Tulajdonképpen mégis mit akarok tőle? Minek fűtöm itt az agyát, miért kötöm le a figyelmét a csipcsup kis érzelmi örvényeimmel? Kit érdekel, tudja-e a nevem? Kit érdekel, minek van itt? Minek álltam szóba vele egyáltalán? Mit akarsz Josey? Elfecsegni a titkaidat? Ezt akarod? Hogy mint Alyson, elbűvöljön a kérdéseivel és az érdeklődésével, hogy emberként szóljon hozzád, ne egy utolsó féregként? Minek? Kit érdekel?
Már úgyis döntöttem és a döntésemben biztos vagyok. Másban nem. Magamban sem. De ez a döntés, hogy itt hagyom ezt a kócerájt, amint lehetőségem nyílik rá, szinte beleégett a retinámba, minden mást csak emögött, ezen ücsörögve tudok már szemlélni.
Egy utolsó beszélgetés, egy utolsó esély egy griffendélesnek, mielőtt olyan helyre megyek, ahol nincsenek se griffendélesek, se mardekárosok, de baglyok, se levelek, se esély.
- Aha, igen, hallottam róla - követem a tekintetét az öklére. Én is épp erre utaltam az előbb. Na szóval, megfenyeget, hogy meg fog verni. Kérlek. Állj be a sorba.
Hiába türelmes velem, hiába előzékeny, már nem izgat fel. Visszahúzódom az apátia homályába, ahol eddig is tengtem-lengtem. Csábító a nihill, fárasztó idekint és hideg is van.
- Hm, igen, azért - ismerem be. Megszabadulni tőle, megszabadulni magamtól, mindentől.
- Jól van, filózz - hagyom rá a dolgot, és zsebre dugom a kezem, megforgatom a szemem. Az ajtó felé nézek. Teszek felé egy mozdulatot.
- Nekem aztán mindegy. Én mentem. Jó fagyoskodást griffendéles!
Miért így búcsúzom el? Nincsen ennek semmi értelme. Soha a büdös életben nem utálkoztam egyik házzal sem, annak ellenére, hogy ők utálkoztak velem. Most viszont már minden mindegy. Elfordulok és elsétálok az ajtóig, ami nem is ajtó, csak egy bejárat, és vissza se nézek, csak elkezdek lefele nyargalni a lépcsőn, miközben azon merengek, mégis mi a fene ütött belém.

Nem tudom, mitől csinál úgy, mint akit fejbe kólintottak, mindenesetre elég furcsa. De nem mondok rá semmi rosszat, mert szerintem én is néztem már ki így. Ilyen bután. Vagy... nem is tudom. Nem akarok ítélkezni.
Látom, teljesen meglepődik azon, hogy visszakapja a papírt sértetlenül. Hát igen, lehet, nem szorult belém elég arcátlanság ahhoz, hogy belenézzek, pedig kíváncsinak kíváncsi vagyok, az egyszer biztos. Ami azt illeti, az átütő tinta mintázatából ki tudok venni 1-2 szót, ahogy visszaadom, olyasmit, hogy „sajnálom”, vagy hogy „nem akartam” . Vajon kitől kér bocsánatot? Vagy épp kinek vall szerelmet? Milyen titkot rejtegetsz, Martin? Biztos nem jött volna ennyire zavarba, ha nem lenne valami fontos és furcsa abban az üzenetben. Biztos, hogy nem a szokásos karácsony előtti jól vagyok anyu, diós bejglit süssél mert azt szeretem típusú levél volt. 
- Ó, és persze válaszolnál is? – kérdezek vissza. Nem, az emberek nem szoktak kitárulkozni a másik előtt az első beszélgetés alkalmával. Főleg nem egy griffendéles egy mardekáros előtt. (Bár egyszer volt egy kivétel...)
Szóba kerül inkább a bagoly, és örülök ennek – épp kezdett túl éles lenni a nyelvem. Joanne olyan elanyátlanodottnak tűnik most, hogy nem akarom inkább megbántani. Pedig hallottam már róla ezt-azt, és azon túl, hogy ma tabula rasa napot tartok, persze tartok attól, hogy esetleg elpattan a cérna, és lekever egyet. Jobb, ha ezt viszont nem hangoztatom.
No, egy nagy kanyart leírva pont oda jutunk, ahová mostanában mindig eljutok. Hogy mások minek, kinek látnak engem. Vagy épp ők kinek látszanak, vagy akarnak látszani.
- Na helyben vagyunk – csapok le a mondatra héjaként, és észre sem veszem, hogy fél kezem dorgálóan a csípőmre teszem. – Hogy kéne vélekednem rólad? Ti griffendélesek még arra se veszitek a fáradságot, hogy odafigyeljetek mások nevére. Josey Belle vagyok. Egy évfolyamba járunk.
Azt hiszem, ez kellően kioktató hangvételűre sikeredett.
- Na, elküldöd a levelet, vagy filózol még rajta? – érdeklődöm. Végül is én voltam itt előbb. Itt, ahol a madár se… illetve a madáron kívül senki se jár. És nyilván azért jöttem ide, hogy kicsit egyedül legyek. Tehát ő zavar. Ez amúgy annyira nem is nagyon nagy baj, de kicsit megbántódtam ezen a név-dolgon.

