 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 9
|
|
1
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2012. 07. 01. - 00:44:48
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben Kiszáradt torkom hisztérikus röhögés hagyja el. Tébolyult, s kegyetlen. Ebben semmi nőies nincs, semmi sincs már bennem a régi, életvidám Emmából. Már csak én maradtam, bomlott valómban. Mondd Brandon, neked ez a lány jó? Te élvezed, hogy ilyen lettem, neked jó ez a látvány?
- Hát éppen ezt akarom! Brandon, ezért vagyok itt. Hogy segíts rajtam. Ölj meg, és minden el van intézve! – még mindig sírok, de nem veszem figyelembe. Egyszerűen, monoton gépként meredek bátyámra. Kizárom a félelmem, a keserűségem, a vágyaim. – Soha többé nem kell látnod. – suttogom, s lehajtom fejem. Nem fogok ránézni. Nem akarok többet ránézni.
Próbálkozik. Kapaszkodik testem még itt maradt részébe, próbál itt tartani, meggyőzni. Hát nem érted, hogy ennek vége, Brandon? Mindennek, mindennek vége! Hamarosan nem lesz húgod. Ahogyan családod sem többé. Te akartad így, hát örülj. Örülj, hogy az álmaid valóra válnak, míg én a saját, veszett csodáim üldözöm örök idők mókuskerekében.
Egyetlen pillanatra átsuhan rajtam a félelem, mikor a betört ajtó maga alátemeti bátyám. Félek, hogy baja esett, de aztán az egésznek annyi. Mintha csak elsöpörték volna. Vége. A két férfira nézek, de különös módon nem félek tőlük. Szemeim inkább felcsillannak, ahogyan vonszolni kezdenek.
Meg fogok halni.
Visznek és megölnek engem.
Végre megszabadulhatok földi terheim nehéz, húzó súlyától. Tessék Brandon. Idegen, mocskos alakok végeznek velem. Pedig sokkal tisztább, szebb lett volna, ha te teszed meg. Ezt akartam. Meg akartam neked adni az esélyt, de te nem éltél vele, hát most viseld el, hogy mások megteszik helyetted. ne üvöltsd, ne is próbálkozz! Hagyd!
Fogd fel végre, hogy ezt én akartam.
És csak engedj el.
Mert volt egyszer egy lány, aki mindenkinél jobban szerette az életet.
Sikítok. Hogy örömömben, vagy félelmemben, nem tudom. Nem sokat érzékelek a körülöttem történtekből. Még mindig zokogok, de lelkem valami melegség hatja át. Talán vér. Igen, lehet, hogy vér szennyezi tiszta valóm. Vajon kié lehet?
Elmosolyodok. Hamarosan láthatom anyát.
Soha nem adta fel. Mindig mosolygott, mindenben meglátta a jót, és a szépet. Mindennek tudott örülni. Szeretetteljes, boldog élete volt.
Hangok. Hangok mindenfelé. Egészen kellemes csengésük van, hiába jajveszékelés, vagy fájdalom jelei. Hiába kéne félnem tőlük, rettegve futnom, most mégis mosolygok. Tudom, hogy közeledő végzetem jelei, a halál átokszaga kísért.
Valaki meghúzza a hajam, s torkomnál valami keményet érzek. Biztosan egy pálca az. Milyen lehet a fája? És a magja? A pálca sokat elmond a varázslóról, aki használja. Mondd, te mit mesélnél drágám? Mikor faragtak, gyanították, hogy te hozod el nekem a megváltást?
De ez a lány felnőtt. Fel kellett nőnie, s meg kellett értenie, hogy a világban nem minden olyan szép, ahogyan ő látja, sőt…
- Csak a hajam ne. – suttogom, s lassan lehunyom szemeim. Felkészültem a halálra, de nem akarom, hogy egy rusnya hullát tegyenek a koporsóba. Üvegkoporsót akarok, mindig is azt akartam. Minden kislány, aki arról álmodik, hogy egyszer hercegnő lesz, üvegkoporsót akar. – Csak a hajam ne. – könnyeim melege már-már nyugtatólag hat, ahogy könyörgök.
Kinyitom szemeim, s felnézek, de nem látok semmi konkrétat. Minden homályos. Nyilván a könnyek teszik. Nyilván jobb is így.
Mindvégig jó élete volt. De a lányt egyszer megtörték. És soha nem tért vissza.
Kiabálnak. Az érzékeim teljesen lelassultak.
Fények. Fényeket látok. De ez nem fáklyák fénye, sokkal inkább mágia. Úgy szeretem a mágiát.
A lány maga választotta sorsát. De az az ember kergette bele, akit a legjobban szeretett.
Minden hang megszűnt létezni. Minden fény kialudt. És a pálcát sem éreztem többé.
Mindent a világ csendje ölelt körül.
Az a lány tizenhat éves volt.
És meghalt.
Köszönöm! *-* |
|
|
|
|
2
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2012. 05. 17. - 22:14:02
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben
„Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé. „
Zavarodostt tekintetem elkapom bátyámról, és inkább a vázát nézem. Itt van, alig kétlépésnyire tőlem, megmozdulni azonban mégsem merek. Nem lenne nagy erőfeszítés, de mi van, ha észreveszi, ha ő hamarabb ér oda? Mi lesz, ha megakadályozza? Akkor aztán mit teszek? Hiszen úgy látszik, magamnak kell gondoskodnom arról, hogy végre elhúzzak erről a tetves helyről. Azt gondoltam, majd ő segít nekem, hogy majd könnyít a helyzetemen, de nem. Nekem kell megtennem…
A jeges felismerés tőrként darabolja szívem megmaradt cafatait, s keserves könnycseppek peregnek arcomon, a nedves érintés már épp oly ismerős, mint a textil lágy anyaga, vagy a finom szellő, ahogyan kiengedett hajamba kap. Tudtam, hogy meg fogok halni. Ezért vagyok itt, hát akkor miért borít ki ennyire, hogy magamnak kell megtennem? Mégis miért gyengülök el most, a legvégén, mikor már annyira közel járok?
Még mielőtt azonban megmozdulnék, Brandon közeledni kezd. Hát mégis megteszi. Nem akarom látni. Karjaim védekezőn mellkasom előtt, függőlegesen összeszorítom, kezeimmel eltakarom arcom, hogy még véletlenül se lássak semmit az egészből, én csak csendben szeretném fogadni a sötétséget. Mégis mi olyan rossz ebben? Mégis miért gond, hogy szeretném megkönnyíteni halálom első… vagy inkább életem utolsó perceit?
A várt megváltás elmarad. Helyette azt érzem, hogy a bátyám hozzám préselődik, próbál megölelni, egyedül mellkasomhoz szorított kezeim vannak közöttünk, s nem igen áll szándékomban utat engedni neki.
