Nem tehetett róla, a lány ijedtsége kárörvendő vigyort csalt az arcára. Nem segített neki összeszedni a földön maradt jegyzeteket. Eszébe sem jutott, csak ott állt felette, és figyelte, hogyan hajlong előtte a felette járó hollóhátas. Ha tudatilag nem is volt benne felsőbbrendűség a háza miatt, a jelleme, a közönye a többi ember iránt, nem hagyja, hogy előzékeny legyen.
- Ha Piton meglátta volna, szerintem évvégéig sem végeznél a büntető feladatokkal, amiket rád sózott volna…
Vonta meg a vállát, mint aki nem törődik azzal, milyen következménye lett volna, mégis a lelke mélyén sajnálta volna a lányt. Nem kíván ő senkinek sem rosszat, csak nem igazán foglalkozott másokkal, elég neki a saját lelkivilága, na meg a lányoké, akiket keres.
- Christine Cherhal – nyújtott kezet. - De ha Christine-nek mersz szólítani, megagyabulállak! – s látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. – Szóval csak CC, oké?
Rántotta vissza a kezeit, és zsebre vágta őket. Piton megjegyzésére, nem mondott semmit se, csak megint vállat rántott, de most többször is egymás után.
- Lyukas óra… fogalmam sincs, hogy az van-e. Most jöttem vissza a suliba, és valahogy egy órarendet kellene keresnem, mert fogalmam sincs, hol találom a többieket. Éppen Pitonhoz tartottam, de a rajzod megállított. Most sokkal inkább a másodéveseket szeretném meglelni, de őszintén dusztom sincsen, merre lehetnek.
Idősebbnek tűnt, mint másodéves, magasabb, kicsit érettebbek a vonásai, de nagy bánatára majdnem olyan lapos, mint egy deszka, alig látszanak a domborulatai.
- Egyébként mi mozog a tallárod alatt?
Mutatott a lány bal vállára, ahol hullámzott a ruhaanyag.

- Hogy az a jó...- kiált fel, ahogy a földre zuttyan. Nem nézett a lába elé, azt se figyelte, ki jöhet vele szembe, helyette próbálta felidézni az itt eltöltött időszakot, a lányokat, a bulikat, na meg azokat a balhékat, amikre oly' szépen felhívták az igazgatóiban a figyelmét. Ha nem érezte volna magát ennyire elveszettnek, mint ebben a pillanatban, jót röhögött volna a markában, de a CSCS hiányában, magányosan bandukolva, valahogy ehhez sem volt igazán kedve.
Nem mintha most a földön fetrengve lenne bármihez is. Már ordítaná is le a vele szemben ücsörgő lány fejét, ha nem döbbenne rá: idősebb nála, és nem ismerte fel, mint a CSCS tagját. Basszus, ez csak azt jelentheti, hogy a tekintélye jócskán csappant az iskolában.
- Valóban figyelmetlen voltál - ad igazat Moanának, még akkor is, ha ő sem figyelt jobban, sőt, ha előre néz, talán még ki is tudta volna kerülni a lányt, és nem a földön hemperegnének. Na de már mindegy, megtörtént az ütközés ezzel a felső éves Hollóhátassal. Miért kell mindig ilyen bolond emberkékkel összeakadnia. Már-már mondaná is a szidalmakat, amikor megint csak eszébe jut: ő most nem más, mint egy visszafogadott lélek, akinek ajánlatos legalább az elején meghúznia magát.
Ebben a pillanatban látja meg a rajzot a földön. Moana akármilyen gyors, megelőzi. Felveszi, a szemöldökét slégan felhúzza, úgy tanulmányozza a firkálmányt. S a végén nem tudja megállni, hangosan felvihog.
Piton sosem volt a kedvence, de ez valahogy kölcsönös is volt. A többieket úgy ahogy csípte, de CC mindig is a begyében volt. Elviselte, hiszen a háza diákja volt, és Cherhal lány, a Noir dobosa, de valahogy, ha tehette, mindig a körmére koppintott.  CC pedig mindig kicsúfolta a háta mögött, pedig egy mardekárosnak tisztelnie, imádnia kellene Piton professzort.
- Hmmm, ezzel szaladok is Pitonhoz.... - mondja most már véresen komolyan, és már hátat is fordít a lánynak. De két lépésnél nem tesz többet, helyette visszanyújtja a lapot.
- Nem mondom, hogy tehetségesen rajzolsz, de a portréid felismerhetőek! Jobban kellene rájuk vigyázni! - mosolyog a lányra.

