*Óh, mennyire jó döntés volt, hogy feljöjjön ide. Találkozni itt egy prefektussal.. Ráadásul egy olyannal, akit kellően lehet zsarolni mindössze egy egészen apró információtöredékkel, mit nem is olyan rég, talán pár órája hallott az egyik hírforrásától, akit kénytelen volt újfent felejtés bűbájjal sújtani, hogy ne adhassa tovább ezt a bizonyos esetet. Elvégre addig hatalom a tudás, amíg más nem bír vele. S míly kellemes a markában tartani egy prefektust, ráadásul egy nőszemélyt... Igen, mindenképpen kellemes gondolatai támadnak erre a halovány eszmefuttatásra. Főleg, mikor látja, mennyire támadóan s agresszívan viselkedik. Nem, korántsem a nyakának szegezett pálca az, ami kényelmetlenül érinti, inkább az, hogy a másik nem kezdett átkozni, inkább csak sziszegett felé. Túl nagy uralma van az indulatai felett, ami igencsak sajnálatos dolog. Így kissé több ráfordításra lesz szüksége. De annyi baj legyen, ha már elkezdett játszani, legalább folytassa, s élvezze a végeredményt.*

- Csak nem fenyegetsz? Épp te? És épp engem? * Kérdi, mintha a legnagyobb baja az lenne, hogy ma vajon melyik ujjasát vegye fel, tekintve, hogy eléggé szeszélyes még az időjárás. De mégis mi okból lenne frusztrált, ideges, netán zaklatott? A hatalom az ő kezében van, a másik nem tehet kárt benne, mert ugye hogy mutatna egy prefektusi jelvényen a friss vér, másként meg nem tehet benne kárt egy ilyen nőcske. Csak újabb vállvonással kell, hogy letudja a dolgot, persze mindezt csak magában, mit sem törődve azzal, hogy idegesen megremeg a másik karja.*

- Vigyázz, ha túl sokat rezegteted ezt a nyomorúságos gallyat, a végén még szálka meg a bőrömbe, azt pedig igencsak megjárnád... * Fenyegetőzni korántsem fog, inkább csak érezteti, hogy nem fog úgy tenni, mint Draco, hogyha valaki felé bök egy pálcával. Mégis, hogy mutatna, ha az ő múltjával futni kezdene. De nincs alkalma megszemlélni, hogy vajon ebből a helyzetből mi lesz, hisz a másik megtántorodik, nem nagyon, csak egy kissé, mégis, épp eléggé ahhoz, hogy cselekvésre bírja. A másik pálcájához közelebb eső kezével mozdul, hogy a karcsú csuklóra tapadjanak ujjai, s erőteljesen fogjanak rá, míg térdeit megrogyasztja, lejebb víve súlypontját, s a pálcával ellentétes irányba kezd fordulni, magával ragadva a másikat, mintegy ki próbálva eszközölni, hogy a prefektus háta tapadjon a hű kőhöz, míg jómaga a pálcát tartó kezet a lányzó feje fölé feszítve megtartja, szabad kezével pedig mellkasán támaszkodik meg, habár nem kívánva kipréselni a levegőt a tüdőből, épp eléggé ránehezedve ahhoz, hogyha kell, egy könnyedebb mozdulattal leszoríthassa a másikat.*

*A végeláthatatlan lépcsősorra visszatekintve válla fölött, inkább hat mindez könnyed reggeli sétának az otthoni kellemes testmozgások fényében, mint kimerítő kaptatónak. De mit is várhatott volna ettől a szánalmas kastélytól, ahová több férget engednek be, mint az megengedhető volna. A sok griffendéles senki, nagyrészük véráruló vagy muglik fattya, oly nagyra tartja magát, hogy arra vetemednek, hogy kimondják az Ő nevét, netán ünnepeljék azt a lábtörlőnek sem való alakot, valami Pottert, aki állítólag megkűzdött vele már nem egyszer. Ami lehetetlen volna, hisz a Nagyúr nem hagyna életben egy ilyen senkit, akinek a legnagyobb gondja az, hogy most miképp sajnáltassa magát.

Megrázza magát, mint mikor téli napokon kívánja talárjáról lesöpörni a rátapadt pelyheket. Nah igen, akaratlan eszébe jutott az a sportnak nevezett szánalomra sem méltó, gyerekes játszadozás, melynek oszlopos tagjaként tetszeleg a sebhelyes csődtömeg. De nem, nem mondhatná, hogy gyűlölet élne benne a másik iránt, egyszerűen nem becsüli annyira sem, hogy a csizmáját beletörölje. Mert nem adná oly alul, hogy egyszerű cipőt hordjon jófajta bőrcsizma helyett. Nem, most nincs hangulata efféle senkikkel szennyezni gondolatait, épp ezért jött fel ide, ahova tilos, s ha netán a házfő irodájába kerülne, inkább vállalja a netán kiszabott büntetést, minthogy közösködjön az aljanéppel. Mert elszórakozni velük, megalázni őket, s elégedettséget érezni, mikor dacolni próbálnak házának tagjaival, nos igen, az kellemes, de túl könnyen megunható szórakozásnak számít. Főleg, hogy egy idő után megjelenik vagy egy tanár, aki próbál rendre utasítani mindenkit, avagy Potter és a drágalátos kompániája kezdi rontani a levegőt magasztosnak hitt, de gyomorforgató monológjaikkal.

Újabb és újabb lépések, hogy eléri a széles ajtót, s jobbjának tenyerét simítja a fára, mintha azt remélné, mikor kitárja, családja birtokának sötét ege alatt találja magát, ahol oly kíméletlen s könyörtelen lehet, amennyire csak kitelik tőle. Igen, jóval idillibb környezet, mint a sok hagymázas burokban nevelt, szánalmas roncs társasága és a túl sok napfény, mintha maga a kastély s környéke mentes volna a földet rengető viharoktól. Pedig mennyit üvöltött együtt a mennydörgéssel...*

- Unod tán a gyermekcsonkítást? * Kérdi megvetéstől terhes, minden érdeklődéstől mentes hangon, ahogy hátát a kőfalnak vetve nézi a csikket elpöckölőt. A megvetés érthető, hisz egy hollóhátast megdorgálni pálcával, igen szánalmas cselekedet. Ha legalább griffendéles lett volna... Akkor még elismeréssel is fordulna a másik felé. Talán... Ha nem volna jobb dolga... De most csak áll, hagyva, hogy a fel-feltámadó szél nekifeszüljön nehéz aranygyűrűkkel tincsekbe rendezett, hollófekete hajzatának, s fénytelen, fekete talárjának, mely kavarogva öleli körül, mintha csak izgalomra éhes emléjének várakozását testesítené meg.*

