Ájulás ide, vagy oda, egy dologban biztos vagyok: nem csak én vagyok más. Jamie Emmás felkiáltása mindent elárult számomra, és most már biztos, hogy egy cipőben járunk. Ha Ron nem lógna ennyire a nyakamon, valahogy óvatosan ki tudnám deríteni, hogy az igazi Jamie van-e itt, vagy a mugli változata.
Ehhez még egy kis időre szükségem van, előbb a teljes jóllét látszatát kell keltenem, hogy Ron békén hagyjon. Zárójelben megjegyezném, hogy Ron minden bizonnyal a Rowling-féle Ron, hiszen Misi tuti, hogy nem tudna kettészakadni, vagy...
Nem, ez biztosan lehetetlen! Belőle is biztos, hogy csak egy van most, akárcsak belőlem, de mérget azért nem vennék rá, majd kiderül, ha jön szembe Cielo, a drága.
Ron nagyszerű megállapítása igazán helytálló, ugyanis ettől gázabb helyzet aligha adódott még az életem során, még a legmerészebb álmaimban sem fordult elő olyan, hogy  ennyire valóságosnak tűnjön minden. Persze, előfordult már, hogy Mr. Mirollal álmodtam, de ő az igazi férfi, ezen nem kell csodálkozni. Viszont ilyen álmom sosem volt még; tuti a legjobb résznél fogok felébredni.
Elfogadnom Ron segítségét, és a következő pillanatban újból függőlegesben vagyok, habár még kissé labilisan. Jobban megfigyelem a körülöttem levő társaságot, ez talán feltűnhet Ronnak és lehet, hogy dilisnek fogja gondolni álmai asszonyát, de ez nekem akkor is gyanús.
- Nem tudom, hogy mi történhetett... – felelem Ron aggódó megjegyzésére, nem is akarom továbbszőni a gondolatot. Közben Harry is megérkezik hozzánk. Szívem gyorsabb ütemet kezd diktálni, és nem csak Daniel Radcliffe helyes kis pofija miatt, hanem a hirtelen előbukkanó gondolat miatt: vajon Josh az? Elgondolkodva nézem az igazinak tűnő Harryt, talán már-már sokáig is bámulok rá, lehet nem tudja majd mire vélni a dolgot. Számtalan pro és kontra érvet fel tudnék sorakoztatni annak érdekében, hogy Harry bizony Josh, de egy kontra érv le az igazi befutó, ami nem más, mint... a seprűlovaglás.
Egykoron láttam a mesékben, hogy hogyan „indítják be” a varázsseprűt, de a roxforti story más, továbbá kizárt, hogy csak úgy „érzésből” menne a dolog – így lesz ez a varázslással is!  Tehát a Josh biztos nem lehet Harry. Ezt a gondolatot muszáj elkergetnem a fejemből.
- Igen, Josh, öhm... – zavart fejet vágok, és azonnal korrigálom a tévedést – Harry! – mondom idegesen, és igyekszem mosolyogni. Előtte Joshra gondolok, és máris az ő nevét mondom Harrynek... ekkora melléfogást még nem látott a világ! Gratulálok magamnak. Ha ránézek, azonnal Harry jut az eszembe bármikor, de ha már meg kell szólítani, tiszta hülye leszek! Nem baj, remélem, majd betudják valami agyrázkódásnak, vagy egyéb fejsérülésnek, amit az imént szerezhettem a földet érés alkalmával.
Míg efféle gondolatok kavarognak a fejemben, Ron támogatásával haladunk a kastély irányába a játékokból jól ismert roxforti udvaron. Szép a táj, meg hihetetlen ez az egész, de a fejemben egy újabb visszhangzó hangot hallok. Nem tudom hová tenni az ismeretlen szavakat. Lehetséges lenne, hogy Lavender Borwn itt lenne a közelben és Hermione fejébe próbálna belemászni? Nem hinném, ez túlságosan bonyolult varázslat lehet, ilyet talán csak Dumbledore vagy Voldi tudna, Lavender Brown biztos nem. Hátrafordulok, és körülnézek, hogy kitől származhat, de ötletem sincs. Az én hangom biztos, hogy nem ilyen, a színészek eredeti hangját pedig sajnos nem ismerem. Pech. Lehet, hogy ez is csak az ájulás következtében lehet, de azért szeretném tudni, hogy kivel ne tegyem azt a valamit.
