Gyanakodva kapom felé a tekintetem ruhaporolás közben, mivel érzem a bőrömön a tekintetét. Szemöldökeim egy pillanatra a magasba szökkennek, ahogy a szemeibe pillantok. Ő lehet az, igen, ha jól emlékszem, róla beszéltek a többiek…Elhessegetem a gondolatokat a fejemből, s miután végeztem a porolási és ruhaigazítási művelettel, kényelmesen, pihenő állásba vágom magam, s úgy figyelem segítőmet.

-   Ugyan, semmi gond, te legalább udvarias vagy, nem úgy, mint egyesek.- Utolsó szavamnál egy gyilkos pillantást vetettem a még mindig földön fetrengő másodikos felé. Tény, hogy túléltem az esést és már az oldalam sem fáj annyira, de mégis hogy képzelte azt, hogy nekem támad? Áh, mindegy, nem is idegesítem ilyeneken magam, mert fölösleges. Ha a srác felnő, egy surmó gyökér lesz belőle, aki az ostoba szokásaival fogja gyarapítani a deviáns varázslók hatalmas táborát, nem hiába mondják, hogy nagy az isten állatkertje…

Hmm…azért észrevettétek, hogy milyen dolgokon tudok percekig gondolkodni? Ez egyszer még a vesztemet fogja okozni, az biztos. Újra beletúrok a hajamba, próbálom valahogy elrendezni a rakoncátlan tincseket, bár menthetetlen, ugyanis ez a fogócska és az esés egy mesteri madárfészket varázsolt a fejemre. Bár, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon érdekel, majd kifésülöm, ha visszaérek a szobámba. Ám ha addig  netán beszólna valaki, cserébe arcon csapom…Hajigazítás közben ér egy újabb kérdés, kipillantok két hajtincs közül az előttem álló griffendélesre.
-   Leszámítva azt, hogy felidegesített az a hülye kölyök, s lejött a bőr a kezemről,  jól vagyok. Igen, remekül érzem magam. – Adok érdemleges választ az állapotomról, nehogy azt higgye, hogy egy ilyen kis eséstől hisztizni fogok és követelem a gyengélkedőt, s az ottani ellátást. Soha! Már annyi mindent átéltem, hogy szívlapáttal sem lehetne agyon csapni. A bátyámmal rengeteget lógtam, ennek köszönhetően a leélt tizenhét évem alatt kétszer eltört a bal karom, a jobb kezemen három ujjam, a vállam, eltört három bordám, illetve a bal lábam is, szóval balesetekben már veteránnak minősülök, s így ez a kis horzsolás már nem is tűnik olyan vészesnek.

Újra rápillantok, ezután mérem végig őt, s olyan gondolatok jutnak eszembe, melyek abszolút de nem jellemeznek engem. Egek! Nem szabadna annyi időt töltenem a lányhálóban, mert annyi hülyeséget dumálnak, hogy szinte már minden megragad a fejemben, többek között olyan dolgok is, amik idáig nem érdekeltek, vagyis, nem, most sem érdekelnek, azt hiszem, nem tudom, jajj…

Ezen gondolatok sem tudják elterelni annyira a figyelmemet, hogy ne venném észre, ahogyan végig mér engem. Az egy dolog, hogy én is ezt tettem, de van rá magyarázatom, méghozzá tudományos.  Viszont ő milyen jogon bámul meg engem? Miért van az, hogy folyton folyvást ilyen srácokba botlik az ember? Kicsit úgy érzem magam, mintha egy piacon lennék zöldség, vagy hentesboltban őzhús.

-   Khm..- Köhintem el magam, hátha akkor abba hagyja ezt a fixírozást, ami kezd idegesíteni. Tekintetem az arcára siklik, figyelem a vonásait, mosolyog. Hmm, jók a fogai, vajon mennyi almát eszik naponta? Áhh, látjátok? Már megint jönnek az efféle gondolatok…Már-már majdnem eléri, hogy én is visszadobjak egy mosolyt, de a következő mondatai meglepnek, s mosoly helyett inkább egy fintor ül az arcomra.
-   Milyen lányt? Olyat, aki megüldöz egy kölyköt az udvaron, azért mert megrongált egy szobrot, majd fenékre billen az apró kavicsokon, s szanaszét áll a haja, ráadásul elviselhetetlen a modora? Avagy olyat, aki annyira csodálatos, hogy védi a természetet, ráadásul Jeanne D’archoz hasonlítható a harcmodora, tudása Pallas Atheneé, s szépsége Helené? Tudod mit? Inkább ne válaszolj.  – Szinte dobom a válaszom, közben eleresztek egy gunyoros vigyort.  Ami azt illeti, elég durva voltam, de sosem kedveltem az efféle hízelgéseket, ráadásul nem is értettem, s értem, hogy miért csinálják ezt a pasik és bevallom, hogy fogalmam sincs, mit kellett  volna mondanom… Hmm, úgy látom, mintha kicsit meglepődött volna, persze, ez nem biztos, mindenesetre gyorsan megfogom a levegőben tartott kezét, s megrázom.
-   Devona Dillingham, háztárs…Hmm…- Pislogok rá párat, majd folytatom.
-   Megvan! Te vagy az a srác, akin gúnyolódtak múltkor a mardekárosok, jól emlékszem a nevedre, bár nem értem, hogy miért, nincs veled semmi probléma. – Jegyzem meg, ahogy a tekintetem újra végig vezetem rajta, s közben rájövök, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan el is engedem, s kicsit hátrébb lépek, majd zavartan megbirizgálom a hajtincseimet. Komolyan nem értem, hogy mi van ma velem…Megigazítom a melltartó pántomat, igaz, ezt sem szokás mások előtt, de engem idegesít, ő meg ne nézze, ha zavarja. Közben azért figyelek rá, s mikor szóhoz jutok, felpillantok rá.

-   Ez nem helyes dolog, ez a kötelességünk. Minden diáknak ezt kellene tennie, hisz ez a mi érdekünk…Örülök, hogy úgy látod a dolgokat, ahogy én. – Osztottam meg vele a véleményem, s egész haloványan, de szimpatikusnak tartottam őt, vagyis a gondolatmenetét, a viselkedését és ez meglepő. Sosem voltak fiú barátaim, ráadásul nem értettem velük egyet semmilyen témában, most meg…leszámítva a gyenge indítását közös nevezőre jutottunk. Ezután vetettem egy pillantást a kezeimre, melyek bizseregtek a fájdalomtól.

-   Áh, semmiség…- felelem, miközben megmutatom neki a kezeimet. Ez eddig oké, vet rájuk egy pillantást, na de miért fogja meg a kezeimet ilyen finoman? És most mit csinál? Mit akar azzal a pálcával? Óh, persze, segíteni, jó. Hmm, ilyenkor kell pár pillanat, mire felfogom, hogy mi is történik. Tekintetem a szemei, s a kezeim között ugrál, ahogy figyelem a tevékenységét. Elég profinak tűnik, mintha már csinált volna ilyesmit, mégis, nem igazán bízok másokban, főleg nem akkor, ha az egészségemről van szó.

-   Tudod, hogy mit csinálsz? – Kérdem tőle, s bizonyára a mai napon már elege lehet belőlem, de ez van, én ilyen vagyok…

Hülye kis töprincs, hogy esnél el a saját cipőfűződben! Seggfej! Kiáltanám, ha nem lenne annyi fiatal kölyök a parkban, de inkább visszafogom az indulatomat, s megpróbálom kizárni a csúnya szavak használatát. Ebben a pillanatban azonban csodák csodájára, premier plánból követhetem végig, ahogy a srác dermedve, arccal esik a földre. Áh, ezt el sem hiszem, van valaki, aki meghallgatta a szavaimat? Egy pillanatra úgy érzem, hogy mégis kiválasztott vagyok, s egy elégedett, diadal ittas mosoly kúszik az arcomra, takarva az eddig ajkaimon húzódó, kavicsok okozta fájdalom jeleit.