Igen, megrendül. Végtelenül értetlennek találta, hogy a másik íly gyenge. Óh nem, korántsem maga a jelenet viselte meg, inkább az, hogy nem csupán élethű szindarab, hanem maga a rideg és könyörtelen valóság, mely még az íly éteri entitásokat is elragadja olykor-olykor. Nos igen, neki is van épp elég gyengesége, miket jól palástol. Meg is vethetné így a másikat, hogy az hagyja eluralkodni magán az efféle átkos elgyengülést. Igen, minden bizonnyal elbírálná, ha tömeg előtt teszi, s nem a homályban, egy kietlen birtokon, hol kettejükön kívül senki más nem formálhat jogot az éltető légre. Így csupán tudomásul veszi, hogy a másik is épp úgy szenved olykor, mint jómaga, még ha tulajdon átka fizikai gyengeség helyett olykor-olykor önmagába vetett hitének megingása, s elméje hálójának újra s újra kínkeserves munkával való felépítése, mit az alattomos, s minduntalan megalkuvó kígyó s a büszke, örökkön szenvedélyes Fenevad párharcának eredménye. A kettősség, mely ketté tépheti bármikor, ha nem tartja kordában egyik fele a másikat.

A karok, melyek nyaka köré fonódnak, rántják vissza, szemlélődőből ismét szereplővé téve. A halk, szinte erőtlen szavak pedig, inkább lobbantanak bensőjében elszánást, mint megvetést. S amint a másik holmi fáradtságot emleget, s pillái is megereszkednek, futtatja feljebb jobbját a hát ívén, hogy ujjhegyeivel a tarkó fölött állapodva meg, tenyerébe fektetve a dús, éjfélszín tincsekkel bíró fejet, hajol ismét közelebb, mintha újabb csókot kívánna lopni az álom felé ringatózótól, ám megállapodik, szinte érintve az ajkakat, alig sóhajnyi távolságot hagyva, ám ügyelve rá, hogy szavai közben mozduló, vérbő ajkai minduntalan épp, hogy érintsék a másik, mesteri kéz festette száj ívének peremét, mintegy nem eresztve hatása alól a másikat, mégsem ereszkedve az oroszlánnal hímzett talárokat viselők köréből kiemelkedő szolgák szintjére.

- Ha pihenni kívánsz, pihenj, s álmodj kínnal, átokkal s bűnnel... - Lehalkított szavak, ahogy a tajtékszín íriszek szemléli a kevéske színt kapott, ám ígyis arisztokratikusan fakó árnyalatú arcot, a lezárt szemhéjakat szemlélve, s magában felidézve a mögöttük pihenő íriszeket. - Ám ha maradnál... - Hagyja nyitva a mondatot, baljával vonva ki pálcáját, s azzal a mindössze arasznyira lévő cserlye felé intve, formálja át a közönséges, sápadt virágot s a hozzá tartozó, vékony szárat mattfekete szirmú, arannyal futtatottnak tetsző tüskékkel ékes szárral bíró rózsává, melyek újabb lágy csuklómozdulattal metsz le az ágról, mutató- s hüvelykujja közé fogva a különös, Blackpool-t szegélyező birtokaikon egy-egy tővel bíró növényt, rejti pálcáját csizmája szárába, miután a nyitva hagyott mondat folytatásaképp, emeli ajkaihoz a sötét szirmokat, s lehel rájuk puha csókot, mely kissé felmelegíti tán a jeges érintésű csodát, érinti eztán Aurora ajkaihoz az általa csókkal illetett szirmokat, hogy lágyan indítva útjára a virágot, simítson végig a finom selyemként hajló részekkel a nyak íve mentén, immár kissé kiegyenesedve, majd fejét félre fordítva, csókot lehelve a bal alkar belső felére.

.:Ms. Waffling:.

Figyeli a jelenetet, ahogy a másik kifordulna karjai közül lassan lezáródó szemhéjakkal, elnyíló ajkakkal, kiejtve a szavakat, egyiket a másik után, elgyengülten, majd figyeli, miképp omlik össze a nőszemély.Mozdul, hisz nem hagyhatja elterülni a földön a kecses testet, s így, félig gugolásba ereszkedve emeli karjaiba a másikat, jobbjával a hát mögött nyúlva át, baljával a térdeket vonva össze, s tartva meg.

~Míly drámai kezdet... - Siklik végig elméjén a gondolat, ahogy végig pillant a pihegő, láthatóan elgyengült testen. Igen kellemes volna eljátszani rajta, kifürkészni rejtelmeit, végig járni vonulatait, s elmerülni kellemesnek ígérkező mélységeiben. Óh igen... Szinte már rá is szánná magát, ha nem az a nő feküdne a karjaiban, aki.

Megemelkedik, karjaiban a pihekönnyűnek tetsző nőszeméllyel, hogy a pár lépésnyire lévő padra fektethesse a testet, s baljával eresztve a lábakat, vonja elő pálcáját, s szegezi a másikra, nem, korántsem ártó szándékkal, inkább csak egyszerű gesztusszerűen, hogy kis szín térjen vissza a földöntúlian sápadt, démonian gyönyörű arcba. S ahogy int a chimérát mímelő varázsalkalmatosság, szinte látja maga előtt a vékonyka vonalat, mely végig siklik a vonzó idomokon, figyelmen kívül hagyva a talárt s az iskolai egyenruhát. S ahogy enyhe, szinte pírnak ható árnyalat jelenik meg a bágyadt vonásokon, kerül csak vissza a pálca helyére, majd újfent átkarolva baljával a térdeket, fordul tengelye körül, s támasztja meg Aurora csípőjét tulajdon combjain.

Baljának ujjhegyei lágyan siklanak végig az arc vonalán, hogy kisimítva egy oda nem illő, kusza tincset, állapodjanak meg a tarkón, kissé megemelve a fejete, s így méginkább kiemelve az alabástrom bőrtől alig elütő ajkakat, s azok ívét, mely mind közelebb kerül, ahogy karjaival csípőből emeli meg a hozzájuk tartozó testet, s puhán, szinte alig érintve a másik ajkait, lehet rájuk hűs csókot. De nem, korántsem ragadtatja magát oly esztelenségre, melyért még önmagát is széttépné. Helyette inkább elemeli fejét, s figyeli, hogy éledezik-e a másik.

