Kiserkenő vér fémes, mégis, édes szaga robban a kocsma füsttől terhes atmoszférájába, s bírja veszett száguldásra az ereiben lüktető, sötét folyadékot, mely követelőzőn, s türelmetlenül kezd izzani, miként bejárja testét, s a hevesebbé váló szívverések nyomán újra és újra biztos alaphangot ad a pillanatnak. A pillanatnak, melyben felnyilnak a szemhéjak, melyek mögül feketébe hajlóan mélyzöld íriszek fogják be a kíntól eltorzuló ábrázatú senki lélektükreit, melyek mélyén a felismerés utolsó lángjai is önmagukba omlottak, s helyükre iszonyat s kín költözött. Iszonyat, s kín... Míly édes mindkettő, akár a szívdobbanás, melyben egy lélek kiszakad a testből, avagy egy másik, mellyel egy utolsó kétségbeesett próbálkozásra szánja el magát a test, hogy tán ismét életet leheljen a porhüvelybe.
Íriszeire a lassan, végtelenül lassan s türelmesen kilehelt füstfelleghez hasonlatos fátyol borul, melynek tejfehér vásznán megelevenedik ezer s ezer kép, mélyvörös cseppekkel s keserű sóhajokkal megfestett remekművek, bár korántsem oly megkapóak, mint a régi mesterek borzalomból, kínból, félelemből s persze húsból, velőből s vérből szőtt álmai, mik közül egyetlen egy elég lenne, hogy a mostani, úgymond civilizált társadalom önmagát marcangolja szét az alaktalan iszonyattól remegve. Ám azok az idők elmúltak, s hóhérköltők sem járják már a világot évszázadok óta.

Halk koppanások, bőrhöz ütődő bőr, egymáson elsikló, finom felszines alig kihallható surrogása, majd elégedetten, sőt, már szinte barátságosan csengő szavak rántják vissza a világba, s csak egy önmagának címzett, könnyed kézmozdulattal forgatja meg a pengét ujjai közt, s konstatálja, hogy mindössze a túlontúl világos, mégis, immár hártyássá váló vér az egyetlen, mi még emlékeztetheti arra a féregre, hisz a két nőstény előzékenyen söpörte félre az asztal lapjáról a két ujjat. Nos igen, egy farkasnak a világ meg-megáll, ám mit veszíthetett volna ebből a korcsmából? Talán egy szívdobbanást, talán egy egész évszázadot a világ pergéséből. Mit számít már, a lényeg, hogy ismét a külvilág felé fordíthatja figyelmét.

Lassan futó pillantás, mi az asztal lapján simít végig, majd a hosszú combokon, melyek hiába feszülnek sötét bőr alatt, halovány, mindössze tollvonásnyi, kihívó félmosolyt húznak az élveteg ajkak szegletébe, miként jobbjával kiemeli szivarját, s szinte nott mozdulattal hamuzik az asztal mellé, míg tekintetét végig hordozza a csípő ívén, majd a has vonalán, egészen a kellemes látványt nyújtó keblekig, melyeket jobb szemöldökének egyetlen rándulásával értékel, ám hogy valóban mit tarthat a más férfiak pillantását kizárólagosan vonzó domborulatokról, tán csak a Holdanya tudhatja, ám ami bizonyos, hogy szemei nem ugrottak ki üregükből, ám ráérősen simított végig mélyzöld lélektükreivel azok felszinén, hogy a nyakon szintén elidőzve, mérlegre helyezze az áll s az ajkak vonalát, hogy aztán az orr s a füleg következzenek, majd az arcot keretbe foglaló sötét hajzat, s végül az íriszek, melyekben ki tudja, hogy mostanra miféle láng ég. Ám töretlen pillant beléjük, oly mozdulattal helyezve vissza ajkainak szegletébe a szivarcsonkot, mint kinek mindegy, miként pereg a világ s az idő kereke, s mint ki megteheti, hogy semmibe veszi a társadalom eme legalsó rétegeinek szabályait is. S valóban, ha ő nem, akkor hát ki más teherné meg ezt?

- Cathrina... - Ízlelgeti a nevet, a még mindig ujjai közt pihenő medveölő markolatával nagylelkűen intve a szemközti szék felé, mintegy azon mélázva, miként viseltessen a másik felé, hisz az elismerő szavak hangzásából nem sütött sem az undor, sem a kötelességből ejtett szavak éle. Épp, mint a legjobb szajhák esetében, akik oly tökélyre fejlesztették tudományuk, hogy hangjuk megzabolásása s arcvonásaik kordában tartása már épp oly önkéntelenné vált, mint a légvétel. Így hát, korántsem félretéve azokat a mások által lebecsülhető ösztönöket, engedi el magát, hisz ha kell, majd cselekszik, de miértisne élvezné ki a helyzetet, ha a két nőstény amúgyis árgus szemekkel fürkészi a másikat, mert mi mást is tehetnének, ha egyszer azért vannak itt, hogy még az élő fába is belekössenek, ha kell. De miért szaladnánk annyira előre?
- Fenrir.. - Ejti végül a szót, hogy mégse legyen modortalan, mégis hogy illene az egy magafajta, égen-földön keresett, aurorgyilkos vérfarkashoz? S most, hogy ilyen kellemesen bemutatkoztak, két választása lehet. Vagy a lehetőség, hogy a másik fél beszélgetést kezdeményez, mainek az eredménye akár unalmas hallgatás is lehetne, avagy...
Éles csettintés hasít a csendbe, ahogy megemeli jobbját, s két ujját nyújtva jelzi, hogy igen, innának mindketten, s hogyha a fogadós továbbrais tartani akarja magát a nem is oly régen megkötött szerződéshez, akkor nem abból a mocskos mosogatóléből fog kiküldeni egy-egy kupával, amit szinte ihatatlanná higít, hanem jóféle, karcos szeszből, méghozzá a sötétebb fajtából. S valóban, mattfekete flaska koppan az asztal fáján pár percen belül, mellé két kisebb agyag ivóalkalmatosság, miket sem kupának sem kupicának nem lehetne nevezni, hisz valahol a kettő között leledzenek. Kell is, hisz a magas fal s az áltlátszatlan anyag kellően sejtelmessé teszi az italt, mit csupán a saját kocsmájában kevernek, avagy önmaga kénytelen előállítani, ha épp megfelelő társaság kínálkozik hozzá, s mi sem lehetne jobb társaság egy merő fekete bőrbe öltöztt, mutatós némbernél, aki láthatóan élvezi a kín látványát.

