Miután Ginny nyugtázta a mellette sétáló Harry azon kérését, melyben tudatta, szeretne jelen lenni a könyvtől való megváláskor, csendesen haladtak tovább a fiatalok a folyosókat és lépcsősorokat róva. Noha nem volt túlzottan népesnek mondható a szakasz, azért pár diák csak-csak megnézte magának, amint a duett kézen fogva masírozott úti célja felé. Ez pedig egyetlen dolgot jelentett csak, mégpedig azt, a holnapi nap, vagy akár már a ma este is arról fog szólni, ha megjelennek valahol, akár együtt, akár külön-külön, a diáktársak össze fognak súgni a hátuk mögött. A fiút ez egy cseppet sem zavarta, most már nem… úgy volt vele, legalább ez az egy jó dolog hadd legyen az övé, ezt az egy jó dolgot ne kelljen titokban tartania. Még nem mondott semmit a lánynak az érzéseiről, de bizonyos volt benne, hogy el fog érkezni az ideje. Abban viszont már cseppet sem volt biztos, hogy sikerülni fog rendesen kifejeznie magát, elvégre nem volt a szavak embere… mégis bizakodott a legjobbakban. Már az elegendő volt számára, hogy kicsit megnyugodjon, és ne a múlton, vagy a jövőn aggódjon, hogy itt sétálhatott mellette és foghatta a kezét. Úgy foghatta azt, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Mintha ők már egy párt alkotnának. Beszélgetett már Ronnal arról, hogy Hermione bőre nagyon szép, ő azonban most Ginny bőrét találta a legszebbnek… sőt, már akkor is, csak ebben a formában ezt nem merte barátja tudtára hozni.

A hetedik emelethez érve aztán megtorpantak a fal előtt, és jómaga fel-alá kezdett járkálni, egyetlen dologra összpontosítva. Az első pár perc csak görcsös akarással telt, aztán Harry szépen lassan teljesen lehiggadt, és átadta magát a valós érzésének. Ténylegesen szerette volna elhelyezni a könyvet, mégpedig olyan helyen, ahol senki sem találhatja meg ezt követően, még ő maga sem. A hatalmas, vassal szegett ajtó szépen lassan rajzolódott ki újra… sokszor járt már itt és igen kedves emlékeket őrzött. Kószán pillantott hol jobbra, hol pedig balra, más nem látja-e azt, amit nem kellene. Mivel teljesen kihalt volt a szakasz, így megnyugodva tekintett Ginnyre. A lány szavait követően nyújtotta is a kezét, nem kellett kétszer kérni. Számára teljes megnyugvás volt mellette sétálni, az pedig egy külön kis plusz volt, hogy foghatta is a kezét.

Együtt lépték át a helyiség hatalmas küszöbét, hogy aztán a hatalmas ajtó nyikordulva ugyan, de bezáródhasson mögöttük. Harry egy halovány és lestrapált mosoly kíséretében tekintett körbe… cseppet sem hasonlított a szoba arra, amikor edzésekre jártak ide. Jelenleg sokkal inkább volt hasonlatos valami hatalmas szemétdombhoz. Minden egyes lom felfedezhető volt itt, amit a diákok, akik ismerték a titkot, idehordtak. Székek, könyvek, kanapék, fogasok, pergamenek, külön misét ért volna mindegyik. Aztán Ginny kilépett a fiú mellől, és úgy szelte a keskeny kis csapást a lomok között, mint egy hattyú. Kecsesen, a maga szépségében könnyeden. Minden egyes lépése egy szívdobbanás volt Harry számára. Nem szólt egy szót sem, csak haladt utána, mintha egy ellenzőt tettek volna a szeme elé… most nem volt más, csak ő. Ketten voltak idebent. Nem tudta, alkalmas lenne-e előhozakodni a dolgokkal, nem akart bakot lőni, így csak ballagott, szorongatva a Herceg könyvét a kezében.

Harry bágyadtan emelte meg táskás tekintetét, majd szegte azt Ginnyre... nagyon sok minden szeretett volna kitörni belőle, most, ebben a pillanatban. De tisztában volt vele, ez nem a megfelelő időpont, majd egyszer, amikor alkalmasnak fogja vélni az órát. A felé nyújtott segítő kezet természetesen elfogadta. Öregnek érezte magát, legalább ezer évesnek. A csontjai, az izmai nem akartak engedelmeskedni neki, az elméje pedig régóta gonosz játékot űzött vele. A folyamatos koncentráció, hogy ne lásson bele Voldemort fejébe teljesen elszívta az erejét, de ki kellett tartania. Eleinte sokkal nehezebben ment neki a dolog, de az utóbbi időben már kezdett ráállni, és nem kellett annyira összpontosítania. A Pitontól vett pár óra nagyon gyümölcsöző volt ebből a szempontból, még a kis kellemetlen színjáték ellenére is.