[ Piton Professzor úr, Ms. Waffling és utolsósorban Mr. „bajban vagyok” Perry ]

A kézirat... Mattfekete, portól, töredezéstől, karcolástól, s minden kártól mentes bőrrel vont kötet, mely ott sötétlett jobbja alatt, melynek ujjai közt a chimerát imitáló pálca pihent, s a talár bőre szabott ujjának takarásában meredt a homályos udvarra vezető egyetlen ajtónyílásra, honnan tán érkezhetett valaki. Baljában hivalkodóan egyszerű, tűhegyes aranyfejjel ellátott penna pihent, lassú, kimért mozdulatok egymás utánját járva az árnyaktól szürkés erezetet nyert papíron. Egy-egy forma, mi alakot öltött, majd beleveszett egy újabb vonalba, mi a megszületettet kötötte társaihoz, egyetlen egésszé formálva a megannyi különálló, apró részletet. Túlontúl élehtű, a fekete különféle árnyalataiban játszó vipera, mely kellő érzékkel siklik végig a nőalak karján vetve hurkot, majd a vállakat kihangsúlyozantó, kerüli meg a nyakat, s emeli lapított, háromszögletű fejét a jégvirágszín íriszek mellé, nyelvét könnyedén kiöltve, míg a nőszemély kérlelhetetlenül futtatja végig nyelvének hegyét ajkainak ívén.

Földre szálló csillagként érkezik a patrónus, s vakítja el egy szívdobbanásra. Már keresné a magát bizonnyal igen mókásnak tartó diákot, ahogy megszólal a jelenés, s a házfő hangja tölti meg a kisebb, zárt udvart. Kötelességtudó biccentés, mellyel adózik a felkérésnek, hogy keresse fel a professzort tulajdon irodájában. A káprázatból megfogant, ezüstszín lény tovatűnik, s maga nyugodt mozdulatokkal cselekszik. Finom homokot szór a tintára, hogy az feligya annak feleslegét, s csak egy célirányos pálcamozdulattal söpri le a megázott szemcséket. A papírt könnyed mozdulattal tekeri fel, majd süllyeszti a bőrrel vont fémtegezbe, melynek tetejét ráhajtva zárja a pecsétet pálcájával, minek utána felemelkedik, s hosszú, ám korántsem sietős léptekkel indul meg a folyosók tömegén, pár lépéssel közelebb kerülve a klubhelységhez, s korát, vérét, megjelenését kihasználva, s persze korántsem elhanyagolható fizikai fölényét, bírja engedelmességre az egyik elsőévest, s egy fojtottan felvihogó társától tegeztől szabaddá vált kezébe sötét, állíhatatlan dinamikával tekergő kígyót kaparint, mely igen készségesen tekeredik jobb alkarjára,  s hejezi függőleges pupillájú szemekkel ékített fejét csuklójára, amint megindul, könyökből emelve maga elé karját.

Bal ökle tomboló csapások helyett könnyed, szinte lágy kopogtatással kérnek bebocsátást az ajtó fáját, megtoldva a pecsétgyűrű fémes koppanásaival, s a várakozás hosszú ppercei ellenére nem ismétli meg a gesztust. Felesleges volna. Ideje akár a tenger, türelme méginkább határtalan, a tisztelettudás pedig szinte lételeme, bár a professzor vére adhatna okot kivetnivalókra, mégis, múltja, személye, módszerei s persze az eszmébe vetett bizodalma kiküszöböli eme apró részletet, mely bírálat alá vetné a háza tagjai által szinte bálványozott alakot. Amennyiben ajtó nyikordul utat nyitva, avagy hívó szó verekszi át magát a vaskosnak tetsző fán, lép csupán az iroda falai közé, s ahelyett, hogy szájtáti elsőévesként végigméri a berendezést, felsőtestből hajol meg az asztal felé, állával szinte érintve mellkasát, míg jobbjának mutatóujjával értő gonddal simít végig az alkarján pihenő hüllő nyakán.

- Professzor úr! - Köszönti a férfiút, majd kiegyenesedve pillant csak körül, hogy figyelmen kívül hagyva a meg-megpördülő alakot, villan pillantása a nőre. Nos igen, valami nagy dologról lehet szó, ha mindketten itt vannak. Elvégre az nem lehet, hogy Piton professzor netán a kettejük kapcsolatáról érdeklődne, mivel az korántsem érinti a házbelieket, másrészt pedig inkább tartják meg maguknak, minthogy az oktalan diákokhoz mérten folyton egymás társaságát keresve menjenek egymás idegeire. S akaratlan veszi sorra magában viseletét, egy hátsó zugban építve fel ismét tulajdon alakjának külső nézetét a sötét talárral, melynek szemtelenül drága anyagára talán még a Weasley porontyok feje is tovább vörösödne, a magasított állógallérú, hollószín inget, melynek nagy részét smaragdszín ujjas fedi, híven mellőzve a tényt, hogy az inget megfosztották ujjaitól. Elégedett lehetne, de nem, inkább mellőzi az érzést, s tajtékszín íriszeit villantja a másik lélketükrei felé.

- Ms. Waffling... - Hajt fejet a hölgy felé, majd egy hosszú pillanat szünet után pillant fel a fejjel lefelé lógó testre, s csak jobb szemöldöke emelkedik meg árnyalatnyival a látványra. Óh nem, korántsem a meglepődés vagy a szánalom jegyei olvashatóak le, hanem egyszerűen a döbbenet, hogy egy háztárs oly meggondolatlanságra vetemedett volna, hogy íly módszerekkel kelljen jobb belátásra bírni.

Sajátjaihoz mérten apró ujjak, melyek ruhája anyagába marnak, s úgy húzza közelebb magát a nőszemély. Hallja, miképp csúsznak el egymáson a mélyzöldre edzett ércszemek, melyek a felsőtest rideg sanyargatásával kimunkált kötegeire feszülő éjfélszín zeke sötét bőrje s annak bélése közt pihennek, oltalmazón fogva körül torzóját az esetleges, igencsak rosszindulatú próbálkozásoktól, melyekre tán egy-egy haragvó griffendéles vagy hollóhátas báb vetemedne, s tán tőrrel, érchegyű pennával, netán holmi páncéltól zsákmányolt gyilokeszközzel rontanának rá. Az első csapás védésére bőven elég, a továbbiak pedig inkább a támadó gondjai lesznek, hisz ki tudja mekkora lélekjelenlét kell azt feldolgozni, hogy szilánkokra robban az ember térde, s lábszára egyszerűen kidől alóla...

Szavak, melyek egyszerre kedvezőek, s lesújtóak. Hisz míg a szolga csak egyszerű szolga, addig nincs velük dolga, s a válasz is, melyet kap, igencsak előnyös, mégis, a neki szegezett kérdés tőrként marja meg, tudva, a másik jól lehet nem érti ezt. Nem is tudhatja, hogy mennyivel bonyolultabb a helyzet annál, minthogy íly könnyedén választ adhasson. S tán épp ezért burkolózik netán konoknak tetsző hallgatásba, míg gondolatai egymást érik, s inkább szaggatják, tépik tulajdon fajtájuk, minthogy valóban a segítségére legyenek.