- A vendégem. - Nem kérdés, egyértelmű kijelentés, hisz emeli a flaskát, ám egy jóval kisebbet, mit tán csizmája szárából emelhetett ki, s egy-egy kortynyi folyadék kerül mindkét ibrikbe, mit koromszín szesszel önt fel a matt flaskából, s magától értetődő mozdulattal tolja az egyiket a nő elé, hogy megemelje a magának szánt ivóalkalmatosságot. S hosszan szívja be az absinth és a vér egyvelegét képenő ital aromáját. Rég volt alkalma ebből kortyolni, nem mintha oly mértékletes lenne, mintössze sokkal könnyedebb ital a rum avagy a whisky, s azokat mindig egyszerű leöblíteni, s nem keltik fel úgy az étvágyát. De ha már vért ontott, s halállal nem ülhet tort felette... Megteszi az ital is.

London... Röhelli az egész nyomvadt porfészket. Nem, korántsem azért, mert sok elképzelés szerint ír vér is csörgedezik az ereiben, egyszerűen a Minisztérium közelsége és az, hogy mindenhol csak mocskos kockakövek és málló vakolatú házak terpeszkednek, szinte helyet sem adva a természetnek, mely feltörekvő növényekkel kívánja megtörni a civilizáltnak nevezett, maradi szabályok közé szorított világ burkát.
Egy szó, mint száz, jobban utálja ezt a nyüves helyet, mint bármelyk utszéli korcsmát, ahol előbb kap a farkas két széles kést a hátába, mint egy erős italt. Bár azoknak legalább van hangulata. A mocsok átható szaga, ahogy betévednek az emberek elkoszlott, szakadozott ruhákban, foltos, jobb napokat látott, egykor talán fehér ingekben, sárral vagy porral lepett csizmákban, esetleg cipőkben. A zsíros, összetapadó tincsek, sápadt bőr avagy épp napcserzett, de vágásokkal szabdalt arcok. És azok a sötét, lapos pillantások, amiket csak a gyilkosok, csempészek és mindenféle - az átlagos életet élők által - megvetendő és alaktas alakok tudnak megbecsülni. Elvégre nem mindegy, hogy csak egy sunyi oldalpillantással mérik fel az embert, avagy mindössze az erszényét keresve pásztázzák a viseletét. Az egyik az életet a másik a méltatlan halált jelenti.

Elégedetten fújja ki a tejfehér füstöt, s annak függönye mögül pillant a homályos helységbe szűrődő, aligha kellemesnek mondható fénypászmák kereszttüzében álló söntésre, mely mögött egy tagbaszakadt, fiatalabb korában igencsak mogorva, mostanra a felszedett hájtól meglágyult vonású alak dörgöli unottan egy sötét folttal, talán vérrel, szennyezett ronggyal a zsíros, megkopott deszkákat. Igen, talán az egyetlen olyan alak az egész füstöt késdobálóban, akit valóban izgat az, hogy mégis ki és mit iszik erre.
Kár, hogy elrontja a kellemes illúziót az alig pár fős vendégsereg lapos pillantások helyetti, bamba bámulása, főleg a kupák mélyére. Mintha valóban belefáradhattak volna ennyire a városi létbe. Nehéz elhinni, hogy épp egy ilyen helyen láttak utoljára halálfalókat. Nem mintha annyira érdekelné az a banda, csak a főnökkel kell törődnie, meg olykor-olykor egyikükkel-másikukkal, persze a vén kígyópofa utasítására.
- Affene.. - Morogja orra alatt és hajítja keresztül a mázolatlan agyagkorsót a termen, hogy az ajtónyíláson túlfutva törjön darabokra a sötét falon. Hát igen, ilyen, hogyha valami állott alét akarnak vele itat jóféle sör helyett. Nah igen, az ital és a szúró-vágó fegyverek, amikre hajlandó nagyobb összegeket kiadni és melyek minőségére igencsak érzékeny. Így hát fel sem veszi a kocsmáros próbálkozását, ahogy az szúrósan kíván nézni, helyette a jobb combjára szíjazott bőrtokból vonja elő ráérősen az alkarnyi medveölőt és állítja azt a rá tapadó mocsok miatt még egyben lévő asztal lapjába, s villant meg egy önelégül farkasvigyort, nem mulasztva el összenézni a neveltjeivel. Nah igen, a másik dolog, ami elengedhetetlen London járásához, a megfelelő kíséret, különben a végén még valami mocskos auror azt hinné, hogy egy senkivel van dolga. Szép is lenne, ha valami kis tacskó le akarná kapcsolni, vagy informátort akarna csinálni belőle. Nah igen, a Holdanya igencsak rossz vicce lenne, hogy épp a legnagyobb hívét vonná így ki a forgalomból, bár ki tudja, biztos jó kis testmozgás lenne kiszabadulni egy auror suta kezei közül és átvágni a torkát, amíg hosszan a képébe üvölt, hogy legyen útravalója a birodalomba, ahol majd az ő szolgája lesz, mikor jómaga is jobb létre szenderül.