Jé, elnézést kér! Talán mégsem olyan suttyó, mint gondoltam! Na jó, én sem az illemtudásommal lopom be magam az emberek szívébe, sőt, ami azt illeti, pont a nagy számmal és a nem csak kissé bárdolatlan modorommal. Meg azért, mert őszinte vagyok, pedig a legkevésbé igaz rám, hogy ami a szívemen, az a számon. Ami a szívemen, az fáj, ami a számon, az meg vicces. Na persze kinek mi.
Nem vagyok benne biztos, de mintha a viszolygás vagy egy kicsit az ijedtség jeleit látnám rajta, ahogy mégis felé közelítek a pálcámmal, de derekasan állja a sarat... Höhh! Vagy inkább a sarat eltüntető bűbájt. Sár volt ez egyáltalán? Inkább nem akarom tudni. Miért is nem fogta és dörzsölte addig a homlokát a talárjával, amíg le nem jött? Miért kért szívességet? Ajh. Az emberek gondolkodását olyan nehéz megérteni néha. Mondjuk lehet, hogy én látom csak mindig az egyszerű utat egyszerűnek, és igazából lehet, hogy másnak meg az teljesen hülyeség, amit én gondolok.
- Nincs mit.
Így pálcával a kézben egész fura gondolatai támadnak az embernek...
Hah, látom kicsit bepöccent. Igen, mint már mondtam, ami nekem vicces, az másoknak nem az. Ideje lenne elgondolkodnom azon, miért nincsenek barátaim?
Nem csodálom, hogy megdörzsöli a homlokát, én is megtenném, meg karnék győződni aról, hogy nem átkoztam-e oda bajuszt vagy csőrt vagy csak még több trutymót. De megnyugodhat: nem! Bár a pórusait nem tisztítottam ki, és a mitteszerek is biztos ott maradtak ha voltak, a homloka tiszta. Úgyhogy ezzel a lendülettel el is teszem a pálcámat, feladva a további gyakorlás reményét.
- Ne parázz már, senki nincs a folyosón. A vacsorának is rég vége és mindjárt takarodó. Senki se látott volna!
Ott hagyom Freyát, és a padhoz sétálok, melyre a holmimat pakoltam. Beletúrok a táskámba, és a pálcám tokját kezdem keresni, közben kipakolok egy muffint, egy tintatartót, egy rongyos jegyzetköteget és egy fél fonalgombolyagot, ami jóslástanra kellett. Végül megtalálom a tokot és beletolom a pálcát. Sokan ezt felesleges körülményeskedésnek tartják, de én egyszerűen rettegek attól, hogy eltörik a pálcám, vagy elkopik, vagy megkarcolódik, vagy megreped, vagy hogy véletlenül elsül. Ne kérdezzétek, hogy miért.
- Hogyhogy itt hagytak a többiek? - kérdezem kicsit furcsállva a dolgot. Na persze nem mintha elképzelhetetlennek tartanám, hogy ez velem is megtörténjen, mert egyáltalán nem vagyok népszerű. Az egyetlen dolog, amiért ilyesmi velem nem fordulhatna elő, az az, hogy még ágyban, puha takaró és vastag tollpárnával a fejem alatt sem tudok jól aludni, nemhogy egy padon egy osztályterem kellős közepén.

Sóhajtva baktatok be a jól ismert szobába, és szinte már rutinból nyúlnék a kartonok után, mikor Frics rám pirít.
- Nem! Ne nyúlj hozzá!
Visszahúzom a kezem és vállat vonva fordulok körbe, miközben előkészülök a nagy melóra. Nem, nem a könyékig érő gumikesztyűmet kapom elő, csak egy hajgumit, mellyel azt a rövidke frizurámat apró csuriba fogom a tarkómon, a szoknyám zsebében lapuló hullámcsatokkal meg felfogom a maradékot. Na. Látni legalább már látok. Csípőre tett kézzel bámulom Frics farát, illetve inkább mégse, és várom, mit kotor elő nekem a meglepi dobozból.
Ekkor robban be a szobába egy másik csaj, aki láthatóan tele van étellel és dzsemes pirítóssal, ha közelebb álltam volna az ajtóhoz, egész biztos nekem is jutott volna az áldásból, melyet száján keresztül hullajtott a világnak.
Amilyen pimasz, rögtön levágom, hogy griffendéles, még a talárjára se kell néznem. Na hurrá, öröm lesz a mai bünti! Azonban a társasjátékos poén hallatán megrándul a szám széle. Nem könnyű ugyan eldöntenem, hogy szarkasztikus volt-e vagy csak kedélyes, mindenesetre válaszolok neki:
- Jobb is, hogy nem hoztál, van itt elég az elkobzottak között. Robbantós snapszer? Vagy inkább Scrabble-öznél? - kérdezem, és könyékig beletúrok egy kartondobozba. Frics irodájában mindig akkora rumli van. Nem tudom, miért nem kér inkább azért büntimelósokat, hogy rendet tegyenek itt...
A lány elkezdi osztani Fricset, én meg elnevetem magam, főleg tovább nevetek, mikor a lány jókedve besül, akár egy régi önindító egy vacak seprűn. Frics dühösen kezd el bennünket méregetni, aztán mielőtt felpakolná a második kartont, elrikkantja magát.
- Na azt már nem! Nem fogom egész este a sületlenségeiteket hallgatni. Belle!
- Butler.
- Kit érdekel! Mozgás, fel a trófeaterembe, gyerünk! Kupákat fogsz pucolni! Te meg, Awenmore, válogasd szét és tedd ábécésorrendbe ezeket a papírokat! Gyerünk! A büntetőmunka nem traccsparti! Ostoba diákok! És én még azt is tartsam észben, hogy ki hányszor változtat nevet! Talán férjhez mentél, te kis satnya? Majd adok én neked! Mit ácsorogsz ott, munkára! A kénköves mindenségit!
Frics bizonyára mondta még tovább a magáét, én azonban jobbnak láttam lelépni. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, egy hatalmas szőrcsomó, alias Mrs. Norris csusszant ki a résen a nyomomban.
- Jössz felügyelni, te Hurka Gyurka? No nem bánom, gyere, kis spicli.
Azzal egy utolsó pillantást vetve a lányra, hosszan és érzelmesen búcsút veszek tőle egy utolsó vigyorral, és már ballagok is fel a trófeaterembe. De persze tudod ki fog kupákat suvickolni... Majd eltörlök kettőt-hármat, az kitart takarodóig, és aztán sipirc.

