A hatalmas robajjal leszakadó kődarab Neville-t találja el. Davis kínlódik, miközben a halálfalók egyre jobban előrenyomulnak. Én pedig csak állok, teljesen lebénulva.
Sok mindennel megbirkózom. Sok mindent tudok. De erre még a Roxfort sem készített föl...
Hogy éles helyzetben hogy védd magad, és hogy küzdj az életedért... Halálfalók ellen. Akik talán a legjobbak.
Lassan felocsúdva eljut a fülembe Neville hangja, aki a segítségem kérve próbál mindeközben feltápászkodni, de a bazinagy törmelék, ami alá beszorult, nem engedi.
Neville...
… Davis...
Tekintetem a fiúra villan, de ő túl messze van... nem segíthetek és amúgy is... mit tehetnék... én?

Még mielőtt eltalálna egy ellőtt átok beugrom a kő mögé, ahol a griffendéles fiú kuporog, s aki a pálcáját szeretné. Elcsodálkozom hogy most mennyire mások is vagyunk. Mit civakodás vagy bármi... azért még a roxfortos diákok is társak tudnak lenni a bajban.
- Invito pálca! -
Kezemben a pálcámmal elmormolom a varázsigét, s amint a kis kőris bot a kezemben van megnyugszom. Persze ez mindössze pillanatnyi, mert mindeddig tovább folynak az események.
Neville ugyanis kiszabadul Davis kőröptető varázsigéjének, s hál'istennek épnek tűnő lába sem szorul ápolásra. Tiszta mázli.
Ugyanakkor a kő egyenesen az egyik halálfaló képébe száguld.
Hja!
A megszerzett pálcát Neville kezébe nyomom.
- Vigyázz rá! -
Hagyja el a szám a nagy bölcsesség, de hát pont én beszélek?

Együtt kellene maradnunk... Mindössze ez a kósza gondolat suhan át a fejemen se több se kevesebb. A pálcát görcsösen szorongatva próbálok valamit kieszelni. De ilyenkor... talán a stressz miatt, semmi sem megy úgy, mint máskor. Tanácstalanul meredek a mellettem lévő fiúra, majd pillantok Davis felé...
- Van ötleted? -
Kérdezem csendesen, miközben egy kidőlt egykor talán tartóoszlop szerű nagy adag kő mögé húzom a fiút, s csak remélem Davisnek is van annyi esze hogy felénk tart.
- Azt hiszem csak hárman vannak... -
Lesek ki lopva, miközben elkiáltom magam s a legközelebbi halálfalót veszem célba.
- Stupor! -
Amint ismét a szikla mögött vagyok a mellettem lévő Neville-re pillantok jelentőségteljesen.
- Igen, biztosan hárman vannak. -

Tíz perc volt ugyan, de késtem. Rám jellemző módon, s érdekes, hogy Davis most kivételesen nem rótta fel nekem. Azaz, igazából eddig se tette, de most mintha minden kicsit másabb lett volna. Az én kedvem, vagy az övé... vagy nem is tudom. Igazából azt sem tudom, minek akartam vele beszélni. A bagolyházban elkezdődött beszélgetés, amely végül az udvaron zárult nem volt túl fényes, s a mai napig nem tudom kiverni a fejemből, de mégis úgy éreztem, még egyszer látnom kell. Hallanom kell, a hangját. Látnom, hogy jól van. Tényleg jól.
És ez a mosoly, amivel fogadott, megnyugtatott.

A jelentéktelen beszélgetés még el se kezdődhetett úgy istenigazából, de ennek mindössze csak a griffendéles Longbottom fiú volt az oka, aki bár megszeppenve, de mégis szinte követelte a párbajt. Szemem kikerekedve fürkészte Neville-t nem értve igazából, mit is akar ezzel elérni, s hogy miért.
Igen, elfogott az aggodalom, noha Davis első mozdulata, gondolata és válasza a kérdő tekintetemre a megnyugtató válasz volt. Mégsem bírtam ülni nyugodtan a padon, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen nem ment.
Csak bámultam őket, várva, mi történik, s közben idegesen tördelve a kezem figyeltem a felvillanó átkokat, amiknek tulajdonképp semmi értelmét nem láttam. Mert hát Neville minek csinálja ezt? És Davis miért asszisztál hozzá? Könnyen elküldhette volna, tekintve hogy ismerve Neville képességeit, Perry könnyen nyer. Az hogy előttem vágjanak fel jó nagy baromságnak tűnt.

De mivel nem jutottam semmire, s kínomban már minden gondolat túl gyötrőnek bizonyult, így ráfogtam a férfiak hormontúltengési zavaraira és feltűnési viszketegségére.
Ez némileg megnyugtatott. Az erőfitogtatás túl sajátságos dolog a pasiknál de persze azért mindennek kell egy bizonyos határ.  Némiképp nyugodtabb szívvel néztem a párost, a felvillanó átkot és rontást, egész addig, míg egy váratlanul érkező hatalmas robbanás mindent meg nem zavart.
Egy pillanatig semmit sem hallottam. Csak a fülem csengett, vészjóslón, már-már félelmetesen.
A portól alig láttam. Csak alakokat, arcokat, s ahogy nehezen végre levegőhöz jutottam tekintetem a sötét porfelleget bámulta, nem pedig a Neville-Davis alkotta párost.
A sötét csuklyák megjelenésére megfagyott a vér az ereimben. A szívem kihagyott egy dobbanásnyi ütemet. A szám kiszáradt, szinte már cserepes lett, az arcom pedig a fal fehérségével vetekedett.
Teljesen leblokkoltam és csak bámultam. Bámultam a két sötét hívatlan idegent.
És féltem. Féltem. Mert lassan kezdtem rádöbbenni, noha agyam teljesen üres volt, ez már nem egy játék. Nem egy ostoba kis párbaj, nem egy egyszerű vizsga...
Ezek halálfalók. Akik, meglehet, ölni fognak...
Davis...

Önkéntelen is a fiú irányába pillantottam, oda, ahol nemrég állt, de a hely már üres volt. Emiatt akkorát dobbant a szívem, mintha ki akarna szakadni.
Máris végeztek volna vele?
De nem... az nem lehet. S mikor Nevillere siklott a pillantásom, az íriszeim a közelében Perryt is észrevették.
Egyetlen másodpercre elöntött a megkönnyebbülés... egyetlen percre csupán....
Mert látva ahogy pálcáját varázslatra emeli, miközben felém siet, rádöbbenek, teljesen védtelen vagyok...
S már talán hiába nyúlok pálcáért... ki vagyok szolgáltatva, két éhes halálfalónak...

Persze valahol tudtam, Davis nem fogja megtörni a csöndet. Noha... kívántam hogy tegye meg. Igazából nem is tudom miért. Jobb lett volna... vagyis... könnyebb. Hisz ki nem, ha épp Ő az aki elfeledteti a bajokat, a gondokat, a világ össze problémáját a csúfságokkal együtt. Néha eltűnnek az ármányok, a kínok, a hazugságok... még a szomorúság is egy olyan ismeretlen fogalommá válik, aminek semmi értelme, s ha ilyenkor hozzám vágják csak lesajnálón elmosolyodom.
De nem. Most nem. Itt nem. Nem történik ez meg. Talán tudja. Talán csak sejti.
Végül is gondoljunk csak bele, jó az ember megérzése, az, ami nekem tökéletes és túlságosan is éles, már születésem óta.
Az a nagy szent adottság, ami inkább megkeserít, mint...