Visszatérek az eredeti ötletemhez, és megkörnyékezem Jamie-t, de ő még nem tért teljesen magához. Már tudom a titkos kódot, csak ki kell találnom, hogyan süthetem el.
Csendben, engedelmes kislányként kullogok Ronald mellett, és néha Harry is odatéved hozzám. Szeretném megkérdezni tőle azt, ami a szívemet nyomja, de én nem vagyok olyan bátor griffendéles, mint Hermione.

Ron nem igazán akar tágítani mellőlem, de remélem, hogy nem az lesz, mint az eredeti történetben, hogy Ront le sem lehet magamról vakarni. Az lehet, hogy Hermione bukik rá, de valahogy nem az esetem, és hát… inkább meghagyom neki. Engem Harry jobban érdekelne, de Ron annyira erőszakoskodik, hogy vele menjek, hogy inkább hagyom a dolgot. Jó, akkor megyek Ronnal.
Az így mindjárt jobbot nem tudom, hogy mire érti, nem is igazán érdekel. Szeretnék már…
Üvegtörés.
Nem hiszem el! Most esik le, hogy mit mondott nekem Jamie: EMMA! Nem Hermione, vagy Mio, vagy Hermi vagy valami. Nem. Emma.
Bambán nézek magam elé, és követem a kijelölt utat, és ekkor tör rám a felismerés, hogy IGEN! Mármint, hogy együtt álmodok Misivel. Jajj de kis cuki kiscsibe, csak kár, hogy ő most Jamie, de ó, ez nagyon szuper, hogy hirtelen bevillant a felismerés, mert akkor majd kitalálok valami jelet, hogy közöljem vele. Kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha benézem, de gondolom, hogy Jamie nem Emmának szólítaná Hermionét, hanem a nevén. Ha már Ron is Harrynek szólítja szívem választottját, akkor mindenképpen helytálló a gondolatmenetem, de lassan belezavarodok, és akkor álom lesz az álomban. Furaaa
Miközben ilyesmiken merengek, megint előjön a hasító fájdalom és egy doboz Qualerin sem lenne elég arra, hogy csillapítsa a sajgó, hasító érzést. A közelemben haladó Jamie és Barbie egy pillanat alatt földet fognak, nem is értem hirtelen, hogy mi lehet a baj. Aggódó tekintettel figyelem az eseményeket, majd újra előjön az iménti émelygő érzés. Csillagokat látok meg fehér foltokat és a következő pillanatban már abszolút elvesztem az irányítást a testem fölött. Nem vagyok tudatában, hogy mi történik, csak egy messzi hangot hallok, amely azt kiáltja a pillanatnyi sötétségben: Griffendél. Igen, Hermione griffendéles, de minek ennyi megerősítés arról, hogy most én vagyok ő? Nem, nem értem. Ráadásul a Süveg hangján beszélt…
Magamhoz térek, és nehezen ugyan, de kinyitom a szemeimet; olyan, mintha hosszú-hosszú perceken át aludtam volna, de úgy fest, hogy ez mindössze néhány pillanat lehetett, mert minden ugyanúgy van, mint eddig, csak annyi furcsaság van az egészben, hogy hozzám hasonlóan többen is rosszul lettek. Nincs kizárva, hogy Lumpsluck óráján megitattak valamit a karakterekkel – és én mugliként sajna nem sokat konyítok a bájitalokhoz, össz-vissz szörpöt tudok csinálni meg limonádét, és részemről ennyi. Nem tudom, hogy miféle bájitalok vannak, ajh, ha ezt Hermione tudná, hogy mennyire nem vagyok képben, tisztára szégyellné, hogy én játszok vele a játékban.
Ron ott van mellettem, és a háttérben látom Harryt is, még mindig a seprűn ül; bárcsak idejönne hozzám, és megkérdezné: Jól vagy, Hermi? Minden oké, Hermi? Vigyelek a karjaimban?
Tudom jól, hogy esélytelen, és hogy Ront rendelte Hermihez a mindenható írónő, de igazán, ha már álmodom, akkor ennyi kedvezményt kaphatnék.
Megemelkedem, és megtámasztom magam a könyökeimmel. Meglepő módon csak most jut el a tudatomig: már nem fáj a fejem. Az összeesés előtt még elviselhetetlen, most meg, mintha mi sem történt volna. Ez nagyon, nagyon fura, mert ismerem magamat annyira, hogy tudjam: ez nem normális fejfájás, mert az alvás vagy gyógyszer nélkül nem múlik el.
