- Rohadt fűszálak. – Eaton a fűcsomókat rugdosta az erdő szélén, hogy dühét kitölthesse. Mérges volt. Magára, a világra, mindenkire. Nem akarta, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, hogy aggódik a vizsgák miatt, és a feszültséget, mely benne tombolt képtelen volt levezetni sportban vagy valami alternatív módszer segítségével.
Még kettőt belerúgott a már így is szétnyomorintott fűcsomóba, majd ökölbe szorított kezekkel, kissé mereven bandukolt tovább a következő fához, hogy az ottani szerencsétlen növényeket kínozza.
Miért nem ismerek valami idegességcsökkentő varázslatot? Vagy főzetet? Agyamra megy, hogy nem tudom mi legyen és nem tudom mi fog történni…
 - Ááááuuhh – A fiú kissé megszédült, s csak lassan nyerte vissza a látását. Egyik szemét kezével óvva leste meg, mi jött neki. Egy bagoly??!! Gőzét kifújva kuporodott le a fa mellé, s kissé kifáradva intett a baglyocskának, hogy közelebb jöhet, nem kell félnie.
 - Gyere, te kis buta – Az apró teremtmény közelebb ugrándozott, s oda nyújtotta a szájában levő borítékot. – De azért vigyázhatnál – rótta meg Eaton a levélhozót mutató ujjával figyelmeztetve, hogy igen fontos, amit mond.

Drága Kisfiam,

Jól tudom, hogy az iskolai teendőid nagyon lefoglalnak, s nincs időd már annyira írni nékünk, de gondoltam jó, ha tudod, hogy itt Londonban kezd problémássá válni a helyzet. Apáddal sokat beszélgettünk arról, miként lehetne kikerülni a zavarokat és biztosítani számodra a nyugodt tanulást, míg végül arra jutottunk, hogy a legjobb az lesz, ha elköltözünk.
Nem egyszerűen másik városba terveztük áthelyezni az otthont, hanem másik országba.

Nagyon jól tudom, hogy most szitkozódsz, de meg kell értened, hogy csakis a Te érdekeidben tesszük. Remélem pár óra múlva, higgadt fejjel újraolvasva Te is erre a megállapításra jutsz majd.

Kérlek mihamarabb írj vissza, adj jelet magadról, hogy miként vagy és az iskolában mikor lesz vége az év végi vizsgáknak, hogy megbeszélhessük a költözés részleteit.

Csókol,
Édesanyád

Eaton remegő kézzel gyúrta galacsinra a levelet, és tömör undort és dühöt ábrázoló tekintete a kis bagolynak is feltűnt.
 - Takarodj vissza anyámhoz – adta ki kissé hangosabban az utasítást az állatnak, ami bukdácsolva igyekezett minél távolabb kerülni a fiútól, majd gyorsan szárnyra kapni, és hazarepülni. Eaton elhajította a galacsint, majd térdére könyökölve makacsan bámult a semmibe. Hosszú percek teltek el, mire a belső őrjöngés lecsöndesedett, és képes volt ismét a papírra lesni.
 - Hjaj… - Feltápászkodott, majd a galacsint fölkapva méregette azt, mintha az almát vizsgálná, megérett-e. Itt hogyhogy ki van járva a fű? Eaton tekintetét a szinte észrevehetetlen ösvényen hordozta végig, mely csak a szétdőlt és letaposott fűtől volt észrevehető, s a Szellemszállás felé tartott.
Azt hittem, hogy nem szokása senkinek se ide járni. Elvégre egy romos házban mi a buli? Csak a kicsik hiszik el, hogy szellemek vannak ott, a nagyobbak meg már eljutnak arra a szintre agyilag, hogy fölfogják, nincs ott semmi, csak kosz, por és elhagyatott dolgok. Vagy valami készül? Eaton képtelen volt palástolni, hogy az utolsó kérdés, melyet magának feltett bizony igencsak vonzza, s meg akarja találni rá a választ. Zsebre vágta a levélmaradékot, s lassú, bizonytalan lépésekkel nekiindult a romos, dülöngélő háznak.

Mi a… Az ablakok kivilágítottak. Fényszóró lett a ház, szinte már nevetségesen gyerekessé vált, elmúlt a titokzatossága, de csak egyetlen pillanatra, és szinte azonnal újabb titkot rejtő ajándékcsomaggá változott.
Eaton közel hajolt az ajtóhoz, és fülelt. Bentről hangok szivárogtak ki, tisztán elkülöníthető volt azok tulajdonosai, még ha a fiú nem is minden tudta beazonosítani.
 - Ez egy bizalmas, zárt körű összejövetel, úgyhogy sipirc kifelé! – Gary hangja – ahogyan Eaton vélte -, csakis belülről jöhetett.
 - Olyan volt a ház, akár egy töklámpás, remélem tudjátok. Ezek után ne várd el, hogy bizalmas marad bármi is – motyogta Eaton, miután óvatosan kinyitotta az ajtót, és igen érdekes szóval élve, csatlakozott az ott levőkhöz. A vegyes társaság láthatóan nem igazán alkotott összefogó csapatot, a széthúzások és ellentétek elektromos áramként csaptak át az emberek között. Remek..
A fiú igazából nem is tudta, hogy most jobb lenne visszalépni az ajtó mögé és be sem lépni, mintha mi sem történt volna, de úgy döntött, ha megtenné, vagy a az ittlévő emberek csapnák agyon valamilyen átokkal, vagy a tanárok, amiért idejött. Mindenesetre ez a két indok bőven elég volt ahhoz, hogy maradjon, s körbeszemléljen. A balhé az balhé, és végig kell játszani. De legalább a pálca biztos ott, a zsebében, és ez némiképp megnyugtatta a fiút.
Elköltözni nem akar, s azt a pár napot, ami még hátra van az iskolájából ki kell élveznie, vagy kézbe kell vennie az irányítást. A gyerekkori homokozásnak vége, és ha nem fogja fel időben, egy nagy tasli fogja helybeigazítani, ami sosem kellemes élmény. Íme hát az alkalom.