A keze melege biztat arra, hogy felemeljem kissé félszegen a fejem, s hogy a tekintete elkapva az enyémet egy olyan percet adjon, ami ritkaságszámba megy. Mert mintha... őszinte aggodalmat olvasnék ki. Mintha... tényleg várna. Rám.
A szavakra.
Amik sehogy sem akarnak előbukkanni. Aztán végül mégis, de valahol félúton vagy még akkor mikor ki se ejtettem őket, értelmét vesztették. Mert nem ezt akartam mondani és nem így. Hanem...
üvöltenék. Legszívesebben ezt tenném napok, hetek, hónapok óta ami igazából több évszázadnak tűnik, sőt Merlin egész élete évei kevés lenne Dumbledore-éval együttvéve, de nem teszem.
Hogy is tehetném?
Ismét csak a csend marad. A hallgatás... míg ő nem válaszol, míg ő meg nem próbálja oldalni a maga módján azt a feszültséget, amely nekem köszönhető, az idióta megérzéseimnek és a... lehetséges jövőnek?
Van ilyen egyáltalán?

Igazából ez az a pont, amikor Sybillt és az egész jóslástant a pokolra kívánom, sőt még azt is túl jó helynek tartom, mert... mert Ő... Davis... Nem érdemli ezt meg.
Egyszerűen nem. S bár nem tudom miért, a kezem megremeg a keze alatt. Ez pedig régen rossz jel, bárhogy is próbálom szépíteni a helyzetem.
Mert igenis félek. Félek a szemébe nézni, amely bátorítóan, őszintén minden mást mellőzve győzköd, hogy nyíljak meg. Én pedig fröcsögjem a képébe, hogy hé öreg láttalak holtan?
Ezt valahogy nem tudom megtenni.
S észre sem veszem mikor lassan a keze az ajkamat érinti, majd lassan szépen az arcomon siklok végig, hogy utána a bizsergés emlékeztessen az ujja nyomára és arra, hogy talán több ilyen már...
Itt megálljt parancsolok önmagamnak. S ez a kontroll volt az, ami hiányzott vagy amit csak pillanatnyilag vesztettem el, de újra megjelent.
Viszont a jól megszokott gyakorlatiasságom csúful cserben hagy.

Csak a fejem rántom el a keze alól, ami tudom hogy a lelkéig ér el. És igenis kegyetlennek érzem magam, amiért ezt teszem, de muszáj, muszáj hogy ne legyen még nehezebb, amit így se tudok vagy merek megtenni. S talán most az egyszer tényleg gyáva vagyok. Úgy istenigazából.
Egyszerűbb a földre szegezni a tekintetem. Egyszerűbb oda mondani ki a szavakat.
- És ha sosem tévedtél még? Ha mindig beteljesül, ami megjelenik előtted...? -
Ha más lenne... Ha máshogy lenne...
Lehet másképp? Mondd hogy igen, és talán akkor... én is megnyugszom.
Felpillantok, noha a könnyfátyol ül meg szemeimen.
- Sosem tévedtem még...-
Hangom inkább suttogás már, szinte alig hallható mégis jól érthető. S míg legördül egy apró könnycsepp, befejezem a mondottakat.
- Szívből remélem, most az egyszer igen... érted... -
Nem tudom folytatni. Nem tudom megtenni. Kimondani. Talán sejti már, talán nem. Ő hisz abban hogy maga alakítja a sorsát. Én benne hiszek, magamban nem, s remélem igaza lesz.
De ennyi épp elég... elég volt.
Csak egy halk isten veled, ami inkább a fejemben hangzik el mint szóban. És kitépem a kezem az övéből. Hogy futásnak eredhessek, patakzó könnyeimmel remélve nem utoljára láttam Őt, de tartva attól, mégis igen. Ám nem fordulok hátra. Ahogy eddig tettem, ezután sem... még ha Davis is az.  Ám Ő, bárhogy is legyen, tovább él majd az emlékeimben, a lelkemben, bennem...


<3<3

Halkan nevetek fel mikor Davis egyszerűen nem válaszol, hanem cselekszik.
Furcsa ő ilyennek látni, noha ismerem elég jó, már amennyire lehet valakit. Na persze ez is olyan dolog, ami könnyen változhat, de... még engem is meglep.
Főleg, hogy ellép mellőlem, s kezét emelve ösztönöz forgásra, egyenesen mellé, míg a kezei továbbra sem engednek el.
Túl közel van. Túl közel vagyok. S ez kicsit bizarrnak hat. Kicsit nagyon... de mit mondhatnék? Mit tehetnék?
Az égkék szemekbe nézve szóhoz se tudok jutni. A torkom amúgy is kiszáradt, maximum reszketeg sóhajra futná, de ezt erőteljesen fojtom vissza. Nem akarom hogy ilyen hatással legyen rám. Egyáltalán bármifélével.
Mert nem engedhetem meg magamnak ezt. Még egyszer nem. Bármennyire is jó lenne és mert... mert nem...

Lehunyom a szemeim. Érzem az illatát, érzékelem a teste melegét, a kezét a kezemben, az ölelését. Talán ő nem bántana... talán ő... más mint bárki... de mi erre a garancia? Semmi...
Töprengek. Rajta. Vagyis ezt tenném, de... felvillan egy kép... egy kép ahol ő fekszik, véresen, mozdulatlan... halottan.
Felsikoltanék, de... megmozdul velem a világ...
Ő perdít ki, s ez csak akkor válik világossá, mikor már a saját lábamon állok, valamivel messzebb tőle.
Mosolyog, s mond valamit... mozognak a szép ívű ajkai, de... nem értem. Nem hallom... mert még mindig a látomás hatása alatt vagyok.
Ajkamba harapok, és aggódón pillantok fel. Félek, valami rossz lesz. Rossz jön. És... Ő...
El kellene mondanom neki. Ez lenne a legésszerűbb, leglogikusabb, legjobb megoldás. De nem tudom megtenni. Csak bámulok rá, mintha nem is Davis lenne előttem.
Egyszerűen nem tudom elhinni hogy meghalhat... pedig a kép tisztán, élesen villant fel előttem...

Tévedhetek. Győzködöm magam. Mindig tévedhetek.
Miért érzem biztosnak ezt? És miért fojtogat a sírás? Nem értem. Nem is akarom.
De amint a kezét nyújtja, elcsodálkozom. Ő ennyire nyugodt mikor én láttam vérbe fagyva...? Ő semmit se érzékel, semmit se érez, semmit se... Hát persze. Ő nem tudja. Ő nem látja. Ő nem...
Mellé lépek. Belé karolok, s hagyom hogy vezessen.
A tánctudásomra nem is felelek. Nem is tudok jól táncolni, és amúgy is... ez az egész...
Mióta egyedül vagyok, pontosabban mióta James elhagyott, most láttam először. Soha előtte ezen időszak alatt senki közelében és semmikor nem gyötörtek rémálmok és látomások.
Megrettenek.
Újra kezdődik az egész? Előröl? Már megint?
De miért pont Perrrynél?

