Farmerrel még idiótábban néznék ki. Bár a hálóingem nem sokat dob a dolgon a báránykákkal, amik egy kerítésen ugrálnak át. Egymás után, szépen sorban, és tényleg! Hála a mágikus kütyüknek még mozognak is. Nagyon menő egy dolog ez.
- Alma. Wjerk Alma vagy Alma Wjerk vagy mit tudjam én.
Motyogom össze a nagy bemutatkozást, közben pedig kezet nyújtok a másik portyázó felé. Még mindig nem tudom, hogy hogyan van itt ez az egész. Hogy milyen sorrendben van a vezetéknév meg a keresztnév de remélhetőleg értette.
Ha meg nem, akkor így járt.

Tök nem ismerős a srác, szerintem még életemben nem láttam. Nem is úgy fest, mint aki annyira szeret feltűnősködni, szóval nagyon nem egyezik meg a személyiségünk, ez az első pillanatban lejön. Vagy csak nagyon-nagyon rossz kedvében van, hát fene tudja, nem akarok most ezen problémázni, felesleges.
Eléggé fura arcot vág és... Nyújtja a kezét felém, te jó ég. Ez be van szívva? Hátrább lépek egy párat, de aztán csak megrázom a fejem. Dehogy is, az lehetetlen. És mintha máris értelmesebb feje lenne. milyen meglepő... Lehet, hogy csak képzelődtem, de hát mindegy is.

Leguggolok mellé és tovább kínálgatom a gránáltalma magocskákat, közben én is bekapok egyet. Ropogós, édes, kár, hogy nem kér belőle, igazán bánhatja.
- Nem tudod, mit hagysz ki.
Billegetem meg a fejem oldalra, de hát ez van. Lehet, hogy nem szereti vagy mit tudjam én. Bár van egy csomó ember aki azt sem tudja, hogy mi ez, de hát az Ő bajuk. Én nem tehetek róla.
- Szabad a hely?
Kérdem mellé pillantva. Esetleg vár valakit vagy csak úgy egyedül ücsörög itt kint. Az előbbi tök okés, akkor lelépek, az utóbbi inkább furcsa meg vicces. És akkor nem tud lerázni szerintem, de hát mindegy. Hol érdekelt engem bármi is. Ha-ha.

Ó, Ő is megkínál. Udvariasság vagy mi a szösz ez. És akkor már azt kínálja, ami neki van. Cigi, hát ez tök király, főleg, hogy nemet kell mondanom. Mert tudni kell nemet mondani. Ez olyan, mintha egy elágazáshoz értél volna az életedben. Ő itt kínálgat, te meg eldöntheted, hogy bulik, elvonók vagy tovább az eddigi mesés életeden?
A bulik nem lennének rosszak, ez tény, mintha már nyúltam volna a szál után, aztán mint aki sündisznóba nyúlt, már kapom is el.
- Nem, köszi, nem dohányzom.
Tündéri vigyor és egy újabb gránátalma. Nyamm-naymm. Ez jó lesz nekem.

zene: the kills - u.r.a. fever

Tényleg ismerem, én ezt már nem is akarom elhinni. Ez taán mintha a lehetetlennel lenne egyenlő. Egy évfolyamra járunk, sőt! Ő is Hugrás, tök Király és így már a neve is beugrott. De hol van az ikertestvére? Mert olyan is van neki, úgy tudom. Valami hülye neve van, azt már el is felejtettem. Hülye neve, mondom ezt én, ejnye. Mintha nekem tök normális lenne.
Áh, megvan! Rico, azt hiszem. Fú, sokat ordítozták már a klubbhelyiségben, szeritnem nem azért mert annyira örültek. De sak üldögéltem tovább, nem is foglalkoztam velük. Nem is akartam.
Hátast persze azért nem dobok. Az arcomon látszik, hogy egy kcisit meglapődtem azért, de semmi komolyabb. Nem kockáztatom a testi épségemet, nem érné meg.

Röpül a doboz, ki tudja, hol áll meg. Szerencsére nem pottyan le, hanem ismét Chris kezeiben van. Remek, kár lett volna a bon-bon miatt. Elmosolyodok, ő meg a nevemet ismételgeti. Vagy másodiknál már a gyümölcsre gondolt? Csudába is, hogy az ember sosem tudja ezt megkülönböztetni, van, hogy néha már átkoznám a szüleimet, hogy így neveztek el. Pedig szép név szerintem, nagyon is, meg egyedi, szóval semmi gond nincs vele. Csak az, hogy ebből kifolyólag azt hiszi a sok hülye, hogy nekem csak almát lehet enni és éjjel nappal ezt is teszem. Bibi van a fantáziájukkal, az egyszer biztos.
Micsoda? Hogy csokit kérek-e? Hát naná.
- Ühümm, kérek, hát persze.
Lesek a doboz után, talán még egyben van a csoki benne, nem érte nagyobb gond repülés közben. De ehetőnek még tutira ehető, effelől semmi kétségem nincsen. Az meg, hogy milyen, kit érdekel. A csoki az csoki, bármi is legyen bele töltve. Én pedig mindegyiket szeretem, nem tudom ,hogyan lehet utálni bármelyiket is. Finooooom. Nyamm, de hol is van?