Feltolta magát ülő helyzetbe, majd egy igencsak mélyről jövő sóhaj kíséretében megemelte a karját, és összefonta ujjait Ginny ujjaival. Halk sziszegéssel kelt fel, teljesen elzsibbadt, eleddig észre sem vette, ahogyan a könyv fölött görnyedt, a lábából teljesen kipasszírozódott a vér. Kicsit megrázta az elsajdult végtagot, majd felvette a könyvet a földről, ahová percekkel ezelőtt ejtette. Újra mázsás terheket érzett magán, de nem akarta átadni a lánynak. Éppen eleget emésztett már a tárgy belőle, pedig csak egy egyszerű kis jegyzetről volt szó.
- Rendben!
Szavát egy bólintással is megerősítette... nem is figyelt oda a tettére, de ahogyan megindult a klubhelyiségből kifelé, megfogta Ginny kezét, úgy masírozott mellette. Már csak akkor esett le neki a mozdulatsor, amikor félúton jártak... de nem szólt, ahhoz képest, mennyire megviseltnek érezte magát - annak is tűnt -, ez most kellemes érzéssel töltötte el. Az a pár diák, aki éppen arra járt, meg is nézte a duettet, mert ebben a formációban nem látták még őket. Harry megpróbált nem tudomást venni senkiről, volt elegendő gondja, semhogy, még mások szemének kereszttüzét viselje magán. Így csak előre bámult, nem fordította a tekintetét semerre.
- Ott szeretnék lenni, mindenképpen!
Válaszolta meg a kérdést... már nem is tudta igazán, a könyv, Ginny szavai, vagy a közelmúlt eseményei miatt volt ennyire maga alatt. Mindenesetre, ahogyan közeledtek a helyhez, lett egyre nyugodtabb, és egyre felszabadultabb.

Az üres fal elé érkezve elengedte Ginny kezét, majd fel és alá kezdett sétálni, közben pedig egyetlen gondolat járt a fejében... kell egy hely, ahol elrejthetem a könyvet... kell egy hely, ahol elrejthetem a könyvet. Az első pár alkalommal nem történt semmi, de aztán a semmiből egy hatalmas ajtó kezdett kirajzolódni...

Harry egy pillanatra sem emelte le szemét Ginnyről, mintha a könyvet védte volna... és a pillantással láthatatlan védőhálót vont volna maga köré, ezzel is biztosítva, az irománynak nem eshet bántódása. Eléggé megviselték az elmúlt órák és napok eseményei. Aludni sem sokat aludt, egyfolytában kattogott az agya valamin. Soha, egy pillanatra sem kapcsolt ki. Amikor pedig sikerült, és tényleg elaludt egy kicsit, akkor is lehetőségek jártak a fejében, megoldások, esélyek, mit és hogyan kellene tennie. Most, jelen helyzetben is rengeteg gondolat fúrta be magát a tekervények közé, akárcsak egy kukac az alma belsejébe. Kissé beesett szemekkel, az okulárén keresztül kémlelte a lányt, ahogyan térdre ereszkedett előtte. Szavai az első pillanatban lepattogzottak, de aztán a nevek említésénél jól irányzott dárdaként hatoltak be egészen a szívéig. Szinte érezte a hideg acélt, ahogyan keresztülmetszi... aztán pedig a forró vért, amely kibuggyanva a testéből lassan felitatódik a ruházatán. El sem tudta képzelni, mit tenne akkor, ha barátait sebesítené meg egy óvatlan pillanatban. Azt pedig végig sem merte gondolni, ha ugyanezt Ginnyvel tenné meg, akkor mi lenne. Mérhetetlen fájdalom keringett benne eddig is, soha nem gondolta volna, hogy sajnálni fogja Malfoyt. Eleddig azzal nyugtatta magát, a mardekáros megérdemelte... holott tudta, ez ebben a formában nem teljesen igaz. Azt, amit kapott a mosdóban, azt nem... akkor sem, ha ellenkező esetben riválisa nem így gondolkodott volna.

Lemondóan, és mély sóhajjal pillantott le a keze ügyében lévő csukott könyvecskére. A jegyeteknek köszönhetően bájitaltan órákon nagyon jól szerepelt... és rengeteg érdekességet talált a széljegyzetek között is. Abban azonban igaza volt a lánynak, ki tudja, mit rejthetett még a megannyi jó mellett. Amióta nála volt, most először botlott bele egy efféle igébe, és nem szeretett volna újabbat belőle. A látvány, és a seb, amit okozott egy életre elvette a kedvét. Lassan ugyan, de engedett a szorításon, míg a Herceg jegyzetei a padlón koppanva értek véget. Először Ronra pillantott afféle bocsánatkérőn, aztán pedig Hermionéra, akik már régóta azt szajkózták, váljon meg tőle. Rengeteg minden történt az elmúlt pár hétben, rengeteg dolog volt, amiért bocsánatot kellett volna kérnie a barátaitól, akik így is kitartottak mellette. Ginny következett a sorban, Harry bágyadtan pillantott ismét a lány szemeibe, fáradt volt már, de ezt ő akarta elintézni.
- A Szükség Szobája! Ott jó helye lesz!
Suttogta csendesen, miközben a földön heverő jegyzeteket méregette. Engedett, mert muszáj volt. Ginny képes volt olyan dolgokat elérni nála, amit másnak nem igazán sikerült. Ennek megvolt az oka, Ron talán sejtette is, Hermione pedig biztosan tudta... ő pedig nem akarta kiteregetni. Egyelőre.