Szabadon eresztett hajzatába bele-bele kap a lomha szél, hogy vonásai elé söpörje a vaskos, fekete szálakat, elfedve a megránduló izomszálat, mely íz újabb viaskodás megmásíthatatlan, s oly elleplezhetetlen jele. De nem, nincs még itt az idő, hogy mindenre fényt derítsen. Óh nem, s ha minden a megfelelő mederben folyik tovább, tán sosem lesz ezzel több gondja, s tán megvetés tárgyát sem fogja képezni a hölgy szemében. Hisz mások véleménye minduntalan hidegen hagyta. Még Draco sem kötötte le a figyelmét, sőt, inkább átsiklott felette, mint ahogy egy kvibli jelenlétén teszi a botrányt kerülni vágyó házigazda.

- Tagadást vagy vágyat? Óh nem... Egyiket sem... - Halkan ejtett szavak, s sejtve tán, hogy a másik el készülhet lökni magát tőle, hogy visszafogja, jobbját siklatja a derék ívére, hogy sodronykötélként feszülő szálakkal gazdagon körül tapasztott végtagja megelőzze az effajta törekvést. S csupán balja mozdul eztán, hogy ujjhegyeivel végig fusson a nyak ívén, s a tarkón felkapaszkodva a hollószín tincsek közé merítve kézfejét, hegyezze a másik tarkójára ujjhegyeit.

- Kéjt szánok, melyhez az utat tengernyi szenvedő sikolyaival, higult vér nehéz szagával, s a halál bársonyos közelségével kövezem ki... - Negédesen ejtett, mégis, oly komor szavak, mikből árad, hogy valóban beváltani készül ezeket, még ha nem is ezen minubunban kíván is belevágni. Nem, ahhoz sokkal de sokkal nagyobb elővigyázatosság szükséges, s az oly béklyók vesztése, mint tanulmányainak korlátja, s a külön birtok hiánya, mit csupán nősültével kaphat meg, elbb semmiképpen.

- S ha kívánja, tán selymekkel vont vánkosá szerzett sebekkel is gazdagíthatán eme sort... - Mintegy mellékes megjegyzés, hogy ölelni vággya a másikat, mégis, csupán egyszerű kiegészítésként lebeg kettejük felett, hogy ne kívánjon a másik becsmérlő szavakat álmodni a nehéz köddel terhes világra.

Lassú léptek egy végtelennek tetsző mozdulat után, mellyel a pálca a combtokba került. A rég látott gesztuson tán pár hete még jót derült volna, most csak újabb vonás kerül arra a bizonyos táblára, melyen annyi de annyi minden pihent már. Leginkább érdemtelenségek. Igen, a legtöbben annak láttk volna őket, kiknek csak a létük a világ, nem pedig a kusza hálók szövedékek, melyek érdekekből, érzületekből, s oly sok sötét lépésből állnak össze. Mert a legtisztább szmélynek is van oly folt életében, mit szivesen feledne, s tán meg is fizetné az árat, ha kell.

De elégedettnek tetsző sóhajtás vagy sóhajnak tetsző elégedettség vonzza tekintetét a felkínált talár puha anyagába simuló felé. S tán átkozhatná is a szövetet, melyt oly eltökélten követi a másik alakjának vonalát, s a feltámadó szél csak tovább simítja azt, részint ingerelve, részint bosszantva csupán. De nem, ilyen könnyen nem enged, mert ott érzi arcán a másik érintését, mely ugyan semmiféle látható nyommal nem járt, szégyenteljesebb volt annál, minthogy züllött ruházatban, zihálva kellene megjelennie.

Kezei szinte nem is érntve a másik vállait, emelik meg a homályszín leplet, s terítik azt a keskeny vállakra, könnyed vagy csupán unalomig gyakorolt mozdullat illesztve össze a tátott állkapcsú kígyófejet az anyag szemközti szegletében. S a bal kézfején végig futó ujjak, melyek emlékeztetik a jobbján viselt alkalmatosság jelenlétére. Nos igen, a tárgy, amiből erőt meríthetett ka kell, most mégis, valahogy nem érezte oly biztosnak magát a családi ereklyét sem a világ valamely sarkalatos pontjának, főleg úgy, hogy lágyan ívelt, karcsú ujjak, szinte hószín bőrrel fedetten, futnak újra és újra az aranycirádák mentén.

- Évek voltak, korántsem napok... - Szavak, melyek igen nagy erőfeszítés árán présel ki magából oly kimértséggel, mely meghazudtolta az ismét birokra kelő, ám most egymás ellen viaskodó szerzeteket belsőjében. De nem tágíthatott a szándék felől. Most, hogy lát, s most, mikor tudja, mit kell átértékelnie s mit megerősíteni, nem táncolhat félre.

- Tán nem talált megfelelő bábot, kit kedvére ütlegelhet? - Kérdi keserű felhangokkal, ahogy kezei ránehezednek a vállakra, majd azok gömbölyded ívén fordulva, siklanak végig a felkarokon, s csupán akkor, mikor tenyerit rejtené a szélben egymásra simuló anyagszárnyak alá, emeli el karjait, mint ki ráeszmél, most nincs itt az ideje annak, mit tenne. Mert a tett itt másképp lesz való.

- Kardot avagy kelyhet szán nekem? - Egyetlen kérdés, melyet még megenged magának így, kettesben, többre nem vágyik. Ám míg a szavakat ejti, mozdulnak karjai, hogy átkarolva a másikat egy hosszú szívdobbanásig, fordítsa a testet maga felé, ám nem fogva le, mint valami utolsó senki avagy szorítva magához, netán valamely közeli fához. Csak áll, s jobbja mozdul, ahogy a mutatóujj végén megcsillanó, élesre fent érckarom végig fut az áll ívén, lehelletnyi érintéssel cirógatva meg az áll mögötti finom bőrt, majd eltűnik, hogy az éledő holdfényben szinte izzani látszó íriszek szinte vádlóan, mégis, inkább várakozón pillantsanak a másik jégvirágszín lélektükreibe.

'''''''Ms. Waffling''''''''

Üvöltés, kérlelhetetlen, mely sikolyba fordul, s modortalan tépi ki a balzsamos emlékek közül, melyek minden egyes pillanatát felölelték életének, még oly mélységeket is, melyekről mások még nem is hallottam. Látta magát megannyi alkalommal, mikor a selyemmel húzott vánkosra fektette fejét avagy épp csak gyakorolt atyjával egy-egy merészebb vágás, s meglehet, a gyakorlás legtöbbször csonttöréssel vagy mély vágásokkal járt, melyeket pallos vagy egyszerű tőr okozott, többet tanult azokból a leckékből, mint az itteni órák közül a legtöbbön a szép szavakból. Hisz dorgálás nélkül nincs meg a cél, s kell valaki, aki az úton tartja a kövekre lépőt.