~~~Moana Lines~~~

Természetesen rábólintott az itt maradása feltételére, hiszen máshová nem is mehetne. Kanadába nem szívesen menne vissza, a barátai is itt tartózkodnak. Bár az fájdalmasan érintette, hogy ennyire nem szeretik a CsCs-t a tanárok. Igaz, belegondolva, nem éppen felhőtlen életet éltek a lányok. Alkohol, randalírozás, duhajkodás, és még nagykorúaknak sem mondhatni őket. Nagyon is messze van még az a 17 év, amit el kellene érniük ahhoz, hogy minden fegyelmi nélkül züllhessenek.
Ha már megengedték neki, hogy itt lehet a barátaival, gyorsan meg kellene keresnie őket. Igen ám, de amióta nem járt a Roxfortban semmit se tud róluk. Egyszer küldött nekik levelet, de nem kapott rá választ, sőt a baglya sem érkezett vissza. Fogalma sincs, most hol lehetnek, merre induljon. Ránézett az órájára, és megállapította, hogy biztosan órán vannak, de hogy melyiken és hol, azt már nem tudta pontosan. Úgy vélte, muszáj lesz megkeresnie Pitont, hátha azzal a mogorva, lenéző tekintetével elárulja neki a mostani tantervet. Nem hiányzott sokat, ahhoz mégis eleget, hogy mindent újra kelljen kezdenie.
A Nagytermen áthaladva, elindult a Mardekárosok birodalma felé. Hátha talál valaki ismerőst…

Már nyúlt volna a cukorka után, de még előtte meggondolta magát. Valahogy nem tűnt biztatónak, ahogy Dumbledore megkínálta, na meg arra is jól emlékezett, hogy a diákok között az a mendemonda járt körbe, hogy az igazgató szerette a diákjait hányás ízű cukorkákkal megkínálni. Most ezt pedig szíves-örömest kihagyta, főleg úgy, hogy nem volt ismeretlen számára - igaz nem cukorka révén ismerte meg azt a kesernyés, kellemetlen ízt, hanem néhány üveg alkohol után. Régi szép idők...
- Nos, a tanulmányaim gondoskodásáról az igazgató úrnak és az apámnak ellentétes véleményei lehettek - vont vállat, de azért az egész mozdulatában egyfajta szomorúság érződött. Hiába mutatta magát erősnek, azért a gyermeki lelke is napvilágot látott - főleg egy olyan varázsló előtt, mint amilyen Dumbledore volt. Majd keserédesen felnevetett a kérdés hallatán. - Hát vele nem könnyű kijönni, főleg, mióta anya... - elhallgatott, de ismét megrántotta a vállát, és folytatta.- amióta a kórházban van. Olyan más lett - húzta el a száját. - Kanadában sem törődött velem, nem is értettem, miért kellett itt hagynom az iskolát. Erről mondott magának valamit? Bár nem hiszem, nem szokta megindokolni a tetteit. Csak elhatároz, és meglépi azt, de sosem kérdezi meg, a másiknak mi lenne a megfelelő. Ide se írt soha egy sort se, de amíg Torontóban egy házban laktunk, akkor sem beszélt velem egy mondatot sem. Került. Ezért is harcoltam ki, hogy visszajöhessek, mert  azért itt a csajokkal csak jobb, mint azzal a fafejüvel egy fedél alatt. Ugye, visszaenged a barátaimhoz, a régi évfolyamtársaimhoz? - ismételte meg a számára a legfontosabb kérdést. Azért is, mert utált bizonytalanságban élni, de azért is, hogy végre mondjon rá igent a direktor, és engedje el, mert ez a kínos beszélgetés sosem volt az ínyére.

Egy morranás, és a szobor elmozdult. A Cherhal lány morcosan felsóhajtott:
- Na végre, de behemót! - és ezzel már lépett is a lépcsőre, de azért visszanézett a kőhalomra. Hiába vitte felfelé a lépcső, a lány maradt abban a mozdulatlanságban, kicsit kicsavarodva, gondolatban még mindig a szobrot látva lelki szemei előtt. Addig úgy maradt, míg Dumbledore vissza nem zökkentette a valóságba. Hirtelen, meglepetésében ugrott egyet, majd kínosan vigyorogni kezdett, ahogy meglátta a volt igazgatóját. Feketére mázolt körmeivel végigszántott szalma egyenes haján, majd lelépett a lépcsőről.
- Dir... öööö... Igazgató úr! - huppant le az íróasztal előtti székre, mert úgy vette észre, mintha a direktor egy fejmozdulattal arra sarkalná. - Visszatértem! - hangja végre vidáman csengett.
