Pezseg a halovány borostyánszín koktél a karcsú csiszolt kristálypohárban, melyet vékony ujjak emelnek a lemenő Nap utolsó fénycsóvái felé. A buborékok kacskaringósan, lassan szállnak felfelé az italban, néha gyémántként megcsillannak, de az igazi drágakő, aranygyűrűbe ágyazva, az alabástromfehér ujjak egyikén díszeleg, a szerelem és a hűség örök jelképeként.
Az egykor még eleven éhet lobbantó rózsaszirmok az üvegpohárra simulnak, gyengéden szétnyílnak, a fehér fogak egy pillanatra megvillannak, majd a kesernyés jéghideg ital csendesen a nyelvre csepeg, ahol, mint csokoládé olvad el, gyönyörű méregként.
- Ezt mire isszuk, Draco? Mire??
Előre emeli a kelyhet mintha csak tiszteletét adná valakinek és elcsukló hangon ismét megszólal.
- A szerelmünkre.
Egy pillanatra a szoba sötét sarkában feltűnnek a szürke szemek és az őket takaró szőke tincsek melyek oly pimaszul hullnak előre. A semmibe. A végtelenbe.
Vajon Draco Malfoy, a híres aranyvérű családból származó férfi, aki ismét távol van, megérzi, hogy most ebben a pillanatban utoljára koccintott vele felesége?
- Merry
Fogalma sincs, hogy ma már hányadszorra szólítja a manót, de szüksége van valakire, szüksége van arra, hogy beszélhessen valakivel, mielőtt dönt.
Mindig is kíváncsi volt arra, hogy milyen érzés lehet az, mikor valaki már nem menekül, nem vár feloldozásra, csak egyszerűen gondolkodás nélkül egy életre szóló döntést hoz.
- Merry
Halk pukkanás rázza meg az ablakok üvegét, aprócska lény jelenik meg az arannyal átszőtt zöld szőnyegen.
- Úrnőm
Tyara kétségbeesetten behunyja szemeit, pillái szorosan összefonódnak, talán épp azt kívánja, hogy ébredjen fel ebből a szörnyű iszonytató álomból, ahonnan sajnos nincs menekvés.
- Hallgass ide. Akármit hallasz, akármit is látsz, nem jöhetsz be ide hozzám, nem segíthetsz,  és még véletlenül sem hívhatod ide Draco Malfoyt, sőt senkit. Megtiltom, hogy üzenj bárkinek. Megértetted?
A manó hallgat. Kis szája megremeg, kezei görcsösen ökölbe szorulnak, ujjpercei már fehérednek.
- Megértetted?!
Ellentmondást nem tűrő hangon, hisztérikusan kiált a ház úrnője, kinek arcán megannyi gyöngyszem gördül végig, keserű széles pocsolyákká alakulva a meleg barna íriszek alatt.
- Merry megértette asszonyom.
- Elmehetsz.
Mikor az utolsó remény is magára hagyja, az aki talán megakadályozhatná abban amit tenni szeretne, hirtelen minden oly más lesz a szobában. Egészen idegen. Egyedül maradt. Egyedül. Hát így lesz vége mindennek?
Ujjai között még mindig ott pihen a kristálypohár, benne a pezsgővel. Felemeli újból és nagy kortyban kiissza az italt.
Nem gyáva Ő, sose volt az. Talán a legbátrabb ember az egész világon. De a bátorság is csak annyit tesz, hogy félelem nélkül döntünk. Egyszerűen csak tart attól, hogy nem tud erős lenni, és ennyi elég ahhoz, hogy örökre eltökélje magát.
Leroskad a földre, szinte térdre esik, nyöszörögve zokogni kezd, szívét szorongatja, azt, amely szilánkokra törött az élete alatt.
Annyi háborút megéltek már ők ketten, volt, hogy ellene fordult, és mégis győztek, de ez az utolsó küzdelem, amely 23 éve folyik, mindig is követelt és követelni fog áldozatokat. Például Őt. Tyara Mortalt.
Szellem alakok ölelik gyűrűjükbe, bátorítóan és szeretet árasztva. Az emlékek viharként söprik el a jelent, ragadják magukkal az alabástromfehér testet, törlik le a szép könnycseppeket, próbálják meg összeilleszteni a törött szívet.

?. Az első csók ?.
Adott mindent, vesztett sok dolgot, és kapott szerelmet.
Adott egy szívet, melyet elvesztett, és kapott egy másikat cserébe.

A szürke szemek megvillannak a szőke hajtincsek közül. Mosolyognak rá.

Mást csókol. Mást? máshol.

Apró öklei tehetetlen fájdalommal püfölnek egy mellkast, durván, kegyetlenül ordít, s valami megszakad benne.

Egy gyönyörű lány ? Vikitra?

Eljegyzési gyűrű ? Igen ez még rajta  van?

Már nincs ?

Mi a valóság?

Egyedül van ?

Nincs mellette senki ?

Meghaltak sokan ?

Valaki megfogja a kezét? valaki magához öleli?
 
Valaki elereszti a kezét?

Téboly?

Magány?

Csend?

Kín?

Könnycsepp?

Az utolsó képek, és már alszanak a fények.

Most sincs mellette senki, mikor az utolsó perceit tölti itt, ebben a házban, ebben a világban.
Tekintete a szék lábánál csábítóan csillogó ezüst pengére siklik. Az Ő szemeire. Ők fogják megölni.
Reszkető kézzel nyúl előre, ujjai a markolatra fonódnak, és szinte szerelmes áhítattal figyeli a tőrt.
- Hát ily egyszerű? Véremet veszed, életemet adom, és minden gyorsan elmúlik?
Az kés éles. A bőr vékonynak tűnik.
Keskeny medret váj a fegyver a csuklónál, felsértve a folyóként hömpölygő eret, melynek smaragdjai elárasztják a számukra megásott sírt.
Csendesen csordogál lefelé az alkaron egy csíkban a bíborfolyó.
Nem is fáj annyira, mint ahogy gondolta. Mélyebbre szánt a tőr.
Tyara felszisszen. Egy pillanatra a légzése elakad.
Elfekszik. A plafont nézi.
Megfordul a fejében, hogy ha itt és most megállna, segítségért kiáltana, akkor mindent helyre lehetne hozni, nem kéne meghalnia. Nem most?
Oldalra fordítja a fejét, keserű könnycseppjei a földet áztatják, pont úgy, ahogy vére teszi.
Nem írt búcsúlevelet, nem köszönt el gyermekeitől ?. talán sose bocsátanak meg neki. Sose.
A zsibbadt fáradtság eluralkodik rajta.
Percek telnek el.
Hosszú-hosszú percek.
Nem egy, vagy kettő, hanem 15 ?
Szívverése lassul.
Miért tette ezt?! Nem szabadott volna ? Sose szabadott volna.
Az egykor vérvörös ajkai lassan színtelenné válnak, már karját se tudja felemelni. Saját vérében fürdik. Az asztalról egy ifjú pár tekint le rá, sugárzó boldogsággal. Draco és Ő?
- Szeretlek ?
Fázik.
Álmos.
A szemeit lassan behunyja.
Szívverése néha kihagy ?
Nem fogja megérteni ?
Nem?
Légzése szakadozik.
Pulzusa szinte már nincs.
Szempillái megremegnek, ajkai kissé szétnyílnak.
A bíborfolyó az ajtón túl is folytatódik már, a folyosón csermelyként csordogál.
Valaki kinyújtja felé a kezét. Többé nem ereszti el ? soha ? nem kergeti tébolyba? soha ?
A szíve megáll.
Nem érti majd meg.
Nem?