- Ajh, valaki mondja már meg, hogy mi történik? – mondom nyöszörögve. Ennyiszer sem ájultam még el tíz perc alatt. Itt valami nagyon nem klappol.

Ott állok a Dumbledore család sírjánál és Harry is oda jön hozzám, megmutatom neki a sírfeliratot. Nem tudok kiolvasni a tekintetéből semmit, a hangja is inkább dühös, mint semleges.  Talán egy pillanatra beleélte magát abba, hogy a Potter család nyughelyét találtam, és csalódás volt számára, hogy pont erre bukkantam. Bizonyára most gyűlöletet érez a szívében a nagy varázsló iránt, mert magára hagyta őt a Voldemort elleni küzdelemben, pedig nélküle nehéz lesz megnyerni a csatát. Olyan dolgokat kell megkeresnünk, amiről fogalmunk sincs, hogy mik, és hogy egyáltalán hol keressük azokat. Godric's Hollow jó támpont, de félek, hogy kevés lesz...
Harry mogorva visszautasítását követően faképnél hagyott és tovább indult a nagy hóban. Megértem, hogy nem a Dumbledore sír a legfontosabb neki ebben a temetőben. Én is továbbindulok, viszont másik irányba, úgy hamarabb bejárható. Kicsit vészjósló éjszaka egy temetőben bóklászni, de a házakból kiszűrődő karácsonyi ének valamelyest tompítja a bennem lappangó félelmet. A halálfalóknak most könnyű préda lennénk, hiszen bármikor kiszagolhatják, hogy itt vagyunk, számítanak arra, hogy egyszer ellátogatunk ide.
A hófödte sírok között sétálok, és az egyik pillanatban érdekes dologra leszek figyelmes...
Megvan!
- Itt van! - kiáltok egy kissé hangosabban Harrynek, hogy igen, megtaláltam, amit oly nagyon kerestünk. A szülei sírját. De ha jobban megnézem, akkor... - Jaj, nem... ne haragudj! Bocsánat! Úgy láttam, hogy Potter van ráírva, csak a P betűtől úgy láttam... - szabadkozom azonnal, szegénynek a szívében forgatom a kést. Az előbb a Dumbledore dolog, most meg ez. Össze kellene szednem magam.
Letörlöm a sírról a havat, hogy jobban megnézzem, hogy biztos nem Potter van-e ráírva, de sajnos nem. Azonban valami különös dolgot veszek észre, amit már láttam valahol. A Bogar Bárd meséi! Megvan!
- Gyere csak ide egy percre! - szólok újra Harrynek, aki az imént ismét tovább indult, nem tartotta érdemesnek idejönni hozzám, ha találtam semmit, viszont ezt látnia kell. Talán hasznos lesz számunkra, valamit jelenthet.

A torkomban dobog a szívem, nem sok hiányzik ahhoz, hogy kiugorjon a helyéről. Nagyon izgatott vagyok, muszáj mindennek tökéletesen sikerülnie. Egyedül sokkal könnyebb volt játszanom az időnyerővel, de ketten azért nagyobb kihívás. Szerintem még fel sem fogta teljesen, hogy mit csinálunk most, viszont nem mondhattam el, hogy hogyan jártam minden órára az év folyamán, mert McGalagony professzor megkért rá, és ha megszegem a szavam, akkor nem használhattam volna az időnyerőt. Harryéket mindenképpen ki kellett hagynom az egészből.
A barátom most már egy kissé türelmetlen, gondolom, aggódik ő is, akárcsak én. Nem szabad rossz döntéseket hozunk, minden lépést gondosan át kell gondolnunk, mielőtt kilépünk a rejtekből.
- Most? Nem!! Nézd, Dumbledore-ék még nem értek ide. Az a biztonsági ember meg a hóhér azt fogják hinni, hogy Hagrid engedte szabadon. Mindenképpen meg kell, hogy lássák, ahogyan ki van kötve itt. Emlékezz csak, be fognak menni a kunyhóba.
A másodpercek pedig csak telnek és telnek és mi még mindig bent vagyunk a kunyhóban. Emlékszem, hogy Hagrid mennyire ideges volt, össze-vissza beszélt zöldeket, száraz sütivel kínált bennünket, mellé öntötte a tea vizét, és még össze is törte a...
- A teáskanna! - jut azonnal eszembe, amint meghallom a kunyhóból kiszűrődő zajokat - Hát persze! Hagrid most töri össze a teás kancsót... én pedig mindjárt megtalálom Makeszt.