Ahogy nézem a lányt, szinte az arcomba tapos az a vaskos bástya, az erőd, amit maga köré épített. Nem ez az a lány, aki állandóan üti-vágja a fiúkat? Nem ez az a lány, akiről mindenki ezt mondja a háta mögött, hogy olyan, mint egy dühös troll?
Ő az a lány, aki olyan mint én: akiről mindenki beszél a háta mögött, de ha szembe kerülnek vele, mind elhallgatnak.
Együttérzést és szimpátiát kelt bennem a felismerés. Tudom, milyen kitaszítottnak lenni. Tudom, milyen az, amikor annyira magányos vagy, hogy csak arra vagy képes, hogy a zuhany hideg vize alatt üvölts és rázkódj a zokogástól, de azt is csak halkan, mert mindenki más odakint van az ajtó előtt, és téged hallgat, rólad beszél és összesúgnak a hátad mögött. Tudod, hogy rólad volt szó, mert mikor belépsz, csend lesz, és mindenki lesüti a szemét. Ha fennhangon megkérdezed, van-e valami baj, senki se válaszol. Vagy ha válaszol, annak csúnya vége lesz, mert rátámadsz, vagy így, vagy úgy... Én azzal, hogy üvöltök, mint a sakál, és török-zúzok, hajat tépek és visítok. Más azzal, hogy betör pár orrot... Mindenkinek megvan a maga fegyvere.
Lenézek a pergamenre. Erős tintával írták, néhol átlátszik a szöveg, főleg a pontok, a vesszők és az ékezetek. De nem. Eszem ágában sincs beleolvasni. Noha eljátszottam a gondolattal... És habozok is, mielőtt átnyújtanám neki a tekercset... Végül győz bennem az a valaki, aki felszabadult és boldog, hogy elmehet innen... nem pedig az a valaki, aki bosszút akar állni mindenkin az elmúlt évek sérelmeiért. Még egy ilyen félig idegen, csupán a tanterem másik csücskéből ismerős griffendélesen is.
- Nem... Nincs - mondom végül, és odaadom a kezébe a levelét. - Bár minden vágyam lett volna megismerni a titkaidat - teszem hozzá. Viccelek.
A kastélyban nagyon kevesen kompetensek a humorommal.
- Nincs mit - vonom meg a vállam, és elteszem a pálcám, persze csak ha közben nem szegeznek egyet rám. Bár, lehet, hogy akkor is elteszem, ha igen. Mazochista vagyok.
Alacsonyabb vagyok nála. Kisebb és gyengébb. Mégis, ahogy a szemébe nézek, azt látom, hogy ugyanolyan, mint én. Látom, hogy rejteget valamit. Látom, hogy nem az, akinek látszik.
- A baglyod kicsit idegbeteg - állapítom meg, de még mindig nem veszem le róla sötétbarna szemeimet. A szemeim alatt mély karikák. A pupillák mint két mély alagút, melyeknek nincs fény a túloldalán. Olyan hosszan és kitartóan nézem őt, hogy talán zavarba jön tőle. Volt már, aki azt hitte, ilyenkor szemmel verem. Volt olyan is, aki megijedt, és megkérdezte, leszbikus vagyok-e. Azt mondtam neki, hogy igen. Azóta nagy ívben elkerül.
Mondtam, hogy kevesen értik a vicceimet.
- Tényleg kinézed belőlem, hogy elolvasom más magánlevelét? - kérdezek vissza, elterelve a gyanút arról, hogy igenis megfordult a fejemben a dolog és az illőnél nagyobb volt a kísértés. - Ez valami griffendéles előítélet lehet - ítélkezem én is csuklóból. Alyson pont erre hívta fel a figyelmemet. Az ítéletekre...
Nem tudom, miért elegyedem beszélgetésbe vele, mikor ott is hagyhatnám őt és mehetnék a dolgomra. Az igazság viszont az, hogy semmi dolgom, úgyhogy a kastély utolsó ajándékait maradéktalanul ki akarom élvezni. Pont úgy, mint ezt a szerintem nem épp véletlen találkozást is ezzel a lánnyal.
- Joanne, ugye?

Legutóbb akkor voltam a bagolyházban, amikor az előző LLG-tanár arra kényszerített, hogy ott töltsem le a büntetőmunkámat. Igazából ez jó régen volt. Azt hitte, hogy ha majd eltöltök egy kis időt az állatok társaságában, megtanulok velük bánni annyira, hogy ne kapjanak hisztirohamot a puszta látványomtól. Hát, ez nem jött be, mivel az állatok mind úgy viselkednek a közelemben... mint az emberek. Idegesek lesznek, félni kezdenek, mintha éreznének valami olyat, ami nagyon, nagyon rossz, mintha látnának rajtam valamit, ami a legvadabb rémálmaikra emlékezteti őket. Elképzelhető, hogy érzékelik: átok ül rajtam, és nagyon jól tudják, jobban teszik, ha távol tartják magukat tőlem.
Szóval legutóbb ki kellett pucolnom a bagolyházat, ami eléggé ocsmány munka, ami abból is kiderül, hogy Frics nem végzi el túl gyakran a műveletet. Akkor a baglyok fele rám támadt, a többi meg elmenekült, mintha nem lett volna amúgy is épp elég bajom. Újabb büntetőmunkát kaptam, pedig erről aztán igazán nem tehetek, ráadásul a professzorral is közöltem, hogy ez rossz ötlet, de az a pasas olyan volt, mint egy kiképzőtiszt.
Úgyhogy végül leadtam a legendás lényeket (már épp ideje volt), és felvettem helyette a rúnatant. Az sokkal barátságosabbnak és nyugisabbnak tűnt. (Aha, egész szeptemberig.)

Egy év elteltével a helyzet már nem olyan vészes. Noha ezek ugyanazok a dagadt baglyok, már nem akarják kikaparni a szemem, épp csak távolabb húzódnak tőlem az ülőrudakon. Csak egy "kösz, én is szeretlek titeket" pillantást vetek rájuk, és igazából örülök neki, hogy nem kezdenek el bagolykakával bombázni. (Nincsenek nagy elvárásaim.)
Mióta eldöntöttem, hogy lelépek a Roxfortból, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Nem félek már annyi mindentől, és ezt talán a madarak is észlelik. Nem félek például attól, hogy mi lesz, ha Sol Harington rájön, én küldöm neki azokat a leveleket, mert már sose fog rájönni. Nem félek attól, mi van, ha felbosszantom a szobatársaimat, mert nem leszek már itt sokáig, és ezért direkt kereshetem az alkalmat az összetűzésekre. Nem félek attól, hogy mi van, ha soha nem békülök ki azokkal, akikkel összevesztem, mert úgyse látom őket többé. Nem félek attól, mi lesz, ha nem kapok K-t a bűbájtan RBF-előfelmérőre, mert soha nem fogok letenni egy RBF-et sem. Most is csak azért jöttem, hogy leadjak egy bagolyposta-rendelést az Aranypókháló üzletnek két gombóc konnyen bűvölhető fekete fonalra. Sol sáljához kell, eddig túl rövid.
Most pedig olyan jól esik csak itt ácsorogni, és ugyan a párkányra nem könyökölhetek ki, mert vastagon áll rajta a cucc, a kilátás mesés. Tudtad, hogy ez az egyetlen hely a Roxfortban, ahonnan látszik a teljes Tiltott Rengeteg? Hallottam, hogy volt, aki arrafelé próbált megszökni. Azóta se látta senki, ami vagy azt jelenti, hogy ilyen jól sikerült neki, vagy azt, hogy elkapták, és azóta az acromantulák használják fogpiszkálónak a csontjait. Az én tervem sokkal jobb és veszélytelenebb.
Ahogy a tervemre gondolok, mindig mosoly ül az arcomra.
Nem leszek többé senki lábtörlője, ti rohadékok.

