[ Endorius Samlard ]


Nem mardekáros.
Komoly szerencse. Már csak az a kérdés, hogy mennyire elvakult vérmániás a szentem? Néha olyan fennhéjázó tud lenni egy-egy kékszegélyes, hogy az már átfestődhetne mélyzöldre.
Na de induljunk neki pozitívan, maximum lesz, akin kiadhatom a dühöm, még akkor is, ha én húzom a rövidebbet, és mondjuk a gyengélkedőn végződik a párbaj. Bár ha elvesztem az eszméletem, csak tanárra számíthatok, félvéreknek nem segítenek csak úgy, puszta szeretetből, főleg nem ilyen időkben…
Ha legalább a bátyám itt lenne… Mindjárt más lenne az élet, nem kellene lehajtott fejjel közlekednem, és nem kéne fanyar mosollyal tudomásul vennem az ócska vicceket. De Ő már meghalt, és nem tud segíteni az egyetlen, imádott húgának. Ez van, ezt kell szeretni.
A pálcám azért még kéznél maradt, ha szükségem lenne rá. Most, hogy nem lógott az oldalamon a mázsás kis fekete szőttesem, sokkal könnyebben tudtam mozogni, vagy egyáltalán közlekedni.
Mély sóhajjal tudatosult bennem, hogy az írói vénám rútul cserbenhagyott egy ideje, és a szünidő végig vissza se fog jönni.
Talán az a baj, hogy túl sok minden történt, és nem tudok koncentrálni igazán semmire. Vagy pont az ellenkezője, és ami volt, elmúlt… Tegnap bevágtam a ládámba, annak is a legaljára az egészet, hogy minél kevesebbet lássam. Úgyis csak rossz emlékek jönnek elő, az önsanyargatásnak, meg megint csak semmi értelme.
A hollóhátas nevetése megnyugtatott. Ez csak jó jel lehet, egy vérmániás előbb köpne le, minthogy velem együtt mosolyogjon ezen az egészen.
- Öh, semmi…. – kezdtem bele a magyarázatba, de félbeszakított, és bemutatkozott.
Igazán megnyerő a stílusa, nem köntörfalazik, és nem híve a felesleges beszédnek. Utálom a felesleges köröket, és a jujhellósziahogyvagy-okat.
- Lyra Sandraye… Backwood. – fogadtam el úgy fél percnyi blokk után, aztán megráztam a fejem, és újból elnevettem magam.
Az elmúlt egy évben elég kevesen voltak, akik normálisan képesek voltak beszélgetni velem. Semmi sem szörnyűbb annál, amikor olyan személy ül melletted, aki a származásod miatt, többé a füle botját sem mozdítja feléd. Ennek is a Sötét Nagyúr az okat.
Bár ha őszinte vagyok magamhoz, azok talán sosem voltak barátok, akik erre képesek. Én ha kiváltásos lennék, nem hiszem, hogy így viselkednék. Aztán ki tudja. Lehet, hogy velem is megfordulna a világ. Tudom, hogy sokan félnek, még akkor is, ha nem vallják be. Nem tudnám elmondani, miért, de tudom, és érzem…
- Ha az igazat kell mondanom, akkor épp semmit, mert felidegesítettek, amiért nem aranyvérű vagyok. – kezdtem bele a vállvonva. – Ha hazudnék akkor azt mondanám, hogy ááá, csak erre jártam. – folytattam könnyedén.
Úgy döntöttem, jobb az elején letisztázni a szabályokat, és a kártyákat, nehogy későn ébredjünk arra, hogy ezt a beszélgetést nem kellett volna elkezdeni…
Nagyon reméltem, hogy nem a többi fennhéjázó majom közül való. Olyan rég volt normális társaságom, talán még akkor, amikor nem kezdődött el ez az egész csendes közöny. Mindenki megváltozott…
Mindenki.

[ Endorius Samlard ]


Nem hiszem el, hogy mindjárt vége a tanévnek. Nem akarom itthagyni a Roxfortot. Nem, nem és NEM!
Dühösen sétáltam végig a folyosókon, egyszerűen nem tudom, és nem is vagyok hajlandó elviselni azt, amikor a származásom miatt sértegetnek.
Legszívesebben pálcát rántottam volna, és apró darabokra átkoztam volna annak a retardált majomnak a fejét, de nem tehetem, mert azzal egyenes út vezet haza, akár a biztos halálba.
Ahogy elhaladtam egy csapat mardekáros mellett, egy pirinyót azért mégis irigyeltem őket valahol. A nagy százalékuk aranyvérű. Nekik nem hinném, hogy azt kell hallgatniuk egész nyáron, hogy ha így folytatódnak a dolgok, nem jöhetnek vissza jövőre.
Könyörgöm, hatodéves vagyok, nehogy már pont az utolsó évem ne élvezhessem ki itt a kastély fala között! Egyszer úgyis meghalok, akkor nem otthon szeretnék, hanem valami olyasféle helyen, amit szeretek, amiért bármit megadnék.
Dühös voltam, rettentően, és a tetejébe még csalódott is. Az egész csak Miatta van. Egyedül az Ő hibája.
Ha annyi éven át képes volt rejtőzni, és terveket kovácsolni, hogy térjen vissza, miért pont most? Miért akkor, amikor nekem még dolgom lenne itt, de anyám azzal fenyeget, hogy nem enged vissza. Persze, mintha otthon sokkal nagyobb biztonságban lennék, mint itt.
Egy kicsit talán önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, és nem érdekel, mi lesz az utánam jövő generációval. Azokkal, akik most lesznek majd elsősök, és azokkal is, akik most végeznek. Számukra többé nem fog mentsvárat nyújtani az iskola. Nekünk még igen.
Azt se néztem, merre megyek a nagy rohanásban, tervem sem volt, csak sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, és valahol mélyen szembenézni a jövővel is. Kész öngyilkosság lenne otthon maradni. Anyáéknak így is épp elég bajuk van Ryannel, ne kelljen már velem is foglalkozni.
A családnak össze kell tartani! – szólalt meg egy hang a fejemben.
Össze, igen, de hogy?! A levelek egyre kétségbe ejtőbbek, néha már azon kapom magam, hogy fel-alá járkálok a szobában, és engedélyt akarok, hazatávozni. De azzal semmit nem oldanék meg, viszont az úton könnyebben bajom eshet, mint a diákokkal tömött vonaton.
Hirtelen megtorpantam, amikor a hídra kiérve valami puhába ütköztem.
Felnyitottam a szemeim, és a taláron díszelgő címert kutattam legelőször. A kezem már nyúlt a pálcámért, ahogy a tekintetem haladt fölfele a lábszárától a mellkasáig.
Fiú, de vajon…
Légyszi, csak ne mardekárost, légyszi, légyszi, légyszi… - imádkoztam Merlinhez, pedig sosem volt szokásom.
Megkönnyebbültem, amikor a kék szegélyt megláttam. Ha van egy kis esze, és miért ne lenne, akkor Ő nem fog piszkálni. Legalábbis nagyon remélem.
A biztonság kedvéért, a zsebem mellett maradt a kezem, hátha tévedek, és mégis szükségem lesz rá. Egy párbajtól nem tartok annyira. Lehet, hogy a vérem nem olyan tiszta, mint egyeseké, de a fegyverem gyorsan forog, ha kell.
- Szia. – pislogtam rá óvatosan. – Bocsi. – húztam el a számat. – Én, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de aztán gyorsan abba is hagytam.
Minek nekem magyarázkodni? A nagy túrót. Véletlen volt, ha túlreagálja, hát szíve joga. Ugyanúhy, ahogy nekem szépen elsétálni, ha nem tetszik a modora.