Talán a vicsorgás, talán a kés az, ami jobb belátásra téríthette a pultost, vagy a frász tudja, hogy miért érkezik egy új korsó az asztalhoz. Bár nem lehet annyira elragadtatva, hisz ez is szinte állott, és nem elég hideg, mégis, valahogy megenyhül, ha már a felszolgáló olyan kellemesen riszálta magát, mégha nem is az általa megszokott fehérnépek közül való is. Hát igen van amikor ez is elég ahhoz, hogy ne forgassa fel az egész kócerájt, s hogy ne gyújtsa a tulajra a szóban forgó koszfészket. Igen, a sörre ezzel bocsánat nyeretett, de erre a másik dologra...
- MIt képzelsz te csatornából előmerészkedett kis pocsolyakalóz? - Szűri ajkai közt a szavakat, ahogy nyelvével ajka egyik szegletéből a másikba tolja át a szivarját, s vasmarokkal fonja ujjait a széktámlára vetett kabát zsebe felé kutakodni próbáló, eddig ázott rongyként fekvő alak kézfejére, hogy szinte unott mozdulattal, mégis megvonagló arcizmokkal húzza az asztal lapjára a vergődő alak karját, míg szabad kezével kiszabadítja pengéjét a fa és a mocsok fogságából, minek nyomán megkopott szenny marad a kéken derengő acélon, mit a nyomorult csavargó ruhájába töröl.
. Ma kegyes leszek... - Ejti unottan, bár méregzöld pillantásának mélyén halovány parázs izzik fel, talán az eljövendő kínnak, talán a már érezni vélt vérszagnak tudható be, meglehet, egy harmadik oknak. Lassan, megfontoltan fújja ki a ködként gomolygó füstöt, míg megszemléli az asztalra helyezett kezet. A bőrkeményedéseket vizsgálja, hogy melyk ujjai is a leginkább használatban lévők. Nem csodálkozik rajta, hogy szinte mindegyiken megvannak a varrok, melyek a szánalmas tolvajkulcsok nyomán születnek. S valóban kegyes, ám nem hagyhatja megtorlatlanul az efféle ocsmány sértést.
Hűs acél simul a retkes bőrhöz, a kis- és gyűrűsujj tövébe feküdve, s várakozva. Egy alig észlelhető intés, melyre az egyik nőstény megemelkedik, s megemeli a zsebmetsző fejét. Igen, látni akarja a tekintetét. Nem valami eltorzult vágyódás miatt, óh nem, csupán a kín és a felismerést akarja látni benne. Igen, mintkettőt látni fogja. A felismerést, mikor kivillantja szemfogait, s láttatni engedi a jobb karján végigfutó bőrszíjak és széles csattok ellenére kivehető tetoválásfüzér vicsorgó farkasfejeit, egymásnak feszülő ordasait, a vérbe fúló emberi alakokat, s a művészien kialakított, vértől szennyes pengéket. Óh igen, már kezd derengeni a másiknak, hogy kitől is próbált meg lopni, s igen, már látja, hogyan tisztul ki minden a csökött emberi elmében, hol a logika próbál urrá lenni az érzések felett, de a gerinc mentén mind feljebb és feljebb kúszik az a hideg, bizsergető érzés, mely maga a félelem, s kalodába zárja a szivet, mi elöbb kihagy, majd vészesen kezd vergődni, mint kalitkából menekülni kívánó madár. A a szívtől egyre csak feljebb siklik, hideg érintéssel állítva égnek a szőrszálakat a nyak ívén s a tarkón, hogy végül kiölje a logikát, s rettegést, majd pánikba hajló félelmet gerjesszen a másikban. A szabadság édes hatalma, mellyel uralkodhat mások felett. Igen, ez a csavargó most oly ajándékot kap, mit a legtöbb ember nem ismer. Végre sallangoktól mentesen, tisztán érezhet. Épp úgy, ahogy ők, a végtelen pusztákat és fenyveseket járó farkasok. Mert ők nem éreznek mást, csak a legtisztább érzületeket. Égető vágyat, lángoló haragot, emésztő gyilokvágyat, s igen, mélyről fakató tiszteletet, mi a hatalomnak kijár. Mégis, ez a senki most csak félelmet érez, hisz nem lesz ideje eljutni a megbékéléshez.

Vér serken, miként a penge végig siklik az ujjat tövén, mégsem metsz túl mélyre, csupán a bőrt sérti fel, hogy azzal megfesse a nemes acélt, s egy lassú mozdulat, mellyel a kar s vele együtt a fegyver megemelkedik, majd az ujjak játéka nyomán fordul a csontmarkolat, s a rubinszín cseppek befutják a teljes ívet, ám nem hullhatnak alá, minduntalan újabb irányt szab nekik a végtelenül lassan forduló alkalmatosság, kivehetetlen ábrákat alkotva így a jól karban tartott felszinen. Majd magasra emelkedik a kéz, s a merész szögben hajló érchegy az asztal lapja felé fordul, hogy egyetlen, lassan kellően naggyá gyűlő csepp aláhullhasson. S igen, ekkor mozdul a kar, kobrák támadnak íly lendülettel, ahogy fémes pendüléssel lel nyugalmat a fegyver az aztal lapjában, abban a szívdobbanásban metszve le a két választott ujjat, mikor a karmazsinszín csepp a mocskos bőrre érkezik
- Most pedig takarodj! - Nem emeli fel hangját, csupán letörli a lassan alvadó vért az elkoszlott ingujjban, hogy ismét az asztalba állítsa a fegyvert, s pillantásával intsen a nősténynek, hogy eressze a férget. Egy kis közjáték, majd már nyúl is a kikapott korsó után, s kellemeset kortyol az állott, a vér édes zamatával orrában mégis ihatónak tetsző italból. Ki tudja, talán mégis jó lesz ez a nap.