Dumbledore-ék eközben feltűntek az udvaron, lassú léptekkel tartanak a kunyhó felé. Jajj, csak jöjjünk már ki onnan! Semmibe nem merek belevágni, mert ha összekeverem az időt, abba akár bele is őrülhetünk!
Megfogom Harry karját, nehogy esetleg valami meggondolatlan lépést tegyen, nincs tudatában annak, hogy milyen következményei lehetnek, ha csak egy hibát is ejt. Koncentrálnunk kell.
- Most sikítok! Figyelj, mindjárt kijövünk! Maradj csendben és ne mozdulj sehová! - szólítom fel Harryt suttogva, ugyanis a hangos beszéddel is nagyon vigyázni kell.

Ginny előtt nem érzem, hogy bármit is titkolnom kellene, mert már hosszú évek óta a legjobb barátnők vagyunk. Nem olyan a kapcsolatom vele, mint Harryvel, Ronnal meg főleg.
Tudja nagyon jól, hogy hányadán állok a bátyjával és én is nagyon jól tudom, hogy ő hogyan viszonyul legjobb barátomhoz: Harryhez.
Most az én életem van terítéken, de nem olyan sokáig, mert neki is fel kell majd tárnia a lapjait.
- Igen, egy lapra tartoznak, az „utálni” című lapra. De mindegy, a vén szipirtyót sikerül elkerülnöm, Cormack viszont örökké a nyomomban van. Még nem értél oda akkor, de a Lump-klub fagyizásán is kéjesen nyalta meg az ujját. Fúj, annyira undorító volt, hogy azt hittem, lefordulok a székről. Örülj neki, hogy nem láttad.
Kiráz a hideg az eset gondolatára is. Nem veszi észre, hogy nem az esetem. Vajon miért nem bírja takarékra tenni magát? Vagy elég lenne, ha kevésbé lenne undorító, lehet, megfontolnám a partira való invitálást. De így?!
- Igazán nagyszerű, hogy Ron minden jött-mentnek elmesélte a történteket. Ezt nem is gondoltam volna róla. Na jó, akkor egy mínusz Ronnak. – mondom dühösen. Csak nehogy megint meghallja Madame Cvikker.
Ezt követően felírom egy papírra nagy betűkkel, hogy Ron és Cormack. Az első oszlopba már rajzolok is egy nagy mínusz jelet bekarikázva, mellé pedig annyit írok, hogy jóslástan. Ebből tudni fogom, hogy volt olyan aljas, és rossz híremet keltette. Pedig én soha nem tettem volna vele ilyet, mégiscsak barátok vagyunk, vagy mifenék.
Ginnyvel akkoriban még nem voltunk ennyire jóban, valószínűleg ezért nem tudok az esetről. Na de, hogy Harry sem mondta el?! Igazságtalanság!
- Igen, McLaggen egy felfújt hólyag. Nem is értem, minek neki partner, hiszen ott van saját maga. Szerintem senkit nem tud jobban szeretni, mint önmagát. Jó akkor neki is egy mínusz. – írom is közben, mellé annyit: öntelt.
Viszont ha megpróbálok férfiként ránézni, és nem keresni a mögöttes tartalmat, vagyis a humort, az észt, a kedvességet, a megértést és a többi elvárható összetevőt, akkor megállapítható, hogy voltaképp annyira nem csúnya ez a féleszű idióta. Ronald meg… nos bármennyire is próbálom, valahogy nem sikerül benne semmi helyes vonást találnom. Viszont ő… kedves? okos? megértő? vicces? ésígytovább. Nem, enyhe túlzás mindezt állítani róla, ezért is írtam kérdőjeleket melléjük.
- Szóval, Ron féltékeny lenne. Honnan is kellene ezt tudnom? Valamiért nem látok rajta semmi effélét. Ja, igazából nem is látom a fejét egy ideje, mert mindig benne van a szájában az a féleszű liba. – mondom gúnyosan, s be is villan a kép, amit oly gyakran látok a folyosón sétálván. Hányinger.

Ronald
* * * * *
* * * * *

Mentem, ami menthető, vagyis magamat. A ruhám nem olyan, mint új korában, de majd a bál után megpróbálom kiszedni belőle a kevésbé látható foltokat. Habár Ronald igazán kitett magáért, egy szót nem szólhatok.