Szétnézett, és látta, hogy az összes portré kíváncsian tanulmányozza a fejét. Elvörösödött, és hirtelen nem is tudta, mit lesnek annyira rajta, de csak hamar rájött, hogy azokat a vörös tincseket, amiket még torontói fodrásza húzott bele a hajzuhatagba. Remélte, hogy csak ezeket, és nema véreres szemeit, ami a gyógyszerelvonó után jelentkezett nála, és a tűnet úgy tűnik, nem szándékozik elmúlni.
- Tudom, hogy egy ideig nem voltam... - kezdett rá a mondandójára. - De erről a professzor is tud, hiszen apám azt mondta, hogy Önnel mindent megbeszélt - vont vállat a lány. - Azt már nem tudom, hogyan is egyezett bele a fater, hogy visszaküldjön, hiszen csak a dadussal összepakoltatta a ruháim, és felrakatott az első gépre. Azt se tudom, hogy a pálcám vagy a seprűm megérkezett-e. Bár Bijou itt van, s az a legfontosabb... Egyébként visszamehetek az előző osztályomba, a csajokhoz? - azt szépen elhallgatta, hogy Kanadában minden fajta varázslóiskolától eltiltották, és összezárták a mugli gyerekekkel...

~Hogy az a verne belé!~
Gondolta magában Cc a kőszörny előtt állva, aki mozdulatlan pofájával is röhögött rajta. Végre sikerült elszöknie az apjától, az összes félretett pénzén repülőjegyet vásárolnia - még szerencse, hogy Kanada és London között van egy hosszó, de közvetlen járat! Erre itt  áll, és hiába sorolja fel eddig az általa ismert jelszókat, mint pitypang, tubarózsa, szemtelen mimóza, stb,stb, de a drágalátos Dumbi valószínűleg megint megváltoztatta a belépési kódot.
- Wazzátok már meg! Ezt ugye, csak azért csinálta, hogy velem szórakozzon! - mérgelődött, majd egy hatalmasat rúgott a szoborba, ami meg sem érezte, de a lába annál inkább.
A bejáratnál, mintha Hangrid mondott volna neki valamit, de nem igazán figyelt rá, csak aházott, majd vágtatott is be az irodához.
~Lehetséges, hogy mégis csak a jelszót mondta?ˇ~
Morgolódott, majd megint rúgott - igaz, óvatosabban, mert hiába az acél bakancs megvédi  lábfejét, de valahogy a szobornak volt egy olyan tulajdonsága, hogy a rúgás erejét visszájára fordítsa.
- Nem szabad rongálni az iskola tulajdonát... - hallotta maga mögül. Egy első éves kiscsávó haladt el mellette, olyan Törpokos jellegű. Cc már ütött is volna, de a srác olyan mit sem törődömként hagyta ott, mintha csak köszönt volna. Ha ismerte volna Cc-t, akkor biztosan nem mert volna így beszélni vele, de most ettől a hangszíntől csak leesett a lány álla, s inkább visszafordult a szoborhoz, és most már kézzel kezdte ütlegelni.
- Engedj már be, engedj már be!

Hátradőlve hintázik a székén, miközben nagyokat csámcsog a talárja zsebében talált bubble gum rágóval. Kezd kijózanodni, vagyis a gyógyszer hatása csökkenni látszik, aminek nagyon örül. Seya a megszokott módon viselte az üdvözlését, amin jót kacarászott. Viszont már a szobájukban megfigyelte, hogy Sat úgy viselkedik, mint aki begolyózott volna. De csak vállat vont rajta, s hagyta, hogy unokanővérre ilyen fura öltözetben jelenjen meg ezen a minek is nevezze órán. Kay-ben meg nem csalódott^^ ő olyan most is, mint mindig.
Kissé unottan hallgatja a tanárnőnek nevezett pszichomókus hegyibeszédét. Magának sem ismerné be, hogy minden egyes szóra odafigyel, s a tudata legmélyén el is raktározza, mert amennyi ellenszenvvel viseltetik a pasi csoport iránt, annyira hőn vágyna arra is, hogy egy fiú szeresse. Mégis ezt a gyengeségét még maga előtt is titokban tartja, s csak egy fintort vág arra a gondolatra, hogy mi is egy párkapcsolat. Ő tökéletesen megvan magának, meg a csajoknak. Abba bele sem mer gondolni, hogy milyen érzés lesz, ha mindannyijuknak lesz pasija, csak neki nem – mennyire egyedül lesz megint!
Honnan a francból vegyek lapot…, gondolja, míg körbenéz a társaságon.
- Sat, adnál egyet? – nem kell neki nagy lap, mert úgysem tudna mit írni.