 - Pergamen? Rendben. Tinta? Megvan. Penna? Berakva. Mindenből pót, ha elfogyna, eltörne, kiesne, elrepülne, fölgyulladva, elvarázsolódna? Táskában... - Eaton elégedetten pipálta ki kis listáján a magához vett fölszerelések melletti kis részt, s miután minden sor mellett pipa díszelgett, összegyűrte a cetlit és a közeli kukába dobta. Táskáját vállára dobva lesett körbe a hálókörletben, majd lesétált az Alkímia labor ajtajához.
Az alkímiához vezető folyosó kellemes, otthonosan hűvös hangulatot árasztott, akárcsak a mardekáros klubhelység. A falak nyirkosak, valahol az ablak széle mohacsomókat növesztett magára, s a festmények is oly halkan bámulnak McLainre, mintha lakóik némasági fogadalmat tettek volna. No nem mnitha Eatonnek oly sok csevegni valója akadna egy oly rég elhunyt varázslóval, aki fényt kevesebbet lát, mint port s mocskot.
A folyosó távolabbi részéről hallatszik, hogy páran már álldogálnak a terem ajtaja előtt, ha mást nem is, a motoszkálást igen jól ki lehet venni távolról is. Eaton odaér a csoporthoz, és csupán egy néma fejbiccentéssel köszön az ott levőknek. Felsőbb évesek, akiket csak látásból ismer, ruhájuk színe pedig azt árulja el, melyik házat képviselik. Hangtalanul az ajtó mellé áll, s várakozik. A fába vésett üzenetet idefele jövet is képes volt elolvasni, s óvatosságból másvalakire hagyta a kilincs lenyomását.
Kisebbfajta bizonytalanság fogja el, mikor megtapogatja táskáját, s az szokatlan ürességet tanúsít. Beleles, nem-e csent tőle el valamit egy kósza, haszontalan szellem, de nem. Minden a helyén van. Megnyugvás áramlik szét testében, s mikor fölpillant, azon kapja magát, hogy az eddig kint álldogáló csoport eltűnt, s hangjuk a résnyire nyitva maradt ajtó túloldaláról szűrődik ki.
Ezek meg hogy jutottak be, egyáltalán miért mentek be?
A fiú óvatosan beles, s egy mozdulatot is tesz befelé, de megtorpan. Hogy ne legyen úrrá semmiféle vonzalom a terem belsejének látványára, makacsul hátat fordít a nyitott ajtónak és jóval arrébb sétál egy árnyékkal vetett helyre, s hátát a hideg kőfalnak vetve összefonja maga előtt karjait. Mereven bámulja a festményeket, mintha azok képesek lennének elvonni figyelmét a kiszűrődő vita témájáról.
Idióták...
A mondatok, hangszínek és stílusokból igen gyorsan leszűrte az ember: mardekárosok kötöttek egymásba. De ha nem egy házba járnának, az ember azt mondja, elnézi, sőt, jót mosolyog a dolgon, de belső széthúzást kelteni merő meggondolatlanság.
Kopogas.
Ütemes léptek hangja csendül föl a folyosón, melyek kizárólag egy emberhez köthetőek: Lupen Professzor. Kellemes megkönnyebbülés és megnyugvás lesz úrrá Eatonon, mikor a professzor elsétál előtte. Igaz, nem mutat semmiféle arra utaló jelet, hogy észrevette volna őt, de ezzel nem is igazán foglalkozik. Itt van, megjött, bemehetünk. Az ajtó előtt két diák várakozott csak, egyik Sean volt, s egy ismeretlen lány. Sean valamilyen furcsa okból kifolyólag némiképp példaképként szolgált Eatonnek, de erről a fiú sosem adott semmiféle jelet. Azért mégiscsak az évfolyamtársa.
A kint maradottak is bevonulhattak a terembe, s Eaton gyorsan le is kuporodott egy székre, amely aránylag a legkevesebb emberrel tette őt összekapcsolhatóvá. Az ajtócsapkodás és a csoporton való áttekintés nem megy zökkenőmentesen.
A tanár modora nyers, mégis... Valamilyen szinten szórakoztató hallgatni szavait.
A fiú arcára a létszámlálásnak tekinthető mondat apró, féloldalas mosolyt csal, s ezek után máris kedveli a tanárt. A következő pillanatban valamiféle demonstráció veszi kezdetét, melyben Sean játsza a főszerepet. A fiú odalép az ajtóhoz, majd a csoport felé bámulva megragadja a kilincset. Eaton szeme sarkában megrándul egy ideg, ahogyan társának szenvedését nézi. Sean karja megfeszül, s egész testét átjárja a fájdalom, melyet némi undorral és gyűlölettel megspékelve juttat el hozzánk tekintetén keresztül. Eaton, bár jogtalannak ítéli a diákválasztást, mégis kiválasztottként tekint Seanra.
Ezt a szituációt többféle képen lehet értelmezni. Átokként, hogy őt szúrta ki, és biztosra veszem, hogy Sean átkozódik és pokolba kívánja a tanárt, de... Nem áldásnak az azért túlzás lenne, de egy külön leckének lehet venni az átokkal való szembesülést, elvégre mi, többiek nem tudjuk meg, milyen átélni azt, mi majd a való életben találkozunk először vele. Meglepetés és újdonság lesz számunkra, sőt, az ijedtség és félelem is társulhat majd az ismeretlennel való első találkozáskor. Most itt a tanár és... és ha még nagy baj is lenne, csak nem hagyja meghalni diákját. Ugye?
Sean elereszti a kilincset és az asztalra rogy, mely jelzi mindenki számára az átok erősségét. A tanár, mintha mi sem történt volna, majdhogynem fecsegő hangon szól a Seanhez röppenő kis szellemhez, s a felszólaló szőke lánykát is gyorsan lenyomja. Egy csöppnyi tisztelet, vagy megeshet, hogy csodálat villant meg Eaton szemében, melyet EZ a tanár ki is érdemel. A fiú még nem igazán tudja megmagyarázni, mi is az, amiért effajta érzések támadtak benne, de talán az óra hátra levő része képes lesz majd kiemelni azt a pár szót, mellyel jellemezni lesz képes tanárát.
Páran még megérkeztek, s lassan elkezdődött az óra is. A levegőben lógott az első kérdés, melyre Eaton úgy érezte, képes lenne válaszolni, ám jelentkezni nem állt szándékában. Nem azért, mert félt, csupán nem ismerte eléggé a tanárt, nem tudta, hogy a választ milyen hosszan és milyen minőségben várja. Hosszan és minden mélységben turkálva vagy röviden, tömören és egyenesen? Mindenesetre elővette pergamenjét, és úgy döntött, ideje jegyzetelni.

Eaton McLain éf. 5
Alkímia óra
Jegyzetek és válaszok
___________________________________

>>Q>> Mi a különbség az ezoterikus és exoterikus szó között?
>>A>> Az a legjobb, ha ráhúzzuk valamire a két szót, teszem azt a 'tanok' szóra. Az ezoterikus tanokhoz csak a beavatott csoport ért, míg az exoterikus tanok minden kívülálló számára elérhetőek és érthetőek.

>>Q>> Rajzleírás/rajzértelmezés (a rajz gyors, vázlatos képe)
>>A>> A három alak, elhelyezkedésükből adódóan a középső személyre helyezik a hangsúlyt, azt emelik ki, ezt jelezvén testtartásukkal és tekintetükkel. A középen álló feje fölött észrevehető Merkúr jele, amit a higany jelének is tituláltak a régi korokban. Ezt az anyagot anno az alkimisták a három halmazállapothoz kapcsolták, mert különleges eljárással gőzt és szilárd kristályokat is képesek voltak belőle alkotni. Ezeken felül úgy vélték hogy kapcsolata van az élethez és a halálhoz, a földhöz és mennyhez egyaránt. Ezen információk tudatában tán feltételezhető, hogy az angyalszárnyakkal ellátott személy, ki a jelet viseli a mennyből szállt alá a földre, esetlegesen azért, hogy segítséget nyújtson, vagy irányt adjon az alkimistáknak. Mégis, a két feléje forduló személy mintha agresszívan (bal), illetve rettegve (jobb) venné tudomásul jelenlétét.
’Merkúr’ szimmetrikus állása, kéztartása és két oldalán elhelyezkedő Nap / Hold jelzések, amelyeket szintén azonosíthatunk az Arany és Ezüst anyagaként.
Ezen három anyag egyértelműen kivehető, így elsőként feltételeztem azt, ahogy az alkímia hét fő fémének elemét mind meglelem a rajzon, de tévedtem.
Esetlegesen még a Hattyú, amit a jobb ember botjának végén látok, azonosítható volna az Arzénnal, amit régen igen sokat használtak, mégis, ebben már kételkedem.
___________________________________

Eaton még pár percig méregette papírját, s megállapította: nincs megelégedve magával.
Magában puffogva tudatlanságán nem emelte föl fejét, csak méregette a pergament, s jobb kezével a szélét kezdte el dörzsölni. Szemét, még ha nem is látta senki kivehetőek voltak a vérerek, annyira próbált kipréselni magából némi értelmet, de nem ment. A fekete felhő láthatatlanul is ott lebegett feje felett, mikor feltekintett, s végigmérte a táblára felvakart hét elem rajzát.
Lupen professzor nem lassít, máris adja a következő feladatot, melytől Eaton kissé felélénkül. A feladat elején még érez magában némi lelkesedést, ám mikor a mondat befejeződik, lelombozódik. Olyan feladat, amit még felfogni is nehéz volt, nemhogy megoldani. Professzor…
A toll ismét kézbe kerül, és máris serceg a penna, amint tintát hagyva maga után valami értelmet próbál elrejteni soraiban. Kisebb-nagyobb sikerrel.
___________________________________