És most jön az, hogy őrültnek néztek. Pedig ebben semmi nincs, én hiszek abban, hogy van valami, nevezzük azt Univerzumnak, vagy Csúcsos Sapkás zöld manónak, mindez lényegtelen… de van valaki, aki irányítja ezt az egész nagy forgatagot, szóval ezért érzem úgy, hogy meghallgatást nyertek a gondolataim.

 Hmm… valami mégsem stimmel, az erős férfihang, melynek rezzenései oldalról közelítik meg a hallójáratomat, arról árulkodnak, hogy itt nem égi közbeavatkozásról van szó. Eljött az idő, hogy oldalra csavarjam a fejem, ezt meg is teszem, s megpillantom a felém közeledő srácot. Micsoda véletlen, egy háztárs…remélem, hogy nem fog rajtam gúnyolódni, hogy fenékre billentett egy ilyen kis pöcs, mert akkor esküszöm, minden Griffendéles erényemmel együtt, hogy behúzok neki egy jobb egyenest a szeme alá, de akkorát, hogy két hétig újra tanulhatja az abc-t.

Tekintetem újra a kissrácra vetül, aki mozdulatlanul fekszik pár méterrel előrébb. Hehe, jól megszívta…Nem tehetek róla, elkap a nevetés, sőt, felhorkantok. Ciki, nem ciki, engem nem tanítottak meg úgy nevetni, mint az úri libákat, akiknek kiesik az arany a szájukból. Tudom, kicsit, khm inkább szörnyen rosszindulatúnak tűnhetek, hogy kiröhögöm őt, de ami jár, az jár! Én kedvesen figyelmeztettem őt, neki kellett volna máshogy alakítania az eseményeket, amelyek már megtörténtek, s bár mindketten a földön kötöttünk ki, úgy érzem, én nyertem. A horkantásom egy mosolyba kúszik át, majd mikor megszólít a srác, rápillantva zavartan szorítom össze az ajkaimat, gyorsan eltüntetve arról a jókedv vonásait.

-   Kösz, de egyedül is fel tudok állni. – csúsztatom felé közönyösen a szavakat, majd lassan feltápászkodok az apró kövekről. Nem is értem, hogy a férfiak miért gondolják azt, hogy egy nő nem tud felállni a földről. Bár, azért kedves gesztus, akárhogy is közelítem meg a dolgot, jó lenne, ha minden embert így neveltek volna, ezért megerőltetek felé egy mosolyt, egy egészen aprót. Ezután leporolom a kopottas, elől-hátul szakadt farmeremet. (Megjegyzem, semmi haszna a porolásnak, a kövek szépen befogták az anyagot és ezt már csak a mosás veszi ki belőle.)…Miután végzek a „kötelező” művelettel, amit még az óvónő diktált a kobakomban az óvoda homokozójának a közepén, füleim mögé igazítom az arcomban lógó, kócos tincseimet, lehúzom a kicsit kinyúlt, szintén kopott fehér-fekete csíkos felsőmet, hogy elfedjem a kikandikáló részeket, majd a fiú szemeibe pillantok. Ekkor eszembe jut az, amit a csajok dumáltak a szobában, hogy ennek a srácnak milyen szépek a szemei és mennyire jó a testfelépítése. Nevetséges, úgy tanulmányozzák, mint valami kísérleti nyulat, vagy a világ hét csodájának egyikét. Pff…mindenesetre a kíváncsiságom győz, s jobban szemügyre veszem azokat a szemeket. Nagyok, szépek, csillognak, biztos sok szépet látott már vele. Tekintetem egész alakján is végigfut, magas, vállas, jól öltözött, még az illata is jó…ehh, Dev, mi a fészkes fenét csinálsz? Gyorsan abbahagyom a fixírozásnak látszó, amúgy pusztán csak a tudás oltárára szánt pillantásokat, majd beletúrva a tincseimbe, legyőzve a hirtelen keletkezett zavaromat?? megszólalok.
-   Arieh vagy, igaz? Kösz, hogy használtad a pálcád, a gyerek rongálta a környezetet…most gondolom, tanul majd az esetből…Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy ha nem bukkansz fel, én akkor is elkaptam volna őt…előbb, vagy utóbb…- Jegyzem meg, ezt nem hagyhatom ki, közben vetek egy pillantást a tenyereimre, s a látvány nem túl rózsás, mindkettő tele van horzsolásokkal…

Arieh

- Hé, állj csak meg! Gyere vissza, nem hallod?- nyúlok a másodéves kis srác után, majd megragadva a karját visszarángatom őt a szoborhoz. Nem vagyok őrült, ne gondoljátok, csupán utálom azt, ha valaki szemtelen, vagy éppen fittyet hány a környezetére és rongálja azt. Jelen esetben, ez a kölyök képes volt Merlin cipőjére egy cipőfűzőt rajzolni a szénceruzájával. Na de kérem, mégis hol élünk? Ma még csak Merlinre rajzol cipőfűzőt, holnap már a nyakamra? Egek, ha ezt látná a nagy varázsló, most biztosan forogna a sírjában.
- Engedj el, mit csinálsz? - Pattog a srác, pattog, de semmi gond, megoldom. Nem hagyom, hogy elmenjen, amíg le nem takarítja a firkálmányát. Mégis mit képzel? Azt, hogy majd az eső lemossa? Vagy netán úgy gondolja, hogy így tökéletes az alkotás?
Emlékszem, egyszer egy másik kölyök a padokba vésett kis szerelmes szívecskéket, bele sem gondolva abba, hogy az a fa mennyit szenvedett, míg pad lett belőle...Na jó, ebbe inkább ne menjünk bele, igazából nem az bosszantott akkor sem, hanem a viselkedése. Miért rongáljuk a környezetünket? Miért nem építjük azt? Nos, akkor egy fenékbe billentés elég volt ahhoz, hogy a kölyök kedve elmenjen a fába vésésektől, s talán egy örökre megjegyezte, hogy kerülje a parkban a kártévő tevékenységeket, illetve engem is...
Ez a srác viszont sokkal akaratosabb, mint az a másik, sőt, erősebb és vadabb is. Mindezt nem csak úgy hasra ütés szerűen állítom, hanem tapasztalom. A keze akkorát lendül, s úgy oldalba vág, hogy még az ajkaim is elnyílnak a fájdalomtól.
- Áúú, te komisz... - folytatnám, de a bitang kölyök nem nekem rohan, s nem lök bele a szobor mögött elterülő apró köves kupacba? Ó, dehogy is nem, maga az ördög lakozik a gyerekben. Én meg szépen hátraesek, mint egy kivágott tuskó, s hogy enyhítsem a sérülés veszélyeit, tenyereimet hátra nyújtom, s felkészülök a becsapódásra.
- Ááá - Az apró kövek belefúródnak a tenyereimbe, s úgy érzem, mintha egyszerre millió gombostűbe nyúltam volna. A homlokomon összefutnak a ráncok, s dühösen villannak szemeim a rohanó, s nyelvét nyújtogató srác után.
- Fuss csak, úgyis elkaplak! - mormogom a kavicsokon ücsörögve, nyújtott lábbal, majd összeszorítom az ajkaimat, ahogy a fájdalomtól lüktető, kavicsnyomos, bepirosodott tenyereimre pillantok. Remek, szép délután, igaz Devona?