- Apukám szokta hallgatni. Nem tudom mi ez, csak megmaradt.
Rántok vállat, bár nem esik túl jól, de illett ehhez az egészhez, hát miért ne?
Tényleg sokszor hallgatta, leginkább olvasás közben. Sokat olvasott és mindig ezt hallgatta. Nem kérdeztem meg tőle soha, hogy mi is ez meg miért ez szól állandóan. Lehet, hogy nem is válaszolt volna, ki tudja. De szerette, még talán most is szereti.Furcsa, az egyszer biztos.
- És te honnan ismered, ha már itt tartunk?
Hátamat a falnak vetem és hátradobom a hajamat, egy kicsit már zavart. Sosem tud megmaradni a helyén, a szellő meg játszadozik vele. Csúnya egy dolog ez a szellőtől, nagyon-nagyon csúnya dolog. Na majd még megkapja a magáét. Tőlem, személyesen. Azt nem fogja túlélni, biztos lehet benne.

zene: the kills - black balloon
megjegyzés: bocsi a késésért, nagyon sajnálom.

Esik az eső és megtisztítja a természetet. Megtisztítja az egész világot, mert bejut mindenhova. Akárhogy is, de eljut az emberekhez. Imádom, valami mesés. Aztán jön a fény, a zaj, de alig egy pillanatra. Már megy is el, de tudod, hogy vissza fog jönni. És már itt is van. Egy mosolyra késztet.
Nem tudom ,hogyan kerültem ide, csak mentem előre, nem is gondolkodtam, csak kibámultam az ablakokon, aztán ide jutottam. De tökéletes hely ahhoz, hogy az esőt bámuld. Csak dúdolgatok és nézem. az eső, az aprócska cseppek pedig eljutnak hozzám. Rátapadnak a ruhámra, az arcomra, a hajamra, ami máris csapzottnak tűnik, pedig alig fél perce vagyok itt. Dúdolom a dallamot és mosolyogva nézem ahogy esik. Alig látni, de ha valaki jobban figyel, észreveheti a cseppeket ahogy zuhannak alá. Alád, alám, és alá.
Mert észrevettem ám, hogy nem vagyok egyedül, ez nem kerülheti el a figyelmem. Csak azt nem tudom, hogy ki az. Majdnem megijesztett, de nem sikerült ám neki! Nem lehet csak úgy rám ijeszteni, ez csak a profiknak szokott összejönni. Az éneklést azért befejezem, nem kell, hogy teljesen idiótának nézzen, elég ha csak kicsit néz annak. De hát Ő sem teljesen normális, ha ebben az időben itt van.
- Hahó.
Kiáltom felé, de... úgy látom, mással van elfoglalva. Közelebb megyek és beállok mellé. Ejnye, rossz fiú, itt bagózik és összefüstöli a világot, amit már majdnem megtisztított az eső. Csúnya dolog. Beszállhatok?
Egy percre talán ez fut át az agyamon, de aztán csak megrázom a fejem. Én nem csinálok ilyeneket, mert én aranyos meg jó kislány vagyok. Hiszed te ezt. Meg a piszi.
Egy zacskót szedek elő a zsebemből. Gránátalma, még ebédnél szereztem be. Szemezgetni kezdem a magokat aztán a srác felé nyújtom.
- Alma. Gránátalmát?
Egy kis mosoly, aztán bekapok egy szemet. Finom. És milyen kis aranyos, hogy a nevem is benne van.

Későre jár, lassan takarodó, de hát ez mégis kit érdekel errefelé? A nap már lent van egy ideje, a munkáját átvette a Hold. Éjszakai műszak... ehh. Nem tudok aludni. Ha most erre jönne valami prefektus vagy tanár vagy akármi, és elküldene aludni, hát lehetetlent kérne tőlem. Már próbáltam. Mint a jókislányok, nyolckor elmentem aludni, míg a többiek még nagyban kislámpánál meg ilyeneknél tanultak meg levelet írtak meg ilyenek, én megpróbáltam az ágyat nyomni. Pedig menni szokott. Simán el tudnék aludni az Abszol út kellős közepén úgy, hogy húszezren rúgnak belém lépnek rám és próbálnak megzavarni célomban. Lazán sikerülne, hát ez a kis munkazaj mégis miben akadályozhatna meg, nem?
Nem is azzal volt a gond, csak egyszerűen nem sikerült. Egy teljes óráig forgolódtam, a fél csapat addigra már csendesen szuszogott az ágyikójában én meg már nem bírtam tovább. Felpattantam hát, hálóingem alá felkaptam egy nadrágot, fölé egy talárt. Belebújtam finom kis papucsomba és nekiindultam a hideg, sötét folyosóknak.

Lépteim lassúak, próbálok nem csoszogni és mindenkinek a figyelmét magamra terelni, ami a papucsomban elég nehéz feladatnak bizonyul. A hülye talpa... de legalább jól néz ki. Még kényelmes is, mint valami álompapucs. Csak a hangja, amikor lépek. Ha egy kicsit lelassulok, tisztára mint valami mugli horrorfilmben. Na jó, ezt most inkább hagyjuk.
Idegesít, a csönd. Már elmúlt az az idő, amikor csak úgy sétálgathattak a diákok a folyosón, mindenkinek a hálókörletében kell húznia a lóbőrt. Az egyetlen zaj a lépteim zaja, ami szintén eléggé zavar, szóval remek egy dolgom van nekem.
Elég!
Állj! Ennyi elég is volt a sétából, így aztán ma már biztosan nem fogok aludni. Inkább le kéne nyugodnom és szépen elálmosodnom. Ez a legtutibb terv eddig. Mélyet sóhajtok és felmászok az egyik ablakpárkányra, nyilvánvalóan arra, amelyik a legközelebb van. Rálátni a Holdra. Gyönyörű, úgy szeretem, és csak ülök és nézem, és nincsen semmi dolgom. Vagy legalábbis elfelejtem, hogy bármi kötelességem, munkám lenne. Mindent egy csapásra elfelejtek, és csak bámulok ki a fejemből.
De csak addig, amíg meg nem zavarnak. És akkor visszazökkenek a valóságba és nem a csillagokon elmélkedek, már ha azt annak lehet nevezni.