Amint kap a kuzinjától íróeszközt, meg lapot, abban a pillanatban felírja:
   ADNI            KAPNI
De itt megáll a tudománya. Mi a fenét írjon alájuk. Szájába veszi a tollat, elfeledkezve, hogy nem az övé, majd a két szót nézi. Adni-kapni. Mintha ennyire egyszerű lenne az egész. Mintha ő kapna valamit is valakitől, vagy adni is akarna bárkinek is. De azért ki kéne töltenie, legalább azt az öt sort, amit Miss Abra kért tőlük.  Adni-kapni…
Szeretetet – ezt elsőnek felírja, mindkét helyre. Igen, ez fontos. Anyát is szerette, s anya is szerette. De apa is szerette anyát, s mi lett mindennek a vége? Na jó, kezdjük megint előről!
   ADNI            KAPNI
   Szeretetet         szeretetet
   Pofont, rúgást         megbecsülést – igen ez fontos, még hogy őt megüssék!
   Megbecsülést         szabadságot
   Hűséget                 hűséget
   Ugyanazt, amit ő ad      ugyanazt, amit én adok…
S ennél megáll, csak mered a sorokra, hiszen ez hülyeség. Már húzná is át, mégis hagyja, valami megmozdul benne, de maga sem tudja, mi.  Megijedt saját magától. Segélykérőn pillant fel a professzorra, de gyorsan összeszedi magát, s mint akit megégetett a papír, félretolja, s hátraveti magát megint a széken. Továbbra is hintázik, és rágja a rágóját.

Hatalmasat ásít az ágyon. A feje a párna csücskén, a bal lába a földön, a keze a háta alatt. Na így sem aludt még el. Mégsem csodálkozik rajta, hiszen a nyugtatók, na meg a sok kannás vörösbor,amit a lányoknak sikerült becsempészniük, meghozta a hatását.  Most meg úgy érzi magát, mint akit fejbekólintottak. A feje széthasad, kissé szédül, s ha kinyitná a szemét, mindenből kettőt látna. Közben a feje mellett meg egy kakas formájú amorf ébresztő rikoltozik: Ébresztő CC-san… körülbelül olyan, amilyet majd’ 10 évvel később Gatou Shouji kitalál a Full metal panic sorozat hősnőjének. Ha ezt tudná Cc, akkor már most jogdíjért folyamodna…
Nagy csattanással ér földet az óra, mire nyikkan egy utolsót, s elhallgat. Szegény már hozzászokhatott, mert minden reggel ez a sorsa.
Végre sikerül kinyitnia a szemét, s koncentrálnia annyira, hogy a páros dolgokból kitalálja, melyik is a valós, melyiket csak hallucinálja. Kikecmereg az ágyból, minden porcikája sajog, hiszen egész éjszaka, na meg a délelőtt nagy részében úgy aludt, ahogy ráesett az ágyra. Csak a bakancsából sikerült kimásznia. Most hálát ad az égnek, hogy hatalmas talárban kell közlekedni az iskola területén, mert amilyen gyűrött rajta az iskolai egyenruha, azt nem szívesen mutatná meg másoknak. Még a csajoknak sem. Hát igen, most nincs ereje átöltözni, abban fog megjelenni azon az egészségfejlesztésnek álcázott szexuálfelvilágosításon, ahová most igyekszik a csipet csapat. Ha már felébredtek volna.
Fogja a bakancsát, amibe éppen próbálná bepréselni a lyukas harisnyájú lábát, s a szomszéd ágyakon fekvő csajokhoz akarná vágni. De aztán rájön, hogy ezért a CSCS még a saját tagjukat is meglincselné, ezért inkább csak összegyűrt zoknikkal – kivételesen ezek tiszták – dobálja meg őket.
- HÉÉÉÉÉÉÉÉ CSAAAAAAAJOK ÉBRESZTŐ!!!!!
Amikor mindegyiket sikerül felráznia, s mindenki elkészül, elindul a többiekkel.
A teremben már gyülekeznek, bár nincsenek annyian, mint ahogy gondolta volna. Gyorsan körülnéz, ahogy a mardekár asztalhoz közelítenek, majd meglátja Seyalát.
