Zsír egy nap volt ez is… Egész délelőtt hajtottak a tanárok, Friccs kötekedett egy sort, majd McGalagony is leosztott, hogy „ne feleseljek a gondnokkal”. Egyszóval pörgött az élet, mint mindig.
Na de kanyarodjunk át a délutánra. Nem, nem lesz pihenés, meg sziesztázás egy „ilyen nap után”, hanem kviddicsedzés volt betervezve. Edzés, ami fél órán belül kezdődik, én pedig még a hálóteremben kutatok a maradék cuccaim után.
- Hol a fenében vagy már? –kérdeztem az üres szobától a kesztyűmre utalva. Tiszta menőn nézhettem ki, ahogy a földön fekszem piros kviddicstaláromban, az ágyon pihen a Tűzvillám, én meg nem találom a jobb kesztyűmet. Kb két percnyi felesleges kutatás után, inkább választottam az egyszerűbb megoldást: 
- Invito kesztyű! hadartam el gyorsan a varázsigét, mire a fent említett ruhadarab „előbújt” egyik szobatársam macskája mögül.
~Ennyi…~ gondoltam magamban lemondóan, miután letettem a vágyról, hogy megkopasszam az állatot. Alapjáraton jóban vagyok a négylábúakkal, de ilyenkor ki tudnám tekerni ennek a dögnek a nyakát. Főleg, hogy mindig kinéz magának, és hajlamos mindig láb alatt lenni… Na mindegy, a macska volt most a legkisebb gondolom. Vetettem rá mégegy gyilkos pillantást, majd összeszedtem felszerelésem utolsó darabját, és a tőlem telhető leggyorsabban elkezdtem rohanni le a pályára.
Út közben jópáran utánam fordultak, ahogy az utolsó 5-7 lépcsőfokokat egy-egy nagy ugrással hagytam a hátam mögött, de siettem, nem volt mit tenni. Kérdezhetné az ember, hogy miért rohanok ennyire? Öt perc ide vagy oda olyan mindegy…?
Hát Vikinél nem. Már akkor is ő volt a csapatkapitány, amikor bekerültem a csapatba. Előtte nem beszéltem még vele, csak látásból ismertem. Annyit tudtam róla, hogy kikkel szokott együtt lógni a klubhelységben és... kb ennyi. A lényeg, hogy Viki megköveteli a kemény munkát, amibe a késés nem fér bele… Amúgy is végre jó idő van, nem szakad az eső, szóval minden jó edzésre utalt.
Időközben kiértem az udvarra, és hirtelen elhatároztam magam. Rohanva nem lett volna túl stílusos féradtan beesni, szóval a lábam közé kaptam a Tűzvillámot, és elrúgtam magam a földtől…
Bár még (valószínűleg) hosszú órákat fogok a levegőben tölteni, szívemet egyfajta öröm járta át, hogy újra repülhetek. Itt igazán szabad voltam, végre nem voltak akadályok előttem…
Nagyjából ennek köszönhettem, hogy kb másfél perccel kettő előtt landoltam a pálya előtt, majd seprűmmel a vállamon odasétáltam a többiekhez:
- Csáó –köszöntem mosolyogva, majd (mivel ezt így túl „egyszerűnek” éreztem) hozzátettem- Lemaradtam valamiről? –kérdeztem, és letámasztottam a seprűmet a pad mellé...

~ Mi a fenét keresek én itt? ~ gondoltam magamban, miközben jól meghúztam a vajsörömet. Itt volt az ideje lelépni, mászkálni még valamerre, aztán visszamenni a kastélyba, vagy mittomén. Ismét egy remek roxmortsi hétvé…
Azonban mielőtt sikerült volna tovább szőni a szót, a szívem egy erős dobbanása elnémította az összes gondolatomat. Audrey ismerős alakja kezdett kibontakozni a tömegből, ahogy felém sétál… felém?! Hát mégsem felejtett el? Ez… újdonság… komolyan. Eddig hajlamosak voltak csak úgy elfelejteni az emberek, hogy találkozót beszéltek meg velem - ha egyáltalán eljutottunk odáig. Na de ez most nem lényeg, gyerünk, ideje összeszedni magam!