alapok

teljes név ||Fenrir Greyback
becenév || Szivarozó, szadista, rumvedelő féreg; Mocskos fejvadász
nem || férfi
születési hely, idő || ismeretlen
kor || ismeretlen, talán a harmincas éveit taposhatja
faj || vérfarkas.
vér || aranyvérűnek vallja magát
évfolyam || -


a múlt

Már maga a születése is igen viharos volt. Bár mondhatni átlagos. Semmi hírs esemény vagy oly jelenség, mi jövőjére utalt volna. Csak egy egyszerű hajnal volt, egy utolsó kis faluban az isten háta mögött. Talán épp az ír területeken. Azokra az időkre nem szivesen emlékszik már vissza, hisz nem ott kezdődött valódi élete.
Csupán hosszú évekkel később, egy komor, télvíz ideji éjjelen született meg. Vagy ébredt tudatára. Dühös volt akkoris, mint legtöbbször. A családjával már rég nem tartotta a kapcsolatot, hisz el voltak foglalva a saját bajaikkal, épp ezért nem voltak otthon abban a bizonyos szünetben sem. De már végzős volt, tehát nem számított. Legalábbis azt tartotta. Majd minden változott, egyetlen hosszú éjjel után, miből az egyetlen emlékképe a jeges táj után villanó szempár, csattanó fogsor és fekete szőrzet átható szaga volt. És a tompa fájdalom, mely ott lüktetett mellkasán, talán a megroppant szegycsont és a bordák repedései jelezték jelenlétüket, s válla is iszonyatosan fájt, hol a szakadt, kissé durva taláranyagot alvadt vér tapasztotta testéhez.
Csak egyszerű kutyának vélte a támadót és nem is foglalkozott a dologgal a következő holdöltéig, mikor oly késztetést érzett, s oly éhséget, mit előtte soha. S erőt, óh igen, erőt, mely átjárta, s követelte, hogy engedje ki eddig elfojtott haragját. S ő ki is eresztette azt. Hajnalban egy havas erdő közepén ébredt, kissé vacogva, széjjel szaggatott ruhákban, véres körmökkel és fogakkal. Előtte perig a feldúlt hó, vércseppekkel telihintve, s a tetem, mely oly nagyon emlékeztette egy egykoron férfialakra, kit az évfolyamából ismert meg, de mindigis gyűlölt.
Úgy menekült, mint egy űzött vad, azt hitte, nem bírja ki a hátralévő alig fél évet, de túlélte, minden halovány vád nélkül. Csak ki kellett gyűjtenie mindent, amit a tünetek alapján feltételezhetett, s végül talált egy bájitalt, mely időlegesen lefogta képességeit. S így szenvedve bár, szomjazva a szabadságot, de túlélt. És aztán menekült, el az iskolától, el a vidéktől, amit ismert, hogy a végtelen rengetegekben élje ki szabadságvágyát. S mivel pénze nem akadt, hát lopott, rabolt, s igen, volt, hogy ölt is. De csak varázsvilágbelieket. S ahogy menekült a tettek megtorlása elől, összefutott olyanokkal, akitől tanulhatott. Zsoldosként harcoló varázslókkal és boszorkányokkal, akik közé beállt, s hova elég volt az, hogy mi is lett, és cimboraként fogadták be. Hosszú éveket töltött a körükben, figyelmen kívül hagyva a varázvilág alakulását, hogy csupán egy-egy körözvényt zsákmányoljon, amiből megtudhatta, kiért adják a legtöbbet abban az időben.
Aztán vége lett a jó kis garázdálkodásoknak. Valami túlbuzgó auror és a drágalátos minisztériumi barátai rajtuk ütöttek. Majdnem ott hagyta a fél lábát, és a szinte családnak számító barátok is elhullottak. Akkor lett elege a bújdosásból. S igen, tulajdon vérét ontotta, hogy azzal pecsételje meg esküvését. Mert esküvés volt, hogy kifordítja a bőréből a támadókat, de legalábbis a vezetőjüket. S ha megtudja, ki rendelte el, akkor azt is épp úgy, bár lehet, hogy inkább élvezettel tartja meg egy holdfényes éjszakára, amikor szétszaggathatja.
És belefogott a nagy vállalkozásba. Veszett dühvel vetette magát a vadászatba, hogy előbb kitöltse haragját az egyszerű muglikon, akik tán azt sem fogták fel, hogy mi történik és miért. De amilyen idegi állapotban volt akkor...
S ahogy kiengedte a felgyülemlett feszültséget, kissé kitisztultabb fejjel láthatott hozzá a nagy mű beteljesítéséhez, melynek egyetlen célja, hogy megdöntse a Minisztériumot. De nem, nem volt őrült már akkor sem, tudta, hogy egyedül nem menne semmire. Így csak figyelt. Visszatért Roxmortsba, ahol sokat járt, míg iskolás éveit taposta, s magára véve az egyszerű, London zsúfoltságától menekülő varázslót, túlontúl rendezett kinézettel. Rühellte minden egyes percét a szerepnek, de szükséges volt. Hisz figyelnie kellett az eljövendő nemzedéket. Azokat, akik épp, hogy kijárhatnak a kastély falai közül. Megfigyelte őket, listát írt, és tervezett hosszú-hosszú éjjeken át. Míg végül megtalálta azokat, akikre szüksége volt. Négy gyermek, két leány és két fiú, ideálisak a jövőre nézve. Egyikük sem túl szociális, inkább magukba fordulva vagy egyedül látta őket valamennyi alkalommal,  Egyesével kapta el őket, és könnyed pálcamozdulatok helyett véresen komoly mozdulatok s szavak közepedte kényszerítette rájuk akaratát, s időben visszatértek a neves iskola falai közé, hogy a megadott éjjelen visszatérjenek, egyszerre, s a pirkadat első órájában visszainduljanak, immár egy-egy harapással oldalukon, vállukon, hátukon vagy combjukon, hogy magukban hordozzák aztán a "kórnak" elhíresztelt lehetőséget a szabadságra.
Nevelte őket, tanította őket, hogy tudatalattijuk bizalmat keltsen bennük irányában, ám gondosan kizárta magát elméjükből, s ügyelt, hogy kellő időben kapjanak megfelelő adagot a főzetből, mely elnyomja az átváltozást, s ez így ment évekig. Pontosabban addig, amíg nem végeztek a tanulányokkal, s tudta, hogy egy esélye lesz arra, hogy a nagyszabású terv legelső lépésén túl juthasson.
Csak az elhatározás lebegett szemei előtt, mikor eljött a telihold, az utolsó, melyet az a négy a régi életének tudhatott, s az első, amikor valóban szabadok lehetnek. Hogy miképp telt az éj, nem idézte fel később, de a siker teljes volt. Saját teremtményeinek s így tanítványainak tekintette mindőjüket, s hála a sok törődésnek, azok kötődni kezdtek hozzá, mint atyjukhoz, s megszületett a Mag, mely köré építeni tudott. Viharosan távozott Roxmortsból, hogy az Isten háta mögötti ír faluba vigye védenceit, hol kinevelte őket mindenre, amire szükségük lehetett és volt is. S aztán elküldte őket. Kettőt-kettőt, hogy az egyik páros újabb híveket kerítsen, a másik pedig felügyelje a territóriumuknak szánt helyet a sötétebb erdőségek egyikében. Jómaga pedig újra útnak indult, hogy felkeresse a többit, aki olyan, mint ők, s megpróbálja összegyűjteni őket. Hol sikerrel járt, hol nem, s hosszú harcokkal, majd vérrel végződő összecsapások árán kiharcolhatta, hogy az erősek mellé álljanak, s a gyengébbek már szó nélkül kushadtak jelenlétére, hisz tudták, hogy egy-egy erősebb hím is könnyedén széjjel szaggatná őket, ha csak rossz szót mondanak róla. De a nagy csata még hátra volt. Fel akarta kutatni azt, aki őt szabadította fel, s végezni kívánt vele. De elkésett, trollok szaggatták szét, s csupán egy-egy nagyobb darabot talált belőle, s a megfakult, fekete szőr mutatott csak hasonlatosságot az emlékeiben őrzött nagy ragadozóval szemben. De így, a látszólagos kudarcot fel tudta használni a többiek feltüzelésére, s ez épp elég volt.
Csupán egyetlen csalódása volt, egy ötödik gyermeket, akit szintén maga mart meg, nem sikerült a saját oldalára állítani. Nem volt elég körültekintő, ezt jól tudta, hisz megadta neki a szabad tudatot azokra az időkre, melyekről a másik négy semmit sem tudott. Hiba volt, de úgy tűnik, tanulnia kellett. S akkor született meg az első célpont, akit mindennél jobban szét akart szaggatni. Remus Lupin... De nem volt rá alkalma, hisz egy senkiházi hím megpróbált rátörni, s vissza kellett térnie rendet tenni. Kár volt a példányért, jó lett volna a vadsága és az elvakultsága révén akár még nagyobb akciók vezetésére is, de nem, úgy látszik, a kondíciió kötelező lett volna. S így meg is hozta a döntéseket, hogy egy időre eltűnjön a színről, már amennyire színnek lehet nevezni azt, hogy nyiltan támadt aurorokra vagy épp egyszerű varázslókra.
Legközelebb a Sötét Nagyúr oldalán bukkant fel, hű szövetségesként, ám annak tudatában, hogy sosem fogják egyenrangúnak tekinteni. De nem zavarta, hagyta, hogy a legtöbb Halálfaló had higgye magát feljebbvalónak őnála. Csak könnyebb prédák voltak, s bármennyire is próbálták oly sokan lenézni, azért érezte rajtuk a félelem és a feszengés bűnét, ha jelen volt, vagy csak egy-egy eltévesztett cél vagy küldetés hallatán őt szólította fel az összejövetelek alkalmával. Ám nem szaggathatott szét senkit a hívekből, bár a legtöbb megérdemelte volna. Talán csak páran voltak, akik nem rettegtek tőle és épp ezért nyerték el valamilyen szinten tiszteletét. Mint Lucius, bár a neje túl karót nyelt volt hozzá, hogy valóban vonzónak mondhatta volna. S persze ott volt Bellatrix, a nyomvadt szuka, aki csak próbálta elnyerni a Nagyúr kegyét. De az csak lekezelően bánt vele, olykor egy-egy alkalommal tán kiváltságokat adva neki, de épp oly vasszigorral bűntetve, mint bárkit.
S épp az előítéletei és állati szenvedélye okán nem kapta meg a Jelet, mely úgymond kiváltságossá teszi a halálfalókat. De nem bánta, sőt, talán épp azért játszott rá mégjobban állati énjére, mert nem kívánta magán érezni a billoggal felérő jutalmat. Hisz akkor hova lett volna szabadsága, ha nyiltan alárendeli magát egy varázslónak, még akkoris, hogyha az valóban a legnagyobb, s akinek a segítségével valóra válhat a vállalkozása.
Ám a Nagyúr eltűnt, s azt a tizenegy évet fajtársainak körében tölrötte, szemlélve azt, milyen kapcsolatok köttetnek köztük, s tudta, hogy el kell fojtania az ellenségeskedéseket, így nem hagyott időt rá. Mozgásban tartotta őket, folyamatosan, kisebb és nagyobb feladatokkal váltakozva látva el őket, elvégre nem engedhette, hogy valaki egyenlőbbnek tekintse magát a másiknál. Hisz csak ő volt, aki föléjük emelkedett, de csak mind irányító, hisz nélküle szétszakadt volna a falka.
Ahogy a Nagyúr visszatért, maga is visszaállt mellé, újra megkötve a szövetséget, mely igencsak jövedelmező lehet számára, ám igencsak kiábrándította, hogy Lucius, az egyetlen, akivel tán még normális stílusban is hajlandó volt beszélni, nem pedig úgy, mint valami szenvedélyei által vezérelt elfajzott korcs, ellenségévé vált. Elvégre a Minisztérium az a Minisztérium, akárki is legyen a feje, attól még ellenségnek tekintendő.
Jelen napjaiban a Nagyúr társaságát a lehető legtöbb esetben kerülve, továbbrais a londoni kocsmákat és varázslók kezében lévő mulatók fényét emeli.
.