Az arany, illetve az arany által szimbolizált tökéletesség volt a cél, hisz az arany a Test, Lélek és Szellem megtestesítője volt egyben. Ezen egészséget próbálták meg létrehozni különböző anyagot társításával, mint a higany és kén, vagy mint a réz és vas. Sokak szellemi hátteret adtak ezen elemeknek különleges mivoltuk és állapotváltoztató képességük miatt. A higany
___________________________________

A penna megállt. Eaton ugyan elkezdte a mondatot, befejezni már nem volt mivel. Nem igazán tudta mit is írjon, hisz mindenki számára látható volt így is, hogy eddig se nagyon tudott mit felelni a professzor eme feladatára, csak valamit igyekezett kiötleni. Olvasott pár könyvet az alkímiáról, de azok nem ebben az évben voltak, hanem még akkor, amikor a bájitaltan és alkímia annyira izgatta, s napjainak szinte minden percét vagy a könyvtárban, vagy a klubhelyiségben töltötte. Esetleg kinn az udvaron, de ott a nagy nyüzsgés bizony zavaró volt, így az előző két kastélyrész között ingázott többnyire. Volt, mikor a reggelije közben is könyvet olvasott, ám mára már… Ezek az idők elmúltak.
A fiú megvakarta feje búbját, majd halántékát dörzsölve könyökölt a pergamen fölé.
Kipurcanok. Mintha fel sem tudnám fogni, mi a feladat… Vagy hát, nem csak ’mintha’, hanem tényleg nem fogtam fel. Mi van velem?

Eaton körbetekintett maga körül, és sehol sem látta a lányt. Egy röpke pillanatig átfutott agyán, hogy a lány visszaúszott, majd pedig befészkelte magát egy gondolat: bajban van. A fiú végül egy láthatatlan vállrándítással úszott lejjebb a mélybe, ahol lassacskán kibontakoztak a lassan tovaúszó sellők. A zöldes teremtmények nem voltak a világ legszebb látványának részei, de amilyen gyorsan elrondították a csodaszép tengeri tájat, ugyanolyan gyorsan olvadtak bele a moszatos, algás, hínáros növényzetbe.
A fiú egy oszlopot átölelve lesett le az elsüllyedt városba, ahol lehet, hogy régebben még emberek is járkáltak. Mára csak széthullott és megbomlott kövek és falak maradtak hátra, s ezek a helyek tökéletes búvóhelyet adtak mindenféle gonosz teremtménynek. Csak pár pillantás kellett Eatonnek, hogy megpillantsa a kákalagokat, és valami hosszú, siklószerű lényt is, ami nem nagyon tűnt barátságos természetűnek.
Tovaúszott. Eaton felpillantott a csillogó magasba, majd úgy vélte, ha kipukkanna a buboréka, még lenne annyi ideje felúsznia, hogy ne fulladjon meg, így kíváncsiságának eleget téve beúszott a háza közé. Megtapogatta a falakat és a növényeket, minden apró részletet memorizálni akart ebből a csodából.
Talán ha eléggé szép képet tudok elrejteni az emlékeim között, még le is rajzolhatnám. Az mekkora lenne… A ötlettől felbuzdultan lapátolt tova karjaival, és minden adandó helyen, ahol úgy vélte, jó rálátás nyílik a városra és a sellőkre, megállt és körbeszemlélődött.
Oh, onnan biztos csodás a kép. Az a kupola, s azok a boltívek… Fantasztikusak. Az ablakkeret dísze, és a szob
 - Áááá – rémült meg Eaton, ahogyan belesett a kupolás épület ablakán. – Barbara, mit rémisztgetsz?! Olyan idétlen fejjel bámulsz ki, hogy még a trollok is megirigyelhetnék. Vigyázhatnál, hogy miként bámulsz ki a fejedből azért…

Barbarának láthatóan nem esett jól, hogy Eaton pálcát szegezett rá, s valamelyest megütközhetett a gyors bizalmatlanságon. Minden ellenkezés vagy viszakozás nélkül megvarázsolta magának a légbuborékot, s fejest ugrott a vízbe. Eaton egy hosszú pillanatig még csak ült a ringatózó csónakban, s leste a lány által keltett hullámokat.
Hogy lehet valaki ennyire naiv és hiszékeny? Hogy bízhat meg bennem egy Ilyen idõben, mikor még a kövekbe se lehet bizalmat ültetni, mert a következõ pillanatban életre kel és a hátunk mögött elárulja titkainkat? Ráadásul úgy, hogy mardekáros vagyok? Hihetetlen, hogy ennyire óvatlan, pedig már hatodéves... Vagy, nem veszi észre, mi folyik körülötte?

A fiú nadrágjának oldalába tette pálcáját, s kétszer is megbizonyosodott róla, hogy nem csúszik ki, ha mozog. Légbuborékját megpöckölte, majd egy elégedett mosoly jelezte arcán: jó  masszív és stabil a buborék.
Föltápászkodott, majd pár szórakozott karlendítést követõen õ maga is elméjült az ólomfekete tóban, növekvõ karikákat hagyva maga után. Érdekes volt így látni a vízalatti teret. A buborék aránylag jól átlátható volt, ám a fej tetején kissé torzította a képet. Ez azonban mit sem törte le Eaton boldogságát, mely ez a titokzatos hely okozott neki. Még az is lehet, hogy beszámol ezekrõl Nadine-nak is. Sõt, meglehet, hogy õt is elhozza, hogyha valami nagyon szépet lát, s úgy érzi, ezt a lánynak is látnia kell. Elvégre, hamarosan vége az iskolai éveknek, ez a háború elsöpör mindent, amiben idáig éltek. Diákot, iskolát, rendszert.

 - Azt nézd! - mutatott elõre, lelkesen, miközben Barbi mellett úszott egyre mélyebre. Valahol a tó feneként halványan csillogni kezdett egy oszlopformájú építmény. Az eredetileg valamiféle fehéres kõszerû anyagból készített tartószerkezetet benõtte a hínár és moszat, s a víz lassú, komótos áramlatai hajként lobogtatták azok nyúlványait. Az oszlop mellett a sötétségbõl lassan kibontakozott egy boltív, majt egy szétrombolt épület maradványai.
 - Ez lenne az a hely...? - kérdezte, de ez amolyan költõi kérdés szerûség volt, önmagának szólt. Ámulatba ejtõ ez a hely, fantasztikus! Talán ez az, amirõl Potter mesélt, vagy ez csak egy rom? Mintha nem lenne itt senki, akkora a csend. Még Barbi úszását sem hallom. Tényleg, az a lány meg hova lett?

A varangydudvás fölvetésre egy széles mosoly szalad végig arcán, mely még jól is áll neki.
 - Nohigen, de azt hiszem ez alkalommal kihagynám az alakváltást. Nem vagyok finnyás alak, de azért a kopoltyútól tartok. Varázslás ide vagy oda, ez nékem is meredek. - A csónakba visszahuppanva kissé meginog a ladik, de õt ez nem nagyon zavarja. Reméli, a lányt sem. Bármennyire is félelmetes volt az iménti kalandja azzal a kákalaggal, bizony föl kell vállalni az efféle rizikókat, ha az embert érdekli a többi titok, melyet a mélység rejt.