A szemei nem nyílnak ki többé, a bársonymelegségű íriszek nem mosolyognak senkire immáron, a hókarok nem ölelnek ?
Ugyanis Tyara Mortal meghalt.

 Sokan bizonyára nem értik meg döntésemet. Sajnálom, hogy végül így lett. Megígérem, hogy egyszer visszatérek. Pont úgy, ahogy két éve tettem. Megint csodás éveket köszönhetek nektek, és nem kell annyit várnotok, mint legutóbb. Lassan elérnek abba a városrészbe ahol én lakok, és bekötik a netet. De Tyarat akkor sem szeretném már megtartani. Tényleg az első játékos karakterem volt, vele tanultam meg játszani, és valami hiányozni fog belőlem, miután elküldöm ezt a reagot.

Kedves kincsem!
Igen Josym, ez neked szól. Sajnálom, hogy nem tartottam be a szavamat, és végül megöltem, sajnálom, hogy lassan négy hónapja nem jelentkezek, és sajnálom, ha bármikor megbántottalak.
Szeretném ha tudnád, hogy amikor lesz netem az első dolog az lesz, hogy feltöltöm azt az oldalt, amit beszéltünk, ugyanis volt időm kidolgozni, ide HP-ra egy fantasztikus lány karaktert alkottam, imádni fogod, és ?
És nagyon szeretlek. Pokolian hiányzol. Tyara igazából a te emlékeidet őrizte a szívében, azokat az első napokat, amikor arra vártam, hogy beosszák valamelyik házba, és veled a chatboxban megismerkedtem. Téged sose veszítelek el remélem.
Mert te már nem Tya, hanem az én szívemben élsz. ?
Ha esetleg sírsz, tudd én is így teszek ? de ígérem, hogy nem kell sokat várnod rám, és újult erővel visszatérek hozzád, hozzátok.
Szeretném, ha írnál egy szép búcsú reagot Dracoval ide.
Ha már elvesztettük örökre Tyarat.
Szeretlek.

Bocsánat, hogy most. Ne haragudj.
Joseynek.
Rövid, de velős. <3<3<3

Gyengéden öleli kedvesét.
Valami olyan meghittség veszi őket körül, mint ami karácsonykor telepedik az emberekre, néha már erőszakosan, hogy mindenki szeresse a másikat, és mégse sikerül. De nekik itt és most talán igen. Sőt biztos. Hát miért ne sikerülne? Miért? Hisz Ő még mindig szereti ezt a kislányt itt mellette, aki oly kedves, oly törékeny és annyira szép a szemében.
Hozzáér.
Ujjai a kis állra vándorolnak.
Muszáj megérintenie. Megérinti.
- Nézz rám. Kérlek. Kedvesem. Édesem. Itt vagy újra velem, többé nem engedem el a kezed. Soha többé. Bennem megbízhatsz. Légy újra az én édes szerelmem. Kérlek. Ne hagyj te se magamra.
Egy percig nem törődik azzal, hogy Draco Malfoy a jegyese, ebben a pillanatban olyan gyengédségre vágyik, amit soha egyetlen férfi se tud megadni majd egy nőnek.
Sajnos.
Meg akarja csókolni.
Oda akar hajolni.
De nem mer.
Életében először.
- Szeretlek. Nagyon. Imádlak. Komolyan.
Közelebb hajol.
- Olyan gyönyörű vagy.
Még közelebb. Nyel egyet. Ha Josey engedi, a múlt megismétli önmagát. A füstös ajkak összeforrhatnak, de nem csak egy apró puszi erejéig, hanem a puha nyelvek gyengéden csatároznának egymással, masszíroznák a másikat.
De mi lenne akkor, ha Tyarat elutasítanák? Valószínűleg felpattanna, elszégyellné magát, és nem próbálkozna többé ezen az éjszakán.
Leszbikus lenne?
Nem.
Egyszerűen vonzódik egy olyan emberhez, aki a lelkitársa. Ez sokkal több, mint szerelem. De talán nem volt még itt az ideje, hogy újból megvallja érzéseit a lánynak. Talán lerohanta. Talán fájdalmat okozott neki. Talán felszakított pár láthatatlan sebet.
Akár beleegyeztek a csókba, akár nem halkan őrjítő lassúsággal megszólal.
- Sajnálom. Sajnálom.
Két-három könnycsepp végigfolyik arcán.
- Sajnálom. Minden éjjel veled álmodtam. Most itt vagy és nem tudom, mit tegyek. Hogy-hogyan szeresselek. Semmi sem olyan, mint volt. Sajnálom. Bocsáss meg nekem. Draco eljegyzett. Nem tudom, mit tegyek. Szeretlek. Én kedvesem.
Elfordítja fejét. Szégyelli magát nagyon.
- Josey. Könyörgök ne haragudj. Össze vagyok zavarodva.