?Örülni.. örülni? Hát komolyan azt hiszed, hogy én örülök neked? Hát csak annyira örülök neked, mint egy jó nagy gennyes pattanásnak ami seggem közepére nőtt, de még ott is megtalálva azt a helyet, amire egyszerűen nem tudod megállni, hogy ne ülj rá. S nem csak akkor fáj, s lüktet, amikor ülsz, vagy a lábad lóbálod, vagy bármilyen mozdulatot teszek, nem. Akkor is fáj, a mikor szimplán csak állsz, s nem teszel semmit!? ? Igen, ezt vágnám a képébe legszívesebben, az én harsány előadásmódomban, pont olyan vulgárisan, ahogy azt kigondoltam, de nem teszem. Nem teszem, mert.. igazából tökre nem lenne rá okom, hogy ennyire kiakadjak. Hiszen évek teltek el, miért érdekel egyáltalán, hogy még él, hogy itt van, s esetleg beszél hozzám? Kikellene alakítsak valami sablontársalgást, s hipp-hopp, kész is lennénk. Viszont az, hogy zavar, sőt, egyenesen dühit, hogy itt van, azt jelenti, hogy igen is táplálok még iránta érzelmeket. Nem kellene, hogy dühítsen, nem, nem, nem semmit sem kellene érezzek, pont mint egy üres váza, annyi kellene, hogy bennem legyen.

Szemeim igen csak vészjóslóan villannak meg, amikor Bishop veszi a bátorságot, és Dev-nek szólít. Még is hogy merészeli? Piszeorrom még inkább felhúzva préselem a lehető legjobban össze az ajkaim, lassan már nem is lesz ott semmi, ha így haladok. Veszek egy mély levegőt. 10.. 9.. 8..  és igen, ahogy kifújom, veszek még egyet, miközben fejben visszaszámolok, 7.. 6.. 5.. . Pillantásom most a nőre esik, aki értetlen fejjel ? nem mintha alapállásban sugározná az arca az értelmet ? kapkodja kettőnk között a tekintetét. Csoda, hogy az a húsos nyaka nem roppan bele. 4.. 3.. megérdemelné, hogy egy akkora pofont keverjek le neki, hogy leesik a székről a nagy lendületben, de nem tehetem meg. Csak magam mögé rejtve a kezem, szorulnak ökölbe az ujjak, majd amint elmúlik a görcs, újra magam mellett lóg a testrész, s helyezem a testsúlyom egyik lábamról a másikra, a széken állva, amikor meghallom a megjegyzést. Felhorkanok, mert egyszerűen nem bírom némán elengedni a fülem mellett ezt a nyegle megjegyzést, s nem is kell sok, hogy egy apró lépéssel a székről a padlóra kerülve, lépjek a másik mögé s vonjam össze a szemöldököm, hümmögjek egy sort félhangosan, még az állam is megérintem ujjaimmal, nagy gondolkodóan.
- Hát persze! Tudja Mrs. Smith, egy ekkora fene nagy egonak, mint amivel Ben rendelkezik, igen csak méretes hely kell. ? Jegyzem meg az enyhén csípős megjegyzésemet, miközben felemelve karom egy igen embereset vágok a fiú hátára, ami talán felérne egy paskolásnak is, de én azért egy csöppnyivel több erőt vittem bele. Azért még sem annyit, hogy leboruljon a székről, vagy ilyesmi.. Csak hogy megérezze a haragomat, s ezzel vegyek elégtételt azért, amiért becézni merészelt engem.

Ha netalántán, kissé belegörnyed a dologba, a derekamra helyezett karokkal figyelem az én kis művem, s felszegve az állam, nagy büszkén battyogok vissza a székhez, azzal a céllal, hogy újra ráálljak. Elégedett vagyok magammal, bár nem tudnám megmondani, mire föl is örülök annyira a fejemnek. Még is mi a dicsőség abban, hogy másokat ütlegelek, akik esetleg némileg gyengébbek is nálam? Nem, nem, nem érdekel, igen is megérdemelte!
Nagy lendülettel, s erővel lépek a székre, csak hogy nem figyelek oda eléggé, s nem pont a közepére sikerül rátalálnom, hanem igen csak a szélére, minek hatására nincs meg a kellő egyensúly, s bár már a levegőben állok, már is borulok. Te jóságos ég! Karjaimmal menthetetlenül kalimpálok, minden elmosódik a szemem előtt, majd hirtelen valami fekete folt ugrik be, ahogy megragadom. Fekete, s anyag.. egy ruhadarab. Talán talár? Talán a Bishopon lévő éppen készülő talár széle az, amire rászorulnak az ujjaim? Nem tudni, de az biztos, hogy percekkel később a kemény kőpadlón kötök ki nem kis csattanás kíséretében.

Még véletlenül se higgye azt senki, hogy valami elcseszett tini film jelenetét láthatja, nem. Hiszen nem verdes a szívem, s nem szorul össze a gyomrom, miközben a cipő orrától elkezdem a tekintetem felfelé vezetni a lábakon, melyek zavarba ejtően hosszúak, hiszen csak szalad s szalad a tekintet, elérve a térted, majd azon is túl tovább lépked képzeletbeli útján tovább a nyurga testen. Talán egy enyhe mustrának is nevezhető lenne, ha valami kéjenc fejem lenne ehhez az egészhez, de arcom vonásai nem rezzennek meg, csak ugyan azt a kissé undok közönyösséget tükrözi, mint mindig. Azt mondják, jól áll, ha mosolygok. Nos, ezzel csak egy baj van; nem túlzottan vagyok mosolygós típus. Azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem, elvégre olykor eleresztek egyet a lenéző, vagy épp a gúnyos fajtából, sőt! Elég gyakran szoktam, ha úgy hozza kedvem. Átugorva a hosszú nyakat, s a fiuknál jellegzetesen dudorodó ádámcsutkát kapom el az adott pillanatot, s egyben a másik tekintetét, ahogy felém néz.

Lehet, hogy érzelmileg valahol egy lábtörlő szintjén állok, ahogy azt sokan a képembe vágták már, de ennyire még én sem vagyok vak és érzéketlen, hogy ne lassan a másik mélybarna szemeiben a döbbenetet. Tény, egy pillanatig én is elragadtattam magam, s ahogy ujjaim közül kicsúszik a próbafülke függönyének anyaga elkerekednek a szemeim. Mit keres Ő itt? S miért PONT Ő? Ó, Istenem, mivel fogsz még a mai nap során verni, nem elég, hogy el kell viseljem a testem furcsa.. elváltozásait, de még Bishopot is pont az utamba küldöd?! Ráadásul ahogy elnézem, ő sincs abban az állapotban ? ami a talárt illeti ? hogy azonnal le is lépne innen, sőt! Igen csak a kezdeti stádiumban lehet, én pedig még csak most fogom ez az egészet elkezdeni. A fenébe is? Hát hogy fogom én kibírni az elkövetkezendő perceket? Ajkaim kissé összepréselem, de még így sem közelítem meg McGalagony produkcióját, s forgatom meg szemeim, igen csak látványosan.
- Már csak ez hiányzott.. ? Morgom az orrom alatt, persze épp elég hangosan és érthetően ahhoz, hogy a kedves ex-cimborám meghallja, majd amikor meghallom a köszöntést, s hozzáfűz egy intést is, megrándul a szám széle, s lassan húzódik el balra, ezzel egy igen csak helyes, de nem éppen kedves szájhúzást produkálva.

