Ha valaki már hallotta, hogyan gerjed valódi haragra a Mardekár ház feje, akkor az inkább nem akarna az útjába kerülni. Hogy most ideges volna? Nem, nem ez a legmegfelelőbb szó jelen helyzetben. Ritkán érez csalódottságot, azonban most mégis ez az érzés jelenik meg benne néhány pillanat erejéig. Nem Reynolds az oka és nem is Dawis.  A pontlevonásokon kívül – és persze a Raimbourg professzor ellen intézett megjegyzéseken. Hiszen nem ez a fő cél, a fenyegetés csupán eszköz volt, mint mindig. Az ifjú Malfoynak kéne végre eltalálnia az irodáig, mivel már annyiszor hívta be, hogy az egyenesen türelmi játék szintre emelkedett fel. Piton professzor sosem türelméről volt híres. Főként akkor nem, amikor diákokról volt szó, és arról, hogy az a bizonyos diák nem teszi azt, amit ő mond. Akaratos és önző ember, aki az irányítás kellemes érzésének rabjává vált, miután kapott némi tiszteletet az első diákjaitól.
A mai napon ismét íróasztala fölött ücsörög, s néhány igen fontos levet ír a szülőknek, akikkel még nem volt alkalma konzultálni a gyerek igencsak hiperaktív viselkedése miatt, noha ez csak pótcselekvés, hiszen ezen a napon, ezekben az órákban kéne megjelennie a három jómadárnak, akiket magához hívatott. Rosszra számítsanak-e? Ki minek hívja a professzor viselkedési szokásait. Nem a szavak embere, sőt a tetteké sem, hiszen a szemmel verés mindig is a kedvenc módszere volt. Van, akinél bejött ez, és persze olyan is akadt, akinél nem egészen. Reméli, hogy ifjú vendégei majd értékelni fogják türelmét és azt, hogy időt szakított a korholásukra. Elvégre, ez a nevelés igen fontos állomása, ha nem tudnák...
Kopogtatnak. A hosszú, csontos, vézna ujjak között megáll a penna, abbamarad annak kecses tánca a pergamen fölött. Ezután máris nyílik az ajtó, és Reynolds jelenik meg benne. Piton arca kisimul, immáron hátradől karosszékében, és onnan biccent egyet hűvös kimértségével diákjának. Sosem volt türelmes ezzel a fiúval. Miért is tette volna? Sok kellemetlenség van már a számláján, mint ahogyan a többi diáknak is, akiket ma iderendelt. Ajkait összeszorítja, miközben újabb kopogás. Az illető még nem szándékozik bejönni. Úgy tűnik, hogy neki kell az igen megterhelő szólásra nyitni ráncos ajkait.

- Tessék. – szól végül mély, érdes hangján. Már látszik rajta, hogy most unja ezt az egészet, de a „szent cél” érdekében meg kell tennie a dolgot, hiszen talán végre Malfoy úr is megtiszteli a jelenlétével. Lássanak csodát, nyílik az ajtó, és az előbb említett fiú jelenik meg benne arcára írt hatalmas betűkkel, amiken a következő szavak állnak: „Mit képzel magáról ez a…?” Igen, ezt teljes mértékben el is fogadja, hiszen lesz még alkalmuk beszélgetni, miután lezavarta az agymosást a másik két fiatalembernél.
- Hosszas fejszámolás után azt kell megállapítanom, hogy csupán ketten jelentek meg a háromból. Dawis úrról valaki tud valamiféle információval szolgálni? – mondja végig monoton hangján a szöveget, csupán a végén emeli fel hangját a megfelelő hangsúlyozás érdekében. Az ódon, fa asztallapra könyököl, előredőlvén, és sátoralakban összetéve két kezén lévő ujjait helyezi ajkai elé, miközben jeges tekintetével végigméri mindkét diákot. Nincsenek megrémülve, ez tisztán látszik. Piton professzor szemei erre összeszűkülnek, majd alig látható gunyoros mosolyt varázsol arcára. Szólásra nyitná a száját, hiszen már letenne Dawis megjelenéséről, amikor kopognak, és nyílik az ajtó. Az eddig várt fiú jelenik meg benne, sűrű bocsánatkérések közepette. A professzor éppen felállna, amikor megüti fülét a fiú hangja. Lassan - szinte már egy csigát is megszégyenítene ezzel a sebességgel – fordítja meg fejét, s áll meg a mozdulatsor végzésében. Összeszűkíti szemeit, majd semmitmondó arccal felegyenesedik, tesz néhány lépést, azzal a fiú felé fordul, így képes Dawis szemeibe fúrja fekete lélektükreit.
- Úgy látom, mára sem tudott felhagyni kellemetlen szokásával, Dawis. – kulcsolja össze ujjait háta mögött, s az utolsó szavaknál Dracora tekint. Rajta tartja egy ideig a szemét, majd a szokásos, diákokat igen idegesítő fel-alá mászkálás mellett dönt. – Remélem, hogy tisztában vannak azzal, hogy miért vannak itt. – egy kis ideig szünetet tart, amolyan hatásszünet félét, aztán ha valaki esetleg megszólalna, feltartja kezét, hogy az ne folytassa. – Maguk szerint úgy kapjuk meg a pontversenyben az első helyet, hogyha a pontjaink száma is ezt a számot mutatja… Mr. Dawis, Mr. Malfoy? – teszi fel hosszasan a kérdés, ahogyan mindig is szokta, majd felváltva tekint a két fiúra.
Reynolds jól tudja, hogy nem ezért van itt. Az ő ideje is hamarosan eljön majd, csak várjon nyugodtan.