15 perc. Az elegendõ arra, hogy ha távolságban nem is, de mélyre merülhessek, és bepillanthassak az ottani életbe. Ez kihagyhatatlan és nem minden nap juthatok el ide, elvégre órák is vannak és a nap se minden nap süt ilyen túlságosan is szépen. Szinte már irritálóan fényes és barátságos, az embert kirázza a hideg tõle, ha elképzelni, hogy mi lenne, ha nem lenne éjszaka. Borzalom.
 - Hát, akkor nincs más megoldás, minthogy buborékot alkotok - varázspálcájával elvégzi a mûveletet, és remél. A varázslat, számára meglepõ módon azonnal sikeredik, lehet, hogy véletlenül, lehet, hogy a sok szenvedés meghozta gyümölcsét, nem tudni, de az eredmény számít most csak. Arcán egy kogonsz kis mosoly jelenik meg, majd pálcájával Barbarára mutat.
 - Nem maradhatsz itt - jelentette ki ellenvetést nem tûrõ hangon, majd hozzáteszi:
 - Már csak azért sem, mert griffendéles vagy, s nem bízom meg benned teljesen. Akár el is evezhetsz a csónakkal, s itthagysz engem, amit nem engedek meg. Másodszor pedig nincs nagy kedvem úgy fölfele úszni, hogy ladikmaradványok merülnek alá a felszínrõl, s még a végén meg kéne mentenem téged olyasmi elõl is, ami nem csupán egy kákalag méretû. sosem tudni, hogy a tóban élõ lények mire allegriásak vagy mi ingerli õket, lehet, hogy a hosszan úszó csónak zavarja a szörnyeket, vagy a jó ég tudja, eszükbe juttatja, hogy enni is kéne. Szóval mozgás és varázsolj.

A fiú pálcája meg sem rebben. Egy rossz pillantás, egy csillogásnyi hátsó gondolat a szemekben, és megátkozza a lányt. Ha már idáig eljutott, nem fogja kikötözött kajaként lebegve a felszínen megvárni, míg valami korcs észreveszi, és csak poénból fölfalja. Van néki jobb dolga is, mint emésztõdni egy ótvaros gyomorban.
Pálcáját türelmetlenül megrázza, hogy jelezze a lány felé, igyekezni kéne, és hogy a szõrõs muffját se hagyja ki a levegõbuborék varázslat alól, mertkülönben mindenki oly nagy sajnálatára meg fog dögleni.

A hangok foszlányokként jutottak el a fiú füléig, s egyiken be, másikon ki módszerrel elvesztek az éterben. Mivel érezte, hogy két dologra jelen pillanatban nem igazán tud figyelni, egyik mutató ujját a lány felé mutatta, jelezvén várjon, most nem ér rá. Hát igen, fontosabb dolgok is vannak, mint a másik kicsinyes sipákolása. Féloldalt hajolva belelesett a könyvbe, s remélte, hogy annak lapjai számára hasznos információt rejtenek. De nem.
Remek. Végig kell hallgatnom.
 - Mit is mondtál? Nem igazán figyeltem - pillantott oda érdektelen arccal Eaton, s csak ekkor vette észre, hogy mardekáros hölgyeménnyel van dolga. Ösztönösen egy apró, gúnyos mosoly jelent meg szája szélén, mellyel egy rövid, lenézõ pillantás is társult.
Aranyvérû senki.

Természetesen szó sincs arról, hogy McLain nem emlékezett volna arra, amint a lány mondott, csupán ez egy egyszerû módszer arra, hogy kinyílvánítsuk a másik felé, mennyire nem érdekel  amit mond, vagy akar. Elõször, mit minden aranyvérû mitugrász az átkokkal és bûbájokkal fenyegetõzõtt, majd észbekapás után az aranyvérûek íratlan törvényeivel húzakodott föl, végül még elvárja, hogy figyelmetlenségéért még a fiú kérjek bocsánatot.
Miután Miss Miscreant vagy két pecig monológozott neki, Eaton úgy gondolta, minden kérdésére külön-külön válaszol, elvégre közbevágni egy monológba illetlenség, akármilyen korosztályba, házba vagy vérvonalba tartozik is az ember.

 - Khm, ha befejezted, válaszolnék. Remélem ezt nem tiltod meg - játszotta meg a rettegést túlzásokba esve a fiú. - Kezdjük ott, hogy a rontásokkal való fenyegetõzés csak a kicsiknél és a hiú embereknél válik be, akik túlságosan odavannak a külsejükért. De végül is... - mérte végig a lányt, majd folytatta - mindenki önmagából indul ki. - És igen, itt konkrétan nem arról volt szó, hogy ki a kicsi.
 - Az, hogy Mardekár, és az hogy aranyvér. Ne azzal próbálj meg kicsavarni belõlem tiszteletet, hogy a családoddal jösz nékem, mert Te ettõl még nem leszel több egy egyszerû lánynál. Legalábbis itt, az iksolában nem. Neved és szavaid tovaviszi a szél, csupán tetteid maradnak meg, s ezek emelnek magasra. - Ez egy kicsit túlságosan is bölcsre sikeredett, nemde? A fiú szemében a lány csak lefele csúszott minden egyes szóval a ranglétrán, tipikusan aranyvérûnek nevelt kis fruska volt, ami majdhogynem nevetségessé tette. Csak annyi választotta el Eatont a halálos kimenetelû görcsös nevetéstõl, hogy megvolt benne az úgynevezett: udvariasság. Ugyan nem minden pillanatban csillogtatta meg ezen oldalát, de ha úgy vélte, a másik megérdemli, bizony fénylett, mint a gyémánt.

 - Amúgymeg, mit zavartam volna meg? Nem igazán csináltál mást azon kívül, hogy gyûjtögetted hajadra a porszemeket, s foglaltad a helyet a könyvtár fotelében. Vagy, valakinek elõmelegítetted a helyet? - bökött fejével hátra a lány volt helyére, ahol szinte kirajzolódtak a körvonalak. Oda nem ülepedett le a por és kosz.
 - Hogyha már oda-vissza játékot játszunk, Eaton McLain vagyok, és már bocsánatot kértem az elején. Füleg kéne mosnia kegyednek. - Karjait maga elõtt összefonta, s nekitámaszkodott az asztalnak.
Valahogy ez a gyors bájitalkikeresés nem ment olyan könnyen, mint terveztem. Most még õ is kötekedni fog, nekem meg már így is akkora a fejem az idegtõl mint egy léghajó.

Eaton kissé megalázónak érezte, hogy a lány kikapta a kezébõl az evezõlapátot, de legalább annak örült, hogy mások nem voltak tanúi szerencsétlenségének. Percekig nézte a lány mozdulatait, s az evezési teknikát, majd miután úgy vélte, elegendõ vizuális tapasztalattal rendelkezik, s megpróbálná tudását a gyakorlatban is elmélyíteni, elkérte a lapátokat.
 - Azt hiszem egy magadfajta lánykának nem kell ennyire gyúrnia, nektek nem állnak jól a kigyúrt, izmos karok - gyõzködte Barbit, majd elvette a lapátokat, s nekilátott gyakorolni. Alig fél percnyi próbálkozás után sikeresen belerázódott a mozdulatokba, s a ladik egyenes haladt, amerre õ akarta. Valahol mélyen adott magának egy csillagot, hogy ezen a téren is bûvített tudását, s mégtöbb helyzetbõl képes lesz majd a jövõben épkézláb módon kiláballni.

A csónak szépen lassan távolodott a parttól, s a tó színe a kékbõl szépen átváltott mélyzöldre, végül feketére. Képtelenség volt eldönteni, hogy a víz csak tíz méter mély, vagy ötszáz. 
 - Vajon mit rejt a sötétség? Egyáltalán hogy leshetnénk meg? - elgondolkodó arccal nézett a parti fákra, majd eredménytelenül lesett a lányra.