Harry már készen állt a mentésre, azonban Hermione szavai megriasztották. A lába szinte mázsás súlyokká vált, csoda, hogy nem roppant meg alattuk a föld. Ereiben megfagyott a vér egy pillanatra, talán el is fehéredett, még akkor is, ha szellő csipkedte az arcát. Nem mozdult, továbbra is csendesen várt, a szíve csak úgy zakatolt. Eléggé kiélezett volt a helyzet, nem szeretett volna hibát véteni, mert azzal életek sorsát pecsételte volna meg. Hallgatta a barátja okfejtését, miért is nem indulhatnak meg a szerencsétlen hippogriff elkötésére, hogy aztán a Rengetegben eltűnhessenek vele. Az, amit hallott, eléggé logikusnak hangzott. Áldotta Merlint, hogy a lány velük volt, az ötletei, noha soha nem vallották be Ronnal, sokszor életet mentettek, vagy éppen helyzetet. Meg perszer a táskája is, amibe valószínűleg a bűbájnak köszönhetően belefért volna az egész Roxfort. Persze meglehetősen érdekesen festett volna belegyömöszkölni az iskolát a jól ismert oldaltáskába, de Harry már párszor belegondolt ebbe. Mindannyiszor a füle széléig húzódott a szája.
- Akkor alig egy percünk marad csak az akcióra!
Mormogta csendesen Hermione felé, majd óvatosan kidugta a fejét a fa törzse mellett, hogy lássa, mi is történik éppen a kunyhó környékén. Kezdte belátni, nem cseppentek könnyű helyzetbe. Igaz, kezdett már hozzászokni az évek során, hogy egyszerű dolog nem létezik, mégis, olykor jólesett volna neki egy kis könnyebbség. Az utasító szavakat követően visszahúzta a fejét, majd a törzsnek vetve a hátát leült a földre. Érdekes gondolatok fogalmazódtak meg a fejében, de nem akart hibát véteni, ezért úgy döntött, megosztja barátjával.
- Hermione...
Oldalra fordult, kérdő tekintettel méregetve a lányt.
- Mi lenne, ha egyszerűen csak berontanánk magunkhoz! Megfognánk Pettigrewt és...
Szegény be sem tudta fejezni a mondatot, barátja úgy vágott közbe, mintha most végeznék el Csikócsőrön az ítéletet.

Harry Potter neve eleddig is sokat hangzott az ódon falak között, hol ilyen, hol pedig amolyan formában. Suttogva, vagy éppen kiabálva... kedvesen ejtve, esetleg förmedvénnyel a hangszínben. A név és a hozzáfűződő cselekedetek mindenkiben keltettek valamiféle érzést... a griffendéles fiatal megosztotta a varázsvilágot, az iskolatársakat és tanárokat is. Erről pedig nem eshetett vita, olyan ember nem létezett a Földön, aki számára a név és viselője közömbös érzést váltott volna ki. Legfőképpen az utóbbi napokban erősödtek a pletykák róla, és arról, amit tett. Társai csak valószínűsíthették, igazán azonban csak páran ismerték a történetet a végletekig... a mosdó titkát, ahol Dumbledore kegyeltje közelharcot vívott Malfoy-al... és amit megnyert, de el is veszített egyben. Azóta rettenetes kettősség áradt szét a szegény Harryn, amelyet a mai napig sem tudott levetkőzni. Azon a borzalmas délutánon egy olyan igével próbálkozott, amit nem ismert, amit a Félvér Herceg könyvében olvasott. Balga módon éppen akkor bontogatta ilyesfajta széljegyzeteken a szárnyait, amikor nem szabadott volna. Ott, abban a pillanatban azonban elöntötte a düh és a harag. Egyetlen szó jutott csak eszébe, mert napok óta próbált már rájönni annak rejtélyére. A látottak meglepték, megrémítették, és eltántorították az iromány használatától. Az esetet követően mélyen elrejtette a könyvet, ugyanis Piton afféle házkutatást tartott nála, meg persze a szobatársainál... a régi mű azonban rejtve maradt. Helyette Ron jegyzetei sínylették meg a pandúrkodást, ugyanis Harry azt vallotta magáénak a vallatás alkalmával.... ennek fényében pedig az került elkobzásra, és megvizsgálásra. Megtörten, szinte inferusként sétálgatott az iskola falai között, olykor egészen úgy festett, maga sem tudja, merre van, vagy éppen mit tesz. Pedig tudta, egészen pontosan. Tisztában volt az őt körülvevő világgal, noha mélységesen szeretett volna kimenekülni belőle, legalább egy kis időre, amíg az események feledésbe merülnek. Olykor meg-megfordult a fejében, hogy egyszerűen elmegy... vissza sem néz. De tudta, azzal csak cserbenhagyná a szeretteit, és mindenkit maga körül. Elfordulva kissé a világtól töprengett egymagában, vajon a Herceg miért talált fel efféle gyilkos átkokat?