*Ki gondolná, hogy épp ő, a "Denevér" lesz az, aki önszántából lép ki a birtokra a fényelől menedéket nyújtó kastély falai közül, ahelyett, hogy a pincehelységbe menne, annak áporodott levegőjével csak tovább kábítva az amúgy sem túl frissnek tűnő Weasley-t. De szükséges lépés volt ez is, mint a legtöbb, amit valaha életében tett, főleg, amióta újfent kettősügynöki munkákat lát el, hogy Dumledore-nak, hol pedig a Nagyúrnak téve szivességeket, persze mindkettejük szemében teljes teljes odaadással. Már lassan azzal lesznek gondjai, hogy az iskola falai közt ne mutassa ki egyik énjét sem túlzottan. Most viszont a diákok miatt jött ki a levegőre, mintegy jelezve, hogy aki eddig úgy hitte, azzal, hogy kijön a derűs szabadba, pihenni, olvasni, tanulni vagy bármit, amit jó szórakozásnak tart, le tudja őt rázni, mert úgysem hagyja el nappal a pincéket, annak csalódnia kelljen, s a naív elsősöknek akár kétségbeejtő is lehetne ez a kis felismerés. Óh igen, megint kezd elemében lenni, pedig sem az árnyak nem elég mélyek, sem az ég nem elég borult.

Kényelmes tempóban szeli át a parkot, mely körülöleli a kastély tekintélyt parancsoló épület együttesét, s tart konokul a Rengeteg felé, elvégre ott, ilyen korainak hitt órán kellően mélyek az árnyak, s mégiscsak tele van sok kellemes lénnyel, akiket amúgyis számos alkalommal felemlegetett már az órákon, s Ron bizonyára tudja, melyk ellen mi a leghatásosabb, ha találkoznak velük. Még ha nem is szándékszik olyan mélyre lépdelni a sűrűbe.

Vissza-visszapillant válla felett, hogy Potter országos barátja továbbrais kellően nagy átéléssel jön mögötte, hiába lesz mind sötétebb a fák árnyai lévén. Magában pedig töpreng, hogy vajon mivel is lehetne kezdeni, ha a dolgozat olvasása után úgy ítélte meg, hogy nem csak az idei anyag alapjait, de a tavalyi tananyag végét is elég nagy homály fedheti. De inkább nem gondol bele, hogy milyen káosz uralkodhat a szétálló vörös haj alatt. Talán majd megnézi, ha nem lesz más módja annak, hogy felmérje a valódi hiányosságokat. Előre undorodik attól, hogy egy griffendélesnek van segítségére, de mégis mit szólna az igazgató, ha a kis üdvöskéje legjobb cimboráját megbuktatná, éppen ő, aki annyira de annyira... Eh, inkább bele sem gondol mit hisz róla Dumbledore. Túl világos van hozzá, s feltehetőleg kellene irodájának kellemes, koponyákkal, gyertyákkal, üstökkel és főzetekkel teli rengetege, hogy humánusabban forduljon a környezetéhez. Elvégre inkább megnyugodna, minthogy elrepesszen csak egy fiolát vagy letörölje a port a polcokról. Igen, az egyetlen mód, mellyen megszabadulhat a feltörő indulatoktól, ha griffendéles dolgozatokat javít, azokon mindig tud derülni, elvégre ritka jószág az, aki Trollnál jobbat kap. Talán csak Granger emelkedik ki, ő is csak azért, mert érti amit leír. És megint visszakanyarodott Potterhez. Igen, talán még gyötörnie kell különféle különórákkal, ha már az igazgató annyira szorgalmazta a képzését. Vajmi kis elégtétel, de ha nincs más...*