Majd kacaj harsan, s úgy érzi, mintha hószínre hevített billogzó vasat nyomnának bőréhez, mi sisteregve, az égő hús édeskés, mégis orrfacsaró zamatát dobja a szél hátára, mélyed bőrébe, előgg csak kormossá téve, majd szénfeketévé perzselve azt, a hússal együtt. De nem, korántsem a fájdalom az, mely ebből az oly sokak számára irtóztató tortúrából reá száll. Jóval inkább a megalázottság, mely a megbélyegzettek fájdalma, kik tudják, mit viselnek, s épp úgy azt is, hogy a többi szemlélő mit lát bennük.

Lassan, a világot megpróbálva kizárni magából, fordul ismét a szobor felé, hogy balja emelkedjen, s érintse meg az élethű íriszen alsó ívét, honnan hűs könnyeket várt volna, ám nem, semmi, csupán a vágy s a tudat keltette érzület. Keserű gúnnyal veszi tudomásul, hogy lám, a jó manipulátor magával is képes elhitetni oly sok mindent. De nem, most nincs ideje magába fordulnia, mint azt pár napja tette a kiábrándító-bűbáj segedelmével. Helyette inkább csak egy újabb, mély lélegzet, mely felszabadítja, amint a szinte haraphatóan hűs lég végig hömpölyög torkán, majd megtölti tüdejét, s lelassítja szívverését, mely kezdett nem elfogadható lenni.

Azzal talpak alatt megcsikorduló kő, s panaszosan megroppanó, kissé már dermedt fűszálak. Lassan, kimérten fordul a hang irányába, eleinte csak válla fölött tekintve át, majd egész testével fordulva az érkező felé. Hosszú pillantás, mellyel végig méri a női alakot, nem kalandozva el a fel-fellibbenő szoknya felé, csupán tudomásul veszi, mit is vált ki belőle maga a látvány, s mint holmi jégszivű zsarnok, nyomja el magában lázongó vágyait. Mert vágyak voltak, s oly lázongók, mint az éhező parasztok vagy a vérárulók. Jobbja lassú mozdulattal emelkedett oldalra, ám alig arasznyira távolodva el a testől, míg balja mozdult, hogy a finom anyagú talár csattját megolva, egy könnyed mozdulattal csavarja azt karjára. majd eresztve csuklójáról a selyemként hullámzó, vízhatlanná, s elkoszolhatatlanná tett szövetet, fekteti azt a szél hátára, hogy az kiterüljön, s csak vár. Mert most nem ő az, kinek szólni s dönteni kell. Azon már rég túl vannak. A tengelyek megmaradtak, de a harc s a játék tán örök marad.

Szürkület s lomhán kavargó, tavaszi köd. Épp hangulatának megfelelő a hely s az idő is. Hisz a halkan, szinte szolidan könnyező szobor otthonára emlékezteti, hol a komor várkastélyban számtalanszor hallotta szolgák, kviblik és házimanók fojtott zokogását. Óh igen, talán honvágy gyötri, ám nem oly indokból, mint a legtöbbeket eme meglehetős múlttal rendelkező épület határain belül.

De meg kell vallania, közös tőről fakad mindkét vágyódás. Mindössze ő nem a szülői szeretetet, szobája biztonságkeltő szféráját hiányolja. Hanem a nehéz szagot, mely átjárja az egész várkastélyt, mely kínból, kiontott vérből, véres verejtékből s kínkeserves szenvedésből áll össze, melyet maga a hatalom koronáz meg. A lebírhatatlan erő, mellyel uralmuk alá hajtják mindazt, kit szolgának ítélnek, s elég érdemesnek arra, hogy a végtelennek tetsző ültetvények helyett kitüntető helyet kapjanak a gazda honában.

Önkéntelenül rándulnak meg ajkai a gondolatra, s jelenik meg holmi merész árnyékként ajkainak szegletében az oly jól ismert, galád félmosoly, hangsúlyt kapva az élvetegnek tetszően telt ajkakon. De nem, inkább nem ragadtatja magát efféle emlékezésre, helyette csak mélyen beszívja a balzsamos levegőt, mely elég hűvös ahhoz, hogy körüllengve, szinte hegyi tavak nehéz vizének érintésének fantazmáját keltse.

Lassan, túlontúl lassan, s gyengén támadó szél, mi csupán arra elég, hogy a végtelenül könnyű, s talán épp ezért oly megfiethetetlenül drága anyagból szabott talárja termetes, sötét kígyótént tekeredjen alakja köré, s csak egy könnyed gondolat, mit megenged magának, s tudva, hogy nincs itt oly személy ilyenkor, mikor a köd s a húsba-csontba maró hideg előre tör a bírtok mezsgyéin át, emeli meg jobbját, hogy megszemlélje az annak kézfején s ujjpercein csillanó, lakkfekete lemezeket, melyek illesztései mentén arannyal cirádált, szemérmetlenül egyszerű, mégis igencsak dekoratív rajzolatokként hol egy-egy utolsó, néma sikolyt hallató arc, hol egy libbenő köpönyeg vagy épp egy meghökkentően valósághű penge rajzolódik ki, hogy a kézfejet elfedő, széles lemez pereme mentén egyesülve adják ki a határozott, már-már vaskosnak tetsző vonalakkal meghúzott pentagramot, melynek közepén ott terpeszkedik az a bizonyos chimera.

Lassú, lélegzet, mely nehéz párát kavar a puszta légben, majd beleolvadva a ködbe még kivehető kissé, azzal elenyészik, mint a dal, mely komor volt egyeseknek, hisz a halálról, a vérről s a nagy csatákról szólt, mégis, neki édesebb volt az opálosan csillanó mézcseppeknél vagy egy szerető csókjainál. Bár a szerető személye megdönthette eme feltevést, hisz nőből is annyi de annyi féle létezik, s egy romlott fúria mindig értékesebb s forróvérűbb, mint egy magát kellető, túlontúl idealista fruska.

Még egy utolsó, elmélázó pillantás a jobb alkarjától induló, s ujjhegyei végén negyedhüvelykes, kissé ívelt érckarmokban végződő páncélkesztyűre... Még egy utolsó korty az emlékekből, majd a kéz leereszkedik teste mellé, ujjai közt a chimérát imitáló pálcával, s a lassan holdezüstbe forduló íriszek felfutnak a halkan felzokogó szobor vonásaira.