[ Edzés ]

Elkésünk, biztos, hogy elkésünk. Abbey le fogja szedni a fejünket az biztos.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, és felpattant a seprűre, hogy Párjával együtt érkezzen az edzés helyszínére. Öltözködni nem kellett, elég volt az órára pillantva megállapítani, hogy jobban jár, ha már kviddics felszerelésben siet le a szobájából.
A szél a hajába kapott, ahogy elhagyták a kastélyt, elengedve a seprűt nyúlt hátra, és fogta össze, majd tűzte fel egy vékony csattal. A mozdulatsor közben mintegy véletlenül vág be Freddie elé, aki ezt felhívásnak véve, utánaeredvén 180°-ot fordulva a lágy felett repült a változatosság kedvéért fejjel lefelé. Lyra egy rosszalló pillantást sem vetett, csupán szívből jövő mosollyal figyelte Kedvesét, aki úgy tűnt ma valahogy nagyon nem bír magával. Éledező, ám egyenlőre ki nem mutatott aggódással figyelte a mozdulatait, szem előtt tartva, hogy azonnal utána tudjon eredni, ha bármi történne is, vagy legalább pálcát rántva letudja ereszteni a földre. Freddie azonban biztosan tartotta magát, nyilván nem először produkálta ezt a mozdulatsort.

Az ártatlan vigyorra nyelvet öltve csóválta meg a fejét, majd ugyane mosollyal az ajkain, nyúlt ki oldalra a visszaérkező fiú felé, és mímelt egy tarkón vágást.
- Ha egyszer lezúgsz, itt fogok ülni a magasban és megvárom, amíg méterek választanak majd el a földtől, és akkor fogok csak utánad eredni. – mondta, ám a hangsúlyból érezni lehetett, hogy cseppet sem gondolja komolyan a szavait, csak féli a fiút egy cseppet. Csepp… Mintha az ég teljesítené azt amit kiejt a száján? Eső… Élvezet lesz így az edzés, de legalább mindenre fel tudnak majd készülni. Muszáj megnyerni azt a kupát. Na persze nem úgy, hogy Ők elkésnek. Már előre várta, hogy Abbey alaposan leszúrja majd Őket. Na de mindegy, most már nem lehet változtatni a dolgokon, ami történt megtörtént, legközelebb majd nem alszanak el. Vagy legalábbis megpróbálnak.

Harminc méterre a már ott álldogálóktól, Freddie előrehúzott, Lyra pedig felnevetett. Minden pontosan úgy zajlott le, mint az előzőleg megírt forgatókönyvekben. Már meg sem lepődött, amikor látta, hogy lábai megemelkednek, pontosan tudta, mi fog következni, azzal a különbséggel, hogy most nem odalent állt, hanem közvetlen mögötte nézhette végig a műsort. Kissé felgyorsított, majd puhán landolt, körbehordozva a tekintetét a többieken.
- Helló! – szólalt meg a „közjáték" után. Annak tudatában, hogy mennyit késtek, csupán egy halovány mosolyt engedett meg magának, aztán várta az instrukciókat, vagy Abbey alapos fejmosását…

 [ SVK ]

Mordon?
A lány kis híján lefordult a székről amikor az ajtóban megjelent a férfi. Ez egy jó óra lesz, szinte már előre tudta. Piton nélkül nagyon szerette a tárgyat, maga a tanár is csak azért nem volt számára oly szimpatikus, mint elődjei, mert híres volt arról, hogy nem épp igazságos más házak tanulójaival. Mordon már más tészta. Igazságos, és kevésbé félelmetes.
Apró mosoly villant fel az ajkain, ahogy a faláb tulajdonosa a katedra felé igyekezett. Furcsa volt viszontlátni azzal a tudattal, hogy egyszer már volt tanáruk igaz, akkor tulajdonképp nem is Ő volt, na de mindegy.
Piton nincs itt, és ennél jobb hírrel nem is kezdhették volna a napot. Az más egy másik kör, hogy miért nincs itt. Soha nem kedvelte, nem is érdekelte, ha a tanárral bármi is történt volna, de most égett a vágytól, hogy értesülhessen mi is történt voltaképpen, ami miatt kihagyja a tanítást a kedvenc óráján.

Csillogó szemekkel fordult Freddie felé, majd vissza Mordonra. Kíváncsi volt, hogyan is tovább, hiszen nem tudhatta, hogy mit is vettek múlt órán.
A kérdés szinte ugyanebben a pillanatban hangzott el. A kékeszöld íriszek a Weasley fiúra szegeződtek, majd a körülötte ülőkre. Valaki igazán segíthetne már neki. Freddiere sandítva könnyen megállapítja, hogy a fiúnak is hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Mivel azonban túl messze ül, esélye nincs hogy segíthessen. Na de a többiek. Mi van már? Nem Piton óráján vannak.

A másik Griffendéles szavaira apró fintor kúszik a szája sarkába. Ennyi erővel már füzetet is adhatott volna Ronnak. Mordon nem is tétlenkedik, abban a momentumban fejezi ki a köszönetét, és a kérését, hogy jobb lenne, ha mindig az válaszolna, akit kérdez. Ez olyan alapvető szabály, amit képtelenség elfelejteni. Na de ez most nem az Ő reszortja, az ilyen vitákat úgyis elintézik majd egymás közt.
A Tanár Úr szavaira egy pillanatra leakad, hiszen nem túl sok gyakorlati órájuk volt az elmúlt időszakban, aztán felvette a táskáját, és óvatosan Freddié mellé tette. A talárja ujjából előhalászta a pálcát, és követte Kedvesét a padok között. Az újabb utasításra akaratlanul is elmosolyodott, ahogy a fiúra tekintett. Egyértelmű volt, hogy Ők egymással lesznek párban, bár egy cseppet tartott is tőle, hiszen mégiscsak más dolog volt átkozni valaki olyat, aki kevésbé állt ennyire közel a szívéhez. De nem bánta, Sőt, ugyanennyi kíváncsiság is hajtotta, hogy Freddie vajon mennyire forgatja jól a maga varázseszközét. Furcsa „mókának” néznek Ők ketten elébe az már biztos.