- Weasley, kezdjük az alapokkal! * Állapodik meg jó húsz-harminc lépés mélyen az erdőben, ahogy már csak egy-egy kósza fénysugár töri át a lombkoronák egymásba hajló tömegét. A csuklyát könnyedén hátra ejti fejéről, s lassú mozdulat keretében, arcán valamiféle elégedettséggel vagy inkább vészjósló pillantással, szemléli Ron alakját, elvégre kiváncsi, hogy az mit is értelmez alapként, ha ő, mint a nagy Piton, akitől fél és retteg a három ház, merthogy a negyedik szinte rajongással fordul felé, úgy ítéli, a kisebb átkok kivédése volna  Kényelmes tempóban húzza hát elő az eddig oldalán pihenő pálcát, és engedi az maga mellé, mintegy várva, hogy a másik összekapja magát. S amíg várakozik, kiszúr magának egy elig félhüvelyknyi pókot, amivel ki tudja, talán igencsak kellemesen ijesztegetheti a másikat.*

*Mindigis tudta, hogy miféle pletykák keringenek róla a diákok között, kezdve a legegyszerűbbtől, ami általában csak annyi, hogy feltehetőleg életében nem mosott még hajat, egészen addig, hogy vámpírokhoz hasonlítják. És igen, előszeretettel játszik rá erre, ami el is várható tőle, ha már élete nagy részében a pincék sötétjében az üstök fölött görnyedt. Meglett a haszna annak is, megvan ennek is. Elvégre a terror az egyetlen dolog, amivel le lehet kötni a diákokat és munkára lehet bírni őket. Csak a mardekárosok azok, akik képesek ezt megérteni és holmi rajongással fordulnak felé, főleg, hogy tudnak a Sötét Jegyről, mégha a legtöbben, akik nem nagy halálfaló és sötét családok leszármazottai, csak sejthetik annak valódi létét.

Így hát kényelmesen, siklik át a fénytócsák kusza labirintusát kerülve, szinte örömmel szemlélve, ahogy felborul a kupa és méginkább nevetségessé teszi Ron megjelenését. De nem törődik ezzel, inkább csak unott fejet vágva hallgatja a másik hebegését, ahogy az próbál valami értelmeset kinyögni a szavakra. Nah igen, azt eddig is tudta, hogy nem épp a tárgy szakértője, de azzal nem volt tisztában, hogy ennyire csökött agyú legyen. Elvégre ki az a szerencsétlen, aki megütközik azon, hogy új osztályzatot vezetnek be miatta?

Jobb szemöldöke csak megemelkedik, ahogy mellkasa előtt osszefonja karjait, s zsírtól csillogó hajzata árnyékából úgy les a másikra, mint kígyó a kőbe vájt hasadék mélyéről áldozata felé, alig szívdobbanással a marás előtt. De nem szólal meg, kényelmesen kivárja, hogy a másik próbálkozhasson, elvégre köztudott, hogy.... nem a türelem nem épp az a vonás, amit híresen hozzá lehet kötni. Mégis, kivárja, amíg a Weasley összekapar valami értelmeshez alig hasonlító választ.*

- Nem hittem, hogy a beszéddel is gondod akad, Weasley... Így lényegesen több dolgod akad majd...

*Lesajnáló pillantás, majd, megkegyelmezvén a másiknak, visszacsúsztatja bő talárja ujjába a tekercset és megindul a bejárati csarnok felé, pár lépés után a válla fölött pillantva hátra, hogyha nem lenne egyértelmű, hogy elvárja a másiktól, hogy kövesse, s csak a fejével intene, de nem, az túl kegyes volna.*

-Gyerünk Weasley, még járni is meg kell tanítsalak?

