S Z E R E P E M: Más kollégáimhoz hasonlóan én is a Rend egyik beépített embere vagyok a Roxfortban. Figyelem a diákokat, és ahogy tudok a segítségükre állok. Vagyis csak álltam, ugyanis ebben az évben át kellett adnom a tanári posztomat egy baleset miatt, melynek köszönhetően a Rendbeli munkásságaim is háttérbe szorultak. (Három hónapot töltöttem a Mungóban, majd egy hónapot ágyhoz kötve az otthonomban, de itt már tudtam némi segítséggel szolgálni) A mágiatörténet professzora vagyok, ismerem a rúnákat, a rejtjeleket, a különböző kódnyelveket. Leginkább felderítésekben vagyok hasznára a Rendnek, de nemzetközi kapcsolataim sem elhanyagolhatóak.
Feltartott kézzel állok, a pálcám előttem a földön hever. Ruby pár lépéssel áll előttem, a gyereket tartva a kezében, a férfi pedig gonosz vigyorával mér végig engem, miközben pálcáját nem ereszi Ruby nyakától. Patt helyzetbe kerültünk. Nem tudom mit kéne tennem. Meg kellene védenem őket, de hogyan? Rohamos sebességgel futok át számtalan lehetőséget, de egyiket sem találom megfelelőnek, túlzottan kockázatosak. Pedig valamit tennem kéne, méghozzá gyorsan. Látom Ruby segélykérő tekintetét. Rám vár. Arra, hogy kitaláljak végre valamit, de minden egyes tervem veszélyes. Ruby kezében ott van a pálcája, de pont a gyereket tartóban. Nem fogja tudni előhúzni, olyan gyorsan nem amennyire kellene. Én pedig nem mertem megkockáztatni egy átkot, félő volt, hogy eltalálom őt, vagy épp a férfi azonnal élőpajzsnak használja, legrosszabb esetben pedig megöli, mielőtt az átkom eltalálná. Gondolkodj Daniel! A tizedmásodpercek rohamosan pörögnek, találja ki valamit! Ekkor Ruby hangja üti meg a fülem. Megpróbálja elterelni a férfi figyelmét. Azonnal cselekszem, egyetlen pillanatot sem veszíthetek. De... A szavai... Csak a testén keresztül... Végig fut az egész testemen a rettegés. Merlin, kérlek, ne vegye komolyan a szavait a férfi. Könyörgöm hozzád, ne vegye! Már mozdulok is. Nem a pálcámért, az feltűnőbb lenne, ha lehajolnék, hanem Rubyhoz minél közelebb, hogy az övé kerülhessen hozzám. Nem vagyunk messze. Egy két lépés. - Cicuska, húzzd vissza a körmeidet. Azt hiszed érdekel engem a te nyavalyás korcsod. Egy perc alatt elintézhettelek volna már mindkettőtöket, ha ahhoz van kedvem. Nekem fiola kell. Hallgatom a szavait, és nyugodtan konstatálom, hogy Ruby élete nincs veszélyben, míg azt hiszik róla, hogy őt keresik, persze ez nem zárja ki, hogy így is megkínozhatják. Lassú mozdulatokkal haladok előre, nem szabad, hogy észre vegye. Ruby tartsd kérlek szóval. De hiába. Alábecsültem az ellenfelem. Mikor már csak egy lépés választott volna el, észre vett. Vagy már hamarabb megtörtént, csak hagyta, hogy reménykedjek, ugyanis szája szegletében ördögien gonosz vigyor jelent meg. - Én a helyében nem lépném meg azt az utolsó lépést, mert a kis védence nagyon pórul fog járni. Rám sem néz, csak közöli velem. - A fiolát akarja? - szólalok meg - Tudom hol van, ha elengedi őket, odavezetem. - Ügyes blöff. De ne hidd, hogy nem tudom, hogy Cicuska az egyetlen, aki átadhatja nekem. Már tegez. Azaz már nem tart egyenrangú ellenfélnek. De miért csak a gyerek anyja tudhatja, hol van? Hát persze! Titokgazda. Ezért kell nekik a nő. A gyerek pedig azért lett elrejtve, nehogy vele legyen fenyegetve. Kezd összeállni a kép. - Két csalival könnyebb lesz kihúznom belő... - folytatta, de hirtelen elakadt a hangja, a szemei tágra nyíltak, majd a földre hullott. A lövés hangját, csak ezek után fogtam fel. Meghalt... Azonnal Rubyhoz ugrom és szorosan magamhoz zárom. Merlinek hála, nem lett semmi baja. De ki lőtt? Ki segített nekünk? A pálcám újra a kezemben van, mikor egy sápad nő jelenik meg az utca félhomályában. Nem lép ki a lámpafényhez. A sötétbe burkolózik. - Eszembe nem jutott, hogy varázslók kezébe kerül a fiam, köszönöm amit érte tettek. És már rohanna is el, de utána szólok. - Dumbledore él és élni is fog - A Rend jelmondata. Ezzel tudjuk azonosítani magunkat. A nő megáll és óvatosan felénk fordul én pedig folytatom: - Segíthetünk.