Léptek zaja. nem, nem alvajáró, az olyan lenne mint amilyen az enyém volt. Talán tanár, vagy prefektus. Fantasztikus, Alma, ezt is jól megcsináltad. És persze ide ültél, a fénybe, ahol szöszke hajad még meg is csillan. Százezer százalék, hogy valaki fel fog fedezni itt, miközben tilosban jársz, mert hát olykor azt is kell. Büntetőmunka, pontlevonás. Vagy csak irány a hálókörletébe kisasszony. Már alig várom a nagy találkozást.
Jaj, ne! Kellett ez nekem?

Úgy sietek, mint akinek csak három másodperce van hátra az életéből és ennyi idő alatt kellene megváltania a világot. Egy pillanat és az előttem lévő tálka már üres is. Órát kutatok a tekintetemmel, és még találok is. Bőven van még időm, egy jó fél óra. A táskám mellettem pihen, szóval azért sem kell még átrohanni a kastélyon, hogy időben odaérjek, még a terem is közel van.
Egy bögre meleg tea. Ó, de jól esne. És már ott is van, remek. Bírom ezeket az asztalokat, hogy elég gondolni vagy kívánni, máris tudja, hogy neked mire van szükséged és elég egy pillanat, már előtted is terem. Régen, valamikor, időszámításunk előtt kétezerben voltam lent a konyhán, de már csak emlékfoszlányok. Lehet, hogy le kéne lesni manapság. Nem is olyan rossz ötlet.

Egy valaki lehuppan az előttem lévő helyre. Nálam idősebb, azt hiszem, az meg, hogy melyik házból származik... Csak nem sorstárs? Rokonlélek hugrás, hát naná. Csak neki van annyi esze, hogy nem vette fel a talárját. Hát Ő akkor még mehet egy kört a kastélyban az első órája előtt.
Persze az is lehet, hogy csak egy normális griffis. Hiszen nem igazán ismerős az arca és tenni se tudom sehová. Azért a hugrásokat jobban ismerem. Végigpörög előttem a ház összes arca, de nem. Nem közéjük tartozik. Akkor még mindig én vagyok itt a csodabogár. Hm-hm. Ez van.
Csend van. Persze, persze ez egy elég idióta kijelentés a nagyteremben, hiszen mindenki nyüzsög és dumál, még ha nincsenek is most olyan rengetegen. Csak köztünk van csend, ami érthető, hiszen miért is szólna hozzám, csak itt volt hely. Nem... nem csak itt volt hely, a fél asztal üres. Akkor viszont nem tudom megérteni.
Jaaaj, leesett. Megjött a nagy, erős és bátor griffendéles aki most elküld innen melegebb éghajlatra. Nah végre valaki, már kezdtem unatkozni. Persze az is egy külön elvárás, hogy normálisan tudassa velem, rossz asztalnál ülök. De hát ilyen úgyse lesz, túl magasak az elvárásaim, mindig is azok voltak, nincs mit tenni.

Jól sejtettem. A témára tér, de nem úgy, ahogy egy normális ember térne, inkább pimaszkodik és csipkelődik, mertmostazamenő. Ejnye, ez koppintás! Kis pozőr, de, hogy kiről azt sem tudja ma már senki.
Cicavirág?!
Tudja ez, hogy mit beszél? Amúgy köszi a bókot, de akkor is!
Felpillantok rá, kicsit sértődött képet vágva és átfut az agyamon, hogy most erre válaszoljak vagy inkább csak tojjak rá nagy ívban, így kora reggel nincsen ehhez most kedvem, de aztán. Talán egy még belefér. Tekintetem újra az órára irányul, aztán vissza a srácra.
- Mert te melyik lányszobában hagytad a talárod?
Válaszolni felesleges. Tökre magamnál vagyok, még ha ez nem is úgy látszik. Örömébódottá viszont, hogy valakinek feltűnt, hogy esetleg kilógnék itt a sorból. Ezek vagy ennyire figyelmetlenek vagy gyávák és ahogy egy-kettő végigmért, inkább az első.
Gyáva kicsi nyuszik. Mondjuk tény, hogy a nyúl a legerősebb állat az oroszlán után.
De most mintha a borz leelőzte volna őket.

Már egy ideje vége van az óráimnak. Örülök is nagyon, mert a végére kezdett unalmassá válni az egész. Majdnem bealudtam, ami persze elég kellemetlen lett volna. Ilyen kis pálcikákkal kellett volna a végén már kibigyóznom a szemhéjamat, hogy ne tudjam becsukni a szememet. És az a szörnyű az egészben ,hogy nem az óra témája miatt volt, hanem mert én voltam fáradt. De szörnyen, pedig normálisan aludtam, és a nap elején még olyan voltam mint máskor. Aztán valami szörnyen lemeríthetett de lövésem sincs.
Hékás, álljon már meg a menet! Én vagyok az, aki lefáraszt másokat, ai miatt kullog az egész nép mert teljesen lemerült a Duracell nyuszi benne. Most meg visszavágott az átok. Ez így nem kóser.