Mély levegőt veszek, miközben eldöntöm, nem hagyom annyiban a dolgot. Nem, nem és nem.
Mert Ő nem halhat meg. Nem.
Megmentett engem, a totális összeomlás küszöbéről húzott vissza... ennyivel tartozom neki.
- Davis... - kezdem, de hangom elcsuklik s zavart pillantásom lekapom az arcáról. Magam elé bámulok, egyenesen a földre. Így valamivel könnyebb. -... gondolom te se szeretted a jóslástant, de... elhiszed hogy Trelawney professzor tényleg lát... bizonyos dolgokat? -
Nos az első nagy körkérdés meg is volna.
Félszegen pillantok fel, mert kissé tartok a választól, sőt a zavaró kérdésektől és a fiú pillantásától.
- És... hogy... esetleg... mások is? -
Pirulok el, amit oly szívből utálok, így gyorsan, hogy remélhetőleg ne lássa, elfordítom a fejem. A választ, bármi legyen is az így is hallom. S legalább addig megpróbálom kitalálni hogy hogyan is mondom el neki, hogy... láttam őt meghalni.


<3<3 remélem nem baj hogy belevettem az elkövetkező jövőt...

Mikor a távolban feltűnik Hagrid kunyhója, tudom hogy a sétánk bizony hosszúra nyúlik, mert? eddig csak Davis beszélt. S bár ezt a kört, amelyet most is elkezdtünk többször is meg lehetne tenni, de? talán nem érdemes kockáztatni a takarodó által levonandó pontokat. Főleg a hollóhát házának kellenek a pontok tekintve az állást, szóval? szóval egy kör. Amibe minden benne kell hogy legyen. Legalábbis így érzem helyénvalónak.
S talán nem is csoda, hogy tekintetem a mellettem lépkedő és beszélő arcára siklik s megpróbálom azt, amit már rég nem. Kiolvasni a mozdulataiból, amire gondol.
Furcsa belegondolni, hogy ez régen ment. Még akkor mikor James és én? hát még mikor jóban voltunk, mikor minden más volt. Másabb mint most. De persze most hogy mégis változott a legtöbb dolog, nem vonta maga után mindazt, amit én bebeszéltem magamnak. S Perry kihozta belőlem. Akarok újra érezni, és belelátni a másikba. És? már a látomások sem aggasztanak annyira.

Az oldalba rúgásba csak zavarodottan elmosolyodom. Inkább ennyiben is hagyom a témát, mert... bár nem kellene így éreznem, mégis kicsit kínos még mindig a számomra. Minek szabadkozzak akkor? Egy kis pirulás és? Piton. Legalábbis ez a téma, ami megint csak olyan, hogy nem tudok mit szólni hozzá. Az elképedésemet már kifejeztem szóval így bólintok mindössze miközben a szél halkan fütyülve kísér minket utunkon.
S már mikor úgy tűnik megszakad a társalgás s én lázasan kezdek el egy mentőötlet után kutatni, hogy ne az a jól ismert zavart csend telepedjen meg köztünk, ami a lehető legrosszabb és leghalálosabb két ember számára, Davis megszólal.
Ezért nem kellene szó nélkül eltünedezned.
Igaza van. Szólnom kellett volna. Igaza van, én tehetek róla. Csakis én. De erre mit mondhatnék?
Csendesen lehajtott fejjel kezdem el újra az utat bámulni, miközben értelmes válaszokat keresgélek de mégiscsak túl elcsépeltek jutnak az eszembe. Olyanok, amelyek szavak de üres szavak. Amolyan ?oké többet nem teszem? meg hasonlók. Valahogy mindbe benne van az ?ígérem? szó. Csakhogy épp ez az, amitől rettegek. Mert hányszor kaptam ezt már meg, s mégis? ide jutottam, ahol most vagyok. Hiába ?ígérem? ide vagy oda.

Az apró kis lökés viszont valahogy mégiscsak felvidít s halovány mosollyal arcomon pillantok ismét fel. Új érzem, nem is kell válaszolnom. Vagyis? nem követelik meg. S már legalább nem érzem magam egy sarokba szorított vad szerepében magam. Ezért pedig kifejezetten hálás vagyok a mardekárosnak. Csak az ezt követő megtorpanás olyan, amely nem lenne teljesen helyénvaló. Na de hát Perryről beszélünk szóval én? a Pitonos sztori után már semmin sem lepődöm meg vele kapcsolatban.
Persze, van, ami sosem változik.
Tényleg igaz lenne? Van, ami nem változik? Fura, sosem láttam ezt az utóbbi időben, habár Davis tényleg az, aki megmaradt abból a régi életből, ami egykor volt. Mintha a régi önmagam mentette volna meg az újnak. Furcsa, nevetséges elképzelés ez, de mégis így érzem. S ezen én magam döbbenek meg a legjobban.
- Pedig minden változik. Tudom. -
Vonok vállat és csendesen ismét lépek egyet magammal vonva őt is. Nem akarok megállni, nem akarok csak állni. Menni kell, mert így könnyebb nem olyan erősen visszatekinteni és könnyebben elmondani mindent, hiszen lassacskán ennek is eljön majd az ideje. Azt hiszem.


Bocsánat a késésért

Csak lépkedek egymás után, s hol a lábamat fixírozom, hol Davis arcát. Olyan teljesen jóleső dolog ez? ez az apróság. Mert nincs más dolgom, mint menni, lépést tartani a másikkal, aki viszont hozzám igazodik, s nem hagy le, nem lassít le, hanem ott van mellettem, s megteszi, amit kimondatlanul kértem; eltereli a gondolataimat arról, ami történt, ami volt és ami elmúlt.
Hihetetlen, hogy ezt nálam bárki is eléri. Tényleg az. Annyira szokatlan, hogy már már én magam is elképedek, s joggal, hisz otthon az öcsém hülyeségei sem tudtak felvidítani. Mikor anyám pedig leült mellém ?beszélgetni? egyenesen az életkedvem is elment. Talán tudtam, az iskolában csak még rosszabb lesz. Mégis visszatértem, mert vissza kellett térnem. Nem ellenkezhettem azzal, ami van, s így is hálás voltam Dumbledore-nak, hogy ennyi időt engedélyezett a számomra, s hogy? természetesen vissza is térhettem. Másnál több mint valószínű nem lett volna ekkora sikerem, főleg ha az az illető mondjuk Piton. De így? így igen. Most már csak az anyag bepótolása van hátra és? és az, hogy elfelejtsem az egészet úgy, ahogy van. De ez a legnehezebb.

S eddig nem is sikerült, sehogy se, semmilyen formában. Mert elég volt a tükörbe néznem. Eszembe jutott a James-szel tötltött idő, s az, amikor mosolyogtam, önfeledten, boldogan. Akkor úgy éreztem többet nem tudok. De talán Davis?
Habár nem is értem miért fűzök hozzá nagy reményeket, mégis remélem a csodát, amelyet most ő maga nyújt. Lehet, ha tudná, halálra rémülne, de épp ezért mindent mélyen magamban tervezek el. Mert nemcsak az életem, az értékrendem is megváltozott. Mennyiben? A lehető legjobban.
Csak arra szánok időt, ami tényleg fontos, s ez minden emberre is igaz. Így nem véletlen ha a barátok lista élére Perry kerül nagy szép betűkkel. Végtére is, azt hiszem sínen vagyunk a kibékülés terén, noha nem is voltunk igazából összeveszve.
Ezért külön örömmel figyelem, ahogyan mesél, s ahogyan előadja a kimaradt időszak történéseit. Valahogy az ő szájából jobb hallani mindent, mint mondjuk az egyik háztársam pletykálásából. S talán ez elsősorban annak köszönhető, hogy míg mások a pletykákra, a szóbeszédekre hagyatkoznak, addig ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy Davis igenis a saját meglátásait tárja elém. Ergo a lehető leghitelesebb forrás, mellőzve minden körítést. Nem is kell egyértelműen ennél több.

