Rhea

Óh igen, az érintés nyomán engedelmesen forduló fej, s azok a végtelenül világos szemek, melyekben ott volt minden, amit látni akart, s ami galád félmosolyt vont ajkaira, mit sosem kívánt elleplezni, s tán nem is fogja hátralévő életében egyetlen alkalommal sem. S milyen készséges volt a lányzó, s csókolt vissza forrón, szenvedéllyel, épp úgy, ahogy bárki elvárhatná a jegyesétől... avagy a szeretőjétől, hogyha a jelen esetet nézzük.
S igen, megállhatott volna érzelegni és kiélvezni a pillanatot, mint valami megszállott szerelmes, de nem, az ő érzései mélyebben s jóval eltozultabb bugyrokban gyökereznek, minthogy efféle ocsmányságra szánja rá magát, továbbá, akkor megadhatta volna a lehetőséget a másiknak, hogy egy idő után észbe kapjon, s ellökje magától. S akkor őt gúnyolnák, nem pedig a lányzó mögött súgnának össze, mint ahogy látja s hallja, mikoron megtámaszkodik az ajtófélfánál, s onnan szemléli a felocsudó, s láthatóan magából kikelő nőszemélyt. S igen, csak szélesebbre húzódik az a sötét, örökkön kihívó félmosoly.

Hogy fel lenne háborodva csupán attól, hogy a másik felemeli a hangját? Még csak az kellene... Hisz a mosoly töretlen, csupán akkor rándul meg kissé, mikor a másik elharapja a mondandóját, s egy röpke szívdobbanásra az elefántcsontszín szemfog is kivillan, kajánná téve a megnyilvánulást, melyek ki tudja mióta gyakorolt már, s mennyi elszánt szerelmest hajszolt párbajba segítségével. Hát igen, mit is mondhatna, egy utolsó, kétszinű féreg, ahogy a griffendéles senkik tartanák róla, ám elméjében Lucius szavai viszhangzanak, melyek mindenkor az életre és a hatalomra tanították, s most ismét bebizonyosodik, hogy valóban ért hozzá a nagybáty, hogy mégis mivel lehet kihozni a sodrából a nőket úgy, hogy mindig a saját érdekeinek kedvezzenek a felkavarodott érzelmek.
 
S igen, a gyönyörű gondolatokat egy csattanó pofon szakítja félbe, nem mintha olyan erős avagy hangos lett volna, s még egyszerűen meg is állíthatta volna a kezet, mégsem teszi, hagyja, hogy a másik megpróbálja levezetni a haragját. Nah igen, csak azt hagyja, hogy megpróbálja, hogy ahogy az ütés éri bőrét, lép előre, hogy jobbjával átkarolja a másik derekát, s szorosan ölelve, a pofonnal jutalmazó kart mellkasuk közé szorítva, tesz újabb és újabb lépteket, egészen a szemközti falig kényszerítve a másikat, hogyha odáig elérnek, úgy balja a zölddel szegett talár alá csúszva vándoroljon a csípő ívéről a hátsó kellemes vonalára, míg homlokát Rhea homlokának támasztja, s továbbrais telve erkölcstelen gondolatokkal, melyeket pillantásával lövel a másik felé, hajol az ajkakra, szinte érintve azokat.

- Hogy éppen te végeznél velem? - Mélázik el a szavakon, tudomást sem véve a jegygyűrűről, mely ugyan mutatós, mégis, ízléstelenül közönséges egy darab, s épp eleget mond az amúgy is túl jól ismert Aldrick személyéről. Vajon hogy lehet valaki annyira de annyira neveletlen s stílus nélkül létező, hogy efféle nevetségesen giccses ékszereket ajándékoz valóban elegáns darabok helyett? Nos igen, ezt még át kell vennie Luciusszal, hisz nem érthet meg egyszerre minden társadalmi rétegez az összes indíttatásukkal együtt. A gondolatba is beleborzong, hogy átérezze akárcsak egy sárvérű helyzetét. Mégis kiknek való az?
- Ha az ágyadban ér a halál, úgy nem tiltakozom... - Arcátlan, és magabiztos, mint mindig, s nem is önmaga lenne, ha nem így tenne, s csak ráadás, hogy a fenék ívére simuló ujjak könnyedén markolnak a feszes húsba, élvezettel játszva el az emlékekkel, melyeket az érintés kelt. Nos igen, nem lehet könnyen feledni azt az éjjelt. Elvégre mi lehet megdöbbentőbb egy aranyvérűnek, mint megtudni, hogy akivel eddig enyelgett és aki igen nagy hajlandóságot mutatott, épp kellően dacolva az érintésével, még ártatlan legyen, mikor szenvedéllyel ölelik egymást. Dehát fel kell készülnie mindenre, hogyha valóban oly fényes pályát akar befutni, mint a család nagy felmenői.

De most inkább feledi az emlékeket, hogy elmerülhessen a másik pillantásában, s fogait újfent megvillantva, lehel forrón az ajkakra, már szinte sugallva, hogy hosszú, s szenvedélyes csókkal kíván ismét a másik idegeire menni, s már mozdul is, hogy átszelje az az alig lehelletnyi távolságot, mely még elválasztja az ajkaikat egymástól, majd, mintha meggondolná magát, csupán alsó ajkával végig simít Rhea telt szájának ívén, hogy élvezettel tapadjon a nyak alabástrom bőrére, fogaival fogva a puha felszínre, s nyelvével járva be annak vonalát, míg ujjai megszorulnak a formás félgömbon.

Rhea

Azok az önelégült, sőt, elégedett s gunyoros szavak... Már két napja keringenek elméjében, s mit sem tud kezdeni velük, hisz tudja, hogy az első ölelése volt annak a megveszekedett fehérnépnek, mégis, azok a hangsúlyok... Talán túlságosan elengedte magát, túl sokat vett vissza a szenvedélyből, mely elragadta... Igen, csak így lehetett, hogy hagyta egyszerűen elsétálni. Mert hagyta, s igencsak mogorva lehetne, ha nem volna nála a némber pálcája. Milyen kínos lehet, hogy az egyetlen dolog, amivel képes lenne ellene védekezni, épp az ő birtokában van.

Óh igen, most is a dicső Mardekár prefektusának kijáró jelvény alatt talán két arasznyival nyíló zsebben lapul. Legalábbis egy könnyed ki másolata, mely megszólalásig olyan, mint az a bizonyos, varázserővel bíró fadarab, mintössze, ebből hiányzik a mag, s egy egyszerű, meglehetősen mutatós, de hasznavehetetlen pálcával mégis mire menne, még ha el is venné tőle? Nos igen, a Malfoyok vére sosem válik vízzé, s a családon belüli cívódások épp oly természetesek, mint másnak az, hogy boldogan él és kellemesen reggelizik egy idealizált családban. Nevetséges, hogy egyesek mennyire felértekelik az úgymond boldogság jelentőségét.

Csak egy gúnyos rándulás jelzi ajkain, hogy igen, még mindig mit sem ért abból, ami egyes, alaptalanul közkedvelt személyek mozgatórugójának tekinthető. Bár magát a törekvést még értené, de hogy épp egy efféle értelmetlen eszme után...
De ez mit sem számít, amikor ismerős vonású arc kerül látóterébe, s tarkóján végig fut egy könnyed kis bizsergés. Nem holmi szerelemnek nevezett lehetetlen fogalom az, mely kiváltja... korántsem...

Talán a helyzet teszi, az, hogy senki nem akadt fenn azon, hogy ugyan látták bejönni és étkezni is, ám elmenni nem láthatták, mégsem volt látható az árgus szemeknek. Egy játszmát nem adna fel csak annyival, hogy megmarad a régi jólbevált napirendnél, amiről oly jól tudja, szinte az összes családtagja ismeri, még ha fejből nem is tudnák valamennyien. Épp ezért változik maga is, hisz nincs nagyobb hatalom annál, mint egy régi meggyőződésen alapuló reményt avagy nyugalmat darabokra törni. Mert ezt szándékszik, majd igen, bár nem most, egyenlőre csak figyeli a libbenő hajzatot, a kisimuló ráncokat, mind a ruhán, mind a bájos arcon.
Nah igen, bájos arc, mely épp úgy álca, mint az a behízelgő kifejezés, amely sajátján ül megannyiszor, ha netán egy tanárnak kell felelnie prefektusként elkövetett tetteiről. Persze Piton más, ő megérti őket, hisz máskülönben nem emelte volna sem őt, sem fogadott hugát erre a bizonyos posztra. Csak egy halovány vállvonás, ahogy átsiklik a feltörni vágyó emlékeken, s elemeli tarkóját a hűs kőfaltól, melynek eddig támaszkodott, a kiábrándító bűbáj jótékony leple alatt, egy kényelmes homálytócsában, mely ízléséhez mérten túl ritka a vacsora ideje alatt. De nem számít, sőt, inkább mulattatja az eshetőség, hogy épp ebben az egyben keresték azok a mandulavágású szemek.

Elfojt egy mosolyt, majd kimért léptekkel indul a ház asztala felé, kényelmes ütemben keülve meg a kijárattól távolabb eső sarkokat, hogy elégedett félmosollyal ajkain, nyúljon talárja redői közé, s vonja ki jobbjával pálcáját, mivel ráérősen szünteti meg a varázst, épp, mikor Rhea mellé lép. S baljával a nyak ívén végig futva, állapodnak meg ujjai az állon, melyet megragadva, fordítja maga felé a nőt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hosszan, hevesen, s végtelenül szemérmetlen módon csókolja meg a lányzót, hagyva, hogy ujjai az áll ívéről elöbb a talár felső peremére, majd az alá vándoroljanak, de csupán három hosszú, végtleneül hosszú szívdobbanás erejéig, hogy egy félfordulattal szakítva el önmagát a másiktól, induljon tovább, az asztalok között.

S miként eléri az ajtót, hisz miért ne érné el? Fordul vissza válla felett, s emeli meg Rhea pálcájának mását, mintegy kihangsúlyozva sötét félmosolya okát. Magát a tudatot, hogy van nála valami, ami a másiknak elengedhetetlen...

-: Húgom :-

Csak figyel, mint ahogy kígyó les alattomosan, számítón a zsákmányra, mégis, pillantásában nem a gyilokvágy izzik, hanem szavainak jelentéstartalma, a belé sűrített érzések minden egyes apró rezdülése, kínja és gyönyöre lángol a sötét lélektükrök mélyén, s csak ajkainak szegletében mélyül el kissé a félmosoly, apró, elégedett árnyalattal gazdagítva az amúgy is sejtelmes kifejezést, mi túl sokat ígér s tán túl egyértelműen, mégis, oly sok kérdésre inkább megtartja a választ.