Szememet dörzsölgetve, táskámat a hátamra dobva slattyogok a folyosón. A többiek csak úgy száguldoznak mellettem, nem tudom felfogni. Elmosódik körülöttem az élet, én meg csak állok ott egy helyben és nézek ki a fejemből. Vagy hirtelen felgyorsult körülöttem a világ vagy én vagyok lelassulva teljesen. Valószínűleg az utóbbiról van szó. Sőt, biztos vagyok benne.
Megszédülök. Muszáj megtámaszkodnom valamiben. Vagy valakiben. Vagy valahova dőlök. Dőlnöm kell. Odébb megyek pár lépést. Vállamat nekidöntöm a hideg kőfalnak és kapkodom a levegőt, a szemeim lehunyva, de a világ így sem áll meg, csak forog körbe, körbe. Nem...nem érzem jól magam.
És ez senkit sem érdekel.
Senkinek sem tűnik fel, hogy rosszul lettem, de nem is gond. Ne törődjenek velem, menjenek tovább, én kérem, hagyjanak, meg tudom oldani.
Mély levegők, Alma, nyugodj meg, csak egy kicsit megszédültél, csak egy pillanat zavar volt az egész. Egy perc, vagy kettő... öt. És semmi baj nem lesz, lehet, hogy még jól is leszel, teljesen. Mint reggel. Lehetséges.
Mély levegő. Kinyitom a szememet és lassan eltolom magam a faltól, hogy újra lábra álljak. Körbenézek. Az emberek lelassultak, vissza, normális tempóra, nem rohannak már, csak annyira, amennyire máskor is szoktak. Megkönnyebbült sóhaj, aztán összeszedem magam és megyek tovább.
Levegőt!
Villan be hirtelen és rögtön megindulok a híd felé. Kivágom az ajtót, aztán már nem is foglalkozom azzal, hogy becsukódik e mellettem vagy nem. Csak mélyet szippantok a friss levegőből és végre teljesen megnyugszom. Erre szükség volt.

Nem állok meg, sétálok tovább. Egy másik Hugrás, lám-lám. Nem vagyok egyedül. Ami kár is, meg rossz is, de ha még egyszer előfordulna az, ami az előbb és esetleg súlyosabb lenne, lenne aki segítséget hív és nem veszek el a tömegben. Közeledek felé, mikor meghallom, hogy egy dalt dúdolgat. Nincsen kifejezetten jó hangom, sőt. Zenei érzékem sincs igazából, de az ilyen ember is hallgathat zenét. Elmosolyodom és folytatom a dalt. Nem tudja jól a szövegét, nem bizony, de én csak azért is belepiszkálok és folytatom.
- Statiszta voltam melletted, a gyűjteményedbe kellettem...
Csöndesen éneklem, éppen meghallja. Nem ismerem. Azt hiszem. Így hátulról semmi ismerős nincs a srácban, bár ki tudja, a végén még kiderül, hogy évfolyamtársam. Dobok egy hátast akkor.
De csak óvatosan, nehogy beleszédüljek.

Kiszúrni a jó néppel olyan jó dolog. Mondjuk azért nem minden esetben, de próbálkozni egy kicsit borsot törni a nagyok orra alá van, hogy tök jó mulatság. Mostanság direkt mindig másik asztalhoz ülök. Olyan unalmas már folyton a Sárga Asztal. Jó az, meg minden, csak hát már pár éve ugyan az a világ. És tény, hogy egyszer mindent ki kell próbálni. Most pedig kipróbáljuk, hogy milyen a kaja a többi asztalnál.
Mintha azt hallottam volna, hogy a Mardisok megfenyegették a manókat. Azóta pedig oda kerülnek a legfinomabb falatok és mindig ügyelnek arra, hogy a tökéletesre sikeredett, íncsiklandozó ételek kerüljenek oda. Ami meg egy kicsit esetleg megégett, vagy el lett sózva menjen a másik asztalokhoz. Persze én ilyennel csak nagyon ritkán találkoztam, tény, hogy a manók nagyon jól végzik a munkájukat. Csak így tovább!
Most viszont nem a zöldek felé indulok, inkább meglessük, hogy a Griffiseknél mi van ma terítéken. Szoknyámra és taláromra ügyelve ülök le a pirosak asztalához, tekintetemmel végigpásztázva az asztalon, lesve valami finomság, édesség után. Mi mással is kezdené Csutka a napot...

Kezdeném? Az már javában elkezdődött. Ez a reggeli csak úgy becsúszik első óra elé, amiről nem szabadna elkésni, mert a végén mínuszt kap a házam. Az pedig nagyon nem lenne jó dolog, mert nem mi vezetünk a pontversenyben. Mindegy, a lényeg, hogy időben oda kell érni, nem érek rá nyugisan kavargatni a kávémat és közben újságot olvasni. Még javában tart a reggeli mások számára is, de látszik, hogy páran már csak beszélgetnek, rég végeztek azzal, ami miatt jöttek.
Páran végigmérnek ahogyan lehuppanok a Griffendél asztalához, de persze elküldeni már nincsen merszük. Ennyit a bátrakról. Haha.
Megigazgatom sárga szoknyámat, meg a taláromat, a szép kis jelvényemet, lássák csak, hogy semmi gond az agyammal, eltévedni sem igazán tévedtem el, még azt is jól tudom, hogy melyik házba tartozom és már öt éve ugyanannál az asztalnál ücsörögtem. Kell a változatosság.
Hátradobom szőke loboncomat, nem szükséges, hogy belelógjon a csokoládés müzlimbe, amit gondosan kiválasztottam. Egy kis tej a piros tálkába - mivel itt csak pirosat találni -, és már mehet is bele a müzli. Kanál után kutatok, hamarosan fel is bukkan előttem egy szép nagy. Csak, hogy ne aprózzuk el a dolgokat. Neki is látok hát a falatozásnak. És... mintha egy kicsivel finomabb lenne mint az elmúlt időben. Bár lehet, hogy csak a helyzet miatt. Sőt, biztos.
Míg egyik kezemben a kanál, amivel lapátolom magamba a lehető leggyorsabban az ételt, másik kezemmel a hajamat igazgatom, vagy csak tartom, hogy ne hulljon előre. Kellemetlen lenne tejes hajjal bemenni az órára. Mi az, hogy kellemetlen. Figyelni se tudnék, az egyszer biztos, akármennyire is érdekfeszítő előadást tart a tanár. Volt már ilyen, hogy teljesen mással voltam elfoglalva és ott idegeskedtem és ráncigáltam magamon a ruhát, a tanár meg beszólt és már nevet is az egész osztály.
Kerüljön Ő is ilyen helyzetbe, meg az én bőrömbe, máris nem nevetne.