- Nem hiszen, hogy meg tudnám unni a dolgokat, ha te meséled el? -
S talán behízelgőnek tűnnek a szavaim, abszolúte nem azok. S csak hogy ezt igazolja s csalfán cáfolja is, egy szélesebb mosoly ül ki arcomra, miközben a tekintetem a másikéba fúródnak. Aztán? ismét a cipő fixírozása, na meg néha felpillantok. Csak később tűnik fel, hogy már rég az udvaron járunk, s mindössze a kis ösvény vezetget minket hol erre, hol arra, néha nagy kanyarokat leírva. Alapvetően nem is baj ez, ösztönösen követem a másikat, de tudom, nem lesz rövid séta. Mivel azonban hála Merlinnek, nincs hideg, nem aggódom semmi miatt. A házi dolgozatokat meg ráér a hétvégén összedobnom.
- Ritka dolog ha Piton valakit nem küld büntetőmunkára? na de egy Mardekárost? ?
Csodálkozom el a történteken, s rázom meg a fejem hitetlenkedve, miközben a leengedett barna hajtincseim össze-vissza repkednek az arcom körül.
- Szinte hihetetlen? az ember eltűnik egy kis időre és a feje tetejére áll a világ? -
Ha a világ nem is, az SVK tanárunk tutira bedilizett. Vagy csak épp a legrosszabb napja volt a többi undok hangulatú között. Hihetetlen hogy még egy házabeli embert, aki mellesleg Prefektus is ne ússza meg a galibát szárazon. De? úgy tűnik van, akinek nincs szerencséje, ellentétben a híres-hírhedt Malfoyjal.

Egy utasítás a madárnak, s máris tudom kihez tartozik. Valójában nem kellene meglepődnöm ezen, hisz, annyira jellemző ez a? némi különcködés Davis részéről, mégis kicsi o betűt formálnak ajkaim. Persze ez csak egy pillanatig tart, addig míg rá nem jövök, hogy ezt elégé idióta viselkedés. S még mielőtt Davis észrevehetne bármit is, lehajtom a fejem s a cipőm orrát bámulok, míg rendezem az arcvonásaim. A szemembe hullik a barna hajam pár kósza tincse, de most ez nemhogy zavarna, kifejezetten örülök hogy ez is, mint egy függöny óv meg a kutató, fürkésző, kíváncsi tekintet elől. De nem húzom sokáig az időt, végtére is mégis csak egy régi barátról van szó, aki előtt talán nem kell szégyellnem magam annyira, mint mások esetében.

S mintha be is igazolódna minden, amit gondolok, Davis szinte belém lát, s tudja, tényleg nem vagyok most a szavak embere. Hálás vagyok neki, nagyon, mikor ő kezdeményez s beszél, beszél, nekem pedig nincs más dolgom, csak hallgatni, bólogatni. Annyira? könnyű így. Azért remélem nem neheztel rám, mert ugyan nem az ő személye ellen irányul a hallgatásom, mégis így érezheti egy kicsit. Alapvetően viszont örülök hogy itt lehetek, vele, még akkor is ha nem érdemlem meg ezt az egészet. Mert? teljesen elfeledtem. S a bűntudat? igen, ott motoszkál bennem.
És Perry eléri azt, amit hosszú idő óta senkinek se, aki velem találkozott, beszélt. Megmosolyogtatott. Igen, mintha nem is itt lennék, hanem visszacsöppentem volna az időben, mikor véletlen majdnem átestem rajta ott a tóparton. Mintha tegnap történt volna? s mégis, azóta mennyi minden változott. Félelmetes?
- Pedig? biztosan sokan elvállalnák szíves örömest helyettem? -
Kuncogok halkan, s igen, magamban jót mulatok. Elképzelem a leányhadsereget, akikből kanyar nélkül válogathatna a mardekáros fiú és a sok mániákus lányt, azokat, akik csak távolról csodálják a fiúkat, mint valami eszményképet.

- És azóta?? Mi történt veled?? -
Tudom, nekem kellene beszélni. Tudom, nem kellene faggatóznom, s még inkább nem kellene beleütnöm az orromat más dolgába, elvégre a saját életem is túl kusza, nehogy másnak megoldást és tanácsot adhassak. De mégis, Davis érdekel. Mindig is érdekelt, s ezután is fog. Az hogy ő mennyit mondd el nekem, nem rajtam múlik. Magamban mélyen megfogadom, nem erőltetem ki belőle múltat, azt, amikor én eltűntem. Hogy miért?
Mert minden jön majd magától szép sorban egy idő után. S meglehet, akkor már én is eljutok egy szintre. Egy olyan szintre, mikor már nem foglalkozom a sérelmekkel, csak hagyom, hagy áradjanak ki belőlem, minden keserűséggel együtt, s akkor azután talán végre? végre hosszú idő után némi esélyt látok a megoldásra.

Igen, tudtam, ez sem maradhat el. Az a bizonyos, nagy nagy kérdőre vonás. Az, ami egy idő után már kezd nagyon is az idegeimre menni. Nagyon. Mert elég volt Dumbledore-nak magyarázkodni, elég volt Jamesnek és Christienek, akik többé már nem hittek nekem, soha többet. S most még maga Davis is ezt várja el.
Tudom, megérdemli.
Tudom, meg kell tennem.
De egyszerűen nem megy. Még most? nem. Így mélyet sóhajtok, halkan, lemondóan, s érezheti a másik, terhes téma ez a számomra, nagyon az, jobban, mint gondolná. Jobban, mint bárki gondolná. Mert ez az egész, az egész úgy ahogy van eszembe juttat mindent, amit megpróbáltam lezárni magamban, elfelejteni örökre, már amennyire lehet, s teljesen kitörölni az életemből. Valahogy nem értem, miért várja el mindenki, hogy kitálaljak mindent, szóról szóra, minden egyes átszenvedett pillanatról beszámolva. Egyszerűen nem fér a fejembe. Talán? szeretik nézni mások szenvedését. Talán. De Davis is? Ő is ilyen lenne?