*A fojtott nevetés, mely háza asztalától hallatszik, nem lepi meg, sőt, egészen kedvére való, még ha ki sem mutatja. S bár méginkább alázhatná a másikat, inkább tovább halad, gondosan kerülve továbbrais a fénypászmákat, s csupán a kőfalak kellemesen árnyas oltalmát élvezve váltva vissza megszokott, elnyújtott, sokszor viharosan lendületesnek tetsző lépteire, melyek felkavarják talárja sötét szövetét, mi saját életet tetszik élni, ide-oda tekergőzve, lebbenve, kidagadva avagy épp összeomolva.

A pince helyett, mely általánosan megszokott tartózkodási helye, a csarnokon átvágva, a termetes kapu felé halad, s mintha mély lélegzetet venne, mielőtt kilép a résnyire nyitott ajtón, hagyva, hogy végig omoljon alakján a napfény, pár lépés után mélyen arcába húzza talárja kámzsáját, elkerülve ezzel, hogy bőre életteli árnyalatot kap. S csuklyával fején állapodik meg, figyelve, kellő odadással követi-e a másik, s ennek függvényében kezd válogatni a birtok számtalan zuga közt, hogy vajon hol is kezdhetné az okítást.*

*Egy nyugodt reggel, amikor a diákok legszebb és legédesebb álmukból ébredve épp, hogy lekullogtak az étkezőbe, hogy teletömjék magukat a megannyi fogás számolatlan halmának egyikéből-másikából. Igen, egy tipikusan olyan na kezdete, amit arra lehetne használni, hogy valami értelmessel is foglalkozzanak a diákok, ne csak azzal, hogy kin van a legdivatosabb táska vagy kinek van frissen megátkozott képe. Egészen idillikusnak hathat, hisz a legszimpatikusabb tanárok ülnek a keresztbe fordított asztal túlfelén, egészen addig minden szép és jó, amíg...*

- WEASLEY!!!!!!!!!!!

*Söpör végig a jól ismert, hirhedetten kaján felhanggal fűszerezett, pálcával felerősített kiáltás a termen, ahogy a diákok számára használatba helyezett bejárati ajtóban megjelenik a hórihorgas, viaszosan sárgás árnyalatú bőrű alak, most is az árnyékot keresve, kerülve, hogy akár csak a talárja szegélyét érje egy a beszüremlő napsugarak közül.

Ha ennyi nem volna elég ahhoz, hogy mindenki felő forduljon, míg útba ejti a szólítottat is egy pillanatra, lendületes lépteivel indul meg a griffendélesek asztala felé, hosszú, méltányoló pillantást vetve saját házának asztala felé egyenesszálú, zsíros fekete hajának függönye mögül, látva a szemekben a várakozást és itt-ott a reménykedést, de mit is foglalkozna ezekkel, amikor úgyis tudja, hogy korántsem fognak olyan jól szórakozni, mint ahogy ő. Főleg ha majd láthatja annak a beképzelt Potternek a képét, amikor egy szóra sem méltatja, mint általában. Óh igen, talán a kis Granger is felszólal majd, ki tudja, talán még jól is jöhet az az önelégült sebhelyes és a könyvmoly okostojás. Elvégre tiszteletlenségért le is lehetne vonni 10...20... akár 50 pontot is... fejenként...

Ajkain halovány félmosoly lobban a gondolatra, mit inkább vehet bárki árnyéknak, hisz ki gondolná, hogy örömét lelné bármiben is. Bár sejti, hogy házának tagjai tudják, hogy a griffendélesek kínzása és megalázása az, ami még mindig képes még sötétebb árnyalatot vinni amúgy is komor napjába.