alapok

jelszó || "Áldozok egy szűsz kecskét Mrs Norrisnak!" szegény kecske... )':
teljes név || Wjerk Alma
becenév || Csutka
nem || nő
születési hely, idő || Edinburgh, 1980. febr. 14, Valentin-nap
kor || tizenhét
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || ötödév


          a múlt

Esett a hó, enyhén fújt a szél, egy mentőautó robogott a kórház felé. Fel arra a kerekekkel is rendelkező  ágyra, irány a szülőszoba. Korábban jöttem, mint vártak, sokkal korábban. Elméletileg tavasszal születtem  volna, április elején, ha nem akartam volna sokkal korábban kibújni. Szűk volt, ijesztő volt. Utáltam. Biztos  utáltam, undorító lehetett.
Még a szüleim meg sem egyeztek azon, hogy a muglik vagy a mágusok között fogok e megszületni.  Édesanyám félvér, édesapám mugli származású varázsló, de a drága kicsi szíve jobban húzza a varázstalan emberek világához, így mikor a mentőt hívta a mobiltelefonján, amit anya nem enged, hogy a  kezembe vegyek, teljesen egyértelműnek tartotta, hogy a legközelebbi mugli kórházat célozzák meg. Anyu meg  nem vitatkozhatott. Nem nagyon volt más választása.

- Jaj de aranyos kisbaba!
Ez az az egyetlen mondat, amitől egy éves koromtól három éves koromig a falra tudtam volna mászni, ha  tudtam volna. A rokonok, az elpusztíthatatlan öreg nénik, akik rögtön rohannak a friss hús után és  legszívesebben ott felfalnák a csöppséget. Csipkedik a kisgyerekek arcait a ráncos kezükkel. A hideg futkos a  hátamon még most is, pedig már rég nem csipkedték meg az arcom jó rég óta. A fent már említett időszakon  belül ahányszor egy hatvanadik életévét már betöltött nőnemű személy közelebb került hozzám két méternél,  eltörött a mécses. Addig ordítottam, amíg a nyanya el nem tűnt a közelemből. Persze elég kitartóak, így csak  kevés volt, aki rögtön ment át a másik babakocsihoz.
Úgy négy és fél éves korom után viszont már nem bőgtem, nem visítottam, hogy tűnjenek el a közelemből. Jót  röhögtem rajtuk. Nagyon jót. Felderült az arcom, ahányszor valaki közelített hozzám. Persze nem azért mert  örültem nekik, hiszen ki örülne a banyáknak akiknek a prótkója bármikor az öledbe pottyanhat. Ugye. De  valamiért már elviseltem őket magam körül. Talán rájöttem, hogy úgysem fognak már engem sokáig  cseszegetni. Addigra vagy én növök fel. Vagy ők tűnnek el.

Persze én nem tévedtem. Az öreg nénik lassan leszoktak rólam, kinőttem abból, hogy piros arccal  rohangáljak. Hét évesen már igazi nagylányként kezeltek, aki iskolába jár, mint a többi "normális" gyerek.
Olyan mindenki barátja voltam az általánosban. Bárkivel le tudtam állni fecsegni, beszélgetni vagy hülyülni egy  sort. Viszont csak amellett, hogy az egész suli idiótának, lököttnek könyvelt el, de nem zavartattam magam.  Egy barátnő sem került hozzám túl közel. Egy pasi se tartott sokáig. Muglik között éltem az életem, mindent  tudok a mugli kütyükről, a televíziótól elkezdve a számítógépig. Még tudnám is használni. Az osztálytársaim  többek közt azért is tartottak furcsának, mert nem volt otthon egyik se. Televízió, számítógép, telefon,  semmi. Nem jártak át hozzám bulizni, egy ismerősöm sem járt a házunkban. Meglepődtek volna látva a  súrolókefét, ahogy magától pucolja a piszkos edényeket, a kandallót, ami tüzet még sose látott, vagy a sok  mágiával és egyéb dologgal teli könyvet a polcokon.
Édesapámnak volt egy külön lakása. Ott láttam a világon a legtöbb mugli szerkentyűt. Ő is tudott varázsolni,  persze. Csak a pálcája valahol az egyik fiókja mélyén porosodott. Megrögzött mugli volt világéletében. Az  iskolát is csak azért járta ki mert muszáj volt. Még szerencse, hogy kijárta mert ott ismerkedett meg anyuval.  De ez egy másik, igen nyálas és undorító love story, úgyhogy inkább hagyjuk.