Lassan öt, vagy hat nap telt el a katasztrófa óra, de a kis üdvöske még mindig magán érezte ellenlábasa vérét. Mi több, akárhányszor sétált végig a folyosókon úgy érezte, a szemek, amelyek vizslatják, is csak és kizárólag az árulkodó foltokat keresik a ruháján. Rengetegen elkerülték, a fejüket is elfordították. Páran azok közül is, akik eleddig támogatták. Rengetegszer letusolt, de egyszerűen nem tudta lemosni magáról az illatokat... önmagát pillantva nem látott mást, csak vörösben úszó ingujjat, mélyszín foltokat a talárján. Pedig a ruhái egytől egyig tiszták voltak, akár a patyolat.

Az egyik délutánon aztán úgy döntött, a klubhelyiségben biztonságban lehet az óvatlan szemektől, meg persze a tanárokétól is. Előkereste a Félvér Herceg jegyzeteit, mert újra és újra el akarta olvasni azt a bizonyos oldalt, ahol az igét lelte. Kíváncsi volt, másfelé is rejthetnek-e az írások veszedelmes varázsokat. Felkapta a farmernadrágját, egy pólót és egy kapucni pulóvert, majd lassú és komótos léptekkel andalgott le a helyiségbe. Nem igazán köszönt, csak bólintott Hermione és Ron irányába, majd valahol kettejük között a földre heveredett. Pár pillanatig mást sem csinált, mint a kandalló tüzét bámulta, hátha abból jön a megoldás, ahogyan régen, Sirius idejében. A narancs lángok azonban nem tettek egyebet, csak nyaldosták a kőfalat, fekete kormot eregetve magukból. Harry külleme megsínylette a csatát, szemei beesettek voltak, alattuk lilás táskák trónoltak, akárha mindig ott kellene lenniük. Egy sóhaj tört ki belőle, mely közben megvetette a hátát a kanapéban... a könyv pedig kinyílt, a lapok peregni kezdtek.

Alig negyed-fél órája olvasgathatta a vészjós sorokat, amikor valaki érkezett. Ösztönösen csukta be az irodalmat, és rejtette tenyere alá. Nem igazán óhajtotta láttatni mások felé. Kérdő tekintettel pislantott hátra, nyakát zsiráf módjára megnyújtván, vajon ki lehet az. Nem látta az ülőalkalmatosság támlájától, azonban Hermione pillantása elegendő volt, tudja, olvashat tovább. Visszafordult hát, és újra fellapozta az oldalszámot, amelynél tartott. Nem volt túlzottan sok ideje, egy számára kedves hang törte meg a helyiség csendjét. Annyira kellemes és üdítő volt számára a lány hangszíne... most, annyi idő után először pár másodpercre ugyan, de elöntötte szívét a forróság. Behajtva a fedőt a jegyzeteken tekintett fel Ginnyre, megrázva a fejét. Nem akart megszabadulni az írástól, még most is úgy gondolta, a sorok között akár értékes információk is megbújhatnak.

Harry csendesen lapult a fa tövében, guggoló pózba ereszkedve… olykor ki-ki kukkantva annak takarásából, hogy láthassa az eseményeket. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, de tudta, el kell őket hessegetnie, hogy teljes lényében a feladatra összpontosíthasson. Hermione már elégszer elmondta, a legrosszabbtól kellett tartaniuk, ha valamit elrontanak. Visszahúzva a fejét nekiszegte hátát a fa kérgének, majd a lombkorona felé tekintve megigazította a szemüvegét, és megdörzsölte a sebhelyét. Kicsit égett, de nem volt veszélyes. Mély sóhajtással konstatálta, hogy élt már meg zűrös pillanatokat… elsősként a kővel… másodikban a baziliszkusszal… és persze lehetne még sorolni a sort a kis Kiválasztott életútján… mégis, úgy vélte, soha nem történt még vele ehhez fogható. Akármennyire is szerette a mágiát, kissé túlszárnyalta a képzeletét az a kis szerkezet ott, a barátja nyakában.

A lány szavai szakították ki képzeletvilágából, amiért most korholta kicsit magát, hiszen pillanatokkal ezelőtt fogadta meg, hogy nem fog elveszni a gondolataiban. Bólintva, a földön megtámasztva jobbjával fordult ki a fa takarásából, majd indult meg a kunyhó irányába, folytatva a megszakított utat behúzott fejjel. A tökágyás pontosan a házikó mellett terült el, így nagyon vigyázni kellett, nehogy az ablakból esetleg megpillantsák kettejüket… vagy éppen a kastélyból idevezető útról Dumbledor professzorék. Harry igyekezett minél csendesebben haladni, már amennyire a lehetőségek engedték azt. Megkönnyebbülvén vette tudomásul, amikor elérték a helyet, amely mindkettejük szerint a megfelelő. A fiú nyugtalanul pillantott ki az újonnan kiválasztott fa törzsének takarásából, majd visszahúzva a fejét kérdőn pillantott a lányra.
- Most?
Suttogta a lehető legcsendesebben… bár igazság szerint meg sem kellett volna szólalnia, a tekintete elegendő lett volna hezitálása kifejezésére.