Árnyfolttól árnyfoltig siklik, kerülve a fénytócsákat, mintha valami elfuseránt főzet lenne, amibe nem hogy belelépni nincs hangulata, de ha tehetné, a szagát is messzire űzné. Hosszú, lendületes lépteinek sorát végül Ron mögé érve szakítja meg, tudatára hozva a többi esetlegesen jelenlevő testvérnek, hogy most bizony nem ők vannak terítéken.*

- Remélem büszke magára, hogy a híresen okoskodó és közismerten különcködő barátai mellől mostmár nem fog kilógni... * Árnyalatni hatásszünet, mintha azon gondolkodna, hogy lehalkítja a hangját, bár már az is nagy szó, hogy elvette pálcáját nyakától, így nem harsog közvetlen közelről a másik képébe. Bár úgyis mindegy, legtöbbször megfagy a levegő, ha megjelenik, sőt, meg is szólal... * Tekintve, hogy a legutóbbi dolgozatát végig olvasva új osztályzási rendszert kellene kitalálnom... A baj az, hogy nem jut eszembe szánalmasabb, logikátlanabb és mamlaszabb élőlény, mely alul múlja a Troll szintet.. Bár magára tekintve, jobb lenne, ha mostantól a Weasley lenne a megfelelő érdemjegy, mélyen az elégséges szint alatt...

*Félhangosan ejtett szavak, melyek alatt előhúzza talárjából az emlegetett művet, s egyenlőre összetekert állapotban tartva, pillant a másikra.*

- Kívánja, hogy idézzek a nagybecsű barátainak, avagy hajlandó lépéseket tenni a jelenlegi tudása fejlesztésének érdekében?

[ a végrehajtóknak és az áldozatnak ]

Talán haragra is gerjedhetne, s párszor a puszta kőfalnak vághatná a tiszteletlen diák testét, de nem. Inkább csak lesajnálóan méricskéli, ahogy hol erre, hol arra fordul a légben, s csak magában eleveníti fel újra és újra a gyilkos pillantást, mellyel a másik válaszolt a kiejtett igére. Nos igen, egy-egy olyan ponton igencsak jól jön, mikor már azon mélázik, hogy talán letehetné és megleckéztetettnek tekinthetné a másikat. Mégis, inkább csak el-elolvasgatja az asztalán heverő förmedvények egy-egy újabb  - "Troll" -  példányát, s úgymond munkájába feledkezik, mint ki ismét egyedül tudhatja magát.

Nem kell sokáig várnia, kopogtatás hallik az ajtó felől, s egy megengedő intés t kívánva tenni a pálcájával, kishíján lesöpri egyik polcáról az ott sorakozó főzeteket a fellógatott egyénnel. Sajnálatos, hogy ennyire nem lehet bízni manapság a nyílászárók részrehajlásában. Pedig amíg itt tanult, látott nem egy ajtót, mely a szoba birtokosának puszta közeledtére szélesre tárult annak minden felesleges mozdulata nélkül. Így egy lassú fejcsóválás kíséretében helyezi vissza könyökét az asztal lapjára, s köszörüli meg torkát, hogy kihallatszódjanak szavai.

- Lépjen beljebb! - Szavai felhangok nélküliek, ahogy legtöbbször, s csak az elégedettség önti el vonásait, ahogy belépdel a kettős első tagja, az általa prefektussá emelt lányzó. Egy valódi mardekáros, nem úgy, mint egyesek ugye. Elvégre azok, akik elfelejtik, hogy mi fán terem a szenvedély, s hogy mikor lehet felszinre engedni, azok inkább valók a hollóhátba vagy a griffendélbe, mint Mardekár Malazár nemes házába. S valóban, talán csak kevesek felenek meg valóban az érdemnek. Például a két Malfoy, Draco és Abraxas. Szintén két prefektus, bár eltérő évfolyambeliek, s mint családtagok, folytonosan rivalizálnak s viszálykodnak. Talán meg is érthető kettejük multját tekintve. A szülők viszálya sokszor az elsőszülöttekre öröklődik, még ha egymás szülötteihez olykor sokkal közlékenyebbek és niyltabbak, mint tulajdon gyermekeikkel.

- Áh, Ms. Waffling, látom nem kell csalódnom a választásomban. - Dől hátra kényelmesen a székében, s figyeli, miképp jelenik meg a mosoly a zsenge korú prefektus ajkain, s valóban kiérdemeltnek látja a címet, mit adott. Bár a családját nem tartja annyira nagyra a sok bölcselkedésével, de meg kell hagyni, hogy épp elég tudálékos ahhoz, hogy megbecsülését kiérdemelje s egész jó érzéke van a különféle főzetekhez is, még ha egyes dolgozatait más és más kézírással adja is be olykor, legalábbis ahogy hallotta. A házfőség egyetlen átka, hogy minden tanár kolléga hozzá jár panaszkodni vagy épp valamiféle sejtését kifejteni, ha a házából valókkal van valamiféle probléma. Ami persze teljességgel lehetetlen, bizonnyal a házzal szembeni előítéletek azok, melyek a többi professzort megtévelyedetté teszik. S épp ezért söpri le ezeket a vádakat oly könnyen, mint a griffendélesek dolgozatai után maradó kárörvendő vigyor emlékét képéről.