Éledező izgalommal várta a folytatást, hogy a Tanár úr azt is közölje mi lesz a következő feladat. Íriszeit a fiúéba fúrta, mintha azt mondta volna, vele „Örülök, hogy veled gyakorolhatok, ígérem óvatos leszek”. Egy apró mosoly, és körülhordozta pillantását a többieken is, érdekelte ki kivel fog összeakadni ezen az órán…

{ Máskor egy másik időpontban - Chassy }

Elégedetten álltam fel vele együtt, és indultam meg a kastély irányába. Ajkamon, egy alig látható félmosoly, öröm, mely annak szól, hogy segíthettem neki. Még az eső is kezd alábbhagyni, hogy később majd átadja helyét a nap melengető sugarainak. Karöltve haladtunk a kastély ódon falai közé, ahol már egyikünk sem ázik, és majd megkezdhetjük az aznapi őrködésünk prefektus létünkre. Amikor Chassy köszönetet mond, mosolyom kiszélesedik, és felé fordulok.
- Tudod, hogy nincs mit. – szólalok meg halkan, hogy csak Ő hallhassa. Nincs ebben semmi különleges, fordított helyzetben Ő is megtenné értem, ez ilyen egyszerű.
Újjáéledő vidámsággal néztem, ahogy a fejére húzza a kapucnit, elrejtvén göndör tincseit, melyeknek már a látványa is felfelé görbíti ajkaim szegletét. Az enyém is az alapjáraton is, de ha megázik, hát pláne, hogy azzá válik.

A momentum talán neki is feltűnhet, mert megpillantva az előre szökött tincset, szemébe huncut mosoly szökik, és megjegyzésének hangot is ad.
- Ó igen... – nevetek fel, félhangerővel, amolyan szolid, Lyra-s módon. Nem mintha még nem hallottak volna önfeledtek kacagni, de ez most nem az a pillanat volt. – Esőben még jobban begöndörödik, aztán meg nézegelődöm, amikor visszasimul. - Chassy szemébe kúszik egy tincs, akaratlanul is eltűröm, majd elmosolyodok újra, oldva a hirtelen beállt csendet. A lány viszonozza a gesztust, és pedig aprót biccentve folytatom utam a tölgyfa ajtó felé, mely már távolról is remekül látszik. Lélektükreimmel hiába kutatok a másikéi után, azok bizonyára elvesztek az emléke között, legalábbis a bennük honoló ürességből erre tudok tippelni. Egyelőre nem töröm meg a csendet, az embernek kell egy kis magány, amíg rendezi sorait, hogy később újult erővel vághasson neki bárminek.

Az elejtett szavak után némán baktatok továbbra is belé karolva, és hozzá igazítva a lépteim, amikor hirtelen megszólal.
Halvány ajakgörbülésre futja a szavai után. Megrendít, hogy mennyire meghatotta az, hogy a segítségem ajánlottam. Pedig igazán nem nagy dolog. Legalábbis szerintem.
- Szerintem anyukád nem örülne, ha azt látná, hogy magadba vagy roskadva. Annak sokkal jobban, ha nevetni látna. - Átkaroltam, és így indultunk befelé. Chassy előrelépve kinyitja a hatalmas ajtót és mutatja, hogy menjek csak. Elhaladtomban futó puszit lehel az arcomra, amivel újabb mosolyt csal az arcomra. Visszapillantok Rá, és a lemenő nap halovány sugaraira, arcomra pedig kiül a nyugalom. Most már minden rendben lesz. Legalábbis remélem…

Beérve a lány poénból lerántja a kapucninkat. Harsányan nevetek fel, amikor meglátom kusza loboncom árnyékát a fáklya fényében. Gyönyörűen festhetek az összeázott fejemmel…
- Na erről beszéltem.- fordulok hozzá vigyorogva, és mutatok arra a hajkoronának cseppet sem nevezhető madárfészek-félére, ami a fejem tetején trónol, félig vizesen, és ugyanennyire hullámosan. Ahol száraz maradt, ott persze a rendes, normális tincsek sorakoznak, mindenesetre elég bizarr látványt nyújthatok. Apró vállrándítás, ha megszárad, úgyis olyan lesz, majd, mint általában…

Karöltve haladunk a lépcsőkön, közben hol a kedvenc terelőmre, hol az ablakon kifelé a tájat figyelem. Hamarosan besötétedik, tartom valószínűnek, hogy ez este is bőven lesz dolgunk azokkal, akik úgy döntenek, hogy márpedig Ők ma kiszökdösnek a hálókörletből.
Szerettem Chassy-vel őrködni, mindig volt valami, amitől aztán napokig száznyolcvan fokos vigyorral közlekedtünk, akármerre is jártunk.
- Szerinted ma is lesz valami? – Remélem, érti a célzást, amely arra irányul, hogy ma vajon hány tilosban járkálónk lesz, akit ilyen-olyan módon kell majd jobb belátásra bírni…

{ Chassy }

Karbafont kézzel, álltam felette. Már nem érdekelt, hogy elázom, sem a dolgozat, se semmi. Amikor megpillantottam a könnyeket az arcán, még az üveg miatt sem haragudtam rá. Na jó talán egy pindurit, hogy azért az mégsem megoldás. Arról nem is beszélve, hogy pusztítja az agysejteket.
Szemlátomást alaposan meg-meghúzta azt az üveget, mert nem azonnal vett észre. Kábán pislogott fel rám. Nem akartam túlontúl morózusnak látszani, de az eső miatt ez teljesen mindegy volt.
- Ne aggódj, nem rajtatok fogom kiélni a szadista vágyaim. – válaszolom egy félmosollyal, és leguggolok mellé. Lábaim mellett Chassy ujjai jelennek meg, ahogy a füvet markolássza. Kékeszöld íriszeim némán fúródnak az övéibe, miután újra megszólalt. Felvont szemöldök, egy mély sóhaj, és egy apró fejcsóválás.