- Szia Audrey –köszöntem a lánynak egy mosoly kíséretében, amikor odaért mellém. Hát be kell vallani, még mindig Audrey volt az egyetlen ember, aki csak a puszta megjelenésével (vagy jelenlétével) jó kedvre tudott deríteni.
Jó mondjuk nem tudom mit problémázom, hiszem egész jól alakult pár dolog az utóbbi időben. Itt van pl a kviddics csapat. Jó, tény, hogy nem fogó lettem, hanem „csak” hajtó, de ez sem semmi azért! Főleg hogy az egyetlen srác vagyok a griffendél csapatában. Erre pedig valamilyen szinten akár büszke lehetek. Örültem neki, hogy volt végre valami, amiért érdemes küzdeni: a kviddics kupa! Na de azért azt is hozzá kell tenni, hogy lazsálni nincs idő. Kedves csapatkapitányunk elég rendesen meghajt minket, néha élni is alig marad erőm.. na de „ha nincs áldozat, nincs győzelem”. A kupa pedig megéri a küzdelmet.
- Hát… unalmas –feleltem őszintén Audrey kérdésére- Bolyongtam kicsit erre-arra, megnéztem egy-két boltot, majd végül itt kötöttem ki. Szóval csak a szokásos –tettem még hozzá tőlem egyáltalán nem megszokottan, laza hangnemben. Hát igen, ezt hozta ki belőlem a lány, amiért el sem bírja képzelni mennyire hálás vagyok neki… Egyszer majd jó lenne vele komolyabban is beszélgetni, de az azért még odébb van… vagyis… majd eljön az ideje annak is! De addig is, nem kéne hagyni leülni ezt a beszélgetést sem!
- Nah hát röviden ennyi. Feléd mi a helyzet? –tettem fel a kézenfekvő kérdést én is.

Március első hétvégéje volt, kellemesen meleg, szép napos idő… Kb így tudnám jellemezni a helyzetet, ahogy magányosan végigsétáltam a falu Fő utcáján. Magányosan, mint mindig. Nem nagyon tudott már meghatni, hogy bármerre amerre néztem, mindenki remekül elvolt a haverjaival, barátjával, barátnőjével, tudom is én hogy kivel… Már megszoktam ezt az egészet. Eddig minden látogatásom a faluban, így zajlott le. Egyedül róttam pár kört, jóképet vágtam a szembejövő boszorkányoknak és varázslóknak, akik mind mosolyogva könyvelték el, hogy „jéééé, még egy varázslópalánta”; majd végül mentem vissza a kastélyba. Tartalmas program.
Bár, most mégis más volt kicsit ez az egész helyzet. Nem is volt olyan régen, hogy azon a különleges Valentin napi estén, amikor olyan sokáig beszélgettünk Audrey-val, szóba került, hogy összefutunk valahol… Azonban most sehol sem láttam a lányt… Persze, hogy nem láttam... Biztosan a barátnőivel van valamerre, engem meg már rég elfelejtett. Nem lepődnék meg rajta, általában így szokott ez lenni. Nem is tudom mit várok már…
Hát igen, az utóbbi időben, ez a világfájdalma magatartásom ismét kezdett előtörni belőlem. A baj ezzel csak az volt, hogy már harcolni sem akartam ellene. Mondhatni feladtam, és sodródtam az árral… majd csak alakulnak valahogy a dolgok, ennél rosszabb már úgysem lehet.
Amikor megtorpantam a Mézesfalás kirakatában, nem tudtam megállni, hogy egy halovány mosoly ne üljön ki az arcomra. Emlékszem még, milyen meglepett képet vágott az eladó, amikor felvásároltam a fél raktárt Audrey-nak… Megint Audrey..