- Üdv Bishop. ? No neeeeem, nem, nem, nem és nem. Nem fogom neki szerelmesen suttogni, hogy Benjamin. Régebben is csak a Ben-ig jutottunk el, s annak idején ki is fejtettem neki, hogy számomra a neve teljesen kiejtve felérne egy szerelmi vallomással, már csak a hangzása miatt, főleg ha nem épp gúnnyal fűszerezve adom elő, tehát.. maradjunk csak meg a már jól bevált formánál, s teszek rá, hogy ő megtisztelt azzal, hogy a keresztnevemen szólított. Ilyen formalitásokkal úgy sem foglalkozok. Lassan emelem meg a kezem, de mielőtt azt hinnék, azért mert viszonzom az intést, - ó, dehogy! ? megigazítom a bőrkarkötőket a csuklómon, majd visszaengedem a karom magam mellé. Eszem ágában sincs holmi idegrángásokat produkálni, mint az intés, főleg nem neki.

- Óh, ne is foglalkozzon vele Mrs.. ? Kezdek bele, majd ahogy elém lép, két pislogás között a mellkasára tűzött névjegykártyára rebben a szemem, majd vissza a nőre ? ..Mrs. Smith. Ben világéletében figyelmetlen volt. ? Jegyzem meg, a ?figyelmetlen? jelzőt kellően megnyomva, s veszem elő a már korábban emlegetett hihetetlenül idegesítő mosolyom, s ahogy az apró székhez lépek, olyan nyájasan mosolygok rá a srácra, hogy annál már csak egy nagy csupor méz lehetne ragacsosabb s édesebb! Megfordulok, s teljesen kifejezéstelen arccal nézek magam elé, valahová az egykor fehérre meszelt most már szürke színben pompázó falnak egy biztos pontjára, miközben rám adnak egy egyen talárt, melyet az elkövetkezendő percekben minden bizonnyal rám szabnak.

Úgy gondoltam az összespórolt pénzemből esetleg megveszem azt a bizonyos díszkötéses könyvet, amit az Abszol úton láttam a Czikornya és Patza kirakatában. Csodálatos volt, s bizony szó szerint gyökeret eresztettem a bolt előtt, mit sem törődve azzal, hogy mások esetleg oda akartak volna férkőzni. Egy könnyed lökéssel taszítottam arrébb azokat, akik esetleg makacsabbak voltak a kelleténél, hogy tovább gyönyörködhessek abban a több száz oldalas csodában, melynek minden oldala újabb és újabb növényt rejt, s nem holmi rajzzal meg leírással, nem! Mindegyikről van benne egy eredeti préselt darab is, ez a legeslegszebb az egészben, s ezért is olyan mocskosul drága. Pedig nem vagyok én valami könyvmoly, mint Granger, de ez még engem is teljesen elbűvölt.

Viszont ahelyett, hogy az elmém palléroznám, most itt állok ebben a nyamvadt próbafülkében, s rángatom a pulcsim cipzárját, ami beragadt! Arrghh! Egyáltalán mit keresek én egy talár üzletben? A válasz egyszerű, az előzőt teljesen kinőttem, s azt leszámítva, milyen ütött-kopott volt, ráadásként még az ujja is hihetetlen rövid volt, olyannyira, hogy Gyógynövénytanon már fel sem kellett gyűrni, mert épp nem érte el a könyököm, ami pedig végképp ledöbbentett, hogy képtelen voltam begombolni. Pár éve ez még nem jelentett gondot, hiszen a mellkasom körülbelül egy asztaléval versenyzett, ami a domborulatokat illeti. Az a két kis párizsi szelet, amit konkrétan a ?mellemnek? neveztem még is mikor, hol és hogyan? duzzadt meg? Egy fintor fut át az arcomon, mikor végre sikerül az egyszerű sötétkék pulcsim cipzárját megzaboláznom, és tekintetem a szóban forgó elemekre esett. Még is ki volt az, aki kitalálta a melltartót?! Biztos valami szadista állat, aki utálta a nőket, s úgy gondolta, így áll rajtuk bosszút. Megállok egy pillanatra, s ahogy a falra szerelt tükörben nézem magam neszeket hallok az üzletből. Remek, ezek szerint nem csak én vagyok itt.. ráadásul mi ez a mély dörmögés? Remélem nem valamelyik srác a suliból, aki ráadásul még ismer is engem, mert akkor tuti megkapom a magam gúnyos beszólásait, de hogy az illető sem távozik ép arccsonttal az is biztos.

Tehát új talárt kell vegyek, mert az előző a kritikán aluli szintet üti meg. Igaz, önszántamból nem vetemedtem volna erre, de McGalagony Prof a minap elkapott a folyosón, és közölte, hogy épp itt az ideje egy új darab vételének, s ezt igazán beláthatnám már magam is ennyi idős létemre.  Talán kérhetnék a felsőbb évesektől, ha jóban lennék velük, de mivel nem vagyok, s valamiért a végzős évfolyam inkább Mardekárosokban bővelkedik, már csak ez az aprócska tény is visszatart attól, hogy reménykedjek abban, talán olcsón megúszom a dolgot, marad a pénzköltés, amit nagyon de nagyon nem akartam! Viszont életemben először lesz egy új talárom, amivel nem tudom mit fogok kezdeni jövőre, ha itt végzek végre. A farmerből előhúzva egy hajgumit fogtam össze a hosszú tincseket, majd kötöttem össze egyszer, aztán kétszer is áthúzva a gumit, harmadjára pedig már nem húztam ki teljesen a hajam, így egy laza kontyba végződött az egész, de még így is pár tincs megtalálta a kivezető utat, amik most pofátlan módon tették még ziláltabbá a kinézetem. Teszek rá. A fehér trikó alját lejjebb húzva, hogy azért a hasam még se látszódjon ki, egy erőteljes mozdulattal rántottam félre a függönyt, s tekintetem először csak a két egymás mellé állatot aprólábú kis székecskéken állapodott meg, az egyik rám várt, a másikon pedig a két cipőből következtetve állt már valaki?

ALAPOK
jelszó ||
teljes név || Devona Dillingham
becenév || Dev >> ez is csak a kivételezettnek
nem || nő
születési hely, idő || Glasgow, Skócia, 1980. 09. 11
kor || 17
faj || ember
vér || sárvérű
évfolyam || 6.


MÚLT
Lustán nyújtózkodom el a szobámban lévő íróasztalomon. A nővérem végre elköltözött, tehát ettől a nyártól kezdve a nagyobb szobát bitoroltam én, s a kis egérlyukam, melynek az ablaka a hátsókertre nyílt, s a bátyámmal osztozkodtam eddig rajta végelegesen le lett cserélve. Kényelmesen elférek, s most már zavartalanul bámulhatok ki az utcára, na meg a szemközti szomszéd házára is. Elfintorodom, ahogy az egyik ablak előtt meglátom a vékony alakot elsuhanni, s dacosan csapom félre a fejem. Kinyújtva a karom, húzok elő egy papírlapot, s egy ceruzát. Kissé kiegyenesedve hangosítom fel a zenét a rádión, mely a nyári hőségriadó bejelentése után végre ismét a számok lejátszásába kezd. Serceg a ceruza, de ez elveszik a divatos dallamok sokaságában, s lassan rajzolódik ki egy alak lélektükreim előtt. Egy fiú? talán a szőke herceg lenne fehér lovon?