Imádlak kicsim, és kérlek ne haragudj, hogy csak most.
<3<3<3

Hazudnak.
Kiabálnak.
Rémület, csalódottság, őrület. TÉBOLY.
Hogy mit hisz?
Furcsa. Ebben a pillanatban már semmit. Nem akar semmiről tudni, nem akar semmit érezni, főleg nem ilyen kegyetlen marcangolást a szíve tájékán. Felszisszen mikor elkapják a karját, szinte már-már sírva fakad, a fájdalom nélküli mozdulattól. Ó de nem ám a nyomorúság érzése keríti hatalmába, egyedül a színtiszta düh táplálja az egyre nagyobb lángokkal lobogó tüzet lelkében.
- ELEGEM VAN BELŐLED! ELEGEM VAN MINDENBŐL AMI HOZZÁD FŰZ. ELEGEM VAN. ELEGEM.
Hisztérikusan sikít, miközben férje fejéhez vágja az indulat szülte mondatokat, miközben szemei már telnek is a csodaszép könnycseppekkel. A mély meleg barna íriszek alatt ismerősen állnak össze keserű pocsolyákká, hogy eltorzítsák a gyönyörű arcot.
Nem kell kérnie, hogy eleresszék csuklóját, pedig már épp újabb kiabálásban törne ki. Azonban az undor kedvese arcán megakadályozza az amúgy is akadozó mozdulatai folytatásában.
Reszket.
Reszket a lenyelt könnycseppektől, amik annyira de annyira fojtogatják már. Muszáj visszavágnia, egyszerűen lételeme az ilyen modortalan kijelentések viszonzása. Bántották. Bántja. Ilyen pokolian egyszerű.
- A híres Draco Malfoy. Azt hiszed, hogy rendelkezhetsz bárki élete felett? Azt hiszed, hogy vagy valaki? Hadd világosítsalak fel édesem, hogy nem vagy több egy elkényeztetett gazdag jampecnél. Még mindig nem. Undorodom tőled. Hazaállítasz az éjszaka közepén, sőt már hajnal van, és azt várod, hogy elhiggyem, hogy semmi nem történik, amiről nem kéne tudnom? Ne legyél felháborodva. Nincsen hozzá jogod. Nincs. ELEGEM VAN BELŐLED.
Az eszeveszett ordibálás közepette megragadja Draco bal alkarját, melyet ez az érintés úgy perzselhet, mint maga a beavatási ceremónia utáni bélyegzés. Önkéntelen mozdulat. A nőnek fogalma se lehet arról mennyire a lényegre tapintott.
Ellöki magát attól a férfitól akit állítólag annyira de annyira szeret, és a komódra helyezett pálcájáért siet. Fényt varázsol. Az aprócska nyaláb, mely oly nagyon terjeszkedik a tudást hozza magával. A borzasztó valóságot.
- Ki vagy te?
Hangja rémisztően gyenge és csendes. Még önmaga is megijed attól, ahogyan a szavakat ejti ki. Valahogy úgy tűnik, hogy ez az kicsinyke mondat az évekkel ezelőtti „Győztél” szavacskára emlékezteti Tyarat. Megrémül.
- Nem akarok tőled gyereket. Nem akarok tőled többet semmit. Nem. Nem. NEM.
Először kedvesére fogja a pálcáját, egyenesen a szívére céloz, talán egy perc is eltelik így, majd a karja lassan leereszkedik teste mellé.
Matat egy két másodpercet az egyik ujjánál, aztán mikor megleli az aranygyűrűbe ágyazott gyémántot, mit körübelül 5 éve adtak neki, durván Draco mellkasához vágja. Tudja, hogy nem válhat el férjétől, hogy soha nem szabadulhat tőle, de oly dühös, hogy képtelen még egy percig viselni a rég elfeledett jegygyűrűt, aminek a hűséget és a szerelmet kéne szimbolizálnia.
- Egész eddig melletted álltam. Egész életemben. Mindig.
Egy pillanatra csend honol a szobában, aztán robbanásszerűen megtöri a némaságot a másik hálóból kiszűrődő gyermek zokogása.
Nem szól. Nincs kedve.
Nyitja az ajtót, majd átlépi a küszöböt.
Ismét nyílik egy ajtó, ahova azonban a változatosság kedvéért bemegy.
Ölelő karjaiba zárja a sírdogáló kisfiát, simogatja nyugtatgatja, majd mikor Corvus elcsendesedik, visszateszi a puha és meleg ágyba.
A gyermek ismét alszik. Nem kell neki tudni, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban. Ő még ártatlan.
Ajtó csukódik, majd nyílik.
Csukódik. Nyílik.
Léptei visszhangot vernek a vaskos falak között.
Az egyik vendégszobában találja magát. Nem gondolkodik. Kitárja a balkonra vezető
Üvegajtót, és kilép a jéghideg éjszakába.
Hosszú hullámos hajába hópelyhek telepednek, csendesen, magányosan. Átöleli magát karjaival, miközben hangtalanul zokog. Forró lehelete gomolygó vattadarabként száll messze-messze az égbe.
Csontig átjárja a hideg, szinte fájdalmas ahogy a szél a zsigereibe hatol.
A rohadt életbe.
Szereti.
Szerelmes Draco Malfoyba, ám a pillanat hevében talán olyan cselekedetre is képes lenne, ami végzetes következményekkel járna. Reszkető kezével a kecsesen formált korlátot szorongatja, gyengéden felemeli magát a kötélvékonyságú béklyókra, majd egyensúlyozva a mélybe tekint és egyszerre fel a csillagokra.
Ők megértik. Ők azok akik megértik. Egyedül.
Úgy tűnhet, hogy előredől, és elkezd az emeletnyi mélybe zuhanni, ám helyette csak leül a korlátra és tovább zokog. Vigyáznia kellene magára és születendő gyermekére.
De világra hozzon egy olyan ártatlan teremtést, akinek talán jobb lenne ha soha meg se születne?
Könyörögne, hogy Draco ne hagyja magára, de nem teszi. Csak sír. Magányosan és figyeli, ahogy a testének melege lassan tovaszáll és nem tér vissza. Egyre hidegebb van. Egyre jobban fázik.
A hópelyhek vihara átöleli, paplan helyett betakarja, és a törékeny testet hű szeretőjévé teszi.
Percek.
Percek.
Percek.
Bemegy a kastélyba.
Vissza szerelmével közös szobájukba.
Haja teljesen elázva arcába és vállára tapad, szinte egyenes a zuhatag. Hálóingje nedvesen szorítja derekát és arcán csak düh látszik. Ha férje még ott van és remélhetőleg igen, akkor újra próbálkozik. Meg akarja büntetni.
Meg kell pofoznia. Karja emelkedik. Tenyere a szép archoz ér ha Draco nem védekezik.
Ha Mr. Malfoy távozott otthonról, akkor az ágyra roskadva magzatpózba gömbölyödve sír, miközben gondolatai egyre inkább az őrület határa felé tolódnak.
De vajon maradtál? Vállalva az újabb dühkitörést? Vagy elmenekültél valamelyik újabb szeretődhöz, hogy megvigasztaljon? Gyáva, vagy egészen bátor vagy? Draco Malfoy.
Mégis ki vagy te?