Nem hiszem el, hogy arra vár, szólaljak meg. Pedig? láthatóan arra vár. Csakis? arra? azaz rám. Nekem viszont a gombóc nem engedi még az egyszerű és természetes levegővételt sem, vagyis, csak nagy nehezen, s az ezelőtti jókedvem, amelyet Perry okozott, nyomtalanul tűnt is el. Legalább olyan váratlanul, ahogyan jött. Egyszerűen csak nemet intek a fejemmel. S ez egyben kifejezi azt is, hogy nem is akarok és nem is tudok beszélni erről. Viszont az azért feltűnik, hogy a hetek után a hónapokat is megjegyzi. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy a legközelebbi ismerőseimen kívül másnak is szemet szúr a hiányom. S ez? igen, teljes megdöbbenést eredményez nálam. Mindössze csak egy meglepett pislogást adhatok, mert a hangom még mindig makacskodik a gombóc miatt. Így érjük el az ajtót.
Egy percre a kezem Davis karján pihen, ám miután kilépünk ismét a tenyerébe fogja ujjaim. Most ez úgy hathat, mintha ?járnánk? holott erről szó sincs. Szó sincs.
- Ugye nem baj, ha ejtenénk a témát? -
Még szép hogy elcsuklik a hangom. Még szép hogy lesütöm a szemem. Mert ez az elhaló anyámasszonykislánya nem az én stílusom. Nem szokásom a szűzi lányka szerepébe tetszelegni, mivel mindig kimondom, amit gondolok. Ám most? most valahogy nem megy. Még akkor sem, ha maga Merlin követelné a magyarázatot.

A zavaromat pedig hasonlóképpen Davis reakciójához, én is azzal merítem ki, hogy a cipőm orrát, a talárom szegélyét bámulom, mintha az amolyan ritka érdekes dolog egyike lenne. Holott persze a lehető legunalmasabb és leghétköznapibb dolgok ezek, akárcsak a reakciónk. Ezért végül csak megemberelem magam. Elvégre mégis Vele vagyok itt, megérdemli a figyelmet. Lopva pillantok hát fel, miközben az ajkaimba harapok, s közben vívódok, hogy mondjak-e még valamit. Nem tudom, kellenek-e a szavak, de végül is úgy vagyok velük, ettől mélyebbre nem süllyedhetek, s azok nem árthatnak már nekem. Így halkan, suttogva nyögöm a szavakat, mert még mindig nem megy a normális beszéd, csak ez az elcsukló, szánalmas nyöszörgés, ami szörnyűséges.
- Remélem? nem baj. ?
Remélem? Hát igen. Nem baj-e? De biztosan, mert kíváncsi Davis is, akárcsak bárki más. S ez persze nem bűn. Viszont talán az is megbocsátandó, hogy én meg kitérek a válaszadás elől. Remélem legalábbis szívből, hogy ő elnézi nekem ezt az aprócska? hibát. 

Nem hittem volna, hogy minden ennyire? simán megy. Ugyanis minden bonyolultnak tűnt úgy egy fél perccel ezelőttig. Addig, míg Davis a kezét nem nyújtotta, mint egy úgymond ?békejobbot?. Mert igenis addig kissé ellenséges hangulat uralkodott. Szokatlan, amit persze csakis magamnak, a viselkedésemnek köszönhetek. Mert most jövök csak rá igazán, küldhettem volna egy két levelet Davisnek. De? bevallom őszintén, a gondok és a bajok annyira lekötöttek, hogy minden és mindenki kiment a fejemből. Pontosabban fogalmazva, teljes mértékben hidegen hagyott mindenki. Mindenki. És ezt szó szerint lehet érteni.
Viszont most itt vagyunk. Itt. A bagolyház hideg, nyirkos és szeles világában, ahol mindössze csak egy hugrabugos diák szaladgál vagy talán már az is réges rég más utakon jár. Csak Davis és én. Vajon rendbe lehet hozni a kapcsolatot amely a hanyagság miatt szakadt meg? Szívemből remélem? talán sikerrel járok.

A kéz kezet ér, s mire észbe kapok, a másik ujjai határozottan, de szelíden mozdítják meg az enyémet, hogy a bonyolultnak tűnő mozdulatsor után rávegyék a testem, pördüljön meg a tengelye körül. Vicces feltételezés, mintha az iskolai bálról szabadulva érezném magam, bár James kedves húzásai miatt a táncot is meggyűlöltem. Perry kedves játékossága viszont mosolyt csal az arcomra. Tudom, nem pusztán érdekből teszi, vagy azért hogy bosszantson, hanem sokkal inkább kedvességből, vagy? nem is tudom? tőle kellene megkérdezni. Az egész azonban lassan némi örömöt csempész a lelkembe, s még az a halovány kis ajakgörbület is megmarad.
- Perry, még a végén elpirulok. ?
Torkolom le szemrehányóan miután a pörgésből sikeresen a talpamon maradtam s miután rendeztem az arcvonásaim. Azonban a szavakat kimondva csillog a szemem, le sem tagadhatnám hát, hogy megcáfolom a kimondottakat. Sőt, még hogy szebb legyen az élet, megkontrázom a dolgot egy újabb gondolatmenettel miközben elindulunk lefelé a lépcsőn.
- Nem is tudtam, hogy a Prefektusi cím mellé a nőcsábászt is megkaptad, míg nem voltam itt? -

Ennyi sokmindenről lemaradtam volna? Meglehet. Bár Davis sosem tartozott a nagy nők kedvence közé, azaz mégis, de az a távolról csodálandó típus volt mindig. Mert a lányok csak áradoztak és áradoznak még ma is a könyvtárban ?a saját fülemmel hallottam- de közeledni nem mernek felé, talán azért mert nem is tudnak. Igazából nem is merem ennyire jól a mardekáros fiút, de a pletykák keringenek, a szóbeszédet hallja az ember s elég pár nap itt az iskola falaim belül, hogy tájékozódj, amiről lemaradtál, akárcsak én.
És ekkortájt derül ki, mit számít pár hónap távollét, s más gondok bajok, amiket nem te tudsz megoldani. Az iskolába még mindig az a legnagyobb probléma, hogy kinek ki az új barátja, csaja, ki kivel kavar, ki kivel randizik, ki a leghelyesebb fiú s hogyan is lehetne megszerezni, melyik szerelmi bájital a hatásos, s hogyan tehetjük magunkat még vonzóbbá, hogy felfigyeljenek ránk. Az ideiglenes hajátszínezéstől kezdve a sminken és legújabb ruhákon át a legszexisebb talárötletekig minden hangot kap. De valahogy ez csak engem nem tud érdekelni, habár, akarva-akaratlan az ember mégiscsak kihallja a lényeget a sok tini sületlenség közül?

Barna tekintetem csakis a mardekáros fiút fürkészik, ugyanis ki más lenne most a lényeges ha nem ő? Ő... akit akaratom -s talán épp az ő akarata ellenére is- elvesztettem. Mert ez a tény nem kétséges. Akárcsak az, hogy a régi életem feledésbe merül, merült vagy oda fog kerülni. A nagy semmibe lényegében. Mert már nem számítok, nem kellek a régi barátoknak, s valahogy, itt most nem is tűnik mindez akkora veszteségnek. Persze hazudnék, ha mindezt így kijelenteném, de? egyre jobban kezdem ezt érezni. Attól, hogy ismét megváltozott az életem nem múlik el minden nyomtalanul, legalábbis nem kellene így történnie. Ám mintha valami láthatatlan erő kényszerítene rá, ki akarom törölni az egészet a fejemből. Az egészet, úgy ahogy van. Mert eddig mindig sikerült elkerülni az önemésztést, a látványos szenvedést, s azt, hogy mindenki lássa a visszatértem után, valami nagyon nincs rendben velem. Viszont itt áll velem szemben valaki. Valaki, aki ismert? régen? azt hiszem.