Magam sem tudom, pontosan mi ütött belém. Mi vitt rá erre a cselekedetre, miközben a legszívesebben, ugyanúgy ahogy Kate-et szoktam jól leteremtettem volna meggondolatlansága miatt. Persze, mindezt a puszta félelem miatt, hisz hatalmas szerencséje van, hogy nem esett baja. De Ruby nem Kate. Sokkal törékenyebb, mint meggondolatlan húgom. Kate-nek nincs szüksége gyámolításra, vigasztaló szavakra, ölelésre, ő sokkal erősebb annál, és mindig a saját feje után megy. Rubynál úgy érzem, hogy meg kell védenem. Mindenerőmmel azon kell lennem, hogy mindentől óvjam, ami ebben a világban leselkedhet rá. Mikor kimondja a nevet megborzong és lehunyja a szemét. Látom rajta, hogy fél, megrémíti a puszta emlék is. Ösztönösen cselekedtem. Fogalmam sincs, milyen erő bírt rá, hogy ezt tegyem, mert nem vagyok ilyen fajta, de átöleltem. A karjaimba zártam. Még közelebb húzom magamhoz, hogy még inkább érezhesse: nálam biztonságban van, és reménykedem benne, hogy nem fog ellenkezni. Tartom a karjaimba, hagyom, hogy amennyire jól esik neki, az ölembe fúrhassa magát, hogy megnyugodhasson, hogy elfelejthessen a külvilágot és a borzalmakat, melyek ott érhetik az embert. Azt szeretném, ha mindent csak egy rossz álomnak tekintene, most pedig mellettem, már éberen biztonságban van. Mert sosem fogom hagyni, hogy bárki is bánthassa. Az én kicsi Rubymat soha. Nem tudom, mikor jutottam el addig a szintig, hogy ennyire közel került hozzám. Abban viszont biztos vagyok, hogy abban a pillanatban, mikor megláttam lenyűgözött angyali bájával és természetességével, és azzal a csodálatos kisugárzásával, amiről fogalma sincs. Pedig ha tudná… Azóta nem telt el egy perc, hogy ne jutott volna eszembe. Most pedig mikor megpillantottam az ajtóban, majd kiugrott a szívem a helyéről és el sem tudtam képzelni, hogy ekkora szerencse érhetett. Már nem örül annyira a szívem, hogy ma este itt van mellettem. De ez egyedül amiatt van, mert akkor nem ment volna el arra a szörnyű helyre, és nem találkozott volna azzal az átkozott alakkal. Jobb lett volna, ha az újbóli találkozásunk nem egy ilyen vészjósló esemény miatt következik be. Féltem őt. Szívem szerint nem hoznám ma már szóba a történteket, hagynám, hogy megnyugodjon és elaludjon a karjaimban, ha ott szeretne. De muszáj megkérdeznem, mi történt. Tudnom kell. Máshogy nem segíthetek. - Ruby – kezdek bele finoman – tudom, hogy nem szeretnél beszélni róla, de muszáj elmondanod mi történt.