Egy táncot már biztosan nem tudnék elviselni, nem Miatta, hanem azért, mert valamiért annyira feszengek, hogy nem tudnám felhőtlenül élvezni a mulatságot. Ginny meg Harry majd jól elszórakoznak, Ron meg…
… hogy kijönni velem? Ha nemet mondok, akkor azzal azt jelezném felé, hogy nem akarok vele lenni. Nincs valami köztes megoldás? Esetleg igennem?
- Nem, jól vagyok. Csak nagyon nincs idebenn levegő, ezért gondoltam, hogy kimennék a friss levegőre. Kikísérni? – egy szempillantásig még végiggondolom a kérdést újra, a nemigen vagy az igennem nem bizonyul jó válasznak, ezért ez marad – Persze! Csak, ha van kedved. – folytatom zavart mosollyal kiegészítve az elmondottakat. Majd valahogyan megpróbálok erőt venni magamon, és uralkodni az érzéseimen. Voltaképp nem is értem, miféle érzésekre gondolok, hiszen Ronnal mi csak barátok vagyunk, semmi más. Érthetetlen, hogy miért feszengek mostanában, ha ő is jelen van. Harrynél soha nem érzek ilyesmit. Bárcsak ne lenne minden ennyire bonyolult!
- Nem, nyugodj meg, nem fogok hányni. Jól vagyok. Mint mondtam, csak friss levegőre van szükségem, ennyi az egész. Megfognád hajam, vagy miben szeretnél segíteni? – kérdésem kissé gúnyos, ugyanis elképzelem magamat az említett szituációban és közben Ron segédkezik, nos az egész helyzet abszurd! Szóval úgy festek, mint aki hányni fog? Nem akarom!!
Lopva Ginnyre pillantok, aggódó pillantásom az övéit keresi és egy kacsintás a válasz. Ez vajon mit jelent? Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben csak magamra számíthatok.
- Menjünk. – válaszolom noszogató kérdésére, és ruhámat megfogva, nehogy véletlenül rátapossak, felemelkedem a székről, és a retikülömet magamhoz véve elindulok Ronnal. A karolás vagy kézfogás az azt hiszem, más sok lenne, így csak szépen menjünk egymás mellett, mint két barát. Mivel úgyis csak barátok vagyunk, semmi több.
A teremben pincérek szolgálják fel az italt, így az egyik tálcáról el is emelek valami alkoholos koktélnak tűnő italt – remélve, hogy az alkohol oldottabbá teszi a légkört. De mégis mit gondolok, hiszen egy iskolában tilos alkoholt tartani (inni meg főleg!), és én egyébként sem szoktam soha ilyesmit fogyasztani, de ez most rendkívül végszükség. Orromhoz emelem az átlátszó pohárba töltött színes nedűt, és illatából ítélve ez nem sok alkoholt tartalmaz, milyen kis naiv vagyok. De placebonak megteszi. Lehet, hogy ha kiérünk, akkor már kicsit jobb lesz ez az egész. Amitől most annyira rettegek.
Ajkamhoz emelem a pohárból ágaskodó szívószálat, és így, járás közben megkóstolom, hogy miféle koktél lehet ez.
- Csak még mindig szomjas vagyok – szabadkozom Ron előtt, azonban csak szeretném más vizekre terelni a figyelmemet.
Amint kinyílik a tölgyfaajtó, arcsomba csap a hűvös szellő, amely a termen kívül fogad. Mennyei. Nagyot szippantok a friss levegőből, és máris jobban vagyok. Ezt valószínűleg Ron is észreveszi. Azért, hogy aggodalma tovaszálljon, egy biztató mosolyt küldök felé, és újra belekortyolok a furcsa itókába.

Tánc!
 *  *  *  *  *
 *  *  *  *  *
erre!

A csudába, hogy pont most nincs nálam a pálcám! Nem gondoltam, hogy ennyire melléfogok. Nem akartam beletuszkolni a ruhámba a pálcát, nem úgy készültem, hogy nekem itt varázsolnom kell! Nem volt igazán hermionés döntés, ezerszer meg is bántam már ezt a tettet egy percen belül. Nagy sóhajokkal megspékelve, természetesen.
Rontól várom a megváltást. Örömömre szolgált, hogy szívesen vitt volna táncba, de hát ez most nem úgy sült el, ahogyan azt szerettük volna. A fiúnál szerencsére itt van a pálca, és ennek most kimondottan örülök, mert azt jelenti, hogy ha leszedi rólam ezt a rémséget, onnantól kezdve nem kell szégyenkeznem a többi lány előtt a foltos ruhámmal. Na nem mintha érdekelnének, csak… csak én is lányból vagyok, és… és nem volt olcsó a ruha!