//Írtam Josynak is. //

Mert mi idillinek tűnik, az nem biztos, hogy az is.
Szeretlek

Hazugságok. Ocsmány, undorító förtelmes koholmányok, amik megfertőzik a világot. Megfertőzik az emberi kapcsolatokat, a szépet elrontják, a rosszat még vonzóbbá teszik.
Mindenki hazudott már élete során. Vannak, akik apró füllentésekkel gazdagodtak, és léteznek emberek, akik szíveket törnének össze, ha az igazság kiderülne.
Egy házasság állítólag a hűségre és a bizalomra épül.
De megvan e nekik ez a két alappillér?
Sóhaj.
Talán sose volt meg.
Sose.
Mind a ketten megcsalták a másikat. Mind a ketten hazudnak egyfolytában a másiknak. Mind a ketten bűnösök.
Dühös. Iszonyatosan dühös. Keserű epe kérődzik fel torkán, emlékek formájában.
Miért hiszi azt a férje, hogy Ő a drága édes kis feleség semmiről nem tud? Miért tesz úgy, mint aki nem hibás?
Felnéz.
Szemei sötéten megvillannak.
- Titkok … a hazugságaidról. A hazugságaidról beszélek Draco. Azt hiszed, hogy nem tudom? Miért titkolózol? A feleséged vagyok az istenért! Jogom van mindenről tudni! A nőknek már rég nem az a dolguk, hogy hallgassanak és mindenben egyet értsenek a férjükkel. Nem nem és nem. Szóval feleslegesnek tartod őket elmondani? Hm?
Kitépi magát a láthatatlan ölelésből, és hátrál egy-két lépést.
Az ablakon túli hópelyhek tánca hirtelen utálatos képet fest. Egy pillanatra, mintha felötlődne egy emlék.
Egy gonosz emlék, egy fájdalmas óra.
Mikor az eső sem hozott már bűnbocsánatot, csak még jobban beléjük sulykolta a hibákat.
Igen…
Beléjük.
Draco Malfoyba és Tyara Mortalba.
- Hogy tudsz így hozzám érni? Hogy tudsz ölelni, csókolni, forró éjszakákat eltölteni velem? Mikor te is tudod, hogy hazudsz. Egyfolytában.
Elhallgat.
A csend borzasztó.
Miss Malfoy kitárja a karját a falak felé.
- Elegem van. Elegem van abból, hogy hülyének nézel. Én nem így képzeltem el az életemet veled. Azt hiszem elég csatát megnyertünk már egymás mellett, hogy bízhass bennem. A második gyermekedet hordom a szívem alatt. Hát mi ez ha nem ok arra, hogy megoszd velem a titkod?
Újabb hosszú csend következik. Talán csak hatásszünet?
- 16 éves korunk óta …  - becsukja a szemeit, hogy ne kelljen Draco szemeibe néznie – hazudsz ….
Újabb dühroham.
Letépi magáról a percekkel ezelőtt gondoskodó mozdulattal ráterített selyemköntöst és a sarokba vágja. A ruhadarab néma sikollyal formálódik gombóccá, és nem mozdul többet, csak figyeli az eseményeket.
Mintha megdermedt volna. Olyan mint egy jégszobor.
Reménytelenül néz előre a sötétségben.
A kép hirtelen felgyorsul.
Közeledik közeledik közeledik közeledik ….
Keze emelkedik és ha Draco nem védekezik pofon csattan el.
Vajon Tyara tudja, hogy mennyire jogos lenne ez az agresszió szülte mozdulat?
Talán.
- Gyűlölöm mikor ilyen vagy. A mozdulataiddal is engesztelsz. A csókjaid hazugok.
A szavaiból süt a jól ismert temperamentum a szenvedély a perzselő indulat.
- Lelkem testem a tied. Mit vársz még? Nem tudok már mást adni.
Durván simít végig saját combjain, csípőjén, hasán, keblein majd karjain.
- De neked már ez se elég. – céloz magára-
Hányszor is csaltad már meg?
Elfordul. Nem akar rád nézni. Pont úgy fordít hátat neked, mint egyszer régen az erdőben, mikor hozzáértél, de őt már ez se érdekelte.

~Kicsimnek, kedves ellenségemnek, édes szeretőmnek    <3<3~

Fák árnyékában halad, elbújva a tűző Nap, és a türkiz égbolt szánakozó pillantása elől. Fekete csizmájának sarkai alatt elenyésznek a kiszáradt gallyak, néha meg-megroppannak a faágak. Bársonymelegségű íriszei a földet pásztázzák, olyan, mintha keresne valami aprócska kincset, amit egyszer valakik valamikor elrejtettek örökre, hogy aki méltó rá, megtalálhassa.
De Ő Tyara mire méltó?
Semmire.
Hol van az a Mardekáros lánycsapat ami mindig körbeveszi, hol vannak barátai, de a legnagyobb kérdés, hogy miért van egyedül? Egyedül …. Teljesen egyedül. És miért nem néz fel? Nincs minden kérdésre felelet. Nincs.
Óh, ha tudnák az emberek, hogy az élet valójában tényleg fekete-fehér. Hogy nincs semmi boldogság, semmi jó ami színesíthetné. Hogy úgy ahogy van a maga borzalmával szinte csak fekete. Olyan, mint most a hatodéves lány.
A csizmához fekete térdig érő nadrág, és hollószín selyem ing párosul. Nincs a lányon egyetlen hivalkodó ruhadarab sem, mégis kitűnik mindenki közül. Talán a gyászos hangulat, mely belengi körülötte a levegőt, vagy a tiszta elegancia az ami rá irányítja a tekinteteket?
Egész testében remeg, kabát nélkül ilyen időben nem is tehet másképp.
Hosszú gesztenyebarna haja szoros kontyban a tarkónál díszeleg, egyetlen hajtincs sincs szabadon eresztve. Se lazaság, se divat, se kaján gúnyos mosoly az ajkakon. Ki lehet Ő?
A vékony ujjak egy vörös rózsát forgatnak. A bíbor szirmok vigasztalóan simogatják az alabástromfehér bőrt.
Körülbelül egy órája sétálgathat a fenyők, tölgyek, gyümölcsfák alatt. Nem siet sehova. Nincs már miért sietnie. Szívét üresség járja át, valami mélyről feltörő iszonyat, mely megfertőzi egész testét, mely megöli lelkét.
Valaki megtorpan előtte.
Egy ismerős arcot lát, egészen homályosan. Olyan furcsa. Mintha vízréteg borítaná a szemeit.
Erősebb fuvallat söpör végig az úton, a fákról a gyenge virágszirmokat letépi, amik tölcsérszerűen egy pillanatra körülölelik a két lányt, mikor Tyara felnézve megbizonyosodik arról, hogy előtte valóban Vikitria áll.
Könnyekre fakad.
A büszkeség és a tartás eltűnik. Hová tűnt a gőgös aranyvérű? Hová?
- Gyerünk rúgj csak belém te is. Hajrá. Megteheted. Mire vársz? Mit bámulsz? Ne merj így rám nézni.
A másik lány csupán annyit láthat, hogy a szép arcot elmossa a sok könnycsepp, és a mindig kedvesen csillogó bársonymelegségű szempár most üres és kisírt.
Előre lép, ki akarja valakin tölteni dühét. Nem számít, hogy a lány Vikitria, lehetne Hannah, lehetne Elisabeth, Gabriell, vagy akárki. Potenciális áldozatot akar.
Pálcáját előkapja, egyenesen a Griffendélesre céloz.
- Mondtam, hogy ne merj így rám nézni. Nincs jogod hozzá. Egyáltalán nincs.
Zokog.
Az édesanyja ugyanis ma meghalt. Állítólag öngyilkos lett. Belebolondult az elzártságba a félelembe. Nincs többé. Magára hagyta férjét és lányát Tyarat. Döntött.
A fájdalom szinte elviselhetetlen. Bár mehetne Ő is utána. Akkor elmondhatná neki, hogy mennyire szereti. Mi is volt az utolsó mondata hozzá? Hiszen hónapok óta nem beszéltek. Pontosabban mióta visszatért a Roxfortba.
„Gyűlöllek”
Összevesztek. Kiabáltak.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek…. Utállak. GYŰLÖLLEK.
Hisztérikusan kiabál, nem bírja fékezni magát. Emlékezni jött, de inkább veszekedést provokál. Egy olyan emberrel aki bántotta őt, de fele annyira sem, mint anyja döntése. Nem Vikitria hibája, ezt Tyara is jól tudja, de nem akar ilyen apróságokra összpontosítani. Nem. Ő most bajt akar. Ő most fájdalmat akar okozni, olyan kínt, ami a szívét szaggatja, marja.