Enyhén diadalittas gondolataimat zavarja meg a hangos szárnycsapkodás és bagolyvijjogás, olyan, akár egy riasztó. Nem tudhatom, hogy a belépő lány (lány?) már előre szemügyre vett magának. Ismerem látásból, és még a nevét is megjegyeztem, mert hasonlít az enyémre. Joanne... Steven? Valami férfinév. Talán Martens. Annak ellenére, hogy sok közös óránk van a Griffendéllel, olyanok vagyunk, mint a víz és a tűz: nem keveredünk és olyan messze tartjuk magunkat egymástól, amennyire lehet, az összetűzéseket leszámítva. Nekem semmi bajom a griffesekkel, attól eltekintve, hogy milyen magasan hordják az orrukat és cseppet sem jobbak a mardekárosoknál, tulajdonképpen viccesek... Csak az az "elit klub vagyunk" érzés taszít teljesen...
Gonosz gondolat fogan meg a fejemben. Most az egyszer nem fogom majd vissza magam. Nincs mitől félnem. Pár nap, és soha többé nem látom ezt a lányt sem.
Látom, megcsípi a baglya, és épp mondani akarnám, hogy legközelebb egy kis bagolycsemegével kéne próbálkoznia, mikor rám förmed.
Mi a fene...
Kuncogva felelek, a hangom dallamosan gúnyolja ki a haragját:
- Madárijesztőt...
Kényelembe helyezem magam (nem, eszem ágában sincs a falnak támaszkodni, csak karba teszem a kezem), és tovább szemlélem a műsort. Nézem, ahogy a pergamen a földre esik. Hmm, remélem, illatosított fajta volt, mert ezek után, akárkinek is írta, nem szívesen veszi majd a kezébe a tekercset.
Na jó, végül is megsajnálom Jot.
- Invito pergamen! - mondom ki a varázsigét. A levél készséggel repül a kezembe, igyekszem úgy megfogni, hogy ne nyúljak bele a koszba. - Tergeo! - mondom ki az igét, a foltokra koncentrálva. A tintát nem szippantom ki, azért azt hiszem nem járna köszönet.
Na, tessék, még jó fej is vagyok, annak ellenére, hogy Joanne nem volt az. Ez aztán igazi dicséretet érdemlő jócselekedet mára, nem?
Az persze eszembe sem jut, hogy nem szép dolog elcsenni más magánlevelét...

Amint letakarjuk a motort, Philip elindul kifelé, én pedig követem. Nem kell nagyon szedni a lábaimat, ugyanis nem egy szívbajos fickó, ami kimondottan tetszik. Nagyon nyugodt és mellette én is megnyugszom, amiért igazán hálás vagyok.
Tanulékonyan bólogatok, mikor azt magyarázza, mire is lesz szükségem a munkához. Kényelmes ruha, és lehetőleg meleg is – nincs itt túl nagy hőség, ami azt illeti. Hiszen ez csak egy műhely. Vajon merre lehet a lakása? Talán a műhely felett? Vagy egész máshol? Úgy hiszem, nagyon sok időt tölthetnek itt.
Rámosolygok a farkaskutyára, ahogy elhaladok mellette, majd lehajolok és megvakargatom a buksiját, aztán tovább is állok. Spontán szeretetroham, azt hiszem, az egyetlen élőlénnyel szemben, aki elviseli az érintésemet.
- Öt font az elég lesz – vágom rá. Nem sok, de elég. Az mondjuk heti huszonöt font, esetleg harmincöt, ha hétvégén is elvisel. Százötven font havonta. Nos nem egy álomfizetés, de nincs pofám alkudni. Majd szerzek pénzt máshonnan is. Talán. És… úgyse maradhatok itt túl sokáig…
Körülnézek a garázsban újra, ezúttal már kicsit más szemmel. Olyan szemmel, hogy azt vizsgálom, mihez is kezdjek először. Még a kezem is összecsapom, annyira tettre kész vagyok. Belenézek én is a motorházba, és azon gondolkodom, vajon mit is látok. Elkezdek találgatni, és kérdeznék is, hogy mi az a cucc amivel összekoszolta a kezét azon kívül, hogy olaj (de honnan jön?). Sajnos azonban követnem kell Philip tekintetét, mikor kipillant az utcára. Attól tartok, pontosan tudom, mire gondol. A gyomrom összezsugorodik, de már fordulok is a motyómért, amit letettem az imént a fal mellé. Merevvé válok, mint egy kiborg, amit elfelejtettek megolajozni és behúzott nyakkal várom a szavait.
A szavai viszont melegek és barátságosak, és nevetéssel végződnek. Vár vissza holnap. Igazán vár! Nem tudok nem elmosolyodni, miközben visszabújok a kabátomba, melyet ezek szerint feleslegesen vettem le, és visszaveszem a sálat is. Miközben öltözködöm, Philip említ valakit, Pete-et, és én rájövök, hogy ez a kutya neve. Egy pillanatig rajta tartom a szemem Pete-en, aki mintha azt akarná mondani, hogy ez a vád egész egyszerűen nem igaz, de végül nem szólal meg. (Hiszen beszél, te jó ég! Ami bármilyen szokatlan, nagyon mulatságos és valamiért természetesnek tűnik.)
- Oké. Lehet, hogy neki is hozok valamit – kap el a válasz heve. Nem gondolok arra, hogy honnan is hoznék? Nem gondolok most arra, hogy amint innen kilépek ma éjjel, nem fogok tudni hová menni. Mosoly ül az arcomon, miközben elindulok kifelé.
A küszöbnél… mégis megtorpanok.
Most, Josey! Most kellene elmondanod! Ha innen kilépsz, nem jöhetsz vissza, csak holnap!
Aztán végül mégis megteszem az utolsó lépést. Kimegyek a műhelyből. Visszaköszönök egy sziasztokot, egy nagyon vérszegény és sírós hangú sziasztokot, aztán nekiiramodok. Minél hamarabb el kell innen tűnnöm, mert a végén még visszafordulnék.