Harry csak bólintott barátja szavaira, és kifordulva a zugából, azonnal futásnak eredt. Olykor próbált jobbra, balra tekinteni, de nem volt túlzottan sok ideje a terepakadályoknak köszönhetően. A hátratekintést meg sem kockáztatta, mert azzal a lendülettel borult volna el az első sziklában, kiálló fagyökerekben, vagy éppen az avarban búvó gallyak egyikében. Egyszerűen csak remélni tudta, hogy Hermione a nyomában van, senki sem látja meg őket, mi több, ők sem szúrják majd ki önmagukat, vagy fordítva… ez így eléggé kacifántosnak tűnt a fejében, így elhessegette a gondolatokat, és arra figyelt, amire kellett. Az ösvényre, amelyet olyan sebességgel próbált megtenni, mintha az élete múlna rajta. Noha az övé éppen nem, de másoké mindenképpen, erre próbált utalni odafent Dumbledore.

A cél már nagyon közel volt, de úgy döntött, nem lassít, az utolsó pillanatra hagyja a dolgot. Kiszemelt magának egy vaskosabb fát, amelyet búvóhelynek és afféle blokknak szánt. Már jó előre maga elé emelte mindkét kezét, védve a testét és odaérve megpróbált lassítani, de valamelyest a fának csapódott. Mélyeket szippantva a levegőből - persze próbálván ezt a lehető leghalkabban tenni – igazította meg szemüvegét, majd fordult hátra, hogy megszemlélhesse, Hermione is épségben megérkezett. A lány eléggé csapzott képet festett, így mielőtt amaz megszólalhatott volna, megemelte jobbját, és mutatóujjával jelezte, egy félpercnyi szusszanást kér, mert rendesen kimerült a hajsza alatt. Az idő leteltét követően Hermione aztán felvázolta a további terveket, amelyet Harry egy bólintással fogadott el. Kilesve a széles fa törzse mellett lépett oldalra, majd indult meg az erdőszéli fák mellett, és azok árnyékát, vagy éppen apróbb bokrokat használva fedezéknek. Alig pár percet kellett csak haladniuk, de ez most óráknak, sőt heteknek hatott mindkettejük számára. A két fiatal feje úgy járt jobbra, balra, és hátrafelé, mintha megvesztek volna. Egyetlen szempár sem vehette őket észre, mert akkor oda az egész mentőakciónak.

Harry alig pillantotta meg Hagrid kunyhójának sziluettjeit, neszek ütötték meg a fülét. Ösztönösen nyúlt hátra, és ragadta meg barátja karját, majd egy agg fűzfa törzse mögé húzta. Egyikük a széles törzs jobb, míg a másik a bal oldalát használva kezdte fürkészni az eseményeket. Kopogás hangzott a vadőr házának ajtaján, de sehol nem volt egy lélek sem… persze a fiú tudta, mi történik.

„Hagrid reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, valamelyest elfehéredve kutatta a semmit a háza előtt.
- Csak mi vagyunk. A láthatatlanná tévő köpeny van rajtunk. Engedj be, akkor levesszük.
- De hisz megmondtam, hogy ne gyertek le.
Azzal félreállt, majd pillanatokkal később becsukta az ajtót.”

Harry megvakarta a kócos fejét, majd sandán oldalra pillantva szólalt meg.
- Micsoda őrület!
Újfent mélyet szusszanva figyelte a további eseményeket… erős volt a képzelőereje, és a gyomra is, de ezt egyelőre nehezen emésztette.

Csípős szél fútt végig a sötétbe burkolódzó sírkövek között, mintha a holtak nyugalmasan szerették volna tölteni legalább a Szentestét, és ezzel akarták volna űzni a párost, távozzanak mihamarabb. Ennek folyományaként Harry megborzongott, és kissé összébb húzta a kabátját… most még a hevesen kalapáló szíve sem volt képes felmelegíteni. Amióta megérkeztek ide Hermionéval, rettenetesen furcsa érzések kavarogtak benne, persze ezt nem tette szóvá, nem akarta még ezzel is terhelni barátját… mindkettejüknek megvoltak a maguk problémái. Egyiküké és másiké is volt éppen annyira fájdalmas, hogy ne hozakodjanak elő minden aprósággal. Ráadásképpen a horcrux is, mintha nehezebb lett volna jó pár kilóval, amely most is ott lógott a nyakában, húzva őt a föld felé, vagy akár alá is. Az Abott sír felfedezésénél egy halk korholás érkezett jussul, így a fiú oldalra tekintve barátjára bólintott egyet. Valóban nem volt jó ötlet túlzottan hangosnak lenni, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Megemelvén jobbját mutatta, hogy ő megy a tőle jobboldalra eső soron, míg Hermione a bal oldalt kapja majd.

Mélyet szippantva a jéghideg levegőből indult meg, előtte azonban csendesen végigfürkészte az amúgy kihalt, és vészjós környéket. Úgy festett, teljesen egyedül voltak, ez pedig mindenképpen pozitív dolog. A hóban feketéllő lábnyomok árulkodtak csak róluk, de azokról hihetik a helyiek, hogy valaki kijött meglátogatni a szeretteit. Lehunyva szemét egy pillanatra fordult meg, és indult el a kiválasztott ösvényen, keresgélve a kövek között. Mindegyiknél meg kellett állnia, és közelebb hajolni, hogy láthassa a feliratokat. Nem akarta megkockáztatni a pálca és a Lumos ige használatát, mert azzal csak jobban felhívta volna magukra a figyelmet. Lassan haladtak mindketten, köszönhetően a viszontagságos körülményeknek… már percek teltek el, amikor Harry fülét suttogó hangok ütötték meg. A szavakká formálódó piszmogás hatására az amúgy is helyéről kiugró szíve még jobban zakatolni kezdett.
- Megvan… ?
A kérdést már nem tudta befejezni, talán nem is igazán akarta. A két sorral odébb serte-pertélő Hermione felé fordult, és átvágva magát a hóakadályokon érkezett meg.