AMALGARRO WARVICK
alapok

teljes név ||Amalgarro Warvick
becenév || -
nem || férfi
születési hely, idő || Blackpool 1980. febr. 9.
kor || 17
faj || ember.
vér || arany
évfolyam || 6.


a múlt

Az Ír-tengerre néző, csúcsos ablakból láta meg az éjközépi eget. Vihar volt. Felkorbácsolta a tengert, s villámaival szabdalta a fekete eget. S míg atyja kilépett a széles balkonra, s nehéz eső áztatta, fekete tincseivel mit sem törődve emelte karjába, körültekerve a nehéz, éjszín drapériával, melyre értő kezek hímezték arannyal s bíborral a családi címert. Aztán karjait nyújtva emelte a villámokszaggatta ég felé, s üvöltött az éjszakába, örömtől s elégedettségtől zengő hangon, artikulálatlan tárva a varázsvilág elé, fia született. Talán ez volt az első emléke, s az egyetlen azokból az évekből: a hosszú, kegyetlen üvöltés, hogy tudja a világ, egy újabb Warvick született, kit nem az a gyengekezű senki fog nevelni, mint ki apját, holmi nagybátyi viszonyra hivatkozva. Egy erőskezű, kemény apa fogja nevelni, s az anyja is épp oly hűvös marad, mint mindenkivel. Szeretet? Meleg családi környezet? Óh, nem....
Attól fogva, hogy megtette az első lépéseket, anyja elhidegült tőle, csupán tanácsokkal látta el, olyanokkal, melyek netán azon témákba vágtak, mikről atyjának nem volt afféle véleménye, mit vasmarokkal, vérrel s korbáccsal nevelt fiába. Óh igen, a korbács. Régi barátja volt már, s egy-egy hibába majd belehalt. Így megtanulta, a hibái az életébe kerülnek. Már akkor tudta ezt, mikor mások még csak épp, hogy megjelenő képességeiket próbálgatták egy-egy papítfecnin, vagy a féltő szülői gondoskodás nevelte, pufók arcok még sírásba fordultak. Nem, sosem ejtett könnyet, mert még a hibáknál is keményebben büntették őket. Mégis, bőségben, eleganciában s felbecsülhetetlen vagyonban nevelkedett, nap mint nap látva, hogy tesz rendet atyja a szolgák közt. Házimanók csontja tört nem egyszer, s ő élvezettel nevetett fel, már fiatalon is, hogy mikor megkapta a Roxfort falai közé hívó levelet, megszerezze első trófeáját. Bár volt benne dac, hisz az senkiből sem hiányozhat, csupán anyja családjának irányában hagyta felszínre törni, hisz atyja minden egyes szavát leste, várva, mikor tanulhat újat, mikor tudhat meg többet akár a család múltjáról, akár a szerteágazó családi kapcsolatok mögött rejtőző érdekekről. Így szinte sugárzó arccal követte példaképét, mikor az ezüstből formált kést nyújtott neki, s magával vonta a komor kőlépcső felé, mely a kamrákhoz s a pincéhez vezetett. S az alaksorból egy frissen lemetszett manófejjel tért vissza, hogy azt saját szobája falára függessze ki megannyi portré közé, melyeket méltónak talált nemzőatyja, hogy társaságukkal emeljék gyermeke szellemi szinvonalát.
A neves iskola falai közt lenézendő, aranyvérűek nevelését szolgáló, ősi épitményhez méltatlan pondrók hadát fedezte fel, s igen nagy sajnálattal vette tudomásul, hogy atyjához s anyja ágán megismert, valamint a portrék történeteiből ismert alakokhoz méltó, sötétlelkű, kegyetlen, s megátalkodott alakok, kik kedvére lettek volna, szinte alig-alig találhatók meg a diákok soraiban, sőt, a tanári asztal mentén is kevés figyelemreméltó alakot látott. S hiába változott a tanári kar évről évre, hol ezt, hol azt cserélve le, semmit nem változott véleménye. Mindezenáltal nem bocsátkozott kicsinyes harcokba a házak között, nem mutatott érdeklődést a kviddics iránt, mindigis nevetséges sportnak tartotta, mégha saját házának mérkőzéseire el-elnézett, hogy tanuja legyen pár kellemes ütésnek, amint gurkók letépik az ellenfelet a seprőkről, pozdorjává törve a repülőalkalmatosságot vagy épp többszörös törét okozva karokban, lábakban, frissen avatott elsős csitrik által rajongva bálványozott arcokat zúzva össze, még ha csak időlegesen is, mivel a gyengélkedőn töltött napok vagy hetek után makulátlanul tértek vissza valamennyien. Sajnálta, hogy nem látott egy halálesetet sem, pedig sokan úgy tartották, igen durva egy sportnak lehetnek tanui. S nem egyszer eljátszott a gondolattal, hogy elavult a rendszer, s inkább pálcával kellene beereszteni a küzdőfeleket vagy fúriafűzek közt tartani a mérkőzéseket, hogy végre valami izgalom is legyen. Az, hogy melyk csapat nyer vagy melyk veszít, hidegen hagyta. Csak a kínt akarta látni az arcokon, a félelmet a becsapódások előtt, és az elhaló reményt az arcokon. És akkor tobzódott saját sötét lelkének bugyraiban, fel-felidézve a családi birtokon töltött, idillikus napokat, amikor nem kellett férgekkel megosztani nem hogy egy épületet, de egy tantermet sem.
Nyarait javarészt méltónak tartott háztársakkal töltötte, levelezéssel tartva a kapcsolatot avagy saját birtokukon töltve el pár kellemes napot, az adott személy méltóságától függően. Elvégre érdemteleneknek nem mutathatja meg féltve őrzött birodalmát, a család birtokát, melynek számolatlan kövéhez vér tapad, manóké, kvibliké, sárvérűeké, s egyszerű mugliké, kik itt haltak, talán attól a tudattól is mentesen, hogy mit építenek itt véres verejtékkel. Mert a kastélynak meg kellett lennie, s épp így építette maga is saját szobáját. Véres verejtékkel egészítve ki azt. A széles ablakok elé nehéz brokátok kerültek, vérvörösek, éjfeketék, arannyal vagy épp ezüsttel kivarrottak, mind-mind a család címerével ékítve. Antik szekrények megfeketült lapjaira kerültek kristálygömbök helyett, sóval fehérre maratott koponyák, manófej-trófeák, minden egyes elvégzett évvel egy-egy újabb, más és más falrészen, más és más eszközzel végezve el a szükséges metszést. Baldachinos ágyának szurokfekete függönyei kétszeresen hajtott, arannyal szegett selyemből álmodta meg, párnái szintúgy hasonló huzatot kaptak, rajtuk a pentagramban terpeszkedő kimérával, s monogramjával. A falhoz tolt ágy kőfalhoz simulló tartóoszlopai közt mellkasnyi fémlap törte meg az ősi kövek monoton rajzolatát, egyetlen, a párnákon megtalálható jelképpel ékítve, mihez gyűrűjét érintve tárult fel legnagyobb kincseinek tárháza. Itt lapult nyaranta s minden iskolai szünetben, természetesen, a kimérát imitáló, mattfekete markolatú pálca, az ezüsttőr, mit atyja adott kezébe, s azóta használja a bájitaltan órákon, s még valami... Egyetlen, lemetszett fürt, óh nem, nem saját magától, hanem egy vélától, utolsó mentsvárként hordva magával, hogyha netán pénzét vesztve kellene otthonába visszatérnie, esetleg méltóságot s pálcát is vesztve, pénzzé tehesse azt, ki tudja milyen lehetőségeket nyitva meg maga előtt.