jellem

Szereti az erős italokat, a jó szivarokat, az erkölcstelen cselekedeteket és a szenvedélyes nőket. Nem mondható rossznak... Mert sokkal mocskosabb és élhajhászabb egyéniség, mint azt egy szóval le lehetne írni. Bár, tán köznevesített nevével esetleg meg lehetne közelíteni. Hogy miért olyan, amilyen? A visszafojtott haraggal töltött gyerekkor, majd saját létének előbb terhe, majd kisugárzása formálta ilyenné. S hogy ez valakinek nem tetszene? Az legfeljebb kap egy csúnya vágást a combjaira szíjazva hordott medveölők egyikével. Bár ha netán nőnemű az illető, akkor jobb, ha inkább imátkozik a gyors halálért, minthogy élve kerüljön eme romlott, s egyesek szerint bomlott fejvadász mancsai közé. S persze ha már itt tartunk... Kifejezetten ellenségesen viszonyul az úgymond "tisztességes" varázslókhoz és boszorkányokhoz, hisz meg kívánja újra és újra torolni gyermekkora sérelmeit. És épp ezért kezdett bele nagyszabású vállalkozásába, mely egyetlen cél köré csoportosul: megalapítani a nagy vérfarkas álmot. S itt ő A Vérfarkas. Gyermekeket rabol el, s harap meg, hogy szolgálják, s saját nevelése folytán gyűlöljék a varázslóvilágot, persze csak neki engedelmeskedve szolgáják azt, akivel szövetségre kényszerül lépni.