Ron – akár egy életmentő herceg – a segítségemre siet, és egy szívóbűbájjal azonnal eltünteti a foltot a ruháról. Valamelyes jobb a kedélyem tőle, hiszen a bámuló kolleginákat immáron elfelejthetem, és nem kell aggódnom miattuk. Tekintetemmel követem, hogy mit csinál, ugyanis jobb szeretek megbizonyosodni ilyenkor arról, hogy milyen lett az eredmény. Éppen bekukkantanék az asztal alá, amikor Ron feje előbukkan onnan, kezében a szilánkokra törött pohárral.
- Vigyázz, még megvágod magad! – mondom neki óvatosságra intve, majd kissé megszeppenve eltávolodom tőle, és inkább hirtelen a táncparketten suhanó Harry-Ginny párost figyelem. Ron most hirtelen olyan… közel volt hozzám. Túl közel, és furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan a rám nézett. Persze ismerem Ronaldot, most mégis, olyan más ez az egész valami miatt.
Most már nem figyelem, hogy mit csinál, csak azt hallom, hogy a reparo varázsigével akarja összeforrasztani a széttört poharamat. Az előző pillanatban egy szívdobbanás erejéig találkozott a tekintetünk. Oly közel voltunk egymáshoz, mint még eddig soha. Vagy, lehet, hogy előfordult már, de az teljesen más helyzet volt.
- Ronald, köszönöm szépen a segítségedet! – mondom zavarodottságomban, és bár még nem biztos, hogy képes vagyok rá, mégis igyekszem a rabul ejtő tekintetébe nézni.
Végignézek a ruhámon, és boldogan látom, hogy a folt nyomtalanul eltűnt, jobb, mint bármelyik mugli mosószer a világon. A mágia mégiscsak mágia.
- Öhm, azt hiszem, hogy jobb szeretnék levegőzni egy kicsit… ha… ha nem bánod. – felállok a székről, ügyelve, hogy ne borítsam fel az asztalt, és egy cinkos pillantás váltok Ginnyvel, mellyel jelzem, hogy megyek. Jó lesz egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, ez így sok volt egy kicsit. Nem tudom mi, de sok volt. A pillantások, a kósza, véletlen érintések, az illatok, a közelség. Inkább megyek. Vagy megyünk, ezt még nem tudom.

Ahogyan azt sejtettem. Arra gondolt, hogy a szülei nyughelyét találtam meg, és kis csalódással a szemében mégis odajött hozzám, hogy megnézze, mit is találtam.
Kérdését nem hagyom válaszolatlanul.
- Nem… - suttogom tétován – de nézd! – igyekszem felnagyítani a helyzet fontosságát. Talán fáj neki, hogy Dumbledore professzor oly sok éven át elhallgatta mindezt. Nem akarok arra gondolni, hogy Harry egy eszköz volt számára, ahhoz, hogy sikeresen felvegye a harcot Voldemort ellen. Nem akarok erre gondolni, mert ha nem is annyira, mint Harry, de valamennyire megismertem az idős professzort annyira, hogy tudjam: más szándékai voltak. Nem eszközök voltunk számára. Szeretném meggyőzni magamat erről.
Kíváncsi lennék, hogy az a banya Vitrol miket hordott össze szegény emberről – el kellene olvasnom azt a könyvet, még akkor is, ha egy szenny az egész.
Harry arcát fürkészem, hátha mond valamit, e azt hiszem, hogy nehéz pillanatok ezek neki. Onnantól kezdve, hogy beléptünk a temető kapuján. Habár nem a Dumbledore család miatt jöttünk be, hanem a Harry szülei miatt, mégis ez egy olyan dolog, amely fölött nem lehet egyszerűen elsiklani.
Dumbledore-ra vall a sejtelmes idézet a márványon. Talán fontos jelentéssel bír, de számunkra nem mond sokat – főleg, hogy gyakorlatilag homály fedi a családot.
Harry nem kommentálja a dolgot. Bizonyára megrohanták az emlékek az igazgatóról, arról, hogy oly sok mindent elhallgatott a barátom elől. Nem volt kölcsönös barátság az övéké, már ha barátságnak lehet mondani a kapcsolatukat.