~ ~

A hópelyhek csak hullnak a semmiből, a végtelenségből, és mögötte pedig mintha sóhajtozna a szél. Sötétség veszi őket körül, falként magasodik fel minden oldalról.
Szépséges ajkak simulnak össze, járják táncukat, fuldokolnak, aztán fellélegeznek.
A sötétség teremtményei ők.
Érezni a másikat, a rezdüléseket, látni az apró, megnyugtató mozdulatokat, simogatni a gyengéd karokat, élvezni a percet, amit az ég adott…
Soha nem kellett ennél több.
Most mégis hiányzik valami, és ez a furcsa érzés megtölti a koromsötét éjszakát.
Szemeit ezen az estén sokadszorra hunyja le, de ez most mégis más, mint a többi. Megadó, beletörődő mozdulat, amely gyengéden igazodik a mögötte álló erős férfihoz.
Az olyanokkal, mint én…
Vajon hány száz, ezer árnyakon üldögélő titok él, amiről nem tud?
Immáron nem csak a szél sóhajtozik kinn, az ablakon túl.
Az olyanokkal, mint én…
Pillái még akkor is szorosan fonódnak össze, mikor a meleg ajkak érintésével járó perzselő leheletet megérzi nyakán.
Ismeri ezt.
Bűnbocsánat.
Előre engesztel.
Nincs szó.
Ó, milyen rég tudja már, hogy valamiről nem tudja a teljes igazságot, valamiről, amit Draco talán a sírba is magával visz majd.
Nem nyúl pálcájáért, hogy ismét gyertyát, vagy lámpást gyújtson, ugyanis lehet, hogy a fény egy percig boldogság volna, de a következő pillanat már a tudást hozná magával, amint megpillantaná a gondterhelt arckifejezést férje arcán.
- Draco …
A nevén szólítja, pont úgy, mint régen.
- Elmondtam a titkom … a titkunk … kérlek …te se tartsd meg magadnak a tiéd.
És dacosan felszegi a fejét. Az éles árnyékok most mintha belémetszenének a szép nyakba, Tyara nyakába. A kíméletlen sötétség, mint borotva, oly végérvényesen vágja el a kívánatos torkot.
Kibontakozik az ölelésből, szembe fordul kedvesével, és ez az a perc, mikor szemeit újból kinyitja. Izgatott csillogását elnyeli a véres penge, melyen a lány élete csillog.
Meghal.
Meghal ha soha nem tudhatja meg. Egyszer minden véget ér. Hiszen csak olyat szeretünk, amit a halál megérinthet.
Tenyere megtámaszkodik az izmos hasfalon, majd felcsúszik a szívhez, aztán vissza le.
- Ismerlek. Azt hiszed nem látom, hogy aggaszt valami? Csak tudnám …. […] csak segítenék .. bízz bennem, tégy úgy kedvesem, mint oly sokszor már… oszd meg velem, hadd legyen lelked könnyebb. Kérlek, legyen bármekkora is …
Elhallgat.
Nincs szó.
A szó.
A fej, mely előbb oly dacosan emelte fel magát, most ismét meghajol Draco előtt.
Hiszen ők most csak „szeretők, házasok, gyermekek, szülők, férj és feleség, semmik a világegyetemben és mégis az egész világ.”
Másik keze az egyik vállon nyugszik.


 

~Neked~

Percek, órák, hetek, hónapok szaladnak el mellettük. Kit érdekel ilyenkor, hogy mások szenvednek, mikor Ő, Tyara végre visszakapta Josyt? Kit érdekel, hogy valaki könnyes szemmel hajtja fejét a párnára, miközben idegesen, békétlenül markolássza a takarót? Kit érdekel? Kit?
Itt vannak, újra itt.
A múlt megismétli önmagát. Mint mindig.
Szorítja a kis kezeket, nézi a csillogó szemeket, amik boldog mosolyt csalnak ajkaira. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés amint szíve lassú ritmusra vált, békés, gyengéd dallamra. Táncolni tudna, magával húzná a Mardekárost is, ölelné, aztán csak forognának, forognának, forognának míg végül szédülve egymás karjaiban a földre nem zuhannának, ahol nyugodt kacagásban törnének ki mind a ketten.
Hiszen tudnák, hogy ott vannak egymásnak. Örökre.
Mi lehet ez az érzés? Ez ami oly hatalmas melegséggel tölti el Tyara szívét? Amibe egész teste beleremeg? Amitől szemei pajkosan csillognak….
Persze, ebből már mindenki tudná, hogy szerelmes. De hogy lehetséges ez?
Ott van neki Draco, akit tiszta szívéből szeret, akihez örökké hű marad.
Ez akkor sem ugyanaz. A támogatást a fiútól is mindig megkapta, de Josey valahogy olyan helyet tölt be az életében, mint senki más. Bizalom, óvás, és a legnagyobb barátság, ami a világon létezhet, mégse képes rá, hogy bevallja magának érzéseit, talán fél. Fél attól, hogy amit sikerült felépítenie, rommá válik egyetlen kimondott szó miatt.
Hatalmas pillái megremegnek, ahogy kizökken gondolataiból, és ujjai már fonódnak is a cigarettára.
Újból elmerül a szép szemekben. Olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatna ebben a nem létező tavacskában, a nem létező örvények miatt. Elmerül és többet nem jő a felszínre.
Gyilkos íriszek, szerelmes, gyönyörű, imádnivaló szempár.
- Köszönöm. Csak gondoltam, egyet hoztál … és azt szívtad el. De látom te előre felkészültél. Dicséretes dolog.
A cigaretta parázslani kezd, ahogy a tűz lassan elemészti a nyalábokba mártott részét. A keletkező füst kacskaringósan, részegen, útként vezet a csillagos égbe.
Követi a lányt, felül mellé a párkányra. Nem pont olyan, mint régen, itt és most épphogy csak elférnek.
Beleszív, hagyja, hogy a füst megtöltse a száját, nem tüdőzi le, Ő sose tüdőzi le, aztán kifújja. Nem tud mit mondani a hirtelen támadt csöndben. Könnyű lenne fecsegni, hülye kis pletykákkal fárasztani a másikat, de Joseyt sose érdekelték az ilyen dolgok, úgyhogy inkább csak némán üldögél, nézi ahogy a hamu ezüst fuvallatként száll a toronyban.
- Emlékszel? Piton mennyire dühös volt ránk? Pedig „nem” volt rá oka. Mi is volt a büntetésünk? A sárkánykarám takarítása? Vagy a díjak tisztogatása? Esetleg a wck pucolása? Már választani sem tudok. Mennyi mindent követtünk el együtt…Az esti kóborlások.