jellem

Szeret durván, minden szabályt áthágva játszani, bármilyen értelemben. Hidegen hagyják mások érzései, gondolatai, szavai, tettei s különlegességei, hogyha nem fordíthatja azokat saját javára, vagy nem használhatja ki őket. Amennyiben érdemesnek talál egy-egy lenézendő egyént, talán azért, mert oly információ birtokosa, mi még nem jutott el hozzá, avagy csupán egy elejtett szó, netán sértés folytán kívánja megleckéztetni, akkor a régi, jól bevált módszerhez fordul, azok saját barátait fordítja ellenük, azokkal szemben esetleg túl erélyesen lépve fel, míg a választott célt kíméli, s előbb vagy utóbb elszabadulnak az indulatok, még ha immár szükségtelen volna a további gyötrés, akkoris kiélvezi a pillanatot, mikor egymás torkának esnek, kik eddig tesvérként szerették egymást Írtózik a manók, kviblik vagy muglik ügyeiért harcoló sárvérűektől, kiknél jobban csak hasonszőrű, véráruló társaikat veti meg jobban, hisz a szolga arra való, hogy megtegye amit ura parancsol, nem pedig arra, hogy istápoljuk, s végül már ő üljön a gazda nyakára. S ha egy szolga ellenkezne? Pálcával, tőrrel, élesre fent pengével tegyék helyre a gondolkodását, hogy aztán jámborabb és engedelmesebb legyen a legújabb, félkegyelmű manóknál is. Imádja a viharokat, s a komor, csillagtalan éjeket, mikor az egyetlen fényt tajtékszín íriszei bocsátják ki, hogyha apró, szem számára észrevétlen fénysugár esik rá. Kedveli az eleganciát, a sötét selymeket, csipkéket, vásznakat, a szemérmetlenül drága, ám egyszerűen kivitelezett ékszereket, melyek nem mérhetetlenül giccsesek, hanem láthatóan mérhetetlenül értékesek. Hiú, végtelenül, hisz legjobban saját külsejéért rajong, hajának esésének, bőrének sápadt, fakó árnyalatának, véres verejtékkel felépített alakjának hódol, eltelve ezekkel, s meggyőződve róla, hogy bizony nálánál tökéletesebb, aranyvérű mágust még nem hordott hátán a világ. S bár hiúsága mérhetetlen, nem ostoba, hogy csakis saját igazát fogadja el, ám elég dac él benne ahhoz, hogy csupán a számára elfogadott személyek tanítását s tanácsait fogadja be, ám azokat betűről betűre megtartva, s alkalmazva, míg valami más megvilágításból, avagy kíméletlenebb módokon nem talál más lehetőségeket, hisz nem véletlen bújja olykor a mágiaelméletet traktáló könyveket.Apja hagyatéka eme természet, s tán valóban elérte célját, hisz halovány, mélységesen sötét mosoly, csupán akkor jelenik meg ajkain, hogyha kínok közt gyötrődőt lát, avagy visszagondol arra a bizonyos éjszakára, mikor a köré tekert drapériába belekapott a viharos szél, s atyja együtt üvöltött a villámokkal s a tengert korbácsoló viharra.


apróságok

mindig ||sötét gondolatok
finom ruhák
jó borok
párbaj, ha adódik rá alkalom
szép nők ( a manipulálhatók és a saját akarattal bírók egyaránt )

soha || sárvérűekkel, kviblik, vérárulók társasága
szakadt vagy koszos ruhák
szivesség kérése
habos-babos rózsaszín, babakék és egyéb irritáló árnyalatú dolgok a közelében
kapkodás (sietős léptek, előre nem megtervezett mozdulatok)

dementorok ||Legkétségbeejtőbb pillanata, mi újra és újra megjelenik, ha eme jószágok járnak közelében? A pillanat, mikor atyja elbukott, először ismeretségük óta. Második évét töltötte a Roxfort falai közt, s a karácsonyi szünetre hazatérve, felfelé haladva a lépcsőn, hallotta meg a jól ismert, karcos hangot, amint égtelenül mennydörögve veszekszik egy általánosságban feltehetőleg cincogó, míg most, felfokozott indulatok közt, sipítóan magas hangú alakkal, feltehetőleg egy nővel, kinek alakját könnyűnek látszó köpeny fedte. Atyja kikelt magából, mi nem volt meglepő jelenség, s ahogy üllőnyi ökle megemelkedett, hogy lesújtson, vérszín szikra lobbant, hogy atyja teste görcsbe merevedjen, majd összeomoljon, akár rosszul megépített vártorony, vagy büszke bástya, mit kelleténél nagyobb csapás ért. Pillanatnyi megingás volt, ahogy a kétség elérte szívét, s megrémült. A példakép, a minta, a cél szemvillanás alatt omlott össze, hogy aztán döbbent pillantásával találkozzon sajátja. S a nagy ijedelem közepedte észre sem vette, hogy a köpenyes felé fordul, tán meghallva a kezeiből kiejtett könyvek puffanását, csak úgy lehetett, hisz csomagjait a szolgákra hagyta. S ahoigy megemelkedett a pálca, s mormolás kélt a csuklya alól, úgy érezte, itt a világnak vége, hisz miképp állhatna meg azzal szemben, ki leterítette atyját. Ám nem tudta meg, mi lett volna, hogyha a pálca legyintése befejeződik. Atyja pálcája lobbant, ahogy jobbjával emelte ki fekete köntöse alól, s mennyei szavakkal felérve csendültek a delejezett igék: Avada kedavra.

mumus ||Az arctalan, köpenyes alakká (az előzőekből következően) mivel nincs más, mitől valóban megrémülne, mint az, hogy valaki könnyűszerrel földbetiporja atyját. Hisz a többivel bármikor felveszi a versenyt, kiindulva saját hiúságából.