Sóhajtottam egy mélyet, majd szép lassan továbbindultam. Pár lépés után aztán, megakadt a szemem a Három Seprűn. Nem szoktam gyakran oda járni, sőt, eddig ha kétszer voltam… hiába, aki nem társasági ember, ne járjon társasági helyekre. Na de ez most nem volt lényeg, mert hirtelen elhatároztam magam. Végülis olyan mindegy volt, hogy most rögtön visszamegyek-e a kastélyba, vagy beülök kicsit a kocsmába, nem? Szóval az utóbbi mellett döntöttem…
Pár gyors lépéssel elértem a fogadó ajtaját, majd gondolkozás nélkül be is nyitottam. A kocsma tele volt, mint mindig.. Többek között, ezért nem szerettem annyira… Na mindegy, néhány határozott lépéssel megindultam a bárpult felé, kértem magamnak egy vajsört (ahhoz képest, hogy varázslóital, egész jó íze volt), majd a sarokban lévő, félreeső kis asztal felé vettem az utamat.
El sem telt egy perc, már vettem is le a dzsekimet, amit végül a szék háttámlájára fektettem, én pedig leültem az asztalhoz.
*Hát akkor… egészség!* gondoltam magamban, ahogy végighordoztam a tekintetem a tömegen, és belekortyoltam az italomba…

- Hát jah, én is nagyon sajnálom, hogy hirtelen ennyien léptek ki a csapatokból… -feleltem a lánynak- Lehet az egész játék, csak hirtelen fellángolás volt részükről, vagy nem tom. Ahogy érzik... –hallgattam el. Már régen be szerettem volna kerülni a csapatba, talán most végre megadatik ez a lehetőség. Bár, fogó már nem lehetek, mivel Harry nemrég visszatért, azért jelentkezem hajtónak, aztán majd lesz ami lesz..
Na de visszatérve, az igazság az volt, hogy nagyon nem tudott meghatni soha, kiről éppen mi az aktuális pletyka. Ezért nem tudtam, semmi érdemlegeset hozzáfűzni a kilépésekhez sem… Ezt kb annak írhatjuk  a számlájára, hogy az én sorsom sem izgatott soha senkit… Ezt viszont csakis a saját hülyeségem számlájára írhatom, szóval az egész gondolatmenet a szokásos helyen ér célba: az eddigi életemet teljesen elrontottam… hurrá...
Azonban, amikor láttam, hogy Audrey ismét szólásra nyitja a száját, visszakormányoztam a figyelmemet a jelenre. Fájdalmas volt a múlt, igyekeztem is lezárni, de ez nem ment olyan könnyen… Viszont, úgy nézett eddig ki, hogy a lány szemében talán érek valamit, szóval tartoztam neki annyival, hogy a teljes figyelmem neki szentelem… Már csak azért is, mert már ilyen rövid ismeretség után is, sokat jelentett nekem a lány. Ő volt az első személy, akivel huzamosabb ideig el tudtam beszélgetni anélkül, hogy kiutált volna az életből is… Ezért pedig, nagyon hálás voltam neki.
Na de tényleg ideje volt visszatérni a jelenbe… Mosolyogva hallgattam a lány szavait, ahogy mesélte mennyire szeret itt szinte mindent; mennyire élvezi az éltet.... Haloványan felfogtam, hogy valahol a lelkem mélyén ismét fel akar törni a keserűség, azonban az Audrey-ból áradó vidámság, könyörtelenül eltaposta… Kellemetlen, de így járt…
Éppen nyitottam volna válaszra a számat én is, de a lány folytatta:
„Figyelj Kev…” Kev… Kev?! visszhangzott a fülemben pár pillanatig… Nem, félreértés ne essék, nem zavart, vagy idegesített a dolog, hanem… hanem megdöbbentett. Így eddig csak otthon hívtak… Jól esett hallani ezt a nevet, végre más szájából is.. Hiába, én már csak ilyen vagyok: ilyen kis dolgoknak is tudok örülni…