Megdermedek a szavaitól. Chamberpot… Hallottam már róla. Jártam is már ott. Ismerem a helyet, talán jobban is mint kéne. Tudom, kik járnak arra, kik szoktak oda találkozókat szervezni, és tudom kik azok akik elhíresztelték a rémmeséket a helyről. De mit keresett ott Ruby? Keresett valakit… De eltévedt… Vajon kit? Ki miatt merészkedett arra a környékre? S mi, vagy inkább ki volt aki ennyire megrémítette. Oh, Merlin bárcsak egy szellem lett volna, aki a karjaimba kergette, de félek attól, hogy egy puszta óhaj kevés ahhoz, hogy így legyen. Hogy valaki olyannal találkozott, akinek a játékává vált… Oh, Ruby, mibe keveredtél? Hol jártál? Kivel találkoztál? S talán még szerencséje lehet, hogy életben van… S ez a gondolat megrémít. Olyan érzéseket vált ki belőlem, melyeket eddig nagyon kevés személynél éreztem. Féltés. Ragaszkodás. A legszívesebben azonnal magamhoz vonnám és el sem engedném. És egy kicsit talán meg is fedném, hogy ennyire elővigyázatlan volt, de csak azért, mert a szívem majdnem kiugrik a helyéről, olyan erővel ver, ahogy belegondolok: majdnem elveszítettem. Alig ismerem, mégis olyan hatalommal bír felettem, mint eddig senki más. Mintha egy ősi mítosz nimfája babonázott volna meg. Soha nem hittem volna, hogy ezek az érzelmek ilyen gyorsasággal fognak egyszer magukkal ragadni, de ennek a lánynak sikerült. Szerencsére még nem emeltem a számhoz a bögrém, mert akkor nagyvalószínűséggel az ölemben kötött volna ki a forró tea, és az kicsit kellemetlenebb lett volna, mint az első találkozásunk során a hideg fagylalt. Ujjaim megfeszültek a kerámia fülén és egyszerűen félre kellett néznem Rubyról. Nem bírtam tovább tartani vele a szemkontaktust. Nem akartam, hogy kiolvassa a szememből a dühöt, amit azok a képek okoztak melyek ellepték az elmém. Kellett egy pár pillanat, míg össze tudtam szedni magam, és újra rá tudtam nézni. - Ismerem a helyet – mondtam tárgyilagosan. Veszek egy újabb levegőt. - De neked nem kellett volna odamenned. Nem teszem hozzá, hogy egyedül, mert sehogy sem kéne arra a helyre mennie. Soha. Még csak a közelébe sem. - Az a hely, nagyon veszélyes. Kit kerestél? Próbálom nem kimutatni az érzelmeimet. Nem akarom megijeszteni, nem akarom, hogy még jobban megrémüljön, de… az a hely… - Találkoztál ott valakivel? – teszem fel végül a kérdést, melytől a legjobban félek. Nem valamit mondtam. Nem egy lényt kérdeztem. Hanem egy személyt. Közben mégis abban reménykedem, hogy csak egy kószalélek, vagy egy szörnyeteg lesz a válasz, nem pedig egy név…
Töltök. És máris két gőzölgő csésze pihen az asztalon, melyből az egyiket átnyújtom neki, amint levette a kabátját. Általában segíteni leszoktam segíteni ilyen helyzetben a kabátkát, de ez most egy különleges szituáció, így remélem nem veszi modortalanságnak az udvariatlanságom. - Tessék - szólalok meg mosolyogva. Próbálom elterelni a figyelmét. Fogalmam sincs mi lelte, mi történhetett vele, de szeretném, hogy tudja, itt biztonságban van. Nem engedném meg soha, hogy bárki bántsa. Közben már én is helyet foglaltam mellette a kanapén, természetesen tisztes távolságban. Nem akarom, hogy tolakodónak tartson. Vagy úgy vélje ki akarom használni a helyzetet. Persze a legszívesebben a karjaimba zárnám, és magamhoz ölelve nyugtatgatnám, de nem akarom elijeszteni. - Lehet, hogy nem számítottam vendégre, de örülök, hogy láthatlak - és újra rámosolygok. És ebben a pillanatban esik le, vajon hogyan is hangozhattak a szavaim... - Azaz... szóval... - kezdek habogni - Úgy értem, hogy örülök neked és nem annak, hogy itt vagy... azaz de annak is, hanem... Oh, Merlin szakállára, Daniel szedd össze magad! - Szóval, örülök láthatlak. - és pont. Remélem érti, hogy nem annak örülök, hogy ilyen állapotban van előttem, hanem csak annak, hogy láthatom, mert angyali arcocskájától felderül a szívem. Fogalma sincs hova mehetne... Fél... Mi lelhette? Mi történhetett vele? És nem érdekel, hogy percekkel ezelőtt még meg akartam várni, hogy önként meséljen, rákérdezek: - Ne aggódj, ez a lakás teljesen biztonságos, és soha nem engedném, hogy bántódásod essen. De mi zaklatott fel ennyire?