- Aggódnék? - Kérdi, ahogy a másik közelebb hajol, s magában elégedetten nyugtázza, nem csupán akarata nyomán mélyül el saját hangja. Talán a nő szavainak zöngéi teszik, melyek árulkodóak, mégis, mintha más is lobbanna az íriszek mélyén. Dac? Óh nem, az már kitört volna rég, s nem íly kétélű fegyvert választott volna a másik.
- Ha tudnád, mit tehetnék ellene, úgy lehet, nem csak enyhe árnyalattal uralná bőröd a pír... - Emeli meg jobbját, hogy végig fusson a másik arcának ívén, majd elérve az arcélt, forduljon vissza keze, s ujjaival fut a gesztenyeszín tincse közé, ahogy tenyerét fekteti a fakó arc felszinére, hüvelykjének ujjbegyével, alig-alig érintve a finom felszínt, cirógatva végig a járomcsont vonalán.

Újfent hallgat, s csak ajkai nyilnak el, halovány, élveteg ívbe hajolva Rhea újabb és újabb mondata nyomán. Hogy célzásnak szánta-e a szavait? Inkább kihívásnak, melyre olybá tűnik, habozás nélkül állt kötélnek a másik, mintha csak egy könnyed szópárbajról lenne szó, mint megannyi alkalommal korábban. Míly kár, hogy saját maga veszi elejét szavai jelentésének, hisz ha valóban bűnre avagy megbocsájthatatlan kihágásra kívánná rábírni a másikat, úgy hol marad a tartózkodás s a hideg elzárkózás?

- Bátyád helyett? - Emeli meg sóhajnyival jobb szemöldökét, ahogy elmélázik a szavakon. - Ugyan... sosem voltam a bátyád... - Tán ha épp árulásra készülne vagy halálos döfésre, mely elégtétel volna, ki tudja, meglehet elkeseredett vagy bűnbánó mondat lehetne ez. Valóban, az lehetne, s nem szinte megelégedő kijelentés, melynek felhangjait a támadhatatlanság tudata szülné. Hisz hol volt ő, mikor a nőnek szüksége volt bármire? Hol volt, mikor kisded harcokat vívott a többi fehérnéppel, amikor ide kerültek tanulni? Soha egyetlen szava vagy tette nem volt, mi neki szólt volna. Ha olykor ki is állt mellette, jó okkal tette. Főleg a család vagy a ház felemlegetése végett. S hiába volt ott annyi kárörvendő más házba osztott senki, mikor az elenyésző számú mardekárosból próbáltak gúnyt űzni, ha csak egyikük szájára vette a Malfoy nevet, azért súlyos csapásokat ígérő, lángoló tekintettel vetette rájuk pillantását, s egy szó nélkül vont pálcát. Rég volt, évekkel ezelőtt, mostmár jóval kifinomultabb eszközökkel, s hála a Piton és Lucius közti viszonynak, prefektusi hatalmával akkor és ott él vissza, ahol épp szükséges. Hisz mintha a házirend tiltaná az elöljárók bántalmazását, s súlyosan büntetné is. Milyen kár, hogy a diákokat alig védi valami...

Az oldalán végig futó ujjak érintésére eszmél, melyek bejárják a tetoválást, apró vonásokkal gazdagítva, s tán bánnia kellene, hogy nem maradandó hegeket hagynak a könnyedén futó körmök, mégis, inkább azzal a semmihez sem fogható gondolattal töltik el, hogy lesz épp elég heg, mely újonnan fogja ékíteni bőrét, akár a következő hajnalon, akár a rákövetkezők egyikén. S a szavak is, mintha csak tovább szítanák gondolatainak hevét, lehelletnyi, a másik számára rejtve maradó remegést futtatva végig alsó ajkán, mit halovány félmosollyal palástol, amint alig sóhajnyival hajol közelebb.

- Ha csak meg akarnám szerezni... - Halnak el szavai, ahogy a másik ajkaira tapad, oly hévvel, miről nem is oly rég beszélt, s szinte önkéntelenül mozdul jobbja, hogyha lehet, még közelebb vonja a másikat, szabadjára engedve az eddig visszafojtott indulatokat, mit sem törődve azzal, hogy ajkaiból vér fakar, s tulajdon szemfogai is felsértik a másik ajkait. Elmosódik a világ, s csak a tarkójába vájó körmök s a hozzájuk tartozó kar, a csókolt ajkak, melyek közt szenvedéllyel siklik át nyelve, keresve párját, hogy épp oly heves táncra hívja, mint amilyen hévvel ajkaik forrtak eggyé. S balja az, mely mintegy távolinak tetsző mozdulattal simít végig a köntös anyagán, meg kívánva lelni a szárnyak peremét, melyek alá befutva ölelhesse a hát ívét.

Ujjhegyeivel tapintja ki a gerinc finom vonalát, melyet újonnan sarkadó, kellően hegyes, ám a másik bőrét fel nem sértő, félcentis karmokkal jár be, csupán azok hegyével karmolva végig a halovány felszínt, ahogy csókjuk mind hevesebbé válik, ahogy fogy mindkettejük levegője, s egymás ajkaira tapadva kapkodják el a megmaradó, pár kortynyit a másik elől.
- Te fogsz marasztalni... - Ejti szavait, ahogy vérző ajkakkal, vágytól izzó lélegzettel s sóvárgó, mégis leplezetlen oly sokat ígérő pillantással kap levegő után, mikor elszakadnak egymástól ajkaik. Mert ez nem lassan lenyugvó hévről árulkodó, mind lágyuló csók volt, mint azt oly sok helyen olvasni s látni is, óh nem, ez csupán megszakadt, hogy még nagyobb hévvel folytatódjon majd. De nem most, hisz más tervei vannak.
Szavai végeztével tapad ismét a másik ajkaira, szenvedéllyel ragadva el őket, egy-egy heves harapás erejéig, hogy vérének sötét cseppjeivel, melyeket tulajdon ajkai mázolnak el, festi meg az alabástromszín bőrt, amint bejárja a nyak ívét, erőszakkal vonva el ajkait, s élvezettel tapadjon a verőér s a kulcscsont vonalának találkozására, nyelvével simítva végig a fogai börtönébe zárt felszinen, honnan újabb, mind hosszabb, s mind szenvedélyesebb csókokkal indul tovább, állával vonva félre a köntöst ajkainak útjából.

.: Húgom :.

Hogy látott mindent, az egy olyan nevetségesen felesleges észrevétel, hogy szót sem érdemes pazarolni rá. Elvégre valóban volt ideje bármit megszemlélni, amihez kedve volt, elvégre ideje annyi volt mint a tenger. S ami a másik reakcióját illeti, óh igen, ez az igazi elégtétel. Az a kissé meglepett, de inkább megdöbbent sikkantás, a kapkodó mozdulat, s persze a szavak. A szavak, amikből csepeg a gúny és a megvetés. Bár, jobban mérlegelve azok súlyát, végülis, neki miért volna rossz, ha Aldrich felbontaná az eljegyzést? És hogy a fogadott hugáról pletykák keringenének? Mégis, mi oka volna arra, hogy aggódjon és lelkiismeret furdalást vagy megbánást érezzen? Főleg, hogy egy Malfoy egyáltalán rendelkezik olyannal, hogy lelkiismeret? S ahogy mind jobban belegondol s egyre több kérdés kezd körvonalazódni benne, kúszik ajkaira a halovány félmosoly, telve kárörvendéssel, a tudattal, hogy a másik ki van szolgáltatva, elvégre ha vissza akarbá követelni a köntösét, nem tartana soká, még ha tetlegességis is fajulna a dolog. A pálcákat meg elővigyázatosságból helyezte a ruhahalom alá, ahol nincs szem előtt. Elvégre milyen kínos lenne, ha esetleg megátkoznák épp itt, ahol csak prefektusok járnak, és valamelyk griffendéles patkány idehozná a barátait, hogy körberöhögjék. Hát igen, nem épp szívderítő lenne.

De nem foglalkozik az olyan lehetőségek latolgatásával, amik ellen már tett óvintézkedéseket. Így csak kényelmesen visszahelyezkedik a félig ülő, félig fekvő pozícióba, melyből a másik fölé hajolt, s nyelvével végig járja Rhea fogainak nyomát ajkain. Végre valami reakció és nem csak az üres szavak meg a lenézőnek szánt pillantások. Nem, nem mazochista, csak szereti, ha valakiben van elég szenvedély, még ha harag szüli is. Leginkább, ha nőkről van szó. Bár amilyenekhez mostanában szerencséje volt... Vajon miért hiszik az, hogy vonzó, ha úgy fekszenek mint egy darab fa? Megfoghatatlan, mégis, megvetendő.

- Szánalmas? Ha olyan mérhetetlen szánalmas volna, nem lobbannál íly heves haragra hugocskám. - Ejti ráérősen a szavakat, ahogy tesz egy könnyed mozdulatot szabad kezével arca előtt, mintha lemosná azt a valóban pocsék maszkot, mellyel felébresztette a másikat, s helyére kerülnek a megszokott elemek. A kivehetetlenül sötét, megalkuvó íriszek, az élveteg ajkakon honoló, sötét, kihívó, mégis lesajnáló félmosoly, s a lehelletnyire kivillanó, hibátlan fogsor. Nah igen, elvégre mit várjon az ember valakitől, akinek csak egy gondolatába kerül, hogy számára tökéletes legyen a megjelenése? Főleg ha egy Malfoy az illető, hisz a család mindigis mérhetetlenül hiú volt, még az aranyvérűek közt is.

- Ami meg az arcot illeti... Mégis mi mással rángathattalak volna vissza ebbe a szánalmas létezésbe a kényelmes sötétségből, ha nem egy ennyire undorító gesztussal, mint a "puha, figyelmes, törődő csók"-kal? - Vonja fel jobb szemöldökét, szinte oda sem figyelve arra, hogy a harapásból vér serken, megfestve ajkait, s kellőre duzzadva, lomhán fusson le az áll ívéig, melyről hosszan elnyúlva hullik alá, kulcscsontja vonalán érve ismét bőrt, s kényelmes tempóban haladva végig a metamorf jobb oldalát borító tetoválások alá rejtett forradás fehérre hegedt felszinének kölcsönözve némi színt, mielőtt lendületét vesztve válik csupán vékony, mélyvörös réteggé.