Egy sarokkal lejjebb állok meg. Tovább szeretnék futni, de nem bírok. Gyenge vagyok, mint a harmat. A hóesés legalább nem kezdett rá jobban. Tényleg sötét van, nagyon sötét, télen hamar alszanak ki a fények.
Körülnézek, és próbálok rájönni, merre is lehetek, illetve azt, hogy merre mehetnék. Tudom, hogy ha egyenesen megyek tovább, egy hídhoz érek majd, aminek a végében felszállhatok a metróra. A metró elvisz a város másik végébe.
Arra laknak Butlerék, a gyámszüleim.
Elindulok. Visznek a lábaim. A híd messze van, én pedig rájövök, milyen éhes vagyok. Menet közben előtúrom a kártyámat, melyen talán van még annyi egység, hogy elutazhassak a külvárosig. Lemegyek a lépcsőn, megérintem a korlátot, bedugom a kártyát, kattan a zár, fordul a villa, bent vagyok.
Fogalmam sincs, miért indultam el. Te jó ég! Jobban tenném, ha most azonnal visszamennék, de nem! Nem lehet! Egy éjszakát kibírok.
Egyébként nincs semmi baj. Wilsonnak megírtam, hogy az iskolában maradok a téli szünetre, mert nem jöhetünk el. Igaz, ezt a rendeletet végül feloldották, én pedig, szerintem sok mással együtt, kihasználom az alkalmat a szökésre. Bár, szökevénynek lenni talán még rémesebb, mint diáknak. De én nemcsak emiatt jöttem el onnan. Nem bírtam a kastélyban maradni. Képtelen voltam rá. Egyszerűen… képtelen.
Az én megállóm jön. Az ajtóhoz állok, leszállok. A szemem sarkából fekete csuklyás embereket keresek. Nincs egy sem. Felmegyek a felszínre és megkezdem a hosszú sétát Butlerék háza felé.
De aztán…
…egy sarokra a háztól…
Megtorpanok.
Nem mehetek oda. Nem! Eldöntöttem, hogy megszököm, akkor nem mehetek oda! Nem mehetek oda soha többé! Egyébként sem leszek a terhükre. Azt hiszem, megkönnyebbültek, hogy nem kell engem elviselniük. Nem tudják, hogy mi vagyok (csak Wilson, a gyámapám), de azt hiszem, érzékelik, hogy mennyire más vagyok, mint ők. Kerülnek. Ráadásul mint a négy macska utál. És csak veszélybe sodornám őket. És nem támaszkodhatom örökké másokra.
Sarkon fordulok, és határozottan sétálok el. Ekkor jövök rá, a nyomaimat figyelve, hogy idáig csak úgy tántorogtam, bukdácsoltam. Most a lépteim határozottak.
Egy ideig. Azon gondolkozom, hol tölthetném az éjszakát.
És ekkor rájövök, hogy nincs hová mennem.

Rémesen fázom, átáztam, és a könnyek ráfagytak az arcomra. A hajam kócossá dermedt a hidegtől. Nagy levegőt veszek, és felnézek a műhely cégérére. Ismét. Mintha nem innen indultam volna el három-négy órával ezelőtt… Mintha most lennék itt először.
Tudom, mi fog várni odabent, mégis fogalmam sincs.
Ez őrültség!
Nem kérhetsz segítséget egy fickótól akit pár órája ismertél meg!
De már döntöttem. Itt vagyok. Meg kell próbálnom.
Legfeljebb kidob.
Megzörgetem az ajtót.
Ismét.
Ismét beengedsz és rám nevetsz majd?

Ginny Weasley [22:58]: lacina... szerintem ez latin, mert hasonlít a clupea szóra xD vagy nem...

No de érzékeny itt valaki. Nem tehetek róla, de rosszallásomban karba teszem a kezem.
- Nem értem, mi bajod, én csak megkértelek valamire. - Igen, gyakorlatilag arra, hogy húzzon innen, ami lehet nem túl udvarias úgy alapjáraton, de én udvariasan kértem. Tény, nem vagyok prefektus, de hát csak nem akarhatja itt tölteni az egész éjszakát, arra várva, hogy rátaláljon valaki, aki mondjuk rendelkezIk az általa emlegetett prefektusi ranggal, mert abból nagyjából egy órán belül, takarodó után igenis baj lesz. Nekem ugyan mindegy, legfeljebb abbahagyom mára a gyakorlást, vagy esetleg keresek egy másik termet (bár a lustaságomat ismerve talán inkább hanyagolom a témát).
Meglep, mikor szidni kezdi Angelus Mirolt a saját tantermében. Erre nem válaszolok, mert a kastélyban mindennek füle van, és ha akár lóg itt egy kósza portré vagy akad az egyik sarokban egy megfigyelő-bűbáj, akkor aztán lehúzhatom a rolót. Viszont ettől kicsit szimpatikusabb lesz a csaj, mint úgy első ránézésre. Jó, jó, sokan mondják, hogy a mardekárosok nem túl szívélyes emberek, és most ezt szépen be is bizonyítottam neki, de tőlem mindenki azt kapja, amit ad. Nos, néhány kivételes esetben nem, hanem jóval többet, de ezt minden egyes alkalommal megbántam eddig.
Mikor elkezdi magát fixírozni a kis púdertükrében, elkezdem forgatni a szemem. Ilyesmi csak olyan lányoknál van, akik állandóan a sminkjüket és a frizurájukat igazgatják minden adandó alkalommal, és az olyan lányokat én rühellem. Tény, én magam Nem vagyok egy szépség, de legalább nem is nagyon próbálok annak tűnni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, nem igaz?
Meglep a kérése, egész a frufrum alá csusszan fel a nem túl szépen karban tartott szemöldököm (épp csak kicsit szoktam megszedni, mert hát, ugye, mit erőlködjünk, van jobb dolgom is), és miközben elindul felém, leeresztem a kezem.
Jóval magasabb nálam, de azért a bűbájt el tudom végezni. Végighallgatom a bemutatkozását. Gondoltam, hogy nem velem jár egy évfolyamba, mert akkor már találkoztunk volna, nyilván. Azt, hogy hugrabugos, látom a talárján. Azt, hogy én mardekáros, azt meg ő az enyémen. Még a nyakkendőm is rajtam van.
- Én meg Josey - mutatkozom be neki nagyon udvariasan. - Ötödév.
Neki kéne nyújtania a kezét de ehelyett én teszem, ha elfogadja elfogadja, ha nem nem. A bűbájt ettől függetlenül végrehajtom rajta.
- Tergeo! - mondom ki az igét, a pálcám a homlokára szegezve, és végigkövetve az L-betűt. Ez az egyik kedvenc bűbájom. Nagyon hasznos.
Igazából felderít a gondolat, el is vigyorodom, lehet hogy kicsit gonoszan. Miután végzek, meg is magyarázom, hogy miért.
- Csoda, hogy hagyod, hogy egy mardekáros pálcát szegezzen a fejedre. Honnan tudtad, hogy nem valami ocsmány rontást szórok rád? - érdeklődök vidáman, majd leeresztem a pálcámat és kicsit megtörlöm a taláromba a végét, ami hozzáért a bőréhez. Nem azért, mert undorodnék, csak úgy.