Szeret. Mondja ő. Nem ez az első alkalom, Brandon. Jobb lenne, valami új dumával előállni. Mégis mit remélsz, te bolond? Hogy ezzel majd megnyersz magadnak? Hogy egy kibaszott szóval mindent helyrehozhatsz!? Hát egyáltalán nem. Nem! Nem!
- NEM! – ordítom magas hangon, s kezeimmel meglököm mellkasát, igaz, kétlem, hogy bármiféle fájdalmat is okozhatnék neki, de jól esik.
Engem már nem menthetsz meg, hát nem érted? Miért nem vagy képes lemondani rólam? Miért?
- Ha annyira szeretsz… akkor ölj már meg te barom! Nem látod, hogy mit teszel velem? – nem bírom tovább, zokogok, s arcom vállába temetem. A kezeim kezdenek zsibbadni kettőnk testének szorítása között, de nem húzom el őket. – Minden egyes perccel csak rosszabb lesz, Brandon. Kérlek. Kérlek. – az utolsó szót érthetetlenül rebegem, a ködfátyol mindent homályba von. Nem hiszem el, hogy ez én vagyok! Nem lehet. Nem akartam elgyengülni. Nem akartam megölelni. Már elbúcsúztam tőle, már nem a bátyám, s már én is csak fél lábbal vagyok itt. El kell engednem. Mind idáig nem voltam képes rá. Végeztünk.
Meg kell tennem.
Ahogyan neki is
- Engedj el. – suttogom, s elhúzom fejem. – Most. – sürgetem, ha esetleg nem tette volna meg elsőre.
A szoba közepére lépkedek, majd megállok, és várakozó tekintetem bátyámra emelem. Én felkészültem. És te, Brandon? |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2012. 03. 15. - 00:57:44
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben
„Csak kín az élet, szörnyű börtönöm,
A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm. „
Elkeseredetten figyelem az arcát. Látom első könnycseppjeit, de engem már nem hat meg. Nem tud meghatni. Régen még ment volna, de az az idő elmúlt, Brandon. Ezen talán akkor lett volna érdemes gondolkodnod, mikor megölted anyát és apát. Soha nem fogok megbocsájtani neked. Nézz rám! Nézz az üres szempárba, amit hagytál magad után! Nézd meg, mit tettél velem! Legyél férfi! Vedd a bátorságot és nézz szembe tetteid következményével. Amíg megteheted.
Hiszen hamarosan vége.
Ismerem ezt az énjét. Hiába a zokogása, a kérlelése. Jól tudom, hogy ez csak nekem szól, én pedig nem akarom, hogy csak nekem legyen ilyen. Nem akarok semmit. Hív a halál. Egyedül azt akarom, és ha ő nem hajlandó megadni ezt nekem, akkor ne nevezze magát a testvéremnek. Akkor ne kérleljen, az Istenért!
Zavarodott elmém zugaiban tolongnak a képek. Képek, melyek megmosolyogtatnak. Biztosan furcsán festhetek, bolondul szétkent sminkkel, kisírt szemekkel, megbomlott hajammal, mely hasonlóan bomlott elmém hivatott takarni. És kellemes mosollyal, finom ajkaim szegletében. Búcsúzva a világtól, melyet szerettem.
„Brandon, mondd, miért történik ez velünk?” – kérdezném legszívesebben tőle, ám nem teszem. Nem fogok belemenni a játékába, nem adom meg magam. Egy valami van a szépségem mellett, amire büszke lehetek, az pedig a makacsságom, és ebből nem adok. Meg sem érdemelné.
Játékseprűt markolt biztos ujjai között, mosolygott rám, én pedig könnyeztem, ujjaim a sárga szoknya alatt a füvet markolták. „Próbáld meg újra, Emma.” – bíztatott, de nem álltam fel. Azt akartam, hogy ő csinálja, mert sokkal jobban szerettem nézni. Mindig olyan lenyűgöző volt!
Édességgel és rengeteg mesélnivalóval tért haza. Mindent tudni akartam tőle, minden szabad percem vele töltöttem, s mivel még csak kilenc voltam, konkrétan minden egyes ébren töltött percem neki áldoztam. Csodáltam. Felnéztem rá. Egyszerűen imádtam. Naphosszatt ültem az ágya végében és hallgattam meséit számomra ismeretlen emberekről. A Roxfortról. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy elvesztettem őt, hogy elszakították tőlem, de az első nyáron minden visszatért a régibe.
Kinyitom szemem és ránézek. Semmi kedvesség, csak a fájdalom töménytelen súlya. Hát jó. Ha nem, hát nem. Van más módszer is. Hátrébb lépek, nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem vagyok már kislány, aki leesett a játékseprűről, nem vagyok kislány, akit pátyolgatni kell. Felnőttem, és azt akarom, hogy öljön meg.
Mindig a vége a nehéz…
- Pontosan, Brandon. – hangom halk, s jeges. Nem fogok engedni. Megmondtam. – Nem vagy képes rá. – annyi kegyetlenséget sűrítek ebbe a néhány szóba, amennyit csak tudok. Azt akarom, hogy fájjon neki. Ahogyan nekem is fájt. Minél jobban szenved, annál jobb. Annál hamarabb érem el, amit akarok.
Aggódó, kék íriszek lestek be a félig nyitott ajtó résén, vékony ujjak tapadtak a félfára. Az ágyon ültem, háttal az ajtónak. Nem vettem észre. Csak sírtam. Rengeteget sírtam akkoriban az első barátom miatt, anya mindig is azt mondta, hogy az első a legrosszabb, az utolsó a leghosszabb. Én mindegyikükről azt gondoltam, hogy ő lesz a legutolsó, az igazi. Vagy mondhatjuk Nagy Ő-nek is. Mindig reménykedtem, naívan bevettem a dumájukat, és amikor dobtak, kis álomváram, és hercegnői koronám a porbahullott. Kezdhettem elölről mindent. Hibáztam. De Brandon mindig ott volt nekem.
- Ha valóban megbántad, tedd meg! Tudom, hogy képes vagy rá. Hiszen anyuáékat is hidegvérrel megölted! – nem kiabálok vele, egyszerűen kimerültem a hangos szavakhoz. Sokkal jobban esik a hűvös suttogás, a hideg, érzelemmentes szavak billogként szánva bátyámnak. – Ha érzel még irántam bármiféle szeretetet is, ahogyan azt állítod, akkor tedd meg, amit kérek. Ölj meg. Rajtam már csak így segíthetsz, ne hagyj tovább szenvedni, Brandon. Az életem egy romhalmaz. Nem maradt senkim. Mennem kell. Ez már nem nekem való. – csóválom meg fejem, egészen a falig hátrálok, és tekintetem megakad egy, egy polcon lévő üvegvázán. Tökéletes. |
|
|
|
|
4
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2011. 09. 25. - 13:32:13
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben
„Mert könyebb úgy,
De te visszahúzol.
Csak a könnyem hull,
Te abban úszol,
Abban ázunk rég.