- A fűszálaknak nem lesz semmi bajuk. Arra viszont kíváncsi lennék, Te miért fekszel itt?...
Kétségbeesve láttam, ahogy feje visszacsuklik, és lehunyja a szemeit. Chassy vissza nem kómálj nekem! Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy a zsebébe nyúl, elővesz egy pergament, majd kissé megszárítja, és átnyújtja.
Értetlenül meredtem előbb a fecnire, aztán Chassy-re, és vissza az újfent ázó írásra. Halk sóhaj hagyja el ajkaim, miközben elvettem, és olvasni kezdem.
Az otthoniak írtak neki. Minden egyes mondatot újra megforgattam magamban… Lassan kezdett világosodni, hogy miért borult ki ennyire. Lassan, és kegyetlenül biztosan…

Merlin szent szakállára… Ez…nem…
Az olvasás végeztével ráemelem lélektükreim. A szó, mely kiszakad belőle, csak még jobban erősíti bennem a gondolat valódiságát. Nyelek egyet, majd mg egyet, ahogy a kedvenc terelőm sáros kezével megtörli az arcát. A talárom alól kihúzom a táskám, szétnyitom, és egy zsebkendőt nyújtok felé. Nincs erőm szólni. A levél, és a háztársam igenlő szavai körtáncot járnak elmémben. Üres tekintettel bámulom a földet, és az azon szétszóródó immáron semmivé ázott papírdarabkákat. Chassy-re pillantok, és félig örülök neki, hogy igaz, csak halványan, de mosolyog. Lehunyom a szemem, amikor a kapucnit visszahúzza a fejemre. A tincseimnek már úgyis mindegy. Ha vizet ér, kegyetlenül összegubancolódik, és begöndörödik.

Szavait félmosollyal fogadom. Nem is olyan rég, pont ez fordult meg a fejemben. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy még ilyenkor is poénkodik, mert valamivel ki kell űznie a gondolatot a fejéből. Valamivel muszáj akár csak percekre is elterelnie a figyelmét.
Mintha magam látnám. „Pánikhelyzetekben” pontosan ugyanezt teszem én is.
- Ha nem megyünk be hamarosan, fogunk még szebben is kinézni. – szólaltam meg hirtelen. Nem szokásom anyáskodni, most mégis kisimítottam egy tincset, mely az arcába hullt.
- Tudod… - kezdtem bele… - Lehet, hogy ez … nem is tudom… furcsán fog hangzani, de… - megemeltem a fejem, és egyenest a szemébe nézve folytattam. - Ha bármiben tudok segíteni, engem mindig megtalálsz. – Igen, tudom, ez olyan sablonos, de mit tehetnék érte? Lázasan dolgoztak a fogaskerekeim, hogy mivel tudnám megkönnyíteni a helyzetét, ám semmi értelmes nem jutott eszembe. Letaglóztak a hallottak... Ha az én anyám lenne ilyen állapotban, nem is tudom, mit tennék. Megtöröltem az arcom, és íriszeim fürkészően fúrták az övéibe magukat…

{ Chassy }

Újabb csodálatos nap... nem is értem, mi a frászt keresek én itt. Rég odabenn kéne lennem, és írni azt a nyavalyás házi dolgozatot. Felháborító, hogy így el tudja venni az ember kedvét még attól is, hogy éljen...
Mély sóhajjal vágtam vissza magam a fűbe, szétvetett karokkal, és lábakkal. Még jó, hogy ilyenkor senki nem jár errefelé.
Alkaromra támaszkodván néztem ki a fejemből, és csendben átkoztam a "drága jó" Tanár Urat. Mi a fészkes fenét lehet két teljes oldalban leírni egy bájitalról? Azon kívül, hogy egy oldalon ismerteted a hatását, az elkészítési módját, bla-bla-bla...

Félhangos mélázásomból egy, a szemüvegemre tévedt vizes csepp billent ki. Kérdően néztem a nap felé, karjaimat ellenzőnek használva, mielőtt kiégetné a szemeim. Sehol egy felhő, akkor meg mi van?
Tompa morajlás a hátam mögött..
Látványos fintorba húztam a szám, ahogy megláttam a mögöttem elterpeszkedő felhőtömböt. Na igen, így már mindjárt, érthető, honnan jött az az immáron cseppet sem kószának nevezhető esőcsepp.
Villámgyorsan pakoltam össze a tintát, pennát, pergament, ha nem érek be időben, ugrott az első oldala a dolgozatnak. Az egész paksamétát beleszórom a táskába, bízva abban, hogy lesz egy kis szerencsém, amikor a szemüvegre hullik egy újabb esőcsepp, majd mégegy, és mégegy.
Hisztérikusan visítok fel, elszidva a világmindenséget, fejemre húzom a taláron leledző csuklyát, és futva indulok meg a kastély irányába...

Ahogy az lenni szokott, az eső csak azért is rákezdett, szemfogatások közepette vettem tudomásul, hogy hosszú nap lesz ez a mai. A szél is feltámadt, naná, hogy ilyenkor összejön minden az ember lánya ellen.
Szitkozódva rohanok tovább, amikor egy ijesztően ismerős vörös foltot pillantok meg, szétvetett lábakkal, az egyre vizesebb fűben heverve. Felvontam a szemöldököm, a lány, majd a kastély irányába tekintettem, végül vállat vontam és elindultam felé. Chassy az a fajta ember volt, akit nem hagyhattam ott, pláne nem prefektus létemre, meg amúgy is. Közelebb érve összeszorult a szívem. Az esőfüggönyön át is érzékeltem, hogy baj van, méghozzá nem is kicsit, ugyanakkor enyhe rosszallással tekintettem a kezében szorongatott üvegre. Nem tettem szóvá, ha már egyszer kineveztek prefinek, nem a barátaimon fogok élvezkedni. Na nem mintha másokon igen, de ez már más tészta, vagy nem, majd kiderül.
Agyam lázasan kattogott, hogy mi történhetett, miközben lassan haladtam felé, immáron csurom vizesen, de nem érdekelt, az jobban, hogy mi juttatta kedvenc terelőmet ilyen állapotba. Sajnáltam, de haragudtam rá az üveg miatt, főleg miután felfedeztem egy másikat, vélhetően vajsöröset, amely teljesen üres volt.
Nem tehettem róla, de amikor mellé értem, kissé erőteljesebben szólaltam meg, mint szerettem volna.
- Chassy, te mi a jó francot csinálsz itt kinn az esőben?! – a csuklyát kissé hátratoltam, és karbafont kézzel álltam meg felette. Nem zavart, hogy lassan kezdtem egy ázott csirkére hasonlítani, hogy a dolgozatom is odavan, és kezdhetem elölről. A lány, és az ok, mely ide vezette, sokkal jobban foglalkoztatott. Hogy miért? Egész egyszerűen, azért mert kedveltem Chass-t úgy, ahogy volt, és mert egy baráton kutya kötelességem segíteni, ha tudok…

{ SVK-n , Mi Amor}


Boldog mosollyal ajkaimon lépdeltem mellette… Amiről eddig csak álmodni mertem, most beteljesült.
Mindez teljesen rendben volt egészen addig, amíg eszembe nem jutott épp milyen órára igyekszem.
Valaha, mikor még nem Piton tartotta, nagyon szerettem ezt az órát. A tanári kar kissé változatos volt, de mindezt leszámítva szerintem igazán hasznos óráink voltak. Ábrándos arccal révedtem el, és találtam szembe magam a Kedvesem tekintetével. Apró szájgörbülés, majd kissé megszorítottam ujjait, melyek az enyéim közt leledzettek. Kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem. Soha nem éreztem még ehhez foghatót, talán mert soha nem voltam még ennyire szerelmes?
Lényegtelen, jól éreztem magam vele, mellette, és nem számított többé semmi más, csak ez.