- Héééé – mostanság nagyon rákattant erre a felkiáltásra. - Sat! Nézd csak, ott ül Seya! –mutat a fiú felé. Meg sem várja a többiek reagálását, mit szólnak hozzá, ő egyenesen a srác mellé pattan. Leülve, hatalmasat sóz a hátára: pontosan tisztában van azzal, hogy a fiú nem igazán kedveli a lányokat, sőt mi több, szinte fél tőlük. Cc-nek ez mindig is imponált, legalább is az, hogy ő meg nem szereti a hímtagú egyéneket, de legalább nem rezzent úgy össze, s nem ült az arcára a rettegés kifejezése. Ezért is mulattatta a srác ilyen téri viselkedése… Bár erről Satin kuzinja többet tudna mesélni…
-Ahoj, Seya –vet rá egy ördögi vigyort, majd a közelükben ülőket is üdvözli egy hellóval.

Szép lassan mindenki megérkezett az órára. Még Meg is, bár róla az elején lemondott, hogy most megjelenik, de aztán rájött, hogy Matt is itt van. S a lány nem hagyhatja csak annyiban.
~Hogy lehet egy pasit ennyire ajnározni???~ gondolja mindig, amikor az egyik CSCs-s lány egy kinéz magának valakit. Ott volt Adam és Kay, Sat és az a nem normális Mirol, most Meg és a Deleon. Nem mintha valami baja lenne a mardekáros társával, csak hát, ő is hímnemű, s őt is kiszemelte az egyik barátnője. Ilyenkor mindig rájön, hogy ő a legnormálisabb mindközül, s a lányokat néha elfogja az idiótaság… na jó, ennek ilyen mértékben nem ad hangot, bár a csajok pontosan tisztában vannak vele, miért is húzogatja a száját CC, ha egy fiú is szóba kerül.
Közben a varangy visszaváltozott papírrá, amit a fiatal dobos igen rosszul vett. Szereti ő a virágokat, de a békákat is. Bár egyszer rossz tapasztalata volt velük, mert Bijou megevett egyet, utána meg habzott tőle a szája. Azt hitte, hogy elveszíti kis barátját, de gyorsan rájött, hogy a mérgezés nem annyira súlyos. De többet se vitte le a tóhoz.
Na jó, ha már megint papír volt előtte, ideje volt, hogy újra próbálkozzon. Most egyetlen egy külső tényező sem befolyásolta, nem vonta el a figyelmét, így a kis kézmozdulat és az Efflorescota! Kimondása után a pergamen szép vörös rózsabimbóvá alakult át.
- Yupppééééééé! – kiáltott fel sikeres eredmény után a lány, majd feldobva a rózsát örült az eredményének. Sőt ami a legrosszabb, hogy szinte fel is pattant azonnal a padra, hogy örömtáncot leljen. Hát igen, a reggeli nyugtatók és a kávé keverése meghozta az eredményt.  Szeme csillogott, minden másról elfeledkezett, csak a rózsáját dobálta az égbe, kissé komikusan úgy hatott, mint a friss diplomások, mikor feldobják a sapkájukat.
Miután csillapult a varázs, visszaült eredeti helyére, s ahány pergamen lapot talált, annyi rózsát gyártott, mintha sorozat-gyáros lenne…

//Adam//
A poharat visszateszi a betegágy melletti kis éjjeli szekrényre, s kicsit megsimogatja Adam bekötött fejecskéjét, úgy mintha egy kisbaba lenne, akinél azt nézi meg, hogy nem lázas-e. Amint megállapítja, hogy nincs láza, kissé hátradől a kör alakú sámlinak is kinéző széken. Igaz, nem ülhet kényelmesen, mert ezen a háttámla nélküli kis ülőalkalmasságon lehetetlen, csodálkozik is, hogy Dumbledore megengedi, hogy a betegszobában ilyenekre ültessék a látogatókat.
-   Az bizony – neveti el magát a lány, ahogy látja, a fiú nem vesztette el a humorérzékét még a nagy fájdalmak ellenére sem, amiket most érezhet. Mert jól látta a fiú arcát, hogyan rándul össze a fájdalomtól, amikor a vizet kortyoltatta vele. Nagyon megüthette magát. Nem volt neki elég, hogy annak a kemény fának nekicsapódott, de még zuhant is pár métert hozzá. Kétszeres csapódás érte. Cc megfogadja, hogy ezek után meg fog tanulni valamilyen óvó bűbájt, amit majd erre a srácra fog szórni, mielőtt seprűre engedi ülni.
-   Kell még valami? – kérdezi, mert nem tudja, mit csináljon. Nem igazán ért a betegekhez. Maximum a gyógyszereiből tudna neki adni, bár biztos benne, hogy Madame Pomfrey adott neki fájdalomcsillapítókat, így az ő segítségére nincs is szükség – ilyen téren.
Amint Adam elmondja, hogy mit szeretne még, Cc azonnal teljesíti, amit csak tud, majd még egyszer megsimogatja a fejét a kötés mellett.