Én alapvetően kedves ember vagyok. Lehet, hogy mostanában nem, mert mostanában igen-igen sok atrocitás ért az itt tanulóktól és a tanároktól egyaránt, ami az igazságtalanság netovábbja. Az emberrel szemétkednek a szobájában, a klubhelyiségben, a tanteremben, az udvaron. Szemétkednek vele éjjel és szemétkednek nappal. A múltkor a zuhanyzóban a vizet valamelyik rohadék zöldre színezte és nekem egy órámba telt, mire levakartam a trutymót magamról. Hiába estem neki a kedves, kreatív kis luvnyának, aki a szomszéd ágyon alszik, és téptem meg, a bátyja valamelyik nője, vagy az is lehet, hogy csak egy random nemeskomplexusos banya rögtön ott termett. Ezek mindig ott vannak. Mellettem meg nem áll senki. Vagy ott van például az az arrogáns bunkó, aki pofán csapott a könyvével, mert közöltem vele, hogy ő egy arrogáns bunkó. Legszívesebben lelöktem volna a párkányról, ha már úgyis le akart ugrani, de aztán nem tettem. A tornyokból amúgy sem lehet csak úgy lelökni valakit. Én tudom, hogy a normális életben milyen szabályok érvényesek, de az az iskola lassan olyan, mint egy őrültek háza, mindenki úgy viselkedik, mintha teljesen elmebeteg lenne. És higgyetek nekem. Láttam már olyat belülről.
Ez a lány is teszi itt az agyát, ahelyett, hogy egyetlen szóval válaszolna egy primitív kérdésre. Ehelyett leül, feláll, pakol, aztán nézelődik, és azt hiszem, magában beszél.
Tisztára kattant.
Nem igazán tudom, hogy mit akar, azt tudom, hogy én itt akarok maradni és gyakorolni, ő meg úgyis pakol, úgyhogy csak megvárom, hogy elmenjen, aztán folytatom. Csakhogy nem akar elmenni.
Úgyhogy kénytelen leszek megkérni rá. Mivel nem én vagyok a prefektus, hanem Alyson, nem utasíthatom erre, pedig most szívesen megtenném. Igen, feszült vagyok, és kissé türelmetlen, hiszen megzavartak.
- Bocs, de megtennéd, hogy kimész? Mint látod, az órádnak már rég vége, én pedig szeretnék gyakorolni.
Igyekszem úgy beszélni vele, mint bármelyik másik elmefogyatékossal, akivel eddig dolgom volt akár az intézetben, akár a gyogyóban: tagoltan, türelmesen és logikusan.
A sötétben kicsit kezdem jobban kivenni az alakját. Nem sokkal lehet magasabb nálam, és most már biztos, hogy valami van a homlokán. Nem, nem vér és nem is seb, hanem...
Elnevetem magam, illetve talán inkább csak kuncogok. Akárki is firkálta össze a csaj homlokát, egyetértek vele.
- Öh, van egy nagy L betű a homlokodon. Lehet, ki kéne menned lemosni! - teszem hozzá gyorsan, hátha ezzel el tudom érni, hogy kimenjen innen végre és tovább gyakorolhassak. Lámpalázas vagyok mások előtt, főleg ha azok ilyen... furcsák...