A kérdésemre megkapom a választ. És valahogy ez nem hoz vigaszt, sőt. Épp hogy a lehető legrosszabbul esik. De? mintha már különösebben ez sem érdekelne. Csak pislogok nagyokat Davisre, várva valamire, bármire, ami változtat ezen a helyzeten. Leginkább le kellene küzdeni a köztünk kialakult szakadékot, azonban most mintha nem éreznék rá elég erőt. Ahogyan korábban arra sem volt, hogy rendbe hozzam az életem. Nem ment. Talán ez se fog. Bűn-e? Valószínű igen.
Egy jó dolgot viszont fel tudok fogni az egész helyzetből. Na jó, kettőt. Azzal, hogy a régi életem úgy alakult ahogy, kaptam még egy lehetőséget. Még egy alkalmat, hogy mindent újjá építsek magam körül. A saját világomat, amihez nem kellenek ostoba barátok, akik hazugságok tömkelege miatt elhagynak. A másik pozitívum, Perry emlékszik még arra a régi napra, mikor mi találkoztunk. Nolámcsak, talán mégsem szabad mindent kitörölnöm az életemből. Meglehet, van, ami menthető. S ha már így alakult, miért ne próbálhatnám meg, hogy még egy új lehetőséggel legalább a mi barátságunk újjá éledjen? Ki tudja?


A fiú mozdul, s lassan közelebb jön pár lépésnyivel, amely nem sok, de épp elegendő ahhoz, hogy bizalmat keltsen bennem. Bár megfogadtam, nem leszek egy ostoba hiszékeny liba, ő mégis valahogy elősegíti megszegni az ígéretemet. Na remek.
Nem mondok semmit. Nem tudom kellenek-e a szavak, s hogy azok mennyit ártanának, nekem, neki vagy bárminek. Így inkább csak figyelem, ahogyan a keze kinyúlik felém, várakozva, s ahogy a szemébe pillantok, tudom, ő talán nem csap be. Azért talán, mert már semmiben sem vagyok igazán biztos.
Halovány mosollyal ajkaimon bólintok a kérdésére, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pedig ő egy perccel ezelőtt még egy diákot kergetett én meg anyámnak írtam egy minden lehető jelentéktelen dolgot tartalmazó levelet. Normális ez? Azt hiszem, teljes mértékben.
-Persze? - motyogom, miközben a kezem nyújtom s lépek egyet előre. Mikor azonban a kezem Davis kezét érinti furcsa érzés fog el. Mintha visszataláltam a régi életem egy felfeledett napjába, ahol nem létezett semmi más csak az a némi lelki béke, amit a problémák felsorolása adott. Csupán annyi, hogy kibeszéltem magamból? mindent. Most vajon mi következik? Talán Deja vu-t élünk át? Egyre kíváncsibb vagyok? egyre inkább?

Csak bámulom az eget, és a madarat, aki egyre-egyre távolodik, egyre-egyre kisebb lesz, mígnem egy sötét fekete folt marad mindössze, amely végül teljesen eltűnik a láthatáron. Minden nyugodttá válik, minden csendessé és némileg meghitté, s így az én háborgó lelkem is némi vigaszt nyer a táj szépségéből. Olyan ez, mint egy rég elfeledett álom, annyira valótlan és lehetetlen, s mégis igaz. El se hiszem hogy itt vagyok, és lám lám, itt állok és bámulom a semmit. Ehhez mindig is nagyon értettem, de mindig reméltem hogy ez a rossz szokás nem hiábavaló. Most kellett rádöbbennem, hogy mégis.
S mindezt bizonyításképp egy másik hirtelen felbukkanó állat bizonyítja. A hívatlan vendég egyre nagyobbá válik, hogy végül éjfekete szárnyain körözve még egyet a párkányon landoljon.
Teljes meglepettséggel nézek a hollóra, aki sértetten tekint vissza, elvégre elállom az útját hogy betérjen a bagolyházba. De mit akarhat itt egy? holló? Csöppet nagyon kirí a tömegből, de biztosan megvan az oka. A hangos vijjogás pedig rá is vesz arra, hogy utat engedjek neki. S míg félreállok, de így is még kilátok a párkányon túli világra, elgondolkodok, vajon miféle rosszat hoz a madár jelképe rám nézve. Jajj, biztos megint jönnek a rémálmok?

Aztán nyílik az ajtó, s sietős léptek ütik meg a fülemet. Érdeklődő kíváncsisággal fordulok az irányba, ahonnan a hangok egyre erősödnek, s ismét csak a meglepettség ül ki az arcomra, mikor az egyik kevésbé ismert de számomra ismerős roxfortos fiúcska ér fel lihegve.
Igazából nem értem a sietsége okát. A baglyok bármelyike megvárja, s elviszi a levelét. Ennyire sürgős lenne hát, hogy útnak indítsa? Egy rivalló a szülőktől, mert nem írt levelet nekik a héten kétszer nem jelenti a világ végét?
Nem is értem az ilyen szülőket, akik megkövetelik a csemetéiktől, hogy írogassanak, ahelyett hogy hagynák, hagy tanuljon a sületlen sorok körmölése helyett. Na de talán lehet, épp ezért leszek én magányos majd? ki tudja.
Aztán érkeznek a rémült szavak az ijedt tekintet kíséretében. Most aztán tényleg kikerekedett szemekkel nézek. Abszolúte nem értem mi rémiszthette meg a fiút ennyire. Ennyire nagyon. S elég csak követnem a tekintetét, mely rólam a fekete hollóra siklik, s látni a rettegést az arcán.
Tudom, valami nem tiszta itt, leginkább ezzel az állattal, de nem értem micsoda. Viszont a fiút ne tudom kifaggatni, mert egyszerűen tovább fut s eltűnik valamerre, amerre a menekülésének egyetlen útvonalát látja. Én pedig? ott maradok egyedül.

Gondolataimba merülve bámulok ki ismét az ablakon. A fejembe visszhangzanak a szavak.
?Ne mondd el senkinek!?
Ne mondd el senkinek. Ne mondd el senkinek. Jó, jó, de mit? Észre sem veszem, hogy elkezdem rágni a szám szélét. Újabb hülye felvett szokásom, de kínomban már nem tudok mit kezdeni magammal. Ó, milyen remek.
Ismét az ajtó nyílására kapom fel a fejem. Ám most jóval nyugodtabb léptek közelednek, s egy jóval nyugodtabb stílusú ember.
Davis.
Mit keres ő itt? Tőle menekült volna a fiú? Na szép.
Tudom, hogy prefektus. Tudom hogy csak a feladatát teljesíti. De mégis miért kell rettegésbe tartania a mardekárosoknak az iskolát? Malfoyjal az élen? Ez? nem fér a fejembe.
A hűvös fogadtatáson meg, meg sem lepődök. Annyira hozzászoktam már, hogy így viselkednek velem az emberek. Egyre többen? azok, akik régen sokat jelentettek nekem. S csupán azért, mert nem értenek meg, s mert nem is akarnak igazán. Mindenkinek megvan a maga baja, amely előbbrevaló a másétól. Ez teljesen természetes. Így halk sóhajjal fordulok szembe az ötödéves prefektussal.
- Mit akarsz ezzel mondani? ?
Nem foglalkozok a felesleges köszönéssel. Mert? minek? Inkább gyorsan le akarom zavarni ezt a beszélgetést. Lényegében? fájdalommentes szivendöfést akarok, hogy vége legyen mindennek. A végén pedig olyan leszek mind a szolid Delacour, legjobb barátaim a könyvek lesznek. Na de mit számít az? Semmit sem. Nekem teljesen felborult az értékrendem, s ami jut ?még ha a könyvek barátsága is az- hát azt fogom értékelni.