titkok ||
az első szeretője negyedrészt mugli volt (félig pedig véla)
szándékában áll megvenni és felnevelni egy chimerát
magával hordja az első szeretőjéből megmaradt egyetlen hajfonatot

rossz szokás ||
túl sok időt szán az öltözködésre és a megjelenése kialakítására
állandóan kielemzi és rendszerezi azokat, akikkel bármilyen kapcsolatba kerül



a család

apa || Robard Warvick, 41, aranyvérű
anya || Cassandra O'Greedy, 35, aranyvérű
testvérek || -
családi állapot || -
állatok || -


külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || 90-95 kg
rassz || európai.
szemszín || tajtékfehér ( a gyöngyházszín és a hamuszürke közt ingadozik )
hajszín || olajosfekete
különleges ismertetőjel ||  pecsétgyűrű bal gyűrűsujján

kinézet || Magas, vállas alak, vállig omló fekete, egyenesszálú tincsekkel, s az arca elé hulló tincsek közül elővillanó, valószínűtlenül világos szemekkel. Bőre fakó, szinte betegesen sápadt, hála a vaskos kőfalak közt töltött éveknek, s az arisztokrata vérnek. Ujjai hosszúan, csontosak, s hiába a kegyetlen logika, izmai sodronyként feszülnek, esztétikusan kidolgozottak. Bár ruházkodás szempontjából betartja az iskola megadta szabályokat, vagyis saját házának színeiben leledzik, mégis, talárja drágább, minden apró mozdulatára felörvénylő anyagból szabott, valószínűtlenül könnyeddé téve mozgását.

egészségi állapot || fizikai egészsége kifogástalan, kissé egoista, olykor nárcisztikus hajlammal, is elő-előtörő szadista megmozdulásokkal


a tudás

varázslói ismeretek || Az eltöltött öt tanév anyaga, no meg persze ezen év eddigi óráinak témája, különös kitekintéssel a bájitaltanra, a sötét varázslatok kivédésére, mit jó tudomásul venni, méghogyha jobban kedvel a pálca azon végén lenni, melyről a támadó igéket ejtik. A jóslástant nevetségesnek találja, épp ezért a rúnaismeret órákra járt be, bár kissé felületesen szemlélve azok tananyagát, s inkább romlott elméjének képeit pergamenre vetve kép vagy szöveg formájában, mint ki lelkesen jegyzetel az órákon. Különösen nagy figyelmet mutat a már említett bájitaltan és sötét varázslatok ismerete és kivédése órákon kívül a mágiaelmélet tárgy előadásokon, valamint kivételesnek mondható tehetséggel bír a mágikus lényeg kezelése terén, már ha annak lehet nevezni a keménykezű nevelést.

Szakértelmek: Származása lévén jó táncos, még ha nem is hangoztatja. Üres óráit (azokat, amelyeket nem mágiaelmélettel tölt el, tehát tényleg üresek) meglepően élethű szén és ceruzarajzok készítésével, s olykor sötét hangulatának mintegy formába öntéseképp, rémmesék s novellák vetődnek papirra pennájából. Atyja szigorú ragaszkodása és kemény keze okán megalkuvó, de igen tehetséges kard- és tőrvívó, gondolva a nehezebb időkre (melyeket kénytelen tán pálca nélkül tölteni).

patrónus ||  Képes a megidézésére, s rozsomák alakot ölt.

animágus alak ||-
pálca típusa || 15 hüvelyk, bodza, magja: sárkányszívizomhúr



egy darabka belőled

A hóval borított belső udvarban ült, egy pálcamozdulattal letisztított, faragott peremen két szobor közt, melyek árnyéka hosszan elnyúlik a szikrázó felszinen, egészen a körülfutó kerengő vonaláig, Jobbjában fekete bőrkötésű, egészen keskeny könyv, melynek lapjait baljának csontos ujjaival mozdítja, ahogy lassú, mélázó pillantásokal méri végig a kissé zsivajgó diákokat a fedetlen tér peremén kívül. Magában csak megcsóválja a fejét, s újfent lapoz, hisz csak egyszerű pótcselekvés maga a könyv s az olvasást imitáló mozdulatok egyaránt.
-Mintha már kiemelten kértem volna, hogy ne ólálkodj a közelemben...- Lassan ejtett, kimért szavak, ahogy teátrálisan leengedi a cirkalmas sorokkal teleírt lapokat s az őket elfedő bőrt.
-Na de Amal...- Méltatlankodó hang, mintha többet érdemelne gazdája az efféle szavaknál
-Ki engedte meg, hogy kimond a nevem? - Hűvös hang, ám a könyv behajlik, csupán egyetlen ujj, mi elválasztja a lapokat.
-Mégis miért kellene... - Egyre ingerültebb szavak, talán valóban azt hiszi, hogy meg kellene magyaráznia neki, ki jóval efölött áll, hogy mit miért tesz. Mennyire szánalmas.
Lassan emelkedik föl a kifejező, dércsípte szobrok körül, s fordul szembe a másikkal, könnyedén megemelkedő jobb szemöldökével fejezve ki: érdeklődve várja a további szavakat. Ám azok továbbra sem kelnek szárnyra, így mindössze hosszan, végtelenül lassan méri végig a másikat, mintha annak alakján keresve valamit, bármit, mi nem kivetnivaló. Előrehulló, fekete tincseinek függönye mögül villannak elő valószínűtlenül világos íriszei, megállapodva a nyugalmát megzavaró ábrázatán. Ám nem emel pálcát, tőrt vagy öklöt azzal szemben. Mindössze megindul felé, jobbjában a lusta mozdulattal becsukott könyvvel, éjszín viseletében, mit mindössze a mellkasa fölé hímzett házjelvény szinesít.
Talán túlontúl mű, túlontúl lassú s kimért léptekkel közeledik a másik felé, hogy talpai alatt fokról-fokra roppanjon meg a még frissnek tekinthető hó. S csak az arcot szemléli, felvándorolva a szemekhez, melyekben elmélyed, míg a hidegtől vacogó mellett meg nem állapodott, enyhén oldalra fordítva fejét.
-Hidd el, Fitspatric, jobb, ha ennél maradunk... - Kissé lehalkított szavak, hogy ne ossza meg őket a kerengőben hol erre, hol arra siető tömeggel azokat, mégis eléggé jól érthető ahhoz, hogy ne kelljen magát megismételnie. Kissé még kivár, hogy meg legyen a foganatja szavainak, s csak aztán fordítja fejét a fedett körfolyosó felé, hogy arra is vegye útját, továbbrais ráérősen, jobbjában a már rég megkopott tintájú kézirattal tartva körletébe.


egyéb

-