Még az utolsó percekben is a jegyzeteimet bújom. Vékonyka kis kezemben zizegve fordul meg a teleírt és agyonolvasott jegyzetlap. A notesz sarkai teljesen meg vannak kopva, még jó, hisz állandóan ott van nálam ez a kis jegyzetfüzet. A könyvtárban, a többi órán, a klubhelyiségben, cigizés közben. Le kell foglalnom a gondolataimat, és erre a tanulás a legtökéletesebb megoldás. Csak így tudom elviselni ezt a hatalmas és ásítozó ürességet, ami itt van bennem. Belül. Mert már megint valaki olyanra pazaroltam az időmet és a szeretetemet, akitől lófszt nem kapok cserébe.
Épp próbálom felidézni, milyen mozdulatok is szükségesek a Meteoronto recanto ige alkalmazásához egyes esetekben. Kisebb eső, özönvíz, vihar, szélfúvás...
A szívem hevesen dobog, nagyon izgulok, mégis kis híján megáll bennem az ütő, mikor Qcross professzor megjelenik az ajtóban. Még nincs itt az ideje! Túl korán érkezett! Még át akartam nézni a Pirocus és a Piroinito közti pontos különbséget, és azt is, miben különbözik a Silencium a Silenciotól, és azt is, hogy...
Ah, lehet, túl sokat magoltam erre a dolgozatra, sokáig fenn voltam éjjel, most mégis úgy érzem, nem tudok az égvilágon semmit, és még a neonsárga szövegkiemelőm sem vidít fel, amivel ki van dekorálva az egész jegyzetfüzet. Pánik, pánik, pánik!
Onnantól fogva, hogy Qcross professzor belépet a terembe, semmit nem tudtam már az agyamba préselni, hiába lapozgattam a jegyzeteim közt ide-oda. Végül mikor megszólalt az óra kezdetét jelző hang, mély lélegzetvétel kíséretében csuktam be a jegyzeteket és tuszkoltam be a táskámba azokat. Úgy kaptam tesztkérdéseket rejtő pergamentekercs után, mintha a lélegzetvétel szabályait tartalmaznák: kilégzés, belégzés...
Az instrukciók elhangzása után kibontom a pergament, kifeszítem, bemártom a tintába a pennát és írni kezdek. Név, ház... ez még elég egyszerű... Először végig kellene futnom a feladatokat, és azokat kitölteni, amelyekre biztosan tudom a választ, de nem... ehelyett én rögtön, mint egy habzsoló kismajom, körmölni kezdek, megörülve annak, hogy tudom a válaszokat. A második feladat azonban túl töménynek látszik és túl sok benne a szöveg, megijedve ugrik szemem a harmadikhoz. Definíciók. Lángok... mi is volt a különbség a Piroinitio és a Pirocus közt...? A némító-bűbájon nem kell sokat gondolkodnom, nap mint nap használtam egy időben, hogy háztársaim ne jöjjenek rá: minden éjjel sikítozva ébredek. A vízidézéssel viszont bajban vagyok, végül beírom az egyszerűbb választ, aztán némi töprengés után odaírom a másik megoldást is fölé apróbb betűkkel... Talán így jó lesz!
Tekintetem pedig visszasiklik a második feladathoz. Kifejtős rész. Mégis, azt hiszem, szükségem lesz némi töprengésre, és egy piszkozati lap is elkélne!
A sötét kunyhó még megy. A három bűbájon viszont nagyon gondolkodom. Leírom először a lumos-invito kettőst de rájövök hogy nem! Három bűbáj kell és ott vannak a csapdák is. Lumos marad. Invito helyett... helyett... Soká rágcsálom a pennám végét, mire megszülöm a választ. A mágikus órára pillantok a szemközti falon. Már csak huszonöt percem maradt! A másodiknál vacilálok, mi állíthatná meg a gurkót... Tudom, hogy egy bombarda, na az eléggé megállítaná, de ki az a hülye, aki felrobbant egy gurkót? Egy kviddicslabda-készlet nagyon drága, külön gurkót csak használtan lehet kapni és azok elég ketyósak. Úgyhogy kénytelen vagyok mást kieszelni, közben idegesen forgatom a tollat a kezemben, az ujjaim szokás szerint már megint teljesen tintásak, és ajj! Ejtettem egy pacát is! Remek. Ahogy az imént pálcámmal kisimítottam a pergament, most is rákoppintok a papírra, és a paca felszívódik. Remélem, ez még nem fogja azt jelenteni, hogy T-t kapnék amiért segédeszközt használtam... remélem! Nem szokott probléma lenni, na de ezeknél az új profoknál sose lehet tudni!
Sóhajtva fogok bele az utolsó feladatba. Már csak nyolc percem van! Mindenki más már rég hátradőlve ücsörög, én meg még egy feladattal nem végeztem! Gyerünk, Butler, koncentrálj. A pattanást a régi jó ismerősömmel, a kendőzőbűbájjal intézném el. A virágot azzal a... mi is a neve... Lilissis? Vagy milyen virág van a nevében?... És a folt? A folt... Megnézem az egyik korábbi válaszomat, melyben a szívóbűbájt kellett leírnom és eszembe jut, milyen áldásos hatásai vannak még ennek a Tergeonak. Kost is kiszippanthat a ruhából - bár még nem próbáltam. Milyen jó lenne most kipróbálni!
A többiek már szedelőcködnek, zörögnek a székek. Gyorsan lefirkantom a válaszomat. És kész! Diadalmasan nézek körbe, de azt kell észrevennem, hogy én vagyok az utolsó a teremben. Gyorsan összetekerem a pergament (persze a tinta még nem száradt meg úgyhogy jól el is kenődött az írás), és szégyellősen odasietek az asztalhoz. Leteszem a többi mellé és szemlesütve kiiszkolok, olyan gyorsan hogy még csokibékát se vettem. Fenébe! Most már nem mehetek vissza, úgyhogy... Nagyot sóhajtva lépdelek odébb a terem ajtajából. Igen, ezen is túl vagyunk! De várjunk csak...
Egy sarokkal odébb előveszem a jegyzeteimet, és gyorsan ellenőrzöm a válaszaimat. Nem, amúgy nem vagyok ekkora precka de a bűbájtan a kedvencem, ebből muszáj, egyszerűen muszáj jó jegyet kapnom!

V. Évfolyam – R.B.F. előkészítő dolgozat – November

Név: Josey Belle Butler
Ház: Mardekár

1. Feladat /3 pont/
Asszociációs játék = Mely varázsigék jutnak eszébe az alábbi elnevezésekről/fogalmakról?

Huss és pöcc – Vingardium Leviosa
Bazibumm-bűbáj – Baziteo
Szívóbűbáj – Tergeo

2. Feladat /18 pont/
Mely bűbáj(oka)t alkalmazná a következő szituációkban?
(egy szituációban maximum 3 bűbájt használhat)

a,
Egy sötét, elhagyatott kunyhóban van, amely valószínűleg hemzseg a mágikus csapdáktól. Az ajtón mágikus zár van, csak kulccsal lehet kinyitni. A kulcs a kunyhó öntől legtávolabb eső pontján van. Ön jelen esetben semmit sem lát és egy rossz lépés is súlyos következményeket vonhat maga után.
1. Lumos, ezzel a bűbájjal fényt gyújtok a szobában
2. Demonstrate, ez segít megmutatni, milyen csapdák is vannak elhelyezve idebent
3. Finite Incantatem, ezzel hatástalanítom a csapdákat, elmegyek a kulcsért és kinyitom a túloldalon levő ajtót
VAGY
1. Lumos Solem, ezzel fényt gyújtok
2. Vingardium Leviosával felreptetem a fénygömböt hogy lássak
3. Invito kulcs, ezzel magamhoz idézem a kulcsot majd kimegyek az ajtón


b,
Egy gurkó elszabadult a lakásában. Levert egy antik vázát, ami darabokra törött és kiborította a maradék Doxicid-permetet –amely így már használhatatlan-. Rakjon rendet és állítsa meg a gurkót!
1. Immobilus, mozdulatlanná teszem a gurkót, el tudom kapni és gondoson elzárom
2. Reparo, ezzel megjavítom a törött vázát, bár így nyilván sokat veszít az értékéből
3. Evapores, ezzel a bűbájjal a pálcámba szippantom az enyhén mérgező Doxicidet.