 - Te mennyire vagy járatos a buborákfej bûbáj varázslásában? Mert én csak háromszor futottam össze életemben eme bûbájjal, és ebbõl csak egszer sikerült, de csak véletlenül - motyogta egyre halkítva hangját, mintha attól félne, hogy a víz alól fognak felbukkanni idióta csoporttársai, hogy hahotázva gúnyolják ki bûbájokban való járatlansága miatt. Elvégre õ bájitalokban jó, és ennyi, talén még az SVK óra az, melynek témaköre közel áll a fiúhoz, de semmi több. Gyögynövények még esetleg beférnek a körbe a bájitaltannal kapcsolatban, és akkor már meglehet, hogy kilógunk...

Sylvain elvont, mély tartalommal töltött mondatai bizony beindítják Eaton agyát is. Van valami a szavaiban, ami hasonlóságot rejt az õ kérdései, és csoporttársa gondjai között. A gondok, melyek elõl az ember fiatalként menekül lassan feltopzódnak, s vízözönként öntik el az ember életét, ha nem ügyel eléggé oda a gátra, s nem eresz át néha-néha egy kis vizet, mely utat találva tovatûnik a homokban.
A család. Mily távoli fogalom számomra. Belegondolva, hogy én és a szüleim közötti kapcsolat mennyire elenyészõ és semmibevehetõ, tán meg sem rázna, ha meghalnának. Testvérem nincs, egyedüli, mardekáros gyermekként természetesen a szüleim mindig is megpróbáltak behatással lenni rám, hogy még ha ebben a rideg házba is kerültem, ne legyek halálfaló. Mikor legutoljára otthon volt, a karácsonyi szünetben, szüleim szinte érezték gondjaimat, s megpróbáltak velem társalgásba elegyedni a Sötét Nagyúrral kapcsolatban, de még a Halálfaló szót is remegõ kézzel ejtették ki. Legalábbis anyám. Apám csak elképzelésbõl tudhat valamicskét is errõl a világból, zárt elméjébe sosem juthatnak el olyan információk, melyeket a varázsló létbõl adódnak, és nem a varázsló világból.

 - Jómagam úgy vélem, hogy egy szeretett család elvesztését az ember sosem képes elfeledni, a változást a múlttal való megbarátkozás, a belenyugvás adja. Bár ezzel tán jómagad is tisztában vagy, csupán a helyzeted s állásodról vagyok bizonytalan, vajon túlestél-e már a beletörõdésen. - Eaton barna szemeit Sylvain tekintetébe mélyeszti. Ez tán túlságosan is mély ahhoz, hogy normális legyen, lehet, túllõtt a célon utolsó mondatával. Reméli, hogy nem így lesz, s társa eltekinti neki eme kis botlását. Igyekszik õ betartani a távolságot.
 - Elnézést. Nem állt szándékomban túlságosan érzékeny helyre tapintani, remélem nem trafártam bele a közepébe. Ha mégis, bocsánatodat kérem. - Fejét leszegte vissza, a lóherékkel teli füves részre, majd újat letépve a három levelt kezdte fürkészni.

 - Hm, számot vetni - keserûen felnevetett, majd fejét csóválva próbálta rendezni fejében a fölbugyborékoló gondolatokat. Vajon érdemes megosztania Sylvainnal a problémáit? Megérti vagy legalább meghallgatja? Egyáltalán érdekli, vagy csak felszínes csevegésre vágyik? Hosszú percegik hallgatott, s tekintetével méregette a másik mardekárost, végül döntött. A megosztás mellett.
Valakivel mindenképp meg kell osztanom a gondolataimat, a gondjaimat, a kérdéseimet, és talán Sylvain a legalkalmasabb személy ezen gondok befogadására. Mardekáros, korabeli s vélhetõleg õ sem egyszer gondolkodott el azon, hogy a Halálfaló lét-e a jövõje, vagy az ellentábort erõsítse. Tán döntött, tán még nem. Ha döntött, el sem kell árulnia mit, az emberi viselkedésbõl kifolyólag igen könnyen lehet majd következtetni. Megpróbálja majd a saját táborába, mint a legtöbb ember. Nyakon kapja a lehetõséget.

 - Olyan kérdés ütötte fel a fejét elmémben, amely szerintem minden mardekáros gondolatai között megfordul. A háború itt áll a küszöbön, még ha Potternek nem is akarunk hinni, de a levegõben érezzük a szagát. Már csak az a kérdés, hova akarunk állni. Varázsló lévén, döntenünk kell, nem szeparálhatjuk el magunkat, nem lehetünk kívülállók vagy olyanok, akik egyik félhez sem csatlakoznak. - Eaton nem is tudja, vajon szavai így akartak-e alakot ölteni erdetileg is, mégis, valahogy ilyen lágyra sikeredtek. Ha Sylvain Halálfalónak áll, vagy már az, biztosra veheti halálát már, ilyen megingatható személyt nem vesznek be a Nagyúr szolgái közé. Mégis, belül úgy érzi, nem döntött. Még nem.

 - Természetesen - kapott észbe, hogy félbehagyta mondanivalóját -, hozzá kell tennem sokszor úgy érzem, hogy még így, 16 éves fejjel sem vagyok képes életemrõl dönteni. Talán, félek. Talán csak a döntésemben való hit hiányzik és semmi más. Az, hogy elvakultan higyjem, döntésem helyes, s kifogástalan. - mélyet sóhajtott, ám nem folytatta. Talán akart még mnodani valamit, talán nem. Mindenesetre egy hang nem jött ki továbbá ajkai között, helyette vgyes érzelmekkel tekintetében Sylvainra meredt. Most ontotta ki baját, most mnodta el belsõ kérdéseit, vajon társa hogy reagál mindenre? Megérti vagy elutasítja, esetleg kineveti? Milyen reakcióra várhat?
Minden kérdése újabb kérdést szült, melyek fokozták a fiúban levõ feszültséget.

Törpegolymók. Merlinre, ki vesz magához egy mozgó porcicát?
Eaton arca megrándult csupán a gondolattól, hogy milyen, ha az embert reggel nem a nap elsõ sugarai, hanem egy szõrös felhõmaradvány ébreszti az álomból.
 - Véleményem szerint ha csónakba ülünk és kicsit körbeevezünk, talán távolabb a parttól, senki nem tud majd felismerni minket. Napon leszünk, száradunk, minden jó és szép - magyarázta, miközben a falépcsõkön lelépdelve feltárja a kis csónakház ajtaját. A deszka nyikorog, s a sötétségbe uttörõ harcosként nyilallik be a fény. A porszemeket latni lehet a levegõben, mint apró, céltalan utasok, kik új világot indulnak folfedezni a messzeségbe. A csónakok néhol egymásba helyezve, praktikusság szempontjából sorba állítva hevernek a kunyhó oldalán, s csak három csónak van kötéllel kikötve, használatra készen.

 - Be se mutatkoztam még, Barbi vagyok. Téged hogy hívnak? - a lány hangja átszivágott a kuckó pontatlan építésú oldalán, a deszkák apró résein, szinte viszhangzottak szavai. Eaton egy ideig tétovázott, majd illedelmességbõl válaszolt.
 - Eaton McLain - jelentette ki szinte már keményen, pedig nem így szándékozott válaszolni. - Te akkor Kenneth kisasszony volnál, ha jól sejtem. Nem egészen vagyok tisztában a fölöttem járók neveivel és egyéb múltjával, csupán a saját házamba járókról tudok alapinformációkat - magyarázta, miközben úgy érezte, többet mondott, mint amit kellett volna. Gondolataiban vállat vont eme érzésnek, mivel számbavetõlegesen nem adott ki olyan infokat, melyek mások hátrányára vagy elõnyére lettek volna, mondatai lényegében így elvesznek az éterben, hasztalanok.
Körbetkintett a kis kunyhóban, s a sarokban meg isl lelte azt, amit keresett. Evezõlapátok. Ugyan jómaga még nem igazán csinált ilyet, mikor elsõsként a tavon keresztülhozták õket a csónakok, maguktól eveztek.
Csak nem olyan nagy csoda ez sem, ha a muglik képesek rá, akkor én is.