Igen, ezt megéri feljegyezni. Olyan tizenkettő lehettem, amikor először a kezembe foghattam saját kis  szemhéjfestékemet. Áh, sosem fogsz smink nélkül látni, ne is álmodozz róla. Reggel amint kelek, azért nyúlok,  egy fél másodpercre van a fürdő, ahol a tükör és ahol kiélhetem magam. Fekete, zöld, pink, lila, sötétkék. A  kedvencek. Mindig hatalmasra nyílt szemekkel bámultam anyát, ahogy pingálja magát a tükör előtt.  Kiskoromban nem egyszer kentem össze magam a rúzzsal, a fél világ olyan volt utána. Én pedig boldog. Azt  mondják, ha folyton smink van rajtad, nem szellőznek a pólusaid és jön a sok-sok pattanás... mire nem jó a  pálca, mi? Így azok folyamatosan tűnnek is el bársonyos pofikámról.
Az általános utolsó évében már mindenki eleresztette magát, elzüllött, bulizott, ivott, dohányzott és  hasonlók. Ha valaki rám nézett, rögtön azt gondolta, hogy én is ezekre a zajos, egymás-lábán-taposós  helyekre járok minden hétvégén. Tévedtek, nagyon is tévedtek. Attól még, hogy külsőre én is csak egy elzüllött  tinédzsernek látszom, nem jelenti azt, hogy az is vagyok. Utálom a dohányfüstöt, a fülsüketítő, monoton  tüc-tüc zenét és a Szilveszterkor legurított egy pohár pezsgőn kívül még egy csepp alkohol nem folyt le a  torkomon.
Olyan tini vagyok pedig, mint a többi, hidd el. Megvannak a magam problémái, csak nem csámcsogok róla a  sík agyú barátnőimnek. Panaszkodni sosem hallasz, van persze, hogy rossz kedvem van, de akkor mindenki  szépen elkerül. csak úgy kell nézni rájuk, hogy lejöjjön nekik a dolog. Majd megtaníthatlak rá, ha akarod. Nem  olyan nehéz.
Otthon sem panaszkodok soha. Azt mondják, hogy amit nem az iskolában csinálsz, azt az iskolán kívül. Nem,  én otthon, az utcán, a barátnőknél, sehol sem panaszkodok. Megtartom magamnak a negatívumokat.  Megtanítottak rá, hogy ne traktáljam a jó népet a saját gondjaimmal, mert nekik is vannak bajaik ugyanúgy,  ahogy nekem. Nincs szükségük pluszra. Én pedig nem akarok plusz gondokat senkinek, plusz problémát,  fejfájást, a világért sem.

Hiába tudtam addig minden témába beleszólni, hiába nevettek rajtam addig felhőtlenül az osztálytársaim. Szünetekben körbejártak az összes kis társaságot, de rájöttem, hogy egyáltalán nem érdeklem őket. Kipróbáltam, hogy mi lenne ha egyszerűen csak leülnék a fal tövébe és nézelődnék. Páran rám néztek vagy átléptek rajtam, de senki sem állt volna meg. Legjobb barátnő? Nem volt nekem olyan... Minden csajszi egy szinten volt a szememben, még ha páran a szint alatt is. Rá kellett jönnöm, hogy ha nem csinálok semmit, egy pillanat alatt elfelejtenek. Ha én nem keresem a társaságot, ők nem keresnek engem. Rájöttem, hogy egyedül vagyok és ez eléggé mélyen érintett. Egy idő után teljesen kikerültem a körökből és már nem is mehettem az osztálytársaim közelébe. Amikor órán benyögtem valami poént, egy-kettő srác felkacagott, de annyi volt. Nem tudom, mit tettem, nem tudom, miért történt ez velem. A második félév nagy része így ment el.
Aztán persze kiderült, hogy egyik osztálytársném mindenfélét hordott össze rólam, és azt állította, hogy tönkretettem az életét. Valami hülye pasit hozott fel, de már egyáltalán nem tudott érdekelni. Úgyis hamar elkerültem onnan, nem tudott érdekelni a gyarló emberek hülyesége.

A mugli suli után egyértelmű volt a Roxfort és nagyon örültem neki. Mindenki nagy álma lehet a Roxfort, nekem meg.. itt van. Mázlistának érzem magam, hogy már Skóciában születtem meg, és így ide járhatok. Természetesen a büszkeség is ott van, bár.. nem is ismerek olyan embert, aki nem roxfortos lenne.
A Roxfortban semmit nem változtam, senki sem volt rám olyan nagy hatással, hogy bármiben is változtassak  magamon, gyökeres átformálódást meg senki ne várjon el tőlem. Akinek nem jön be, mindig is le volt tojva,  akinek meg tetszik... hát örüljön csak. Egyre közömbösebbé váltam az emberekkel szemben, nincsenek  sokan, akiket közel tudok engedni magamhoz, de azért megesik, van egy pár ilyen. Ha velük futok össze a folyosókon,  megered a nyelvem, és csak mondom és mondom és úgy kell levakarni. Fel tudják dobni a hangulatom, csak  utána általában jön egy másik, aki lerontja. Ettől függetlenül még a lesajnált emberekhez is hozzászólok és nem hagyom, hogy ugyanúgy elfelejtsenek, ahogy a mugli suliban tették, nem engedem, hogy ugyanaz megtörténjen velem, még ha ehhez egy másik fél is kell, aki mondjuk nem fecseg el rólam minden badarságot. Nem volt célom ellenségeket szerezni, mégis sikerült azért, hála a beszólogatásaimnak meg a felvágott nyelvemnek. Voltak, akik éppen ezért kedveltek meg de azért a tanárokkal szemben ezt nem kellett volna használnom. Egy idő után megtanultam, hogy nem mindegyik tanár szereti a tréfát...