~Kisfiamnak, egy kevésbé kezdő reag. Bele a közepébe ~

-Tudod apád nagyon mérges lenne ha meghallaná azt, amit most mondani fogok. Büszke vagyok rád Leo. Hiába az aranyvér, hiába a sok eszme, kérlek ne érdekeljen, hogy a Griffendélbe kerültél. Sok nagy varázsló járt oda. Nekem elhiheted.
Óvatosan megsimogatja a szőke tincseket.
- A Mardekár, hatalmas lelkierősséget kíván, ami igazából nekem sem volt meg. Talán jobban éreztem volna magam egy másik házban, de akkor soha nem ismertem volna meg apádat. Se Joseyt…Meséltem már neked Joseyről? Fekete bárányok voltunk. Együtt vészeltük át a nehézségeket, Ő volt szinte az egyetlen olyan pont az életemben, ami soha nem változott, mindig biztos és örök volt. Persze, apádon kívül … De Josyt, az én kicsi minimardekárosomat, nem lehet Dracohoz hasonlítani. Tudod. Ez volt a beceneve. Minimardekáros.
Elhallgat. A csend furcsa, és fájdalmas. Üres. Érezni, hogy pokolian hiányzik neki a lány. Az Ő kedves kis szerelme, az Ő kis eltitkolt románca, az amit még magának se vallott be soha.
- És kérlek …. Soha ne vedd magadra Corvus megjegyzéseit. Ugyanolyan Malfoy vagy, mint Ő. Csak több benned a Mortal vér.
Megsimogatja a kis pofit.
- És ez nagy szó ám.
Elmosolyodik, Leo tudhatja, hogy ezt a gyengéd mosolyt, csak nagyon különleges pillanatokban ölti magára anyja. Mortal, Malfoy, Mirol …. Mind csak aranyvérű családok. De az értékek nem csak a vagyonból erednek. Nem. A legnagyobb kincseket a lelkek rejtik.
- Az idők változnak, a játékszabályok nem. Minden más volt még akkor, amikor mi jártunk a Roxfortba.
Pajkos fény csillan a bársonymelegségű íriszekben, nosztalgikus fény, mintha éveket repülnének vissza az időben.
- Súgjak egy titkot? Apádat egyszer görénnyé változtatták.
Felnevet.
- De senkinek el ne mondd ám. Mert a végén nagyon megharagszik. Ez legyen a mi kis kettőnk titka. Rendben?
Felsóhajt, az ablak felé fordul. Már egy  fél órája, hogy megfogta a kis kezeket, és bevitte az egyik szobába magával a kis Leot. A gyermekét. Azt a kisfiút, akinek néha pont olyan az élete, mint neki volt gyerekkorában.
- Mesélj valamit. Mi van Laurával?
Óóóó….hát persze, a sokat sejtető anyai nézés.
XP

~Az egyik szünetben~
~Draconak~
~Ismét bele a közepébe ~

Az egész egy álom lesz. Ígérem…
Hetekkel ezelőtt hangzott el a mondat Tyara szájából, amint épp csókot nyomott a finom arcbőrre.
Csak egy ígéret lett volna, vagy komolyan valóra vált a leányzó pár árnyakon csücsülő titkot?
A napok elteltek és a fiatalok nem igazán tölthettek együtt sok időt.
Az okok különbözőek voltak.
Aztán eljött mégis az a nap, mikor hajnalban a világ a lehető legrikítóbb vöröses színbe öltözött, mikor a felhők eltűntek az égről, és meleg fénynyalábok árasztották el a földet.


Megsárgult pergamenen díszelegnek a gyöngybetűk, melyeket feltehetőleg Tyara alkotott még tegnap este.
Tudhatod, hogy ez-az az álom amit oly sokat emlegetett a tündérkéd, így feltehetőleg nem fogsz sokat vacillálni mikor a hintó bekanyarodik a birtokotok elé. Furcsa lehet, hogy a lány már nincs a vendégszobátokban, egyetlen holmija sem fedezhető fel a kúriában, úgy tűnt el, mint egy lidérc.
A döntés rajtad áll.
Ha beszállsz a hintóba, az ismeretlen tájakon repít keresztül, gyönyörű fenyvesek alatt haladtok el, dombokon ringatóztok miközben hegyek tornyosulnak felettetek.
Egyedül vagy, de tudhatod, hogy már vár rád valaki ott, ahova tartotok.
Folyók, tavak, tenger.
Elsuhan a reggel, a dél, a délután, majd el jő a kora est.  Az étkezésről gondoskodtak előre, melletted a párnázott ülésen gyümölcsök, szendvicsek, italok sorakoznak egy szép ezüst tálcán.

Nincs holdvilág. A tenger is alig látszik, csak lassú lélegzését hallani, egy hullámverés, majd feneketlen csönd. Aztán újabb hullám, megint csönd, míg a víz elhúzódik a parttól, majd újfent nekivadul.

A hintó egyszer csak megáll. Ha kiszállsz, észreveheted a parton díszelgő aprócska kúriát, melynek ablakaiból fény szűrődik kifelé.
Ha bemennél a házba, az egyik asztalon ugyanolyan pergament találnál, mint a szobádban volt odahaza. Csak a szöveg más.


A kúriában egy hálószoba, egy konyha, egy fürdő és egy kandallós nappali található. Ez az ahol feltehetőleg állsz. Amolyan muglimenedék a hely.
Ha kinézel az ablakon egy aprócska árny vehető ki a parton, vékony fehér ruhában. Ismerős tincseket reptet a meleg szél, víz lepi el a lábakat, míg a szép arc a csillagtalan távolt figyeli.

