Ivan
Csábítási kísérletem zsákutcába fut, innen nincs másfelé út, csak visszafelé. Attól függetlenül, hogy most feladom a harcot, ez nem azt jelenti, hogy teljesen lemondok az egészről. Nem. Korántsem, sőt, így még inkább hajt a vágy, hogy megszerezzem magamnak, amit kinéztem. Kivetem rá a hálómat, de csak akkor, amikor végképp nem számít rá, és akkor nem hagyom menekülni. Most egy kissé illuminált állapotban vagyok, ezért nem tudok tisztán a célra koncentrálni, mivel blended-nek köszönhetően kissé elhomályosul minden, egyedül csak Ivant látom, és azt hiszem, hogy még innom kellene egy korttyal, de...
Egyszer csak üvegtörés zajára leszek figyelmes, és azonnal a hang irányába fordulok. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a kapcsolatom blended-del eddig tartott, menekülőre vette a figurát; de van egy olyan sejtésem, hogy nem önszántából. Mindig ez történik, csak a való életben, nem whisky-vel, hanem férfiakkal. Ennyire ijesztő lennék?
Tudom, hogy Ivan keze benne van a dologban, ezért - kissé ingatagan ugyan, de - durcásan odalépek hozzá, és íriszeit rabul ejtve, szótlanul és legszívesebben mindent rázúdítanék, ami a szívemet nyomja, mindezt bosszúként, de nem, nem teszek ilyet, türtőztetem magam. Sóhajtok.
- Remek. - válaszolom szigorúan a tréfálkozó szavakra, mikor közli, hogy az italnak bizony búcsút mondhatok. Lehetséges, hogy jól döntött, de ezzel még most nem tudok egyetérteni, mert már hónapok óta erre az estére vágytam, és ő egy pillanat alatt szilánkokra tört mindent.
Majd a következő bevetés az irodájában lesz, viszont ezt nem közlöm vele így, nyíltan, hagy érje csak meglepetés, ha egyszer csak betoppantok a semmiből. Akkor majd nézhet szanaszét. Ez nem is rossz ötlet; lesből támadni és learatni a babérokat, ó igen, oly édes az ilyen győzelem!
Igazán csábító ajánlatot kapok: elkísérne a szobámig, nos ez olyan igazi, visszautasíthatatlan ajánlat, de ezúttal nem élek vele. Nem. Tudom jól, hogy csak annyi lenne, hogy kedvesen elcsevegnénk a szobáig menet, utána meg jól egyedül hagyna. Akkor meg teljesen mindegy, hogy hol vagyok egyedül, nem igaz? Itt legalább italba fojthatnám a bánatomat, de már ital nincs, csak bánat. De majd elmondom a csillagoknak, az én igazi barátaimnak, ők mindig meghallgatnak engem, bármi baj történik.
- Szükségtelen, én itt maradok. - utasítom el a csábító ajánlatot egy pillanat alatt.
Kezeim a csípőmre téve pihennek, nem is veszem le onnan őket, pedig most minden vágyam az, hogy jól megpüföljem Ivan izmos karjait, megtorolva az iménti tettét, de tudom, hogy az én gyenge ütésemet meg sem érezné, ezért inkább csak sarkon fordulok, és bizonytalanul a korláthoz sétálok, és igyekszem tudomást sem venni róla. Tudom, hogy továbbra is ott van mögöttem az édes kis cikeszes pizsamájában és próbál elszökni innen, és már bánja, hogy feljött, mert igencsak kellemetlen estét okoztam neki az iménti kis jelenettel. Sosem voltam túlságosan gátlásos, nem véletlen, hogy úgy öltözködöm, ahogyan. De az alkohol még a maradék gátlásomat is feloldotta, hát tehetek én arról?
A korlátnak támaszkodva figyelem a sűrű sötétséget, a csillagokat, a hold fényét, amint megcsillan a Fekete-tó ragyogó tükrén. Enyém ez az éjszaka, még ha blended nélkül is, de csak az enyém.
Egyszer csak üvegtörés zajára leszek figyelmes, és azonnal a hang irányába fordulok. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a kapcsolatom blended-del eddig tartott, menekülőre vette a figurát; de van egy olyan sejtésem, hogy nem önszántából. Mindig ez történik, csak a való életben, nem whisky-vel, hanem férfiakkal. Ennyire ijesztő lennék?
Tudom, hogy Ivan keze benne van a dologban, ezért - kissé ingatagan ugyan, de - durcásan odalépek hozzá, és íriszeit rabul ejtve, szótlanul és legszívesebben mindent rázúdítanék, ami a szívemet nyomja, mindezt bosszúként, de nem, nem teszek ilyet, türtőztetem magam. Sóhajtok.
- Remek. - válaszolom szigorúan a tréfálkozó szavakra, mikor közli, hogy az italnak bizony búcsút mondhatok. Lehetséges, hogy jól döntött, de ezzel még most nem tudok egyetérteni, mert már hónapok óta erre az estére vágytam, és ő egy pillanat alatt szilánkokra tört mindent.
Majd a következő bevetés az irodájában lesz, viszont ezt nem közlöm vele így, nyíltan, hagy érje csak meglepetés, ha egyszer csak betoppantok a semmiből. Akkor majd nézhet szanaszét. Ez nem is rossz ötlet; lesből támadni és learatni a babérokat, ó igen, oly édes az ilyen győzelem!
Igazán csábító ajánlatot kapok: elkísérne a szobámig, nos ez olyan igazi, visszautasíthatatlan ajánlat, de ezúttal nem élek vele. Nem. Tudom jól, hogy csak annyi lenne, hogy kedvesen elcsevegnénk a szobáig menet, utána meg jól egyedül hagyna. Akkor meg teljesen mindegy, hogy hol vagyok egyedül, nem igaz? Itt legalább italba fojthatnám a bánatomat, de már ital nincs, csak bánat. De majd elmondom a csillagoknak, az én igazi barátaimnak, ők mindig meghallgatnak engem, bármi baj történik.
- Szükségtelen, én itt maradok. - utasítom el a csábító ajánlatot egy pillanat alatt.
Kezeim a csípőmre téve pihennek, nem is veszem le onnan őket, pedig most minden vágyam az, hogy jól megpüföljem Ivan izmos karjait, megtorolva az iménti tettét, de tudom, hogy az én gyenge ütésemet meg sem érezné, ezért inkább csak sarkon fordulok, és bizonytalanul a korláthoz sétálok, és igyekszem tudomást sem venni róla. Tudom, hogy továbbra is ott van mögöttem az édes kis cikeszes pizsamájában és próbál elszökni innen, és már bánja, hogy feljött, mert igencsak kellemetlen estét okoztam neki az iménti kis jelenettel. Sosem voltam túlságosan gátlásos, nem véletlen, hogy úgy öltözködöm, ahogyan. De az alkohol még a maradék gátlásomat is feloldotta, hát tehetek én arról?
A korlátnak támaszkodva figyelem a sűrű sötétséget, a csillagokat, a hold fényét, amint megcsillan a Fekete-tó ragyogó tükrén. Enyém ez az éjszaka, még ha blended nélkül is, de csak az enyém.

vígaszdíjként: