Shaelynn Scarborough


Bizalom, bizalom. Magában ízlelgeti a mély jelentéstartalommal bíró szócskát, miközben szemei kitartóan révednek a lány íriszeibe. Nem megbabonázni akarja, távol áll tőle a szemmel verős mechanizmus. Csupán belé akar tekinteni, csak egy aprócska pillanatra, de látni szeretné a legbelsőbb gondolatait. Védelmezni akarja, bizalmat ébreszteni benne, ami nem könnyű feladat. Vajon mire véli a fiatalember jelenségét? Hisz vadidegen. Átoknak tartja, netalán tán ajándéknak? Utóbbi, szemei csillogását figyelvén nem túl valószínű.
Fontos a bizalom. A mai világban viszont rémisztő, sőt szinte ismeretlen szó. Kialakulásához időre van szükség, az idő pedig véges. Mostanában sokkal hamarabb ér véget, mint ahogy azt várják. Jake ebből kiindulva nagyon is érti a fiatal lány reakcióját, sőt legbelül erre várt. Nincs kedve ismételten komoly felnőtté válni, és kioktatni őt a rá leselkedő veszélyekről. Joga sem lenne hozzá. Inkább kezdeményezne egy baráti hangvételű beszélgetést, de legbelül érzi, hogy erre nem kerülhet sor. Óh, mennyire hiányzik neki a lazítás.
A lány araszol, ő pedig követi lépteit. Az láthatóan fél, tart tőle, és ez mozdulataiban kifejezésre is jut. A férfi arca továbbra is nyugodt, így próbálván a társát is nyugalomra bírni, szavai azonban nincsenek összhangban vonásaival. Mintha a teszt szó igazán húsbavágóra sikeredett volna. Ennek ellenére cselekszik. Fülében cseng a szócska, szinte gúnyos megismétlődése, immár nem az ő szájából. Nem reagál.
A végtag immáron sértetlenül tartja magát, miközben a lány száját a hála szava hagyja el. Nem túl meggyőző, de Jake nem is kerít neki nagy feneket. Nem emiatt tette. Csupán bólint egyet, s annak reményében, hogy a bájos teremtés követi megindul az ellenkező irányba.
Visszapillant. Nem mozdul, még csak ajkait se nyitja szóra, csak vár. A kötelező köröket lefutotta, innentől nem rajta múlnak a dolgok. Nem fog erőszakoskodni, bár nem szeretné veszélybe sodorni a lányt. Az utolsó mondatáig hallgat. Ekkor azonban közelebb lép.
- Tulajdonképpen igaza van, sajnos olyan világot élünk, ahol bárki mondhat bármit. A szavaknak olykor nehéz hinni. Néha viszont nincs más választásunk. –arcára mosoly kúszik, hangja megnyugtatóan cseng. – Tudja, örülök, hogy él a gyanúperrel. Ez az egészséges hozzáállás. A halálfalókra való kitérés, és az az apró nyelvbotlás gondolkodóba ejti Jaket. Most ő érzi rosszul, vagy a lány valóban aggódik érte...
– Higgye el elég jól ismernek már. Mindannyian. Nincs időm félni. -itt kissé leereszti fejét, majd a DS szóra ismételten felkapja. - Szükségünk van elkötelezett ifjakra...
Sosem becsülte le a DS-t, sőt tisztelettel adózott a diákok bátorsága iránt. Nem egyszerű a helyzetük. A bátorság mindig is nagy erény volt számára.
- Nos, szeretne még valamire itt és most fényt deríteni, vagy ráér az út alatt? -megemeli szemöldökét, úgy tekint a lányra.

Shaelynn Scarborough


Nem akarom kioktatni, az messze nem az én stílusom. Figyelmeztetésnek szánom mondataim, mert én valóban tudom milyen ez a világ. Ez nem illúzió, nem egy gyermeki álom, amiből egyszer úgyis felébredsz…volt-nincs. Ez a színtiszta, cicomázatlan realitás. Nem egy képzet, a képzelet szüleménye nem itt kezdődik. Ki a fene álmodna magának egy ilyen társadalmat? Ahol véres csaták zajlanak, ártatlan emberek hullnak porba, fenyegetettség, rémület, kegyetlenség…ezek jellemeznek mindent. Szavak véget nem érő kusza sora. És ezek nem csak egyszerű szavak, mögöttük félelmetes tettek hada sorakozik fel, és lassan mindenki elveszettnek érzi magát. Persze lehet ész nélkül tekinteni a jövőbe, és fittyet hányni mindenre. A tavalyi évre, a változásokra, vagy akár a mostani világra. Csak aki így tesz, az haszontalan.
Lehet bátornak tűnni, és annak lenni. A vakmerőség viszont nem ér célba. Elhal valahol a tettek közepén, s ugyanúgy fölöslegessé válik. Céltudatos, jól átgondolt lépésekre, taktikus döntésekre, és legfőképp tökéletesen kidolgozott tervekre van szükség. A Rend ezért küzd.
A Rend mint egység... mint csapat. Itt nincs olyan, hogy te és te. Itt csak a mi létezik.
Nem tehetek róla, féltem az embereket.
Legfőképp a bájos, Roxfortos hölgyeket.
Akik nem adják meg egykönnyen magukat. Akiket igazán csípős nyelvvel áldott meg az ég.
Tágra nyílt szemekkel pillantok vissza, de a szám szegletében megbúvó mosoly arra enged következtetni, hogy valami hasonló reagálásra számítottam. Nem egy elveszett virágszál, az egyszer biztos. Az első teszten könnyedén átsiklott.
- Remek! Tökéletes reakció...bámulatos ellentámadás. Nem mintha támadásnak szántam volna az iménti mondatokat... - sétálok közelebb hozzá, természetesen ügyelve a kellő távolság megtartására. Hangszintem felfelé íveléséből érződik, hogy még nem fejeztem be. -...sokkal inkább egyfajta tesztnek.
Komoly és meglehetősen diplomatikus vagyok, kissé talán tanárira sikeredik a mondandóm. Sebaj, ennyi baj legyen.
- Megengedi?
Szemeim a karján meghúzódó sérüléseket vizslatják, majd választ nem várván lágyan hozzáérintem pálcám hegyét.
- Hippokrax!
Nem várok köszönetet, de még választ se. Tudom mire vár a lány, a kérdésére ugyanis még mindig nem kapott kielégítő választ. Sőt, jóformán semmifélét. Hogy is bízhatna valaki egy vadidegenben? Miért is követne? Miért?
- Mondjuk mert nem akar itt éjszakázni. Vagy esetleg szeretné ha kettesben hagynám Önöket? - pillantok a társadalomból átmenetileg kiiktatott férfi irányába ravasz mosollyal, majd ismét a hölgyre siklik tekintetem. - Csupán egy szavába kerül.
A fenéket. Semmi esetre sem hagynám itt, s remélhetőleg ő is érzi a hangsúlyon, hogy ez pusztán tréfa, és semmi több. Gúnyról szó sincs, még ha ő így is gondolja. Egyszerűen csak minden vágyam, hogy amikor csak lehet, csempésszek egy kis mosolyt a világba. Na jó, elismerem, talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom.
- Jake Schwimmer vagyok. A Rend lelkiismeretes tagja. – emelem ki a kulcsfontosságú dolgokat, majd ismételten a sikátor kijárata felé veszem az irányt. - Ha gondolja, az út hátralevő részében további információkat is megoszthatok Önnel. Velem tart? –nyújtom felé a kezem.

Shaelynn Scarborough

Véget kell vetni ennek. Bosszú, mily' édes a bosszú. A Rendet nem lehet csak úgy legyőzni, a Rend örök. Győztesek... Harc... Vesztesek... A háború azonban csak most kezdődik.
Délután 5 óra van. Kifejezetten hűvös levegő csap arcomba, ahogy ráérősen sétálok Roxmorts központjában. Őszintén szólva manapság ez a megszokott, így egyáltalán nem lep meg a furcsa jelenség. Mintha esteledne. Amin szintén nem csodálkozom, ilyen szánalmas világban élünk. Nappal is éjszaka van. Ha máshol nem, a szívekben. Talárom meg-meglebben a néha fel-feltámadó szélben, míg cipőm halk koppanással jelzi, ha eléri a macskaköves utat. Csillogó íriszeim a boltok kirakatát pásztázzák. Az utcán jóformán egy lélek sincs, de én nyugodt vagyok. A Rend megtölt erővel, ha végleg elveszteném a hitem, akkor is visszahúzna ebbe a mocskos világba. Megtanít küzdeni és kiállni a másikért. Igazán sokat köszönhetek a Rendnek. Az elfojtott érzelmeket, azt, hogy képes vagyok uralkodni a fájdalmakon. Nehéz. Belül ezer apró tőr kínoz, kívül viszont jele sincs a gyötrelemnek. Nem mutatom ki. Miért tenném? Hogy lássam a szánakozó tekinteteket? Nem szeretem ha sajnálkoznak, ha együtt éreznek. Nincs okuk rá. Nem mehetek vissza a múltba, és nem támaszthatom fel őt. A sorsunk meg van írva.
Fejemben fel-felvillannak az álomképek, Sarah biztató szavai elmémbe furakodnak.
Lépj tovább...ne nézz hátra...küzdj a céljaidért...kell egy társ...
Pontosan ezt kell tennem. Ha igazán szeretem őt, akkor úgy cselekszem, ahogy azt ő szeretné. Sosem felejtem, de tovább megyek a kitaposott úton. Még akkor is, ha fáj.
A Rend ma délután is összeült. Készülnek a tervek, támadásba lendültünk Tudjukki serege ellen. Pálcát ragadtunk, és mostantól a végsőkig harcolunk. Ez egy csapat. Összetartás, bizalom és küzdőszellem. Többek között ezek kötnek össze minket. De vajon mindenki velünk van? Mostanában sokszor kerül terítékre a téma. Nyílt titok, hogy árulót, árulókat keresünk magunk között. Ez egy ilyen idő. Ez egy ilyen világ. Megszűnt a bizalom a varázslótársadalomban és kívüle is. Már a legjobb barátok is kétkedve tekintenek egymásra. Nincs olyan, hogy elhiszem. Bizonyítani kell. Romlott világban élünk.
Gondolataim kiragadnak környezetemből és észre se veszem, hogy kiértem a központból. Szemeimmel körülpásztázom a terepet. Ez már nem a tér, szűk, sikátoros utcák vezetnek erre is, arra is. Próbálom betájolni magam, de a tájékozódási képességem ezennel cserben hagy. Végül beletörődve sorsomba, miszerint a térre nincs sok esélyem visszajutni, elindulok az egyik utcácskán. Előérzetemre alapozva ujjaim megragadják talárom zsebében pihenő pálcámat és előhúzzák rejtekéből. Elvégre bármi történhet, jobb óvatosnak lenni. A sikátor végéhez érve gondolok egy merészet és balra folytatom utam. Lépteim a hangok hallatával lassulnak, szemeim összeszűkülése jelzi, hogy nagyon koncentrálok. Cipőm halkuló koppanásai szinte észrevehetetlenek a csendből kiváló beszédfoszlányok közül. A mély férfihangra kezem erőteljesebben feszül fegyverem markolatára. Ilyenkor mindig gyorsabban zakatol a szívem. Elfog a vágy, miszerint talán itt a pillanat. Talán most végezhetek a barátnőm gyilkosával. Legalább az egyiket szeretném már a markomban érezni. Némán lopódzom egyre közelebb, majd a ház sarkánál megállok és óvatosan kilesek búvóhelyem mögül.
Egy fiatal lány ijedt arca rajzolódik ki előttem. A korát nehéz lenne innen megállapítani, de 20-nál biztosan nem több. Mi a fenét keres itt ilyenkor? Nem fogja fel, hogy mik történnek? A düh csak fokozódik bennem, ahogy csípős megjegyzését meghallom. Griffendél. A jó öreg Griffendél. Én is pontosan ilyen voltam. Sosem gondolkoztam a dolgok következményén, csak cselekedtem. Azóta már rájöttem, hogy vannak helyzetek, ahol hülyeség játszani a hőst. Ez pedig a megtermett fickó láttán pont ilyen volt.
Nem várhatok tovább. A pasas reakcióját látva előlépek rejtekemből. Ő nem láthat, mivel hátulról közelítem meg, de a lány, pillantásával biztos elárul. Ezért azonnal cselekszem.
- Imperio -hagyja el a számat a rövid, ám annál hatásosabb szó, mire az "áldozat" hipnózisba esik. Esélye sincs ellentámadást küldeni, én viszont kihasználom az alkalmat. Közelebb lépek hozzá és alaposan szemügyre veszem, ami felkeltheti a döbbent lány figyelmét. Vele egyelőre nem foglalkozom, inkább az ismeretlen férfi szemébe fúrom íriszeimet és magamban kimondom, hogy mit is akarok. Nyelve azon nyomban megered, megosztván velem a kívánt információkat. Nem az én emberem. Mindenesetre a pálcáját elkobzom, majd kilövök rá egy lábbilincselő, majd egy kötöző átkot és a lányhoz fordulok.
- Most tudnék szépeket mondani, de megkímélem törékeny lelkét... - kezdek bele mondandómba köszönés helyett, nem túl nyugodt hangnemben. - Egyet azért áruljon már el az ifjú hölgy. Miért járkál egyes egyedül a kihalt utcákon? - az egyes egyedül direkte hangsúlyosabb, mint a többi szó. Hátha hat. Kérdésemnél megindulok a sikátor másik vége felé, és intek neki, hogy kövessen, ha jót akar magának. A faggatózásnak azonban még messze nincs vége.

~Vajon mik derülnek még itt ki? Ez egyre titokzatosabb, már-már félelmetes. Hogy hasonlíthat két ember ennyire egymásra? Ez egy jel? És a nevük? Miért? Miért? Miért? Mi jöhet még?~ A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és olyan sebesen űzgélték egymást, hogy eszmélni sem volt idő. Egyrészt kíváncsivá tett a különös eset, másrészt azonban megijesztett. Elvégre nem mindennapi dolgok történtek itt velem rövid távon belül és túlságosan nehéz volt ezen csak úgy átlépni. Újra és újra feljöttek előttem a képek a csodás múltból...amikor még élt. Feszengtem, néha lehunytam a szemem, csak néztem magam elé, az agyam pedig járta a maga kósza útját. Irányítani akartam a csapongó gondolatokat, az érzéseket, de a testem nem reagált, egyszerűen nem akart engedelmeskedni.  Pedig talán most lett volna a legnagyobb szükségem a nyugodtságra, most hogy szemben ült velem a halott feleségem hasonmása, és fogalmam sem volt mi lesz ebből a szituációból. Erősnek kellett volna maradnom, meg kellett volna birkóznom a feladattal, de rendkívül nehéznek bizonyult a kitűzött cél. Azonban férfiból voltam, akárhonnan is nézzük a dolgokat. A hölgy nemcsak a rémisztő hasonlóságokkal keltette fel az érdeklődésem, hanem a lenyűgöző idomokkal is. Sikerült valamelyest ellazulnom, majd a következő udvarias mondatok már egy finom mosoly kíséretében hagyták el a szám. Tudtam, hogy nem veszhetek el a részletekben, a lényegre kell összpontosítanom, ami ez esetben a rejtély kiderítése volt. Persze nem volt olyan egyszerű követni a kijelölt útvonalat.
Egy ideig némán ültem vele szemben és a válaszát vártam...bár tulajdonképpen nem is akartam annyira siettetni a feleletet...tanulmányozni szerettem volna a bájos hölgy arcát egy kicsit. Karjaim nyugodtan elhelyeztem az asztalon, majd tekintetem Katere tapadt. Óvatosan pillantottam gyönyörű szemeibe, majd végigfuttattam íriszeim a nő teljes arcán...ügyelve, hogy még véletlenül se hagyjak ki egyetlen apró pontot sem. ~ Vajon mit akar sugallni? Akar-e egyáltalán valamit...vagy az egész csak szimplán a véletlen műve lenne?~ Tettem fel magamban a kíváncsi kérdéseket, amikor lágy hang ütötte meg a fülem. Egy másodperc töredéke alatt kapcsoltam és visszazökkentem a jelen életbe, kilépve a gondolataim által szőtt kesze-kusza fonalból. Egy üdvözlet...egy jégszívet megolvasztó mosoly. Ezek villantak elém, mint apró képkockák...azonban Kate ezzel még nem fejezte be, csak ezek után lett igazán szükségem a nyugodtságra.
- Probléma? Méghogy probléma, ugyan Kate. -szedtem össze minden erőm, hogy sikerüljön azt az apró mosolyt kipréselni magamból...de szerencsére elég könnyen ment. - Épp ellenkezőleg... Tudod, én meglehetősen társasági ember va... ~voltam...ezt kellene mondanom...voltam...nem megy, nem~ vagyok, igazán kedvelem a közvetlen embereket, akik mernek lépni, mernek ismerkedni. Így igaz! -bólintottam a kelleténél kicsit talán hevesebben Kate bölcs megjegyzésére, miközben szemeim még mindig a hölgy arcát vizslatták.
Egyszer csak mint akibe épp most csapott egy villám elkaptam tekintetem, fejem oldalra fordítottam és szemmel láthatóan nagyon küzdöttem valami kitörni készülő dologgal. Egy kérdés. Egyetlen kérdés. Mi mindenre képes...
Erősen összeszorítottam a fogam, hogy az emlékek nehezebben tudjanak felszínre törni, majd megkíséreltem visszafordulni a hölgy felé. Első az udvariasság. Persze hogy az, de mégsem ment, ezért kissé félrefordított fejjel, kerülve a szemkontaktust belekezdtem szörnyű monológomba. Elvégre mégsem várakoztathattam örökké.
- Tudod, Kate erről elég nehéz beszélnem...bár eltelt 3 év, de... -akaratom ellenére megakadtam, nyeltem egy nagyot, majd mély levegőt vettem és megpróbáltam folytatni. - Minden reggelünket itt kezdtük a feleségemmel, amíg... Bocsáss meg, ez nem fog menni. - bal orcámon egyetlen egy árva könnycsepp futott végig.

//Kate  //

A lehető legnagyobb nyugalommal az arcomon raktam le finomságokkal megpakolt tálcám a közeli asztalra. Ez azonban csak a látszat volt, belül teljesen mást éreztem. Még egy hibát semmi esetre sem  akartam elkövetni, pedig szívesebben csaptam volna oda az imént még kezeim között biztonságban lévő tárgyat...nem lett volna jó móka, de a feszültséget talán elűzte volna. De a finom kávé... Nem tettem, a kávéra való tekintettel inkább elnyomtam magamban ezt az apró vágyat. Őszintén szólva meglehetősen furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyrészt még mindig nem tudtam hova tenni a már-már rémisztő hasonlóságot, másrészt pedig zavart, hogy nem vettem észre azt a női táskát. Nem mintha ez utóbbi másnak túl nagy gondot okozott volna, én azonban általában odafigyeltem minden apró részletre, szerettem pontos és körültekintő lenni, ez most mégis elmaradt. Foghatnám a reggeli meglehetősen keserű hangulatomra, vagy tulajdonképpen bármire, de egyik sem mentség. Nem figyeltem és kész. Mondjuk ennél a valljuk meg valóban kis figyelmetlenségnél sokkal inkább érdekelt, hogy miért futottam én össze Kathy klónjával...vagyis hasonmásával. Vagy csak én láttam ilyen szinten meg benne az imádott hölgyet? Megakartam benne látni Kathyt?
Olyannyira izgatott ez a kérdés, hogy direkt úgy foglaltam el a széket, hogy feltűnés nélkül ráláthassak a titokzatos hölgy asztalára. Kortyolgatni kezdtem már lassacskán teljesen kihűlő kávém maradványait, eközben szemem egyszer-egyszer a nőre siklott, de csak nagyon óvatosan. Semmi esetre sem akartam feltűnően viselkedni és még kínosabb helyzetbe hozni magam és főleg őt. Scott persze hamar pótolta a bájos teremtés kávéját, sőt ahogy a mozdulatokból és az átszűrődő hangokból kivettem egy ingyen sütivel is kárpótolta. Igen, ez Scott...ez nála természetes. Többek között ezért is szeretek ide járni, meg persze a kitűnő hangulatért, légkörért.
Egyik ilyen felpillantásomnál majdhogynem összetalálkozott a tekintetünk. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna mindketten elkaptuk tekintetünket. Beleharaptam a még szerencsére meleg süteménybe és ismét kortyoltam a kávémból. ~Vajon mire gondolhat most ő? Vajon miért néz ő is titkon?~ Valóban félelmetes volt a hasonlóság, nem csak a képzelet és a vágy hatása volt. Persze legszívesebben minden nőben Kathyt akartam látni, de mindig tudtam, hogy azokban a nőkben semmi sem olyan mint a feleségemben. Ez a helyzet azonban más volt. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna a hölgyben Kathyt keresni, hisz a találkozás egy pillanat alatt zajlott le. Ez tényleges hasonlóság volt és én nem tudtam mire véljem ezt. Töprengésemből hirtelen egy ismerős hang zökkentett ki, nem volt nehéz kitalálni, hogy ki a lágy női hang tulajdonosa. Kedvesen, határozottan és meglehetősen lényegretörően fogalmazott. Megnyerő volt valljuk be és a kérése, vagy inkább felszólítása csábító ajánlatnak tűnt. ~Miért is ne? Elvégre ismerkedni nem bűn, és egyébként is kíváncsi vagyok erre a hölgyre.~ Mosolya egyszerűen leírhatatlan volt, ennek aztán nem lehetett ellenállni.
- Ha ez egy meghívás akart lenni az asztalához -kezdtem mosolyra húzva a szám- akkor örömmel átülök Önhöz. -vettem magamhoz a tálcám és már indultam is a nemrég otthagyott asztalkához.
Hirtelen azonban meghűlt bennem a vér. Megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam. ~Katenek hívják...ilyen egyszerűen nem létezik...ez egyre titokzatosabb.~ Megpróbáltam gyorsan összeszedni magam és lemosni arcomról a döbbenet jeleit. A kinyújtott kéz láttán muszáj volt gyorsan cselekednem.
- Örülök, hogy megismerhetlek Kate -ejtettem ki a szavakat kissé bizonytalanul, a "Kate" pedig enyhén szólva rosszul jött ki...majd óvatosan megérintettem a hölgy puha kezecskéjét és csókot lehelltem rá. -Jake vagyok.

//Miss Raimbourg//


Körülnéztem. Ez volt a legelső dolgom, ugyanis érkezésemkor fel se tűnt, hogy a hangulatos, mediterrán kis kávézóban mások is tartózkodnak. Ráadásul nem is kevesen. Ezen reggeli órában nincs olyan ember, aki ne vágyna egy jó erős kávéra, mely talán felrázza az addigi tespedtségből, testét átjáró mérhetetlen fáradtságból. Vagy kinek nem jönne jól néhány különleges sütemény...de maradjunk csak a megszokott croissantnál. Senkinek sincs ellenére. Persze ott a másik fontos kérdés, ki engedheti meg magának, hogy egy ilyen, valljuk meg nagystílű, borsos árú, főként varázslójárta kávézóban fogyassza el szerény reggelijét? Nem mindenki.
Kezemmel malmoztam, most valahogy túl hosszú időnek tűnt ez a várakozás, de valószínűleg csak én voltam túlságosan ideges és türelmetlen. Minnél hamarabb érezni akartam a számban szétfolyó kávé mennyei zamatát, igazából attól vártam egyfajta felszabadítást, menekvést a gondok elől. Szememmel vizslatóan pásztáztam a pult mögött most még zárva lévő ajtót és erősen koncentráltam, alkalmaztam az úgynevezett szemmelverés módszerét. Csak ebben az esetben a cél az ajtó kinyitása volt és a pincér megjelenése a kívánt dolgokkal. Azonban a mutatvány egyenlőre nem akart sikerülni, sőt ha valaki látott valószínűleg kissé idiótának nézett.
~Mi tarthat ennyi ideig? Még a boltba is be kell érnem.~
Igen, a bájitalszaküzlet, ugyanis feleségem halála óta én vittem a bájitalokkal zsúfolt kicsiny boltocskát. Mindent beleadtam, hogy Kathynek örömet okozzak, mégha nem is örülhetett itt velem együtt. Ez volt a mindene, egyszerűen már a Roxfortban is megőrült a bájitaltanért és már ott eltökélt szándéka volt, hogy ha felnő megnyitja saját vállalkozását. És amit ő elhatároz... Sajnos nem vihette végig elképzelését, de nekem meg kellett tennem...a lelkem így akarta...Kathy is így akarná, ebben biztos voltam. Csakis érte.
Hirtelen eszembe jutottak a reggeli események. Tudtam, hogy a nővérem jót akart, legbelül kétség sem fért hozzá, de hogy felejtheti el az ember azt akit szeret? Akár 3 év akár 20 év alatt. Persze, 3 év is sok idő, de mihhez képest sok? Számtalan együtt töltött esztendő után már semmi. Mai napig úgy él bennem, mintha itt állna előttem, a legapróbb mozdulataira, az arckifejezésére, mindenre emlékszem. Ezt nem lehet elfelejteni, nem lehet csak úgy kitörölni, mintha nem is létezett volna soha. És azok a szörnyű álmok? Miért kísértenének még mai napig? Talán ez is egy célzás, útmutatás, a sors akarja így...mert még nincs itt az ideje, hogy túllépjek rajta, még nem kereshetek pótlékot, nem cserélhetem le. Lehet, hogy egyszer vége lesz ennek és az lesz a megfelelő pillanat. De ha nem, azt is el kell viselnem. Az azt jelentené, hogy mi örökre egymáshoz tartozunk és nincs is szükségünk másra.
Azonban mindennek ellenére Sarah az egyik és a kislányom mellett az egyetlen személy, akiben bízhatok és akiben sosem kell csalódnom. Ennyi maradt a családomból és ezt meg kell becsülnöm. Tudtam mi lesz az első ha hazamegyek.
A tálca ekkor már előttem hevert, rajta a gőzölgő kávéval és mellette a kívánatos süteménnyel.
- Jake, minden rendben? -tudakolta Scott és úgy meresztette rám zöld szemeit, mintha legalább a halálomon volnék.
- Persze... -ráztam meg magam visszatérve a valós életbe. -Köszönöm! -ezzel Scottra ügyet se vetve beleszürcsöltem forró italomba.
Már a kinézete is isteni volt, ahogy a tejszínhab megkoronázta az egészet, de az íze... hmm...még ennél is mennyeibb, ha lehet ilyet mondani. Próbáltam minnél kisebbeket kortyolni a megváltó folyadékból, élvezni akartam minden cseppjét. Számban ízlelgettem egy ideig, majd mikor lenyeltem jóleső érzés járt át. Olyannyira el voltam foglalva magammal és az élvezettel, hogy észre se vettem, hogy valaki megközelített. Azaz már szinte fölöttem állt. Mikor sikerült azonosulnom a helyzettel felpillantottam, bár fogalmam sem volt mit akarhat ennél az asztalnál bárki is, hisz társaságra cseppet sem számítottam. Inkább a kíváncsiság szakított el az örömforrástól. Ahogy szemeim találkoztak az előttem álló hölgy szemeivel hirtelen megdermedtem. Még sosem tapasztaltam ilyet...ekkora hasonlóságot. Vagy talán én magyarázom bele annyira. ~Mégsem lehet véletlen, hogy a legelső szemkontaktusnál a feleségem jusson róla eszembe. Mi a fene folyik itt? Az arca, a pillantása, a kisugárzása mind mind Kathyé. Ki küldte ide ezt a nőt?  Ki űzi velem ezt a csúnya tréfát?~ Gondolataim csak úgy cikáztak, a kávé majdnem kilöttyedt *de kár lett volna érte* én meg csak bámultam és szóhoz sem jutottam. A bájos teremtés azonban igen.
- Önnek is kisasszony! -üdvözöltem, de hangom nem volt a régi. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, pedig eddig még nem jutottam lejjebb az arcánál. Most viszont szemem egy pillanatra alább vándorolt, persze cseppett sem szánt szándékkal, mintha nem is én irányítottam volna a rakoncátlan érzékszerveket. A látottakon egy kicsit hátrahőköltem, úgy éreztem túl közel kerültem a lényeghez, inkább viszakoztam. Nekem most túlságosan is mély volt ez a dekoltázs és tudtam, hogy nem nézhetek még egyszer oda...pedig a kísértés nagy volt. Megpróbáltam teljesen másra koncentrálni és kerülni a fiatal nő tekintetét, de bunkó sem akartam lenni...én nem ilyen voltam. Nehéz helyzet. Ha ránézek, akkor mintha mágnes vonzaná a szemeimet oda...ahová nem lenne szabad néznem. Feszélyeztetve éreztem magam és ennél csak rosszabb lett a helyzet.
- Valóban? -néztem körül az asztalon, kutatva az esetleges erre utaló nyomok után, de mivel semmi oda nem illőt nem találtam, a hölgy pillantását követve a betolt székre siklott szemem. Egy táska, méghozzá egy női táska pihent rajta. ~Mekkora szerencsétlenség vagyok, ezt miért nem vettem hamarabb észre, mondjuk mielőtt kihozták a rendelésem? Szép, sikerült elfoglalnom más helyét.~
- Öö ne haragudjon kisasszony, ezt nem vettem észre. Máris átülök egy szabad asztalhoz. Még egyszer elnézést a kellemetlenségért. Máskor körültekintőbb leszek! -áradt belőlem a szó, de a vak is láthatta, hogy zavarban voltam. Felemeltem a tálcát, ügyelve arra, hogy tartalma ne a padlón landoljon és átsétáltam a közeli, ugyancsak kitűnő pozícióban lévő asztalhoz.
~Balek...balek!~

//Miss Raimbourg//


Schwimmer rezidencia
Korán reggel volt, a Nap időnként be-bekacsintott a hatalmas ház ablakán, de valójában csak most kezdett ébredezni. Bágyadt sugarai narancsos vörösre festették az égboltot, csodálatos látványt nyújtott. A természet még mély álmát aludta, odakint minden csöndes volt. A tágas, szépen berendezett szobában azonban mozgolódás hallatszott. Nem, nem az ébresztőóra fülsiketítő hangja volt ez, valami teljesen más. Mocorgás, fészkelődés, halk meggyötört sóhajok. Emberi hangok.
Jake mereven feküdt a franciaágyon, teste ide-oda hánykolódott, mintha a tengeren hullámok dobálták volna. A férfi láthatóan mélyen aludt, nem tudta hol van, nem tudta mi történik vele, lelke egy másik világban járt. Arcán a félelem, a gyötrelem látszott, mintha próbálna valami elől menekülni, de közben elesne és a földön maradna. Nem tudni mik játszódnak le a varázsló fejében, de szörnyű dologról lehet szó. Jake a hajához kap, belekapaszkodik, mint ahogy egy kötélbe szokás és erős mozdulatokkal tépi, összeborzolja, majd ellöki magát az ágytól. Ekkor már majdnem vízszintesen fekszik, a takaró régóta a földön hever. Egyszer csak óriási ordítás rázza meg az eddigi csendet, Jake lihegve ül föl, arcáról ömlik a víz. Nem telik el egy perc se, az ajtó máris kinyílik, a férfi nővére, Sarah viharzik be.
- Jake, jól vagy? Minden rendben? -rohan oda egyből az egsztázisban lévő öccséhez, aki úgy tűnik még mindig nincs teljesen magánál. - Már megint? -csak ennyit kérdez, de a fiatalember jól tudja miről van szó.
- Igen, állandóan és örökké. -mondja kifejezéstelen arccal, de láthatóan beleborzong a gondolatára is.
- Figyelj... -kezdi a nő lágy és kicsit ijedt hangon, miközben leül öccse mellé és átöleli- tudom hogy nehéz...fáj...de... -megakad, nem tudja, hogyan folytassa, aztán erőt gyűjtve belevág- talán jót tenne, ha megpróbálnál nyitni az emberek felé...kicsit elterelni a gondolataidat -pillant Jakere félénken, majd hozzáteszi- mert örökké nem lehet gyászolni, abba bele lehet őrülni.
- Te mégis hogy gondolod ezt? -pattan fel a férfi az ágyról, mintha egy félelmetes vadállat közeledne felé...rámered a nőre, arcán a düh és a döbbenet egyszerre jelentkezik. - Még csak nemrég halt meg és te máris azt kívánod, hogy elfelejtsem?? Tudod, ez nem ilyen egyszerű! Szerettem, imádtam, ő volt a mindenem...de azt hittem ezt te is tudod és megértesz! Úgy látszik tévedtem! -ezzel a férfi kapta magát és kiviharzott a szobából meg se várva a nő reakcióját.
Sarah szomorúan állt testvére szobájában, megkövülten, lehorgasztott fejjel.

La Goya Café

Egy magas, feketébe öltözött férfi nyomja le a kávézó kilincsét...igaz, hogy varázsló, de nincs kedve a zsebébe nyúlni a pálcájáért. Túl bonyolult cselekedet lenne ez most számára. Fáradtnak látszik, alig áll a lábán ráadásul egy kicsit se tűnik boldognak. Ezt nem is lehet csodálni az álom és a az otthoni veszekedés után. Pont az egyik olyan emberrel, akit mindennél jobban szeret és akire mindig számíthat. Legalábbis eddig azt hitte. Jake, felesége halála óta kevésszer mutatkozott emberek közt, bár a kezdetekhez képest ez is sok volt. Eltökélt szándéka volt, hogy beáll a Főnix Rendbe és személyével erősíti a jó oldalt. Ez meg is történt, ma már a Rendet szolgálja és minden erejével azon van, hogy kicsinálja, tönkretegye a rossz oldalt, élén Voldemorttal. Bár valójában Kathy halála egy véletlen baleset volt, a férfi mégsem tekintette annak és igaza is volt. Ugyanis azon a napon a fiatal nőt halálfalók támadták meg. Katharina hátraesett az ijedtségtől és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a koponyája betört, nem lehetett megmenteni. Azok a lények hajszolták a halálba és ezt Jake is nagyon jól tudta. Bosszút akart állni és ehhez erőre volt szüksége, de az álmok kísértették.
A varázsló lassan, kimérten ballag a pulthoz, ismeri már a mögötte álló pasast, aki már messziről int felé.
- Hello Jake! Mivel szolgálhatok a mai reggel folyamán? -üdvözli széles mosollyal a fején. - Ahogy látom, egy jó erős kávé megtenné a hatását! -néz végig az időközben egy bárszékre letelepedő férfin.
- Az tökéletes lesz Scott, meg ha lehet kérnék mellé egy croissantot is...muszáj valamit ennem, mert menten elájulok -törli meg homlokát. - Kihoznád nekem oda a 2. asztalhoz? -kérdi, mutatva a megcélzott hely felé.
- Természetesen, nyugodtan foglalj helyet! -ezzel Scott hátramegy és nekilát feladatának.
Jake elsétál a társalgó vendégek mellett, majd leül és megpróbálja kicsit összeszedni magát míg a kávéja készül.

Megtettem.

          alapok

jelszó || ?Áldozok egy szűsz kecskét Mrs. Norrisnak!?
teljes név || Jake Schwimmer
becenév || szimplán Jake
nem || férfi
születési hely, idő || Bracknell, 1964. jan. 8.
kor || 33 év
faj || ember
vér || arany
évfolyam || -


          a múlt

Sötét van. Egy kellemes nyári éjszaka közepébe csöppenünk. Amerre a szem ellát csodálatos villák tömkelege. Egy biztos, gazdag emberek élhetnek itt. Valóban varázslólakta környék, amolyan varázslónegyed. Az utcák kihaltak, a fák nyugodt álmukat alusszák a hatalmas parkban. De ez pont így természetes, hisz hajnali 2 óra van. Mit keresne ilyenkor bárki is kint, a szabadban? Ekkor azonban egy fiatal pár alakja körvonalazódik ki a vaksötétben. Kacarászva, egymás kezét szorosan megmarkolva sétálgatnak. Láthatóan jó a kedvük, valószínüleg egy kis romantikázásra vágytak azért törtek ki a lakás melegéből. A nő egyszercsak, mintha megunná a köteléket szaladni kezd a fűvel benőtt, bokrokkal tarkított park irányába, majd pajkos, amolyan gyermeki mosollyal hívogatóan tekint a férfira.
 Sikoly rázza fel a csendet. Mélyről jön, egészen a fák dzsungeléből.
- Ne, ne, Katharina ne!!! ?kiált fel az imént még nyugodtan sétálgató fiatalember a helyszínre érve.
A nő 3 halálfalóval hadakozik, kilátástalan a helyzete. Pálcasuhogás hallatszik, varázsigék sokasága repked ide-oda.
- Segíts Jake!! ?visít Kathy félelemmel teli hangon, majd hirtelen elterül a földön, és nem mozdul.
- Stupor! Stupor! ?ordítja a férfi közelebb lépve a hátborzongató képhez.
Hangjában egyszerre van ott a kétségbeesés és a mérhetetlen döbbenet. Már késő. Katharina az ijedségtől olyan szerencsétlenül veri be a fejét, hogy nem lehet megmenteni. A nő eszméletlenül fekszik a bokor tövében, a halálfalók már messze járnak.
- Kathy, Kathy, térj magadhoz kérlek! ?borul a nő testére, miközben csak úgy rázza a zokogás.
- Nem hagyhatsz itt minket! ?préseli ki magából nagy nehezen, majd csak sír és sír.
Sokáig marad így, mozdulatlanul, az imádott nőt ölelve, majd kedvese szívén megpihenve mély álomba szenderül.

Most végre alkalmunk nyílik rá, hogy jobban megfigyeljük a férfit. Nem lehet több 35-nél, magas, izmos, jóvágású fiatalember. De ki is ő valójában? Múltjáról nem sokat tudunk, és amit tudunk az sem túl érdekes, egy amolyan átlagos varázslócsalád. 1964. jan. 8-án látta meg a napvilágot Londontól nem messze egy csendes kisvárosban Bracknellben, aranyvérű szülők 2. gyermekeként. Nővére, Sarah ekkor már két éves volt. Apjuk súlyos betegségben szenvedett, korán magára hagyta a kis családot. Anyjuk, akit a legjobb boszorkányok közt tartottak számon, mindent megtett azért, hogy gyermekei varázslóhoz neveltetésben részesüljenek, és nem mindennapi tudásukat csak jó dolgokra használják fel. A fiú már kiskorában megtanulta, hogy küzdeni kell és sosem feladni. Vagány, életre való srác volt már akkor is, aki tisztában volt a világ dolgaival. Anyja sosem álltatta semmivel, mindig a színtiszta igazat mondta neki, így Jake is kerülte a hazudozást. Nővérével feltűnően jól kijöttek egymással, verekedésen sosem kapták őket. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, Sarah mindig megvédte öccsét. Igazából elég zárkózott, nyugodt életet éltek így hárman, a mugli világgal nem nagyon érintkeztek, de ez nem a felvágásból adódott. Egyszerűen eszükbe se jutott, hogy létezik az a másik oldal, pedig nem tartoztak az aranyvérmániás varázslók közé. Büszkék voltak származásukra (ami a testvéreknél később mutatkozott meg), de semmi több. Jake és Sarah megtanulták, hogy a másikat lenézni nem szép dolog, akárki is legyen az illető. Természetes állapot volt, hogy apa nélkül nőttek fel, a két gyerek sosem hiányolta a családfőt, legalábbis a roxforti évek előtt nem. Persze azért anyjuknak voltak itt-ott barátai, akikhez néha átjártak, megbeszélték a fontos híreket, miközben a srácok a kertben játszottak. Jake esténként mikor senki sem látta naplót írt. Nem mintha szégyen lett volna, de azt akarta, hogy ez örök titok legyen az életében. Még Saraht sem avatta be, talán ez volt az egyetlen dolog amiről nem tudott.
Mikor Sarah bekerült a Roxfortba Jake önállósodott. Két év múlva követte nővérét a suli falai közé. Helyes arcú, erős srác volt, szemeiben a bátorság tüze égett. A Teszlek Süvegnek is gondot okozott kemény tekintetével. Griffendél vagy Mardekár? Sarah esetében nem volt gond, a süveg még mielőtt a lány fejét elérte volna szinte visította a Griffendélt. Jake kobakján azonban sokáig hezitált. Végül a jó oldal mellett döntött, mint ahogy a fiú is általában. Jake hamar barátokra lelt, nem volt egy elveszett lélek. Seccperc alatt felszabadultan, otthonosan mozgott a kastélyszerű építményben. Már nem volt oly nagy szüksége a nővéri pátyolgatásara, persze nem szakadtak el egymástól, de Jake önálló életét élte. Imádta a pálcaforgatást, a varázslatok lenyűgözték. Nem mintha otthon nem látott volna eleget, de ez most más volt, most saját maga hajthatta végre azokat. Hamarosan nem volt túl tanácsos ujjat húzni vele, mert megvolt az esélye annak, hogy az illető a gyengélkedőn köt ki. Azaz Jake tudását nézve kiköthetett volna jópár ember a gyengélkedőn, de a srác nem volt ilyen forrófejű. Kerülte az összetűzéseket, a pálcát azonban sűrűn használta, olykor ha nagyon kihozták a sodrából (ehhez sok kellett) akár átkozásra is. Távol állt a sötét, durva dolgoktól, Voldemortról hallani sem akart. Tudta, hogy mekkora hatalma van, de szívesen megszabadult volna tőle, akár szemtől-szembe állva. Ha a tanulást nézzük, Jake azt tanulta ami érdekelte. Jófejű fiú volt, az anyagot hamar felfogta, de ehhez az kellett, hogy érdekelje amit olvas. Szerette a bájitaltant, az SVK-t, a legendás lények gondozását?de a számok világában mondjuk nem mozgott túl jól. Ami a legjobban érdekelte, az a kviddics volt. Szinte neki találták ki, minden tulajdonsága megvolt, ami ehhez a népszerű varázslósporthoz kellett. Ez volt számára a minden, ezzel kelt, ezzel feküdt. Ezen kívül a roxmortsi délutánokat is nagyon kedvelte, hisz ekkor nővérével lehetett. Egyre kevesebb ideje volt erre, mivel suli alatt alig találkoztak. Hiányzott neki a napi beszélgetés, ki kellett használnia a lehetőséget. Más szempontból is emlékezetes volt számára Roxmorts. Ugyanis egyik kiruccanásakor ismerkedett meg Katharinával. Jake hatodéves volt, az ugyancsak griffis bájos lány egy évvel járt alatta. Ott kezdődött minden, majd miután Jake nővérét követve elhagyta a Roxfortot folytatódott. 20 éves volt a fiú mikor úgy döntött összeköti életét Kathyvel?örökre. Két évre rá megszületett a házasság gyümölcse, Jenny. Katharina egy bájitalszaküzlet tulajdonosa volt, itt segített be Jake. A keresetből és Kathy családjának támogatásából vettek egy gyönyörű villát az ifjú férj szülővárosában. Mindeközben Jake anyja váratlanul elhalálozott, Sarah a Mungóban dolgozott ápolónőként. Mivel férje nem volt, de még udvarlója sem akadt, a villa pedig elég nagy volt négyüknek (és a házimanók is elfértek) ott lakott a kis családdal. Jól mentek a dolgok. Az üzlet virágzott, Jenny növögetett, Sarah imádta a Mungóban lévő biztos helyét. A fiatal pár sokat utazgatott, ilyenkor Jake nővére készségesen vállalta a gyerekfelügyeletet. Valami azonban hiányzott a családból, egy kisállat. Mikor Jenny elég nagy lett ahhoz, hogy cicája legyen (mindig azt akart) felkerekedtek és együtt vették meg a gyönyörű példányt Carlost az Abszol úton. Azóta Carlos a család kedvence. A házimunkára nem volt gondjuk, hisz a teendőket a szorgalmas manók végezték. Így, nyugalomban teltek a napok?eddig a pillanatig.

Reggel van. A konyhában már ég a villany, valószínüleg Sarah vagy a manók ügyködhetnek valamit. Jake le-fel járkál szobájában, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Csoda lenne? Hisz nemrég vesztette el a feleségét. Hogy mondja el a kislányának, hogy anya nincs többé? Ez lehetetlen. Egy megtört férfi, kisírt szemekkel, ennyit láthatunk. Egy pillanatra leül az ágyra, töpreng, nem tudja mit tegyen. Jenny még csendesen alszik a másik szobában, mit sem sejtve. Ugyanígy Sarah, aki a konyhában teáját kortyolgatja és azt hiszi minden a legnagyobb rendben.
Lábdobogás hallatszik, Jake egyenletes szuszogásával tarkítva, majd a lépcsőn feltűnik a férfi. Elég ránézni, és máris látszik, hogy nagy a baj. Hisz ő mindig erős, amióta felesége van le se lehet lőni, vidám.
- Jézusom Jake, mi a baj? ?szalad oda egyből a nővére kétségbeesett tekintettel.
Jake nem bír felelni, csak ráborul Sarah vállára és öleli, nem engedi. Így állnak itt hosszú percekig, egyikük sem szól.
- Jake mi történt? Próbáld meg elmondani! ?szólal meg ismét a nő bíztatva testvérét, majd eszébe jut még egy kérdés. ?Hol van Kathy?
Zokogás tör elő a mindig erős férfiból a név hallatára, mélyről jövő, rettenetesen hangzó zokogás.
- Meghalt, Kathy meghalt? -nyögi el-elcsukló hangon.
- Mi?? Ne?ne? ez nem?ilyen nincs?nem!!!! ?hebeg-habog Sarah, egyszerűen nem akarja elhinni, sokáig megszólalni se bír. -Mégis mi történt?
- A szemem előtt történt az egész, három halálfaló támadt rá...próbált hátrálni, de rosszul lépett és olyan szerencsétlenül esett el, hogy beverte a fejét...nem lehetett megmenteni. Vége?nincs tovább. ?törli meg szemét mikor meghallja a fentről jövő halk neszezést.
Jenny szalad le boldogan a lépcsőn. Jake gyorsan eltűnteti arcáról a mérhetetlen fájdalmat, nehogy kislány bármit is felfedezzen. Persze Jennyt nem lehet ilyen könnyen becsapni, egyből észreveszi, hogy valami nem stimmel. Jake a szemével jelez Sarahnak, hogy hagyja őket magára.
- Apa, anyu hol van? ?néz a kislány várakozóan apja szemébe.
- Nem tudom, de hidd el vissza fog térni! Ne aggódj! ?simítja meg Jake lánya buksiját, majd kimegy a kertbe. Jól tudja, hogy ezzel még messze nincs vége.

Nem is volt?Jenny nem  értette a helyzetet. Miért ment el az anyja? Hova ment? Mikor jön vissza? Jake meg próbált úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem nagyon jött össze neki. Sarah persze mindenben mellette állt, támogatta, próbált lelket önteni belé, de nem volt könnyű. Jake megváltozott. Kaszinóba járt, ivott, balhékba keveredett, még az sem hatotta meg, hogy lánya van. Nem tudta elviselni Kathy hiányát. Fenekestől felfordult az élete, és nagyon nehezen talált vissza eredeti önmagához. Egy időben nővére segítségét sem fogadta el, csak ment a saját feje után. Az időközben tulaj nélkül maradt bájitalszaküzletet is Sarah tartotta egyben, pedig neki ott volt a Mungó is, nem maradt túl sok ideje. Jake viszont alkalmatlan volt erre. Mint ahogy a gyermeknevelésre is. Azt is Sarah intézte, időközben Jenny felvételt nyert a Roxfortba. Jakenek majd 2 év kellett mire sikerült összeszednie magát. Eszébe jutottak anyja szavai:?Küzdj, sose add fel!? Rájött, hogy ezt kell tennie, hogy bosszút kell állnia, nem sajnáltathatja magát. Meg kell mutatnia ki ő valójában, nevelnie kell a kislányát, és meghálálnia amit nővére tett érte. Átvette a bájitalszaküzletet és újra felvirágoztatta. Eltökélt szándéka volt, hogy beáll a Főnix Rendjébe és minden erejével azon lesz, hogy Voldemort és a halálfalók egy életre eltűnjenek a varázsvilágból. Ezt is tette. Ma már a ?Jók? képviselőjeként, a Rend tagjaként arra törekszik, hogy megbosszúlja felesége halálát?mert az a végzetes esés nem következett volna be.
   
          jellem

Alapjában véve egy udvarias, kedves ember, aki általában őszinte. Felesége halála azonban megváltoztatta egy kicsit. Nőkhöz azóta nem közeledik, bár az udvariassága megmaradt, ezt tette a nevelés. Gyakrabban ideges, ebből adódóan gyakrabban használja túl hamar a pálcáját. Arcáról lerí a fájdalom, pedig próbálja leplezni. Nehezen enged magához közel bárkit is, elég zárkózott lett a szörnyűség óta. Két ember van akiben mindig bízik: a lánya, és a nővére.



          apróságok

mindig || Kathy, Jenny, Sarah, igazság, jól kinézni (nem a nők miatt)
soha || Voldemort, halálfalók, gonoszság, kínzás, magány
dementorok || a felesége halála, ez az egyetlen, de annál felkavaróbb emléke
mumus || halálfaló
titkok || kiskorában naplót vezetett, szereti a mugli ruhákat, mikor úgy látszott már elég erős, éjszakánként titokban még mindig sírt
rossz szokás || ha ideges ropogtatja csontjait, nem szeret rendet rakni


          a család

apa || Robert Schwimmer, aranyvér, már nem él
anya || Leila Sanders, aranyvér, ő se él
testvérek ||  Sarah Schwimmer, 35 év
családi állapot || özvegy, felesége, Katharina meghalt, van egy kislánya, Jennifer, 12 év
állatok || egy cica, ami valójában a kislányáé, Carlos


          külsőségek

magasság || 185 cm
tömeg || 68 kg
rassz || európai
szemszín || kékes
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || Magas, sportos, igazi modellalkat. Barna, rövid haját általában felzselézve hordja. Viseletét tekintve szereti a mugli cuccokat, szívesen hord inget, atlétát, meg mindent amiben jól érzi magát. Rendszerint farmert visel, valami elegáns cipővel. Nincs ellenére a nyakkendő sem, bár ha lehet kerüli.
egészségi állapot || egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek || 7 év alatt volt ideje ismereteket szerezni. Letett számos RAVASZ és RBF vizsgát, meglehetősen jó eredménnyel. Kedvence a bájitaltan, az SVK és a legendás lények gondozása volt, számmisztikából nem remekelt. Profi kviddicsjátékos volt.
mugli képzettségek || nincs
pálca típusa || 15 hüvelyk, fűzfa, főnixtoll mag
különlegesség || ért a legilimenciához, patrónusa zebra alakú, animágusa vadászgörény alakú


          szerepjáték-példa

Josh Reynolds *nincs kedve most írogatni*


          egyéb

nincs