c,
Ön egy férfi. Éppen egy randevúra igyekszik és késésben van. Nincs már ideje virágot venni, sietségében leitta teával a talárját és reggel észrevette, hogy egy jókora pattanás nőtt az orra hegyén. Mihez kezd?
1. Tergeo, ezzel eltakarítom a foltot a ruhámról
2. Ceelocelatum, ezzel elkendőzöm az orromon nőtt pattanást
3. Orchidessis, ezzel megidézek egy csokor virágot

3. Feladat /6 pont/
Definíció felismerés

A    Piroinitio    egy elemidéző bűbáj, mellyel lángokat kelthetünk a semmiből.

A    Silencio     egy hangszabályozó bűbáj, melynek segítségével a célzott élőlénynek elnyelhetjük a hanghullámait, így az megnémul.

A    Aguamenti     egy elemidéző bűbáj, amivel képesek vagyunk korsókba, üstökbe vizet tölteni illetve a tűz oltására is kiváló.

- Ó, értem - bólintok, és kicsit kezdem kényelmetlenül érezni magam, amiért annyi sületlenséget hordok össze. Jobb lenne, ha becsuknám a szám, és nem okoskodnék itt össze-vissza olyasmiről, amihez nem értek. Ránézek a tankra, megérintem a tartály kupakját, majd elfordulok. Mostantól jó kislány leszek, nem nyúlok semmihez, ami nem az enyém! Még akkor is, ha olyan zavarba ejtően otthonosan érzem magam itt...
Látom rajta, nem nagyon veszi be a gyomra a kummantásomat, de kitartóan mosolygok rá. A végén pedig úgy dönt, nem cáfol meg, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Azt hiszem, a korommal kapcsolatban több kérdés nem fog felmerülni, mivel ő nem akar kérdezősködni én meg nem akarok hazudni. Mindkettőnknek megvannak a maga kis titkai és nem fogjuk első körben a másik orra alá dugni őket, mint valami koszos alsót. Csak... lassan. Már ha, egyáltalán.
Nem tudom, miért, de úgy érzem, Philip tényleg olyan ember, akinél biztonságban vannak a titkaim, és még csak nem is fújja fel őket. Nevetséges ilyesmit állítani viszont, hisz ma látom őt életemben először.
- Hát, téli szünet van. Akár minden nap itt tudok lenni.
Még mindig nem akarok ajtóstul rontani a házra. Ha közölném, hogy itt akarok maradni, mert megszöktem, páros lábbal rúgna ki a garázsajtón.
- A szüleim nem bánják, nekem meg jól jön a zsebpénz. Szóval akár egész nap itt tudok lenni, ha kell. Tudok főzni és takarítani és rendet rakni - sorolom, miközben a kezemen számolok -, kutyát sétáltatni, üveget pucolni, festeni, csiszolni, pumpálni, seperni... - Kilencnél megakadok, de végül csak ránézek Philre és annyival zárom: - Meg ami kell! És azonnal munkába is állok - határozom el, mielőtt visszakozhatna. Kibújok a térdig érő, galléros barna kabátból, és megigazítom alatta a garbó ujját és nyakát.
- Szóval, mit segítsek?

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem válaszol a kérdésemre. Nem árulja el, miért jött ide. Valamiért az a furcsa érzésem van, hogy annak a letakart járgánynak majd köze lesz ehhez, ezért kicsit félve kukucskálok be a lepedő alá, számítok arra is, hogy majd jól rám ordít, hogy takarodjak el onnan de sürgősen, de nem ez történik. A Cadillacről beszél úgyhogy meghallgatom. Elárulja, semmit nem ültetett bele ami furcsa, hisz nem ez a lényeg? Bár persze lehet, hogy nem. Nyilván más szemmel nézi ezeket az autókat, mint én, vagy akár mint bárki más. Igen, abból, ahogy megérinti, mint ahogy kezdő apuka a gyermekét, látszik, milyen szemmel is néz rájuk.
A vigyora más embereknek talán nem szimpatikus, biztos azt hiszik, sunyi, vagy be akarja csapni az embert, de szerintem csak így született, és csak azért nem lóg ki a nyers búzakalász a szájából, mert Londonban nem sok búza terem decemberben.
Segít leemelni a takarót. Egy jókora motort rejtegetett alatta, és ki is derül, miért vigyáz ennyire rá.
- Ezzel a járgánnyal repülted át az Atlanti-óceánt? Húú, tudom, hogy némely seprű elvileg képes erre, de eddig még senki nem volt, aki kipróbálja! De hogy egy ilyen megbütykölt motorral meg lehet tenni ezt az utat... Hűűű...! Működik még? - kérdezem, és rárakom a mancsom a kormányra, megmozgatom a gázforgót. Épp meg akarom kérni, hogy vigyen el egy körre, de aztán feltesz egy komoly kérdést (megint), én pedig megint zavarba jövök.
- Tizenhét! - mondom végül kínlódva. Igen, elég levágós lesz ebből, hogy közelében sem vagyok még a nagykorúságnak, de azt hiszem, ha ezt állítom, nem fogja bolygatni a témát. Felajánlja, hogy segíthetnék neki, az én arcomon meg elterül megint a lelkes vigyor. - Komolyan? Szívesen segítek! Még fizetned se kell. Legalábbis nem túl sokat. Illetve hát nekem az is elég egyelőre ha beváltod a varázslópénzemet mugli fontra - kezdek el össze-vissza beszélni. Hát egy üzleti tárgyaláson bizonyára nem állnám meg a helyemet, még jó, hogy nem erre akar szerződtetni. - Na jó! Mennyit fizetsz? - teszem fel végül is a legfontosabb kérdést, ami megfogalmazódott bennem jelenleg. Harciasan nézek rá, most már kész vagyok alkudni a saját fejem felett.