Rápillantottam Freddie-re kinek vállán ott himbálózott agyongyömöszölt táskám, melyben ott pihent a reggel sebtében még beleerőszakolt SVK könyv. Na igen, mire jó egy szimpla tértágító bűbáj. Ha tehetném szerintem minimum kétszer ennyi cuccom lenne benne, de azért nem vagyok szadista magammal szemben, Vele, meg főképp gonosz dolog lett volna. Vajon este még átolvasta a többit is?
Nem mertem, és igazából nem is akartam megkérdezni, olyan idilli volt a kép, ahogy kéz a kézben sétáltunk, hogy nem akartam felesleges szavakkal belerondítani.
Felháborító, mennyivel felszabadultabb voltam, még így is, hogy az „imádott Tanár Úr” órájára igyekezetünk épp. Ugyan nem rohantunk, de nem is lassúztunk. Illetve én. Már az első pillanatban feltűnt, hogy a Kedvesem lépteit az enyémekhez igazította. Büszkén, egyenes tartással haladtam mellette, olykor-olykor köszönve egy-egy ismerős arcnak, háztársnak. Hogy azok mit gondolhatnak kettőnkről, már régen nem érdekelt. Csak Ő számított, és Én…

Azért annyira bátor mégsem vagyok. Ahogy elértük azt a folyosót, melynek végében a terem volt, lelassítottam. Rendben van, hogy Ő is itt van Velem, de … Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy nincs visszaút. Emlékezetemben élénken élt a Professzor gyűlölködő tekintete, ha akartam se tudtam volna elterelni gondolataim, hogy perceken belül újra látni fogom. Nem akarom, nem akarom…
Freddie, mintha megérezte volna hezitálásom, szorította meg ujjaim. Leheletnyit szorítottam vissza, majd hagytam, hogy kinyissa előttem az ajtót, melyen nagyon nem akartam bemenni..


Belépve szokásomhoz híven, jobbra-balra ingattam fejem keresve az ismerős arcokat, Akadtunk azért jó páran.
Furcsa, és hihetetlenül jó érzés volt állni mellette, amikor köszönt a lányoknak, büszkén pillantottam Rá. Majd árnyalatnyi késéssel én is szólásra nyitottam a szám
- Sziasztok! – halk de nyugodt hang, apró biccentés, és széles mosoly azok felé, akikkel jóban voltam, vagy kedveltem; Chassy, Qiuana, Viki, ott volt Alodia is, Ron, Hermione…
Ujjaimon megérezve Freddie ujjait léptem ki oldalra, és indultam el az egyik középső pad felé, amely még szabadon leledzett.. Reméltem, hogy nem baj, de talán észrevette már, hogy se elöl, se hátul nem szeretek ülni, inkább valahol középtájt… Mosolyogva ültem le, arra gondolva, hogy életemben először, nem cserélnék helyet, senkivel és semmiért...

{ Freddie }

- Nem…, nem fázom. – préseltem ki magamból, de Ő meg sem hallotta. Ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy nem szeretné, ha megfáznék.
- Értettem. –keltem fel lassan, hiszen nem akaródzott megmozdulnom, de abban igaza van, hogy ha beteg leszek, még kevesebbet láthatom, láthatjuk egymást. Milyen jó is hogy már nem vagyok egyedül… Ő itt van velem, én neki, és… Annyira jó vele…

Álmatag tekintettel néztem, ahogy leveszi a talárját, és a mellényét. Az érzékeim egy pillanatra úgy látszik, felmondták a szolgálatot, ahogy megpillantottam erős testalkatát. Persze amikor megemelt, éreztem, de .. Látni egészen más…
~ Felshegítem~
Visszazuhantam a valóságba, és egy pillanatra kérdőn néztem rá, aztán hagytam, hogy feladja. Amikor a talár után is nyúlt, egy arasznyival hátrébb csusszantam, de mire megszólalhattam volna, már a talárjában gubbasztottam, ami persze több számmal nagyobb volt rám, tekintve, hogy Freddie hozzám képest igencsak nagyra nőtt. A fiú ujját a számra emelte, hogy még véletlenül se szólhassak semmit.

Mosolyogva néztem, ahogy megfordul, majd felveszi a táskáját, és nyúl az enyémért is. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy mit is rejt a tartalma, és hogy jobb szeretném én vinni, de aztán nem ellenkeztem. Előbb utóbb úgyis megtudja majd, miért is vagyok sokáig fenn, pláne ha a mi kis történetünket is beleveszem. Aprót sóhajtottam, azon gondolkozva, hogy mikor is, vagy hogyan mondom majd el neki. Nem mintha szégyelltem volna, hogy írok, csak olyan nehéz erről bárkinek mesélni, főleg, ha nem tetszik neki. Na mindegy, ezen most kár agyalni, majd később…

Aztán a fiú mélyen a szemembe nézett, és a kezét nyújtotta. Boldogan fűztem vele össze ujjaimat, arra gondolván, hogy talán Ő is hasonlóképp érez most. Együtt indultunk meg a kastély felé, immáron kéz a kézben. Lelkem szárnyalt a boldogságtól, büszkén lépdeltem mellette. Se jobbra, se balra nem tekintettem, csak fel, Rá… szerettem volna újra, és újra elmondani, mit érzek, de tudtam, felesleges lett volna, Ő azt pontosan érezte… Freddie elém lépett, mintegy végigtekintve rajtam. Szélesen mosolyogtam a mustra alatt, aztán lépteim Hozzá igazítva haladtunk tovább a lassan ereszkedő félhomályban, a kastély meleg falai közé…

//Freddie//

Gonosz vagyok, gondoltam hirtelen.
De már nem volt megállás… Megtettem, és Ő észrevette. Kacér mosollyal sóhajtottam fel, ahogy ajkai a nyakam érintették. Csókjából éreztem meglepte, milyen temperamentumos tudok lenni, ha érzésekről, vagy a másik érzékeinek felcsigázásáról van szó. Belefeledkezve a csókba, levegőt is szinte alig vettem, nem akartam hogy vége szakadjon, holott tudtam, a java még csak most jön, büszkén sétálva, megmutatni mindenkinek, hogy _mi_ igazán boldogok vagyunk.