apróságok

mindig ||
rum
szivar
nők
vadászat ( fejvadászat és átváltozáskori zsákmányszerzés egyaránt)
fegyverek (szúró-vágó és zúzófegyverek egyaránt)
füstös kocsmák
szabadság
tél (minden hóval, jéggel és viszontagsággal együtt)

soha ||
gyümölcslevek
teák
a Minisztérium (az intézmény)
aurorok (különösen a saját fajtájából valókat)
habos-babos rózsaszín vagy bármilyen irritáló árnyalatú dolgok (pl babakék meg ilyen ocsmányságok)

dementorok || Leginkább tartózkodik tőlük, ám ha mégis szembe találná velük magát, a jeges érintés mellé egyetlen pillanat elevenedik fel előtte, amikor a Nagyúr előtt állt, s ki kellett bújnia a lehetőség alól, hogy a Sötét jegyet kényszerüljön viselni. Hisz az oly kötöttség, mi nem engedné szabad természetét és fajtáját oly laza kötelmekkel szolgálni a Sötét Nagyurat, miként eddig tették.

mumus || Egy igen szűkös, sötét zárkává válik, melyből nemhogy a külvilágot, de a csillagos eget sem láthatja a belé zárt. S hogy miért? Mert a szabadságát mindennél többre tartja, hisz inkább vált farkassá, mint emberré az eltelt évtizedekben.

titkok ||
visszahúzódó gyerek volt (mostani féktelenségéhez képest igen meglepő)
egy időben auror akart lenni
régebben igen rosszul bírta az italt

rossz szokás ||
emberi alakjában is hajlamos a nassolásra, ha nem fajtárs nőt ölel
előkelő társaságban sem hajlandó étkészletek használatára

a család

apa || ismeretlen
anya || ismeretlen
testvérek ||-
családi állapot || ismeretlen
állatok || nincs, nem barátja az állattartásnak


külsőségek

magasság || 200-205cm
tömeg ||110-115 kg
rassz || európai
szemszín ||zöld
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || csapzott haj, élesre reszelt fogak, vasalt bakancsok és alkarnyi medveölők.

kinézet ||  Kissé ezüstös fénnyel csillogó, csapzott, fekete tincsek, hosszú, lábszárközépig érő, megmattult, fekete bőrkabát, tele kisebb-nagyobb zsebekkel, csattokkal, foltozásokkal. Bőre bár feér, a sok, természetben töltött időtől a nap barnára cserzette. Izomzata erős, de szikár, akár a született farkasoké. Telt, vaskos ajkai közt mindig szinte csonkig égett szivar időzik, mely eltorzítja hangját. Körmeit ritkán vágja, de akkoris meghagyja őket két-három centisre s hegyesre metszetten, hogy ne kelljen várnia a karmokra átváltozásaiig.

egészségi állapot || Kiváló egészségnek örvend.


a tudás

varázslói ismeretek ||  A Roxfort teljes tananyaga. Vándorévek során kiegészülő rontás- és átokismeret, párbajmágia és természetben töltött évei miatt széleskörűvé váló herbalizmus.

patrónus || Tud, leginkább hiénára emlékeztet.

animágus alak || nincs
pálca típusa ||15 hüvelyk, görcsökkel teli fúriafűz, vérfarkasagyar-maggal



egy darabka belőled

-Hova futsz, John? - Üvölti bele a sötét éjbe, már amenyire sötétnek lehet nevezni egy csillagtalan éj alatt húzódó erdőt, melyen viszfényt kapnak a széles levelekről az egymás felé szórt átkok. Kellemes kis hely lenne, főleg azokon a bizonyos éjjeleken, de most inkább a prédára figyel, hátát egy széles fatörzsnek vetve. Csak fülel...
Megroppanó kis gally, melyre jobb felé veti magát, hogy végig gördüljön a sűrű aljnövényzetet alkotó, buja bokrok közt, s megállapodjon egy újabb fatörzs mögé.
- Te is tudod, hogy meg lehetne oldani sokkal de sokkal egyszerűbben! - Újabb üvöltés, mintha nem tudná, merre is bújkál a másik. De nem, ennyire nem kezdő. Az idegesség szülte zihálás, az áldozat ereiben dobogó vér, mely eltorzítja hallását, a halk nesz, mellyel megcsikordul a körme az oly reménykedően markolt pálcán. Vajon miért ér ennyit egy íly szánalmas alak feje? Talán ellopott valamit, de nem, ez sem az ő ügye, ahogy az eddigiek sem voltak azok.
-És... Mégis... Hogyan? - Meg-megakadó szavak, óh, ennyire nem lehet könnyű... Vagy talán mégis?
-Kifizeted a fejpénzt, adsz pár hajszálat, keresek egy szerencsétlent, aztán megitatom azzal az alakváltoztató löttyel, majd fogom, lefejezem, és le van tudva a meló. Én is megkapom a vérdíjat, te is életben maradsz, persze megváltoztatott külsővel és névvel. - Ez lehet, egy kissé túl erős blöff volt, de egy ennyire ideges vad esetében nagyot kell ajánlani.
-És mennyi.... mennyit érek? - Szánalmas kérdés, mit is kezdhetne ezzel... Csak lassan siklik közelebb a szavak forrásához, lazán emelve meg a göcsörtös, bitang pálcát, míg hosszan beszívja a levegőt. Csak kivillantja élesre köszörült fogait, s már el is kezdődik. Öles villám vág keresztül az égen, s a mély, földet megrázó dörgést kihasználva megiramodik, csupán pár hosszú lépéssel kerülve közelebb. Igaz, a többiek, számszerint hatan, lenn várakoznak a helyi kocsmában, velük is elfogathatta volna, de nem, most kell neki ez a kis játék, hogy aztán kellően ki legyen éhezve az itteni konyhára.
- Hatvanezer galleont! - Nos igen, nem árt felkészülni a másikból legalább annyira, hogy lehessen tudni, mennyi az, amibe belerokkanna, ha megfizeti. S ez az összeg épp annyi, ha nem egy kicsivel több. Még szerencse, hogy a jónép az átlagos fejvadászokból indul ki, akik nem néznek semmit és bamba barmokként lépkednek előre, megvárva, amíg valaki el nem találja őket egy kellemes kis átokkal.
-De hát ez... Rendben, de el kell... El kell mennem érte! - Hogy lehet valaki ennyire szánalmas. Ezt a trükköt túl sokszor játszották el és túl nyilvánvaló, hogy úgyis csak szökni akar.
-Rendben, menj csak! - Ejti a szavakat, megszakítva egy újabb, felmorajló égzengéssel, mely alatt újabb léptekkel csökkenti a távolságot, hogy immár szembe kerüljön a rejtekül szolgáló tőrzscsonkkal.
-De egyedül kell mennem.... Különben... Különben nem tudom elhozni... - Elhaló hang, hosszú nyelések, a szakadó eső miatt leginkább lovak prüszkölésére hajazó hangok, melyekkel az arcán végig folyó cseppektől szabadul meg, ahogy azok ajkaihoz érnek. Magában csak megcsóválja fejét, ahogy hátát ezúttal egy mohos sziklának veti. Nem törődik az esővel, elvégre szétálló hajzatán nem lehet sokar rontani, a leszorított szárú bakancs és bőrnadrág, a szegecsekkel borított felsejű bőrkesztyűk és bőrkabát széles bőrszalaggal lekötözött találkozása, a nyakára tapadó bőrből szabott zsineggel szorosra kötött, fekete bőrujjas és a hasított szárnyú, fémből formált játékszereket rejtő, felállított gallérú irhakabát távol tartja teste nagy részétől a vizet, elvégre nem kívánja, hogy netán a hideg rázza a nyirkos tapintású anyagok miatt.
-Rendben, de előbb adj valami zálogot, amiért biztos visszajösz! - Követelőzőnek ható szavak, de nem, egyenlőre nem tesz bele fémes felhangot.
-De... nekem nincs, amit... semmi nincs nálam... - El-elcsukló szavak, talán épp most vesztette el a reményeit... De kit érdekel, had szenvedjen egy sort, aztán majdcsak.... Óh nem, most nem az önmarcangolás a lényeg, hanem a nesz, mellyel a lassan mélyülő sár elválik a másik talpától. Tehát menekülni akar a féreg... Még csak az kellene!
-Bombarda! - Vetődik ki a szikla mögül és célozza meg a fatörzset, mely mögött eddig az alattomos jószág lapult. A széles rönk kissé megemelkedve robban darabjaira, hogy látványosat lökjön a meghajlott, szakadozott viseletű alakon. Tökéletes célpont lenne egy kábító bűbájnak, vagy le is fegyeverezhetné, de nem, még kiváncsi, hogy van-e annyi tartás a másikban, hogy vissza merjen támadni, és persze, hogy mivel akar.
- Stupor! - Hangzik a válasz, mely elől az utolsó pillanatban vetődik félre, s végre ott van benne a harag, mely éltette mindigis, s ez, társulva a vadászat szenvedélyével, biztos halált jelent a másiknak.
- Crucio! - Lendül előre, sötét lánggal égő tekintettel, hogy az épp pálcát felé lendítő alak összerezzenjen, mint akit gyomron rúgtak, majd egy újabb, korántsem finom pálcamozdulattól kétrét görnyedve ejtse el pálcáját, s néma üvöltésre nyitott szájjal vesse hátra fejét. Kellemesnek nem mondható látvány. Legalább annyi tartása lett volna, hogy kiérdemelje a férfihoz méltó halált. De így... A kékes villámlást egy lendületesen lecsapó penge tükrözte vissza, azzal vége lett...