Ha álmodnék,
Hát kelts fel végre! „
Szemforgatva figyelem, ahogyan Brandon utasítgatja a másik kettőt. Furcsa, ilyennek látni őt. Hatalom szerepben, félelmetesnek látni, ilyen még talán sosem fordult elő. Vérágas szemei vérre szomjazva merednek rájuk, már már elképzelem, ahogyan rájuk ugrik, ahogy karmaival tépi szét belülről romlott, fekete húsuk, csak miattam. A felismerés pillanatok alatt, belülről emészti fel szinte minden elhatározásom. Elgyengít, és megrendít. Látom, hogy törődik velem, hogy szeret, s szívem sajnálatban megesik rajta. De nem hagyhatom magam.
Felhúzom orrom, és elfordulok tőle, mintha nem is látnám, mintha egy szánalmas parazita lenne, s bűze visszataszítana, holott az ismerős illat éppen hogy csalogat. Csalogat, fuldokló ketrecébe, mígnem végez velem. Ez vár rám is. Tudom. Hát teszek ellene.
Közben a könnycseppek, mintha vérrel áztatnák arcom, folynak esztelenül, csendes szenvedésem lassan, de biztosan visz a végkifulladásig, hiszen a célom világos. Már döntöttem, s hiába lesz a bátyám azon, hogy megmentsen… a lelkem már rég elveszett. Ha a szemembe néz, láthatja az ürességet. Én már nem vagyok az, akit szeretett, már rég nem Emma Gray vagyok. Én már csak földi porhüvelyemben vagyok jelen… semmi több. Ideje lemondania rólam.
Én is azt tettem.
Ekkor érzem csak ujjait karomon, közelsége szinte bódító, az őrület kezd eluralkodni rajtam, szemeim talán már sötétebbre is válnak, hajam dilis tincsei rendezetlenül bomlanak vállamra. Minden porcikám a halálért kiált, s eme hívás ellen nem tudok tenni semmit sem. Egyszerűen nem bírom…
- Engedj el. – tolnám el magam, de ez cseppet sem megy olyan könnyen, mint amilyennek tűnt. Bátyám szoros öleléséből nem tudok kibontakozni, ám a remény az, mely utoljára hal. A halott elme tudhatja ezt leginkább. – ENGEDJ EL! – üvöltöm teljes erőből, nem érdekel, kik figyelnek fel ránk, nem érdekel, milyen következményei lesznek. – Engedj… el. – zokogom halkabban, s feladom a próbálkozást, helyette arcom vállába temetem, s zokogni kezdek. A kétségbeesés teljesen eluralkodik rajtam. Esetlenül lépkedek, csoda, ha nem botlok meg valamiben, de egy percig sem nézek fel. Ez az én búcsúm, kihasználok minden egyes másodpercet, melyet vele tölthetek, egészen addig, míg a szobájába nem érünk, mert tudom, hogy onnantól már nem tehetem meg ugyanezt. A csendes szenvedésem mögött keserű búcsúpercek rejlenek. Emlékeimbe akarom zárni illatát, bőre selymességét, szúrós borostáját, nevetését, hangja bársony érintését. A mennyországban is emlékezni akarok rá, hiába leszünk egymástól világnyi távolságokra, a testvérem, hiába tagadom meg, hiába okozok neki szörnyűséges fájdalmakat, szenvedő lelkem halála elkerülhetetlenül közeleg. Érzem. És tudom, hogy ő is tisztában van ezzel.
Ha nem, majd szembesítem.
Lehet, hogy szavak nélkül tettük meg az utat a szobájáig, az én könnyáztatta szenvedésem mégis többet mondott, mint kellett volna. Lehet, hogy csak én éreztem át ennek jelentőségét, de a pillanatnak vége. Tovább kell lépnem. Be kell fejeznem, el kell végeznem a feladatot, melyet a sors írt listám végére. Az utolsó pont mindig a legnehezebb.
A kínált törölközőket a sarokba hajítom, és mérgesen túrok hajamba. A keserű könnyeket pulóverem ujjával feltörlöm, a smink csíkokban festi arcom, minél borzalmasabb árnyalatokba.
- Nincs szükségem törölközőre. – suttogom halkan, és két kezemmel közre fogom arcom, nagyokat lélegzem, hátat fordítva Brandonnak. Érzem, hogy hiába töröltem le könnyeim, azok megállíthatatlanul folynak tovább. Egy utolsó, nyugtató levegővétel után visszafordulok, és kipirosodott arccal meredek rá.
- Az undorító hazugságaiddal etesd a kurváidat, Brandon. – nézek keményen arcába, és egy gúnyos, féloldalas mosoly után járkálni kezdek a szobában, szemügyre véve a dolgokat, ám semmi sem marad meg, gondolataim másfelé járnak. Vadul száguldoznak, az emlékképekbe bele-bele kapva. Talán az ilyenre mondják, hogy életem képei leperegnek szemem előtt.
Nem mondhatom neki, hogy „Te is hiányoztál. Jobban, mint gondolod.” Hiszen gyűlölöm. Azért jöttem, hogy végezzen velem, nem lehetek gyenge.
Nem. Erős vagyok. Tudom.
- Túleshetnénk rajta? – kérdezem, és várakozva nézek rá, kezeim keresztbe fonom melleim alatt, ám még mindig vacogok. Észre sem vettem, mennyire átfáztam odakint. De nem érdekel. – Gyerünk Brandon, legyél férfi. Hiszen ezt akartad, nem? – szemöldökeim villámgyorsan felszaladnak. Ahogyan szemeibe nézek, nem azt látom, amit szeretnék, a vérben forgó szempárok helyett, csupán a gyenge, kék íriszeket látom, melyek oly ismerősek, melyekbe olyan megnyugtató belenézni, és ez bosszant. – Ölj meg engem is, mint anyuékat. – Jobb tenyeremmel felfelé törlöm a könnyeket. – Itt a lehetőség. – tárom szét karjaim, s hunyom le szemem. Fejem az iménti, büszke tartását elveszítvén, gyengén hanyatlik le.
Gyerünk, Brandon. Ha igazi halálfaló vagy, megteszed.
Ha tényleg ezt akarod, hát tedd meg!
Értem.
Ha szeretsz, nem hagyod, hogy szenvedéseim folytatódjanak.
ÖLJ MEG! |
|
|
|
|
6
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2011. 07. 27. - 13:46:51
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben
- Fogd meg, nehogy elszökjön! – hallom meg az egyik hangját magam mögül, s mielőtt még ellenkezhetnék, mielőtt bármit is tehetnék, kemény, érdes kezei csuklómra tekerednek. Hát nem használ ez testápolót? Borzalmasan ki van száradva a keze, hogy hagyhatja?