Meglepett, hogy mennyire nyugalmas volt. Nem kapkodott, nem sietett, és legfőképp nem volt olyan lobbanékony mint amilyen néha én szoktam lenni.
Mielőtt a fiú megmozdulhatott volna, Lyra kezében megpördült a pálca, egy villanás, és már dermedten dőlt el a nedves fűben.
- Nos… - szólalt meg a lány rideg, éles hangon. – Remélem, ezután megválogatod a szavaid. – tette hozzá, és mit sem törődve, mi lesz vele, alakja már távolodni látszott a lenyugvó nap gyenge fényében.
Igen… azóta már rengeteget változtam, bár azt mindig nehezen viselem, ha engem, vagy a közvetlen közelemben levőket bántják, és már tudtam, Érte is bármikor megtenném ugyanazt amit annak idején a barátnőmért. Ez amolyan régi mantra...

Lágyan tekintettem rá, lélektükreimmel az övét lesve. Szavak? Nem kellettek, anélkül is pontosan tudtam, mit gondol, vagy mit érez. Felesleges lett volna szavakkal elrontani ezeket a csodálatos pillanatokat, amikor a szemünk, a tartásunk, az arcunk mindenről árulkodik a másiknak. Azt hogy nem szólt semmit a spanyol mondatomra, már nem is érdekelt. Tetteivel megvallotta, hogy hasonlóképp érez. Egy pillanatra meginogtam a csók után, hogy talán túl korai volt azt mondani neki, amikor felemelt, és az ölébe ültetett. Annyira romantikus volt az a mozdulat, hogy egy lélegzetvétel kimaradt. Na nem mintha eddig nem az egekben jártam volna, de ez olyan más volt. Olyan szerelmesen szép...Szemeim előtt egy regénynek beillő kép suhant át, amint a szerelmes férfi karjaiban cipeli szíve választottját. Viszont ha nem vigyázok magamra, annak is hasonló vége lehet, csak nem a romantikusabb fajtából. A gondolatot leplezve rásandítottam, lassan végighúzva ujjaim a karján, és már el is illant a pillanatnyi rossz érzésem. Ha Ő velem van, semmitől sem félek…

Hűvös szellő libbentette meg hajam, és hatolt át a talár könnyű szövetén... Talán megérezhette, hogy didergek, mert szorosan magához ölelt, s én, ahogy csak tudtam, pici testemmel hozzásimultam. Fejem mindeközben a fiú feje alá került. Frederique apró, puszit lehelt annak búbjára, és dédelgetett… Szemeim lehunyva hallgatva a távoli zajokat, és az Ő lélegzetvételeit, újból megborzongtam. Kezd hűlni a levegő, tekintettem körbe, észlelvén, hogy már a nap sem áll olyan magasan. Sőt… Mondhatnám azt is, hogy lassan, de biztosan elkezdett lefelé vándorolni. Újabb borzongás, és még szorosabban bújtam hozzá. Nem is olyan rég, még meleg volt... Ide már elkelne a meleg köpönyeg, de semmi kedvem nem volt felállni, vagy éreztetni vele. Nem is tudom, miért, hiszen ha figyel, észreveszi, nem leplezhetem a végletekig, csak.. annyira nem akarózott megtörni a varázst. Tudtam jól, hogy odafenn még milliónyi alkalmunk lesz beszélni, de megmakacsoltam magam. Idefagyok, engem az sem érdekel, de nem akarok elszakadni Tőle egy pillanatra sem...

//Freddie//

Annyira édes volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Értem dobog...
A félvér lány, megnyerte a boldogságot – kúszott át az agyamon, és boldogan simultam hozzá…

Soha nem gondoltam volna, hogy Jason halála után leszek még valaha ennyire vidám, és életre való. Tudtam, hogy most odafenn kacsint rám, és pajkosan mosolyog, hogy mennyire örül velem.
 - Te quiero, mi amore. – susogtam érzékien, ajkaimmal lágyan érintve fülcimpáját, és a nyakát. Hogy nem értette volna, mit mondtam? Az ki van zárva...Imádtam, hogy végre elengedhetem magam, és kimutathatom, mit érzek iránta, tudva azt, hogy viszonozza. Nem erőltetettséget, hanem valódi érzelmeket tükröztek mogyorószínű íriszei, melyektől egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elszakadni. A két temperamentumos lélek találkozása, és annak végkifejlete. Filozofáltam el, ajkaimat enyhén nyitva tartva, h kissé gonosz, és aljas módon, láthassam érzéki, szerelmes pillantását, amennyiben észreveszi. Ha igen, úgy elejtettem egy apró, szinte már kérkedő sóhajt, és egy pillanatra félre tekintvén, újra szájon csókoltam, ezúttal egy kicsit vadócabb formát öltve, beleadva minden érzésem, szenvedélyem, közben szorosan összekulcsoltam karjaim nyakacskája mögött, és egész testemmel hozzá simultam.
Szívem, mint egy megbokrosodott kis ketyere, össze-vissza kalimpált, mintha tudatná a fiúval, mennyire rabul ejtett, és magával ragadt az Ő francia vérének pezsgése. Gondolatban eljátszottam magam előtt a képet, hogy lovagló ülésben elhelyezkedek rajta, és úgy folytatjuk a csókolózást, de azt hiszem, azért a húzásomért menten jelentkezhettünk volna büntetőmunkára mind a ketten, arról nem is beszélve, milyen fejmosásban részesültünk volna.

A hosszú csókot megszakítva, vettem egy nagy levegőt, és eltűrtem a fülem mögé a hajam. Ám az abban a pillanatban, hogy előrébb hajoltam, utat tört magának, és újfent a szemembe áradt. Hátraráztam tincseim, aztán az ajkamba haraptam, és mint egy szégyenlős kislány, újfent Freddie mellkasára hajtottam fejem, ujjaimmal körkörösen cirógatva talárjának szegélyét.
Annyi mindent tudnék mondani neki, de mindegyik szó olyan elcsépelten hangzana, és olyan kár lenne megtörni ezt a csodás varázst, amely körülölel minket, és az egekig repít.