Lehajolva a gránit sírkő mellé kezdte kiolvasni a sötétség miatt alig látható betűket. A név láttán kissé elszomorodott… de úgy volt vele, talán jobb is, hogy nem a szülei sírját találták meg. Így azonban rengeteg kérdés vetődött fel, és rengeteg megválaszolatlan dolog is. Ezek szerint ugyanis Vitrol és Muriel egyes dolgokat valóban jól tudhattak… például azt, hogy a Dumbledore család itt élt, és egyes tagjaik itt is haltak meg. Fájó szívvel gondolt arra, hogy a Roxfort egykori igazgatója nem osztotta meg vele ezt. Együtt jöhettek volna ki a sírokhoz, megtudhatta volna azt, mennyire fontos szál is köti össze kettejüket. De Dumbledore szerint ez az információ ezek szerint teljességgel felesleges volt. Mindegy melyik szempontból, a kettejükéből, vagy a kutatáséból… de valamiért nem említette. Komor tekintetét és grimaszát most örült, hogy elrejti a sötétség…

A páros lassan sétált, úti céljuk egyenesen a főtérre vezetett… egyelőre egyikük sem tudta eldönteni, hová is kellene menni, ezért ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Legalábbis Harry most, hogy ideértek, már nem volt olyan biztos abban, merre is lehet pontosan az arra, egyszerűen csak ment a vak világba, bízva abban, hogy lesz egy jel, ami felhívja a figyelmüket, arra menj. Barátja viselkedéséből élt a gyanúperrel, hogy Hermione is így van a dologgal, persze ezt nem tette szóvá. Tisztában volt vele, hogy a másik számára és felé bizonyosságot és magabiztosságot kell sugároznia… még akkor is, ha ez olykor nehéz. Annak halk szavait hallva kedve lett volna haloványan elmosolyodni… Szenteste… mi más is lehetne? Az emberek ünnepi hangulatban beszélgetnek, egy kisebb csoportosulás karácsonyi dalokat énekelve rója az utakat. Már éppen visszaszólt volna, amikor a lány megerősítette, bizonyos benne, hogy Szenteste van. Nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, egyszerűen csak bólintott egyet, hogy feldolgozta az információt. Egy ideje már nem volt újság a kezében, és a napokat sem számolta.

Hermione ekkor elengedte a kezét, amelynek hatására egy pillanatra megtorpant. Furcsa volt látni a tipikusan felismerhető frizurájú lánykát egy idősebb nő képében, de ez része volt a biztonságuk megőrzésének. Csendesen figyelte a mozdulatsorokat… valahogyan az ő mancsa is fázni kezdett, így megemelte azt, összébb húzta a télikabátot a nyakánál, majd a zsebébe kotorva egy ötujjas kesztyűpárt vett elő. Felhúzva azt újfent hagyta, hogy barátja belékaroljon, azonban a várva-várt indulás elmaradt. Helyette egy elhaló kérdés érkezett csak, amelyet a fiú először nem tudott mire vélni. Aztán leesett neki a tantusz, amikor a szülei kerültek szóba. Összeszorult a szíve, hevesebben vert, a testét pedig fájdalom járta át… mély fájdalom… mély sebekkel. Szótlanul bambulta a templom bejárati ajtaját, és a sötét, minden bizonnyal temetőként használt területet felváltva. Úgy érezte, lábaira mázsás súlyok akadtak… mi több, a földbe gyökereztek, de olyan mélyen, hogy talán a gyökerek már a pokol bugyrait szaggatták. Nem akaródzott megmozdulni… tudta, hogy a szülei halottak voltak, de nem volt benne biztos, hogy képes rá, megnézze az esetlegesen ott lévő sírokat is… az annyira… rossz és hihetetlen és szörnyű… rengeteg jelző kavargott a fejébe, miért is nem kellene megtennie. A torkában egyre jobban kezdett elhatalmasodni a nem lévő gombóc… csak állt és bámult, teljesen elveszítette az időérzékét.

Apró rántás szakította ki abból a vak foltból, amelybe beleesett, és ha nincs mellette Hermione, akkor még órákig csak lett volna. Apró és lassú léptekkel indult meg, követve a húzót, át az utcán, a szoborcsoport irányába. Nem vette le tekintetét a sötét területről, a szíve, ahogyan közeledtek, egyre hevesebben vert… aztán megtorpantak. A lány a szoborcsoportot bámulva szólalt meg, amelynek folyományaként Harry is feltekintett a háborús emlékműre… legalábbis annak a helyére. Most három ember látszódott… egy vézna, szemüveges férfi, egy csodaszép nő, kezében egy gyermeket ölelve. James és Lilly, az édesapját, az édesanyját, és jómagát ábrázolta a szobor együttes. A fiú dermedten nézte azt, ami nem lehet az övé soha már, a családját… érdekes volt látni önmagát a sebhely nélkül, ez azonnal szembetűnt neki, de nem szólalt meg. Csak figyelte a hóval fedett alakokat, kissé talán sóvárogva a szebb lét után.
- Gyerünk!
Szólalt meg végül kissé együgyűen, pedig nehezére esett nem könnyezni. Megfogva a párja kezét indult át az úttesten, egyenesen a templom irányába. Még egyszer hátrapillantott a válla felett, de már csak a háborús hősöket látta…a családja, ahogyan annak idején, eltűnt… örökre.

Ahogyan közeledtek, egyre hangosabban szűrődött ki a kellemes szólamú, templomi kórus által előadott karácsonyi ének. Eszébe ötlöttek a szép emlékek, minden, amit átélt barátai társaságában. Az első ajándéka, amelyet Ron anyukájától kapott… meg persze Ron is felsejlett, ahogyan felvette a minden évben menetrendszerűen érkező pulóverét. A tizenkét karácsonyfa a nagyteremben… a Roxfort… Ginny… Fred és George, Remus, Tonks, Dobby, mindenki. Akkor tudatosult benne csak, hogy elérték az oldalsó kaput, amikor Hermione lassan kinyitotta azt, amely emiatt nyikorgó hangot hallatott. A lány előtt oldalazott be a kertrészre… egy kitaposott út vezetett egészen a kapuig, a templom két oldalán pedig derékig érő szűz hó terpeszkedett szét. Harry mélyet sóhajtva gázolt bele, utat vájva a sírok felé.

Elhaladva az épület mellett az éjszakától sötétkékre festett hóból kiemelkedő sírkövek váltak láthatóvá… azokat a templom díszes üvegein kiszűrődő fények tették még sejtelmesebbé… hol piros, hol zöld, arany, vagy éppen kék foltok terültek szét. Harry a kabátja zsebében tartotta a pálcáját, mikorra az első sírhoz ért.
- Ez itt egy Abbott! Talán rokona Hannahnak…
Jelentette ki a követ és a feliratot méregetve…

Érdekes beszélgetés előzte meg a kirándulást Godric’s Hollowba. Harry többször is jelezte már, hogy szeretne ott látogatást tenni, de eleddig túlontúl veszélyesnek ítélték meg a helyet… jobban mondva Hermione aggodalmaskodott a leginkább, ha arra vetődnének, egészen biztosan Voldemort csatlósai várnák őket, vagy leselkednének rájuk minden egyes sarokból. Akárhányszor szóba került az út, a lány mindig sikeresen eltántorította a kis kiválasztottat ilyen, vagy éppen olyan indokokkal… utóbb azonban majdhogynem habókos módon egyezett bele, bár lehet, hogy nem is igazán figyelt eléggé, mert a könyvét bújta valamiféle hieroglifák miatt. Éppen ezért Harry visszakérdezett, biztosan jól értelmezte-e a fogadó fél, mit is szeretne csinálni, mire az újfent igennel válaszolt. Persze a böjt most is megvolt, a lány teljesen fel szeretett volna készülni az indulás előtt, így hajszálakat kellett beszerezniük, és rengeteget gyakorolták a köpeny alatti hoppanálást is, egészen addig, amíg nem ment tökéletesen. Egybefolytak a napok, a páros már azt sem vélte tudni, melyik hónapban vannak… újságot régen láttak, jó ideje nem volt részük meleg fogadtatásban, vagy éppen otthont idéző érzésekben. A sátor volt az életük, meg az a kis táska, amiben az összes vagyonuk volt.

Nagyon lassan telt az idő, de a fiatal, élettől edzett fiú szívébe újra egy kis melegség költözött, fűszerezve némi izgalommal is. Tudatosult benne, hogy gyakorlatilag ezzel az utazással haza fog térni… oda, ahol született, és ahol kisgyermek volt. Többször is végigfutott a gondolat, ott legbelül, ha nincs ez az egész, akkor most is ott éldegélne. Oda járna haza a szünetekben az iskolából, meghívhatta volna a barátait, partikat rendezhetett volna… és talán testvérei is lennének. Ezen többször is elmerengett, és mind ahányszor arra jutott, hogy egészen biztosan lennének. Igen. Egy kislány, akit oltalmazhatna, és akinek felelősségteljes bátyja lehetne. Rengeteget elmélkedett a nem létező életén, de most, az utóbbi napokban rajzolódott ki benne igazán… az érzés most kezdte csak emészteni legbelül. Esténként, miután barátja elaludt, hosszú hónapok után újfent kilopta táskájából a Hagridtól kapott albumot, és a szüleinek képét nézegette benne… csak ennyi maradt meg a családjából, ez volt a legféltettebb kincse. Igyekezett a feladatra is koncentrálni, de nehéz volt… a kard, Bathilda…

Közel egy teljes hét telt el az ötlet kipattanásától, jobban mondva a beleegyezéstől kezdve, amikor is Hermione kielégítőnek találta a felkészültségüket. Estére datálták az indulást… Harry torkában hatalmas gombóc volt egész nap, égett a vágytól, hogy végre meginduljanak… aztán késő délután megkezdődött a kaland.