Azóta az első és egyetlen találkozás óta nem láttam Davist. Talán... így kellett lennie. Azonban most, az utóbbi napokban nem tudtam ebbe belenyugodni. Egyszerűen nem ment.
Sok minden történt. Túl sok minden.
Az öcsém levele felzaklatott. Apám súlyosan megbetegedett, így meg se fordult a fejembe hogy esetlegesen ne utazzak haza. Első dolgom az volt, miután beszéltem Dumbledore-ral. Így a tanév közepén, hazakerültem. Mégsem a tanulmányaim aggasztottak, vagy az a tény, lemaradok a többiektől. Ugyanis esténként mást se csináltam csak hajnalig a könyveket bújtam, nehogy túlságosan is lemaradjak és elveszítsem a fonalat. Hiszen, év végén vizsgák sora vár ránk. Azt a luxust, hogy nem tanulok, nem engedhettem meg magamnak.
Sokkal inkább az, mi van a többiekkel. Elsősorban James miatt aggódtam, akit, se szó se beszéd otthagytam, mert muszáj volt. Bevallom, félte. Féltem a szemrehányástól, amit én magamnak nap mint nap megtettem. Legalább... ha úgy nézzük, hálás lehettem önmagamnak, hogy felkészítettem a lelkemet. Csakhogy erre nem lehetett eléggé felkészülni.

Mikor visszatértem, egyetlen egy üdvözlést sem kaptam. Senkitől sem, a legkevésbé Jamestől. Neki csak a saját érdekei voltak fontosak. Az, hogy miért hagytam őt csak úgy ott egy szó nélkül. Ám hiá-ba magyaráztam. Semmi. Mintha a falnak beszélnék. - Amibe talán néha több megértés és intelligencia szorult- Otthagyott nagy veszekedések közepedte.
Azóta... láthatatlan vagyok a számára, mi több, nem is létezem. Próbáltam, igenis próbáltam kezdeményezni, de ő más lányokkal beszélgetett inkább, másokhoz ült le a Nagyterembe és messzire került engem. Alapvetően szinte mindenki elfordult tőlem, s egyszer csak azt vettem észre... egyedül maradtam.

Talán nem kellene ennyire drasztikusan felfogni a dolgokat. Próbálom is más szemmel nézni a világot, kár hogy nem megy. Inkább a könyvtárba ücsörgök, vagy levelet írok a szüleimnek. Teljesen olyan leszek mint Granger...
S hogy jön Perry a képbe azon kívül az egyszeri rég elfeledett találkozáson és beszélgetésen kívül? Lényegébe egy véletlen folytán.
Bevallom, teljesen elfeledtem. Nem azért mert jelentéktelen volt, vagy nem tűnt ki eléggé a tömegből. Egyszerűen csak... annyi minden történt, hogy több mindent akartam elfeledni. Elfeledtem a griffendéles fiút is, aki egyszer titkon a konyhára vitt le mikor bulit rendeztek ott. Elfeledtem Jamest és a barátaimat, akik többsége mugli, de már szóba sem áll velem, hála a drága volt-barátomnak. És így elfeledtem Davist is. Majdhogynem teljesen.

Különösképpen került ismét bele az életem nagy körforgásába. Mindössze csak a nevét kellett hallanom. A könyvtárban.
Mint mindig, ültem, körmöltem a házidolgozatokat. Nem voltak sokan, de a másik csapat Mardekáros lányka a magolás helyett inkább a házuk férfiait beszélték ki. Szóba került többek között Malfoy, Blaine (akit azt se tudok kicsoda), valami tanár is, talán Lupen vagy Lupin -bár ő tudtommal nincs réges régóta az iskolában, na mindegy- és.... Perry.
Perry. Perry. Perry.
Az emlékek váratlan rohantak meg. A séta, a beszélgetés, maga a találkozás, amikor kis híján majdnem átestem a másikon. Akkor is James miatt voltam padlón, ami mára... teljes életemre kihatott. S akkor megrohamozott a lelkiismeretem. Talán meg kellene keresnem... mégis illene...
Na de ki tudja, mit hallott és mint gondol rólam. Nem volt bátorságom. Csak összeszedtem a cuccaim és kirohantam a könyvtárból, mint akit magyar mennydörgősárkányok űznek.

Ez két vagy három nappal ezelőtt lehetett. Azóta semmi sem történt. Semmi érdekes. Megírtam a levelet, amely ugyanolyan unalmas, mint az összes eddigi. Jól vagyok, hát persze, boldog vagyok, hát persze. És a szüli lélek megnyugszik. Nekem nem is kell ennél több.
Szoros kis hengerré tekerem a pergament, amit feltett szándékom az egyik iskolai bagollyal elküldenem. A vörös szalagot erősen húzom meg a levél középrészénél, s míg elbíbelődök ezzel, kibámulok a szép napsütötte időbe. Vajon lehetett volna másképp? Alakulhatott volna jobban az életem? Biztosan...
- Te... igen te ott... gyere csak... -
Hívom le az egyik nagyobbacska baglyot aki szétterpesztett szárnyakkal huhog kettőt, mielőtt engedelmeskedne. De legalább mégis megteszi, amire kérem, bár látszik rajta, szívesebben maradna itt a társaival. Megértem...
A lábára kötöm a levelet, ami nem is vesz el túl sok időt. Az állat meglepően kezes, ami már-már szokatlan is a számomra. Furcsa ugyanis, nekem mindig dacolnom kell az elemekkel, erre... van ami könnyedén megy. Vagy legalábbis ezt hiszem, mert mikor elengedem a tollcsomó lábát, az a kezembe csíp, hogy aztán egy utolsó szemrehányó tekintet kíséretében távozzon.
Keserű gondolatokkal emelem az ujjam a számhoz hogy enyhítsem a fájdalmat, míg nézem a horizont felé szárnyaló bagoly röptét...

          alapok

jelszó || "Menekül mint Piton, ha samponnal kergetik!"
teljes név || Zana L. Jefferson
becenév || nincs... az L=Liliana ^^
nem || nő
születési hely, idő || Southampton, 1980. április 8.
kor || 16
faj || ember
évfolyam || haaaaaaaaaaaat

          a múlt

A mugli szülőktől származó lány gyermekkora felhőtlen volt, s jólétben nevelkedett. Apja sikeres üzletember, édesanyja pedig közgazdász, aki arra nevelte lányát legyen életrevaló, leleményes és eszes. Zana életét csupán az befolyásolta, hogy kissé más volt mint a többiek. Persze egyáltalán nem tudta ez minek köszönhető, inkább érezte, de valamiért ő mindig kilógott. Hiába faggatta szüleit, akik egy idő után furcsállták a lány szokásait, egyszerűen nem tudtak választ adni kérdéseire. Miért vannak látomásai? Miért érzi egyedül magát? Miért menekül a mugli, vagyis a varázstalan emberek közül? A lány nem értette mindaddig, míg rá nem jött, bizony létezik más világ is. Olyan, ami fenekestül felforgatja az életét. És ennek ő állt is elébe. 11 évesen jött meg a levele a Roxfortból, ahova felvételt nyert. Persze szülei eleinte tréfának vélték, eleinte rllenezték a dolgot, aztán végül lányuk meggyőző ereje segített nekik. Zana azóta sem bánta meg döntését, mi több élvezi. Mára már rájött nem véletlen hogy itt lehet, hisz felmenői közt kutakodás után talált a varázsvilágból származót, ráadásul aki olyan volt mint ő, látó. De mivel a család keveredett a muglikkal, így a családja minden tagja nyugodt varázsmentes életet élt. Szóval végtére is ő sárvérű-nek titulálható, már amennyire. Egyetlen öccse, Pierre viszont féltékeny nővérére, hisz neki semmi érzéke nincs a varázsláshoz, semmilyen téren. Ám a lány ennek ellenére mindig segít neki, s várja, hogy öccse elfogadja, hogy mindenki az, ami.