- Tudod, annyi típus van ezen a hatalmas világon. Például ott vannak azok, akik aranykanállal a szájukban születnek, s az évek során minden az ölükbe pottyan, vagy épp azok, akik az évek során el is érnek valamit, haladnak egyről a kettőre. Valaki tökéletes családban él, valaki árva, de épp ott vannak a csonkacsaládosok, és még sorolhatnám még. Mond, nekem miért nem jutott ki egyikből sem? Csak a legrosszabb mix, ami valaha is létezett! Apám nagy sportoló reményében állt, ha nem ismerkedik meg anyámmal, s nem csinálja fel az érettségi előtt, mint a legjobb csajt a pom-pomlányok közül, hatalmas vagyona lenne, s luxus villája Miamiban, de nem. Neki kangörcse volt, s anyám 17 évesen volt olyan naiv, és bevette azt a mesét, hogy ?majd időben kiveszem? pwlah, na de kérlek! Így történt az, hogy anyám szülei kikényszerítették a házasságot, apám szülei meg kivették az iskolából a fiújukat, mondván, nem érdemli meg, hogy egyáltalán tovább tanulhasson. Megszületett a nővérem, apám autószerelő lett, anyám pedig kapott egy fantasztikusnak nem nevezhető állást az egyik szuper márketben, mint pénztáros. Szép alapozás, nem igaz? Csak azt nem értem, ezek után miért nem kötött apám görcsöt a farkára? Hiszen rá két évvel jött a bátyám, aztán 3 évvel később én is idepottyantam. Talán a támogatások, a gyes meg egyéb családi pótlékok miatt, ha már az a bizonyos 3-as szám, olyan bűvös szám. -
Sóhajtok egyet, miközben kirántva az egyik fiókot kezdek el egy nyamvadt radír után kutatni. Nagy nehezen találok is egyet, s eszeveszett módon kezdem el az illető egyik lábát törölni, majd újra ahogy végigfújok a papíron, hogy mindenféle morzsát eltüntessek, esek neki ismét a munkának.
- Évről évre megkaptam a levedlett holmikat. Volt, amelyik jobb állapotban került hozzám, de akadt olyan is, ami milliószor lett összefoltozva. A nővérem nem foglalkozott velem, szerinte én túl kicsi voltam hozzá, ezért többnyire a bátyámmal játszottam, s később vele is járkáltam el mindenhova. Talán innen ered az, hogy túlságosan is fiús mind a viselkedésem, mind a kinézetem és hát? igen. Arról nem is beszélve, hogy Barbie babák helyett kisautókkal játszottam. Az öltözékem is. Mindhárman az egyik közeli Állami iskolába jártunk, s talán ekkortájra helyezhető az is, hogy Benjamin Bishoppal, a szemközti szomszéd egyik lurkójával összebarátkoztam. Jó, hát eddig is találkoztam vele, meg ovitársak is voltunk, de azon a bizonyos első napon, amikor mellékeveredtem, s padtársak lettünk.. Na akkor kezdődött el az elszakíthatatlanak tűnő barátság. Mivel a napjaim nagyrészt az iskolapadban töltöttem, nem csoda, hogy ezzel egyenes arányosságban megnőtt az együtt töltött idő is. A szünetekben is többnyire mellette voltam, s az épp behozott legújabb képregényt böngésztük át. Nekünk nem volt ilyesmire pénz, s számomra teljességgel különlegességnek hatott a dolog. Jobban érdekelt, mint az, hogy a lányokkal ugrókötelezzek. -

Nem értettem, mi ez a nosztalgiázhatnék. Megtámasztva tenyerembe arcom, pillantottam fel újra, egyenesen Ben szobájának ablakára. Mindig is elég nyitott srác volt, de talán akkortól lett a barátságunk mélyebb, s lett az irányomba még őszintébb, amikor hazafele sétálva az egyik osztálytársunk utánunk sietett. Talán 3.sok lehettünk, s rajtam élcelődött, persze arra célozgatott, milyen csórok vagyunk, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Még Bennek is mondtam, hogy ne foglalkozzon vele, de valamiért úgy érezte, neki vissza kell szólnia, erre a srác fellökte. Talán akkor pattanhatott el bennem valami. Halálosan nyugodt hangon szólítottam fel, hogy kérjen bocsánatot. Megtettem egyszer, majd kétszer, sőt még harmadjára is. Mivel a válasz nem volt, no meg az a disznómódjára való röhögés, akkora balhorgot kapott az orrába, hogy nyomban eleredt a vére. Hiába, ha egyszer az emberlányának van egy belevaló bátyja? Elmosolyodom halványan az emlékek hatására, majd folytatom a haszontalan firkálgatást.

- Minden annyira hétköznapi volt, amíg meg nem érkezett az a bizonyos levél. Naphosszat csak a biciklimet szereltem, vagy épp felpattantam rá, s a közeli erdőbe tekertem vele. Sokszor elvittem magammal Bent is, és még a húgát is. Az egyik fára építettünk egy bunkert, bár azt többnyire én meg a bátyám, s azoknak a barátai szegelték össze. Órákat eltöltöttünk ott. Reggel kimentünk, felpakolva egy halom szendviccsel, és csak este jöttünk haza, amikor már kezdett sötétedni. Többnyire csak barangoltunk a fák között, őzikéket kerestünk, meg nem létező képzeletbeli szörnyeket! Próbáltam minél több bogarat összevadászni, hogy a bogárgyűjteményem teljes legyen. Minden annyira? egyszerű volt. Gyereknek lenni a legjobb. S ekkor jött az a bizonyos, fent említett levél. Hirtelen minden a feje tetejére vált, s talán akkor indult el a lejtőn anyáék házassága is. Nem volt mit tenni, úgy gondolták közveszélyes vagyok ? vagyis inkább az apám hangoztatta ezt - ezért mennem kellett. Megtanítják majd korlátban tartani az erőm, sőt! Valamiért apám úgy hitte, ki is nevelik belőlem. Ráadásul Ben is kapott, szóval még örültem is neki. Ha Ő ott lesz, akkor nem várhat rám semmi rossz. -

- Teltek a napok, egész jól beilleszkedtem, bár ő kevésbé olyan jól, már amennyire figyelemmel tudtam követni. Furcsamód kevés óránk volt együtt, mert mindig a Hugrisokkal voltak beosztva, mi meg a Mardekárral. Az étkezéseknél igyekeztem mindig odaülni hozzá, aztán valahogy ezek is elmaradoztak. Tudod, hogy megy ez. Két külön társaság, az órák más időpontokban. Hétvégén többnyire sikerült egyeztetnünk. A könyvtárban ülve együtt írtuk a házi feladatokat, a nyarak pedig? Valahogy azok is elteltek, a maguk módján. Mintha minden megfakult volna. A gyönyörű gyermeki festmény színei rohamos sebességgel fakultak, és a sárga sem ragyogott már olyan szemet vakítóan. Mi történt? Én még mindig ugyan úgy kijártam a kis erdőbe, sokszor töltöttem kint az éjszakát, akár egyedül akár társasággal. Újabb s újabb ösvényeket fedeztem fel, s mindenféle növényeket kutattam fel. Eltökélten kerestem valamit a varázsvilágból itt is, növényeket s állatokat, pont mint régen, csak egy kicsit komolyabb fejjel, s több tudással. Volt amikor velem tartott, de sokszor nem. Közhellyel élve egy szakadék húzódott közöttünk, az pedig egyre csak nagyobb és nagyobb lett. Ez a szakadék pedig kétségkívül nem lehetett más, csak is a tinédzserkor. Nem akartam felnőni, nem akartam pattanásokat, sem semmiféle ezzel járót. Voltak barátnőim, igen. Ám ahogy teltek a hetek, ők is pont úgy szakadoztak le, s inkább a Plázákba járkáltak, mintsem velem lógjanak. Nem jöttek velem sehova, nehogy bemocskolják a legújabb divat szerint készített cukkancs ruhájukat. Esténként inkább táncolni mentek, mintsem velem vadlesre, s éjszakai túrákra, ahol egymást ugattuk, s a tűznél rémmeséket meséltünk. Ők a fiúkra úgy tekintettek, mint? hát tudod, úgy. Órák hosszat áradoztak arról, hogy milyen a szemük, s a mosolyuk, és hogy milyen édibédik. Ott ültem Natalie szobájában igen. Néztem, hogyan készülődnek, próbálgatják a szemhéjpúdereket, lakkozták a körmüket, közben a magnóból valami nyálas fiúbanda szólt. Csak az járt a fejemben: Még is mit keresek én itt? -