Talán egy órával később érkezhetett vissza a városba, túlzotan nagy figyelmet nem érdemelt az idő. A füstös kis kocsma előtt megállva nézett körül, hogy vajon vannak-e errefelé olyan jónépek akik nem nagyon kedvelik a magukfajtát. És igen, talált pár gyűlölködő szemet, meg nagyfiút játszó senkiket, akik felé elég volt kivillantania a kiköszörült fogakat és már le is sütötték a szemüket.
Határtalan, vétkes jókedvvel lökte be az ajtót, mely lendületesen csapódott be mögötte, míg hosszú, döngő léptekkel megindult, kényelmesen lengetje jobbjában egy közepes méretű zsákot, melynek keresztvarrásán mélyvörös cseppek hulltak alá, lassú méltósággal, megfestve a színe vesztett padlót, és felkeltve előbb társai figyelmét, majd azok ábrázatán is farkasvicsort keltve.
Nem túl hírtelen állva meg a sötésnél, mozdult jobbja, hogy az egyik tetovált ábrázatú nőszemélynek vesse a zsákmányt, pontosabban amit a megbízó kért, mert amit leszedett és amit elszedett a fickótól, az az ő tulajdona, s ehhez mélltóan a hosszú, megkopott irhakabát belső zsebeinek tucatjaiban pihentek. Mire nem jók a mágiával kitágított zsebek. Így minden van nála, ami csak kellhet, és nem kell holmi málhát magával cipelnie. A szája bal szegletében fel-felparázsló, vaskos, talán hüvelyknyi szivar jól illett karomszagatta képéhez, s ezzel a tudattal fordult a csaposhoz, aki igencsak veszetthírű személy létére is kissé megvonaglott, ahogy találkozott pillantásuk. Hogy az undor vagy a félelem szülte, nem érdekelte.
-Cö', rumom, söröm? - Kérdi oly hangnemben, mintha csak arról folyna a társalgás, hogy mit ajánl a nap levese helyett. Szavai közben leejti vállairól a kabátot, és a legközelebbi, általuk birtokolt asztalra veti, bár akármelykre is dobhatta volna, hisz ilyen kései, vagy lassan inkább korai órán nem nagyon jár erre vendég. S mivel jól végezte a dolgát, ahhoz mérten folytatta tovább, meglazítva a széles bőrszalagokat, és a kabát mellé dobálva a szegecsekkel borított kesztyűket s a bőrből szabott ujjast. S így, felsőtestén csupán egy masszív bőrszíjra fűzött, sóval fehérre maratott vérfarkas-agyarral, emelte jobbjával az eléje koppanó, rummal teli poharat, karja mozdításával kihangsúlyozva a csuklótól induló, al- és felkarját, vállát, jobb lapockáját és mellkasa jobb oldalát díszítő tetoválásfüzést, melynek tengelye egy széles állkapocs szaggatta varrnyom, a harapásé, mely felszabadította.
Üresen koppan az ivóalkalmatosság, hogy aztán a korsót emelje meg, s ellépjen a pulttól, nem igazán törődve azzal, hogy a combjaira szíjazott tokokban pihenő, tenyérnyi széles pengéjű medveölők csontmarkolatai fémveretes övén koppannak minden egyes lépésénél.
Az első korttyal mozdulnak íriszei, hogy találkozzon a négy másik férfiéval, majd a két nőével. Mindőjük arcán, nyakán, kézfején, karjain, mellkasán vagy lábán, kinek mi látható épp, tetoválások kusza hálója sötétlik, itt-ott fehérre hegesedett sebek, vágások, karmolások, harapások emlékei. A válogatott legjobbak. Belőlük négy még az első nevelésből, s a két másik hím, aki hozzájuk csapódott, azok, akikben úgymond még megbízik. Csak biccent nekik, felmérve, ki kivel múlatja épp az idejét, s mit is isznak. De nem szól, nincs értelme. Úgyis tudják, kinek mit kell tennie. Kár, hogy látta a legújabb listát a vérdíjakról. Pedig mennyire kedvelte ezt a kis kocsmát...

egyéb

A Sötét Nagyúr szövetségese.

Unalom. Ennyit mondhat el erről a napról s igencsak sajnálatos, hogy egy magafajta, kifejledt farkasnak nem tartogat semmiféle érdekességet London az elmúlt időkben. Pedig emlékszik, régebben mennyi figyelemre méltóan füstös, koszos és sötét alakokkal teli kocsma volt szerte a fővárosnak gúnyolt betondzsungelben. Ahogy hallotta, az egyik kedvenc helyét is felprédálták az aurorok, amiért talán Luciust kellene hibáztatnia ismét, elvégre az ő csapatai és a halálfalók háborúznak, és persze egy-egy eszement barom mindig akad alapon, van, aki az ő nyomába ered olykor. Mert az övébe szokás eredni, ha valaki csempészek, fejvadászok vagy épp élvetegen élők után kutat. Hisz ő és a gyermekei felelnek a legtöbb efféle apróságért szerte a britt szigeteken.

Mit is mondhatna, végső elkeseredésében került ide, az abszol út egyáltalán nem oly sötét részére, mint azt egyes berkekben hiszik. Hol vannak már a szép idők, amikor egy-egy alacsonynak ítélt árajánlatért még Kedavrával fizettek egymásnak az itt élő korcsok is? Mert mind korcsok, egyikük sem ismeri a szabadság édes ízét, a vér fémes, mégis oly édes zamatát, a hús nyers valóságát s az élvezetek tárházát, nomeg azt a csodás ajándékot, mely minden teliholdkor megújítja testüket. Nem, korántsem örök fiatalságról van szó, csupán a szabadság ajándékáról, s oly szabadságról, melyet sem a halálfalók, sem az aurorok, sőt, még a vámpírok sem tapasztalhatnak meg soha, hisz mindannyian bujkálnak valami elől. A halálfalók az aurorok elől és a Nagyúr haragja elől, a vámpírok a napfénytől és fajtársaik elől, pontosabban a Minisztérium vérplazmáján élők a szabadon garázdálkodók elől, az aurorok meg szinte az égegy adta világon minden elől. S ez talán így jó, hogy csak ők, a kiválasztott kevesek mentesüljenek az effajta kötöttségektől. Bár igaz, nem mindig volt ez így. De mióta kiverekedte magának a falkavezérséget, a szabadság velük van, s nincs oly hatalom, mely felprédálhatná őket.

Unalmából arany csillanása szabadítja meg, mi két sötét köpönyegbe burkolózó, láthatólag amatőr alak közt cserél gazdát, pontosabban egy rosszul álcázott fiola és egy megnyitott erszénnyi galeon cserél gazdát, s aztán szét is válnak az alakok, hogy maga az aranyakat birtoklót kezdje követni, ha már nincs jobb dolga, legalább ne egye az unalom. S ennek teljes alárendelésében süllyeszti utolsó ujjperc nélküli kesztyűkkel fedett kezeit a megkopott, sötét árnyaladú, bokáig omló kabát zsebeibe, mit üresek, ellentétben a bőrből szabott szárnyak belső oldalán pihenő többtucatnyi, tágítóbűbájjal ellátott zsebbel, melyekben féltucatnyi pálca, térképek, fejpénzkiírások, kisebb-nagyobb hajító és nyúzó pengék, nomeg egy-egy masszív fémflaska, kapott helyet. Kissé elvonva kezeivel teste mellől a kabátot, kerüli el, hogy oly nagy hangsúlyt kapjanak a combjaira szíjazott, alkarnyi pengéjű medveölők, miket oly kedvtelve használt már nem egyszer.