Az első perctől kezdve magával ragadott ez a lány. És most hogy itt áll előttem, könnyáztatta arccal, kócosan és remegő testtel a legszívesebben a karjaimba zárnám. Nem tudom mi történhetett vele, de meg akarom vigasztalni, meg akarom nyugtatni, mindezt úgy, hogy magamhoz ölelem és tartom a karjaimban mindaddig, míg remegése el nem tűnik és könnyei fel nem száradnak. De nem tehetem. Hogyan is tehetném? Alig ismerem. S még számomra is idegenek ezek a gondolatok. Néhány órácskát töltöttünk együtt, s abban sem lehettem biztos, hogy látom e még valaha, még ha reménykedtem is benne. Most pedig itt áll előttem. És fogalmam sincs mit kéne tennem, hogyan kéne viselkednem. Itt áll előttem. A lakásomban. S mire becsuktam az ajtót és visszafordultam felé valami megváltozott. Szabadkozni kezd és… Nem értem. Hirtelen nem értem mi lelte hirtelen. Tévedésből jött volna hozzám? Oh, bárcsak valóban hozzám rohant volna. Nem akar zavarni… Megy… Az hitte… S egy félszeg pillantásából azonnal ráeszmélek mi történt abban a pár másodpercben míg az ajtót néztem. A ruhák… Női ruhadarabok fekszenek szanaszét mindenfele. Katenek ki fogom tekerni a nyakát! - Oh, nem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Kérlek, ne haragudj a felfordulás miatt, csak a húgom képtelen a rend legalább minimális fokát betartani. Egész nap ruhaügyi problémái voltak aztán néhány órája eszement gyorsasággal vágta be maga után az ajtót és elviharzott. Túl magyaráztam a dolgokat. Miért nem tudok egy kicsivel lényegre törőbb lenni? Miért nem tudok úgy viselkedni Ruby jelenlétében, ahogy általában szoktam? Miért hoz ennyire zavarba ez a két csodálatos szempár és angyali arcocska? - Nyugodtan foglalj helyet! Egyáltalán nem zavarsz – és barátságosan rámosolygok. Közben egy pálcaintéssel az egyik fotelre repítem Kate összes holmiját. Remélem, nem ijesztem meg ezzel Rubyt. Vajon mi lelhette? De nem akarok azonnal rákérdezni, még akkor sem, ha már egyszer megtettem. Kicsit nyugodjon meg. Érezze magát biztonságban és utána, ha szeretné, elmeséli, kényszeríteni nem fogom. - Hozhatok neked valamit inni? Egy forró tea? Esetleg valamit enni? – kérdezősködöm teljesen hétköznapi dolgok felől, ezzel is kicsit elterelve a gondolatait. Közben pedig már kitérőt is tettem a konyha irányába, hogy behozhassam a teát, ami azelőtt nem sokkal lett kész, hogy csöngetett volna. Talán, ha már úgy is nálam van a kanna a két csészével, akkor nem utasítja vissza. Mindig jól tud esni az egész testet átmelengető forró ital.
Nem sok választott el attól, hogy az átok belém csapódjon. Vagy hatalmas szerencsém volt, vagy az ellenfelünk rosszul célzott, vagy esetleg nem is akart eltalálni. Nem tudom, melyik a helyes válasz, de a pálcámat azonnal védekező helyzetbe tartom és ha kell akár támadok is. És kell is, mert a boszorkány tovább folytatja az átkozódást, és egyre sötétebb mágiát használ, amiket egyszerű védővarázslatokkal nem tudnék kivédi és Ruby meg a gyerek is itt vannak a kocsiban. Szegénykém annyira megijedt. De neki köszönhetően tudtam ennyire gyorsan reagálni, amiért hálás vagyok. És azért is, hogy tudom, hogy a kocsiban ülnek. Ott biztonságban vannak. S ha nem épp egy párbaj közepén lennék, akkor már szóltam volna a sofőrnek hogy induljon. Ruby tűnj innen! Menj biztonságos helyre! És hirtelen meghallom ahogy csapódik a kocsi ajtó. Azonnal odakapom a fejem. Megijedtem. Hirtelen azt hittem, hogy Rubynak valami baja esett, az eszembe sem jutott, hogy ő szállt ki. De ez a pillanati figyelmetlenségem sokba került, mert az egyik átok a vállamba csapódott. Már biztos, a nő célozni nem tud. Felszisszenek a fájdalomtól, de szerencsémre éppen csak súrolt az átok. A probléma az, hogy a jobb kezemet találta el, így képtelen vagyok a balt használni innentől kezdve. - Azonnal ülj vissza! - parancsolok rá Rubyra, helyette felordít a nőnek, aki meglepő módon válaszol. - Téged kereslek aranyom! És ne hidd, hogy a puhány testőröd megvédhet téged a fiad! Ugyanolyan sors vár rád meg a korcsodra is, mint a drágalátos férjedre! Rubyra hiszi, hogy a kicsi anyja? Soha nem látta ezek szerint akit keress? Fogalmam sincs, hogy mi történt ebben a családban, de egyre rosszabbat sejtek. De kihasználom a kínálkozó alkalmat és támadok. Egy egyszerű sóbálvány átkot küldök a nőre, és be is talál. Megfordulok, és már szólalnék is meg, hogy menjünk helyette kiül a félelem az arcomra. - Ruby! - kiáltok és nincs időm a magasba emelnem a pálcám. Egy magas feketébe öltözött alak kapja el Rubyt. - Tegye le a pálcáját! - parancsol rám. Fogalmam sincs mit csináljak. A karjaim közt akarom tartani Rubyt, meg akarom védeni, de nem vagyok rá képes. - Azt mondtam tegye le! - szólal meg újra a férfi mély baritonján - Ha nem... - és Ruby nyakához szorítja a pálcáját. - Ne! - kiáltok kétségbeesetten. És lassan hajolok le, feltartott kézzel, hogy lássa, nem akarok támadni. Csak Rubynak ne essen semmi baja. Az, hogy a gyerek egyre jobban sír a karjaiba nem érdekel.