Sosem voltam az a naplóírós típus, viszont beszélni sem beszéltem sokat.. ilyen dolgokról. Még Bennek sem. Csak néha jegyeztem meg, mit csináltak már megint a csajok, mire csak legyintett, s azt felelte: Ne foglalkozzam velük, én egyszerűen csak más vagyok. Most pedig csak úgy dőlnek belőlem a szavak. Nincs itthon senki, hiszen anya dolgozik, Elwin pedig újságkihordóként szórja szét az újságot. Az az igazság, hogy páróra múlva nekem is mennem kell a BurgerKing csodálatos pultja mögé, vagyis már nem. Mivel szerintük nem vagyok elég mosolygós, ezért betettek krumplit sütni. Nekem lényegtelen, úgy is a majdnem semmiért dolgozok, s lényegtelen melyik munkát csinálom, egyik sem érdekel, de erre most nem akarok gondolni. Motyogok magamban, mint egy elmeőrült, s ez fel sem tűnik!

- Aztán ez után a csodálatosnak nem épp nevezhető nyár után megint irány vissza a Roxfort, s akkor vettem észre, hogy ez a tinédzserláz ? ami szvsz egy ragályos vírus, semmi több ? ráragadt a lassan egyetlen barátommá avanzsáló Benre is. Nem egyszer történt olyan, hogy csak beszéltem és beszéltem, mire ő nem is figyelt rám, mert a könyvsorok között ólálkodó véla szerzetre meresztette a szemeit. Olyankor mindig oldalba bökve rángattam vissza a jelenbe, több-kevesebb sikerrel. Már egyáltalán nem érdekelte az, ami engem, s mindig csak arról a lányról ábrándozott. Zavart, még ha nem is vallottam be, vagy csak nagykegyesen elsiklottam a téma fölött. Nem cukkoltam vele, csak olykor. Valamiért nem akartam megbántani a most nagyon is érzékenynek ható lelkét, már bánom. Jól oda kellett volna mondjak pár szitkot. Akkoriban talán még csendesebb voltam, mint addig, hiszen az anyám küldött egy levelet, melyben száraz tényeket megírta. Apám lelépett az Ő legjobb barátnőjével, aki egyébként a baloldali szomszédunk volt, s már be is adták a válókeresetet. Természetesen azt sem felejtette el velem közölni, hogy apám azt is kijelentette, hogy egyik gyerekére sem tart már igényt, így egytől egyik ott maradunk anyánál, s talán nyáron egy hetet majd ott tölthetünk náluk, a nemtudommilyen nevezetű városban. Többször is elakartam ezt mondani Bennek, de valahogy nehezen jöttek a szavak, s inkább lenyeltem, vagy épp kitaláltam valami mást.

- Aztán egyik este a Parkban ültünk a szokásos kis fa alatti padon, amikor minden további nélkül elkezdtem beszélni. A nagy szótlanságot annak tudtam be, hogy nem lepi meg ez a végkimenetel. Sokszor az egész utca hallotta anyámék veszekedését, nem egyszer tányér is tört, ajtócsapkodásról nem is beszélve. Ráadásul a szemközti szomszéd, vagyis ők, mint egy filmet nézhették végig az egészet, hiszen a nappali s a konyha kivilágítva mindenki elé tárta a sztorit. Nagy szusszanással tettem a történet végére pontot, s pislogtam rá. Bármilyen erős személyiség vagyok azért pár vigasztalószó jól esett volna, de ekkor vettem csak észre, hogy Ben nagyon is egyfelé néz. Követve tekintetnének képzeletbeli vonalát láttam meg a választ. Az a véla csaj az évfolyamunkból, sőt neki még háztársa is volt.. Mintha épp valami leveleket gyűjtött, vagy lehet holmi gyökereket Gyógynövénytan órára. Tudom, azt a házit én még aznap megcsináltam, ahogy kiadták. Hiába, imádtam s mai napig imádom azt a tantárgyat. (A sztori folytatását lásd az SZJP-nél. ) -

Már maga az emlék is felbosszant, s dühösen fújtatok egyet, majd most kapok észbe. Kissé hőkölve dőlök hátra a székben, s meredek kikerekedett szemekkel a rajzra. Nincs arca, csak egy átlagos srác, hosszú lábakkal, keskeny csípővel, s széles vállakkal. Félhosszú haja a szemébe lóg, vagyis oda, ahol a szeme helye lenne, mindkét keze zsebre téve.
- Még is mi a franc ez? ? Kérdezem magamtól, miközben pislogok párat, majd most esik le. Én az előbb az összes bánatom elsírtam, egy nyamvadt rajznak? Dühösen firkálom le az egészet, csak satírozom és satírozom, majd végül egy morranás kíséretében gyűröm össze az egészet, s dobom az új szobám egyik kiszemelt sarkába. Tény, hogy az érzelmi fejlődésben megrekedtem egy bizonyos szinten, de ez annyira nem lehet káros, hogy magamban beszéljek! Felállva a székről, lököm azt hátrébb, majd trappolok le a konyhába, s miközben kenem a mogyoróvajas szendvicsem, újra pörögnek a fejemben a képzeletbeli kockák. Az után az este után nem szóltam Benhez, sőt, kifejezetten kerültem, s inkább a Kviddics pályán ólálkodtam többnyire. Másodszor jelentkeztem a csapatba, mivel 2. évesen televolt a csapat, esélyem sem volt, de aztán 3. évesen, vagyis abban az évben, még is csak felvettek. Játszottam egészen ötödévvégéig, aztán összeférhetetlenség miatt kirakták a szűröm. Hát na, nem tehettem róla, hogy mindenkinek megmondom a magamét, lényegtelen. Azt hittem, ez a dacos hallgatás csak pár hétig, max 1-2 ónapig fog elhúzódni, hogy majd Ben szépen odajön hozzám, és bocsánatot kér. Ez nem történt meg.. Szerintem azt sem tudja, hogy létezem e még egyáltalán. Furcsa, de én sem törődtem ezzel, nem mentem oda, s nem nyitottam a másik felé, még mit nem! Én lettem megsértve, nem pedig fordítva! Ő loholt a véla, majd időközben vélák után én pedig éltem a satnya kis életem, melyet nagyjából a semmi töltötte ki. Felpattanva a konyhapultra, támasztottam könyökeim a combomra, majd majszoltam el a kenyeret egykedvűen. Lehet tényleg ideje lenne felnőnöm.. még jobban? De hiszen én nem akarok holmi nyálas érzelmeket, rózsaszínfelhőt! Lekászálódva a pultról, pár söpréssel morzsátlanítottam magam, s kilépve a konyhából álltam meg az ajtó mellé szerelt egészlakos tükör előtt, s néztem önmagammal farkasszemet. Nem tudom, milyen az, ha valaki elégedetlen magával, hiszen engem sosem érdekelt a külsőm, most még is.. Bizonytalan mozdulattal simítottam fülem mögé egy barna tincset, s csak néztem és néztem? Nem vagyok elégedetlen a látvánnyal, hiszen hosszú izmos combok, vékony derék, s nem túl széles csípő nézett vissza rám. Oké, a nővéremhez képest én még mindig a rusnya egér pozíciót töltöttem be. Hiszen bár formás hátsó felem van, mint neki, de ő szőke, s kékszemű, hatalmas mellekkel, én pedig? Isten ad s Isten elvesz alapon mintha kissé fiúsabbra sikerültem volna, s bár meglehetett különböztetni a fiúktól, még bő pólóban is, azért nem a lökhárítók értek be hamarabb a szobába, az is biztos. S abban a pillanatban, mintha a tornacipő, kopott sort, s fehér trikó helyett elképzeltem magamon valami.. nőiesebbet. Auch!! Rémálmaimban jöjjön elő, pfúj!