- Biztos, hogy sosem említette…? – kérdezem suttogva Harryt, amolyan puhatolózásként. Én elhiszem Harry minden szavát, de persze beszélhettek olyankor róla, mikor más volt a fontos, és ez egy haszontalan információnak számított. Arról nem is beszélve, hogy tudom jól, Harry nem oszt meg velünk mindent, csak akkor, ha már saját maga nem tud rájönni valamire. Nem vetem a szemére, de jól tudja, hogy mi ott vagyunk neki, bármi történjen. Pontosabban… én ott vagyok neki. Kérdés, hogy Ronald hogyan érez. Utolsó jelenete óta nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy véleményen van velem. Talán a horcrux miatt, talán nem, de kifordult önmagából.

Sajnos nem emlékszem, hogy bármelyikőnk kinézett volna az ablakon.  Éppen ezért rendkívül óvatos kell eljárnunk, nem szabad, hogy szembesüljünk saját magunkkal, illetve figyelni kell arra is, hogy Hagrid, majd később a Dumbledore-ral érkezők nehogy észrevegyenek bennünket. Meg kell húznunk magunkat a Rengetegben, ezúttal rendkívül hasznos helynek bizonyul.
Harry talán kezdi feldolgozni a történéseket, a száját elhagyó szavak is erről tanúskodnak. Nem lepődöm meg igazából, még sosem volt dolga az időnyerővel.
- Menjünk tovább szerintem – szólalok meg csendesen, ügyelve arra, nehogy bárki is meghallja a szavaimat. – Csikócsőr közelében kell rejtekhelyet keresnünk.
A hippogriff a kunyhó melletti udvaron van kikötve, közvetlenül a tökágyás mellett. Ez annyiból szerencsétlen számunkra, hogy az ablakból tökéletes kilátás nyílik a kertre, ezért még nem tudom, hogy melyik lenne a megfelelő pillanat arra, hogy lépjünk. Végig kell gondolnom, hogy miről beszélgettünk odabent, és hogy meddig tartott. Az sem lenne egy utolsó szempont, hogy kinéztünk-e az ablakon, de sajnos erre nem figyeltem. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kivégzik Csikócsőrt, egy ártatlan életet.
Olykor a kastély felé pillantok, hogy nem érkeznek-e még Dumbledore-ék. Olyan hosszúnak tűnik a kunyhóban töltött idő, pedig amikor ott voltunk, néhány pillanat alatt elröppent.

Elég veszélyesnek bizonyul majd az elkövetkezendő néhány perc, de a tudat, hogy nemes cselekedetet viszünk véghez, teljesen más fényben világítja meg az egészet. Viszonylag jól tudom már használni az időnyerőt, sokszor sikerült már kicseleznem az időt és az embereket is vele, azonban így nehezebb dolgunk van, hogy az ablakból bárki megláthat bennünket, illetve mi is megláthatjuk saját magunkat. Nem emlékszem, hogy bárminek is visszafordultunk volna, mikor Hagridhoz mentünk. Miért nem figyeltem jobban?! Azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha más útvonalat választanánk, nem pedig azt, amin eredetileg mentünk, így talán elkerülhető lenne a találkozás.
Igyekszem tudomásul venni Harry szavait, remélem, hogy minden a terv szerint alakul majd. Megigazítom a derekamon a pulóvert – a hűvös idő most is ugyanolyan rémes, mint órákkal ezelőtt volt. Felkészülök lelkiekben a hajrára, hiszen ez most nehezebb feladat lesz, mint a bejáratig eljutni.
- Rendben, de Harry, akkor az üvegházak felé kellene mennünk, nehogy megpillantsuk saját magunkat Hagrid ajtajából. – tárom fel Harry előtt a javaslatomat, ám szerintem nem igazán foglalkozott az elmondottakkal, mert mielőtt befejeztem volna, ő már futásnak is eredt. Azért remélem, hogy az üvegház szó eljutott a tudatáig, és arra veszi az irányt.
Mivel késve indultam, késve is érkeztem. Harry bevár az üvegházaknál, így még maradt időnk arra, hogy megbeszéljük, hogy melyik irányból közelítjük meg a Rengeteget. Teljességgel nyomaszt az a hely, még a közelségétől is elfog a rosszullét, de sajnos nem lehet kikerülni ezúttal. Bátor griffendéles vagyok, és be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok arra, hogy ebben a házban legyek.