Elmosolyodom, ahogy ránézek Rubyra, annyira édes, ahogy szenved a pici holmiaival, de mivel gyorsan feltalálja magát, nem említem meg neki, hogy egy egyszerű tértágító bűbájjal könnyebben megoldhatta volna a pakolást. Szeretem mikor ilyen körülményes. De persze mit nem szeretek rajta? Mióta ismerem nem találtam benne kivetnivalót, és betelni sem tudok vele. Most is egyedül az akadályoz meg abban, hogy csak őt nézem, mert a félelem ami átjár, hogy Rubynak bármi baja eshetne jóval nagyobb. Elindulunk a kijárat felé, és közben folyamatosan kémlelem a környéket, nehogy valami történjen. Nem szeretném, ha itt a színházban kerülnénk esetleges párbajba, nem mintha bárhol szeretném. Ruby hiába Rend tag már, akkor sem akarom veszélybe sodorni, és félő hogy ez a picike a karjaimba, jelenleg hatalmas veszélyforrás. - Holnap érte jövök - válaszolom és adom is meg azonnal a magyarázatot - Ha bárki figyel minket, akkor ha motorra szállnánk, ami egy babával egyébként is veszélyes - teszem hozzá, de már folytatom is - feltűnő lenne. S a motorom bejelentett a rendszámom alapján bárki le tud nyomozni, kockáztatni pedig nem szeretnék. Kiérünk. Eddig minden rendben volt. A dalok végén felhangzanak a tapsok, de más hangot nem hallani a színházban, leszámítva a büfében álldogáló lányok halk suttogását. Minden csendes. Talán túl csendes is. Vagy én vagyok már túl paranoiás? Szakad az eső... Egy éve Londonban vagyok, de ezt az időjárást még mindig nem sikerült megszoknom. Az állandó felhős égbolttal még nem is lenne problémám, de ez a kiszámíthatatlan idő... Mikor elindultunk eszembe sem jutott, hogy néhány órával később már a motorom nem éppen a legkedvezőbb jármű lesz. De most úgy sem számít. - Leintek egy taxit - fordulok oda Rubyhoz, és átadom neki a picit. Nem szeretném a gyereket kivinni az esőbe. A színház bejárata legalább száraz, de ha egy kicsit feltámad a szél, akkor itt sem lesz már biztonságban senki. Körbenézek gyorsan, hátha van a közelben egy fekete cab, de egyet sem látok. Nem is csodálkozom, a darabból legalább még legalább egy óra hátra van, addig itt egyetlen taxi sem fog megállni, ha csak nem jeleznek nekik. Kilépek a szakadó esőbe, de előtte egy gyors és egyszerű mozdulattal alkalmazok egy Leperexet. Eszembe sem jut, hogy ezzel feltűnést kelthetnék, egy szimpla berögződött mozdulat volt. Soha nem használok esernyőt. Jó pár perc is beletelik mire végre megáll egy autó. Azonnal nyitom az ajtót, és intek Rubynak, hogy beszállhat, próbálom jelezni, hogy siessen, ha már az autóban vagyunk, akkor nem lehet gond, csak kerüljünk messzire innen. Minél messzebb. De épphogy beszállt Ruby a kocsiba, egy piros csóva suhan el a fejem mellett...
Ahogy Ruby nézek, ugyanazokat a gondolatok látom kiülni az arcára, melyek az én fejemben is kavarognak. Vajon mi történhetett, hogy egy anya arra kényszerült, hogy magára hagyja a gyermekét? Miért érzete ezt a legjobb megoldásnak? S a legrosszabb, hogy sajnos tudom a választ... De nem csak én érzékelem Ruby hangulatváltozását, hanem a baba is, aki abban a pillanatban hangos sírásba kezd. Most áldom Merlint, hogy négy perce lenémította a helyiséget, nem szeretném, hogy bárki is ránk törjön és kérdezősködni kezdjenek. Ruby feláll, én pedig a gyerekért nyúlok. Rázogatni, az állt a levélben. Finoman a karjaimba fogom és enyhén rugózni kezdek. - Nyugalom, nincs semmi baj. Minden rendben lesz, biztonságban vagy - és a pici szép lassan nyugszik meg. Közben már Rubyt nézem. Igaza van, el kellene tűnnünk, ha itt hagyták ezt a babát, annak oka van, és ha a nő menekült, akkor valószínűsíthető, hogy üldözhették is. - Menjünk, de legyen kéznél a pálcád. De ne legyen feltűnő, és rejtsd el a kicsi holmiját, úgy kell tennünk, mintha a miénk lenne, ha innen hopponálunk, tudni fogják, hogy varázslóknál van a gyerek. Távolabb kell kerülnünk a színháztól. Továbbra is a karjaimban tartom a picit, így biztonságosabbnak érzem a távozást, de mivel az egyik kezemben a gyerek van, így nem tudom magamhoz zárni Rubyt, ami zavar, mert nem tudok kellően vigyázni rá. De Rubynak mindkét kezére szüksége lenne, hogy megtartsa a gyereket, nekem nem. - Taxival megyünk - adom meg még a következő utasítást. Nem tudunk motorral menni, amivel érkeztünk.
- Valóban nagyon apró, szerintem is maximum két hónapos lehet - helyeslek, de közben kattog az agyam és a tekintetem ide-oda cikázik Rubyról, a gyerekre és onnan a folyosókra. Várom, hogy feltűnjön egy kétségbeesett anya, aki a gyermekét keresi vagy nem tudom ki, de nincs jó érzésem ezzel az aprósággal kapcsolatban. Talán a paranoia uralkodott el rajtam, de hogy pont az első nem otthon történt esténken találunk egy csecsemőt gyanúsnak tűnik. - A drog máshogy hat egy néhány hónapos gyerekre, ha jól tudom. Nem hiszem, hogy be lenne gyógyszerezve. Csak a kicsit nézi. Az a pici teljesen megbűvölte Rubyt, és halványan elmosolyodok, ahogy egy pillanatra megfeledkezem az aggályaimról. Jól állna neki egy saját gyerek. Egy gyerek tőlem, a mi kicsi apróságunk. Leguggolok eléjük és nézem őket. Melegség tölt el, látva ezt a képet. - Annak tűnik, persze számtalan hasonló anyagot is hasznának mózeskosarak készítéséhez, melyek persze nem olyan tartósak, és a legtöbb nem is kifejezetten babáknak való, de ahogy elnézem ennek elég jó a minősége - kap el megint hév, hogy belemenjek mélyebben egy témában, de aztán gyorsan észbe kapok, és be is fejezem. Mikor Ruby kiveszi azonnal elterelődik a babáról a figyelmem és a mózes kosarat nézem, majd belenyúlok és kiveszek belőle egy levelet. Felállok és kibontom, és nem figyelek Rubyra, aki épp a kicsivel van elfoglalva. A levél tartalma most sokkal izgalmasabb, talán fény derül a rejtélyre.
Kicsim, soha ne feledd el, anyu és apu nagyon szerettek téged. Ha lett volna más mód, akkor soha nem engedtük volna hogy távol nőjél fel tőlünk. Minden vágyam hogy olyan szülőkre lelj, akik legalább annyira fognak szeretni, mint mi tettük. Soha nem fogunk elfelejteni téged, egy életen át szeretni fogunk. És tudd, hogy különleges vagy, varázslók vérei folynak az ereidbe. Szeretlek, anyu.
Kedves megtaláló, kérlek téged vigyázz az én kicsi Stefanomra. Stef, február 7-én született, allergiás a macskaszőrre. Nyugodt baba, de ha nyűgös akkor ha kicsit rázogatjuk megnyugszik. Nagyon köszönöm.
Semmi egyebet nem találtam a levélben. Kétszer is átolvastam, aztán megfordítottam, hogy nem kerülte el véletlenül valami a figyelmem, mikor észrevettem egy apró macska kaparást a papír hátulján.
Ne keresse
De befejezve már nem volt. Rubyra néztem. - Varázsló... És átadtam a levelet neki. - Nézd meg a hátulján azt az először tinta foltnak tűnő írást. Sietve hagyták itt.