- De miért nem visszük fel a kastélyba? Ő maga mondta, hogy ott van Gray. – kérdezte a másik, amelyiknél a pálcám is volt. Hevesen bólogatni kezdek, szőke tincseim könnyáztatta arcomba hullnak, próbálják takarni az őrült arckifejezést, az elszántságot, a halál teljes tudatát rejtik. De nem bújhatok el mindig. Nem is fogok.
- Mert mi van, ha hazudik? Vagy igazat mond, csak így akar bejutni a Roxfortba. - néz rám, gyanakvó tekintettel. Hozzám hajol, egészen közel arcomhoz, és orromhoz ér. Leheletének bűze elveszi a levegőt, finom köhögés hagyja el ajkam. - Ha hazudsz Kicsiszivem, akkor ugye tudod, hogy keményen megbánod? – hangja mézes-mázas, már-már azt hiszem, nem is fog bántani. Nem is akar bántani, pedig érzem, hogy szorosabban fog, érzem, hogy veszélyben vagyok. Most viszont nem zavar… meghalni jöttem, minden, ami közelebb visz hozzá, csak segíthet. Előtte azonban jó lenne találkozni azzal a fszfej bátyámmal is.
- Hol van már Gray?! - csattan fel türelmetlenül a másik a kaput bámulva, vajon mikor nyílik ki. Nem csak ő vágyik az ódon falak közelségére.
- Ne idegeskedj. Én szeretek csinos lányok közelében tenni-venni az időt... – vigyorog a magasabb, tekintete ezúttal valóban megijeszt. - Hány éves vagy Emma? - biccenti oldalra a fejét. - Tizenhét, tizennyolc? A legjobb évjárat. – érdes hangján nevetni kezd, keze végigsimít bőrömön. Egész testem beleremeg érintésébe. Fázok… rettentően fázok, ráadásul félek is ezektől a férfiaktól. Mi lesz már Brandon? Talán túl gyáva vagy, talán hagyod, hogy más végezze el helyetted a piszkos munkát? Igen, jogos, nehogy már beszennyezd a neved azzal, hogy megölted a húgod, hiszen ez a két senki tökéletesen meg is felel a pozícióra. - Majd' meg fagysz Cica, pedig én tüzelek... – közelebb húzódik, nagyon közel. Általában a nem kívánatos fiúkat tökön rúgom ilyenkor, de sajnos nem alkalmas a pozíció. Előttem áll, de félig oldalt, elég kényelmetlen, főleg, hogy közben erős markai csuklómra zárulnak. Ajkai az enyémek felé közelednek, bizonyára megkívánta az epres szájfényt, de ebből nem kap. Ezt már akkor tudom, mikor válla felett látom a közeledő alakot… meg a vörös fénycsóvát, mely lerepíti rólam a mocskos fejvadászt.
Csak egy pillanatnyi meglepettséget engedek meg magamnak, ezután csuklóim megdörzsölöm, s vékony karjaim összefonom melleim alatt. Elégedetten várakozva figyelem a sötétben megbúvó alakot. Megmentőmet. Hogy oda ne rohanjak…
- Ki a franc vagy te?! – kérdezi a másik fejvadász.
Fogaim összeszorítom, s próbálom kerülni bátyám pillantását. Egy néma könnycsepp gördül le arcomon, de nem törlöm le. A sminkemnek már úgy is mindegy, a könnyeknek rég nem szabok gátat. Egyébként sem tudnék.
Megvető arckifejezéssel hallgatom rövid párbeszédüket. Igen, a sötét, bűnös, lélekben elrohadt emberek hangja ez. Nem érdemelnek szeretetet, vagy megbocsátást… csak szánalmat. Gyűlöletet.
- Dögölj meg. – sziszegtem fogaim között, ma éjjel először nézve Brandon arcára. Szívem újabb darabokra törik, de nem is foglalkozok vele. Annak már úgy is mindegy. Eddig sem érdekelt senkit. Hiszen az érzelmeim nem számítanak. Lassan meghalok. Nem számít semmi, csak az, hogy elérjem, amit akarok. Nem tudok parancsolni ösztöneimnek, érzéseimnek, a könnyek megállíthatatlanul folynak. Bizonyítékot akarsz Brandon, bizonyítékot? Nézz a szemembe, az Istenért! Nézz rám! Itt állok előtted, teljesen megtörve, olyan állapotban, amilyenben még sosem láthattál. A depresszió legmélyebb pontján, ahol az ember már az életet csak ostoba béklyónak tartja. Egy béklyónak, ami a rossz dolgokhoz köti.
Mondd Brandon, vajon hiszel a szemednek? Elhiszed, hogy mindezért kizárólag te vagy a hibás?
- Nála van a pálcám. – biccentek megvetően a fejvadász felé, csak, hogy az ostoba bátyám teljesen biztos lehessen benne, nem csak olcsó másolat vagyok. Amúgy meg mi az, hogy másolat? Engem nem lehet másolni, én egyedi, és utánozhatatlan vagyok. bármelyik százfűlé főzet-, mely az én mintámra készül, csak halovány utánzata az igazi Emma Graynek.
Pont, mint manapság én magam is.
Mit tettem?
Mit tett velem Brandon?
- De mi lenne, ha a csevegés helyett felmennénk a kastélyba. – megdörzsölöm vállaim, fázósan húzom össze magam. – Majd’ megfagyok. |
|
|
|
|
7
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Búcsúlevelek. ~ Brandon
|
Dátum: 2011. 07. 21. - 17:52:56
|
#04~ Brandon Gray *Egy sötét, észrevehetetlen árnyként csusszantotta a farzsebedbe, észre sem vetted. Pedig Emma Gray ott hagyta, egy bánatos, testvéri könnyel együtt. Egy könnyel, mely egy elárult testvéré volt, egy olyan testvéré, egy olyan lányé, aki meghalni készült… és hamarosan el is érte célját. Ez volt az utolsó levele, élete utolsó betűi ezen a papíron fénylettek. Ez lesz az utolsó emléked, húgodtól, talán ez lesz mindened.* • • • • A testvérem voltál.
Az egyetlen bátyám.
Amióta ismerlek, felnézek rád, Brandon. Mindig is szerettelek, talán sokszor már jobban is, mint azt megérdemelted, de a bátyám voltál, és ez a tény elvakított… egy darabig.
Mikor kicsi voltam, azt mondtad örökre te leszel a legjobb barátom, azt állítottad mindig szeretni fogsz, és a legjobb testvérek leszünk a világon.
Hazudtál.
HAZUDTÁL!!
Persze tisztában vagyok vele, hogy azok a szavak, csak egy üres fecsegés töltelékszavai voltak, hogy egy buta kislányt álomba segítsenek, de én akkor komolyan vettem őket. És ezzel te is tisztában voltál.
Már nem vagyok kislány, és már mindent tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy ez legyen, remélem, tudod, elkerülhetetlen volt, hogy kiderüljenek a mocskos kis titkaid, mert ugye nem gondoltad, hogy örökre a homályos ködfüggönyön keresztül foglak látni? Annak az ártatlan Brandonnak, akinek semmi hibája. Aki nem halálfaló, nem gyilkos, nem kegyetlen, és hazudozó. Csak a testvérem.
Bizonyára most örömmel olvashatod ezt a levelet, melyet könnyeim áztattak.
Mert ha ezt olvasod, akkor én már nem élek.
Te öltél meg, ahogyan azt akartam, én pedig elértem a célomat. Mert miután végeztél anyuékkal, nem tehettem mást. Meggyűlöltelek. Vagyis csak próbáltalak, de a bátyám vagy, nem gyűlölhettelek, de szeretni sem akartalak.
Valószínűleg most büszke vagy magadra. Gratulálok, az egész családot kiirtottad. Egyedül maradtál. Csak te, Brandon.
Most mihez akarsz kezdeni? Most, hogy már mindent, amire vágytál, véghezvittél?
Most, hogy már megöltél?
Szeretlek. Ezt nem fogom tagadni, mert nem tudom. A bátyám maradsz, örökre, de én már nem vagyok a húgod. Nem te tagadtál meg engem, hanem én téged. Téged, a szüleink gyilkosát, téged, aki merte bántani a saját húgát, aki kitörölte emlékeit, csak hogy neki jobb legyen!
Mindig a jobb érdekében harcoltál, azt viszont sosem ismerted fel, mi is az igazán jó. Sosem tudtad, melyik oldalra kell állnod, én pedig segíteni akartam neked, de nem hagytad. Mert azt hitted, te jobb vagy, te mindent tudsz?
Milyen a Sötét Nagyúr seregében szolgálni? Milyen érzés olyan gyilkosok között élni, mint te magad?
Tudod, én csak egyet szerettem volna. Élni.
Voltak álmaim, voltak céljaim!
Fel akartam nőni, Brandon, de te elvetted tőlem az ehhez elengedhetetlen dolgot.
A szüleimet. A szüleinket!
Őket szerettem a világon a legjobban, ezzel tisztában voltál. Hát miért tetted? Csak hogy nekem fájjon, csak, hogy ne menekülhessek hozzájuk, hogy végleg rád legyek utalva, s te perverz vággyal ölelhess át?
GYŰLÖLLEK!!
Megkeserítetted az életem.
Így most megöletem magam. Veled. Attól fosztalak meg, ami talán a legfontosabb neked, épp úgy, ahogy te is tetted.
Mindent elrontottál, nem is tudom, miért írok neked búcsúlevelet, hisz még ennyit sem érsz. nem érdemled meg.
Remélem szép életed lesz, s habár nem lehetek a gyerekeid nagynénje…
Viszlát, Brandon.
Soha többé nem látjuk egymást.
Majd néha küldök levelet hozzád, a pokolba.
Mert én a mennyben leszek… anyuékkal.
Emma
|
|
|
|
|
8
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: Bazársor és kirakodóvásár
|
Dátum: 2011. 06. 28. - 13:21:32
|
Tristram • • • • 
Érdeklődve szimatolok a levegőbe, csak mert látom, hogy mások is ezt teszik. A nagy durrogás, csattogás, és valószínűleg örömteli kiáltások idehallatszanak a főtérről, de ez a büdös füstszag vajon a rakéták miatt terjeng erre, vagy valami egészen más okozza? Mi lehet itt? Valami titkos szervezkedés bűze van a levegőben. Mintha a sötét alakok gyűlnének, egyre több baljós arccal találkozok, s egyre többen hoppanálnak körülöttünk. Tekinteten kíváncsian kapkodom, nem is nagyon figyelek fogva tartómra, csak mikor megáll, nézek érdeklődve arcára.
Most meg mi van?
Fejét lehajtja, így nem láthatom arckifejezését, de azért próbálkozok. Emma Gray vagyok, hey! Nem adom fel oly könnyen, ha érzelmekről van szó. Meg ha vásárlásról. Oh, milyen kár, hogy nem tudtam rendesen szétnézni, pedig olyan jó cuccok vannak! Imádom a karneválokat! Olyanok, mint a karácsonyi akciók a mugli plázákban, egyszerűen varázslatosak!
- Hát… - ez elég váratlan kérdés volt, és ezen már rengeteget gondolkoztam, de ha a bátyám képes volt kitörölni az emlékeim, ki tudja meddig hajlandó elmenni, csak, hogy neki jó legyen. Lehet, hogy teljes agymosást hajt végre rajtam, csak, hogy maga mellett tarthasson. -… azt nem tudom, megölne- e, de bántani bántott már, és szerintem bármit megtenne, hogy maga mellett tarthasson. – ejtem ki gondolataim hangosan is, s úgy érzem, szemeimben könnyek gyűlnek, így szabad kezemmel gyorsan megdörzsölöm őket. Most nem sírhatok.
Úgy látom Tristram nagyon átlátja a helyzetet, és tudom is, hogy igaza van, de nem hat meg. Csak kicsit furcsa, hogy így mentegetőzik Brandon helyett. Fel is vonom szemöldököm, de nem akarok rákérdezni kettejük kapcsolatára. Valahogy kétlem, hogy hallani akarom a választ. Aztán meg ki tudja…
Kicsit megijeszt, mikor váratlanul felemeli fejét, és úgy kezd beszélni. Olyan… nem is tudom. Olyan hatást kelt, mint mikor a mugli horrorfilmekben valaki valami nagyon rosszat, valami nagyon sátáni hangon akar közölni, amitől majd’ összepisilem magam. Brrr…
Ezek szerint nincsenek túl jóban, remek. Lehet, hogy tényleg megúszom élve ezt a találkozót! Elengedi kezem, én pedig értetlenül bámulok rá. Pár percig csak érdeklődve nézek szemébe, próbálom kiolvasni belőle érzelmeit, de olyan érzésem van, hogy ez neki sokkalta jobban megy, mint nekem. mindegy… olyan szép szemei vannak, már csak ezért is megéri nézni. Huu, milyen lenne meztelenül? Awww, de megnézném! Kit érdekel, hogy a rossz oldalon áll? Rohadt szexi!
Szedd össze magad, meg a hormonjaid Emma, ez itt nem egy disco, nem ugorhatsz rá, még ha jól esne, akkor sem! Épp most engedett szabadon, fuss!
- Köszönöm. – mondom halkan, és megdörzsölöm csuklóm, mely kissé elzsibbadt szorításában. Elképesztő, hogy mennyire emlékeztet a bátyámra! – Szia… Tristram. – suttogom, s teszek egy tétova lépést hátra, nem foglalkozva a rám kiáltó emberekkel. Lehet, hogy útban vagyok, de nem érdekel. Nem tudom elszakítani tekintetem a férfiról.