Azonban Audrey szavai után, hiába csendült fel a lelkem mélyén ezer vészharang könyörtelen hangja, nem szabadott kimutatnam mennyire elszomorodtam egy pillanat alatt... Tudtam, hogy egyszer vége szakad ennek a gyönyörű estének, hogy a lány most elmegy, és ismét egyedül maradok… De nagyon nehéz volt elfogadni… pedig már az első perctől kezdve tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Bármennyire is fájt, ez van…
- Persze, oké… -feleltem elég idiótán, de hirtelen csak ennyire tellett tőlem. Amúgy be kellett ismernem, Audrey-nak igaza volt, sikerült már nekem is teljesen átfagynom… csak erre eddig nem figyeltem… A lány azonban, valamelyest mégis jobb kedvre tudott deríteni:
- Szombat? Tökéletes! -tört ki belőlem a válasz- Deeee ha esetleg úgy gondolod… -próbáltam meg én is felvetni egy ötletet- A „meccs” után akár lemehetünk Roxmortsba is mászkálni egyet, vagy beülni valahová…
Nem tudtam a lány mennyire fogja díjazni az ötletet, de meg kellett próbálnom… innentől kezdve, lesz ami lesz…

Viszonylag szép idő volt, a hó is lassan olvadni kezdett… Kb így tudnám jellemezni a mai időjárást, ahogy végigsétáltam a Bagolyház felé vezető ösvényen. Zsebemben ott lapult egy rövidke levél az otthoniaknak. Illetve egészen pontosan anyumnak, hogy ne aggódjon élek még. Totál kikészíti, hogy Voldemort visszatért, mindenben az én halálomat látja… Jó mondjuk tény, hogy a nagyúr előszeretettel gyilkolta a felmenőimet, de engem eddig elkerült… Igazából, semmi okát nem láttam neki, hogy miért is lennék én ideális célpont a számára, de néha egy-egy levelet küldtem azért haza. Legalább ők is nyugodtabban élik a mindennapjaikat... Illetve reméltem.
Amikor a bagolyházba vezető lépcső aljához értem, sóhajtottam egyet mélyet, és szomorkásan felnéztem az előttem álló akadályra… Ma valahogy, nagyon nem volt kedvem „hegyet mászni”, de ez van, ezt kell szeretni.
Pár másodpercig még gondolkoztam rajta, hogy hátha hagyni kéne a fenébe ezt az egészet, és visszavonulni a Griffendél toronyba, de végül elvetettem az ötletet. Ha már idáig eljöttem, nem fogok visszafordulni. Meg különben is… A klubhelység is a hetediken van, oda is lépcsőzhetek még. Remek.
Sóhajtottam még egy mélyet, és megindultam felfelé. Tekintve a tényt, hogy péntek délután volt, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy találkozni fogok itt valakivel…
*Aztán majd kiderül…* gondoltam magamban, amikor felértem a lépcsőn, és a kilincs után nyúltam...

Nem bírtam mosoly nélkül megállni, a lány biciklis megjegyzését. Felderengett előttem, hányszor sikerült már nekem is közel kerülni a tűzhöz, azaz majdnem otthagyni a fogamat. Az egyik legemlékezetesebb esetemet, végül el is meséltem:
- Hát én, esküre többet estem bringával, mint seprűvel. Egyik kedvencem az volt, amikor sikerült lekaszálni egy téglakerítés tetejét fejjel…  Utána meg a bent lévő kutyák akartak nekem esni… -hát igen... Visszagondolva már csak derülni tudok az ilyen eseteken, de azért tényleg volt egy-két veszélyes húzásom is… Ugyebár, „nem volt mit veszítenem”. Majd kiderül innentől kezdve, hogyan lesz tovább.
- Fúúú kedvenc kviddics csapat? –követtem a hirtelen témaváltást én is- Nem nagyon van, az az igazság… Szeretem a sportot, mind játszani, mind nézni, de olyan első számú favoritom soha nem volt -*talán mert kiskoromban nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen játék…* fejeztem be magamban a mondatot. Valószínűleg akkoriban dőlt volna el, kinek szurkolnék teli torokból minden meccsén, de hát így jártam, ezt van, ezt kell szeretni.
*A.. Audrey eljön megnézni a válogatást?* jöttem hirtelen zavarba a lány következő szavainak hallatán.