Nem tudok úgy reagálni a pici jelenlétére, mint Ruby. Én még nem az aranyos pirospozsgás arcocskákat látom, hanem a kérdések zakatolnak a fejemben a gyerekkörül. Míg Ruby kicsit hátrébb áll az ajtótól, én már előkapom is a pálcám, hogy azonnal lecsendesítsek mindent, és senki ne hallja a hangunk. Nem szeretném, ha bárki is kijönne, csak mert zavarunk. A mosdóban találta... Valaki otthagyhatta... Ki hagy egy színház mosdójában egy gyereket? És miért nem tűnt fel senkinek? Nem hagyhatta ott a szünetben, mert azt látták volna. Túl sok a kérdés a gyerek körül és az eddigi aggályaim amik lassan kezdek feledésbe merülni legalább egy estére, most azonnal előtérbe kerültek. Ruby pedig úgy édesgeti a gyereket, mintha a sajátja lenne. - Nem, képtelen lennék rá - értek vele egyet. Valóban nagyon édes a baba. Minél tovább nézem, a szívem is egyre jobban lágyul, de nem veszíthetem el az eszem. Józanul kell gondolkodnom. - De vajon hogy került oda? Ki az aki egy mosdóban hagyná a gyerekét? Szóltál már valakinek?
Nem tartottam jó ötletnek ezt a ma estét, de igaza van Rubynak abban, hogy nem maradhatunk örökösen a lakásban, pedig ott biztonságban tudhatom, ott nem eshet baja, mert félek, hogy én nem tudnám megvédeni. Féltem őt. Kétes érzésekkel vettem fel egy fekete nadrágot, egy világos kék inggel és és fekete nyakkendővel. Szerettem mindig is a színházakat, de a ezekben az időkben... Rubynak fogalma sincs, ez mennyire veszélye. Londonban, ketten, szinte védtelenek lennénk, a muglik között még csak pálcát sem ránthatunk. Nem vagyok nyugodt, kicsit sem. Egész este figyelmetlen vagyok, és szinte alig tudok koncentrálni egyrészről az elődadásra, másrészről Rubyra. Mindenkit gyanúsnak tartok, és míg egyik kezem kedvesem dereka köré van fonódva, a másik a zsebemben a pálcámon pihen, ha bármi lenne azonnal elő tudjam rántani. Talán kicsit paranoiásabb vagyok a kelleténél, de ha Ruby van szó, akkor mostanában minden sokkal nagyobb értékűbb, mint előtte bármikor. S nem tudnám elviselni, ha nem tudnám megvédeni, ha neki bármi baja esne.
Lement az első felvonás, és be kell vallanom, élveztem és még ki is tudtam kapcsolódni, ami nagyon is jót tett nekem. Felszabadultan kezdtem volna bele, hogy ecseteljem Rubynak, hogy mennyire fantasztikus ez a darab, és hogy valóban remek ötlet volt eljönnünk, mikor közli hogy neki muszáj wc-re mennie. Elkísérem egészen a női mosdó ajtajáig, mikor is már szemrehányó pillantások hada vesz körbe, hogy vajon mit is keresek én itt, de nem érdekel. Nem akarom, hogy egyetlen pillanatra is egyedül legyen, még akkor sem, ha eddig teljesen biztonságosnak tűnt minden. Aztán lassan letelik a negyed órás szünet, de Ruby még sehol. Kezdek aggódni, de a hölgyek még mindig lassú ütemben szállingóznak ki az illemhelyiségből. És felcsendül az első csengő. - Uram, kérem foglalja el a helyét, az előadás hamarosan kezdődik - lép mellém egy apró termetű lány, és hívja fel a figyelmemet, leginkább szerintem azért mert amilyen mozdulatlanul álltam a fal mellett, úgy tűnt fogalmam sincs arról, hogy mit is jelent a felhangzott csengő. - Köszönöm, azonnal - válaszolok mosolyogva. Várok, de még mindig nem látom az én kedvesen mosolygó arcomat. - Uram! - szólít meg újra a lány, és csak felé nézek - Az előadás azonnal kezdődik. Ruby azt, mondta ha nem végezne várjam, nyugodtan üljek vissza a helyünkre, siet ahogy tud. De nem nehezemre esik visszatérni, egyedül. Aggódom. Mi történhetett vele? Le sem vettem egyetlen pillanatra sem a szemem a mosdó folyosójáról. Visszamegyek. S mikor leülök már csendül is fel a második felvonás nyitánya, és a mellettünk ülő párocska már rosszalló tekintettel mér végig, mikor belépek és hangoskodni kezdek, pedig amilyen halkan csak tudok foglalok helyet. Félpercenként tekintek hátra, hogy mozdul e a függöny, és Ruby belép e végre, de semmi. Még csak egy apró szellő sem mozdítja meg az egyébként igencsak nehéz anyagot. Aztán hirtelen valami halk suttogást hallok, valami leheletnyi hangocskát, ami nem a mellettünk ülő pártól, jön és az színpadon is épp valami egyéni szám megy, így azonnal hátrakapom a fejem, s már ugrok is fel, mert megpillantom Ruby arcát. - Minden rendben? - kérdem halkan és már lépek is ki hozzá, mert látom hogy valami nem stimmel, mikor megpillantok a kezében egyy... egy gyereket? Megdöbbent tekintettel nézem Rubyt és a kezében fekvő apróságot. - Ez meg mi? Kié? Hogy került hozzád?