Egy hangos sikoly hasít a levegőbe, a főtér felől jön. Tekintetem egyből odafordítom, arcomra ijedt kifejezés ül. Még egyszer, utoljára a halálfalóra nézek, majd megfordulok és futni kezdek, ki a faluból, el ettől a baljóslatú helytől. Még jó, hogy előre megbeszéltük, hol találkozunk vészhelyzet esetén. Hiszen egy halálfaló elkapott, aztán pedig érthetetlen módon elengedett. Mi ez, ha nem vészhelyzet? Itt valami nagyon nincs rendjén.
Elég furcsa találkozó volt…
:: köszönöm a játékot!  |
|
|
|
|
9
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2011. 06. 28. - 13:18:57
|
~ Brandon
~ 1997. december.25– az éjfél utáni percekben
Azt mondják, hogy az öngyilkossághoz borzasztó nagy bátorságra van szükség. Ahhoz, hogy leugorj egy épült tetejéről, hogy felakaszd magad, hogy gyógyszert vegyél be, s ezáltal vess véget életednek, nagyon nagy elszántság, és bátorság kell. Az ilyen emberek általában nem gondolják át a dolgokat, vagy éppen átgondolják, csak túlzásba viszik, átesnek a ló túloldalára, és fokozódó depressziójukba esve ezt a módszert találják a legjobbnak.
Nos, én ma éjjel nem leszek öngyilkos, legalábbis a szó szoros értelmében, nem.
Gyáva vagyok, ahhoz, hogy végezzek magammal. Nem merek azzal a gondolattal magamhoz érni, hogy perceken belül vége, és szabad lehetek. Hiába vár a lelki felüdülés, a mennyei paradicsom, hiába szabadulhatok meg ettől a rengeteg gondtól, nem tudnám megtenni.
Épp ezért bízom másra, ezt a feladatot. Olyasvalakire, aki már jártas az ilyen dolgokban, aki már több szerettjével is végzett, s akinek már csak én vagyok a listáján, s utána ő lesz az utolsó a családfán. A terv már hetek, sőt, talán hónapok óta megvan, egészen eddig csak azzal volt gondom, hogy meg merjem-e tenni, vagy sem. Eddig gyáva voltam, de most már itt állok, és nincs visszaút. A halál hívogat. Érzem.
Vöröslő szemekkel pillantok a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző hatalmas, kovácsoltvas kapujára, mely már évszázadok óta hűségesen őrzi a birtokot. Még sosem voltam így, hogy be kelljen törnöm, vagyis, hogy meg kelljen próbálnom betörni, mert szinte teljesen biztos voltam benne, nem fog sikerülni. De akkor jön a B terv. Előre kieszeltem mindent, menni fog.
A hó hatalmas pelyhekben esett, s elborított mindent, rajtam pedig csupán egy fehér pulcsi, meg egy egyszerű, csini farmer volt. Fáztam. Rettenetesen. Ám nem érdekelt, én ma este tudom, miért vagyok itt, és a nátha fenyegette veszély nem állíthat meg. Hamarosan már semmi nem állhat utamba, hamarosan már véget ér életem kínszenvedése, s Emma Gray csak kellemes emlék lesz csupán eme szeméttől bűzlő, s megrontott világban. Legalább lesz egy kellemes, mégis kihunyt fénypont pár ember életében. Már ezért megérte ragyogni.
Zokogok, s nem tudom abbahagyni. Teljesen átlátom a helyzetet, s félek a haláltól, a bátyámtól, az életben maradástól. Búcsúleveleim már megírtam, s az utolsót, mely farzsebemben van, bátyámnak szánom. Brandonnak, aki megölte szüleinket, s kegyetlen módon, mintha nem is a húga lennék, többször kitörölte emlékeim. Brandonnak, aki többé már nem a bátyám, s hamarosan én sem leszek már a húga, bárhogy is szeretné.
Azt veszem el tőle, ami a legfontosabb neki ezen a világon, ahogyan ő tette velem is.
Az életem.
Nem próbálkozok a rendes zárnyitó bűbájokkal, egyből robbantani kezdek. A kapu a legerősebb bűbájokból kap, de semmi. Próbálom átváltoztatni, de ahhoz még túl keveset tudok, próbálok valahogy hatni rá, de nem megy. Kevés vagyok.
Őrülten, sírva rontok neki, s kezdem el kezeimmel rángatni a jéghideg vasat, ujjaim csaknem odafagynak hozzá, dühös, s kimerült leheletem apró felhői meglátszanak a levegőben.
- Engedj be! – üvöltöm teljes erőmből, hisztérikusan. – Engedj be, te szánalmas féreg! Nem mersz elém állni? Itt vagyok! GYERE! – hangom talán tébolyodottan cseng. Mindenképpen elkeseredetten. De hiába próbálkozok. A kapu nem nyílik.
Keservesen zokogva ereszkedek az egyik tartóoszlop tövébe, s hajtom fejem térdemre. Pálcám elengedtem, valahol itt van a hóban, de kit érdekel. Nekem már úgysem számít. Nekem már mindegy. Én már lemondtam mindenről, ami eddig fontos volt nekem. Az életemről.
Pár perc múlva felemelem fejem, lehunyom szemem, majd halkan egy szót suttogok az éjszaka, éhes bagolyhuhogással tarkított csendjébe.
- Voldemort. – Nem látok semmit, hisz szemem csukva, de a hoppanálás félreismerhetetlen pukkanásait tisztán lehetett hallani. Bajban vagyok, vagyis lennék, de nekem pont ez volt a célom. Felállok, s könnytől áztatott arcomra elégedett mosoly ül. Mint, aki a diliházból szökött. Hajamból a hajgumit egy célirányos mozdulattal tépem ki, s dobom el, a fejvadászok érdeklődve vizslatják alakom, az egyik megtalálta a pálcám. Ketten vannak.
- Lám-lám, egy újabb szökevény. Neved? – kérdi a magasabb. Egy fekete, tüsi hajú fickó, undorító, hosszú hajjal, és három napos borostával.
- Emma Hailey Gray. Brandon Gray húga vagyok. Brandon halálfaló. – hangom nyugodtan, kis izgatottsággal cseng. Semmi gyanúsat nem találnak bennem… szerintem.
- Áh, félvér. – sóhajt egyet, miután meglelte nevem a kis feljegyzései között. – Úgy látom, csinos kis vérdíjat tűztek ki a fejedre, szivi. A bátyádnak nagyon kellhetsz.
Vállat vonok, mint akit nem érdekel a dolog.
- Na, akkor megyünk? – kérdezem élesen, parancsolón, mintha én irányítanám a szituációt. De ez egyértelmű, ezek ketten sík hülyék, hisz ki lenne olyan hülye, hogy karácsonykor is dolgozik?
- Hova? – a magasabb most találta meg a pálcám. Kérdő tekintettel néz rám, én meg csak bólintok. Felőlem akár meg is tarthatja, már nagyjából elértem, amit akartam, ezek után semmi más dolgom sincs, csak… meghalni.
- A Roxfortba. Brandon ott van, inspektor. – közlöm velük, szemöldököm felhúzva, kioktató hangnemben, majd hátat fordítok nekik.
Barmok. |
|
|
|
|
10
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Mert egyszer minden véget ér...
|
Dátum: 2011. 06. 17. - 10:55:49
|
Nem azt kérem, hogy örülj annak, hogy el kell mennem. Én csak arra kérlek, hogy lapozz egyet, olvass tovább, és kezdj el egy új mesét. És ha valaki megkérdi tőled, hogy ki voltam, akkor te elmeséled neki életem csodálatos történetét, és a végén csak annyit mondj: meghalt. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Egyéb helyszínek / Re: Deani erdő
|
Dátum: 2011. 05. 21. - 14:19:08
|
Hiányzott Gerry, így persze örülök, hogy láthatom, de valahogy nem ilyen fogadtatásra számítottam tőle. Tétova. Mintha félne valamitől. Gyengének, bizonytalannak látszik. Na jó, mintha én olyan erős lennék, de akkor is! Egyik kezem zavartan találja meg a fehér kardigán cipzárját, s kezdi húzogatni azt. Lábammal az avart piszkálom. Nem nézek a fiúra.
Teljesen rendben lenne, amit mondott, csak… igen. Hát ez az. Vajon én változtam annyit ezalatt a két hónap alatt, hogy nem hiszek senkinek, vagy a világ öltött új formát körülöttem? A dolgok változnak, ezt eddig is tudtam, de ennyire? Kérdez valamit, amivel gondolom imponálni, vagy bizonyítani akar. Én pedig nem tudom, mit higgyek.
- Hát nem tudom mi dolgod lehet itt. – vonok vállat, mert azért én sem vagyok olyan hülye, mint amilyennek esetleg látszok. Nem tudhatta, hogy itt vagyok. Érzek iránta valamit, pontosan nem tudom mit, de ez nem jelenti, hogy vakon elhiszem amit mond. Biztos, nem azért van itt, mert engem keresett. Hiszen Angliában, sőt, a világon bárhol lehetnék, és ő pont a Deani erdőben talál rám? Na ne már!
- Gerry. – nézek a szemébe komolyan. – Miért vagy itt? – hangomon érződik, nem hiszek neki. Egyik kezemmel hajamba túrok, s ujjaim közé egy száraz falevél bújik, melyet fintorogva kihúzok. Halvány mosoly tér arcomra, mely le is hervad, mikor a fiúra nézek.
Az igazságot akarom tudni. Lehetőleg minél hamarabb.
|
|
|
|
|
12
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Búcsúlevelek.
|
Dátum: 2011. 04. 25. - 14:18:07
|
#03~ Gerry Ryan Nefas *A sötétszürke bagoly nagy szemeit Emma Grayre meresztette, míg az magyarázta neki, merre menjen. A lány nem tudhatta a címzett pontos tartózkodási helyét, csak találgatni tudott, de reménykedett, a levél célba ér majd. Arcán a könnycseppek sorra peregtek, kezei remegtek, ahogyan a gondosan összetekert papírt a madár lábához kötözte. Nehéz döntéseket kellett hoznia, de tudta, mindenkinek így lesz a legjobb. És nem akart nyomtalanul eltűnni szerettei életéből, kellett valami, amivel nyomot hagy bennük. Még ha csak egy ostoba búcsúlevélről is van szó.*• • • •
Szia Gerry!
Nos, tudod, ez egy amolyan búcsúlevél lenne. Kételkedek benne, hogy túl sokáig élni fogok, és nem szerettem volna, ha nem tudok elköszönni tőled, hiszen amikor legutoljára elváltunk, az nem volt valami kielégítő.
Elég furcsán ismerkedtünk meg. A vonzalom és a szimpátia szinte percek alatt alakult ki kettőnk között, s minden olyan gyorsan történt. Azt hiszem te voltál a leggyorsabb szerelmem, ha mondhatom így. A leggyorsabb, és az, akivel a legkevesebb időt töltöttem, így nem is tudtalak annyira megismerni, mégis szerettelek. Ne érts félre, most is szeretlek, de már csak egy nagyon jó barátként gondolok rád.
Tudom, a legutóbb még szerelmesekként voltunk együtt, de az óta történt, egy s más. Azt hiszem, megtaláltam az igazit, aki mellől sosem akarok elmenni. Vagyis… muszáj lesz, de még nem tudom. Nem tudok semmit sem. Még azt sem, mit tudok, és mit fogok csinálni.
Mert tudod, van nekem ez az ügyem a bátyámmal, s így nekem nagyon nehéz élnem. Egyszerűen nem tudok élni. És talán így már nem is akarok.
Sajnálom, hogy nem tudtunk többet együtt lenni. Sajnálom, hogy nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna, és bocsi, hogy ilyen vagyok.
Azt hiszem többet nem látjuk egymást.
Legyen nagyon szép, és boldog életed Gerry! Majd vigyázok rád fentről.
Szeretlek.
Emma
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Egyéb helyszínek / Re: Deani erdő
|
Dátum: 2011. 02. 27. - 15:09:42
|
Kezeimmel szorítom derekát, s arcom vállába temetem. Nagy levegőt veszek, beszívom illatát, mely olyan kellemes. Férfias. Kemény. Szexis. Legszívesebben leteperném, amihez nem csupán külseje, s iránta érzett érzelmeim járulnak hozzá, hanem a tény is, hogy már hónapok óta össze vagyok zárva két olyan emberrel, akikkel sosem feküdnék le. Így azt hiszem elég érthető. De azért tisztában vagyok a határaimmal, s észnél vagyok. Nem fogok egy erdőben leteperni egy pasit, csak, hogy szexelhessek vele. Meg hát éppen vörös napjaim vannak…
Fejem felemelve arcra nézek. Minden pontját átfutom, s miután látom, teljesen jól van, legalábbis látszatra biztos, ajkam, mit sem törődve vele, mit akar mondani, ajkára tapasztom, s hevesen megcsókolom. Az ajkak, s később nyelvek édes játéka bizonyos mértékű bizsergést vált ki belőlem, majd mikor elhúzódom tőle, kezeim mellkasára tapasztom, szemébe nézek, mosolygok, majd megszólalok.
- Hiányoztál, Gerry. – hangom halk, s lágy. Miután eme két szót kiejtettem, szemem szégyenlősen lesütöm, s próbálom elfelejteni, amit az imént mondott. Mert, hogy hallottam. Hiába, nem reagáltam rá, de hallottam és teljességgel fel is fogtam szavai jelentőségét, jelentését. Elhúzódok tőle, majd jobb kezemmel a balt babrálva megállok előtte. Ránézek.
- Nem örülsz, hogy találkoztunk. Nem örülsz nekem. – ejtem ki a szavakat. Hiszen ez jött le abból, amit mondott. „Emma, nekünk nem lett volna szabad találkoznunk.”