- Óh persze, megint a sárvérűek... - Csóválja meg fejét, halovány élnéző, árnyalattal gazdagítva a vonásaira kiülő arckifejezést, míg felemelkedik, egyrészt hergelni kívánva a másikat azzal, hogy ő megteheti, másrészt pedig, hogy lassú, kimért léptekkel körözhessen a köntösébe burkolózó körül, s onnan suttoghasson neki.
- Valóban megtehetném, hogy efféle arcokat játszva csavarom el megannyi átlagosnak is csak erős túlzásnak nevezhető fejét, de abban hol volna az élvezet? Mert nincs annál nagyobb kéj, mint látni a másik szemében a vágyat... - Halkítja le olykor hangját, hogy a másikat rákényszerítse arra, hogy vagy pillantásával kövesse, vagy nemes egyszerűséggel jobban figyeljen a szavakra, azon lejtésére, hangzására, ejtésére, tartalmára...
- A vágyat, hogy szenvedéllyel marjon beléd, élvezettel harapva ajakba, nyakba, vállba... - Telíti mélyebb, élvezettel telt zöngéssel s felhangokkal szavait, olykor el-elmélázva némely után. - S oly hévvel karolva át, vonva magához, hogy körmei felsértik a hát bőrét, lábak oly erővel ölelnek, hogy kifut minden levegő a tüdőből... - Halovány rándulás az ajkak szegletében, alig észrevehető, épp, mielőtt sóhajnyira megállapodik, s lehunyja sötét szemeit, hagyva, hogy ajkai elváljanak egymástól, s látszódjon, miként tűnik tova a nedves csillanás róluk egy mélyebb sóhaj nyomán. Majd tovább lépve formálja újfent a szavakat.
- De ez mind semmivé enyésző, apró kis élvezet ahhoz a pillanathoz képest, mikor, bár már ahhoz sincs ereje egyik félne sem, hogy határozottan mozduljon, feszülnek meg a testeket át meg átszövő izmok, s hajlik ívbe a két hát, hogy néma kiáltásra nyíló ajkakkal merítkezzenek meg a gyönyörben... - Állapodik meg, s ereszkedik féltérdre, felsőtestből hajolva közelebb a nőhöz, s szinte végletekig lehalkított hangon ejti szavait.
- Ez az, amit sosem tapasztalsz meg, ha hozzá mész... - Mélyről feltörni vágyó tűzzel égő lélektükrökkel pillant a másikra, s hangjából nem hallható ki sem kioktatás, sem kárörvendés. Mindössze a teljes bizonyosság az, mi szavaiból süt, mit csak tetés ajka szegletének furcsa, talán visszafojtott indulatoktól s vágyaktól való megvonaglása, épp, mielőtt még hozzá fűzi. - Míly pazarlás...

Húgom

Ingerült sziszegés, összehúzott szemek... Óh igen, és hosszú, éles sikoly, mely végig szánt a rengeteg fái közt, s ki tudja, talán még az a nagy mamlasz is meghallhatta, ha egyáltalán ott van a házában és nem megint az erdőben kóborol. De mit számít ez, elvégre az is csak egy korcs, épp olyan, mint a griffendélesek üdvöskéi. Áh, de minek is fárasztja magát efféle nevetségesen megvetendő dolgokkal, amikor derülget rajta, hogy a másik megrázza magát, félre dobja a talárt, a hajába túr újra és újra, hogy kifésülje a különféle csúszó-mászókat, sikamlós férgeket s egyebeket, hogy aztán kifakult arccal, pálcát ejtve hátráljon pár lépést, hogy a sötét tincsek keretezte, nemes vonásokat kiemelő lélektükrökből kilobbanjon az öntudat fénye.

Lassan csóválja meg a fejét, ahogy ellép a fa mellől, s hanyag pálcamozdulatokkal söpri félre maga elől a széttaposott vagy mindössze vonagló szerzeteket, hogy kényelmes tempóban lépdeljen az összeomlott Rheához, érdeklődő pillantással ereszkedve mellé, kisimítva a gesztenyeszín, előreomló hajszálakat, s szinte el-elmélázva figyel, hátha csak egyszerű átejtést várna, s hibát keresne, mi elárulja a másikat. De valójában csak magába szívja a látványt, ahogy minden ellenkezés és sziszegő szavak nélkül fekszik előtte a másik.

Mikor is volt ez így utoljára? Annak a bizonyos estélynek a darabokra tört hangulatát követő hónapban tán, s annak jó pár éve. Vagy sokkal de sokkal korábban volt, hogy egy sötét bőrbe kötött könyvvel kezében, összegömbölyödve, s egy széles bőrfotelben egyenletesen szuszogva talált a másikra. Nah igen, az egyetlen olyan alkalom volt, amikor nem kapott az alkalmon, hogy zavarba hozza, hogy sarokba szorítsa vagy akár csak kihasználja a helyzetet.

De nem, most nem ér rá effélékre. Legalábbis itt nem. A Rengeteg mégiscsak a Rengeteg, s hiába oly önhitt, s büszke arra, hogy Luciusnak tán méltó tanítványa lett, nem kockáztathatja meg, hogy valami vad itt találjon rá, avagy valamelyk túlbuzgó alsóbb éves prefektus kezdjen kérdezősködni. Így mozdul szabad keze, hogy felvegye az elejtett pálcát, mit köntöse belső zsebeinek egyikébe süllyeszt, majd mellé helyezi sajátját is, szabaddá téve karjait, hisz mégiscsak "meghittebb", ha karjaiba véve ragadja el, nem pedig pálcával lebegtetve...

A birtok sötét s csendes, bár sejti, hogy pár óra és hajnalodni kezd, még szerencse, hogy hétvége következik. Nem kell látni a sok szánandó diákot meg hozzájuk öltözni az egyenruhába. Olykor még most is kirázza a hideg, ha arra kell gondolnia, hogy valójában csak a szünetekben különülhet el a sárvérűektől és vérárulókhoz. De ez most mellékes. Inkább arra figyel, hogy ne csapjon zajt, ahogy átlép a kapuszárnyak közt, majd végig halad a széles, viszhangos folyosókon, melyek kihaltak, mentesen bármelyk ház elöljáróitól. S csak akkor tölti el valamiféle elégedettség, amikor a nevetséges jelszót elmondva, lép be a prefektusi fürdő ajtaján, s az türhető halksággal záródik mögötte. Az csupán részlet kérdés, hogy a karjában még mindig ott pihen az eszméletlen, feltehetőleg igencsak sokkolt Rhea.

A fények kellően visszafogottak ahhoz, hogy ne kelljen fényárban úszó, tükröződő felületeket szemlélnie, elvégre a zubogni kezdő víz, a fényesre sikált kövezet lapjai, a csapok fémnyakai, mind-mind csak felesleges tükröződések. Már amennyire a Mardekár hálóihoz tartozó fürdők kövezetéhez és berendezéséhez képest elhanyagolhatónak tetszik az egész berendezés. De újabb rovás mindez a kastélynak szánt lapon, mint megannyi más.

Félig ülő, félig fekvő pózban helyezkedik az enyhén átmelegedett, de még kellemesen hűsnek mondható kövezeten, eltolva magától a cipóit, és a ruhacsomót, mi nem is olyan rég, egészen addig, míg a földre terített köntösén végig nem fektette Rheát, annak alaljára simultak. Hisz mégiscsak figyelnie kell a megjelenésre, ha már lépten nyomon azt hiszik, hogy vérrokonok. Tekintve, hogy a Rengeteg mocskával beszennyezett szövet nem épp a legesztétikusabb látvány. Főleg egy aranyvérű nőn. S lényegében itt tehetné meg, hogy átsiklik a tényen, hogy a másikat mindössze a jelzésértékűen csípőjére s valamelyest felsőtestére hajtott, ezüstkígyókkal ékített köntös fedi el pillantása elől. Óh igen, mintha ez azt jelentené, hogy nem gyönyörködhetett hosszú perceken keresztül. S bár valóban kínozhatná azzal a másikat, hogy maga is megszabadul a nadrágtól, ami elfedi alakját, s ijeszthetné, hogy oly sok minden történt kettejük közt, mégis, most más játékon töri a fejét.

Szabad karját, mellyen nem támasztja ki magát, követi végig a nőszemély arcélének ívét, hogy tenyerét simítsa a fakó bőrű arcra, s apránként közel hajolva szemléli a vonásokat, sóhajnyira közelítve meg a másik ajkait, s csupán ekkor mozdítva karját, hogy ujjai a szétzilált tincsek közé futva állapodjanak meg a tarkón, s emeljét meg a fejet, mit a másik nem volna képes megtartani. Óh igen, s próbát téve, hogy a játszma vajon kezdetét veheti-e, lehel puha csókot az ajkakra, nem időzve túl soká, ám féltőnek tetszőn, szinte törődő gonddal érinti a másikat. Mint valami végtelenül szánalmas boszorkány-regényben. Nah igen, de most épp ez a cél, a maszk, mit felvesz, hogy lássa, vajon mennyire képes a másik felmérni azt, hogy ez a szánalmasan ömlengésre termett arc avagy a pincében látott, szenvedélytől és haragtól izző személyisége az, mely valóban őt takarja. Mintha volna különbség arc és arc közt, míg valódi személye kényelmesen elnyújva elméjében, széles trónon ülve szemléli az eseményeket s húzza galád mosolyra ajkait.

..::Rhea, Granger, Weasley ::..


Kissé meglepi a dolog... Nem, nem az, hogy felszólal az önjelölt varázslexikon a könyv megkaparintása ellen. Inkább az, hogy nem visítva repül keresztül az asztal széles lapja fölött, hogy a nagyszerű mű után vesse magát. Bár meglehet, jobb ez így, hisz nem tenne túl jól az olvasmánynak, hogy ő, mint tanulmányozni vágyó aranyvérű, akinek épp nincs kedve venni egy saját példányt belőle, elkezdi az egyik szárnyát fogva rázni, hogy leakadjon róla a sárvérű csitri. Hát igen, és igen nagy pazarlás lenne megrongálni. De magában csak vállat von, hogy ez most könnyen ment, hát annyi baj legyen.

De megnyugodhat, amikor, hogyha úgy veszi, beleköt egy véráruló. Hát igen, mit vár az ember fia, ha egyszer könyvtárba megy egy olyan iskolában, ahol a legünnepeltebb hős egy nyüzüge, sárvérű anyától született, undortkeltően szerencsés alak, akinek annyi az összes érdeme, hogy maga köré gyűjti a hasonló szerencsétlen alakokat és belőlük verbuvál amolyan baráti kört. Nah igen, még szánni sem lenne érdemes őket, nem hogy dicsőíteni valamennyit. Ott van benne a késztetés, hogy megrázza magát, mint akin korbáccsal csapnak végig, elvégre épp úgy sértőek a Weasley szavai, amint ahogy maga a megjelenése. Hisz a stílus ott kezdődik, hogy megválogatja a varázsló, hogy mégis mit vesz fel.

De inkább kiszakad a gondolatai közül, és a szavak értelmét kutatja, ahogy úgy végig a méri a másikat. A kopott talárt, a kijárt cipőket, a félrecsúszott nyakkendőt, a megnyitott felső gombú inget, a szétálló hajad, a nevetséges vicsort, ami oly nagyon hasonlít egy kiéheztetett, összevert és szerencsétlen kutyára, mely megpróbál elijeszteni valakit, hogy szinte már groteszk rándulást kelt ajkainak szegletében. De nem lesz belőle semmi, hisz a prefektusi jelvény ott van a másikon. Nem mintha bármit is jelentene, inkább lehangolja, hogy a kiváltságokat jelentő alkalmatosság tompa fénnyel csillan. De mit is várt egy griffendélestől. Főleg Potter kebelbarátjától.