Még mindig alig akartam elhinni, hogy Ő meg Én, vagyis MI. Pedig itt feküdtem a karjai közt, hallgathattam szívén lassú dallamát, érezhettem lélegzetvételeit, teste minden rezdülését. Felsóhajtottam, akár az imént, de ezúttal, ismét a mérhetetlen boldogságtól ami a lelkemben lakozott, mióta komolyabb medret öltött a beszélgetésünk fonala.
Pillantásom ismét találkozott a fiúéval, ahogy megemeltem a fejem, hogy apró puszit leheljek ajkaira…

Beleborzongtam ahogy Frederique átfonta a derekam, és magához vont, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megszűnt létezni a világ, az idő, s tér. Csak én voltam és Ő egyetlen, az egekbe ragadó csókkal, mely összekötött minket minden ízében.
Csókoltam Őt az egyetlent, akiről tudtam, soha nem akarom elengedni. Soha, de soha… A kezdeti félelmeim helyét a vágy, és kívánkozás a másik után váltotta fel. Alig akartam hinni az érzékeimnek, mennyire felkavarta minden idegszálam.

És az a csók… Annál gyönyörűbbet, érzékibbet, s szebbet, még soha nem kaptam senkitől. Ez pedig, minden reményem felülmúlta. Azt kívántam, bárcsak soha nem hagynánk abba, bárcsak mindig együtt lehetnénk.
- Frederique… – sóhajtottam fel amikor ajkaink szétváltak, és Ő a homlokát, az enyémhez érintette. Szívem vadul kalapált kicsi testemben. Alig hallva, mit is mondott, tudatosult bennem, hogy immáron tényleg nem kell attól tartanom, hogy csak kihasználna, és könnyű kis játékszer lennék a számára. Hittem neki, a szavainak, az érintéseinek, a csókjának, melyet egy érzelemmel csordultig telt férfi adott nekem. Francia vérének (?) köszönhetően mindaz a szenvedély, ami áramlott belőle felpezsdítette vérem. Lerázva az utolsó megmaradt láncocskát is, fejem a mellkasára hajtottam, hallgatva szívének lágy ritmusát, egyik karom a nyakán, másikat a talárjára hímzett címernél nyugtatva. Arra gondoltam, milyen csodálatos ajándék is ez nekem, nekünk (milyen jó volt ezt magamban kimondani –nekünk- ), hogy ráadásképp egy ház az otthonunk. Így bármikor láthatjuk a másikat, amikor csak akarjuk, sőt, ott van még a kviddics edzés is, ahol kicsit konszolidálva, de azért együtt lehetünk. Hogy a többiek mit szólnak majd hozzá, az egy cseppet sem izgatott. Elvégre mindenkinek megjár a boldogság, kinek lopva, kinek nem.

- Te quiero - jutott eszembe újra. Elmosolyodtam, miközben a fiú szemeibe pillantottam, újra meg újra végigcirógatva arcának minden apró szegletét, apró puszikat fújva mindenhova. Másik kezemet eközben lopva a talárja alá csúsztattam, hogy jobban érezhessem minden dobbanását, remélve, hogy nem veszi azt tolakvásnak.
- Tudod.. –kezdtem bele a mondandómba, melyet minduntalaul megszakított egy-egy apró mosoly, melyet szavak helyett szántam Neki – Még sohasem találkoztam ilyen édes jelenséggel, mint te. – újabb mosoly, egy pillanatra elengedtem, hogy újra mindkettőnk számára kényelmes, helyzetbe kerüljünk, és még összebújva is maradhassunk (ami a pad méreteit tekintve, nem volt épp könnyű).

Miután sikerült végre újra felfészkelnem magam félig rajta, félig a padon feküdve, mutatóujjammal, játékosan megcirókáltam ajkait, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ráhajoltam, a fülébe suttogtam, hogy „je t'aime”,és akár az imént, Ő, megcsókoltam…

// Freddie//

Hagyta, hogy hozzásimuljak… Mi több, Ő maga is egy cseppet közelebb húzódott. Hallgattam szívének lágy dallamát, és arra gondoltam, mindig ezt szeretném érezni, hallani, _Vele_…
Nem volt kétségem afelől, hogy most aztán igazán megtaláltam azt a férfit, akit szerethetek, és aki viszontszerethet.

Tágra nyílt szemmel érzékeltem, ahogy hasonlóképp, mint azelőtt én, megcirógatta arcom. Elengedvén minden porcikámat, lehunytam a szemeim, és vártam.. Frederique apró puszit lehelt ajkaimra. Mély sóhaj, aztán visszahúzódott, talán várta, hogy engedek e neki. Engedtem... Aprócska biccentés, már amennyire szemmel biccenteni lehet, megint megmozdult, és újból megtette… piciny puszit kaptam Tőle a kicsi számra, mintegy hangsúlyozva, hogy nem akar sietni, vagy letámadni. Boldogan bújtam hozzá, immár megszüntetve minden távolságot köztünk, már ami a testeket illeti…
Mosolyogni szerettem volna, de nem tettem, ez most nem az a pillanat. Lesz még időnk eleget nevetni, ha komolyan gondolja, és, miért is ne gondolná komolyan? Nem, Ő nem az a fajta férfi, aki újabb strigulát szeretett volna. Az elmúlt pár percben nem egyszer „tudatosította” velem. Bár szóban nem mondta, mozdulatai mindennél többet értek. Miután szétváltak ajkaink, újra elmerültem a mogyorószín szempár fogságában. Egy apró villanás, és már nem féltem. Bíztam benne, úgy, mint talán még senki másban ezen a Földön. Már nem azért lángolt úgy arcom, mint mielőtt ajkaink összeértek volna, kezdtem újra magamra találni. Kipirultan, cseppnyi izgalommal néztem magával ragadó lélektükreit. Ebben a pillanatban senkivel nem cseréltem volna helyet, és ezt talán Ő is tudta. Tudnia kellett…

Újra felemeltem kacsóm, és a mutatóujjammal körbejártam azt az utat, amit az imént is megtettem, majd ujjbegyem lecsúsztatva a nyakán, ismét megállapodtam a mellkasán, továbbra is cirógatva azt. A mozdulattól pár másodpercnyire elvesztettem íriszeinek vidám, játékos ragyogását. Ráemeltem a pilláimat, és fejem a nyaka alá ejtettem, egy arasznyira eltávolodva tőle, hogy feltekinthessek rá, mialatt egy percre sem hagytam abba a simogatást. Tekintetemmel közvetítvén, hogy azt hiszem, lassan kezdi elrabolni a szívemet, és ha megteszi, hát nagyon vigyázzon rá, mert igencsak törékeny. Nem kellett beszélnem, tudta Ő jól, hogy másképp állok a dolgokhoz, mint eleddig. Szívem ütemesen kalapált az övének csodás ritmusára, miközben kissé megemeltem a fejecském, és mint amikor egy pihe rászáll az ember ruhátlan bőrére, megérintettem ajkaimmal az övét.. karjaimat összekulcsoltam a nyaka mögött, miközben elfogyott minden távolság közöttünk… Hosszú percekig nem engedtem, hogy elhúzza száját, aztán sóhajtottam egy aprót, és visszavonulót fújtam, lélektükreimmel az övéit kutatva, vajon mit szól hozzá?...