[A mese véget ért. Nem tudtam, hogy bevezetni. ]
[Játsszunk hát ]

Háááát igen.
A mi gyerekünk XDD
Elfogaddoooom
*Ja, hogy ez nem idevaló? *

~Csak neked~

Akkor is esett. Mint mindig, mikor valami fontos dolog történik az életében. Csak véletlenek lennének, vagy volna valami különös oka ennek? Hazugságok …. Követelések …. Eszmék …. Házasság … jegyesség ….
Kicsi kis gyermek volt még. Túlságosan is. A tény, hogy muszáj végigvinnie azt a szép aranyvonalat, túl nagy kérés volt. Ráadásul akkor abban a pillanatban az se volt biztos, hogy szerelmesek lesznek egymásba a kiválasztottak. De, amikor kiderült, hogy kit is szántak neki … bizony minden más lett. Draco Malfoy.
Elmosolyodik. Fejét az ajkak irányába dönti, miközben halkan válaszol a feltett kérdésre.
Túlságosan is halkan.
- Ennél azért jobban is megerőltethetné magát. A végén még tényleg kénytelen leszek megválni öntől…és azt igen sajnálnám.
Kapna a forró ajkak után, szinte megőrjíti ez a játszadozás, de hagyja, hogy a fiú folytassa az incselkedést. Kézfeje végigsiklik az erős karokon, ujjai cirógatják a selymes bőrt, a hátat, az izmos hasfalat.
- Hát nem tanították meg önnek, hogy kell bánni egy úri hölggyel? Nem szép dolog, hogy rögtön lekenyerezne. Tán abba a hitbe ringatja magát, hogy így megkönnyíti a saját dolgát?
Mintha csak kérdésére érkezne a nem várt válasz, a fiú ismét megszólal, szavai hatására, a világ megáll. A folyosókon a fáklyák lángja megdermed, a bálon táncoló párocskák megállnak, és a világ zajai is elcsendesednek.
Meglepetésként érik a szavak, szemei mintha kerekre tágulnának, és abban a pillanatban Draconak nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy hanyatt fektethesse a lányt.
Immáron a szatén ágyneműn maga fölött szerelmével fekszik.
Imádom az illatodat. Imádom. Még mindig. Az illatodat. Még mindig. Imádom.
A játékos hangulat elszáll, valahol messze bizonyára még mindig él, de nem itt és nem most. Talán ideje lenne választani?
De mit? Egész eddig a percig úgy tűnt, hogy a hatodéves nem akar semmi komolyabb dologba belebonyolódni, de ahogy Tyara felett magasodik, a lány csendesen felsóhajt.
Ideje választani. Ez már nem kérdés. Puszta tény.
Tenyerében fogja a szép arcot, hüvelykujja lágyan cirógatja a bársonyos bőrt, a selymes nyakat, míg másik kezével átöleli Draco felsőtestét.
Megremegne? Vagy csak az est űz ismét csalfa játékot a Mardekárosokkal?
- Imádod az illatomat?
Még mindig ismétli a kérdést, csak most épp nem magában, hanem a másiknak teszi fel. Becsukja a szemét, mikor seprűszerű pillái ismét szétnyílnak, a bársonymelegségű íriszek sokkal komolyabbak, mint az előtt.
- Imádod az illatomat … Még mindig…
Picit felegyenesedik, ajkait óvatosan a fiú ajkaihoz érinti, amolyan pillecsók ez, és végül visszafekszik. Nem mosolyog, látszik rajta, hogy még mondani szeretne valamit, és ez pár másodperccel később be is következik.
- Mit szeretnél Draco? Lehet három kívánságod…. Ha tudom teljesítem őket.
Mit akar? Kezei mint kígyók fonják körül a fiú testét, és egy óvatlan pillanatban ha a másik engedi, a szerepek felcserélődnek. Tyara felül, Draco, a híres Malfoy alul.

~ ~

A gyermekeknek mindig az mesélik, hogy a hópelyhek világok, ahol különös kis lények élnek, és minden mozzanatukat figyelik az embereknek. Olykor nevetnek a butaságokon, néha együtt sírnak a halandókkal, sokszor pedig egyszerűen csak nézik a véget nem érő romantikát. Ő is mesélte már ezt Corvusnak. Gyermekének. Milyen furcsa. Sose gondolta volna, hogy valaha is jó éjt puszit ad egy kisfiúnak, hogy óvással takar majd be valakit…és most, itt van egy újabb gyermek. Igen ott a hasában.
Milliónyi kis közönségük van ezen az éjszakán. Igen, idén először esik.
A nedves hó nagy pelyhekben, lustán kering a kúria körül, vékony puha réteget alkotnak, ahogy egymásba karolnak.
Jóindulatú lepelként terül mindez a birtokra.
Áll a sötétben, nézi a kísértetként járó kinti szellőt, nézi a bizonyítékot arra, hogy létezik, hiszen a kicsinyke pelyhecskék egyre gyorsabban járják táncukat.
Aztán igen…megfordul. Pillantása végigsiklik a férfi testén, mintha minden egyes mozdulatot, minden egyes apró részletet emlékezetébe akarna vésni. Mintha tudná, hogy nem lesz több ilyen alkalom.
A selyem köntös puhán terül el karcsú alakján, védi mindentől, ami árthatna az asszonynak, legalábbis egy másodpercig úgy tűnik.
Ki ez a férfi? Ki ez a gondoskodó lélek?
Valamiért, az a kis sajnálom, hihetetlenül nagy önutálat hullámot indít el a nőben. Néha még mindig olyan gyerekesen tud viselkedni, pedig már rég nem tizenéves tinédzserek, akiknek az a legkisebb gondjuk, hogy ki kivel csalja meg a másikat, vagy, hogy mit vegyenek Valentin napra szerelmüknek.
Akkor sem fogja kimondani, hogy bocsánat. Itt és most, nem neki kell ezt megtennie. Nem. Hiába veszekszik, tudja jól, hogy Draco szereti, és sose tudna ártani neki, se szavakkal se tettekkel. Mindig azon volt, hogy megteremtse számára a tökéletes légkört, a tökéletes kastélyt, a tökéletes életet, a tökéletes szerelmet.
Elég.
Elég abból, hogy minden annyira de annyira helyénvaló.
Mi van akkor, ha Tyara tesz magasról a hagyományokra? Mi van akkor, ha egyszerűen nem tudja érdekelni, a nemzedékekkel ezelőtti múlt? Ha csak a jelen jelent számára oly sokat.
Hihetetlen, de még mindig dúl lelkében az az aprócska láng, amit mások szerelemnek neveznek. Így hát nem tiltakozik mikor kedvese átöleli, mikor olyan gyengéden csókolja, mint két évvel ezelőtt.
- Szóval most rondának tartasz?
Egy másodpercig tekintetében a komolyság csillan, aztán az is eltűnik, jelezve, hogy mindez tényleg csak játék, amely talán feledtetheti az előbbi kis nézeteltérésüket.
- Jól van…tudtam én…mindig is sejtettem, csak nem mondtam. Most bizony lebuktál…
Előre hajol, csókot lehel a finom ajkakra, amolyan még többet, és többet akarok csókot.
- Édesem.
- Kedvesem.
Ahogy a becézések elhangzanak, újra és újra odahajol egyre hosszabb és hosszabb csókokat ad.
- Egyetlenem….
A hasát cirógató kézre rásimulnak saját ujjai, amolyan támogató simogatás ez. Ahogy az utolsó csóknak vége szakad, halkan, szinte suttogva ismét megszólal.
- Kisfiút szeretnék. Egy kis herceget. Olyat, mint te voltál … kis konok, dacos, gőgös királyfit. Csak, hogy megtudd, milyen nehéz dolgom is volt régen veled.
Nevetés.