- Jaja, hajtónaknak jelentkezem -próbáltam meg elrejteni a rám törő lámpalázat több-kevesebb sikerrel- Aztán majd meglátjuk hogyan alakulnak a dolgok. Sok jelentkező lesz a csapatba, azt hallottam… Amúgy, igazán köszi, hogy eljössz… Sokat jelent nekem… -eeez az utolsó kis félmondat akaratom ellenére csúszott ki a számon... *Miket gondolok magamban már megint? Majd érdekelni fogja a lányt, hogy én mit gondolok? Hihető…* vette át a hatalmat ismét a pesszimista életszemléletem. Az elmúlt idők tapasztalatai szerint, már tudnom kellett volna, mikor ne jártassam a szám feleslegesen… De ez a mai nap, a hirtelen rám törő jókedv, rózsaszínben látatta velem a világot. Na jó, ez erős túlzás, de végre nem voltam magamba fordulva. Ez pedig haladás!
- Négy testvér? Az nem rossz –szúrtam be halkan Audrey beszámolójába- Én egyke vagyok… Néha nem tudom eldönteni, örüljek-e neki, vagy ne… -hallgattam el, ahogy a lány folytatta. Már ezt a kis beleszólást is bunkónak találtam, éreztem, hogy a zavarom kezd kiülni az arcomra is... Remek. Bár ezt talán lehet írni még a kviddics válogatás számlájára is, de a lényegen nem változtat.
Mindazonáltal, miközben a lány beszélt, kicsit elkalandoztam fejben. Ismét csak ledöbbentett, mekkora energiával tör ki belőle a vidámság és a jó kedv. Egy magamfajta céltalan srácnak, ezt nagyon… nagyon jó volt látni. A remény egy apró szikráját ültette el bennem: van még miért élni…
- Apud a Hírverőnél szerkesztő? -kérdeztem vissza- Aaaz nem rossz –tettem hozzá mosolyogva. Hát igen, legalább egy rejtélyre fény derült: miért tartják sokan furcsának Audrey-t. Az igazság az, hogy a mai napig, én is érdekesnek találtam a lányt… Nem, nem ítéltem el, mert ismeretség nélkül soha nem írok le senkit; sőt, utálom is az olyan embereket… csak szimplán furcsának tűnt na… De a lényeg, kellemeset csalódtam, életem során először!
- Anyud pedig seprűfejlesztő? Huhh… Hát az aztán nem semmi hallod! –reagáltam a lány következő mondatára. Tényleg, még soha nem gondolkoztam el rajta, vajon hogyan készül egy seprű? Na de ennek nem most volt itt az ideje, az is biztos- Nagyon jó családod lehet –ennél értelmesebb választ sajnos nem hirtelen tudtam kinyögni, de elmondott mindent, amit legbelül éreztem. Kezem-lábam, a varázserőm, mindenem odaadtam volna érte, ha apám újra köztünk lehetne… hogyha nem futott volna vakvágányra minden… De ez egy jó nap, nem fogom elrontani a saját kedvemet, már csak azért sem!
- Hm… -gondolkoztam el, amikor az „én köröm” következett- Milyen tantárgyakat szeretek? Hát, a kedvencem az Átváltozatástan, de hogy miért azt nem tudnám megmondani… Tetszik, hogy szinte bármit meg tudok tenni… De különben mindent szeretek valamilyen szinten, kivéve a jóslástant és a mágiatörténetet… Azokon aludni tudnék… Jóslástant le is adtam, de a  mágiatörténet… hagyjuk inkább –hagytam nyitva a témát egy széles vigyor kíséretében. Nem akartam élből azzal kezdeni, hogyan sikerül néha félálomban bámulni ki az ablakon, amíg a koboldfelkelésekről regél a tanár úr.
- Nah te jössz! Te mit szeretsz a legjobban a suliban?  –kérdeztem vissza még mindig mosolyogva. Igazából, ez egy kétértelmű kérdés lett, de jól is volt így. Legalább el tudunk térni kicsit a tanulás témától talán. Amúgy voltak még fontosabb kérdések is amiket fel akartam tenni, de most ez illett ide. Különben is, hosszú még ez a nap, és elvileg máskor is fogunk találkozni. Innentől kezdve, csak nyugodtan, időm mint a tenger…