Harmadikos voltam, mikor a szüleim elváltak. Tudtam, hogy ez hamarosan be fog következni, hiszen apa csak esténként ment haza anyához, aki valószínűleg nagyon egyedül érezte magát, hogy én nem voltam ott mellette. A szünetekben mindig rohantam haza, már két nappal a suli vége előtt készen állt a bőröndöm, de mikor megérkeztem, se volt ott apu. Cseppet sem lepődtem meg, mikor bejelentették a válásukat. Rossz volt, hogy apu és anyu, akik régen olyan boldogok voltak együtt, hirtelen szétválnak. Sok ismerősöm volt, akik ugyanezen estek át, de nem akartam olyanná válni, mint amilyenek ők lettek az eset után. Nem vágattam le a hajamat, külsőben nem változtam semmit, nem voltak dührohamaim és sírni is csak egyszer sírtam az egész miatt. Könnyen beletörődtem. Ezen már nem tudok változtatni semmit.
Az általánossal szemben itt vannak jobb barátaim, nincsen mindenki egy szinten. Mármint mindenki egy szintről indul, de vannak  itt olyanok is, akik nagyon magasra jutottak el a kis létrácskájukon. Szeretek itt lenni, ez egyértelmű. Csacsogok, fecsegek továbbra is, még ha nem is mindenkinek.



          jellem

Cserfes, mindenlébenkanál és nem lehet lelőni, de csak azokkal az emberekkel szemben ilyen, akiket valamilyen szinten kedvel. Izgága, a szája be sem áll, mindig csinál valamit a kezével,  mást nem a ruhája szélét vagy a szőke loboncát babrálja, de a szobros játék nem az ő stílusa.
Imád vitatkozni, nem hagyja, hogy a másiké legyen az utolsó szó, mindig ő akarja befejezni. Lobbanékony  természet, elég beszólnod neki és máris leáll veled veszekedni. Szeret csípős megjegyzéseket tenni a  körülötte elhaladó emberekre. Ha valakit olyannak vél, akivel szívesen kiabálna egy sort, olyan hangosan  mondja a megjegyzést, hogy az illető ne tudja nem meghallani.
Természetesen Ő is tud szomorú és magamba fordulok lenni, de ez egyáltalán nem gyakori nála. Hamar túllép  a dolgokon, nem sok dolog van, ami mélyebb sebet hagyhat a kis szívén. Ha baja van, hozzá se szólj inkább,  feleslegesen jártatnád a szádat mert nem méltat válaszra. Magában tartja a problémáit, nem terhel vele  másokat.
A hülye kis szőke liba kategóriába tartozik külsőre. Elhiteti az emberekkel, hogy IQ-ja a poros föld alatt, pedig  ez nem így van.
Imádja az édességet, a nyalókát, kemény cukrot, savanyú cukrot, gumicukrot, mindent, amit csak ember el  tud képzelni. Persze vigyáznia kell vele az alakja miatt. A koffeintól óvni kell! Ha egy csepp koffein is a  szervezetébe jut, egy hétig nem szabadul tőle az ember. Röhög, vihog, még maga sem tudja, hogy min és  folyamatosan jár a szája. Alapon lelőhetetlen, hát még ilyen állapotban. Kólát, teát, kávét nem is iszik. A  nagy szerencse, hogy nem is szereti. Gyakran iszik ásványvizet, különböző gyümölcsleveket vagy szörpöket.


          apróságok

mindig ||
~ cukrok
~ szőke haj
~ alma, gyümölcsök
~ művészetek, még ha tehetsége nincs is
~ bűbájtan
~ féldrágakövek
soha ||
~ kutyák
~ faji megkülönböztetések
~ a szőke nők szégyenei
~ hóemberek
~ sós sütemények
~ bájitaltan
~ másokat traktálni a gondjaival
dementorok || Csak a szokásos üresség. Esetleg  kutyaugatás.
mumus || Naagy hatalmas, németjuhász kutya.
titkok ||
~ Egyszer csak kihasznált egy fiút, aki bele volt zúgva.
~ Nem is olyan magabiztos mint azt mutatja.
~ Halálosan fél a kutyáktól, miután egyszer kis korában megharapta egy.
rossz szokás ||
~ Nem tudja lefogni a kezét, mindig végez valami mellékcselekvést.
~ Sose néz a lába elé, nem egyszer esett már pofára egy fűszálban.


          a család

apa || Wjerk András, 43, mugli származású
anya || Szill Andrea, 38, félvér
testvérek ||  nincs egy szál se
családi állapot || höh...
állatok || nemigazán.