Egy pár evezõlapátot magához véve lépett közelebb a csónakokhoz, s lábával méregette, melyik csónak stabilabb. Egyik sem volt jobb a másiknál, miért lettek volna jobban, de a jobb szélsõ volt a legszimpatikusabb Eaton számára. Mintha az valamivel több biztonságot nyújtott volna a fiú számára, mint a másik kettõ. Vagy csak simán azért, mert nem volt egy feketéllõ mélyedés a csónak alján? Oh, ki tudja...
Óvatosan belépett a csónakba, s igyekezett nem felfordulni benne. Egyensúlyozva a helyére pakolta az evezõket, majd megfordult, hogy kezét nyújthassa Barbinak.
 - Nos? Mit szólsz az ötlethez? Esetleg még szép helyeket is látsz, nem csak a mólót.

Eaton csak nézte, ahogyan Nadine birkózik a természettel. Szinte fogadást lehetett volna kötni, hogy a rovarok vagy Nadine önuralma gyõz-e, ugyanis igen erõs ellenfélre talált most a kisasszony. Egy ideig filozofált, s ezek szemére is kiültek, végül legyûrte félelmét, és leheveredett a zsenge, zöld fûre. Természetesen Eaton gondolta, hogy a nõi problémák is szembeszegülhetnek terveivel, mint az, hogy "ott hangyák is lehetnek!" és a "mivan, ha megtámad egy kukac?!", de remélte, hogy elért már annyit a lánynál, hogy képes lesz ezeket félretenni. Meg kicsit feszkelõdik a lányka, majd mnitha zavarban lenne, nekilát ömleszteni mondanivalóját. Kissé zavarosan, kissé sokat mnod, amibõl Eaton azt szûri le, hogy valamit ki akar nyögni, csak elõtte hatvanszor körbeírja a lényeget, mielõtt a tárgyra térne.
- Figyelj csak... Lehet, hogy egy kicsit fúrcsa lesz, meg hirtelen, gyors és meglepõ, de azért legyél olyan kedves, és ne borulj ki miatta nagyon - kezdett bele Nadine a lényegbe sok mellébeszélés után, melyre Eatonnek kinyílt a füle. Eddig a narancssérga pillangókat leste, amint azok virágról-virágra szállnak, de azok most elfeketedve hullottak le halottan képzeletében. Mi?!

Eaton arcára kiülhettek a gondolatok, elvégre nem sok ilyen alkalomban volt része, csupán szülei aggodalmas képéhez tudta kötni a hasonló mondatokat. Õk meséltek arról, hogy egyszer eljön az idõ, mikor valaki furcsán viselkedik majd vele, és õ hiába magyarázta anyjának, hogy nem azért csukta be az ajtót, mert valaki van nála, hanem mert be akarta csukni az ajtót és kész. akkor sem értette és most sem, de kezdett aggódni, hogy nem lehet jó. Elvégre semmi jó nem kezdõdhet olyan hosszú és fárasztó bemelegítõ dumával, mint amit Nadine az imént lenyomott helyben. Elõvigyázatos beszéd, elõre szabadkozás a közeljövõben történõ eseményekért.
Mikor nagy nehezen kijött a lányból, mit is akar, könnyed felüdülés futott végig a fiú testén, mely szerencsére a külsõ szemlélõnek észrevehetetlen volt.

Tánc. Régen tanultam táncolni. Igen, kifejezetten tisztán emlékszem arra, amint anyám mutatta a lépéseket, miként kell keringõzni, sambazni... Milyen rég is volt az, oh... Vajon ugyanolyan könnyen mennének most is a lépések, mnit anno? Eltelt már azért pár év.
Mélyet sóhajtva tekint a lány szemeibe, s próbál benne megnyugvást lelni.
Mennyire jó ötlet egy családi partira elmenni úgy, hogy mardekáros vagyok? Mennyire néznek majd ki a tagok, és egyébként is, a szülei. Majd bujdosok... NEM! Én nem menekülök senki elõl, büszke vagyok mardekáros mivoltomra, s ha valakinek valami nem tetszik, mondja bele a szemembe. Majd meglássuk, ki kerül ki a szópárbajból gyõztesként. Engem nem lehet elnyomni, nem engedem, hogy bárki lenézzen azért, ami vagyok.

 - Örömmel elmegyek - adott választ a kissé feszült lánykának, hogy ezzel is megnyugtassa, nincs semmi probléma. Bár kicsit sokáig tarthatott, míg gondolatai végigpöfékeltek agyán, de az eredmény a fontos, nemde? - Nem kell aggódnod, hozom a formámat majd, igyekszem kellõképpen viselkedni - tette hozzá, majd fogai között beszívta a levegõt. - Ám azt hiszem a tánctudásom nem tökéletes, félek, hogy nem leszek elég jó - játszotta meg sajnálkozva Eaton, hogy mily szerencsétlen, s közben hatalmas bociszemeket meresztett mellette ülõ Nadine-ra.
 - Mond, segítenél ismét formába hozni? - Parányi meghajlást követõen táncra kérõ kezét nyújtotta a lány felé, aki elõször kissé riadt tekintettel nézett föl rá. Pillantása Eaton kezére esett, s szinte érezhetõ volt a bizonytalanság a levegõben. Pár hosszú, várakozással teli perc után a lány vékonyka kacsója elindult Eaton felé, s mint a félénk madárkák, megtorpant elfogadni a felkérést. Még egy bizalmat kutató tekintet után a két kéz összeért.
Csodálom. Kalapom elõtte, elfogadta.

Bár a fiú érezte, hogy partnere enyhén fogalmazva izgul és feszült, egy könnyed táncba mégis belekezdett. Mindennek kell lennie elejének, ha azt akarjuk, hogy be is fejezõdjön. Eaton amennyire csak tudott, óvatos volt, hogy a másik belerázódjon a szituációba, amibe belecsöppent. Számára hamarosan felszólalt egy belsõ hang, mely egy kellemes dalt hozott magával.
 - "Let me know what plagues your mind, Let me be the one to know you best" - törtek elõ belõle a szavak, melyeket suttogva engedett szárnyalni a szabadba. - "Summon up your ghosts for me, Rest your tired thoughts upon my hand, Step inside the sacred place, When all your dreams seem broken"


//Dream Theater - I walk beside you//

Csontropogások sorozata. Hol egy-egy nagyobb, hol apro picikék. A folyosó félelmetes kihaltsága miatt ezen hangokkal telik meg, melynek tulajdonosa köpenysuhogva repül tova a festmények mellett. Eaton ereteileg a könyvtárba készült még hosszú órákkal ezelõtt, ám a klubhelyiségben levõ kis kávésasztalo elhagyottan heverészõ sütemények megállásra kényszerítették, míg végül a falatozástól és az utóbbi napok mozgalmaitól kimerülten elaludt a hosszabb kanapén. Az elsõsök kisebb csoportjának zaja keltette föl álmából, s most morcosan bandukol a kitûzött cél, a könyvtár felé. Elgémberedett tagjait nyújtogatva halad a folyosón, s közben megpróbálja elrejteni fáradtságát. Szemét dörzsölve érkezik meg a könyvtár nagy ajtajához, mely mögött síri csönd uralkodik. Ez természetes, elvégre sötétedik, és ki az az elvetemült diák, aki ilyenkor, ebben a jó idpben a könyvtárban töltené idejét.