Megrázva a fejemet dacosan néztem magammal farkasszemet, s szegtem föl az állam, majd a fogasról leakasztva a táskám, léptem ki az ajtón. Elővakarva a kulcscsomóm fordítottam egyet rá, majd a biciklimhez lépve pattantam fel rá. Ahogy eddig sem vettem részt a mindenféle iskolai bálokon, úgy ezután sem fogok, olyan gúnyákat magamra erőltetni meg még inkább nem! Ha valakinek nem tetszik, ne nézzen rám, ez az én életfilozófiám!


JELLEM
Mivel sem az anyja, sem a nővére sem semmilyen más nőnemű nem vette a fáradtságot, hogy túlzottan foglalkozzon vele, csak is a bátyja, eléggé fiús jellemmé formálódott az évek során. Benne aztán sok olyan rossz tulajdonságot meglelhetünk, amitől mások a falra másznak. Nem egy mosolygós típus, s arcán mindig az a semmitmondó, ?nem érdekel semmi és senki? kifejezés látható, s ez a társalgáskor jön ki igazán. Bár humoros, megjegyzései többnyire ironikusak, s eléggé gúnyosan beszél másokkal. Ez roppant idegesíthető lehet, már csak azért is mert igen csak kedveli ha az övé az utolsó szó. Ráadásul akármennyire is nem társasági ember, akarva akaratlanul is mindent megtud. Talán az a pár barát tehet róla, főleg lányok, akik megszánták, s kitartóan nyaggatják, rágják a fülét, és a szeretetükkel halmozzák el. Nem lóg velük naphosszat, de még ha nem is mondja ki hangosan, azért örül, hogy vannak. Velük még kedvesebb is tud lenni. Elvégre nem akar tök magányos lenni, azért ő is igényli a társaságot. Nehezen tartja a száját, ami a szívén, az a száján, talán ezért is tűnhet nyersnek a stílusa, sőt, eléggé vulgáris tud lenni, de nem érdekli, hogy ez nem épp nőies. Eléggé feleselős, de tanároknak ritkán szól vissza. Kissé agresszívnek tűnhet olykor, hiszen ha valaki kóstolgatja, az hamar a Gyengélkedőn találja magát. Évek óta bokszol, főleg nyáron, hiszen az iskolában erre nem igazán van lehetőség, tehát nem okoz neki nehézséget egy orr eltörése. Talán pont ezért kissé ellentmondásos a viselkedése, amit az órán nyújt, hisz a tanárok szinte kezes báránnyá képesek varázsolni, még talán Piton is. Az a fajta tiszteletparancsolás, amit az a tanár művel, nála is beválik. Hamar kilehet hozni a sodrából, olyankor mindig egy fokkal hangosabban beszél. Ez alapján elég negatív embernek tűnhet, de van neki jó oldala is. Ha a nagyobbak egy kisebb diákot szúrnak ki az udvaron, s azt szekálják, az biztos, hogy Ő lesz az első, aki odalép, s megvédi a kisebbiket, s ha kell, akkor ököllel sulykolja a másikba az intő szavakat. Ám ez után az illetőt gyors le is vakarja magáról, nehogy még a végén ?barátok? legyenek. Nem kér a hálából, ahogy azt sem szeretik, ha sajnálják. Az, hogy olykor ismeretleneket megvéd, Ő azzal magyarázza, hogy biztos a mélyen elnyomott anyai gondoskodás és szeretet bújik ilyenkor elő belőle. Szereti a dolgait tisztán elintézni, s nem híve a hátbatámadásnak, meg a sunyiságnak, s holmi fondorlatos terveknek.


APRÓSÁGOK
mindig ||
¤ a szabadég alatt aludni
¤ tábortűznél melegedni
¤ mezítláb rohangálni
¤ hangos kiabálás a nagy messziségbe
¤ boksz

soha ||
¤ nagyképű barmok >> és az idétlen csajozós dumáik
¤ lelki fröccsök
¤ smink, púder, rúzs és egyéb? csajos dolgok
¤ szoknya, + tűsarkú és társai
¤ szerelem
¤ sírás
¤ Karácsony

dementorok || Amikor a szobájában ülve írta a házi feladatát, először csak az apja üvöltözésére lett figyelmes, majd kutyavinnyogásra. Amikor az ablakhoz rohant, preimerplánból látta, ahogy a hátsókertben az apja fejbe lövi imádott kutyáját.

mumus || Egy hatalmas, agyonsminkelt, rémisztő vigyorú bohóc. Egyszerűen abnormális, hogy a bohócoknak mindig jókedvük van! Vagy debilek, vagy pedig kokszoznak.

titkok ||
¤ Egyszer kipróbáltam a nővérem sminkcuccait, de a szempillaspirállal sikerült beledöfnöm egyet a szemembe. Hát ez sem egy örök barátság kezdete volt.
¤ Még soha nem voltam szerelmes.
¤ S még soha nem is csókolóztam senkivel.
¤ Hiányzik neki Benjamin Bishop barátsága, de már csak azért sem lesz kedves vele.  

rossz szokás ||
¤ Mindig hamarabb jár el a kezem, s ütök, ahelyett, hogy kérdeznék, esetleg megbeszélnénk nyugodtan a helyzetet.
¤ Ha hazudok, akkor alig láthatóan remeg az orrcimpám.
¤ Ha nagyon dühös leszek, akkor mindig kipirosodik az orcám.
¤ Rágom a körmöm, és nem tudok róla leszokni.


CSALÁD
apa || York Dillingham; 40; mugli
anya || Adel Barton 39; mugli
testvérek ||  Adelicia Dillingham; 22, Elwin Dillingham; 20
családi állapot || Jegyesség?! Na csak az kéne még.
állatok | Volt egy kutyám; Fred. Apám agyonlőtte, miután az egyik cipőjét szétrágta.


KÜLSŐSÉGEK
magasság || 173 cm
tömeg || 66,5 kg
rassz || európai
szemszín || kékes-zöld
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || Csak annyira vagyok különleges, mint egy szürke kisegér.
kinézet || Középmagas, átlagos testalkatú lány. Egyáltalán nem az a vékony, anorexiás típus, de sokkal inkább izmosnak mondható. Hosszú barna haja könnyedén öleli körül szív alakú arcát, világos macskaszemeit, s enyhén telt rózsaszín ajkait, s pisze orrát. Általában leengedve hordja, de órákon sokszor összeköti copfba, vagy ha épp nagyon gondolkozik valamin, hogy ne zavarják a koncentrálásban holmi keresetlen fürtök. Összességében az arca ártatlan babapofi, szinte már angyali. Kár, hogy ritkán mosolyog, ha meg is teszi az is kissé gúnyos fintornak nevezhető jobb esetben. Ami pedig a ruháit illeti? Szegény, sárvérű családból származik, így mindent használtan, másod vagy épp harmadkézből szerzett. Ez értetendő az üstökre, s egyéb tankönyvekre, ahogy a megkopott talárokra. A fekete egyen talár alatt hordott ruhákról nem is beszélve, melyek mindenegyes darabját nővérétől, illetve bátyjától örökölt. Kopott farmernadrágok, fekete tornacipő, valami pólóféle, ami vagy épp kétszer akkora mint ő, vagy épp kilátszik a hasa egy része. Csuklóin mindenféle bőrkarkötők, s egyéb ? másoknak vackokat érő ? madzagok találhatók. Az első benyomás egyértelműen az, hogy egy eléggé fiús a leányzó, akivel jobb nem kötekedni.

egészségi állapot || Vashiány.