Profozásról... Elmosolyodok erre a megnyilvánulásra. De mit is vártam Yolandától? Ismerem a lány stílusát, tudom milyen. Egy lázadó kis életvidám fruska a szó legjobb értelmében. És lehet, hogy nem a legkiválóbb tanítványom, és a legtöbbször nem is figyel az óráimon, sokszor pedig el is késik, de rá egyszerűen nem tudok haragudni. A Beauxbatonsban is a szívembe zártam már, igaz akkor nem kerültünk soha közelebbi kapcsolatba leszámítva egy-két büntetőmunkát, amit kiszabadta rá. Aztán mikor ide kerültem ledöbbentem a tényen, hogy bizony neki is van egy ikertestvére, de akárhányszor csak Yvette-t láttam mindig a nővérét juttatta az eszembe. Most pedig újra a tanítványom. Egyik felem örül a ténynek, hisz Yolanda szó szerint egy üdeszínfolt mindenki életében, de ugyanakkor a másik felem aggódik is a viszontlátás örömétől. Vajon kiknek mesélt már ex- és jelenlegi tanítványom a múltam egyes részleteiről? És vajon Ő pontosan mit is gondolhat arról, hogy a nagy múltú francia Varászló akadémia kirúgott tanára, most megint csak az útjába került? Hisz a sajtónak köszönhetően nem volt olyan mágus az országban, aki ne értesült volna a kis afféromról Colette-tel, a pedofil professzor esetéről... Elnevetem magam mikor Miss. Kíváncsifáncsi felteszi a számára leginkább igazgató kérdést. Nem lepett meg azzal, hogy azonnal rájött, nem csak egy szimpla tegeződés megbeszélése miatt rángattam az irodámba. De aztán a nevetésem egy pillanat alatt visszafogottabbá válik, amint Yolanada kétértelmű megnyilvánulása eljut a fülemig. Igen, paranoiás vagyok egy hangyányit, de az életem romokban hever és mostanában sikerült csak elkezdenem újra felépíteni. Nem szeretném, ha minden újra összedőlne, mert akkor semmilyen esélyem nem maradna és a munkám a mindenem. Nem feltételezem Yolandáról, hogy bármi célzati szándéka is lett volna, sőt valószínűleg saját magának sem tűnt fel a jelenhelyzetben félreérthető fogalmazás mód, de jobb ha vigyázok. Ha véletlenül rosszul sül ez az este, akkor nem lesz újabb esélyem. - Igazad van, nem ez volt az elsődleges célom - és kicsit hivatalosabbá vált a hangom. Erről a témáról nem tudtam, vagyis nehezen beszéltem, mert azon kívül hogy egyetlen egy percre sem bántam meg, hogy hagytam magam a szívem által vezetni, azért szégyelltem is magam, hisz érett férfi létemre kellett volna, hogy legyen annyi eszem, hogy nem megyek bele egy ilyen kapcsolatba. Tudom kellett volna irányítani a szívemet, és leküzdenem a vágyat, ami Colette felé hajtott, hisz a kisrománcunkkal mind a kettőnk életét majdnem tönkretettem. Nem. Nem hibáztattam Colette-et. Nem neki kellett volna felelősségteljesnek lenni, hanem nekem... - Szerettem volna beszélni veled a Franciaországban történt eseményekről. Tudod... - és megint csak hagytam néhány másodpercnyi szünetet - Itt senki nem tudja, hogy pontosan miért is hagytam el a Beauxbatons-t, és szeretném ha ez nem derülne ki. Hatalmas kérés volt a részemről, amit most kértem Yolandától, de nem volt jobb ötletem. Ő volt az egyetlen aki lebuktathatott volna és szerettem volna ezt elkerülni. - És szeretném tudni, hogyan is viszonyulsz te ehhez a témához. Zavarban voltam, és ez nem csak a gesztusaimból, ahogy az asztalt szorongattam látszott, hanem a hangomból is ki lehetett érezni. Bármikor bármiről képes voltam beszélni és akár vitákba keveredni, kifejteni a véleményem, de ez a téma… ez nehezemre esett, de most nem volt más választásom.
Üzenetek megtekintése