1995-ben az események a lányra is hatással voltak. A hosszú álmok, és az az év kegyetlen volt a számára. Végül meggyötörten persze mint mindenki ő is rájött miért van mindez. Tudodki visszatért. Zana természetesen hitt Harry-nek, noha sokan kételkedtek szavaiban. ő viszont érezte mindezt, még ha nem is tudatosan. Ez képességével jár együtt. Most, hogy a baj felütötte fejét, a lány igyekszik megtenni mindent, hogy családja biztonságba legyen. Nem szimpatizál Potterrel épp ebből kifolyólag, de nem tagadja véleményét sosem tette és sosem fogja. Ám, most, hogy mindenkit a rettegés tart uralma alatt ő is fél egy kicsit, bár oka nincs, családja mivel csak rajta keresztül áll kapcsolatban eme világgal nincs közvetlen veszélyben


          jellem

Annak ellenére Zana milyen sorsban részesült sosem adja fel elveit. Ennek köszönhető, hogy elég fafejű, de belátja hibáit. Rengeteget tanul, épp ezért eredményei kiválóak, és szereti a társaságot, így a barátait sem hanyagolja el. Mindenesetre ő olyan lány, aki ha tud segít a bajban, és mindig megpróbálja átlátni a helyzetet.


          apróságok

mindig ||
* álmok
* segíteni másoknak
* barátok
* család
* csokiiiiii
soha ||
* sötétség
* gonosz
* Voldy bá'
* Halálfalók
* Olyan álmok és látomások amikben ők szerepelnek ><
dementorok || Veszekedése egykori legjobb barátjával (és szerelmével) James-szel
mumus || valaki halála... a hibájából
titkok ||
* Beleszeretett Jamesbe
* Kislámpánál alszik el ^^
* Utálja a Bűvös Bizserét
rossz szokás ||
* Csavargatja a haját ha unatkozik
* Imád öltözködni

          a család

apa || Edward Jefferson, 38
anya || Rainy Lows, 38
testvérek ||  Pierre Jefferson, 12
családi állapot || egyedülálló
állatok || csak egy fekete macska


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 48 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || semmi ^^
kinézet || Szereti a divatot, és eszerint öltözködik, mikor épp milyen kedve van. Kissé különc, és szeret a középpontban lenni amit el is ér stílusával. Ugyanakkor az iskolában ha kell, hát felveszi a talárt is. ^^ Merthát azt mégis muszáj.
egészségi állapot || egészséges ^^


          a tudás

varázslói ismeretek || Roxforti képzésének 6. évi anyaga... na ja ^^
mugli képzettségek || nincs, de jogsit akar
pálca típusa || 13,5 hüvelyk, akác, egyszarvúszőr
különlegesség || látó, később animágiát is lehet tanul ^^


          szerepjáték-példa

* A hűvös decemberi napok fagya mindent beborított. Szinte teljes volt a fehérség, s csak néhány ház kéményének teteje füstölgött, ami beleveszett az egyöntetűen fehér égbe. Igen ismét havazni fog, és Zana ezt csöppnyi örömmel vette észre. Szerette a telet, és utálta a nyarat. A nyár unalmas, és nem lehet a barátaival. A tél? A tél a Roxforté, és persze a tanulásé, ami annyira nem kellemes egyeseknek, de Zana számára az. Nagyon is. Persze örül az ódon kastély látványának és minden egyébnek, ami a sulihoz köti. A barátok, akiknek a nyári leveleit szorongatja most biztos várni fogják megint. És akik nem varázslók és boszorkányok? Azok pedig levelezhetnek a lánnyal. Igen, mivel Zana Liliana Jefferson-nak feltett szándéka volt visszatérni a Roxfort-ba. Karácsony ide vagy oda, a lányt nem érdekelte. Persze az ünnepekre hazautazott, hisz a család meg minden, de akkor is menne vissza.
- Zana, Zana?.gyere?* a hang közelről csengett a lánynak távolról.
- Most nem anya, levelet írok.
- De hisz most jött Sarah nénéd, köszönj neki.
- Anyu nem. Így is pakolnom kell?tudod?nemsokára indul a vonat. * böktött az utazóládám felé, ami félig nyitva állt. Igen szinte minden be volt pakolva már. *
- Rendben, kimentelek?apád azt üzeni amint kész vagy menj le hozzá és vigyél kabátot, mutatni akar neked valamit.
Erre persze nem tudott mit válaszolni, csak aprót bólintott és visszafordult a levél felé.

Pár órával később sapkában sálban sétált a zimankós hidegben apjával. Tudta jól, hogy valami nincs rendben, de firtatni nemigazán akarta az ügyet. Hagyta had kezdje a másik. Nem is kellett sokáig várni, hisz a közeli parkban sétáltak és pár lépés után édesapja bele is kezdett mondandójába.
- Kicsim, mielőtt elmész, tudnod kell valamiről.
- Apa én?
- Ne, hagy fejezzem be. Nos mint tudod, megígértem, hogy kárpótollak, amiért nem vettem seprűt neked karácsonyra, amit kértél. Azért remélem ez is megteszi. Hunyd le a szemed.
És amint a lánya eleget tett a kérésnek, apja finoman vezette egy ideig. Egy percig, vagy többig? Ki tudja. Végül mikor elértek oda ahova kellett, a lány leengedhette a kezét. És amit látott örömöt öntött belé, olyan örömöt amit szinte sose érzett. Lélegzetet is alig tudott venni. A látvány egyszerre volt felemelő és félelmetes. Egy hatalmas fa, amit csupa jég borított?
- Emlékszel? Nem voltál hat éves, mikor először megláttad ezt a fát egy ugyanilyen télen. Akkor azt mondtad ez a te palotás ahol te vagy a hercegnő.
- Igen? * suttogta a lány miközben nevető apja szemébe nézett. * Igen, hát hogyne emlékeznék? Köszönöm apa?köszönöm!
Zana szinte a férfi nyakába ugrott. Hideg ide vagy oda ő meleget érzett a szívénél, és ez teljes testét átjárta.
- Ez a legjobb ajándék amit valaha kaptam?köszönöm!
Az elhaló nevetésben, a könnye szemek közt már csak az apa halk szavai voltak hallhatóak amik ennyiből álltak: Legalább lesz mire emlékezned ha visszamész. *


          egyéb

Csakis DaPe-nek (L) ^^ mert megígértem hogy visszahozom neked...   szóóóóval Boldog Karácsonyt!!!