Sötétség. A szív lüktető moraja. Harry csendesen álldogált, érezte, hogy Hermione keze az övébe fonódik. Kinyitva szemeit érdeklődve fürkészte a köpeny takarásában, hová is érkeztek. Egy úton álltak, kies volt, hóval borított. Fejük felett a mélykék-fekete égboltot már csillagok övezték. Az utca két oldalát ódivatú falusi házak szegték, melyek ablakaiban világító, színesen vibráló lámpácskák fonatai díszelegtek. A fiú szinte látta a lelki szemei előtt, ahogyan egy kisebb csoport, melynek ő is tagja, énekelve rója a környéket, karácsonyi dalokat zengve… az álomkép, mi lenne, ha… Hermione szavai zökkentették vissza a valóságba, jobban mondva önmarcangolása. A válla felett, félig kérdő, félig nemleges választ adó tekintettel szólalt meg.
- Vegyük le a köpenyt!
Biztosan érdekes lenne megpróbálkozni a lehetetlennel, és szépen lassan araszolgatni előre, mágikus nyomtalanítást végezni, egyensúlyozni, a köpeny alatt maradni, de úgy gondolta, felesleges az ilyen mérvű elővigyázatosság.
- Senki sem fog felismerni minket, és nem is figyelnek ránk!
Jelentette ki határozott, mégis suttogó hangon, mielőtt a lány megszólalhatott volna, hogy elvesse ötletét. Levéve az oltalmazó, és láthatatlanná tévő köpenyt, Harry a kabátja belső zsebébe hajtogatta azt, majd lassú léptekkel indult meg, oldalán a barátjával, hogy felfedezze szülőhelyének rejtelmeit… és persze felkutassák a kardot.

Hűvös volt az idő, a szellő szinte csipkedte a fiú arcát, de az most nem törődött ezzel. Csendesen ballagott, kémlelve a házakat, amelyek közül bármelyik lehetett az, ahol ő egykoron élt. Mindenre gondosan figyelt, az ajtókra, ablakokra, a tornácokra is, hátha felsejlik valami, noha tisztában volt vele, lehetetlenre vállalkozik. Túlontúl fiatal volt még, amikor elvitték innen… és persze, az sem biztos, hogy látná a házat, hiszen Fidelius bűbáj védte… tény, akik őrizték a titkot, meghaltak már, de nem tudta, ilyenkor mi történik. Ahogyan haladtak, a kis utca balra kanyarodva egyenesen a falu főterének szívébe vezetett. A közepén egy szélfútta karácsonyfa álldogált, szegényesen feldíszítve, hóval fedve. Mellette színes lámpafüzérek között egy emlékmű hirdette a régmúltat. A főteret posta, templom, kocsma, és házak szegélyezték… ahogyan haladtak, egyre több járókelő keresztezte útjukat, akik nem igazán vettek róluk tudomást.

Harry nagyon is tisztában volt vele, hogy Hermione most mit gondolhat róla, bár az igazsághoz tartozik, hogy nem igazán érdekelte, jelen szituációban biztosan nem… meglehetősen dekoratív leányzónak találta Romildát, ráadásképpen, szerencsésnek vélte a helyzetet, hogy igazából törnie sem kell magát, és egy ilyen jó partyja lehet a bálra. Fodros haj, bájos arc, kellően csábító mosoly… nem egy Ginny, de na. Az teljesen kiment a fiú fejéből, hogy barátja kezében ott méltatlankodott a Hírverő, ami összecsavarva igencsak hatásos fegyver, ha jól bánik vele az ember. Hermione meg tipikusan az az alkat, aki ha el akar intézni valakit, meg is teszi… Ron vérét is sokat szívja, bár tény, hogy ez oda-vissza alapon működik kettejük között. Harry afféle asszisztáló ilyen esetekben, bár nem igazán van mindig ínyére… azért jókat tud mosolyogni egy-egy beszóláson, vagy civakodáson, amíg az nem sértő, vagy bántó egyikre-másikra nézve.

Tovább mélázva a lány szinte bűvöletbe ejtő szempárján egyszeriben egy kéz jelent meg előtte, és egy címoldal… ami aztán tovább lendült, végül pedig lesújtott a fejére. A homlokára, csoda, hogy szemüvege nem esett le a helyéről, bár élt a gyanúperrel, hogy azért Hermione erre figyelt. Hirtelen kizökkent eddigi szerepéből, még az is megfordult a fejében a beszélgetésből fakadóan, hogy Romildának csak sikerült beadagolnia a bájitalt valamikor. A padlót bámulva, azért mosolyogva a bajsza alatt szólalt meg színpadiasan bűnbánó hangon.
- Bocsánat…
Rengeteg szófordulat jutott eszébe, miért is kérne bocsánatot, de nem akarta a már így is vadorzó oroszlánt tovább hergelni. Hermione tényleg hasonlított egy vadorzó oroszlánra, a haja beillett a bogas sörénynek, a habitusa meg…
- … vicceltem.
Próbálta elrejteni a helyzetet illő tetszését, bár eléggé nehezére esett, és rendesen görbültek az ajkai.