Megigazítja ingének nyakát és nyakkendõjét, majd mélyet szippantva a hûvöskés levegõbõl benyit az ajtón. A könyvtáros mogorva tekintettel les reá, majd mikor fölismeri, visszafordul a pult mögött levõ cetlijeihez, s rendezgeti tovább. A fiú gyakori vendég, és sosem csinált semmi zûrzavart, tõle nem kell félni, hogy üvöltözve fogja megvarázsolni a könyveket, hogy lázadást indítson az igazgató ellen. Bár szó se róla, elsõ és másodévesként nem egyszer megfordult Eaton fejében ez a terv, de mindig lehordta saját magát, hogy milyen könnyen le lehetne õt gyõzni pár könnyed varázslattal.
Csak illedelmesen, nem kell felhúzni magad azon, hogy pofátlanul nem köszön vissza - hajolt meg Eaton köszönésként, mikor elhaladt a porta mellett, s fél szemmel ismét megbizonyosodott arról, hogy felesleges valamibe is venni a könyvtároshoz hasonló varázslókat, akik nem értékelik az illetmet és az effajta megerõltetéseket, melyek ugyan csak formálisak, de vannak! Rohadt banya.

Morgolódva besuhant az egyik könyvespolt mellett a sorok közé, és kutatni kezdte a könyvet, melyre csupán pár percig van szüksége, de az az információ, mely benne rejtõzik, rengeteget ér. Egy bájital, melyhez a hozzávalókat már megvette Roxmortsban, azokra emlékezett tisztán, ám magára a mûveletsorra nem, s nem szándékozott elrontani azokat. Nem iskolában tanulható bájital, csupán egy gyûjtemény eldugott kis kincse, mellyen boldoggá lehet tenni valakit. Akárkit.
A sorok oly gyorsan követték egymást, mint vízesésben a cseppek, miként zuhannak alá a mélybe, ám a megfelelõ sor megfelelõ polca mégsem tartalmazta ama könyvet, ami kellett volna. A fiú hitetlenkedve simította végig az üres helyet két nagy kötet között. Még nem poros. De kinek kelhet egy ilyen könyv?

Lapoztak.
Itt.
Valahol, a közelben.
Eaton kilesett a sor végén az asztalokhoz, ahol a diákok olvasgatni szoktak, s megpillantotta a kötetet. Nyitva volt, ám olvasója eltûnt a könyv keményfedeles eleje mögött. A nagy alapú könyv két szép kezecske fogta. Egy lány ilyet olvasna? Most? Mikor kint hancúrozhatna a barátnõivel?

A fiúnak nem volt nagy kedve megvárni, míg a lány az egész 600 oldalas könyvet ilyen tempóban végiglapozgatja, nem volt hozzá sok idege. Fájt a feje, s nyomódott a szeme is, szóval rövidre vágta a helyzetet, s odasétált az asztalkához.
 - Bocs - hagyta lógva a levegõben a szót, s kiemelte a másik kezébõl a könyvet. Egyik ujját otthagyta a lapok között, hogy tudja, hol tartott a lány, majd lapozgatni kezdte, keresve azt, amiért jött.

A fiú teste lassan ismét hozzászokott a nap melegéhez, ám a kis szellõk, melyen huncutul meglobogtatták áthidegült tetén a vizes ruhákat bizony igen nagy valószínûséggel okozhatnak betegséget, ami nyáron nem éppen kellemes. A víz nagyja már lecsurgott, s a fiú karja is kezdett meszáradni. Megtörölte arcát, hogy ne follyon szemebe a víz, majd törökülésbe helyezkedett.

 - Életveszélyes vagy Önmagadra, te lány. Nem is tudom, hogyhogy még élsz?
Ott a pálcája, használhatta volna! Egy invito vagy egy vingardium leviosa is megtette volna, de... Áh, mit is gondolok, griffendéles. Bár, láthatóan nem az én évfolyamom és nem is alám jár, szóval azért ennyire megszokhatta volna a pálcahasználatot.

 - Amúgy meg az micsoda? - bökött a vizes pamacsra fejével Eaton, ami ott kuporgott a lány ölében. Se szeme, se semmije, csak egy gömb, mely él. Hogyisvanezakkormost?
Választ meg sem várva föltûpázkodott, és végignézett önmagán. Arcára kiültek gondolatai, s egy igencsak morcos szájhúzás után levette ingét és kicsavarta belõle a vizet. Nadrágjával is hasonlóképp tett volna, de van rajta kivül más is. Egy darabig méregette a lányt, majd úgy döntött, inkább kihagyja az alsó ruházat gyorsabb száradása érdekében végrehajtható tevékenységet.

 - Gondolom nem akarsz visszamaszni az iskola rideg falai köze így, vizesen, mert még megkérdezné valaki, hogy mi történt veled, itt viszont bárki jön, félreérthetõ helyzetbe kerülünk. Gyere - lépett közelebb a móló ülõ lányhoz, s segítõ kezet nyújtott feléje. Arca kisimult, szinte érzéstelen volt, tekintetében kisebbfajta remény csillant. Kimehet a tóra? Ha rá tudja venni a lányt, hogy jöjjön vele csónakázni, meglesheti a lényeket a vízben, sõt, talán találkozhat azzal a bizonyos rejtélyes óriáspolippal, amirõl oly sokan regélnek. Vajon létezik vagy csak valaki kitalálta elrettentés céljából?
Csak pár lépés, és a csónakban vagyunk, utána enyém a világ, ha el is tudunk távolodni a parttól. Ha kákalag él a vízben, tán sellõ is, s nem csak a suliban terjengõ hírekból hallhatom, hogy Potter milyennek látta õket. Az nekem nem elég!

Eaton hátrahajtott fejjel, becsukott szemmel elvezte tovabb a napsütést. A sok felhõs nap után végre itt volt egy kis alkalom arra, hogy megízlelje, milyen, mikor a nap égeti a bõrét. S nem a vízben van, hogy a sugarak megtörjenek, s nem is egy ernyõ alól lesi a forró homokot, hanem itt, közvetlenül a tiszta ég alatt pihenget, nyugalomban...
- Szia bocsi, nem tudod ki vagy mi adta ki ezt a hangot?
Khm... Nyugalomban. Vajon miért nem történik soha semmi sem úgy, ahogyan azt ÉN mesélni akarom?

 - Hm? - A fiú egyik szemét a lányra emelte, hogy az érdeklõdés látszatát keltse, majd azonnal be is csukta. Az az egy kép, amit elkapott a külvilágból az volt, mikor a lány a mólón hasalva próbálja nyújtózva elérni a már átnedvesedett szõrpamacsot.
Nem az én gondom, ha megnevelte volna, hogy idegen embereket nem zargatunk, és nem teszünk úgy, mintha meg akarnánk rontani ugrálással, nem került volna ilyen helyzetbe. Jah. Így van. Bezonyám.
Egy nagyobbfajta csobbanás után Eaton érdeklõdni kezd az események iránt és nagyon fülel, hátha hall valamiféle szitkozódást, melyet neki szánnak, de semmi. Kicsit le is törik ettõl, ám mikor vízcsapdosást hall, szemei fölpattannak.
 - Ha nem tudsz úszni, minek veted magad utána? - morogja le, ahogyan figyeli a lányt csapdosni a vízben, majd mikor egy hirtelen mozdulattal, abnormális gyorsasággal eltûnik az ismeretlen a vízben a fiú észbe kap.
 - He, nem tudom ki vagy, de ne szórakozz! - szólítja fel a lánykát, hangjában érzõdik az aggodalom, a bosszúság, hogy tennie kell valamit. Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy átáztassa mindenét egy Griffendéles miatt, de csak nem hagyhatja a lányt megfulladni.