//Freddie//

-  Sa-vous trop doux!- ismételtem utána alig hallhatóan. - Az én számból nem hangzik olyan szépen- nevettem el magam. Miközben azt szerettem volna mondani neki,, hogy „te quiero”.  Biztos voltam benne, hogy _azt_ biztos értené, de nem, ezt most még nem kellene mondani, majd, idővel…

Megborzongtam, amikor elindult felém… Tudtam, éreztem, valami történni fog. Valami jó, amely kilendíti lelkem a bánat mezejéről, és a boldogság felé repíti azt. És ez, neki köszönhető.
Láttam a csalósást arcán, de nem merten megtenni. Nem mertem megcirógatni az arcát, mint ahogy azt elterveztem. Nem baj, majd legközelebb.
Amikor csókot lehelt a kézfejemre, szinte beleremegtem a mozdulatba. Ennyire édes fiút én még életemben nem láttam. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, beszélgetésünk alatt immáron legalább századszor.
Boldog voltam, hihetetlenül boldog, és ezt a boldogságot szerettem volna megosztani vele is.
Nyitottam volna a szám, hogy újabb jelzővel illessem, ugyancsak spanyolul, mert másképp nem tudom érzékeltetni vele, mit, és hogyan gondolok, vagy akár érzek, amikor újra mozdult. ..

Ha akartam, se tudtam volna levenni róla a szemem. Oldalra dőlt, majd lassan de biztosan egyre közelebb ért, aztán… Lehunytam a szemeim, miközben édes ajkaival az arcom érintette. Arra gondoltam, hogy ha kicsit oldalra fordítom a fejem, talán… esetleg még elkaptam volna a száját, de mint máskor, most is csak gondolatban beszélgettem vele, és tettem meg mindent, amit élőben nem mertem.
Frederique távolodni kezdett a mozdulat után. Nem, ezt nem hagyhatom, indultam meg felé, Talán észrevehette, mert megállt. Orrunk olyannyira közel volt egymáshoz, hogy szinte összeért.
Nagy levegőt vettem, és lágyan végigsimítottam arcélén, majd kezem megállapodott a mellkasán, mindeközben egy pillanatra sem veszítve el a pillantását.

Mélyet sóhajtottam, hallgattam szívem vad kalapálását, aztán újra megmoccantam. A karom, mely eddig mellkasán pihent, a nyaka köré fontam, és egy picit rátámaszkodva, szemtelen közelségbe húztam magam. Nem érdekelt, hogy ki láthatott, vagy ki sem. Nagy levegő, aztán, a fejecském kivételéve, mely még mindig az övével párhuzamban volt, majdhogynem egész testemmel hozzásimultam. Reméltem, hogy nem veszi tokalvásnak, vagy nem húzódik el, adtam egy alig észrevehető kis puszit a homlokára, aztán az orrocskájára, miközben újra meg újra megcirógattam arcocskáját. – Még soha nem találkoztam ilyen édes, aranyos férfival, mint te. – sóhajtottam fel. Apró mosoly, pilláimat ismét lesütöttem, mint egy szégyenlős kislány, aztán visszatekintettem a mogyorószín íriszekbe. Szívem a torkomban dobogott, a kis mellkasom fel-le emelkedett, miközben ismételten közelebb csúsztam. Mikor az orrom már az övét érintette, egy pirinyót még közelebb csúsztam. Ajkaink szemtelen távolságba kerültek. A gondolatra huncut vigyor kúszott az arcomra, és Frederique szándékait kutatva újra elmerültem igéző lélektükreiben, és vártam…

//Freddie//

Édes mosoly, lángoló arc, lebuktam…
- Telle merveilleux…- ismételtem utána a szavakat. – Az mit jelent? – értetlenkedtem még mindig mosolyogva. Azért ennyire nem vágom a franciát. Maximum, hogy a hanglejtésből ítélve, valami szépre következtessek. Pláne, hogy az elmúlt pár percben mást nem kaptam tőle, csak dicséretet. Na nem mintha fájlalnám, csak… annyira jó, hogy végre van valaki, akinek tényleg számítok, és …

Csak néztem bele, azokba a gyönyörű szép szemeibe, és teljesen más világban éreztem magam. Túl sokat rágódtam eddig is a múlton, miért depresszióznék tovább? Rámosolyogtam a fiúra egy pillanatra sem eresztve a gesztenyebarna szempárt, spanyolul szólítottam meg; Tú eres muy acaramelado. – még szélesebb mosoly. – Ez nálunk azt jelenti nagyon édes vagy. Szívesen mondanám franciául, de sajnos, nem tudom, hogy kell. – apró sóhaj a végére, aztán visszapillantottam rá, remélvén, hogy érti a célzást.

Szerencsésnek? Ez azt jelenti amire én gondolok? Hogy Freddie… Végülis, nem kicsit elidőzött az ajkaimon is, ami az elméletileg azt is jelentheti, hogy komolyan szimpatikus vagyok neki. Legalábbis azt hiszem. Amennyire boldog voltam abban a pillanatban legalább annyira féltem is Tőle. A francia fiú, akiért egy csomó lány epekedik titkon, pont engem választott volna? Furcsán csillogó szemeiből csak azt tudtam kivenni, hogy valami elindult benne is, talán olyan fordulatot fog venni a mai nap, amire sem Ő sem én nem számítottunk? Milliónyi kétely halmozódott fel bennem, de nem törődtem velük. Tettem, amit az eszem, és a szívem diktált…

Újra egy arasznyival közelebb húzódva, reménykedve, hogy nem veszi tolakvásnak, vagy nem húzódik el. Ha szavakkal egyelőre nem is, hát így próbáltam tudtára adni, hogy szeretek ilyen közel lenni hozzá, sőt… Belepirulva a gondolatba, egy másodpercre újra elszakítottam tekintetem az övétől. Tudom, felesleges volt, mindketten érzékeltettük a másikkal, hogy cseppet sem közömbös. Ezért aztán visszaemeltem pilláimat. Valahogy vonzottak azok a szépen ível szemecskék. Felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak arcán, de a mozdulat félbe maradt. Nem akartam elrontani ezt a gyönyörű pillanatot, és persze kicsit tartottam a reakciójától is. Magam mellé ejtve, és mintegy leplezve a mozdulat eredeti szándékolt kimenetelét, kettőnk közé helyeztem karom. Nem félúton, inkább közelebb magamhoz.

Újra felé fordulva, megállapítottam, hogy miközben én magammal voltam elfoglalva, Ő még mindig engem nézett. A szívem dobbant egy nagyot, és egy csöppet még közelebb húzódtam. Lélektükreit nem eresztve, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy erre mit fog lépni…