-   Most hagylak, pihenj. Én meg visszaosonok a hálótermünkben, nehogy Piton leharapja a fejem. Tudod milyen, mindenben talál valami kivetnivalót.  Holnap benézek hozzád… jobban mondva már ma.
Feláll, majd ha Adam nem ellenkezik, elindul az ajtó felé. Halkan kinyitja, s mielőtt lekapcsolná a villanyt, amit madame Pomfrey – véletlenül, vagy nem – égve hagyott, még egyszer elköszön Adamtől:
-   Szia! – majd óvatosan behúzza maga után az ajtót.

//Adam//

A cikesz repül, egyre távolodik, s ő nem éri utol. Hol itt, hol ott kerül ki egy fát, szélsebesen száguld, de mégis gyorsabb az aranyló gömb, mint szeretné. Előre nyújtja a kezét, már-már nem is a seprűn ül, hanem előtte a levegőben, csakhogy minél könnyebben elkaphassa, de még így sem egy neki. Kudarcot vall, ahogy a labda körberepüli a fenyőfát, ő meg képtelen erre, és nagy csattanással szemből eltalálja a fát. Aúúúúú, kiált fel.
- Christine….
Egy halk hang a távolból elér hozzá, de hirtelen nem tudja, ki szólítja. Felül, majd megérinti a homlokát, ahol semmiféle púp sincs.
~Csak álom…~
Szétnéz, s meglepve tapasztalja, hogy a gyengélkedő egyik betegágyában fekszik. Utoljára az rémlik neki, hogy az ablakpárkányán ült, s várta, hogy Adam felébredjen, de azt nem tudja, hogyan is került ide, biztosan madame Pomfrey fektette le.
~Adam!~
Felébredt, tudja, mi történt a valóságban, mit keres itt. Azonnal felugrik, majd átszalad a parafán másik oldalára, ahol a fiú fekszik. Végre eszméleténél van. Cc azonnal odaül mellé, szó nélkül elveszi a teli vizespoharat, majd a srác ajkához érinti, de óvatosan, hogy csak kortyolgatni tudja. Figyelmeztette madame Pomfrey, hogy ilyenkor mennyire veszélyes, ha valaki mohó.
- Jól megijesztettél! – dorgolja kissé a fiút, de azért a szemében aggodalom ül. – Hogy gondoltad, hogy neki mész annak a fának? A lógásnak vannak  más eszközei is… miért kellett a legbrutálisabbat választanod?

//Adam//

Gyorsan beér a sráccal a gyengélkedőre, és már Madame Pomfrey szalad is elébük. Fogalma sincs, honnan van ilyen jó előérzetei a boszorkánynak, mert hogy ő nem jelzett előre sehogy sem, az is tuti biztos. De most ez számít a legkevésbé. Most Adam a fontos. A boszorkánnyal ketten valahogy becibálják a kis orvosi helyiségbe. Kicsit furcsállja, hogy pont most nem használ semmiféle bűbájt, és neki kell szenvednie azzal, hogy a fiatal másodévest épségben – már amennyire lehetséges egy ilyen esés után – lefektessék az ágyra.
-   Éppen gyakoroltunk kint a pályán…
Magyarázkodik, de úgy érzi fölösleges, vagy mindent tud a gyógyító boszorkány, vagy nem is érdekli. A valóságban valahol a kettő között van, mert már ismeri elég jól Adamet, s tudja, hogy ha a repülésről van szó, ő nem ismer határokat. Aminek, ha így folytatja, gyakori látogatások a gyengélkedőn lesz a következménye.
-   Most menj, hagy pihenjen ez a szerencsétlen fiú.
…a flótás, mondaná Cc a boszorkány helyében, de csendben marad. Nem tudja, hogy ő hibázott-e, mit ronthatott, de egyben biztos:  ha ő nem megy le a pályáról, Adam sem követi.
-   Megvárnám…
Néz Mme Pomfreyra, aki egy mindent tudó mosollyal magára hagyja a gyengélkedő betegszobájában, ahol most kivételesen egyedül fekszik Adam. A hosszú kórterem közepén kapott helyett a fiú, közel az ajtóhoz, de távolabb az ablaktól. A megszokottól eltérően, most nem húzták be körülötte a fehér választó függönyt. Először Cc mellette ül, de mindig is nyughatatlan természet volt, most sem bír sokáig egy helyben maradni, feláll, és odasétál az ablakhoz. A gondolatai nem sokáig forognak Adam körül, a legújabban írt daluknak a kottáját játssza magában. Amikor megunja, kinéz az ablakon, és valami közeli ismerős arcot keres. Mindenkit látott már egyszer valamikor a két év során, aki csak megfordul az udvaron, de igazi kapcsolat egyikükkel sem alakult ki. Minek?  Neki ott vannak a lányok, meg néhány barát. Szép idő van, melegen süt a nap. Úgy gondolja, hogy a friss levegő nem árthat a betegnek, kitárja az ablakot, kihajol, és magába szívja az üde levegőt. Úgy érzi, ez az éltető energia.