El is sétálhatnék, mondván, nem láttam semmit. Ha megfullad, úgysem tudja meg senki, ha meg túléli, nem engem fog okolni, hogy elsûllyedt.. Õ okozta a bajt saját magának...
Eaton az eddigi térdenállásból, amiként leste az elmerülõ lányt, fölpattan, s gyors léptekkel elindul a mólóról lefelé a füves részre.
 - Hogy Merlin pálcája állna beléd! - szitkozódott, majd sarkon fordult, s par hosszabb lépés után fejest ugrott a hûvös tóba. Arcát megcsapta a hideg, s az eddig naptól fölmelegedett teste gyorsan lehûlt. A jeges érzéstõl tágra nyíltak szemei, s ezzel párhúzamban megpillantotta a kis szarvas lényt, melynek rusnya, zöld újjai hosszan a lány bokájára bilincselõdtek. Nehany erõteljesebb lökés után sikerült elérnie a lány karját, s minden erejét beleadva próbálta megtorpantani a támadó szörnyet.
 - Relaxo! - bugyogtak elõ szájából a buborékok, s kergetõzve menekültek a felszín felé. Az éles, égetõ fénysugár áttört a vizen, s megsebesítette a kákalag karját. Mi tagadás, víz alatt nehezebb célozni.[/i] A lény felismerhetetlen grimaszt vágot, és karját óvva eleresztette a lány bokáját. Eaton kapott az alkalmon, s a lányt derekánál átölelve megindult kifele a víz birodalmából. Pálcáját nem tette el, félve az esetleges újabb támadástól, de kegyes volt hozzájuk ma Merlin, elérték a felszínt.
A cél nem a tópart volt, hanem a móló, ugyanis ha a kákalag visszatér, nincs esély kiérni a partra, túlságosan messze van. Eaton kikecmergett a mólóra, majd kiemelte a lány a vízbõl, aki pár köhécselés után ismét levegõhöz juthatott.

 - Ennyit nem ér egy vacak szõrõs gombóc. A boltban vehettél volna másikat... - lihegte, a víz nyomása kissé megerõltette tüdejét. Félhosszú haja kócosan össze-vissza állt, s végeirõl cseppekben pötyögött a víz. Fehér ingje teljesen átázott, több ruhanemûjérõl szót sem ejtve.

Sosak úgy vélik, különbözõ lények élnek a tóban, melyen az elsõsöként átkelnek ide, Roxfortba tartva. Természetesen abban a sötétben senki sem foglalkozik a vízben élõ lényekkel, mikor a kastély oly csodásan ki van világítva, s fénye vonzza a szemeket. Akkor csak a cél a fontos...
Eaton ezen az igen meleg napon úgy döntött lebandukol és meglesi, hogy vajon mik élnek abban a tóba. Óriáspolip? Kákalag vagy hableány? Esetleg valami hatalmas vizikukac, melynek éles fogai mindenbe beleakadnak, s tépi magával azokat?

A fiú izgatottan slattyogott le a tóhoz, ám mikor meglátta, hogy a mólon egy piros-sárga színeket képviselõ hölgyemény napozik, kissé elrontódott a kedve. A csónakok, amik közül egyet el akart kötni most be voltak víve a csónakházba, s még ha egyet el is kötött volna, ott van az, s beköpi. ebben biztos volt.
Végül úgy döntött, lemegy a tóhoz, majd lesy valami. A mólóra nem szívesen lépett rá, de hallkan, pár lépést téve csak leült a szélére. Cipõjét lehúzva, nadrágját térdig felgöngyölve lógatta bele lábát a hûs vízbe, ingjének felsõ két gombját kigombolta, hogy ne süljön meg az égetû nap melegében.
Kis kikapcsolódás, még ha Ez itt is van.
Csukott szemmel döntötte hátra a fejét és támaszkodott kényelmesen, míg valami el nem kezdte piszkálni a karját. Lesandított maga mellé és egy szõrös, felismerhetetlen valamit pillantott meg, amit nem nagyon tudott besorolni egyik állatfajba sem.

Ez most szagolgat, vagy épp meg akar támadni?
Mikor a kis cucc idegesitõ szõrös testével ugrándozni vagy inkbáb pattogni kezdett mellette, Eaton kissé kiakadt. Elõször csak legyesgette az lényt, hátha okul belõle és arrébb áll, de miután kétszer is arrébb tolta, de az folyamatosan visszaugrándozott, szõrénél fogva megragadta és a vizbe dobta.
Az placcsant a vizen és kapálózva adott ki valamiféle nyüszögõ hangot.
 - Ehh, rosszabb, mint volt...

Josh megpróbált taktikázni, hirtelen váltásai túlságosan feltûnõek voltak. Hol megpróbált kedvesebb lenni, hol nyáladzani, teljesen úgy tûnt, mint mikor egy legyet bezárunk befõttes üvegbe, és hagyjuk, had verje magát az üveghez, míg le nem higgad.
Eaton mélyet sóhajtott, miközben végigtekintett az igen háborgó háztársán. Kissé lesajnálóan vette tudomásul, hogy egyesek idáig jutnak agyilag. Dühöngõ örültként tombolnak végig mindenkin, akin csak lehet, s utukba kerül. Josh nem akart a gyengélkedõre kerülni, ezért is nem emelte vol hátsóját idáig, és bandukolt be a falak közé. Mondjuk, Eaton bevallása szerint is eléggé szánalmas helyzet lett volna, elvégre 16 évesen az ember nem annyira szerencsétlen, hogy eltöri a karját akkor, amikor 'csak úgy kimegy gyakorolni'.
Valljuk be, igen nevetséges...

 - Ferula - mondta ki egyenesen es visszavonhatatlanul a bûbájt. Pálcájának végébõl fehér kötözõ fonál jelent meg, mely kígyóként kúszva Josh karja felé a töröt testrészt vette célba. Szempillantások alatt körbefonta a megsebbzett kart, s szorosan rásimulva biztosított tartást neki.
A fiú kis ideig elgondolkozott azon, hogy vajon milyen mértékû sebet okozhatott magának Josh, majd félretéve az episkey lehetõségét, ráküldött egy gyógyító varázslatot is társának karjára.
 - Hippocrax - a bûbáj gyógyító varázslat, de ki tudja, hogy milyen gyorsan hat, vagy hogy mûködik, nem sok embert kell az iskolán belül ápolgatni, elvégre, mindenki fogja magát, és van olyan kedves és elviselni a gyengélkedõ bûzét, meg az ott ért megaláztatást, hogy rászorulsz a gyógyításra.

Eaton eltette pálcáját, természetesen csak olyan közelségbe, hogy ha Josh túl közel jönne, elõkaphassa önvédelem céljából. Még ha nem is varázsol vele, de kiszúrhaja a szemét társának. Ez természetesen sosem volt benne a kitûzött célok nevezetû zsákocskában, de sosem tudni, mennyire sûllyed mélyre elmebeteg társunk, vagy épp mikor van dührohama. Sosem tudni, mardekárossal állunk szemben. Még ha egy is a ház, senkiben sem lehet megbízni.
Összefonta karját maga elott emberként, és kissé morgó tekintettel lesett a porból fölporoszkáló Josh-ra. Apró fejcsóválással jelezte, hogy azért viselkedni tudni kéne.

 - Randim nem lesz, és azért jöttem távolabb, mert még meglehet, hogy az idegbajod ragadós. Nem szívesen kötnék ott lenn ki, ahova te kerültél most, akár fizikailag értjük, akár átvitt értelemben.
Josh beteg, vagy beteg?... Esetleg lehet, hogy beteg? Nem is tudom, alig tudok választani a sok lehetõség közzül, mingyegyik annyira lehetséges és annyira igaz. Áh...