- Gond? - Vonja fel kérdően jobb szemöldökét, ahogy enyhe, émelygő érzés keríti hatalmába és inkább nem méi végig ismét a másik viseletét. Bár a nagy hármas két tagjának együttes látványa sem épp a legszívderítőbb, de hát ez van, majdcsak megnyigszik a gyomra, legfeljebb iszik rá valami töményet. Talán az segít. Legfeljebb két-három korty whisky...
- Ha csak az nem, hogy a hozzád hasonlóaknak is kiváltságokat adnak és a ruhatárad is illene felfrissítened, akkor szerintem nincs olyan, ami rád tartozna, Weasley. - Sziszegi, elvégre miért emelné fel a hangját, ha civilizált emberként is meg lehet oldani a helyzetet. Hisz nem valami griffendéles senki, aki azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy torkaszakadtából üvölt. Az valahogy... annyira... nem, erre még szó sincs.

S igen, már épp fordulna, hogy a kijárat felé induljon, hiszen miért várná meg, hogy reagáljon a másik kettő, s egyébkéntis, a kezében van a könyv, amit keresett, de egy váratlan, mégis kellenes fordulatként jelenik meg Rhea. Nos igen, egy ok, amiért marad, s nem hagyja faképnél ezeket a... Nem, most nem lovalja bele magát ismét ezekbe a származásokba és viseletekbe. Csak újra felfordulna a gyomra, az pedig csak fölösleges önmarcangolás. S kinek kell az?
Helyette halovány, galád félmosoly kúszik ajkaira, ahogy a szavakat hallgatja, s fejet hajt a másik felé, mikor köszönti. Elvégre, ha már fogadott rokon, s amúgyis van pár függő játszmájuk, sok mindent meg kell tennie. De ez újfent olyan dolog, ami nem tartozik ide. Bár...

- Hát igen, te is tudod, hogy hajlamos vagyok túl nagy figyelmet szenteltem - ejti szavait, fejével háztársa felé fordulva, majd tekintete a kettősre villan, ahogy megnyomja az utolsó szavakat - a korcsokra..

[ Az ajándék    ] – Húgom

Összerezzenés... Megugrás... Villanó tekintet a pálcaszülte vörös fényben... Igen, egészen festői látvány lehetne, de nem önmaga lenne, sőt, nem egy Malfoy lenne, ha elgyengült pillantásokat vetne a lejátszódó eseményre, minthogy egy halovány, sötét félmosollyal élveteg ajkain, szemlélje a másik ijedtét. Óh nem, tudja jól, hogy a másik inkább azért kerül ilyen állapotba, mert kiveri a víz ettől a helytől, s nem a saját settenkedése és hírtelen megjelenése okán. S mégis, hogy elnézi a másikat, elfogja valami...

Valami megfoghatatlan keveréke a szánalomnak, a kárörömnek és a lehelletnyi elégedettségnek. Elvégre egy laza csuklómozdulat, egy alap védőbűbáj, egy apró rándulás jobb szemöldökén, s a griffendélesek által oly nagyon kedvelt, számára lealacsonyítónak tetsző bűbáj tovatűnik. És csak figyeli a másikat, nem kis megelégedéssel, hisz ritkán látni, hogy Rhea elkapná a tekintetét, főleg úgy, hogy ennyire feltünő legyen. S hogy épp a látványtól, hogy az igen drága s ehhez mérten kellemes súlyú köntös szétnyílik előtte... Pedig csizma, sőt, kényelmesen bő nadrág is van rajta... De nem, most inkább nem legyezgeti azzal hiuságát, hogy belegondoljon, mit reagált volna a másik, ha netán egy szál szétnyitott köntösben állna vele szemben,

S úgy tűnik, jobban is teszi, hisz megvilágosodott szavak kezdenek el felé röpködni, sőt, még az a vád is éri, hogy gyerekes bosszút próbált állni. Óh, hogy mennyire nem tudja a másik, hogy mi számít neki bosszúnak, főleg, hogy ez, hogy kicsalja éjnek évadján az erdőbe, pontosabban ki a természetbe, amit annyira megvet, hogy lúdbőrzik magától a gondolattól is, korántsem lehet elégtétel azért, hogy pár óra mozdulatlanságba dermedés után egy alig varázsképes másodévest küldött oda hozzá, hogy vegye le róla az átkot. Még szerencse, hogy nem bénázott annyit, sőt, a legnagyobb szerencse, hogy nem valami hirtelen ötlettől vezérelve esetleg nagyobb vagy nehezebb bűbájjal próbálkozott az illető. Elvégre az egy dolog, hogy remekül tudja változtatni az alakját és külsejét, de egy lábat visszanöveszteni vagy esetleg vmi jóval fontosabbat, nem lenne épp az álmaiból kilépő egyik kedvelt mozzanat. Főleg, amilyen álmai moztanában vannak.

- Szegény kicsi hugom... - Suttogja, ahogy a másik ellép mellette, de nem lép utána, csak sötét pillantása vág végig a közvetlen közelében, pontosabban az avaron, hogy felmérje, mit is válasszon. S csak kissé elmélyül a hideg félmosoly ajkain, ahogy egy megvonagló kupacra lesz figyelmes. Lassú kézmozdulattal szegezi előre a pálcát, hogy suttogva ejtse a varázslathoz szükséges szavakat, olyannyira lehalkítva hangját, hogy az belevesszen a homályban motozó neszek s az egymásba hajló, sötét lombok susogása közé. Már ha a Rengeteg fái susognak nyikorgás és vészjósló recsegés helyett. S ahogy annak lennie kell, emelkedik meg a kupac, melyről kiderül, hogy egy félbehasadt, teknőszerű rönk, melynek alig pergamenvastag kérge az egyetlen, mi még egykori alakjára emlékeztet, hisz belsejében vonagló, egymáson elsikló, aranyvérűek által inkább messzire elkerült, nyálkás, sikamlós férgek tömege hemzseg.

- Valóban azt hiszed, hogy oly gyermeki cselekben lelem örömöm, mint egy kis esti séta itt, az erdőben? - Fordul a másik után, könnyedén emelve pálcát tartó kezét, mire kényelmes ívet leírva kerül a nőszemély feje fölé jó fél méteres magasságban az a bizonyos "szeretet csomag". S ahogy közelebb lép, mintha csak folytatni kívánná szavait, mintegy meg kívánva hazudtolni a lehetséges feltevéseket, villantja ki hibátlan fogsorát, hogy kegyesen tartózkodó vonásokat öltve magára, ereszti a bűvöletből a kérget s a férgeket, hogy reményei szerint azok Rhea fejére hullva szóródjanak szét a gondosan fésült hajon, a nyakon, a vállakon, s ki tudja, tán még a talár anyaga alá is jut belőlük, hisz a vékony, rothadásnak indult fa bizonnyal darabokra hullik, fájdalommentesen omolva szét. S kényelmesen támasztva jobb vállát egy fa széles törzsének, szemléli, hogy vajon a másik hogy éli meg ezt a lehelletnyi kellemetlenséget.

][ :: A szökevény keresése :: ] – Húgom

Mélyzöld, nehéz, drága anyagból szőtt, ezüstszálakkal kivarrott köntös rejti alakját, ahogy végig pillant a folyosók hosszában. Kellemes éj, alig pislákoló csillagokkal, épp ahogy kedveli. S belegondolva, hogy épp ő az, kinek le kellene váltania Rheát, nem is találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy bosszút álljon azért a sóbálványátokért. Bár nem is az átok az, mely oly nagyon bántja, inkább az, hogy reggel egy alig hatalmára ébredt senkit küldött, hogy levegye róla a rontást. Nem, korántsem vette sértésnek, inkább oly húzásnak tekintette, mellyel a másik kielérte azt, hogy alattomosabb, számítóbb praktikákhoz folyamodjon.

S épp ennek okán szeli a folyosókat, saját, jópár évvel ezelőtti alakját öltve magára, maga előtt összefogja a köpeny súlyos anyagát, hogy ne húzza maga mögött avagy ne lépjen szegélyére, s mélyen arcába húzva a csuklyát, melynek ezüsttel varrott szegélyére smaragdszemű kígyófejet tapadnak, szinte kiemelkedve a hímzésből, teszi bizonytalanná lépteit, mintha először osonna, s kételkedne sikerében. Óh igen, s épp akkor csap kissé nagyobb zajt, mikor elhalad "hugának" árnya mellett, s halad tovább, mint aki semmit nem vett észre az egészből. Néha meg-megállt, mintha viaskodna magával, hogy visszaforduljon-e avagy haladjon tovább. Persze ez csupán azért, hogy a másikat bevárja, fürkészve, hogy nem maradt-e le, s csak akkor lép ki a szabadba, mikor már bizonyos benne, hogy nem valami más alak szegődött a nyomába. Nem, mások már utána kiáltottak volna, de legalább futnának, nem kelletlen lépkednének.

Gondolkodás nélkül vette útját a Rengeteg felé, tudva, mennyire írtózik a másik mindentől, ami nem fából vagy kőből emelt épület, lett légyen az bármilyen állat, egyszerű erdőség, magányos fa vagy tágas rét. Így, bár tudja, míly nagy előnyre tehet szert ismét, túlszárnyalják várakozásait a másik megtorpanásának percei. S kényelmesen olvad a fák árnyai közé, ismét saját alakját öltve magára, azt, melyhez egyre inkább kezd ragaszkodni, hisz épp olyanra formálja, amilyenre épp kívánja. Akár meg is állhatna, de nem, mélyebbre hatol az erdőben, majd széles kerülőt téve, ügyelve, hogy köntöse ne akadjon ágakba, tüskékbe vagy bármi másba, mi kárt tehet benne. S nem is oly távól, talán ha húsz lépésnyire eredeti eltünése helyétől, állapodik meg az erdő szélén, kényelmesen elhelyezkedve egy mohos sziklán, egyenlőre összefogja mellkasa előtt a vagyonokat érő szövetet, el kívánva kerülni, hogy fedetlen mellkasának viszonylagosan világos bőre legyen árulójává. Igencsak kellemetlen volna, ha önnönmagát fedné fel s épp íly botor módon. S mostmár csak figyel...

Látja a közeledő árnyat, azt, ahogy az ajkak közül tejfehér pamacsokként tör elő a lehellet, szinte látva maga előtt, miként foglalja keretbe a jégszín lélektükröket. Halovány félmosoly siklik ajkaira, a legsötétebb fajták közül, mely már az elkövetkezendő pillanatok eseményeit élvezi, s látja maga előtt mindazt, mi megtörténhet. De emlékezteti magát, hogy nem ábrándozni jött ide. Így, mikor a karcsú alak eltűnik a fák közt, mozdul maga is, felemelkedve, hagyva, hogy szétnyiljon alakja előtt a köntös, míg jobbjval előhúzza a feketére pácolt pálcát, s kezét maga mellé engedi, némán haladva a fák közt, hogy épp arról érkezőnek tetszen, merről a másik beleveszett a Rengetegbe, s könnyed léptekkel követi a másik nyomait, amíg egyáltalán szükséges követni azokat, hisz alig pár tíz lépés után már a magányosan álldogáló, pálcájával maga elé világító alak mögé kerülve állapodik meg.

- Úgy hittem Aldrich romantikusabb helyekre csábít tiltott találkákra... - Ejti a szavakat félhangosan a másik mögül, talán féltucat lépés távlatából, felkészülve, hogy amennyiben megriadna a másik, s valamiféle nem épp kellemes átokkal köszöntené, úgy mégiscsak védhesse magát. Óh igen, a galád jókedv kezd benne szétáradni, ahogy felméri a másikat, lelki szemei előtt látva, hogy miként fortyog benne az undor és az irtózat az egész erdő ellen, s nyomasztja a tudat, hogy már egy talpalattnyi földön is több csúszómászó fordul meg erre, mint abba érdemes lenne belegondolnia.
Lassan lép közelebb, széles körívbe kezdve, hogyha nem gátolják meg, úgy a Rengeteg sötétje s Rhea közé kerüljön. Nem, még véletlen sincs szándékában védelmezőként avagy hős oltalmazóként fellépni. Az griffendéles senkiknek való tetszelgés, bár meg kell hagyni, olykor el-elsüthető egy-egy szende lányzó esetében, de túl gyorsan elhamvadnak azok a vágyak, melyek arra sarkallnák. Itt csak egyszerű fogás, mellyel kieszközli, hogy az a kevés fény, mely behatol a fák közé, alakjára vetüljön, megfestve köntösét, felragyogtatva annak mintáit, s bekúszva a kámzsa mélyére, felső ajkának ívéig arcán is végig follyanak a sápadt sugarak. Hát igen, a Malfoyok és a szörnyen teátrális praktikáik.

// Hermione és imádott lovagja, no meg hugicám //

Szánalmas emberek, szinte roncsok, amint a könyvek kortól megsárdult lapjai fölé görnyednek. Látja, hogy míly nagy szenvedések árán próbálnak oly tudást a fejükbe zárni, mire korántsem oly fogékonyak, mint a kviddicsre, a varázsvicc-ipari cikkekre vagy netán adott házuk imádott fejére. Meg sem lepődik, hogy mardekárosok csak elvétve fordulnak elő itt, s akkoris inkább a zárolt részbe kívánnak bebocsátást nyerni, hivatkozva hol Piton tanárúr engedélyére, ami leginkább meggondolatlanság, hisz ha a házfő fülébe jut, bizonnyal kellő dorgálást kapnak az adott személyek, hisz hazudni tudniuk kellene. Főleg egy olyan könyvei köré felépített álomvilágban élő nőszemélynek, mint amilyen Madam Cvikker.

Lassú, kimért léptekkel szeli a széles könyvespolcok közti folyosókat, felmérve, hátha talál valakit, akivel elszórakozhatna egy kicsit, avagy valamit, amivel lekötheti a figyelmét. Bár valóban unatkozik, nem oly szánalomra méltó, hogy hagyja kiülni vonásaira érzéseit. Már amennyi van neki. Egy-egy alkalommal meg-megáll, végig futtatva pillantását az adott témák érdekesebb darabjai után kutatva, ám amiért ma jött, nincs a helyén, ami elég érdekes, lévén, hallotta, hogy reggel vitte vissza egyik háztársa. Már magán a tényen meglepődött, hogy egy állítólag szerény körülmények között, valami vidéki bírtokra tervezett jövőjű nőszemély egyáltalán konyít valamit a bűbájtanhoz, nah de épp ezt a példányt a kezébe venni...

A fakó vagy épp ideges arcok mulattatják, főleg, mikor elidőzik valamelyk arcon, s látja, miképp lesz fokról fokra frusztráltabb a másik, míg idegesen fel nem kapja a fejét, s már épp a fejébez vágna épp valamit, feledve a könyvtár szabályait, de a házcímer mellett megcsillanó prefektusi jelvény láttán mély undorral és útálattal, de visszanyeli a szavakat. S ekkor lendül saját karja, hogy jelzésszerűen emelje mutatóujját ajkai elé, egy sötét félmosoly kíséretében. De mégis mit várnak tőle? Egy hatalma teljes tudatában lévő, metamorf mardekáros prefektus, aki unaloműzésnek ezerszer inkább gyújtaná fel egy griffendéles talárját vagy alázna porig egy tudálékos hollóhátast, minthogy baráti csevelyre invitáljon bárkit a klubhelységben vagy akár a folyosók egyikén. Hát igen, aranyvérűnek lenni, ráadásul épp Malfoynak lenni, mindig felemelő érzés. Bár ami Lucius mostani pálfordulását illeti...

A gondolatmenetet ereszti, hisz meglátja a fekete bőrkötésre arannyal felvitt, egy-egy kacskaringós ívvel ékített szöveget: Bűbájtan mesterfokon. S így arra irányítja lépteit, elmélázva, hogy vajon alakot váltson-e, valamely tanár alakját véve épp föl s ok nélkül ragadja el a könyvet vagy egyszerűen vegye ki az olvasó kezéből. Mert jelenleg nem tanulmányozzák vagy értelmezni próbálják a benne taglaltakat. Óh nem, hisz egy értetlenségében szenvedő érdeklődő nem kényelmesen hátradőlve, a könyvet az asztallapon megtámasztva bújja a bölcsességet, hanem fölégörnyed, mint az a megannyi szánalmas alak.
Sötét íriszeivel az ujjakat kezdi fürkészni, hogy megállapítsa, vajon mekkora erő kell majd, hogy eltulajdoníthassa azt, amit lényegében már reggel kikölcsönözhetett volna. Talán egy pillanatra az is eszébe jut, hogy talán saját példányt gyorsabb lenne szerezni, de az nem volna kihívás és nem kergetne vele egy-két önhitt diákot. Túl nagy öröm látni, ahogy megfáradtan a sok kereséstől, kivánszorognak a könyvtár ajtaján, s jómaga kényelmesen elhelyezkedve a szemközti padon, kellően a fény felé fordított fedőlappal, mímel olvasást. A megtört pillantások, melyekben épp, hogy felparázslik a gyűlölet, majd önmagába hullik vissza. Épp annyira szánalmassá teszi őket, mint egy aranyvérűt az, ha sárvérűekkel vagy kviblikkel veszi körül magát.

Az asztalhoz érve emeli meg jobbját, hogy a könyv gerincének felső ívére helyezze tenyerét, s ujjaival a szétnyitott lapok közé nyúlva foghasson rá a darabra, mindössze hüvelykjét helyezve a fedél bőrére, s nyugodtan, szinte magától értetődően kezdi kihúzni az egyetlen példányt a másik ujjai közül.

Hallgat, hisz kiváncsi, mi sül ki a másik szavaiból, s szinte már várja a pillanatot, amikor az belé szúr valami bravúros fogással, ahogy tőle már megszokhatta. Egy-egy részlet említésével a Violettel való kapcsolatából, avagy felemlegetve, hogy mennyiszer rebbentek szét ők ketten a család kastélyában, hisz annak az éjszakának az emlékét nem lehetett az egyik pillanatról a másikra félresöpörni, főleg úgy nem, hogy lényegében egyedül voltak. Apja csak feküdt a dolgozószobájában, elmerenge saját szánalmas léte részletein, anyja pedig vagy a birtok ügyeit intézte, vagy apját győzködte, hogy ugyan írja már meg azt a nyavalyás végrendeletet, s bár nem mondta soha, látta a szemében az indulatot, a vágyat, hogy amint alkalom adódik, megmérgezhesse az élősködőt. S voltak ők. Rhea és Abraxas. A kastély rideg és csöndes falai közt, s elkerülhetetlen volt, hogy össze ne fussanak, hisz leinkább ugyanazon helyeket preferálták.

S bár meglepi a másik, ezt nem is tagadhatja, arca rezzenéstelen maradt, ahogy pillantása is ugyanazon pontokra, a világítóan kék szemek mélyére szegeződött. Mégis, mit várna el bárki egy férfitól, ha nem meglepődést, mikor a nő, akit számolatlan alkalommal vágyott karjaiba zárni, érinteni, magához tartozónak tekinteni, gyilkos szavak záporát kéjt ígérő érintésekkel szakít meg.
Amint lábára fonódik a másik lába, s huga közelebb húzza magát, mintegy önkéntelenül, neki is mozdulnia kell, térdét támasztva a nyirkos falnak, hogy kellő támaszt adjon az ölelő végtagnak, s méginkább csökkentse a teret, mi kettejüket elválasztja. Felesleges volna azt hinni, hogy egy egyszerű körülzárással megfékezhető lenne a mindig túlzottan hideg fejjel mérlegelő nőszemély. Nem... Túl sok fájó pontra tud rátapintani, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Nem is kell sokat várni, máris mérgező szavak szilaj rohama veszi kezdetét, mit kifejezéstelen arccal, talán csak tovább sötétülő szemekkel hallgat, nem szabva gátat elméjének, mely megeleveníti a felvetett lehetőségeket. Ám nem hagyja el magát, nem teheti, hisz akkor mivé lenne? Egy állat volna, kit csak az ösztönei vezérelnek és a vágyak, melyek mindig csak bajt hoznak, ha gyenge kézzel próbálnak föléjük kerekedni. Egy aranyvérűhöz, sőt, egy Malfoyhoz nem illik, hogy szabadon eressze a benne fortyogót.
Így csupán szemléli a képeket, ahogy a mindigis gyűlölt Aldrich csókokkal halmozza el a másik testét, forró, el-elhaló lehelletükkel fullasztóan levegőtlenné tett szobában, lángok halvány viszfényével, melyek mindössze a kék lélektükrökben csillannak meg, melyek mélyén kéjes elégedettség tündöklik. S aztán az, miként a vézna karok körülfonják Rhea testét, magukhoz láncolva, s rájuk hajlik a hosszú, sötét hajzuhataggal ékes fej, kényelmesen helyezkedve azok ívébe, s halovány mosollyal az ajkak ívén.

Keserűen, gúnnyal és megvetéssel telve kacag fel... Már ha kacajnak nevezhető az, mikor valaki, végtelenül közel kerülve az ajkakhoz, fénytelen íriszekkel merülve a karjaival béklyóba vert nő lélektükreibe, elnyíló, a futó csók és a könnyed szivogatás lángját még magán tudó ajkakkal, halkan, eleinte alig hallhatóan, majd épp, hogy felerősödően nevet fel. Mint mikor egy halálfaló megvetően magasodik lefegyverzett, tehetetlen áldozata fölé, azt sugározva minden pórusából, minden egyes idegszálával, hogy őt legyőzni, megingatni, de még csak megsebezni sem lehet. Óh igen, s ezt fűszerezi megannyi összeroppantott, összetört, egykori szeretői után epedő férfiúk pillantása láttán érzett galád arroganciával és gőggel. S míg halkan, épp csak a másiknak címezve nevet, hisz nem fog harsogóan vihogni egy pincében, mint valami meggondolatlan, eszelős, griffendéles véráruló, addig balja tovább fut, ujjhegyeivel gátlástalan s pimaszul lassú mozdulatokkal járja végig a formás hátsó ívét, melyről visszatér a comb hátsó vonalára, min túlfordulva fekteti tenyerét a halovány, selymes bőrre, ismét felfelé indul, minden egyes lélegzettel egyre inkább sejthetővé, mintsem valóban érzékelhetővé téve mozdulatait, ujjainak hegyével mindössze épp, hogy érintve a vágyott íveket.

- Meglehet, hogy a jegyesed aranyvérű, de ne gyalázd azzal a családot, mely sajátjaként nevelt, hogy egyenrangúnak tekinted azzal a korccsal. S számtalanszor láthattad, hogy épp úgy a saját, mocskos fajtáját próbálja védeni, mintsem az eszmét, melyre - bár vére nem elég tiszta, ha a híreknek lehet hinni - , felmenői köteleznék.

Siklik tovább balja, érintve a másik testének kapuját, bár mintegy lehelletnyi nyomást fejtve ki a fehérneműre, de érzékeltetve jelenlétét. Jobbja, melynek feladatát még csípője vette át nem is oly rég, fut a kézfejre, mely talárja elején simít végig, s egyenlőre csak körül fogja, egyetlen, jelzésszerű villanást végig futtatva tekintetén, erősíti kissé a nyomást, épp csak addig, míg az a bizonyos fény felizzik íriszeinek körvonala mentén, majd ereszt a kéz, s ismét obszidiánfeketén tükröződik a két szemgolyó, kérlelhetetlen, bár nem engesztelhetetlen, mégis, mélyről feltörő indulatokkal sötétre festve.

- Nem tudod, mennyire édes érzés látni, hogy miképp vágnád belém az újabb tőröket... - Villantja ki vaskos, élveteg ajkainak oltalmából szemfogait, melyek hegyén még ott vöröslik a másik kiontott vére. - Ám ha valóban oly nagyon kívánnád drága Aldrichod ölelését, s nem tudnád mellőzni társaságát, ugyan miért csupán havonta egy hétvégét töltesz vele abban a förtelmesen félreeső s vadászlaknak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető viskóban? - Kérdi aligha érdeklődő, inkább olyféle hangon, mint aki csupán azért teszi fel a kérdést, hogy elbizonytalanítsa a másikat a saját játszadozásaiban. Ki tudja, talán sikerül, ha nem, akkor majd holnap vagy azután.
- Bár, ha minden kétséget el kívánnál oszlatni, nem volna szükség szavakra... - Siklanak végig baljának ujjhegyei a finom, fekete csipke alsónem anyagán, kirajzolva a másik szemérmének vonalát, ügyelve, hogy épp csak a sötét szövetet simítsa úgy, mintha egyszerűen a ruhadarab gyűrődne meg, el kívánva fedni az ujjhegyek testmeleg érintését.
- Nos, kedvesem, mindigis tudatában voltam, hogy tanulnom kell, mégis, mintha neked méginkább csiszolásra szorulna ez irányú képzettséged... - Galád felhangokkal teljes, kárövendő szavak, épp úgy, ahogy nem is olyan rég a másik szólt, mikor megforgatott benne egy-egy oly tőrt, mit csak az idő és a rgéi élethez való visszatérés feledtethet.

Hogy mit érez ebből az egészből? A vér édes, mégis lágy, selymesen fémes ízét, mely erőteljes alaphangot adott a csóknak, mely viharosan kapott szárnyra, hisz vér serkent szemfogai nyomán, s apró öklök próbálták távozásra bírni, hogy aztán hosszú, szenvedélyes, de korántsem émelyítően érzelgős csókkal olvadjanak egymásba az ajkak, melyek közt töretlen céltudatossággal siklatja előre nyelvét, keresve a másikét, mintegy tudv, megszűnt az ellenállás, s valóban, hisz karján, vállán, arcán simít végig az apró kéz, nyakának ívét karmolva végig, belefeledkezőn, élvetegen, korántsem a vérontás vagy a gyilkovágy rideg és dinamikus egyvelegével párosulva...

A pillanatot idézte, azon az évekkel korábbi bálon, mikor egyszerű, fekete és arany viseletben volt, haját hosszabbra engedve és sötétre formálva kéépességei folytán. A fekete nyersbőrrel fedett belsőrészű, aranyból öntött maszk készségesen fedte el vonásait, mintegy megfelelő oltalmat adva ahhoz, hogy ne kelljen olyanok társaságát elviselnie, akik amúgyis csak jó kapcsolatokat akartak ápolni a családdal, és lelkesen megmutatni, mennyire törődnek a Malfoy örökössel. Ha Lucius ott lett volna, őt ostromolták volna töretlen, ebben akkoris biztos volt, pedig jó négy éve nem látta akkor a nagybecsű férfiút.
Egy oszlopnál állt, várva, hogy történjen valami, bármi, ami kirángatja a méla unalomból és a túlfűszerezett bor mámorából. És igen, mikor már jóra is fordulhatott volna az este, megjelent az a nevetségesen giccses viseletű varázsló, valami Jones vagy Jerom, nem volt fontos akkor sem, csupán az a képessége aggasztotta, hogy képes volt felismerni őt, főleg a szolgák kikérdezésével és lefizetésével, s így, ismét el kényszerült volna viselni azt az ajnározást, amitől undorodott.
És akkor látta meg az eladósorba ért lányzót, egyedül fordulni a parkett közepén, amíg eltáncoltak körülötte. Remek ötletnek tűnt, felkérni egy ismeretlen, igencsak tetszetős nőt, és vele tölteni az estét, legalább addig, amíg anyja meg nem jelenik ismét, bár a könyvtárban tűnt el valami szálas északival, meglehet, csupán hajnalhasadásra tér vissza, apja pedig amúgyis csak a szobájában ül és legyezi hiúságát, magastaltatva vagát a festmények alakjaival. Főleg tulajdon képmásaival. Lendületes léptek után ragadta magával a nőt, és kezdtek táncba, elöbb egybe, majd egy újabba, s az este gyorsan szállt, kellemeset ittak, jókat derültek, s mélyen merültek egymás íriszeibe.

Bár levegője fogytán volt, még igencsak folytatni kívánta a csókot, mely elmélyült. Igen, elmélyült, ám széttörött, ahogy előbb meghallotta a csattanást, majd érezte, miképp patakzik vér a körmök nyomán arcáról, s kezd égni bőre. Nem nyitotta fel riadtan a szemeit, csak várt, hogy a másik cselekedjen, ám amint az mozdult, lassan, komoran emelte meg szemhéjait, hogy azok mélyéről fehérje nélküli, sötét szemek nézzenek a másikra. A valódi haragjának jele volt ez mindigis. Nem a felmordulásoknak, azokat csak agresszív kirohanások jellemezték, nem, ez jóval másabb volt. Hidegebb, más mélységekből előtörő, talán az egyetlen olyan dolog, melyet ajándékként kapott képessége mellé.
Egyetlen szó nélkül hallgatta végig a másikat, figyelve a szavak lejtését, az ajkak remegését, a szemek bágyadt csillogását. S sötét elégedettséggel vette tudomásul azt, amit kiolvashatott azokból a szemekből. A szemegből, melyek sokkal de sokkal kevésbé befolyásolhatóak, mint az arcizmok, az ajkak, melyeket a másik be is harap, egyetlen apró rezzenést engedélyezve csupán, mi épp elég, hogy egy vércsepp hulljon alá az állra, megfestve a fehér bőrt, majd tova futva a koromszín csipkébe olvadva. Gondolataiban követi a csepp útját, ahogy végig gördül a keblek közt, majd, ha elég lendülettel bír, tán megfesti útját egészen a köldökig, hol mindenképp megállapodjon, vékony, vériszamos réteget vonva a selymes bőrre.

- Hogy mit képzelek? - Kérdi halkan, oly felhangokkal terhesen, mintha épp, hogy vissza tudná tartani kitörő kacaját, mégis, nem volt benne semmi öröm, semmi kárörvendés, inkább a lenézés és felsőbbrendűségtudat azon árnyalata, mely csak a Malfoyokra és a hozzájuk hasonlóan sötét családok tagjaira jellemző. De nem mozdul fenyegetően, nem szólt többet, csak állt, várva, hogy a másik hátha hozzá vág valamit, s balja feljebb siklik a nyak ívén, hogy kézfejét fektethesse az áll alá, s egy enyhe csuklómozdulattal kényszerítse a másikat, hogy megemelje fejét, még ha nem is mer szemébe nézni, bár nem titkolja, hogy arra vár, hogy íriszeibe tekintsem a másik.

Óh igen, az egy édes éj volt. A forgatag már alább hagyott, s ketten, lágyan ringatózó léptekkel haladtak végig a folyosókon, tudatosan nem saját szobája felé kalauzolva a másikat, elvégre nem oly hely az, mit fehérnépnek könnyű volna megemésztenie. Helyette inkább a vendégszoba az, mely céljává válik, a széles, minduntalan makulátlanul megvetett ággyal, s egy alig számottevő szekrénysorral, mely alig hét lépés hosszú és három széles részt fed le a szoba padlatából.
Forró csókkal tapadtak egymáshoz ajkaik, nem eresztve az ölelést, s olykor még mindig hallja, miképp feszült meg az ing anyaga, mielőtt a felső gombok engedtek, s lehullottak, hosszan koppanva a deszkákon. Bár maga az összetettnek tetsző ruha zsinegeit oldogatta épp, mit sem törődve azzal, hogy szemeit lehunyva tartja épp, így nem róhatta fel neki a másik, hogy el-elkalandoznak kezei, mígnem fordultak, s tulajdon háta csapódott a baldachinos ágy oszlopának. Egy kis lépés oldalra. Majd a zuhanás állapota, mielőtt megtörtént az a baljós eset. Ahogy kapkodó lélegzetvételeik alatt egymás íriszeibe pillantottak, hosszan, s egyszerre nyiltak el ajkaik, mintegy közös megegyezés alapját, ismét forró csókkal illetve egymást, míg keze felfutott a nyak ívén, egészen a tarkóra, hol ujjhegyei körülfonták a maszk zsinegét. S egyszerre mozdult kezük. S mikor lehulltak a maszkok...