Kezemmel most hátsómról szedegetem le az odatapadt leveleket, s arcomon fájdalmas kifejezéssel Gerryre nézek. Fura érzésem van, melyet nem tudok hova tenni, s melyet nem tudom, miért érzek. Már az, zavaró, amit mondott. És ahogy mondta… |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / † Emma Hailey Gray / Re: Búcsúlevelek.
|
Dátum: 2011. 02. 20. - 00:08:44
|
#02~ Jacob Grosiean *Emma Gray halkan szipogott egy kemény, fa borítású íróasztal mögött, mögötte az ablak tárva nyitva. Havazott. Egy olyan íróasztal volt, mely a legtöbb, szokványos bútoráruházban akár évekig is elállhat, borsos árát tekintve ugyanis nem sokan adnák eme, látszólag nem túl jó vételnek tűnő üzletre fejüket. A lány kezében egy barna toll volt, mely feketén fogott, előtte pedig egy széthajtott, sárgás pergamen két vége tekeredett befelé. Jacob mindig is jobban szerette a golyóstollat. Még ha mugli eszköz is volt. Közepén szabályos, dőlt betűkkel szedett, terjedelmes írás volt.
Emma nagy levegőt vett, elmosolyodott. Imádta Jacob kellemes fenyőillatát, ám a mosoly rögvest le is hervadt arcáról. Haját ma este copfba fogta, egy fehér pulóvert és passzos farmert viselt. Arcáról potyogtak a könnycseppek, s ijedten összerezzent, mikor a régi, antik óra a sarokban hangosan megkondult, jelezve, éjfél van. Megcsóválta a fejét, majd felállt, s az ajtó felé vette az irányt, ám félúton megtorpant. Megfordult, egy darabig csak állt, majd sikított egyet és a földhöz vágta a tollat, melyet eddig kezében szorongatott, s végül kiszaladt a szobából, le az előcsarnokba. Vetett még egy utolsó pillantást a hatalmas karácsonyfára, majd egy dühös pillantással belerúgott előre bekészített bőröndjébe, kitépte a bejárati ajtót és már nem volt sehol.* • • • • Tudom, hogy haragudni fogsz. Tudom, hogy gyűlölni fogsz. Hogy ezek után hallani sem akarsz rólam, hogy mostmár végképp elástam magam, és, hogy fájdalmat fogok okozni neked. De nem tehetek mást, Jacob, én így nem tudok élni. Egyszerűen nem megy, érted? Éjszakákat sírok át. Nem tudok aludni. Nem tudok élni. Nem bírom. Úgy érzem kezdek megbolondulni. Hiányzik a bátyám, de nem mehetek vissza hozzá, mintha mi sem történt volna. Meg bűnhődnie kell. Nem hagyhatom neki, hogy boldog legyen, ha én sem lehetek. De nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt hittem majd csak távol kell tartanom magam tőle, de félek tőle. Minden egyes percben félek és ezt már nem tudom megfelelően kezelni.
Sajnálom.
Tudom, hogy szeretsz, de hidd el, én mindennél jobban téged! Életem egyik legszebb napja volt, mikor beléd futottam abban az isten háta mögötti faluban, tök kócosan, meg egy szakadt szoknyában. De te akkor is megláttad bennem a jót, amikor abszolút nem volt bennem semmi jó és semmi szerethető. Te mindig bátorítottál és biztattál, hogy ne adjam fel. Mindig megvédtél és mindig tiszteletteljesen viselkedtél velem. Azt hiszem mindent megadtál nekem, amit egy nő kívánhat és amit csak tudtál volna adni. Elkényeztettél. És szeretném ha tudnád, szeretlek. Mindig szeretni foglak. Ha tudnám, hogy túl fogom élni, azt mondanám, hogy hozzád akarok menni feleségül, de azt hiszem számomra nincs remény.
Meg fogok halni.
Sajnálom.
Ma elmegyek Brandonhoz. És megölöm. Tudom, tudom milyen veszélyes, és azt is, hogy szívesen velem jönnél és megvédenél. De nem rángathatlak bele, hiszen ez nem a te problémád. Ez csakis az én gondom. Az enyém, meg azé a tetűé. Ha megölöm, valószínűleg engem is meg fognak ölni. De legalább nem kell tovább szenvednem.
Sajnálom Jacob. Találd meg a számodra legjobb nőt. Én nem az vagyok. Nem vagyok jó neked, te túl jó vagy hozzám. Én egy emberi hulladék vagyok. Egy kesergő, aki csak magára tud gondolni. Aki annyira önző, hogy a számára legfontosabb embert is otthagyja, és inkább meghal, csak, hogy neki jobb legyen. De nem tudok így élni. Remélem megértesz.
Legyen boldog életed.
Nyugodtan utálhatsz.
De én mindig szeretni foglak.
Emma
|
|
|
|
|
15
|
Időn kívüli játékok / SAMHAIN / Re: Bazársor és kirakodóvásár
|
Dátum: 2011. 01. 27. - 10:08:37
|
Tristram • • • •
Hogy mondhat ilyet?
Látszik, hogy egy társaságból jöttek, a bátyám, meg ő. Gusztustalanok, egytől egyig.
- Hát köszi! És még én csodálkozok, hogy a bátyámból ilyen rohadék alak lett. Nem is csodálom, úgy látom, ti mind ilyenek vagytok! – csattanok fel dühösen, majd kicsit halkabbra veszem. – Persze, jöttem volna vissza a kastélyba, mi? Megölte a számomra legfontosabb embereket és még ezek után maradjak a közelében? Még ezek után kedvezzek neki? Ha elvette tőlem, akiket szerettem, akkor én is ugyanezt teszem vele. Ha én nem lehetek boldog, hát ő se legyen! Amúgy, meg ezek után, honnan tudhattam volna, mikor végez velem? Nem. Nem maradhattam a közelében.– fejtem ki álláspontom, kicsit bővebben, majd komolyan szemébe nézek, aztán feladva a próbálkozást, megcsóválom fejem, s keserű, bosszús arcot vágok, mint egy nyuszi, aki épp most törődik bele, hogy nem szabadulhat a csapdából, melynek áldozatául esett.
- Ahhoz pedig semmi közöd, hogy mit csináltam. Túléltem, itt vagyok és kész. Ennyi. – zárom le a témát, jelezve, hogy neki ennél többet tudnia sem kell a dolgokról. Nem áll szándékomban elárulni Barbit, meg Calebet, pláne, hogy a lány még James miatt is fontos lehet, pláne, hogy most is itt van Roxmortsban… valahol.
- Hová viszel? – teszem fel a kérdést, melyet már hamarabb fel kellett volna tennem. Ha már beletörődtem abba, hogy meghalok, legalább előre tudjam, hogy hol. Talán a végén még meg is úszhatom a dolgot. Ki tudja. |
|
|
|
|