- Jobbról kerüljük meg a Fúriafüzet, úgy kevésbé lehetünk feltűnőek. – javaslom Harrynek, aki remélhetőleg rábólint az ötletemre. Másfelől nem igazán ajánlatos, hiszen Hagrid könnyen észrevehet bennünket, ha kinyitja nekünk az ajtót. Nem tudni, hogy mikor érünk oda hozzá, hiszen a köpeny rajtunk volt, így ez a tényező jelentősen megnehezíti a dolgunkat. Megoldjuk valahogy, én tudom!
- Gyere, szerintem sprinteljünk a Rengetegig, és utána pedig meg majd kitaláljuk, hogy mi lesz.
A torkomban dobog a szívem, és nem hiszem, hogy csak a futás miatt. Egy esélyünk van, és muszáj sikerrel járnunk.
Néhány törött gallyat leszámítva egész csendesen sikerült elrejtőznünk a Rengeteg fái mögött teljesen feltűnésmentesen. Legalábbis remélem, hogy így van.
- Remek. Akkor most csendben osonjunk oda a ház közelébe! – adom ki az utasítást, amelyet eddig Harry készségesen követett. Jól esik, hogy bízik bennem. – De óvatosan, nehogy meglásson bennünket valaki!
Elindulunk a kunyhó felé, és ekkor tompa kopogó hangot hallok, amely a bejárati ajtó felől jön. Berántom Harryt egy nagyobb törzsű fa mögé, és csendre intem, majd az kunyhó felé mutatok. Ha a hangot nem is vette észre esetleg, akkor ebből tudnia kell, hogy most érkeztünk meg a kunyhóhoz.

Türelmesen várok, míg Harry a családját ábrázoló szoborcsoport előtt megáll. Nem siettetem sehová, ám nem telik bele sok idő, máris indulásra hívja fel a figyelmemet. Ismerem már annyira, hogy tudjam róla, nem kerget hiú ábrándokat, és jól tudja, hogy egy szobor nem egyenlő az igazi szüleivel, és hogy sosem hozhatja vissza őket. Esetükben talán időfecsérlésnek tarthatja órákon át álldogálni itt, hiszen ezúttal küldetésünk van.
Csendesen követem őt a temető felé. Mikor odaértünk a kapuhoz, ismét hátrapillantottunk, és immáron megint a hősi emlékmű magasodik a tér közepén. Az álom szertefoszlott, talán csak egy egyszerű szemfényvesztés volt, semmi több. Csak illúzió.
Kinyitja a kaput, majd bemegy. Nem sürgetem, nem mondok semmit. Tudom, hogy most mi következik: megkeressük a szülei sírját. Teljesen természetes dolog, ez bele is lett kalkulálva a tervbe – legalábbis részemről. A háttérben karácsonyi énekszó hallatszik, bizonyára a templomból szűrődik ki. A templomkertben egymás után sorakoznak a sírok, rajtunk a nevek és az évszámok. Egy pillanatra megállunk, mikor Harry megszólal – kissé hangosabban, mint amennyire egy temetőben ajánlatos. Csendre intem.
- Halkabban… kérlek! – csitítom azonnal, nehogy valakinek feltűnjön a hangoskodásunk. Nem lenne jó, ha kiszúrnának bennünket. Habár nem a saját testünkben vagyunk itt, mégiscsak feltűnő lehet két alak, akik a sírok között lófrálnak karácsony éjjel.
Lábnyomaink tökéletesen kivehetőek a hóban, csak remélni tudom, hogy senki nem követi azokat. Átmegyek egy másik sorba, hiszen a keresés hatékonyabb, ha külön sorokat vizsgálunk át. A hó gonosz módon befedte a sírokat, így meglehetősen nehéz kivenni a neveket rajtuk. Igyekszem minél ügyesebben kitalálni a neveket, anélkül, hogy mindegyikről leseperném a havat. Semmilyen varázsige nem jut az eszembe, ami segíthetne abban, hogy könnyebben elolvashassuk a neveket, a hótakaró eltávolítása nélkül. Időnként fel-feltekintek, hogy valaki nem követ-e bennünket, hiszen jobb az elővigyázatosság.
Az egyik síron egy ismerős névre bukkanok. A kezemmel letörlöm róla a havat, hogy minden szó jól látszódjon, és megbizonyosodhassak arról, hogy. Talán ez nem a legjobb ötlet, de már későn gondolkodom.
- Harry, gyere! – talán ez érdekelheti. Lehetséges, hogy csalódni fog kezdetben, mert nem a szülei sírjára bukkantam, de biztos vagyok benne, hogy fontos momentumra bukkantam a küldetésünk szempontjából.