Így telik néhány óra, amikor Adam megmozdul. Cc azonnal mellette terem, szólongatja, de a fiú mintha csak magában motyogna.
-   Madame Pomfrey! Jöjjön, felébredt!
Kiáltja ki, de aztán rögvest rájön, hogy nem, még mindig nincs eszméleténél. A doktornő is ezt a konzekvenciát vonja le.
-   Lázálmai vannak… Hagyd pihenni!
Utasítja most már erőteljesebben a lányt, de nem küldi ki a szobából. Ha maradni akar, maradjon, csak a betegét ne zaklassa. S Cc nem zaklatja Adamet, mert inkább visszaül az ablakpárkányra, és a kastély fölött köröző madarakat nézegeti.

//Adam//

A szemével csak a cikeszt keresi, de nem látja sehol. Teljes mértékben elfelejti, hogy nem egyedül van, hanem ott van a másik fogó is, aki esetleg a repülő labda után száguldott. Már-már indulna ő is, sőt mi több el is indul, elhagyva a fát, ami miatt elveszítette azt a sárgálló gömböcskét, amikor valami megállítja. Adam. Nem látta pontosan, hogy a srác mikor és hogyan csapódott neki a fának, de az érzékszervei jelezték neki az eseményeket.
-   Merde! – bámul le végül a magasból a földre, ahol egy kis kupacot lát csak. – Hogy az a …
Szűri ki a fogai közül, majd még egy utolsó lemondó pillantást küld abba az irányba, amerre a cikeszt véli, és elindul a föld felé. Mit elindul, nekilendül, oly’ gyorsan, hogy csak porzana a talaj, ha nem avar lenne alatta. Érzi, hogy a talpa igencsak megsínylette ezt a megállást, hiszen már a cipője egyáltalán nem felelt meg annak, hogy megállítsa a belendült seprűjárgányt.
-   Adam? – dobja le a seprűt maga mellé, és előre hajolva nézi meg az ájult srácot. – Zut!
Káromolja el magát, amint tapasztalja, hogy a fiú ismételten elájult. Igen, ő is tisztán emlékszik még az első repülési órájukra, ahol majdnem az egész csapat a gyengélkedőn kötött ki. Talán kivéve őt! De ez már elmúlt, egy másik történet.
Gyorsan előrántja a talárja belső zsebéből a pálcáját, majd a seprűjére mutatva egy lebegtető bűbájt küld felé.
-   Locomoto! – és a seprű mellette egy néhány centiméterre megemelkedik. – Szuper!
Jön a neheze: valahogy rá kellene pakolnia a fekvő, magatehetetlen srácot. Nem könnyű, bár CC szerencséjére, a gyermekkorában tanult különböző harcművészetek során megtapasztalta, hogyan is a legkönnyebb Adamet a seprűjére lendíteni. Nem lehet valami kellemes a fiúnak, de ez most a lányt a legkevésbé érdekli. Hónalja alatt alányúl, egy-két-hára felrántja, majd kissé oldalra lendítve, keresztben átdobja a seprűn, úgyhogy a srác körülbelül gyomortájékon hajlik meg a seprűn.
Gyorsan mögé pattan, és elindul a gyengélkedő felé. Óvatosan irányítja a járgányát, nehogy leessen az előtte fekvő, jobban mondva a levegőben lógó srác. Közben azért még egy utolsó pillantást vet a nem látható cikesz után.
~Hát Adam, szerintem itt az ideje, hogy új cikeszt vegyél!~
//Folytatás a gyengélkedőn?//

//Adam//

A cikesz úgy indult el, mintha puskából lőtték volna ki. Egyik percben ott volt, a másikban már messze járt, alig lehetett látni. A fiatalok sem vesztegették az időt, egyszerre rugaszkodtak neki, hogy elkapják, de valahogy a labda ügyesebbnek, gyorsabbnak bizonyult náluk.
Adam és Cc fej mellett haladtak, bár ha jobban szemügyre vették volna őket, akkor látják, hogy a lány egy félfejjel mégis csak hátrább van, mint a barátja. Nem azért, mert nem lenne annyira gyors, hanem, így ők is jobban tudnak haladni a széláramlatokat is figyelembe véve.