- Mocskos, alantas mugliivadék... Mintha a hőn szeretett Aldrich felsőbbrendűbb lenne egy muglinál... - Formálja a szavakat halkan, aprólékosan megformáltan, kiélvezve, hogy minden egyes szó mélyen mar a másikba. S míg beszél, beszívja tulajdon vérének aromáját, s lassan fújja ki a tüdejébe tódult levegőt, előre hajolva, homlokát Rhea homlokának vetve, így feszítve a falhoz a másik fejét, míg balja ereszti a nyakat, s a váll ívén tovább lendülve, a csípő vonalán éri ismét a nő testét, egyre lejebb és lejebb futva, míg körvei megvastagszanak, s kihegyesednek. Körmeinek hegyeit támasztja a combra, figyelve, hogy a bőrt épp, hogy végig karistolják a megvastagított karmok, ahogy öröklbe zárva ujjait, húzza magával a mélyzöld szoknya anyagát, melyet kézfejével támaszt meg, hogy karmossá lett ujjai a sápadt bőrre simulhassanak, felfelé indulva a comb hátsó ívén.
- Vajon egy olyan féregnek, mint amilyen a jegyesed, elégedetten odavetetted magad? - Elmélázó hang, halovány, egyszerr kihívó és galád félmosoly az ajkakon, miközben jobbja hüvelykjén szintén karom sarjad, mi egy látszólag könnyed mozdulattal siklik a fűző elülső zsinegei alá, s egy erőteljesebb rántás nyomán szaggatja fel azokat, mindössze a keblek kellemes ívei közt, majd ismét visszatérve a csípőre, mit idafeszít a nyirkos falnak.
- Mit gondoltál, bűntetlen hagyom, hogy vérem ontottad? - Szinte kioktató hangnem, majd kissé szélesebb lesz a mosoly.
- Nem, nem ontom véred, oda döfök, ahol a leginkább fájó... édes egyetlenem....- Suttogja, ahogy orrhegyeik egymáshoz simulnak, s balja egyre csak siklik felfelé a selymes bőrt alig-alig érintve, egészen a formás hátsó alsó ívéig, mit kényelmes ütemben jár végig, mintha csak ki akarná rajzolni annak vonalát, mint a szobrász, mielőtt márványba álmodja a formát. S csak ajkainak szegletében továbbrais ott a félmosoly, ahogy előre lép, csípőjével véve át jobbjának szerepét, testével szorítva a falhoz hugát, s felszabaduló jobbja mozdul.
- Ha tudnád, hogy minden egyes nőcske arca helyett, akit az ágyamba csábítottam, a tied lebegett... Oh... - Kissé meglepődött arc, mintha véletlen csúszott volna száján a mondat, s bár láthatja a másik, hogy épp úgy lehet igaz, mint ahogy hamis is, miután látta a fényt Rhea íriszeiben, a Malfoyok elégedettsége kezdi eltölteni, hisz megtalálta a pontot, mely a legfájóbb s mind közül a leginkább védhetetlen... A ki nem írtott érzelmek...

*Csak hallgatja a szavakat, melyekkel a másik elismeri, hogy igen, báb, s szemére veti, hogy hát igen, vele ellentétben nem teheti meg azt a luxust, hogy szembe forduljon a családdal. Pontosabban azzal a bizonyos ággal, melybe apja tartozik, hisz Lucius mindig kedvelte, sőt.. Többet tanult tőle, mint az apjától valahais tehette volna. S talán csak Pitont hasonlíthatná nagybátyjához, hisz a két támogatója eme két, romlottnak ítélt ember. Mintha rossz ajánlólevél lenne.

Még mindig emlékszik arra, mikor megérkezett a skót kastélyba. December volt, épp karácsony és szilveszter közt, abban a három napban, ha minden igaz, akkor a másodikban. Igen, úgy kellett lennie. Gyalog érkezett, legalábbis a kastélyhoz, hisz oly rég repült utoljára seprűvel, hogy immár lealacsonyítónak tartaná a használatát. Már akkoris így volt. Határozott léptekkel szelte át a parkot, melyben szitált a hó, elfedve lábnyomait, s vastagítva az előzőleg lehullott, majd a terrorizált házimanók által félretúrt hókupacsokat. Nem foglalkozott semmivel, hisz nem a tájban gyönyörködni jött. A hatodik évének tele volt az, mikor már felnőttnek számított, így minden ingóságával együtt, ami a mögötte lebegő ládában pihent, állapodott meg a bejárat előtt. Mogorván fogadta a szolga, de mit is várhatott volna tőle, de ez volt a munkája, gyanakodni. Később belerúgott párat, hogy tudja, mégis hol a helye.
Lassan, megfondoltan lépett a csarnokba, s hajtott térdet a lépcsőn lefelé ereszkedő rokonnak, félérden maradva, kámzsáját fejét tartva, hogy a kérdésre, hogy mégis ki ő és mit keres itt, emelte meg a sötét anyagot, s pillantott fel. Igen, akkor érezte először igazán, hogy szabad. Oltalomra lelt az oly sok éve nem látott rokon kebelén, aki mintha fia volna, nevelte tovább s látta el tanácsokkal, mire fordítson nagyobb figyelmet, s mit tegyen körültekintően. Akkor kezdtek el rivalizálni Dracoval, ahogy azt kellett, mégha Luciusszal a tulajdon apja iránti gyűlölet fűzte is össze, az unokatestvéri kapocs nem volt oly erős. Csak vállat vont akkor, most pedig már élvezi, hogy bűntetlen szapulhatja és dorgálhatja unokaöccsét.*

- Apám már akkor eldobtam, amikor te még azon gondolkodtál, hogy vajon hova menjetek vásárolni anyámmal az újévi összejövetelre! Luciust pedig kétlem, hogy érdekelte volna, hogy épp kivel múlatom az időm, ha elég vagyonos hozzá. S a családfa elég lett volna, ha eljutok addig, hogy beszélhessek vele... * Mordul a másikra, hisz viharos napok voltak, amikor úgy döntött, végleg szakít apjával, s anyját a családi birtokon hagyja, hogy legyen valaki aki legalább vezeti a háztartást és igazgatja a földeket. Soha nem kívánta még annyira, hogy az apja veszne oda egy balesetben, botlana el a lépcsőn és törné ki a nyakát vagy netán vágja fel az ereit merő véletlenségből. Addig fokozódott az útálat, hogy megütötte. Előbb az apja az anyját, hogy miért hagyja így beszélni vele, majd pedig ő az apját, hogy sziszegve köphesse a képébe, ha mégegyszer megtudja, hogy kezet emelt az anyjára, kitépi a szivét és megsüti nyárson. Az apja vérével kézfején lépett ki a házból, s ez volt ajánlólevele az istenített nagybácsinál. Valamire jó volt annak a senkinek a vére. Másra korántsem lehetett volna alkalmas.*

-Anyám sosem tagadtam meg, s nem is fogom. Mindössze tiszteletben tartom az életvitelét. * Nagy szavak, bár korántsem monthatja mindet igaznak. Sosem tudott megbékélni anyja életstílusával. Elvárná tőle, hogy legalább végezzen apjával, mielőtt összefekszik számolatlan varázslóval, olykor boszorkánnyal, mikor épp mi válik hasznára. Nem, korántsem bírálja ez, csak azt a bizonyos apróságot. Hogy nem bír végezni egy féreggel. Meglehet, valami megköti a kezét, miről neki sincs tudomása. Tudnia kellene róla, tudnia, hogy mégis miért nem képes. Majd sort kerít reá.*

- Mit merészelsz... * Sziszegi, ahogy a másik perverziónak nevezi Violettel való kapcsolatát, mintha holmi degenerált söpredékhez tartozna, sőt, muglipártoló lenne, mint a legtöbb régi család tagjai, akik lecsúsztak és kiestek az elit köreiből. Undort kelt benne a hasonlítás, s mikor anyját is felemlegeti, hogy mekkorát csalódna benne, sötétedik tovább pillantása, hisz anyját nincs joga a másiknak szájára venni. Nem mintha nem lenne fogadott anyja, de akkoris. Túlságosan azt hiszi, hogy közelebb került hozzá, mint ő, az elmúlt több mint egy év alatt. Nem, még nem zúdítja a másikra a benne forrongó haragot, még nem engedi szabadjára dühét, akármíly lobbanékony is. Most még nem...*

- A biztosat a bizonytalanért... Tisztességtelen... * Suttogja maga elé a szavakat, ahogy a másik pillantásában merülnek el íriszei. Csak hagyja, hogy tova szálljanak a szavak, mintha mit sem törődne azzal, hogy mit is jelentenek valójában. Hogy mi is az értelmük, mi is a valójuk, s mégis, mi lehet az, ami hozzájuk fűződik Rhea elméjében.
Nem kell elgondolkodnia, hisz tőrként döfnek bele a másik szavai, ahogy közelebb lép hozzá, s mellkasára fekteti tenyerét. A szavak.. a hanglejtés... a finom mozdulatok, az arc rezdülései... Mind-mind oly pontosan mímelték Violet tetteit, ott, azon az éjjelen, amikor magával vonta a hálójába, mások, ha látták volna, úgy vették volna, mintha magával ragadna egy mardekáros kígyó egy griffendéles macskát. Alsó ajka megremeg, ahogy hallja a szavakat, melyeket immár ismét a régi Rhea intéz számára, megvetéssel, gúnnyal, s csak áll ott, mozdulatlan, míg a másik kilép előle, s visszadobja rá szavait. Még a cipők sarkainak koppanásai sem zökkentik ki, nem hozzák vissza, hisz látja maga előtt felgyorsulva az egész jelenetet, s hogy mi lett abból az éjből, látja a reggelt, mikor egymás karjában ébredtek, s utána azt, ahogy karjaiközt Violettel aludt el, ám vacogva ébredt, érezve a test hidegét, melyet ölel. A hajnal mementója volt, s ekkor jutnak el tudatáig "hugának" szavai. S felső ajka megremeg az indulattól, kivillantva fogait, s érzi, amint a féktelen düh átveszi fölötte a hatalmat, s vérszagú köd száll le elméjére.*

- Meg ne merj mozdulni... * Lassan ejtett, mélyről előtörő szavak, mint mikor a föld gyomrából rengés fut végig egy barlang járatain keresztül, kitörve a felszínre. Csikorgó felhangok, mély zöngék, meghajló térdek, melyekkel megtámasztja magát a síkos talajon, mielőtt leniindul, három hosszú lépéssel szelve át azt a talán öt lépésnyi távolságot, mely eddig elválasztotta kettejüket egymástól, s a másik hátát elérve karolja át jobbjával a másik derekát hátulról, hogy erőteljes rántással a közeli falhoz rántsa Rhea testét, hogy annak háta tapadjon a falhoz, karjával a kőhöz szorítva a másikat, nem törődve azzal, ha netán fájdalmasan érintené a nőszemélyt ez az eset, sőt, még közelebb is lép, hogy közelről pillanthasson a másik íriszeibe, s dühtől forrongva sziszegjen a másik arcába, elmerülve a másik kék lélektükreiben.*

- Mit tudsz te a sebzett lélekről... * Haragvó tekintettel hajol közelebb, baljával a nyak ívére tapadva, s kényelmesen megtámasztva ujjhegyeit, hogy tenyerébe simuljon a gége s a lüktető verőér.* Az egyezséget te kötötted... Ha úgy tartja kedvem, hát felbontom, akár tetszik, akár nem... * Villannak meg íriszei, s mintegy "finom" utalásképp, a másik ajkaira hajol, s szenvedélyes csókkal tapad azokra, szemfogaival vért serkentve íves felszinükből.*

*Nem nyúl a leejtett papír után, már amúgyis ideje megválnia tőle, a végén még rá lehetne bizonyítani bármit abból a bizonyos, esetlegesen felszínre kerülő pletykából, hogy valóban közösködött egy köztudomásúlag nem teljesen tiszta vérű nőszeméllyel. A simítás hidegen hagyja, csupán a paskolás az, ami szikrát vet pillantásában, de nem kelt benne haragot. Nem, annyira nem húzza fel ezzel az egésszel. Hisz elhamvadt már a szerelme tárgya, merthogy annak érezte, akár az volt, akár nem. S vele együtt lett porrá énjének azon darabja, mely kibontakozott mellette. Milyen nevetséges gondolatok egy Malfoy részéről. Önmagán borzad el, bár ebből mi sem látszik, helyette inkább kihívó, sőt, elégedett félmosoly jelenik meg ajkain, ahogy kikel magából drága kicsi huga. Hiába hivatkozik arra, hogy jajj, mennyire aláveti magát a család döntéseinek, csak menekül a valóság elől. Mert épp oly jól tudja, hogy neki van igaza.*

- És te, velem ellentétben, báb vagy, hugicám... * Emelkedik fel maga is, ahogy felpattan mellőle Rhea, bár a fellendülő papírdarabot elkapja, s kétrét hajtva tartja ujjai között, míg a másikat szemléli, elvégre a szurkálódását már lerázza magáról, ahogy a vizet szokás a viharkabátok felszinéről. S sötét mosolya, mely fellobban ajkain, miközben megemeli a papírt, s a lángba tartja, hagyva égni, mind nagyobb és nagyobb hévvel, mígnem mindössze egy alig körömnyi papírdarab marad ujjhegyei közt, mit unottan ejt a lángok közé.*

- Önmarcangolás? Ugyan kedvesem, hova gondolsz? *Kérdi, felvéve a másik stílusát, s lépdel lassan, kellően lassan Rhea felé, tudva, hogy az nem fog csak úgy elmenni. Annál jóval büszkébb, mintsem meghátráljon, épp előle, akit szerinte meg lehet zabolázni, sőt, irányítani és megalázni lehet. Mit képzel ez a lány magáról? Mintha valóban lenne hatalma fölötte. Óh, hogy mennyire de mennyire esendő és naív...
Halovány mosoly ül ki ajkaira, ahogy megkerüli a másikat, hogy ismét szembe kerüljön vele, jobbjának ujjhegyeivel simítva végig Rhea arcán, mintegy viszonozva a látszólagosan lágy érintést, ám az állat elérve, az alá siklanak ujjhegyei, hogy megemelhesse a másik fejét, s közelebbről nézhessen íriszeibe.*

- Milyen kár, hogy túl gyáva vagy... Pedig amíg nincsenek kötelmeid, főleg azzal a tuskóval szemben, élned kellene, nem pedig szurkálódnod és ingerülten rámförmedned... Szegény kicsi Rhea... * Jelenik meg lesajnáló félmosoly az ajkakon, amint lehelletnyivel közelebb hajol a másikhoz, míg keze az áll alól a nyak ívén fordulva siklik a tarkó felé, megtámasztva a lányzó fejét.*

*Míg a szavakat hallgatja, leginkább nem gondol semmire, bár ez inkább próbálkozás, mint valóban sikeres megvalósítás. Mert kérdések kezdenek el kavarogni fejében, egymás után kapva újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy mégis mit tesz a másik. A vasmaroknak titulált szorítást fel sem veszi, tudja, hogy a másik mindigis a külsőségek által vezéralt volt, de mi baja lenne ezzel. Elvégre a név kötelez, még ha nem is vérszerint Malfoy a másik.
A csípős megjegyzésekre inkább csak szája szegletének egy-egy halovány rezdülésével ad lesajnáló élt, lévén, egy dolog hivatalosan eljegyezve lenni s egy másik valóban jegyesnek lenni. Mert az megkívánná, hogy a nő alávesse magát leendő ura akaratának, ami, lássuk be, Aldrich esetében igencsak érdekes volna. Főleg, hogy amióta ismeri, egy tiszta és épkézláb gondolata nem volt, amit nem adtak volna a szájába. Szánalmas, hogy milyen varázshasználók tartoznak az elit körökbe manapság. Inkább csak vállrándításra volna érdemes a csipkelődés. De annyi baj legyen, inkább...

Tekintete elsötétül, ahogy meghallja elhalt kedvese rágalmazását. Igen, érzékenyen érinti a dolog, elvégre ha valaki a szeretőjét srtegeti, akkor őt is lealacsonyítja, sőt, lényegében őt támadja, nem pedig a nőt, aki amúgyis már hamvaival a tengerben pihen. Arcvonásai megremegnek az indulattól, elvégre egy metamorf, ha valóban haragvó, akkor az nem képes oly jól leplezni, mint ahogy kellene, hisz ki kell eresztenie kezei közül valódi hatalmát, mely egyes esetekben még képes lehet arra, hogy arca egyszerűen összeomoljon. De nem, most mindössze megremgenek vonásai, s kivillantja szemfogait, melyek mintha változnának valamicskét, mielőtt egy lassú, nagyon lassú fejmozdulattal nyugtatja le magát, s nyeri vissza eredeti vonásait.*

- El sem tudod gondolni, mennyire keveset tudsz... * Nyúl szabad karjával talárja alá, hogy egy alig tenyérnyire összehajtogatott levelet húzzon elő, mit könnyedén hajtva szét ujjaival, fedi fel annak tartalmát, egy családfa könnyed másolatát, mi korántsem az övé, hisz minden valóban aranyvérűek által nevelt nemesen született fejből tudja tulajdon őseinek sorát. A másik ölébe ejti a levelet, úgy fordítva egyetlen sarkát érintve, hogy a fény kellően rá essen, megvilágítva a legalsó nevet: Violet E. Blakemore.*

- Mulatságos, hogy épp te, a vér bűvöletében élő, voltál az, ki féltékenykedett egy sárvérűre... * Hajol közelebb a másikhoz, sejtetve, hogy többet tud, mnt bárki is gondolná, pedig tudása nem terjed ki olyannyira, mint kívánná. De mit van mit tenni, a hatalom látszatának fenntartásához nagyot kell mondani, s nem lesz olyan, aki kockázatot vállal, mert mindenkinek van takargatnivalója.. *

- Bár meg tudom érteni, hisz egy olyan genetikai selejttel, mint Aldrich, nem sok mindent lehetne kezdeni... Szegény kicsi hugom, a végén még úgy jársz, mint anyám, szeretőket kényszerülsz tartani, hogy egyáltalán legyen valaki olyan, akinek a házasélet nem arról szól, hogy esetleg megfogjátok egymás kezét, ha társaságba mentek... * Tagadhatatlan, hogy élvezi a helyzetet. Miértis ne tenné, mikor a másik is élcelődött rajta. Rheának pedig nincs fájóbb pontja, mint az, hogy egy arra teljességgel érdemtelennel házasítják össze, ráadásul hónapokon belül. Milyen kár, hogy egy veszteshez kell kötnie magát. Biztos nagyon csalódott lesz, ha kiderül, hogy a drágalátos Aldrich valóban olyan, amilyennek ő látja. Tohonya, szerencsétlen, mások szánalmából életben tartott... egy szóval, kvibli. Már amennyire lehet hinni a híreszteléseknek a varázstehetségét illetően.*

*Ajkai érintése nyomán érzi, miképp lódul meg a másik ereiben a vér, s megelégedéssel húzódnak ajkai kihívó mosolyra, hisz a másik korántsem rezzent össze, s túl soká tartott, míg lesöpörte magáról érintését. Milyen kár, hogy a drága húg nem képes oly jól játszani testével, mint szavaival. De nem teszi szóvá, helyette megtartja mosolyát, mely elsötétül, ahogy hellyel kínálják, s figyeli a precíz mozdulatokat, miként elrendezi a másik a szoknya redőit.*

- Mégis mit gyászolnék? *Kérdi, értetlenkedve ráncolva homlokát, míg magában erőteljes ütést mér a lezárt ajtóra, mely mögül emlékek és érzések kívánnának előtörni. Nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen kis vipera előtt érzelgős legyen, sőt, hogy bármilyen hozzá nem méltó érzést keltsen benne a másik, elvégre hogy lenne méltó Lucius tanításaihoz, ha manipulálhatná akárki.*

- Gyermeteg... ártatlan... meggondolatlan... *Elmélázni látszik, ahogy kényelmesen leül, könnyedén nyúlva karjával Rhea után, annak csípőjén kívánva megtámasztani azt. Ha pedig nem engedné a másik, hát annyi baj legyen, úgy megtámasztja magát a pad szélén, könnyedén hátra dőlve.
Lassan futtatja végig sötét tekintetét Rhea alakján, mintha a szavakat keresné, vagy valami olyasmit, amin kellemesen elidőzhet. S lám, nem is kell túl sokat keresgélnie, pillantása megállapodik a szoknya árnyalatát idéző, méregzöld fűző felső ívén, mintha nem fedné a hószín bőrt finom, fekete csipke, mi hűen követve a kellemes íveket, fut fel a másik nyakának vonalán.*

- Meglehet, hogy elfogult vagyok, hugom, de sosem volt rád jellemző egyik sem... * Emeli meg szabad kezét, mintegy mellékesen közelítve az élvetegnek ható ajkak felé, s amint a kék íriszekbe pillant, félúton állapodik meg, majd fordul vissza karja, tulajdon ajkait érintve, mintha könnyed csókot hintene ujjhegyeire, s csak eztán kezd ismét a mozdulatba, mi bár mindinkább a vöröses ajkakhoz közelíti ujjhegyeit, nem adja meg az az örömet a másiknak, hogy évődőnek látszódjék, így csuklóból fordul kézfeje, hogy ujjhegyei a fekete csipke s a nyak bársonyos bőre közé simuljanak.*