Épp ezon mélázik el, hogy vajon mi lenne, ha azt az ágról szakadt Grangert összeeresztené valamiféle sötétebb praktikában folytatott versenyben a jelenlevő üdvöskével, mikor újfent kopogtatást hall, s valami fémes csengést, mire csak halovány árnyék kúszik ajkaira, amint felpillant a lassacskán eszméletét vesztő, fejjel lefelé lógó alakra.

- Szabad! - Ejti az újabb szót, bár megtehette volna, hogy felkéri a lányzót, hogy nyisson ajtót, de mégiscsak lealacsonyító volna erre kérni egy aranyvérűt. S épp eléggé kínos, hogy egy másik nemesvérűt kell az illemre tanítani, ezzel nem kívánja a porba alázni a kékvérű önérzetet. S csak magában sötéten felkacag, ahogy a másik diák is belép, s a vállas alak mögött záródik az ajtó.

- Mr. Warvick, épp időben, ahogy mindig. - Szinte elismerő szavak. Megengedheti magának, elvégre úgy kell intéznie, hogy ez a kettő, akik - ahogy hallotta - remekül kiegészítik egymást, úgy érezze, megtiszteli őket azzal, hogy efféle munkát bíz rájuk. Ki tudja, talán egyfajti kitüntetésnek veszik majd. S akaratlan pillant végig a legutóbb belépőn. Széles váll, szigorhoz s fegyelemhez szokott test, markáns vonások, gazdag ruházat, s ősi család. Minden, ami neki sosem volt, de nem is baj, legalább láthatja azt, ami talán lehetett volna, s igencsak kellemesen szemléli, hogy eme kettő olykor-olykor miféle játékokat rendez saját gyönyörűkre. Magában csak megcsóválja a fejét a gondolatra, mely elkalandozva veti fel a régi emlékek egy-egy mozzanatát, még diákéveiből, mikor Lily még nem ofrdult el tőle...

Haragvón lobban tekintete, s hang keménnyé, szinte ostorcsapásszerűvé válik, amint szóra nyitja ajkait.

- A feladatuk az lesz, hogy ezt az... egyént - jobb szót nem talál rá - az etikett, a protokoll és az etika kimagasló ismerőjévé ha nem is, de követőjévé tegyék. Ezennel felhatalmazom Önöket, hogy a kellőnek talált eszközöket bevetve okítsanak és dorgáljanak, ha kell.  - Szavait fejezve már áll az asztal mögött, elmélázó arccal, míg egy unott pálcalegyintéssel ereszti a fellógatottat, hogy az nagyot nyekkenve a földön - az ajtó és az asztal között- , tán az eszméletlenség felé sodródjon. A Mr. Perry által átnyújtott pálcát megforgatja ujjai közt, majd egy hanyag mozdulattal veti a szoba egyik sarka felé, hol kisebb halomba zsúfolt szárított gallyak, és egykor tán jobb időket látott cserlyék kötegei pihennek.

- Bízom a képességeikben, ám ha netán valamely Potter-párti okvetlenkedne... - Legyint ismét a varázseszközzel, mire egy feltehetőleg ilyen alkalomra megírt pergamen siklik a kőlapra, s szinte kötelességtudó a mozdulat, mellyel a professzor szignálja a dokumentumot, majd újabb intésére összetekeredve röppen a prefekta felé, mintegy megszabva az irányító személyét.

- Most pedig távozhatnak! - Közli, s mintha már nem is érdekelné, mi türténik körülötte, ereszkedik vissza székébe, s merül az újabb oszlopba, immár a griffendéleseken túlesve tulajdon házának tagjainak tekercseit szemlélve, s lassú mozdulatokkal lapzgatva, míg két igen tekintélyes hosszúságúnak tetsző dolgozatot kiválasztva tolja félre a köteget, s teljes meggyőződéssel osztájozza őket, természetesen "Kiváló"-ra, nem törődve azzal, hogy netán a griffendélesek hőbörögnek, Grangerrel az élen.