          külsőségek

magasság || 170  cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín ||barna
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || szőke haj, mékáp, elég feltűnő teremtés tud lenni, ha akar, de tulajdonképpen olyan mit bármely más roxfortos diák.
kinézet || Hosszú szőke haj, nagy, egészen sötétbarna szemek, már majd, hogy nem feketének  tűnnek. Bár ha a szemébe akarsz nézni, inkább tűnik fel az állandó vakolat, a két kiló szemfesték amit magára  ken minden áldott nap. Szemöldöke szépen ívelt, ajkai közepesen teltek. Hosszú, szőke lobonca gyakran lóg  bele félig a szemébe. Bal oldalt választja el a dús hajzuhatagot és sohasem köti össze copfba vagy tűzi fel,  kontyozza össze. Az esetek 99,99%-ában kiengedve hordja a haját.
Alkata vékony, de nem lehet azt mondani, hogy sohasem volt gond a súlyával. Hol felszedett egy kicsit, hol  leadta. Tele van manapság a világ az olyan emberekkel, akik annyit ehetnek amennyi beléjük fér anélkül, hogy  ez a külsőjükön meglátszana. Sajnos Alma nem ilyen. Mindenből csak mértékkel fogyaszthat, mert nagyon  gyorsan képes meghízni.
Ruházata általában feltűnő, mindig eltér a környezetéétől és elég érdekes lesz számára az, hogy egyen talárt  kell viselnie. Így az öltözködés helyett mást kell keresnie, amivel kitűnik majd az emberek sokaságából. Talán  még több smink? Vagy elkér apukájától egy fényvisszaverő szerelést? Hmm.. még nem tudni. Majd ha rájött,  észre fogod venni. Hidd el, nem lesz nehéz.
egészségi állapot || minden oké.


          a tudás

varázslói ismeretek || Abszolút nem ért a Bájitaltanhoz és a Legendás Lények Gondozása sem tartozik  éppenséggel a kedvencei közé. Inkább vonzza a Bűbájtan, Sötét Varázslatok Kivédése és az ehhez hasonlók.  Nem kedveli ugyan az elméleti tárgyakat, de elég figyelnie az órákon és már ragad rá valami. A lényeget kiszűri könnyen, de  az értékeléseken is látászik, hogy inkább gyakorlatban jobb. Okos kis  teremtés, csak jól álcázza.
mugli képzettségek || mugli kütyük, mint a telefon, számítógép és ilyenek használata.
pálca típusa || 10,5 hüvelyk, bükk, főnixtoll mag, közepesen rugalmas
különlegesség || nem sok


          szerepjáték-példa

Milyen is egy átlagos napom az iskolában? Biztosan nem olyan, mint a többi diáktársamnak. Nem tudom hogy én miért látom más szögből a világot, mint ők. A magasságkülönbség meg nem a megfelelő válasz, mert van velem teljesen egy magasságban lévő, mégis más beállítottságú ember is a Roxfort falain belül.
Utálok korán kelni. Nem igazán hangoztatom, végül is mindig sikerül, de sokkal jobban szeretek délig aludni, vagy ha nem is aludni de hempergőzni meg forgolódni a pihe-puha ágyikóban. Kár, hogy ilyen puha ágy csak otthon van, legalábbis az én formámra igazított, de a hálókörletben lévők is megfelelőek mondjuk...
A hajam össze-vissza, a szemem alatt táskák. Be a zuhany alá. Váltogatom a hideg- és a meleg vizet, hogy kellőképpen felébredjek, felfrissüljek. A hideg után megkönnyebbülés és jó érzés a meleg, de utána mazochista módon átrántom a csapot a kék jelzés irányába és összerezzenve tapasztalom, ahogy a jéghideg víz csordogál le a testemen. Azt mondják jót tesz, a vérkeringést legalábbis rendesen karbantartja. Tíz percig szoktam ezt csinálni, a vége felé már hozzászokik az ember és még el is ébred.
Kínszenvedés a fésűvel, a fogpasztás tubussal. Szörnyű, de a szépségért meg kell szenvedni.
Na és itt jön be a kedvenc részem. Előveszem a kis nesszeszeremet és kipakolom a csap szélére az összes kenceficémet. Kb öt percig csak azon gondolkodok, hogy a mai fekete talárhoz melyik összeállítás is passzolna jobban. A lányok már dörömbölnek az ajtón, hogy ők is jönnének, úgy ennek táján szoktam caplatni, mindig sikerül felhúznom őket. Sok idegbeteg, áhh.

A talár alá teljesen felesleges, hogy mit vesz az ember, de szeretem, ha kilógnak a köpeny alól a színek. Hajamat vagy copfba kötöm vagy kiengedve hordom. Táskámba beleszórom a könyveket és már indulok kis az első órára. Nem úgy nézek előre, hogy ez a nap is kínszenvedés lesz a többi förtelmes nap között, amit ebben a katélyban élek át. Nyitott vagyok az új dolgok felé, bármikor belebotolhatok egy jó barátba vagy valami izgalomba. A lényeg a pozitív hozzáállás.
Ez a hozzáállás természetesen már az első óra előtt el szokott veszni a semmibe. Két mardis egy hollóst szívat. Lökdösik és sárvérűnek csúfolják. pedig ismerem a kölyköt és csak félvér. Nem értem az ilyen embereket. A pálcám a zsebemben, de nem szánom rá magam, hogy előkapjam és közbeszóljak. Tudálékoskodónak és minden lében kanálnak gondolnának, ami nem is tévedés, hiszen az vagyok. Mindenbe beleütöm az orrom. Most csak ütném, nem teszek semmit. Tudom, hogy kéne, de csak elsétálok mellettük. Elhatározom ,hogy az első tanárnak szólok, aki velem szemben jön. Jön is, de mire hátrafordulok, a mardekárosok felszívódtak, a kölyök meg elment órára. Késő, ez van.

Az első órám Bűbájtan. Na csapjunk a lecsóba. Imádom a keddet.

          egyéb

sehol. a példa hozzászólás nem a maximumom.
jah és szereti a sárga színt és a fekete szemceruza meg smink is jól áll neki. =D