~Az első éjszakánk~

Kik is ők valójában? Egyszerű emberek, diákok, lassan felnőttek, akiktől igazából semmi sem függ, nem ők fogják eldönteni ezt a háborút, ami az ablakon túli világban dúl. Hiába dugja mindenki a fejét a homokba, egyre rosszabb, gonoszabb, kegyetlenebb lesz a csata. Tévedne? Tévedne ez a sötét démonasszony? Miért nem tudja kinyitni végre a szemeit, és fedezi fel a valót? Nincs minden kérdésre válasz. Ezt mindenki tudja. És azt is, hogy a második mondat nem igaz.
Draco… a szőke, dacos, szürke íriszű herceg, az elkényeztetett ficsúr, ő akinek minden lány csak egy újabb trófeát jelent… Ő aki mégsem ennyi. De … de nehéz megmondani, hogy ki is valójában. Kegyetlen halálfaló, vagy szerelmes 16 éves? Halálra, börtönre ítélt gyilkos, vagy hű, óvó szerető? Lehetnek neki egyáltalán őszinte érzései? Ha igen, akkor mikor választható el az igazság a hazugságtól? A mesterkélt színészkedés a mohó akarástól? Van egyáltalán  határ? Létezik ez a pókháló finomságú szál, amibe olyannyira kapaszkodnak mind a ketten, még ha a másik még csak nem is sejti… ?
Van, hogy el hisszük, minden szép lesz, hogy egy tánc új érzéseket ébreszthet, vagy egyszerűen csak felébreszthet.
Mi is az a bizalom?
Az, amit oly könnyű megszerezni, de ha egyszer elveszted, szenvedhetsz, hogy visszaszerezd. Milyen érzés?
Életed is rábíznád valakire, aki melletted áll, tűzbe tennéd a kezed, aztán hiába adtad oda mindened, be kell látnod, hogy más mint te, eltévedsz a világban, egy bűnös vallomás a földre dönt, és üresség tátong benned, de tudod, hogy hiába hívod vissza, nem fog beköltözni a szívedbe. Elég egy mondat. Elég egy pillantás. Aztán…
Vége.
Konok dac lenne, hogy nem mutatja, de retteg? Fél attól, hogy újra közel engedje magához Dracot.
Igen…az előbb, mégis csókolóztak. Az előbb mégis a karjaiba olvadt, de mindez olyan könnyen elmúlik. Most…
Mi ez a kétségbeesés? Mi ez a tétova pillantás?
Keze előrelendül, és visszaadja a pálcát jogos tulajdonosának. Nem tudta, hogy Dracoé, nem tudta, hogy nem szabad hozzányúlnia, és … és … és …
Elmosolyodik.
Mardekárosan.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Percek telnek el.
A fiú elvonul a fürdőszobába, a hatodéves pedig egyszerűen megszabadul ruhájától. Olyan védtelennek érzi most magát. A selyem hálóing borzongatóan  simít végig minden egyes porcikáján, megsebzi…
Furcsa.
Minden olyan furcsa.
Ellentétek. De mekkora ellentétek.
Draco, aki oly sok lánnyal volt már együtt, akinek egy-egy éjszaka sokszor semmit nem jelentett, aki … …. …
Tyara, aki könnyen ölti magára a csábító ördög jellemét, akiről még senki nem tudja, hogy valójában soha senki nem cipelte ágyba. Ó… igen. Terjengtek bizonyos hírek az iskola falain belül. David…James…Frederick…Daniel…Thomas…. Hát persze. Mind megkapták azt amit akartak. Vagy mégsem? Lehet, hogy bosszú volt minden? Hogy nem bánthattak úgy a kis tüneménnyel ahogy akartak, és ezért terjesztették, hogy kipipálhatják a listájukon a jégkirálynőt?
Az igazság egyszerű. De erről nem kell tudni senkinek.
Hát ezért érzi most magát gyengének, sebezhetőnek.
Míg Draco a fürdőben van, addig Ő becsukja az ablakot, majd elhúzza a függönyt. Egy ideig még nézi a sötét szatént, valamiért fogva tartja pillantását. Elgondolkozik.
Az álomvilágból a fiú szavai zökkentik ki. Gyorsan fordul meg, hajtincsei repkednek.
- Igen … olyanok vagyunk.
Halkan ciccent egyet…
- Nem képzeled, hogy elfelejtettem melyik a te ágyad? Ezek után…el lehet felejteni, hogy mellém telepedhetsz. Drága uram…
Felvesz egy amolyan elkényeztetett nemesi hölgyi hangot, amit végülis mindenki utál.
- Ön se gondolja komolyan, hogy egy ilyen jómódhoz szokott hölgy mellé feküdhet, mint én...ugye nem? Ezt a vadat nem szelídíti meg könnyen. Vigyázzon magára drága uram.
Ráveti magát a bevetett ágyra, fordul egyet, pajkosan a fiúra néz, kezében már is lendül a párna, ami egyenesen Draco felé repül. Majd még egy…
Ha már nem lefektetni akarja, akkor miért nem élvezhetnék az est minden egyes pillanatát? Miért nem hihetnék el, hogy szabadok?
Csak erre az éjszakára.
Játsszanak.
Csak annyit, hogy Draco nem nagy varázsló, hogy nem halálfaló, hogy Tyara nem az a lány, aki mindent megváltoztathatott volna, akiért oly sokan sóvárognak.
Csak játsszanak.
Feltérdel, sarkaira ül, beletúr hosszú hajába, és olyan gyengéd tekintettel néz a másikra, amit a Mardekáros, még soha nem láthatott.
- Talán … tehet valamit az ügy érdekében. A padló ugyanis elég kényelmetlen lehet… nos? Mire hajlandó?
Meggyszínű ajkai mosolyra húzódnak.