TUDÁS
varázslói ismeretek || Nem vagyok egy él tanuló, akinek minden jegye Kiváló, s már a hátsó fele is lapos attól a sok üléstől, a háta meg tiszta görbe, mert a könyvek fölött görnyed nap mint nap. Az a fajta sem vagyok, aki majd kiesik a padból, annyira jelentkezik, csak figyelek, s jegyzetelek, a hátsó padok egyikében, vagy épp középtájon, ahol akad hely. Ha felszólítanak, válaszolok, szorgalmi munkát ritkán vállalok. A teljesítményem valahol a Várakozáson felüli megnevezés körül teng, leng. Imádom a Legendás Lények Gondozását és a Gyógynövénytant! Szeretem a természetet, s mindent ami azzal jár, s ebbe beletartoznak az állatok is, no meg a Bájitaltan tartozik a kedvenc tárgyaim közé, főleg amióta nem Piton tanítja, illetve érdekesnek találom McGalagony óráit is. Szerintem jó fej az öreglány. Ha nagy leszek, talán Sárkánykutató leszek? Az lenne ám a nekem való munka!

mugli képzettségek || Boksz, illetve szájharmonika.
pálca típusa || 10,5 hüvelyk; nyárfa >> magja; Sárkányszívizomhúr
különlegesség || -


SZJP
Valamiféle furcsa megkönnyebbültséget éreztem, s egy pillanatra még a szemeim is lehunytam. Az ajkak szegletébe valami mosolyszerűség kúszott, s még erőltetnem sem kellett. Véve egy mély levegőt, élvezve, ahogyan a hideg belemar légcsövembe pattantak fel a szemhéjak, s néztem farkasszemet a már enyhén használatos fekete tornacipőmmel. Kissé felemelve a fejem tekintetemmel kerestem a másik pillantását, de egyszerűen nem találtam. Zavartan vontam össze a szemöldököm hiszen.. Oké, ritkán beszéltünk úgy igazán komoly dolgokról, de ez is csak az én hibámból, mert olyan állhatatos vagyok, s inkább magam dolgozom fel a dolgokat egyedül, mintsem jártassam a számat feleslegesen. Most viszont muszáj volt mindent kiadom a beszéd által, s igen, szükségem volt egy barátra aki meghallgat, akivel egymás sarkában nőttünk fel, s ha valaki, Ő aztán igazán tudja, ki is vagyok, és honnan jöttem. Szavakat szerettem volna hallani, mintha az a gyenge női oldalam, melynek létezését is tagadtam, nemhogy elismertem volna, most követelte volna a balzsamként ható vigasztalást! Világéletemben utáltam a közhelyeket, de most még azokat is csak úgy ittam volna. Esetleg egy vállveregetés, vagy valami? de nem. Semmi.. semmi, csak csend és hullaszag.

Tekintete elréved valamerre, s szinte megbűvölve bámul arra, én pedig még mindig nem értem, mi történt. S kissé kiegyenesedve pillantottam abba az irányba, ahová a másik is oly meredten nézett, mi az, valami látomás ami az én szememnek rejtve marad? Áh, jó is lett volna, ha csak egy délibáb, de nem. Nagyon is élő volt a távolban mozgolódó tünemény, ami engem ugyan nem fogott meg, de a mellettem ülőt mindig. A nap 24 órájában. Egy átok, ami mindent körülleng, s amit elér, azt megkaparint, s lassan fészkeli be magát más testekbe, hogy elfoglalja azt. Egy parazita, én mondom! Oké, én elhiszem, hogy fogékonyak erre a varázsra. Még azt is, hogy Ben is elcsábul, de hogy? amikor beszélek hozzá, ne rám figyeljen? Hiszen épp azt ecseteltem órákon át, hogy a szüleim elválnak! Hát ennyire nem képes rám tekintettel lenni? Csak egy picit abbahagyni a nyálcsorgatását, s rám, arra a hülye szomszédra koncentrálni? Tény, nem vagyok sem szőke, sem véla, de azért egy parányi figyelmet csak megérdemlek ennyi év után..!
- Hé.. hééé Bishop. ? Szóltam hozzá, majd lengettem meg a kezem az orra előtt, s biztos ami biztos alapon oldalba is löktem kissé. A srác megrázva kissé a fejét pislogott rám, az a ?Mi van?? pillantásával. Mintha legalábbis most ébresztettem volna fel holmi éber álomból. Az utóbbi percekben nagyon nem volt itt, ebben biztos vagyok. Dühösen vontam össze a szemöldököm. ? Hallottad egyáltalán mit mondtam? -
Tipikus mondat, bár nem épp az én számból, s a válasz először egy tanácstalan tekintet. Mintha nem tudná, merjen e nekem hazudni, vagy vallja be az igazat, ami egyébként is tök nyilvánvaló. Végül rávág egy igenlő szövegel, hogy már Ő pedig igen is figyelt, még ha nem is úgy tűnt.
- Akkor miről beszéltem, hm? ? Szegezem neki a kérdést, amiről tudhatta volna, hogy úgysem ússza meg, talán csak még dühösebb leszek. Újra csak az a pillantás, ami eléggé a tanácstalanságot sugallja a felém, majd pillanatokkal később megszületik a gyenge válasz, holmi képregényről, meg annak a következő számáról.

- Hülye! Hülyehülyehülye vagy Bishop, hát nem látod, hogy nem érdekled egyáltalán?! ? Csattantam fel, s még a padon is felálltam, mivel eddig a támlának szolgáló részen üldögéltem másodmagammal. Mélységesen csalódott voltam, és sértett! Mi több, vérig sértett! Talán ezért is mondtam ki a véleményem ezzel az egésszel kapcsolatban, ráadásul igen csak erélyesen, miközben a véla felé intettem a kezemmel. ? Te csak egy aprócska porszem vagy számára, amit könnyedén söpör félre, hát miért nem veszed észre? Hányszor akarod még átélni azt, hogy keresztülnéz rajtad, mint egy nyamvadt ablakon? -
Dühösen fújtattam egyet, miközben kezeim ökölbeszorultak. Legszívesebben felpofoztam volna, de még sem tehettem ezt. Egy barátot nem ütök meg.. Pföh, barát, aki le sem tojja, mi van velem! Leugorva a padról pillantottam rá, majd túrtam bele barna tincseimbe. Még is mit mondhatnék én neki az érzelmekről? Mindössze 14 évesek voltunk, fogalmunk sem volt erről az egészről, de én már megvettem az egészet, úgy ahogy van. Ha a szerelem azt jelenti, hogy mások lábnyomait kell csókolgatni, s az egész reménytelenség, s puszta szenvedés, akkor én nem kérek belőle!
- Csak epekedj utána továbbra is, s élvezd ki minden egyes rúgást, ami megillet téged, de én nem vagyok erre kíváncsi. Majd ha kicsit is észhez térsz, akkor keress. -
Sziszegtem dühösen, majd fordultam meg, s még mielőtt arra vetemedtem volna, hogy lelököm a padról, inkább gyors távoztam a helyszínről. Fájdalmat éreztem, s egyéb más mellékzöngéket, mikről fogalmam sem volt, hogy léteznek. Féltékenység esetleg önvád? A saját magammal való elégedetlenség, hogy nem tudom senkinek sem a figyelmét fenntartani 5 percnél tovább? Nem akartam ezekről tudni, nem akartam őket érezni, csak messzire eldobni.

EGYÉB
Ami dőlt betűvel van szedve, az azért van, mert azokról a dolgokról nem szeret, vagy épp nem tud beszélni, ezért van E/1 helyett E/3-ban írva.