A labda ingázik, hol erre száll, hol arra, de egy biztos: soha nem a gyerekek felé. Mintha lenne neki is szeme, s azzal figyelné, merre vannak a követői, merre ne menjen. Persze, bűbáj, mint maga az egész sport.
Valahogy most mégsem úgy viselkedik, mint általában. Nem a pálya fölött cikázik ide-oda, hanem egyre kijjebb kerül a lelátók felé, majd el is hagyja azt. Cc nem nézi, hogy követi-e őt Adam, ő utána veti magát a gömb után. Szépen átrepül a stadion védőfalán, és a közeli erdős rész felé száguld.  A szemét le sem veszi az aranygömbről, s mintha egyre közelebb érne hozzá, de csak azért tűnik úgy, mert a cikesz valamiért lelassított.
A lány még egyet rúg a seprűjén, amitől gyorsabbnak véli a repülést. Lendületben van, nincs megállás. Már-már megfogná a labdát, amikor az hirtelen kitér balra. Cc nem tud olyan hirtelen fékezni, mint kéne, s csak most tudatosul benne, miért is lassított le az az átkozott cikesz: fa volt mögötte, igencsak nagy fa, amit mindenféleképpen látnia kellett volna, ha a szeme előtt nem csak az aranysárga gömb lebegett volna.
Egy hirtelen mozdulat jobbra, ami csak arra elegendő, hogy a lendületet vett seprűt, egy kicsit elhúzza oldalt irányba, így ne szemből csapódjon a fának. A végeredmény az, hogy új cipőt kell vennie, mert a talpával végigszántotta a fa kérgét, ami erősebbnek bizonyult, mint a csukája műanyag talpa. Néhány fa hosznyival végre sikerül annyira lelassítania a járgányát, hogy meg is álljon. Gyorsan visszafordul, de már a cikesz kikerült a látószögéből. S fogalma sincs, merre száguldozhat.

A csoki meghozza a hatását: Cc elfoglalja magát az élvezetek halmozásával. Hiába, a gyógyszereknek egyetlen egy nagy hátrányuk van – nem tudnak boldogsághormonokat termelni, ezért kell sok-sok csokit ennie a lánynak. Különben megint csak előbukkanna belőle az a félős 11 éves lány, aki nem is olyan régen meredt a Temze vizébe. A Szajnáéba is bámult volna, ha az apja hagyott volna rá elég időt neki.
A tábla kezd már jócskán elfogyni, mindegyik kis darabkája a lány szájában köt ki, miközben Satine a háta mögött leül. Automatikusan hátrafordul, s felé nyújtja a jól megdézsmált csokoládétáblát, de nem szól egy szót sem, hiszen éppen nyammog az utoljára bekapott kockán. Úgy tűnik, Sat nem foglalkozik vele, mert álmos tekintettel már a padon is fekszik – mily’ meglepő, nevetne fel Cc, hiszen a Csipet csapat tagokra jócskán igaz, hogy nem éppen a megszokott életvitelt folytatják. De ahogy az unokanővére előre bukik, a szemük találkozik. S Cc megdöbben.
~Kay?~
Biztos benne, hogy nem a kuzinja fekszik mögötte a padon, hanem a barátnője. Nem érti, de nem szól egy szót sem, inkább előrefordul, s megeszi a csoki maradékát is. Még szerencse, hogy egyszerre tömte be a szájába, mert Mcgalagony úgy dönt, itt az ideje, hogy kezdődjön a tanítás.
Milyen jól jön most a csokipapír, mert így nem kell a drága pergamentet rózsává alakítania, megvan hozzá az alapanyag. Veszi is a kezébe a pálcát, s a tanárral egyetemben gyakorolja a mozdulatokat.
Amikor meghallja a nevét, már állna is fel, de hamar rájön, hogy nem neki szóltak. Szóval McGalagony kezd megöregedni, ha eddig csak külsőleg is, de most úgy igazándiból is, ha a legnagyobb animágus nem ismeri fel a saját tanítványát, ott valami gond van, von vállat, majd ismételten visszafordul a pálcájával a csokipapírhoz.
Hiába figyelmeztette őket a professzor, hogy magukban gyakorolják először, ő már formázza is a szavakat, meg a mozdulatokat. Talán nem lett volna semmi baj, ha nem hall mocorgást az ajtó felől, és nem fordul arra. Akkor talán a csokis papír tényleg rózsává változna, de így egy brekegő varangy néz vele farkasszemet, amint visszafordul az ajtótól.